A vonal Rudolf Arnheim értelmezése szerint lehet tárgyvonal, mikor a vonal önmaga jelöli a tárgyat, körvonal, mikor körülhatárolja azt, és vonalrács, melynek egyre sűrűbbé szőtt hálója szintén alkalmas a tónusok érzékeltetésére.
Tekintetünk akarva, akaratlan követi a vonalat, így annak iránya, illetve az irány tudatos használata a képi kifejezés eszköztárát gazdagíthatja. Nem mindegy, miként helyezkedik el a vonal a papíron. Általánosságban kijelenthetjük, hogy a vízszintes vonalak a statikusság, a nyugalom érzetét keltik a szemlélőben. A függőleges vonalak irányultságuktól függően a növekedés vagy a zuhanás érzetét keltik, kelthetik. Az átlós vonalak bírnak a legnagyobb energiával, feszültséggel, talán nem véletlen, hogy a mozgalmasságra törekvő barokk művészet kedvelt kompozíciós sémája volt az átlós kompozíció. A vonal kifejező ereje természetesen nem csupán irányában nyilvánul meg. Vélelmezhetően, ha vonal allegóriáját keresnénk a zenében, a muzsikában alighanem valamely szólóhangszerben találnánk meg azt. A vonallal önmagával is lehetséges művészi grafikai lapot létrehozni, de nagyszerűen illeszkedik mindenfajta képi világ zenekarába is. Kifejező ereje szerint tekinthetjük objektívnek, mikor az értelmezés szolgálatába állatjuk vékonyságát, vastagságát vagy éppen a már említett irányát. De nem feledkezhetünk el az alkotó személyiségéhez köthető rezonanciájáról sem, az egyéni, az egyéniséghez köthető kifejező erejéről. Ahogy a nagy hegedűsök, vagy zongoristák kezében is másképp és másképp szól ugyanazon hangszer a nagy grafikusok keze nyomán is megjelenik valamely csak rájuk jellemző többlet, tartalom akár ugyanazzal a témával kapcsolatban.