Más jellegű problémakörrel folytatjuk eszmefuttatásainkat a rádiós SETI kutatások jövőjéről. A keresési stratégiák között említettük az SN1987A szupernóva kapcsán Buenos Airesben kezdett SETI megfigyelési programot és Lemarchand nevét. Az ottani 15. ábrán a SETI ellipszoid mellett látható az a hiperboloid is, amelyen elhelyezkedő esetleges csillagászok a Földről a szupernóvával ellentétes irányba kisugározandó jelet éppen a megfelelő pillanatban, vagyis akkor kapnák meg, amikor ők a szupernóvakitörést észlelni tudják. Lemarchand vetette fel, hogy ha komolyan vesszük e szupernóvakitörés, mint a kozmikus üzenetváltást szinkronizáló tényező jelentőségét, akkor ennek megfelelően nekünk földieknek is el kellene indítanunk a jelzést - mihelyt a kitörés fényhulláma elért bennünket - a szupernóvával ellentétes irányban található, esetleges csillagász-társadalmak felé. Ha nem tesszük, akkor "megszakítjuk a láncolatot", mint a közismert levélküldő játékban - s ki vállalja ezért a felelősséget?

Lemarchand 1994-ben ki is számította, hogy melyek azok a forgáshiperboloidon lévő csillagok, amelyek közeléből a Földről érkező jelzést a csillagászok a megfelelő időpontban venni is tudnák. Közülük 17 Nap-típusú törpecsillag. Ha vannak ott bolygók, és rajtuk csillagászok, akkor a Napot az SN 1987A szupernóvától alig fél foknyira látják az égen. E feltételezett csillagászok feltehetően figyelik, hogy a Nagy Magellan Felhő szupernóvájának maradványa mikor alakul át rádiópulzárrá (legalábbis a földi csillagászok ezt teszik). Ezért Lemarchand azt javasolja, hogy a Földről sugározzuk ki egy "hamis pulzár" jelzéseit oly módon, hogy annak mesterségesen létrehozott jellege könnyen észrevehető legyen. A jel frekvenciája és a hamis pulzár periódusa legyen például univerzális fizikai mennyiségekhez (a finomszerkezeti, vagy a gravitációs állandóhoz) kötve. Ez a földi jel, amelyet a Goldstone-i nagy radar sugározhatna ki naponta néhány órán keresztül a megfelelő, vagyis a szupernóváéval ellentétes irányba, közvetlen üzenetet ugyan nem hordozna, mégis tudatná "velük" egy technikai civilizáció megszületését a Nap közelében. Az ottani csillagászok könnyen észrevehetnék a "hamisítást" például abból, hogy a pulzár-jelek nem pontosan a megfelelő helyről érkeznek, és csak egy keskeny frekvenciasávban mutatkoznak. Felvehetnék velünk a kapcsolatot, bár ennek eredményét valószínűleg csak több száz év múlva tapasztalnák utódaink.

Lemarchand javaslata szakmai körökben meglehetős vihart kavart, noha az ötletnek voltak már bizonyos előzményei. 1972-ben a NASA a Sagan házaspár által tervezett rajzos plakettet helyezett el a Naprendszert elhagyó Pioneer 10 és 11 űrszondákon, mint az emberiség "névjegyét". (24. ábra) Néhány évvel később az ugyancsak a csillagközi térbe készülő Voyager 1 és 2 fedélzetére már 118 képet és 90 percnyi hangot tartalmazó részletes "önéletrajz" került egy-egy CD lemez formájában. Bár "A Föld hangjai és képei" című válogatást is amerikaiak készítették, a lemez a földi kultúrák széles spektrumát mutatja be. Mivel valamennyi űrszonda csigalassúsággal hagyja el a Naprendszert, és százezer éveken keresztül csillagnak még a közelébe sem kerül, az "üzeneteket" szimbolikus tettnek lehet tekinteni, amelynek biztosan nem lesz semmiféle következménye.

Kicsit más a helyzet azzal az "üzenettel", amelyet a felújított areciboi rádiótávcső avatása alkalmából sugároztak ki a 2380 MHz frekvencián az M13 gömbhalmaz csillagai irányába 1974. november 16-án. A kisugárzott jel, amely Drake javaslatának megfelelően készült, és megfelelő transzformációval egy, az emberiségről üzenő ábrává alakítható (lásd 23. ábra), mintegy 25000 év múlva biztosan eléri a gömbhalmaz 300000 csillagát. Bár ezt az üzenetet is csak szimbolikus jelentőségű ügynek lehet felfogni, ezúttal tiltakozások is voltak. Sir Martin Ryle angol királyi csillagász levélben tiltakozott, mondván, hogy felesleges és veszélyes is elárulni létünket és helyünket a kozmoszban, hiszen ezzel esetleg felkeltjük ellenséges érzelmű, idegen civilizációk érdeklődését és étvágyát. Drake azt válaszolta Rylenak, hogy tiltakozása elkésett, mivel a Földről a világűrbe kiáramló rádiósugárzás a hozzáértőnek évtizedek óta elárulja, hogy civilizációnk elérte a rádiótechnika szintjét. Mégis a szakma bizonyos értelemben annyira komolyan vette a problémát, hogy egy dokumentumban, amelyről később még szó lesz, a SETI kutatók vállalták, hogy a Földön kívüliektől érkező jelzések, főleg üzenetek vétele esetén önálló választ nem küldenek, hanem megvárják, amíg valamilyen, az egész emberiség véleményét kifejező válasz születik.

Lemarchand viszont felvetette, hogy a válaszadás joga ugyan korlátozott, de az aktív SETI programoké nem. Arra hivatkozott, hogy az általa javasolt "hamis pulzár jelek" nem árulnak el lényegesen többet az emberiségről, mint a katonai radarok sugárzása, ugyanakkor megkönnyíthetik felfedezésünket. Ez kommunikációnak még nem nevezhető, tehát nem is sértheti az említett megállapodás elveit. A pulzár-stratégia lényege éppen az, hogy minimális információt sugározzunk ki mindaddig, amíg kialakul egy széleskörű nemzetközi megállapodás a tartalomról. Mindez nem befolyásolná azt a folyamatot, amely egy esetleges beérkező üzenetre nemzetközi válasz megfogalmazását szorgalmazza. A Lemarchand által javasolt aktív stratégia korlátozott célja csupán annyi, hogy akkor jelentkezzünk (és abba az irányba jelezzünk), amikor várható, hogy jelünk érkezésének pillanatában az ő vevőantennáik éppen felénk fordulnak.

Talán itt van a helye annak, hogy röviden összefoglaljuk a Földünkről immár évtizedek óta kifelé a világűrbe terjedő "rádióbuborékkal" kapcsolatos tudnivalókat. Annyi tagadhatatlan, hogy ha egy idegen rádiócsillagász kívülről, de még elég közelről folyamatosan figyeli Földünk rádiófényességét, akkor egy idő óta drámai változásokat tapasztalhat. Egyes hullámhossztartományokban fantasztikusan megerősödött a Föld fényessége, továbbá bizonyos rendszertelen időpontokban és irányokban éles rádiófelvillanások tapasztalhatók. Billingham és J. Tarter kiszámította, hogy a jelenlegi legérzékenyebb SETI rádiócsillagászati berendezéseket több fényévnyi távolságra kihelyezve azok mit érzékelnének a földi rádiósugárzásból. Szerintük a Föld legerősebb rádiósugárzói bizonyos TV állomások, a katonai radarok és főként a szomszéd bolygók felszínét pásztázó planetáris radarok. Egy, valahol a távoli világűrből a Földre irányított areciboi antenna, ha az eget letapogató SS részprogram nem kimagasló érzékenységét használja, a TV állomásokat 1,8, a katonai radarokat 18 fényév távolságból érzékelné. Ha viszont ezzel az antennával egy, a TS részprogramhoz hasonló kampány keretében éppen megcélozzák a Napot, akkor a planetáris radaroknál a megfelelő távolság több ezer fényév is lehet.

Az R hatótávolság ugyanis a következő egyszerű képlettel számolható:

ahol EIRP az ekvivalens kisugárzott izotróp teljesítmény W-ban, ami katonai radaroknál 2.10¹¹W, planetáris radaroknál 10¹⁴W körüli, F_min pedig a felfogórendszer érzékenysége W/m²-ben, ami a TS részprogramnál elérte a 10^-27W/m²-et.

A felfedezhetőséget természetesen erősen rontja, ha a földi adó nem egyenletesen, hanem impulzusszerűen, továbbá egy meghatározott irányba működik. Mindenesetre a Föld adása idővel igen messziről észlelhető lesz, ha ott egy, a jelenlegi földi csúcstechnikának megfelelő, vagy annál jobb rádióantenna a megfelelő pillanatban éppen a Nap felé irányul.

Más földi rádióadók is évről évre intenzívebben sugároznak a világűr mélységei felé. Itt vannak például az emberiség egyre távolabb repülő űrszondái, a Pioneerok és Voyagerek felé küldött rádióparancsok, vagy az előző oldalakon emlegetett űr-VLBI holdak felé rendszeresen kisugárzott stabil referenciajel a 7,2 GHz-en; ez a sugárzás, mint erre felhívtuk a figyelmet, szintén észlelhető csillagászati távolságokból. Például az amerikai katonai űrfigyelő szolgálat, az US Naval Space Surveillance System, a fölötte látható égbolt minden irányába naponta legalább 7 mp-re sugároz 1,4x10¹¹ W teljesítményű, 0,1 Hz szélességű radarjeleket. Ilyen jelet megfelelően érzékeny földi vevővel akár 600 fényév távolságról is érzékelni lehetne. Mindez természetesen fordítva is érdekes. Ha lemondunk arról, hogy távoli partnereink kifejezetten felénk irányított, üzenetet tartalmazó, bonyolult jelzéseit felfogjuk, még mindig marad érdekes, megoldandó feladatként az ő belső, de nagytávolságú rádiókommunikációjuk lehallgatása. Különösen akkor van remény, ha léteznek egymástól távoli csillagok bolygórendszereiben élő és egymással kommunikáló civilizációk, vagy a csillagközi térben vándorló űrhajók. Üzeneteiket megfejteni természetesen reménytelen vállalkozás lenne, de maga a rádióadás ténye is sokat elárulna róluk. A következőkben megmutatjuk, hogy egy egyszerű, csaknem egyenletes jelsorozat, amelyben semmiféle szavakkal leírható üzenet nincsen, milyen sok érdekes információt tartalmazhat.