Gyöngyössi János
Ifjú tanulónak elmélkedése ama közönséges mondásból:
non aestas est laeta diu+*

Melly hamar a nyárnak víg folydogalási lejárnak,
 Hullnak el a levelek, fúnak az őszi szelek:
Úgy bizony eltelnek szaporán, ha tavaszra kikelnek,
 Ifjak zöld idejek; s vénül azonba fejek.
Izzadozásokban ha ki nem gyűjt nyári napokban,
 Majd ha telére kerül, élete jajba merül:
Aki pedig nyárban keres a zöldszínü határban,
 Élete téli fagyon nyúgodalomba vagyon.
Izzad azért, tarlón tapod, és mozog a keze sarlón,
 Nappal eláll meleget, éjszaka híves eget.
Így ki Minervával lakozik, s e dolgos anyával
 Tartani frigyet akar, ifju korába takar.
Míg rövid éltének folyamatja kinyílt idejének,
 Ad rabotára nyarat, görbe kezekkel arat.
Gyűjt tudományt, mellyen vénsége telére kikeljen,
 Akkor ezerszer örül fáradozása körül.
Ifjú Minervának magam is, mint édes anyának,
 Érezvén erejét, szoptam ölébe tejét.
Most van időm, nyerjek; ne pedig heremódra heverjek;
 Mert nyár s gyenge tavasz teldegelése ravasz.
Ennyire hogy nőttem; vala széles azonnal előttem
 Vízzel csergedező bőv jövedelmű mező.
Ímhol az én részem, restek kenyerét ha nem észem!
 Munka van itt; de kies Két kezem, arra siess!
Hogy tudományt vessek, s virtust idejébe lemessek,
 Arra vagyok köteles, példa von arra feles.
Ifju! Serénykedjél! nosza, bölcsek után törekedjél!
 Nyári napon s tavaszon gyűl kamarádba haszon.
Ifju! ne légy fösvény te magadhoz; előtted az ösvény.
 Tisztességet aratsz, miglen ez útba maradsz.



Hátra Kezdőlap Előre