Gyöngyössi János
Örvendező versek Kemény Sámuel úr őnagyságához*

(Részlet)

 
Oszlik a felleg, derül a reménynek
Napja, szemközben mosolyog Keménynek,
Vármegyénk súlyát mikor ily vezére
 Vészi kezére.
Most, mikor mord tél kikelettel éled,
Homlokán fekvő ködök éje széled,
Fű, fa bimbózó tavasz udvarából
 Kél ki porából.
Akkor újul meg, nemes! a te földed,
Száraz ágakból fokadoz-ki zölded;
Támad a törvény, s diadalmit írja
 Nemzeti sírja.
Ős-Szabadság! oh hazabéli Plánta!
Hány irigy féreg gyökeredre szánta!
Már hasad bibor levelekkel ágod,
 Senge virágod.
A magyar Chloris maga régi honnya
Sátorát tágas mezejére vonja:*
Kezdi, gerjesztvén öröm újra szívét,
 Két keze mívét.
Flóra sétálgat szabados majorban,
Épít, ültetvén az elébbi sorban
Napkeletről vett ősi ritkaságit
 Drága virágit.
Mint hiacintok Telamon fiának
Sírja halmából kivirágozának:*
Rothadást nemző temetőből élet
 Lelke megéledt:
Pannon is győzvén temetői vermet,
Szép virágszálat kikelése termett.
Élet illatját ez az új hiacint
 Sírja felett hint.
Uj teremtmény ez; nem erő s okosság
Semmi méhéből született valóság:
Hajnalunk éjből hasadott ki végre
 A magyar égre.
Zürzavar színén hatalomnak ülvén
Lelke, jó rendet fogad újra szülvén:
Képtelenség ez vala forma nélkül,
 Rendibe most ül.
Szoptat a meddő, s örül, énekelget,
Sára házában örököst ölelget:
Ismael menjen, fiat illet a kész
 Nemzeti szép rész.
Egy özön bárkánk derekát (ki hitte?)
Mély habok hátán Ararátra vitte:
Amikor vélné, fenekére nyelte,
 Égig emelte.
Kétszeres téglán mikor izzad a nép,
Érkezik Moses szabadítni bé-lép:
Nyitva (minden zár törik) egy sohajtó
 Népnek az ajtó.
Sürü fellegből nevet a szivárvány,
Tégla volt házunk fala; váltja márvány*.
Lám! dicsőségesb az utóbbi kőbolt,
 Mintsem elébb volt.
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Hátra Kezdőlap Előre