Baróti Szabó Dávid
Virgilius Aeneise*

(Részlet)

Második Könyv

Csendesség leve, s mindnyájan vigyázva füleltek,
Aenéás, az emelt nyoszolyán, így kezdte beszédit:
„Szívemnek sebeit felszaggatod újra, királynő!
Unszolván, hogy mondjam elő Trójának utólsó
Romlását, népünk s birodalmunk gyászos elestét;
S mely nyomorúságot láttam, s hányféle veszélyben
Forgottam magam is. Ki beszélhet vajjon ezekről
(Ámbár durva dolog legyen is, vagy mirmidon, ámbár
Szörnyűséges Ulisszesnek katonája!) keserves
Könnyzápor nélkül? S már hajlik a harmatos éj is,
És az egek lemenő csillagzati nyugtot ajánlnak.
Ámde mivel kedved vagyon, érteni mostoha sorsunk,
S Trójának végső veszedelmét hallani – bátor
Irtózás nélkül nem is emlékezhetem – halljad:
Elkezdem. Megrontatván sok számtalan harccal
És az örök végzés erejétől visszaveretvén
A danaok fejedelmei, s már másféle reménnyel
Nem biztathatván magokat: végtére Minerva
Isteni súgallásából egy hegyhez hasonló
Nagyságú lovat alkotnak, s fenyvekkel az oldal-
Bordáit kitömik. Tesznek színelt fogadalmat,
Hogy már ők hazaindulnak; s elterjed a híre.
Sorskép válogatott sok bajnokot a nagy üregbe
Bészállítván, a nyílós és végtelen öblű
Horpaszt megtöltik fegyverviselőkkel orozva.
 Nem távol fekszik Tenedos sziget: ez jeles hírű
És gazdag vala, míg Priamus birodalma virágzott;
Most csak öböl, s a hajók megszállására szegény rév.
Itt elrejtőznek. Mi meg azt gondoltuk, hogy eddig
Már elment ellenségünk, s közeléri Miczénát.
Trója tehát hosszas búját egyszerre felejti,
És kapukat nyittat. Forr a nép, s nézni kizúdúl
A danaoknak táborhelyét, s a puszta mezőket,
És az üres révpartot. Emitt vertek vala sátort
A dolopok dandári, meg ott a mérges Akilles;
Itt állott a hajósereg; ott verekedtenek öszve.
A hajadon Pallásnak hagyott veszedelmes ajándék,
A nagy ló, sokat elbámít: javasolja Timétes,
Hogy vonnák a várba; csalárdság volt-e, avagy már
A Trójáról tett végzés úgy hozta magával?
Ellenben Kapis, és több más messzebbre tekintők,
A kétséges ajándékot tengerbe temetni,
Vagy tűzzel megemészteni, vagy furókkal az odvát
Megvizsgálni, parancsolják. Meghasonlik az alnép.
 Akkorban leszaladt sok kísérőivel együtt
Láokoón a felvárból; s még messze kiáltja:
„Oh nyomorúlt polgárok! hogyan bódultatok így meg?
A görög elmenetelét hiszitek? vagy vélitek, hogy csel
Nélkül nyújthat ajándékot? S hát álnok Ulisszest
Így isméritek? E fában vagy akívusok ülnek,
Vagy pedig e szerzett falaink veszedelmire készült;
Házinkat megkémli, s lecsap várunkba; vagy itten
Más valamely gonosz álnokság rejtezkedik. Hinni,
Teukrusok! e lónak, nem bátorságos. Akármi,
Még az ajándék is, mikor azt görög adja, csalárdság!”
Így ejtvén intő szavait, karjába szoríta
Minden erőt, s egy nagy dárdát csavaríta hasába
A végvesztet hozó lónak. Reszketve megálla
A gyors kópia, s a horpadt méh visszalökődvén,
Hangzott benn az üreg, s hézagja nyögéseit adta:
És ha megengedték a végzetek, és ha szemesbek
Lettünk volna, fel is gyúlasztott volna, hogy a bújt
Árgívok ravasz hajlékát fegyverrel emésszük;
S állana most is Trója, s Priam felvára ragyogna!
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
 Itt más, még iszonyúbb kép ötlik előnkbe, ijesztve
Gondatlan sziveink. Neptúnnak, rája vetődvén
A sors, Láokoón, a viznél ölte bikáját.
S ím Tenedos tájékáról (irtózva beszélem!)
A csendes tenger színén két messze kinyúló
S összetekergőzött kígyó nekifekszik az árnak
És azután együtt a partra igyekszik! A hab közt
Fennállott véres tarajok, fennáll vala mellök:
A víz színe felé más részök aliglan hajolt le;
Lóbálják iszonyú farkok, karikákba csavarva.
Zúgás lőn a habos vizeken; s már partra kijöttek,
Vérben meg tűzben forgatják emberijesztő
Rút szemöket, nyalván kiugró nyelvökkel egészen
Feltátott sziszegő szájok. Mí csaknem alélva
Megszaladunk. Bizonyos rendben s célozva nyomúlván,
Láokoónra rohannak ezek: két kisdedit elsőbb
A két nagy kígyó környűleg fonja, s beléjök
Vervén fullánkját, szörnyűn elemészti. Továbbad
A segedelmet hozó s dárdával rájok ijesztő
Atyjoknak mennek, s testén pereczekbe fonódnak;
S ámbátor derekát már kétszer is által ölelték
Szüntelenül tekeregve, s nyakát is kétszer: azonban
A fejinél fejöket sokkal feljebbre lövellik.
Váltig dolgozik ő, hogy széjjel tépje csomóit
Karjaival; már papsüvegét a csúnya genyedség
És feketéllő rút méreg környösleg elülte;
Egyszersmind iszonyítva kiált az egekbe: miként döng
A levegő, amidőn, a hibázott fejszecsapásra,
A kész oltártól valamely bika bőgve kirándúl.
A kígyók pedig elcsúszván a mostoha Pallás
Vára felé, s a fennépült templomba sietvén,
Elrejtik magok a pajzs és oszlopnak alatta.
 Itten mindnyájok szívét új félelem éri:
Láokoónt kiki vádolván, s büntetni valónak
Ítélvén, mivel a szent fán sebet ejteni s gyilkos
Dárdát a lónak testébe meríteni mert volt.
Egyre kiáltozzák: Bé kell a várba vonatni
A nagy ajándékot, s vele megkérlelni Minervát!
Rontjuk erőss bástyáinkat, s tágítjuk az útat,
Feltűrődzködnek, s minden lábának alája
Hányják a kereket; s vetik, egymást üzve, nyakába
A kötelet. Közelít falainkhoz az égi haraggal
S fegyverrel teljes készítmény. Közbe kerítik
Mind a gyermekek és a szüzek, s énekre fakadnak;
S örvendnek, ha csak a kötelekhez is érhet az ujjok.
Az bécsúsz a várba; s veszély fenyeget ki belőle.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Hátra Kezdőlap Előre