|
Batsányihoz
| Oh Te! kinek múzsája magas reptével egekben |
| Fellengez, s a fő Bárdus lantjának hazánkban |
| Bámíttó magyar hangzatot ád; kis időre pihenj meg: |
| S mellyet ohajtottál, nagy Virgyil pásztori sípját |
| Mint fúvom magyarúl, halljad. – Gondold meg azonban, |
| Hogy Títir s Melibé kettőnket képez. Amavval |
| Hűs árnyékok alatt magad is fogod önteni szívet |
| Átalható dalaid, s fejedet kerekíteni mindég |
| Zöldellő koszorúval. Az én ittlétem utolsó |
| Órájára siet: kétszer sem vág le mezőnkön |
| Lábáról gabonát arató; Melibével hazámból |
| Útra kelek, s magyaros sípom megnyugtatom. – Engem |
| El ne felejts; és néha, midőn megpengeted hárfád, |
| Zengjed: akárhol vagy, boldog légy, régi barátom! |
| Ah! – De Te most halljad nagy Virgyíl pásztori sípját. |
| Títire! messze terűlt ágú bükkfának alatta |
| Erdei hangzatokon fúvod te heverve furuglyád: |
| Mí pedig édes hazánk kebelét s mezeinket elhagyjuk; |
| Mí, szaladunk idegenbe: te, hűs árnyéknak eredvén, |
| Szép Amarill nevivel feleselni tanítod az erdőt. |
|
| | E nyugtot nekem, oh Melibé, kegyes Istenem adta. |
| Mert ezután, valamíg élek, már Istenem ő lessz: |
| S oltárára szopós bárányt küldözget az aklom. |
| Ő jóvoltából járkálnak alá s fel az erdőn |
| Én tehenim, s fúvom magam is kényemre furuglyám. |
|
| | Nem, nem irígylem; hanem bámúlok rajta, mezőnkön |
| Látván e szörnyű zivatart. Ím szívem-epedve |
| Hajtom, látd, magam is kecskéim, Títire: s ezt is |
| Már csak alig vezetem. Mogyoró gallyaknak alatta |
| Két ollót, kikben vala nyájam drága reménnye, |
| Ah! csak imént ellvén, elhagyott kőszirtnak hegyette. |
| Nékem ezen nagy rosszat, ha felnyílt volna kis elmém, |
| Már ezelőtt a mennykövek is tölgyfákra lecsapván, |
| Több ízben példázgatták: a varjak az odvas |
| Cserfa hegyin szomorún károgták eztet. Azonban |
| Títire! tedd, kérlek, tudtomra, ki légyen ez Isten. |
|
| | Én botor, az várost, melynek neve Róma, miénkhez |
| Teljes hasonlónak képzeltem lenni, hová mi |
| Pásztorok a fiatal bárányokat hajtani szoktuk. |
| Így mértem gedelyét anyjához, kölyket ebekhez: |
| Így szoktam vala kis dolgot s nagyot egybekeverni. |
| Lám pedig úgy megelőz az Város másokat, amint |
| Ostorményt ciprusfa szokott tetejével haladni. |
|
| | S millyen ok ösztönzött Rómát meglátni? |
|
| | Melly, bátor későre, reám pillanta; midőn már |
| Államról tarkálló szőrt húllatna borotvám; |
| Mégis utólb csakugyan megjött, s rám néze, miólta |
| Megkedvelt Amarill, rólam Galatéa lemondott. |
| Mert az igaz, valamíg Galatéa szerelme hevített, |
| Nem lehetett szabadabb életre, s vagyonra, reményem: |
| Bár kosaram feles áldozatit mindúntalan hordván, |
| A rólam-feledő város puha sajtjaim enné; |
| Mégis üres kezeket kellett hazahoznom örökké. |
|
| | Most látom már, honnan eredt, Galatéa, keserved: |
| És minek engednéd almáját függeni fáján. |
| Títirus elment volt. A fenyves, Títire, téged |
| A berek, a forrás, hegy, völgy szomorogva kiáltott. |
|
| | Mit tennék? nem vólt más mód, szabadúlnom igától, |
| S olly közel isteneket másutt ismérni, reménység. |
| Ott látám azt, akinek én, oltárom hat és meg- |
| Annyi naponn esztendőnként szent füstbe borítom. |
| Ezt kérém; így szólt: Mint ennek előtte, legeltesd |
| Kis tehenid nyúgodva: bocsásd kedvére bikádat. |
|
| | Boldog Öreg! meg fognak-e hát részedre maradni |
| A te kicsiny mezeid, bátor bélepte csupasz kő, |
| S posványból kiterülő sás a többi legellőt? |
| Ártalmat nem szülnek hasas tehenedre szokatlan |
| Étkek, sem szomszéd marhák húllása mirígyet? |
| Boldog Öreg! már rég ismert vizek ágai mellett, |
| Szent kútak fejinél, itt hűs árnyékod örök lesz. |
| Itt a füzfasövény, amelly nem messze koronként |
| Hiblai méhektől szívatja viráginak ízét, |
| Dongással szemeid gyakrabb álomra viendi. |
| Ott fog az erdölő kőszirtnak alatta dalolni. |
| S a te rekedt örvös madarad, s a gerlice sem fog |
| Ekközben szüntetni nyögést a tornyos alás-fán. |
|
| | A gyors szarvas azért hamarább megy az Égre legelni, |
| S víz nélkül hágy minden halat tengernek az öble: |
| Elsőbb, bújdosván mind a kettőnek határin, |
| Tigrisből iszik a német, s a pártos Ararból: |
| Hogysem az ő képét feledékenységre bocsássam. |
|
| | Mí pedig oszlódván, egy rész heves Afrika keblét, |
| Rész Scithiát, rész Krétában meglátjuk Oakszest. |
| És az egész földtől elválva Británnia népét. |
| Kedves Hazám! látandom-e még valahára határid? |
| S zöld pázsintba borúllt alacsony kalyibámra tekéntvén, |
| Bámúlandok-e még telekemnek ritka kalászin? |
| E kimivelt ugarokba gonosz katonákat eresztnek? |
| E gyönyörű gabonát idegen kéz fogja levágni? – |
| Nézd, mit szült a visszavonás a régi lakosra! |
| Nézd, kiknek veteményeztünk! – Már óltani körtvélyt |
| Menny, Melibé; már most szőllőt nagy rendivel ültess. – |
| Mennyetek, oh hajdan boldog nyáj, árva gedóim! |
| Títeket én ezutánn, zöld barlang öblibe dőlvén, |
| Függeni nem látlak bokros kőszirtnak hegyéről: |
| Megszűnnek dalaim: nem foglak vinni, gedóim, |
| Már többé keserű fűzfák gallyára, s zanótra. |
|
| | Mégis azért velem itt hálhatsz ezen éjszaka zöldes |
| Ágnyoszolyán; vagyon értt almám, van gesztenye, túró. |
| S a messzebb majorok tetejik füstölgenek immár, |
| S a bércek föliről hosszabb árnyékok omolnak. |
|
|
