Batsányihoz
Oh Te! kinek múzsája magas reptével egekben |
Fellengez, s a fő Bárdus lantjának hazánkban |
Bámíttó magyar hangzatot ád; kis időre pihenj meg: |
S mellyet ohajtottál, nagy Virgyil pásztori sípját |
Mint fúvom magyarúl, halljad. – Gondold meg azonban, |
Hogy Títir s Melibé kettőnket képez. Amavval |
Hűs árnyékok alatt magad is fogod önteni szívet |
Átalható dalaid, s fejedet kerekíteni mindég |
Zöldellő koszorúval. Az én ittlétem utolsó |
Órájára siet: kétszer sem vág le mezőnkön |
Lábáról gabonát arató; Melibével hazámból |
Útra kelek, s magyaros sípom megnyugtatom. – Engem |
El ne felejts; és néha, midőn megpengeted hárfád, |
Zengjed: akárhol vagy, boldog légy, régi barátom! |
Ah! – De Te most halljad nagy Virgyíl pásztori sípját. |
Títire! messze terűlt ágú bükkfának alatta |
Erdei hangzatokon fúvod te heverve furuglyád: |
Mí pedig édes hazánk kebelét s mezeinket elhagyjuk; |
Mí, szaladunk idegenbe: te, hűs árnyéknak eredvén, |
Szép Amarill nevivel feleselni tanítod az erdőt. |
|
| E nyugtot nekem, oh Melibé, kegyes Istenem adta. |
Mert ezután, valamíg élek, már Istenem ő lessz: |
S oltárára szopós bárányt küldözget az aklom. |
Ő jóvoltából járkálnak alá s fel az erdőn |
Én tehenim, s fúvom magam is kényemre furuglyám. |
|
| Nem, nem irígylem; hanem bámúlok rajta, mezőnkön |
Látván e szörnyű zivatart. Ím szívem-epedve |
Hajtom, látd, magam is kecskéim, Títire: s ezt is |
Már csak alig vezetem. Mogyoró gallyaknak alatta |
Két ollót, kikben vala nyájam drága reménnye, |
Ah! csak imént ellvén, elhagyott kőszirtnak hegyette. |
Nékem ezen nagy rosszat, ha felnyílt volna kis elmém, |
Már ezelőtt a mennykövek is tölgyfákra lecsapván, |
Több ízben példázgatták: a varjak az odvas |
Cserfa hegyin szomorún károgták eztet. Azonban |
Títire! tedd, kérlek, tudtomra, ki légyen ez Isten. |
|
| Én botor, az várost, melynek neve Róma, miénkhez |
Teljes hasonlónak képzeltem lenni, hová mi |
Pásztorok a fiatal bárányokat hajtani szoktuk. |
Így mértem gedelyét anyjához, kölyket ebekhez: |
Így szoktam vala kis dolgot s nagyot egybekeverni. |
Lám pedig úgy megelőz az Város másokat, amint |
Ostorményt ciprusfa szokott tetejével haladni. |
|
| S millyen ok ösztönzött Rómát meglátni? |
|
| Melly, bátor későre, reám pillanta; midőn már |
Államról tarkálló szőrt húllatna borotvám; |
Mégis utólb csakugyan megjött, s rám néze, miólta |
Megkedvelt Amarill, rólam Galatéa lemondott. |
Mert az igaz, valamíg Galatéa szerelme hevített, |
Nem lehetett szabadabb életre, s vagyonra, reményem: |
Bár kosaram feles áldozatit mindúntalan hordván, |
A rólam-feledő város puha sajtjaim enné; |
Mégis üres kezeket kellett hazahoznom örökké. |
|
| Most látom már, honnan eredt, Galatéa, keserved: |
És minek engednéd almáját függeni fáján. |
Títirus elment volt. A fenyves, Títire, téged |
A berek, a forrás, hegy, völgy szomorogva kiáltott. |
|
| Mit tennék? nem vólt más mód, szabadúlnom igától, |
S olly közel isteneket másutt ismérni, reménység. |
Ott látám azt, akinek én, oltárom hat és meg- |
Annyi naponn esztendőnként szent füstbe borítom. |
Ezt kérém; így szólt: Mint ennek előtte, legeltesd |
Kis tehenid nyúgodva: bocsásd kedvére bikádat. |
|
| Boldog Öreg! meg fognak-e hát részedre maradni |
A te kicsiny mezeid, bátor bélepte csupasz kő, |
S posványból kiterülő sás a többi legellőt? |
Ártalmat nem szülnek hasas tehenedre szokatlan |
Étkek, sem szomszéd marhák húllása mirígyet? |
Boldog Öreg! már rég ismert vizek ágai mellett, |
Szent kútak fejinél, itt hűs árnyékod örök lesz. |
Itt a füzfasövény, amelly nem messze koronként |
Hiblai méhektől szívatja viráginak ízét, |
Dongással szemeid gyakrabb álomra viendi. |
Ott fog az erdölő kőszirtnak alatta dalolni. |
S a te rekedt örvös madarad, s a gerlice sem fog |
Ekközben szüntetni nyögést a tornyos alás-fán. |
|
| A gyors szarvas azért hamarább megy az Égre legelni, |
S víz nélkül hágy minden halat tengernek az öble: |
Elsőbb, bújdosván mind a kettőnek határin, |
Tigrisből iszik a német, s a pártos Ararból: |
Hogysem az ő képét feledékenységre bocsássam. |
|
| Mí pedig oszlódván, egy rész heves Afrika keblét, |
Rész Scithiát, rész Krétában meglátjuk Oakszest. |
És az egész földtől elválva Británnia népét. |
Kedves Hazám! látandom-e még valahára határid? |
S zöld pázsintba borúllt alacsony kalyibámra tekéntvén, |
Bámúlandok-e még telekemnek ritka kalászin? |
E kimivelt ugarokba gonosz katonákat eresztnek? |
E gyönyörű gabonát idegen kéz fogja levágni? – |
Nézd, mit szült a visszavonás a régi lakosra! |
Nézd, kiknek veteményeztünk! – Már óltani körtvélyt |
Menny, Melibé; már most szőllőt nagy rendivel ültess. – |
Mennyetek, oh hajdan boldog nyáj, árva gedóim! |
Títeket én ezutánn, zöld barlang öblibe dőlvén, |
Függeni nem látlak bokros kőszirtnak hegyéről: |
Megszűnnek dalaim: nem foglak vinni, gedóim, |
Már többé keserű fűzfák gallyára, s zanótra. |
|
| Mégis azért velem itt hálhatsz ezen éjszaka zöldes |
Ágnyoszolyán; vagyon értt almám, van gesztenye, túró. |
S a messzebb majorok tetejik füstölgenek immár, |
S a bércek föliről hosszabb árnyékok omolnak. |
|
|