Baróti Szabó Dávid
Virgilius első eklogája*

Batsányihoz        
Oh Te! kinek múzsája magas reptével egekben
Fellengez, s a fő Bárdus lantjának hazánkban
Bámíttó magyar hangzatot ád; kis időre pihenj meg:
S mellyet ohajtottál, nagy Virgyil pásztori sípját
Mint fúvom magyarúl, halljad. – Gondold meg azonban,
Hogy Títir s Melibé kettőnket képez. Amavval
Hűs árnyékok alatt magad is fogod önteni szívet
Átalható dalaid, s fejedet kerekíteni mindég
Zöldellő koszorúval. Az én ittlétem utolsó
Órájára siet: kétszer sem vág le mezőnkön
Lábáról gabonát arató; Melibével hazámból
Útra kelek, s magyaros sípom megnyugtatom. – Engem
El ne felejts; és néha, midőn megpengeted hárfád,
Zengjed: akárhol vagy, boldog légy, régi barátom!
Ah! – De Te most halljad nagy Virgyíl pásztori sípját.

 
 
Melibé, Títir          
 
MELIBÉ                  
Títire! messze terűlt ágú bükkfának alatta
Erdei hangzatokon fúvod te heverve furuglyád:
Mí pedig édes hazánk kebelét s mezeinket elhagyjuk;
Mí, szaladunk idegenbe: te, hűs árnyéknak eredvén,
Szép Amarill nevivel feleselni tanítod az erdőt.
TÍTIR                  
 E nyugtot nekem, oh Melibé, kegyes Istenem adta.
Mert ezután, valamíg élek, már Istenem ő lessz:
S oltárára szopós bárányt küldözget az aklom.
Ő jóvoltából járkálnak alá s fel az erdőn
Én tehenim, s fúvom magam is kényemre furuglyám.
MELIBÉ                  
 Nem, nem irígylem; hanem bámúlok rajta, mezőnkön
Látván e szörnyű zivatart. Ím szívem-epedve
Hajtom, látd, magam is kecskéim, Títire: s ezt is
Már csak alig vezetem. Mogyoró gallyaknak alatta
Két ollót, kikben vala nyájam drága reménnye,
Ah! csak imént ellvén, elhagyott kőszirtnak hegyette.
Nékem ezen nagy rosszat, ha felnyílt volna kis elmém,
Már ezelőtt a mennykövek is tölgyfákra lecsapván,
Több ízben példázgatták: a varjak az odvas
Cserfa hegyin szomorún károgták eztet. Azonban
Títire! tedd, kérlek, tudtomra, ki légyen ez Isten.
TÍTIR                  
 Én botor, az várost, melynek neve Róma, miénkhez
Teljes hasonlónak képzeltem lenni, hová mi
Pásztorok a fiatal bárányokat hajtani szoktuk.
Így mértem gedelyét anyjához, kölyket ebekhez:
Így szoktam vala kis dolgot s nagyot egybekeverni.
Lám pedig úgy megelőz az Város másokat, amint
Ostorményt ciprusfa szokott tetejével haladni.
MELIBÉ                  
 S millyen ok ösztönzött Rómát meglátni?
TÍTIR                  
 Melly, bátor későre, reám pillanta; midőn már
Államról tarkálló szőrt húllatna borotvám;
Mégis utólb csakugyan megjött, s rám néze, miólta
Megkedvelt Amarill, rólam Galatéa lemondott.
Mert az igaz, valamíg Galatéa szerelme hevített,
Nem lehetett szabadabb életre, s vagyonra, reményem:
Bár kosaram feles áldozatit mindúntalan hordván,
A rólam-feledő város puha sajtjaim enné;
Mégis üres kezeket kellett hazahoznom örökké.
MELIBÉ                  
 Most látom már, honnan eredt, Galatéa, keserved:
És minek engednéd almáját függeni fáján.
Títirus elment volt. A fenyves, Títire, téged
A berek, a forrás, hegy, völgy szomorogva kiáltott.
TÍTIR                  
 Mit tennék? nem vólt más mód, szabadúlnom igától,
S olly közel isteneket másutt ismérni, reménység.
Ott látám azt, akinek én, oltárom hat és meg-
Annyi naponn esztendőnként szent füstbe borítom.
Ezt kérém; így szólt: Mint ennek előtte, legeltesd
Kis tehenid nyúgodva: bocsásd kedvére bikádat.
MELIBÉ                  
 Boldog Öreg! meg fognak-e hát részedre maradni
A te kicsiny mezeid, bátor bélepte csupasz kő,
S posványból kiterülő sás a többi legellőt?
Ártalmat nem szülnek hasas tehenedre szokatlan
Étkek, sem szomszéd marhák húllása mirígyet?
Boldog Öreg! már rég ismert vizek ágai mellett,
Szent kútak fejinél, itt hűs árnyékod örök lesz.
Itt a füzfasövény, amelly nem messze koronként
Hiblai méhektől szívatja viráginak ízét,
Dongással szemeid gyakrabb álomra viendi.
Ott fog az erdölő kőszirtnak alatta dalolni.
S a te rekedt örvös madarad, s a gerlice sem fog
Ekközben szüntetni nyögést a tornyos alás-fán.
TÍTIR                  
 A gyors szarvas azért hamarább megy az Égre legelni,
S víz nélkül hágy minden halat tengernek az öble:
Elsőbb, bújdosván mind a kettőnek határin,
Tigrisből iszik a német, s a pártos Ararból:
Hogysem az ő képét feledékenységre bocsássam.
MELIBÉ                  
 Mí pedig oszlódván, egy rész heves Afrika keblét,
Rész Scithiát, rész Krétában meglátjuk Oakszest.
És az egész földtől elválva Británnia népét.
Kedves Hazám! látandom-e még valahára határid?
S zöld pázsintba borúllt alacsony kalyibámra tekéntvén,
Bámúlandok-e még telekemnek ritka kalászin?
E kimivelt ugarokba gonosz katonákat eresztnek?
E gyönyörű gabonát idegen kéz fogja levágni? –
Nézd, mit szült a visszavonás a régi lakosra!
Nézd, kiknek veteményeztünk! – Már óltani körtvélyt
Menny, Melibé; már most szőllőt nagy rendivel ültess. –
Mennyetek, oh hajdan boldog nyáj, árva gedóim!
Títeket én ezutánn, zöld barlang öblibe dőlvén,
Függeni nem látlak bokros kőszirtnak hegyéről:
Megszűnnek dalaim: nem foglak vinni, gedóim,
Már többé keserű fűzfák gallyára, s zanótra.
TÍTIR                  
 Mégis azért velem itt hálhatsz ezen éjszaka zöldes
Ágnyoszolyán; vagyon értt almám, van gesztenye, túró.
S a messzebb majorok tetejik füstölgenek immár,
S a bércek föliről hosszabb árnyékok omolnak.



Hátra Kezdőlap Előre