Dayka Gábor
Heloíz Abelardhoz*

(Colardeau után)

(Részlet)

 
 Itt az ártatlanság kellő lakhelyében,
Hol nyugszik a béke örökös csendében,
Hol mentségét a szív törvény alá veti,
S a kénytelen virtust önkényt is követi,
Elmém nyugodalmát mi szélvész zavarja?
Egy gyönge szűz keblét mi komor gond marja?
Ah, nem tudtam!… mégis égek!… mégis áldlak!
Oh kedves, oh bús név! Abelard! Imádlak!
E levelet – százszor hinték rá csókokat,
Százszor olvastam el! – ez ismert sorokat
Heloíz esdeklő szájára szorítja
Abelard!… de hitem, jaj! mi tántorítja?
Ki nevét említém! mit írok, vonásom
Mossa el szívemből felforró sírásom.
Bosszúálló isten! engedj meg vétkemnek!
Te tiltod, ne írjak egyetlen egyemnek.
Kegyetlen hagyásod Heloíz fogadja…
Jaj! szívem parancsol, s tollam őt hallgatja.
 Te az önkényt fogoly virtus sötét zárja!
Hol fojtja bűn nélkül ezt a bánat árja,
S az ember, tulajdon csöndének gyilkosa,
Ajakit csak a bűn könnyeivel mossa.
Ti, virággal hintett lelketlen márványok,
Tiszteletünk tárgya, hideg maradványok,
Midőn Abelardhoz vonz a hív szerelem,
Érzéketlenségtek váltsátok fel velem!…
Hiába mennydörög teremtőm egében:
A természet győzött Heloíz szívében!
A szőrzsák, imádság, bőjt, esküvéseim
Nem bírnak, s lángomat nem oltják könnyeim.
 Pontban hogy orvasam szomorú soraid,
Szíved keservének titkos tolmácsait,
Bennem az indúlat ismét szárnyra kele.
Abelard! félelmem tárgya s lelkem fele!
Amor, karjaidon mely kecseket nyújta!
Amor, nálad nelkül, oh mely búba sújta!
Olykor myrtusággal borítva képzellek
Nyúgodt szívvel esni lábamhoz, s ölellek!
Olykor csak egyedűl a néma pusztában
Porral hintett fővel, illetlen csuklyában,
Halálszínbe borúlt, éktelen orcával,
Elzárva bús cellád homályos falával.
Itt – az irigy vallás sokalló javokat,
S eltépte Amortól fűzött szent láncokat –
Abelard, s szeretett Heloíze rejtve,
Itt fogyasztja éltét egymást elfelejtve.
Itt fojtja szívébe lángoló szerelmét,
S átkozza kínjában kevély győzedelmét.
Ah, írj inkább, kössünk egy új szövetséget,
Te sirasd a szegény Heloízt – ő téged.
Kölcsönös jajaink Echo visszahányja;
Echo a szenvedő szeretőket szánja;
Enyhít a sírásban, hogy a szív fájdalma
Ne lelje, a sorsnak nincs annyi hatalma.
Ki tiltja Heloízt fakadni könnyekre?
Az égnek van, mondod, csak jussa ezekre.
Kegyetlen! mindenem oda van, s nem lelem
Nyugtomat, mióta nincs Abelard velem.
Egyedül miattad hull szemem bús nedve. –
Az ember bújában telik az ég kedve?
 Írj, a rejtett titok jellel kiadása,
A szív s az értelem e gyönyörű mása;
E néma mulatás kellemetes neme,
Hol az ember füle nem hall, s nem lát szeme,
Az írás, bizonnyal oly szerelmes műve,
Kinek fogoly kincsén epedt vérző szíve.
A heves indúlat az elmét mint dúlja,
Eleven színekkel festi Amor ujja.
Itt a szív szabadon kiönti titkait,
S szégyen nélkül vallja szerelmi kínjait.
Ah, tisztán ver vala szabad lángunk heve!
Az ég felindúla rajta, s vétkes leve! –
Mikor leláncolád szívemhez szívedet,
S a barát név alatt nyújtád szerelmedet,
Kék szemed hódító fénnyel ragyog vala,
S sebhedt szívem néked éle, néked hala,
Mit tennék? nem földi szépség ülte képed;
Ki félt volna? Isten vagy, azt vélte széped.
Kevésbe tölt jutnod kincsek birtokára,
Szóltál, s kívánságod elére céljára.
Te Amort bájoló színekkel festetted:
Nyájas, édes, mondád; s vélem elhitetted.
Áh, ékes szájadból folyt alá szívemre
E szó, s ajakidról csepegett nyelvemre!
Megejtél: ízleltem szerelmed kecseit,
Öledben felejtém az ég törvényeit.
Tisztem, becsem, elmém kincsemnek szentelém,
Őneki áldozék szívem, őt tisztelém.
Melletted a világ Heloíznek megholt –
Boldogságom, ég, föld, isten: Abelard volt.
 Te tudod, hogy lelked lelkemhez kapcsolva,
Hymen oltárához hívogat unszolva.
Kedvesem! mit kívánsz? mondám; én nem vélem
Amort bűnnek: én őt virtusnak ítélem.
Minek azt polgári járom alá venni,
S a törvény hagyási által fogllyá tenni?
Nem visel bilincset, nem rab a szerelem:
Szabadon s nyűg nélkül születék ő velem.
Ámor tégyen minket, nem a hit, egyekké!
Hidd el azt, Hymen csak a gyönge lelkeké:
Kiknek a hamisság tulajdonok lehet. –
Engem boldoggá csak Amor kecse tehet.
Az igaz szerelem hitszegést nem gyanít:
Szeress, s kövesd mire a természet tanít.
Tanuljuk meg, egymás kedvét mint keressük;
Szívet szívvel, Amort Amorral fizessük.
Szálljon le székéből a földnek királya,
S Heloízt felséges ültével kínálja:
Emeljen a porból fényes trónusára,
Csak hogy szívem legyen szerelmének ára:
Kedvesed elhagyja a kevély nagyságot,
S karjaidon indul lelni boldogságot,
Abelard! szívedben emelt trónust híved;
Nagyságom, javaim, címem nekem szíved!
Nem kell név, amelynek anyja a sors leve;
Elég nekem: „A te szerelmesed” neve:
S ha lehet édesebb s méltóbb nevet lelni,
Azzal illess: érted azt fogom viselni!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Hátra Kezdőlap Előre