Az ember életét két erő nógatja, |
| Mely őt majd északra intézi, majd délre; |
Esze van, hogy helyes legyen gondolatja, |
| S van, hogy akaratja helyes legyen, szíve. |
Bízva ily két erő gyarló kormányára |
| A szegény halandó céljára hogy érjen? |
Mert oh vajmi rövid az elme határa! |
| És a szív, ah mennyit kíván, reményl, hiszen! |
Vélvén, az igazság országútján menünk, |
| Elménk gyakran tündér árnyékon kapkodik; |
Vélvén, hogy a virtus karjain pihenünk, |
| Szívünk gyakran a bűn kebelében nyugszik. |
S ugyan a két vezér a boldogság szoros |
| Ösvényén egymással hányszor ellenkezik? |
Gyakran amit áldás gyanánt vesz a koros |
| Értelem, átoknak érzésink azt nézik. |
Gyakorta virtusnak a szív azt ítéli, |
| Amit az ész puszta szemvesztésnek talál, |
Az ész pedig gyakran helyesnek azt véli, |
| Amitől hogy bűnnek tartja, szívünk eláll. |
Egy kis világ, melyet homályba boríthat |
| Minden felleg, legyen az elme vezére? |
Egy ízlés, mely bűnt is gyakran igazíthat |
| Az egy való virtust soha el ne vétse |
Azért, kik nehézlik a dolgot vizsgálni |
| S igazat nyomozni magoktól nem mernek |
Azt tartják: jobb ott más értelmére állni, |
| Hová tehetségök által nem érhettek. |
De bátorságosabb hinni, hogysem tudni |
| Jobb az engedelem az önnön ízlésnél, |
Avagy tán rövidebb úton lehet jutni |
| A célra másoktól kölcsönözött mécsnél? |
Ez a világosság parányi szikrája |
| Nem egyaránt közös minden halandókkal? |
S más égtájék alatt nincsen makulája |
| A napnak? csak nálunk fénylik fél világgal? |
Hát bátorságosabb szemünket bezárni, |
| Hogy más koldusbotja után sántikáljunk? |
Minek vagyon a szem, ha vakon kell járni? |
| Minek vagyon a láb? azért, hogy ne járjunk? |
S mégis némely kemény kísértet próbája |
| Alatt, a valláshoz önkényt folyamodunk; |
S van oly perc, hol megsért az igazság szája |
| S menedékhelyt csupán a hitben találunk. |
Igaz, a hit s az ész országa kétféle: |
| Külön bír a vallás, külön a józan ész; |
De igen egybefoly e két birtok széle |
| S a jegyzetlen határ szemünk elől elvész. |
A puszta értelem, ahová nem férhet, |
| Ott, csak ott kezdődik a vallás országa: |
De ki mutatja meg, az ész meddig érhet? |
| Hol szűnik? mennyire terjed ki birtoka? |
Hátha csak értelmünk értékét takarja |
| A hit, hol mit ésszel felérni nem lehet? |
S nem vét a halandó, ha tudni akarja, |
| Amit szemünk elől az ég elfedezett? |
Te! ki bennem munkás értelmet gyújtottál |
| Igazságra törő elmetehetséget |
S a hitre belém oly lágy szívet oltottál: |
| Előtted teszem le vallástételemet! |
Előtted, végetlen! te látod lelkemet |
| Szemed előtt semmi nincsen eltitkolva. |
Előtted! ha vétek, te méred vétkemet, |
| S nem a római pap életem bírája, |
Előtted! emberként a bűnt nem bünteted, |
| Nem lobbansz emberként hirtelen haragra. |
Emberként nyűg alá lelkemet nem veted, |
| Melyet teremtettél arany szabadságra. |
S nem általad látok? nem a te világod |
| Kifolyása elmém parányi szikrája? |
Hogy a hold nem terjeszt oly világosságot |
| A földre mint a nap, a hold vétke volna? |
Halld meg hát egyenes vallástételemet! |
| S ha veték egy sugárt fénnyel telt szolgádra |
S megvilágosítod tántorgó lelkemet, |
| Nem mint a római mennykő mord szikrája. |
Hiszem, hogy a boldog élet reményével |
| Táplálsz némely embert, ki éltét megunta, |
De tudom, hogy nem azért ruháztál elmével, |
| Hogy lelkem túl hitem határán ne hágna. |
Hiszem: a jóltevő vallás támogatja |
| A balesetekben a gyenge lelkeket, |
S a bús végzés alatt lerogyni nem hagyja, |
| S édes elvárással biztatja szívünket: |
De tudom – a világ bús tapasztalása – |
| Hogy papjaid által számosb veszélyt szüle |
A vallás tizenhét század elfolyása |
| Alatt, mint hatezer év alatt az elme. |
Hiszem, inkább ragyog ott a nap világa, |
| Hol közelebb fénylik, mint hol esik messze. |
De tudom, az égre nincsen igazsága |
| Senkinek, hogy Róma s nem Jápon nemzette, |
Tudom, nem érdemlem azért országodat |
| S kevéssel tartozol te nékem ez okon: |
Hogy serényen járom dicső templomodat, |
| Mely itt díszeskedik a szomszéd fundoson. |
Hiszem, hogy egynémely isteni tisztelet |
| A többinél nálad inkább kedves lehet: |
De tudom a Bramin szent úgy szólhat veled |
| S meghallgatod szintúgy mint engem hívedet. |
Hiszem, hogy szent kezed kőtáblára írta |
| A kölcsön szeretet törvényét régenten: |
De tudom, az embert mi kevésre bírta |
| Volna, ha beoltva nem volna szívemben. |
Hiszem, hogy az írást te adtad kezünkbe, |
| Mely hogy a te műved, néhol elárulja |
S olykor kegyességet csöpögtet szívünkbe |
| S hellyel hellyel józan erkölcsre tanítja. |
De ismérek egy általad íratott |
| Könyvet, melyet lehet olvasni mindennek, |
Mely hamisítatlan egyedül maradott |
| Mindeddig: nagy könyvét a szent természetnek. |
Hiszem, hogy az embert, kiben nincs irgalom |
| Mások iránt, örök jajjal fenyegeted, |
De úgy látszik sokkal hathatósban hallom |
| Az ügyefogyottak szájából törvényed. |
Hiszem, hogy jelentél főlséges titkokat, |
| Melyeket te, kinek bölcsessége véget |
Nem ismér, megfoghatsz, de méltán azokat |
| Megfogni határzott ésszel nem engeded. |
Hiszem, hogy kedvelled a szentelt templomot, |
| S oltárinkra kegyes tekintettel nézsz le: |
De tudom, a világ csak a te templomod, |
| S legkedvesbb oltárod a halandó szíve. |
Hiszem, hogy végnélkül volt hatalmodat |
| Gyakorta jelented csudatételekkel, |
De hogyha eszmélem roppant világodat |
| Más csudatételid nem érnek fel ezzel. |
Hiszem, a dicsőült lelkeket kedveled |
| S előtted érdemök nem böcsös, nem lehet. |
Hiszem, hogy ők fognak a bűnösök mellett, |
| S irgalomért hozzád emelik kezöket; |
Ámde bölcsességed, tudom tanácsokra |
| Nem szorult az ember kérését vizsgálni: |
Sem jóságod külső indító okokra |
| Amit kér, megvenni tőle vagy megadni. |
Hiszem, hogy megesem olykor gyarlóságból |
| S elvétem a virtus egyenes ösvényét, |
S kizárhatsz bűneim miatt mennyországból |
| S ellenem sújthatod haragod mennykövét; |
De tudom, valamint meg nem vesztegeti |
| A világ tenyerét egynehány csöpp epe, |
Szívedet bosszúra nem mérgesítheti |
| Mind együttvéve is az ember vétsége. |
Hiszem, a síron túl elmém tehetségét |
| Végetlen munkásság körével biztatod; |
De nem tagadhatja lelkem gyengeségét |
| S nyugalomra váltja éjjenként a dolgot. |
Hiszem, hogy csak egy az igazság ösvénye |
| Boldog országodba csak ezen juthatunk: |
De a rendben futó csillagok ösvénye |
| Között ám tébolygó csillagot is látunk, |
Hiszem, hogy segédül adtad az érzőket |
| S mindent, amit tudok nékik köszönhetek. |
Hogy csak ők vezérlik a földön élőket |
| S ismeretimre szert csak általok teszek: |
De tudom, a szemnek, kinek kormányára |
| Tehetetlen lelkem főképpen biztatott |
Annyira sem terjed látása s határa |
| Hogy megmondja áll-e vagy jár áldott napod. |
Hiszem, hogy a szívet minden ő vétsége |
| Mellett feddhetetlen virtusra alkottad. |
De mi bűn? mi virtus? hol a határ vége? |
| Hol vesznek egymásba? tudom azt nem adtad. |
Hiszem, érdemet gyűjt az ember magának |
| Ha békével tűri sanyarú végzését: |
De tudom, érdekli szenvedő fiának |
| Legkisebb kínja is a jó atya szívét. |
Így harcol a hittel a józan értelem, |
| Így merül bús lelkem bizonytalanságba! |
Az elme lerontja, mit a vallás velem |
| Elhitet, az elmét a hit ostromolja! |
És oh ezer sűrű lelki homály között |
| Mihez nyúljak, helyes választást hogy tegyek? |
Ha elmém s vallásom egymásba ütközött |
| A hitnek hódoljak? Vagy az észnek higyjek? |
Vallásomat rúgjam el okosságomért, |
| Mert szabad lelkemet járom alá fogja? |
Vagy eszemet nyomjam alá vallásomért? |
| Mért hogy az okosság hitemet elfojtja? |
Vétek volna magát vezetni nem hagyni |
| Azáltal, kit az ész csal-vezérnek talál? |
Érdem hitelt azon világnak nem adni, |
| Melyet bennem önnön kezeddel gyújtottál? |
Törvényedet csak a bibliában lelem? |
| Csak két táblán vannak hagyásid megírva? |
A természet által nem te szólasz velem? |
| Nem a te törvényed a természet szava? |
Csak amire a hit s a vak engedelem |
| Ösztönöz, előtted virtus csak az volna? |
S ami jót munkáltat a természet velem, |
| Mindaz érdemetlen igazolásodra? |
Választott híveid jócselekedete |
| Méltó-e egyedül szent javallásodra? |
S egyet ér előtted a pogány élete, |
| Akar Titus, akar Néróként folytassa? |
Te, ki munkás ésszel ruháztad lelkemet, |
| S belém hitre hajló lágy szívet oltottál, |
Egy sugárt székedből! s kínos kétségemet |
| Elűzöd elmémből, s a bús köd kettévál. |
Nézd, mint viaskodik a vallás eszemmel. |
| Segíts! ez ostromot nem fogva kiállni, |
S taníts meg, mire lehet tyrannus hitemmel |
| Értelmemet kívánt egyezségre hozni! |
És ha megtagadtad tőlem irgalmadat, |
| S nem adsz alázatos kérésemnek helyet: |
Uram! úgy oh vedd el, kérem jóvoltodat, |
| Vedd el vagy a hitet tőlem, vagy eszemet! |
|