Megint nem hagysz békét, ébreszted tüzemet, |
Igen jól esméred hajlandó szívemet: |
Mely a barátságnak szoros kötelével, |
S a kilenc Szűzeknek titkos erejével |
Egyaránt vonz hozzád, és tiszteletedre |
Verset írat velem gyönyörű versedre. |
Írjunk hát, barátom! vígat vagy szomorút, |
Anélkül, hogy várnánk borostyán-koszorút. |
Nemtelen fűzfának szegény árnyékában |
Többször lakik öröm, mint Nap templomában: |
Hol dicsőülteknek szentelt oltárokat |
Irígység mardosván fényes oszlopokat, |
A legnagyobb lelkek sok századok múlva |
Örök háborúk közt vagynak felzúdulva. |
Boldogabb ezerszer! ki zab-sípocskával, |
Esméretlen lakván völgyében nyájával, |
Nem énekelt soha fene-vitézekről, |
Se már elenyészett büszke nemzetekről, |
Hanem barátjának, vagy hív Phillisének |
Szentelte verseit juhász-énekének: |
És bik-hajra metszvén pásztori nótáját, |
Lassan hajtogatta ugrándozó nyáját; |
Míg egyszer, ó Egek! mely szörnyű gondolat, |
A Párkák elmetszvén e kínos fonalat, |
Nem marad itt egyéb hideg árnyékánál, |
S Phillisnek könnyeit árasztó hamvánál. |
|