Mely szent csipet hamu szállott homlokodra? |
Lőrinc! jöjjön áldás, kívánom, papodra: |
Ki oly nótát adott ciberés torkodra, |
És oly szent beszédet fűzött ajakodra. |
|
Felmetszem, barátom! leckédet szívembe, |
Hagyd, ébresszen jóra sok gyengeségembe. |
Elviszem magammal temető-helyembe, |
A hív tanácsadás ritka ez életbe. |
|
De ne véld, hogy Bécsnek álarcos piacán |
Én buján hevertem hívság puha karján, |
S ülvén incselkedő szépeknek lócáján, |
Vélek tolakodtam táncolók pajtáján. |
|
Ha néha világnak árja ragadott is, |
Ha a gyönyörűség ölében hívott is, |
És ha gyenge szívem szinte habozott is, |
Még soha rabjává nem téve Sybaris. |
|
Ezer érzékenység lakja e szívemet, |
Mely szüntelen osztja rövid életemet, |
Igaz, de meg ezer kín rágja szívemet, |
És így miben leljem gyönyörűségemet? |
|
Nem tudom, Társ! nálad talán feltalálnám, |
Ha veled az örsi kerteket kapálnám, |
S ott a gyümölcsfákat sorjába plántálnám, |
Vagy hasznos veteményt burjántól gyomlálnám. |
|
Ha töviset tépnék, ama rossz nyelveket |
Képzelném, kik öntik éltünkre mérgeket, |
Ha bojtorjánt, vélném ama rest lelkeket, |
Kik más munkájával hízlalják testeket. |
|
De azonban még te új zöldellő ágat |
Mezgésen lefejtvén fújod víg nótádat, |
És csendes akolba hajtod nyájacskádat, |
Én csak messze hallom fűzfa-furuglyádat. |
|
Minap is előbbször kivívén nyájamat, |
Hogy szép napfény érte legelő-tájamat, |
És szökdösni láttam víg báránykáimat, |
Csernek vetvén hátam, próbáltam sípomat. |
|
Azt véltem, hogy talán öröm lesz szólása, |
Azonban a szomszéd kőszikla hangzása |
Szomorún tért vissza, mert bús volt hallása, |
S mint nékem, néki is panaszos mondása. |
|
A fák levelei, hallván keservemet, |
Ők is kettőztették gyászos énekemet, |
A patakok vélek vitték nyegésemet, |
Hogy még a vizek is tudják esetemet. |
|
Ha Chlóris valaha Neptunus ölében |
Hitetlenül menne habok közepében, |
Hagyd, jusson panaszom Thétisnek fülében, |
S küldje Chlórist vissza kunyhóm küszöbében. |
|
Azonban a nap is égő Lybiának |
Érvén határira meleg Afrikának, |
Hegyekről vastagabb árnyékok hullának, |
Az én kecskéim is hazaballagának. |
|
Magam, Isten hozzád, pedig az erdőknek, |
Isten hozzád, mondék kies legelőknek, |
És a virágok közt mulató szellőknek, |
S a harmatos égen bujdosó felhőknek. |
|
De akár est-csillag ragyogó fényével, |
Akár világos hold éjjeli díszével |
Tűnt légyen szememben hódító színével, |
Útamat mulatám csak Chlóris képével. |
|
Mindenütt ő bírja egyedül lelkemet, |
S midőn éjjel álom enyhítné testemet, |
Akkor is árnyéka foglalja szívemet, |
És jelenlétével csalja reményemet. |
|
Hánykódásim között sokszor álmaimban |
Azt vélem, hogy őtet tartom karjaimban, |
S hogy lábait mosván könnyhullatásimban, |
Végtére kegyelmet nyerek kínjaimban. |
|
Számtalanszor látom komor tekintetben, |
Hogy előttem állván gyászos öltözetben, |
Panaszos szavakkal juttatja eszemben, |
Mely keserve légyen most távollétemben. |
|
Kegyetlen árnyékok! tündéres látások! |
Kik csendes elmémet így háborítjátok, |
És szabad szívemet újra raboljátok, |
Nehéz fogságomat, kérlek, tágítsátok. |
|
De már újra virrad, keljetek, zsellérek! |
Izmos tulkaitok igában vessétek, |
Pásztorok! az ehes nyájat vezessétek, |
S délre e sövénybe fejni térítsétek. |
|
|