Barátim! ha egyszer az én órám eljön |
És már nincsen messze; maga Phillis önnön |
Okát megmondhatja: O! ne temessétek |
Torony alá testem szerzetes-por közzé |
Vagy pedig hercegek pompás vedre mellé |
Távol nyughatatlan roppant városoktól, |
Egy szűntelen kies, s tölgyfák árnyékától |
Setét völgyben, hamvam messze elvigyétek, |
És legalább néki érni engedjétek, |
Azt amit én szívem soha nem érhetett |
Úgyis ő sokáig sírban ott nem lehet: |
A por ezerféle formában változik; |
Talán enyim majd egy rózsában bújdosik, |
Melyben midőn őtöt Phillis megcsókolja, |
Szívét szomorúság titkoson elfolyja. |
Míg egy király, ki csak erőszakot mívelt |
S magának koporsót még éltében emelt, |
Ércben, márványkőben várja sorvadását |
És száz esztendőkre rendelt rothadását, |
S akkor is eltölti méreggel udvarát. |
|