MÁSODIK KÖNYV


I.



A költő első évei Budán (1777-1781), az egyetem új székhelyén. – Férfiúvá érik. – Költészete, mint fejlődésének magyarázata. – Olvasmányai: római klasszikusok, a modern irodalmak termékei és a francziások művei. – Hatásuk költészetére. – Őszi látogatásai Esztergárott. – Magába mélyed. – Melancholiája s annak forrása: csöndes elégedetlenség sorsával. – E hangulat költeményeiben. – Ányos öntudatos költővé fejlik.


25. A NAGYESZTERGÁRI ÚJ ÁNYOS-KASTÉLY.[190]


AZ 1776/77. iskolai esztendő nyári szünidejét, mely az egyetem költözése miatt ez évben különösen hosszúra nyúlt, Ányos szokása szerint Esztergárott töltötte. Augusztus végén boldogan búcsút mondott Nagyszombatnak. Örült a lelke, hogy a nagyváros gőgös hivalkodása helyett az együgyű, ártatlan falusi erkölcs fogadja – mondja ő maga,[191] a mikor szülőföldjére érkezett. Van ebben költői túlzás. Nem a nagyváros hiúsága bántotta őt Nagyszombatban, hanem a szabadság hiánya, a lekötöttség, a mindennapi egyforma munka, s a fegyelem, a melynek szigorúságához hozzátörődött ugyan, de a mely alól olyan jól esik «kiröpülni» – ez is az ő szava. Esztergárott, az apai háznál, élvezi a függetlenségét, azt, hogy a maga ura s nem tartozik senkinek számadással tetteiért. Tetszése szerint barangolhat a kies Bakony erdeiben, gyönyörködhetik a természet őszi pompájában, a lombjukat vesztő szürke bükkökben, hatalmas tölgyekben, az örökzöld fenyvesekben, végig nézheti a szántóföldeken folyó őszi munkát.[192] Úgy él, mint más ember, a kit nem köt a szerzetesi fogadalom.

Az erdő mélyén költői gondolatok lepik meg, s visszaemlékezve Barcsay biztatására, versekbe foglalja a lelkén keresztül suhanó megilletődést. E boldog hónapokban nincs is más komoly foglalkozása, mint a versírás.[193]

November elején meg kellett válnia a szülői háztól, édes anyja kényeztető szeretetétől, Budára ment theologiai tanulmányai folytatására. Bár nehezére esett otthagyni a kedves környezetet, sokkal nagyobb örömmel ment az ország szívébe, mint ment volna Nagyszombatba: gyűlölte a nagy város «gőgös piaczait», de vonzotta a még nagyobb város avval a sok szellemi élvezettel, a melyet a fiatal, ambitiosus, tanulni vágyó szerzetes Budán találni vélt. Nem volt ugyan már gyermek, hiszen megszerezte a doctor philosophiae czímet, s közel állott a 21. esztendejének betöltéséhez, de naiv volt és tapasztalatlan, eltelve nemes lelkesedéssel. Azonban már az első Budán töltött esztendők férfiúvá érlelték: iskolás műveltsége helyett irodalmi műveltséget szerzett, a tapasztalatlan, szinte azt mondhatnók együgyű szerzetes-növendékből a világ hiúságait ismerő s azokon elmélkedő férfi lett. Eseményekben nem volt gazdag életének ez a szakasza, de annál fontosabb volt fejlődésében, lelki világának kialakulásában.


26. BARCSAY NÉVALÁÍRÁSA.[194]


E csöndes folyamat megrajzolására vannak adataink: Ányos költeményei. Barátaival váltott levelei és ifjúkori lírája határozott vonásokat szolgáltatnak e képhez. Segítségükkel beleláthatunk a költő lelkébe, épen abban a fontos időben, a mikor férfiúvá és költővé érik. Verseinek ezt az őszinteségét annál inkább meg kell becsülnünk, mert a fölújulás irodalmának történetében páratlan jelenség. E korszak írói ugyanis vagy érettebb korukban lépnek föl az irodalom terén, mikor egyéniségük már teljesen kiforrott, s fejlődésről már nem lehet szó – ezt látjuk Rádaynál, Orczynál, a deákosoknál, Gvadányinál – vagy ha fiatalabb korukban kezdik is költői működésüket, költészetükben olyan kevés a személyes elem, hogy legföljebb költői tehetségüknek, de nem egyéniségüknek fejlődését látjuk magunk előtt. Van több írónk e korból, a kinek élete sokkal mozgalmasabb volt, s változatos életüknek apróbb-nagyobb eseményeit elég pontosan ismerjük – a testőrírókat nem is számítva, elég Révait, Dugonicsot, Horváth Ádámot említenünk – de majd mindegyiknél hiányzanak azok a bizalmas, jelentéktelennek látszó és mégis sokat eláruló közlések, a melyek alapján lelkük fejlődéséről beszámolhatnánk. Ebben a tekintetben nehéz e kor historikusának helyzete. Kazinczyról, a magyar irodalom legközlékenyebb és adatoktól legjobban megvilágított hőséről, természetesen nem beszélünk, ha azonban kiveszszük őt a sorból, Csokonaiig nem találunk senkit, a kinek fiatal kora olyan éles világításban állana előttünk, mint Ányosé, s utána a hozzá sok tekintetben hasonló Daykáé. Már korán, költői pályája legelején kezdett levelezni, s versei egyéniségének tükrei, ha a kép, melyet mutatnak, nem is mindig teljesen megbízható.

Olvasva költeményeit, nemcsak azt a nagy változást veszszük észre, a mely a fiatal doctor philosophiaet a fölszentelt pálos szerzetestől elválasztja, hanem azokat az erőket is, a melyek e változást szülték.

1777-ben, mikor Barcsay elvezeti «Castalis forrásához», műveltsége egészen iskolás, látóköre szűk, egyénisége nem emeli ki a többi kezdő poéta sorából. Semmi új, semmi jellemző nincs verseiben, s az a kevés, a mi egyéniségének bélyegét viseli magán, a lelkes öröm a magyar irodalom újjáébredésén, az is közös a kor legtöbb költőjével.

Egyénisége akkor kezd kibontakozni, a mikor Budára kerül. Mint a testőrírók, a kiknek műveiről sokat beszélhetett neki Barcsay, hozzálát, hogy a gimnázium és az egyetem adta fogyatékos műveltségét kiegészítse. Nem kellett annyit pótolnia, mint barátainak, a kik jóformán puszta grammatikai képzettséggel kerültek a francziás műveltségű császárvárosba, és nem kellett küzdenie a nyelvvel, mert németül már tudott, a franczia műveket meg barátai fordításában olvashatta.

De nem is állott annyi idő rendelkezésére, mindössze pár esztendő, s ekkor is a theologiai tanulmányoktól kellett elrabolni az órákat. Mohón esik a világi könyveknek, de nem sokfélét olvas. Már olvasmányainak megválasztásában nyilatkozik egyénisége. Ifjúságának két vezetője közül csak az egyikhez lesz hűtelen. Gyöngyösitől, mint említettük, elfordul, a latin klasszikus irodalom azonban, különösen a római költészet, megmarad kedvelt tanulmányának. Ovidius-szal már gimnazista kora óta foglalkozik, most sor kerül Vergiliusra, de nem szemelvényeket olvas az Aeneis-ből, mint Pápán, hanem ismeri az egész eposzt s a Georgicont is. Nem is a latin nyelv gyakorlása kedvéért veszi kezébe, hanem azért a gyönyörűségért, a mit a szépen esztergályozott versek s a fönséges tárgy nyujtanak.

Majd, igen korán, mindjárt az első esztendőben, megkedveli azt a római költőt, a kiről az iskolában nem hallott semmit, Lucanust. A Pharsalia republikánus érzelmű költője, a ki a császárság korában a megkoronázatlan római uralkodónak, Caesarnak, veszedelmes ellenfelét magasztalta s Pompeius küzdelmét a köztársaság szabadságharczaként dicsőítette, csillogó rhetorikájával, szenvedélyesen áradó nyelvével, lebilincselte Ányos lelkét: innen kezdve nem tud hatása alól szabadulni. Ő az, a kit legtöbbször idéz, s a polgárháború képei újra meg újra fölmerülnek Ányos költeményeiben úgy, a mint ez az ékes dictiójú, de alakítani nem tudó költő megírta.[195] Később Horatiust is tanulmányozta, meg is érzik egy pár költeményén hatása, de sokkal fiatalabban halt meg, mintsem ez a hideg, bölcselkedő költő Lucanust elhomályosíthatta volna. Helyesen jegyzi meg Batsányi «ha tovább élhetett volna, hihető, hogy Horátziust választotta volna mindennapi mulató társának».


27. BUDA ÉS PEST A XVIII. SZÁZADBAN.[196]

Még nagyobb lelkesedéssel olvassa a modern irodalmi termékeket, a francziákat és angolokat fordításban, a németeket nagyrészt eredetiben. Elsősorban természetesen azokat a jobbára franczia műveket, melyeket a testőrírók és magyar követőik vagy elődeik fordítottak. Bárótzi Marmontel-fordításával kezdte a sort, s ez marad végig legkedvesebb olvasmánya. Utána következik a többi: Dusch erkölcsi levelei ugyancsak Bárótzitól, az Essay on man, természetesen nem a Popeé, hanem a Bessenyei-féle Ember próbája, az angol író gondolatainak nagyon is szabad, önkényes átültetése,[197] Young Éjtszakáiból annyi, a mennyit Bessenyei[198] és Bárótzi[199] lefordítottak, Zechenter Phaedrája, Teleki Cidje, Fénelon Télémaqueja, az olasz Metastasio egy-két színműve valószínűleg még Illei János vagy Kereskényi Ádám fordításában. Voltaire és Rousseau, Bessenyeinek és társainak kedvelt olvasmányai, ismeretlenek előtte, csak elveiket és irányukat ismeri barátai közvetítésével, műveiket nem, mert az utóbbitól egyáltalán semmi sem volt magyarra fordítva, Voltairenek két magyarra fordított darabja, Bessenyei Hármas vitéze és Zechenter Hitető Machometje nem került ez időben, s úgy látszik, későbben sem Ányos kezébe. Helyette a német irodalom egy pár divatos termékét ismeri meg, Wielandot és Weisse Romeo und Juliejét, a melyről ismételten megemlékszik leveleiben, s a mely mint Shakespeare Romeo és Juliájának a szentimentális fölfogás szerint átalakított és elrontott utánzata, magának a nagy angol drámaírónak költészetéről is adott némi fogalmat.[200] Említ Ányos még egy pár ebben az időben nagyon olvasott írót, főképen angolokat (Milton) s a franczia Racinet meg a német Kleistet, de czélzásai nagyon általánosak. Nem is hiszszük, hogy egyebet ismert volna, mint nevüket s költői irányukat, azt is valószínűleg pusztán testőr-barátaitól.

Olvasmányainak harmadik körét a magyar költők eredeti, vagy eredetieknek tetsző művei alkották, élükön Bessenyei színműveivel, az Ágissal, Budával, Hunyadi Lászlóval, Filósófussal, azután Kónyi munkái következtek, a melyek közül kétségtelenül ismerte a Zrinyiász átdolgozását, a Magyar hadi románt; végül Mészáros Kartigámja és a mit elsősorban kellett volna említenünk, a Bessenyei György Társasága czím alatt közrebocsátott. kötet Barcsay, Orczy és Bessenyei verseivel. Különösen ennek az utóbbinak szépségével nem tud betelni egészen elragadja a lelkesedés, s ez a hevülés mindig erőt vesz szívén, valahányszor Bessenyei egy-egy újabb munkájával megajándékozza.


28. BESSENYEI «BUDA TRAGÉDIÁJÁ»-NAK CZÍMLAPJA.[201]


Ez az összeállítás nem tart számot arra, hogy teljes legyen, mert pusztán Ányosnak költeményeiben és leveleiben elszórt nyilatkozataira támaszkodik, de így is rendkívül jellemző. Mutatja, hogy Ányos kevés kivétellel a magyar irodalom azon termékei felé irányozta figyelmét, a melyek közvetve vagy közvetetlenül a franczia irodalom földjéből fakadtak. Újra ébredő irodalomunknak többi mozgalmáról, azokról a törekvésekről, melyek más irányban megindulva kívánták szolgálni a nemzeti nyelv és nemzeti művelődés ügyét, semmit sem tud. Nem ismeri a deákos iskola tagjait, sem a kengyelfutókat, Molnár Jánost és Kalmár Györgyöt, sem a triászt, pedig 1781-ben mind a hárman fölléptek az irodalom színterére, nem ismeri Faludinak és ebben az időben még Amadének sem épen a Dunántúl fölső részén írásban kézről-kézre terjedő költeményeit, nem említi volt tanárának, Dugonicsnak, 1781 előtt megjelent magyar műveit, Trója veszedelmét (1774) és Ulyssesnek történeteit (1780), a melyek a magyaros iskolának későbbi legnagyobb hatású íróját még a két irány, a magyaros és klasszikus, határán mutatják: nem hivatkozik verseiben olyan magyar íróra, a kinek működését nem lehetne kapcsolatba hozni a franczia irodalommal vagy a francziás iskolával.[202] A franczia példákon induló írók között azonban nem tesz különbséget, egyformán olvassa a franczia művészi elveket magába olvasztó Bessenyeit és a szóról-szóra fordító Mészárost; Barcsayt, a ki csak gondolkodása módját és stílusát finomította a franczia szellem hatása alatt, és Kónyit, a ki pusztán tárgyat vett tőlük. Így megosztva szeretetét Mészáros és Marmontel között, megczáfolta Kazinczyt, a ki e két írót mint két ellenséges, kibékíthetetlen irány képviselőjét állította oda.[203] Ányos tanú reá, hogy a régi magyar prózának utolsó és az új széppróza első képviselője között tátongó stílusbeli űrt át lehet hidalni a tárgynak – nemzeti szempontból tekintett – rokonságával.[204]

Azon az Ányoson, a ki e sok költői alkotást szellemi tulajdonává tette, már van egyéni szín; a ki ezekre az ismeretekre támaszkodva írja költeményeit, az már nem a régi iskolás olvasottságú költő. Szemhatára tágult, lelke gazdagodott: két nagy szellemi áramlat hullámai érintették, a klasszikus költészeté és a francziásoké. Annak az egy-két német meg angol munkának hatása, a melyről megemlékeztünk, elenyésző emezekéhez képest.

Ennek a két iránynak hatása érzik meg e korbeli költeményein. Tárgyat ritkábban vett mintaképeitől, a római költőktől és testőríróktól, mindössze kétszer. A Titkos Polyxena kiinduló pontja Ovidius Metamorphosesének egyik epizódja,[205] s a Megaggott világ-fiának emlékezete azokból a gondolatokból, képzetekből szövődik, melyeket Bessenyei egy versében, Az ifjúságnak hanyatlásában, [206] talált. Inkább költői ékességeket keresett náluk, képeket, gondolatokat a rómaiaknál, fordulatokat, stílusvirágokat a francziásoknál. Korábbi versei, Egy elenyészendő rósához, A lenyugovó naphoz Vergiliusra,[207] Horatiusra[208] s elsősorban kedvelt költőjére, Ovidiusra[209] utalnak, a későbbiek, A szép tudományoknak áldozott versek, Érzékenységeim, Érzékeny levelek, Somogyi Jánosnak, Érzékeny gondolatok a testőrökre, Barcsayra,[210] s különösen Bárótzira, a kinek szép kifejezéseit nagy kedvvel használta a verseinek díszítésére.[211]


29. MÉSZÁROS «KARTIGÁM»-JÁNAK CZÍMLAPJA.[212]


A két áramlat így szerencsés egyensúlyban tartotta egymást, és ez Ányost korának egyoldalú írói fölé emelte. Nem vált olyan maradivá és fogyatékos ízlésűvé, mint a deákosok vagy a velük költői fölfogásukat tekintve nagyon egyező magyarosak, a kik gondolataikkal csak letűnt világokban mozogtak. És ha kiválóságát a francziásokkal szemben, az eredetiséget, a bölcselkedő elem háttérbe szorulását az érzelmi előtt, nem is tulajdoníthatjuk klasszikus műveltségének, tagadhatatlan, hogy a klasszikus remekírók eredeti nyelven való olvasása nagy hatással volt ízlésének fejlesztésére. Nem volt szelleme és érdeklődése oly sokoldalú, mint a később föllépő Batsányinak, Verseghynek, Kazinczynak, de kortársai között mindenesetre első hely illeti meg.

Azonban Ányos lelkére nemcsak külső benyomások rakódtak le, nemcsak kívülről gyarapodott az, mint az ásvány, hanem mint a virág, mely magába szívja a környező levegő szénsavát és belülről fejlődik, ő is, lelkébe gyűjtve a külvilág hatásait, önmagából fejlesztette lelki világát.

Nem volt ugyan magába vonuló ember, a ki elrejti mások előtt szíve tartalmát, de azért szeretett magával foglalkozni, számot adni magának arról, a mi foglalkoztatja. Elmélkedő hajlama, a melyet még táplált a szerzetesi élet, gyakran késztette elmélyedésre, s kereste a magányt, a nélkül, hogy futott volna az emberektől. Azok a budai bérczek, a melyekről annyi szeretettel emlékszik meg leveleiben, s a Bakonynak hűvös erdei sokszor látták az álmodozó költőt egymagában bolyongani. Az egyedül töltött gondolat-ébresztő órák még nagyobb hatással voltak életfölfogásának kialakulására, mint kedvelt könyvei. Különösen az 1778. év őszén családjánál töltött pár hét gazdagította lelkét. Szeptemberben és októberben Esztergárott volt, közben egy-két napra, még a szüret előtt, Badacsonyban.[213] Megfigyelhetjük, mint támadt ekkor egy-egy gondolat, egy-egy érzés lelkében, nyomon kísérhetjük, mint munkált, mint hatalmasodik el rajta, s az új gondolatokkal, új érzelmekkel kapcsolatba lépve, mint tölti be egész valóját. Versei, melyeket itt, vagy később Budán írt, mutatják, mennyit kellett ezen idő alatt önmagával foglalkoznia. Azelőtt csak a hazafiúi öröm és baráti érzés szólal meg lantján, mind a két érzelem egészen általánosan, s csak elvétve hallatszik egy-egy hang, a melynek rezgése elárulja, hogy a szív vagy elme mélyéről tör elő:[214] majd, már 1778-ban megcsendül ajkán az egyéni érzelem első hangja, a vágyakozás a budai kolostorból ki a szabadba, az élet piaczára.[215]

1778 őszétől kezdve a komoly gondolatok s az egyéni érzelmek lesznek költészetének jellemző sajátságai. Nem verselő szerzetesnövendék többé, hanem érző s gondolkodó, s nemcsak a szerzet szabályai szerint érző, az iskolai tanítás szerint gondolkodó ember. Föltámad benne a lekötöttség érzete, és ha azelőtt annak örült, hogy kiröpülhet a kolostorból, most már fáj neki, hogy tíz hónapig meg van fosztva a szabadságtól. Érzi pályája bilincseit, a lemondás fájdalmas voltát, a melyre a szerzetes-élet kényszeríti, de még nem kételkedik hivatásában, hiszi, hogy meg tud felelni a nagy föladatnak. Avval a szomorú tudattal vígasztalja magát, hogy nincs is valóban szabadság, mert hiszen mar születésünk körülményei, a család, a melybe a véletlen juttatott, megszabják gondolataink, érzéseink, vágyaink irányát.[216]

Csak az esett nehezére, hogy olyan egyedül volt. Volt ugyan sok barátja a rendben, különösen az idősebb rendtagok között, sőt Kreskayt, nagy örömére, nem sokkal Budára érkezése után Pestre, a rendház könyvtárába rendelte a provincziális, azután Virágon, Stasich Eleken és Marton Lászlón kívül Hérits Vincze, a ki épen ez időtájt élt Rómában mint Kreskay utódja,[217] de ezek majd mind távol voltak tőle, s még Kreskaytól is hosszú időre meg-megfosztotta a zajló Duna: nem volt, a ki előtt szívét föltárja, a ki barátságával feledtette volna a családi tűzhely melegét, a melyet gyermekkora óta annyira szeretett. Esztergárott még inkább érezte, mit vesztett lemondva a világról, mert ekkor egy kedves család helyett kettőt talált. Bátyja időközben, 1778 elején, megházasodott, és a mint a költő lelkes örömmel hirdeti, része lett abban a boldogságban, a melyet ő, a magános életre kárhoztatott szerzetes, földi paradicsomnak tart.[218]


30. BAKONYI TÁJKÉP: A CZUHA VÖLGYE ESZTERGÁR KÖZELÉBEN.[219]


A benső családi élet és a rideg szerzetesi magány ellentétes képei kísérték őt magános sétáin, ezek foglalkoztatták lelkét. Nem tört meg súlyuk alatt, nem esett kétségbe a vesztett reményeken, csak búsongó hangulatok vettek erőt szívén, az a mélázó szomorúság, a melyben az érzelgősségre hajló ifjak szinte kedvvel újítják föl a fájdalmas képeket, hogy a velük való foglalkozás gyönyöre – az a tudat, hogy szenvednek, hogy rendeltetésük a szenvedés – feledtesse magát az igazi vagy képzelt fájdalmat. Mert Ányos életének e korszakában nem is volt olyan szerencsétlen, a milyennek életírói közül többen rajzolják. A komoly gondolatok, a fájdalmas érzések nem rontották meg életkedvét. Ha kiszakította magát a bolyongásai közben szőtt borus hálóból, ha jó barátai között vagy vidám társaságban volt, tudott örülni az életnek, sőt ártatlan naivitással még a mindennapi élet apróbb örömei iránt is volt érzéke. Még egy évvel később, az 1779. szünidő alatt is, vígan mulat barátaival a Bakonyban, bebarangolják a hegyeket, s a völgyben koszorút kötnek az ősztől megkímélt vadvirágokból.[220]

Azt a lelkiállapotot, a melyben életkedv és lehangoltság oly gyorsan űzik egymást, mint tavaszszal a napfény és ború, a fájdalom és jókedv hirtelen változásait, legjobban maga a költő jellemzi egyik épen az esztergári tartózkodás hatása alatt keletkezett versében:

Vagyon olly állapot ember életében,
Hogy még azt sem tudgya, mit kivány szivében;
Titkos sóhajtások verődnek mejjében,
S unalmát jelenti akármely mivében.

Mint mikor a gyermek felébred álmából,
Egy-két pityergő szót ereszt ki szájából,
S mig meg sem érthettyük, mit kivány, szavából,
Esmét elaluszik, s tréfát tesz magából![221]

Nem fér hozzá kétség, hogy Ányos is igen édesen aludt egy-egy panaszos kitörése után és családja körében vagy víg barátai között gyakran megfeledkezett bánatáról.

Ebből az édes-bús hangulatból fejlődött Ányos lírájának legjellemzőbb vonása: az a félig elgondolt, félig átérzett, de költészetében teljesen összeolvadt melancholia, a melynek uralkodó eszméje az emberi lét aszszonyi volta, az elmúlás gondolata. 1778 végén szólal meg ez a hang, de az első szólamokban több a gondolati, mint az érzelmi elem, általános érvényű filozofikus eszme inkább, melyre az elmélkedés és Horatius olvasása juttatta a költőt, és nem szívből fakadt, a sors csapásai alatt szenvedő lélek panasza. Hideg és józan.

Ha egy játék-néző hellyre vitettetel,
Hol szegény Julia sorsán könyvezhetel,
Mihelyt szállásodra vissza késértetel,
Elmultak könyveid!… s mint tréfán nevetel.

Ebből vegyünk példát mi is életünkről!
Alig igérhetünk többet ereminkről; –
Melly nap ma elüzte az hajnalt egünkről,
Talám holnap sirba szóllítand nevünkről.

Minden fertál óra féljünk ütésétől,
Mindegyik tovább visz éltünk elejétől,
Mindegyik kiált ránk a sirnak széllyétől
Hogy majd butsut veszünk a napnak fénnyétől.[223]

Lassanként mind mélyebb és mélyebb lesz a melancholiája. Uralkodó elemül megmarad a reflexio, de hozzájárul a hivatásában kételkedő léleknek valóban átérzett fájdalma. Azelőtt általában a mulandóság gondolata foglalkoztatta, most már észreveszi a pusztulást a természet változó képeiben, s bölcselkedő szemmel tekintve a multat, fölfödözi a hatalmas országok pusztulásában,[224] végre a maga és barátai lelkében, a honnan egyre tűnnek az ifjúkor szép érzései, merész lelkesedései.[225] Még a verselésben sem talál gyönyörűséget: barátját, Kreskayt, rá akarja beszélni, hogy égessék el minden versüket.[226]

Ekkor már nemcsak «törött sohaj»-okban nyilatkozik a költő hangulata; egész költemények születnek, melyek objectiv formában mutatják be ugyanezt a fölfogást. Mint már czímükből, Egy elenyészendő rósához, A lenyugovó naphoz, sejthetni, ezek is Horatius kedvelt gondolatának, a mulandóság eszméjének illustratiói, a Labuntur anni hangulata szól belőlük: szomorú borongás az enyészet mindennapi, szinte útszéli jelenségei fölött, a nélkül azonban, hogy a költő a horatiusi epikureus tanítást is levonná belőlük. Bármilyen meghatottnak látszik költőjük, a gondolkodás s nem az érzés alkotásai. Nem a hervadó rózsa és a lenyugvó nap ihleti panaszos dalra a költőt, hanem úgy keresi a bánatos lelki állapotához legjobban illő képet, s nem mulasztja el a természeti képhez odafűzni a moralisatiót, világos jeléül annak, hogy hideg elmélkedés eredményei: a hervadó rózsa a női szépség mulandóságára, a napnyugta az emberi életére figyelmeztet. A hangulat, melyben e versek fogantak, költői, költői maga a befejezés is, s a másodikban valóságos genre-képbe illő alakokkal találkozunk, de az egész nyugodt, okoskodó, szinte tanító hangjával azt bizonyítja, hogy igaza volt Ányosnak, mikor első gyűjteményében e két czím alatt foglalta össze e két verset: Erkölcsi gondolatok.

Ép így nem annyira az érzelemnek, mint a képzeletnek szülötte a hasonlóan szomorú hangulatú Titkos Polyxena, utolsó költeménye életének e szakaszából (1778 legvége). Elbeszélő alakba öntött lírai vers, a mely, mint Gyulai Pál Éji látogatása, a síron túl is élő hű szeretet apotheosisa. Egy elgondolt kép, a melynek megfestéséhez Ovidius Metantorphosesének egyik jelenete[227] szolgált kiinduló ponttul, alkalmat ad a költőnek, hogy a maga fájdalmas érzéseit belevigye a mesterkélten kieszelt helyzetrajzba. Itt is, mint előbb tárgyalt költeményeiben, nem az érzés fakasztotta a képet, hanem a képzelet, s úgy töltötte meg a keretet bánatos lelkének tartalmával.


31. A «TITKOS POLYXENA» CZÍMLAPJA.[228]

E költemények, bár sok bennük a reflexio, az érzelem álarczába rejtőző elmélkedés, mégis igazi költemények, Ányos költészetének első jelentős termései. Eleinte, míg nem ismeri Barcsayt, csak azért ír verset, hogy a magyar nyelvet művelje, azután 1777-től kezdve, költőnek érezvén magát, hogy magának és barátainak gyönyörűséget szerezzen; ekkor, a 70-es évek legvégén, tisztán látja, a mit azelőtt csak sejtett: költőnek született. Öntudatos költő, a ki fölismeri rendeltetését: meghódítani a magyarságot a műveltségnek, éreztetni vele, mi a szép, s ha vonakodik tanításait elfogadni, nem csüggedni, kitartó munkával arra kényszeríteni, hogy önként siessen az írók karjába.[229] Nem műkedvelő költő, mint a francziások legnagyobb része, nem nyelvművelő, mint annyian még a XVIII. század végén is, hanem komoly föladatának tudatában lévő, született költő. Ebben a korban bocsátja közre nyomtatásban első versét (Igaz hazafi), ekkor rendezi először sajtó alá eddig írt költeményeit:[230] részt kíván ő is venni az öntudatra ébredt irodalmi életben.

II.



Bessenyei kísérlete egy tudós társaság alapítására: Hazafiúi Magyar Társaság. – Tagjai és szervezete. – Ányost megválasztják titkárnak. – A terv meghiúsul. – Újabb, sikertelen terv. – A Társaság hatása Ányosra: baráti köre bővül. – Régi és új barátok. – Ányos költői levelei. – Miért kedvelték annyira a XVIII. század elején a költői leveleket? – A barátság kultusza külföldön és hazánkban. – Ányos részt vesz az irodalmi életben. (1778-1779.)

Ányos költői törekvései nem maradtak homályban. Rendtársai és Barcsay elvitték messze a hírét s a következő esztendőben, 1779-ben, az irodalom vezérének, Bessenyeinek, is reáterelték a figyelmét.

Bessenyei nem volt olyan elismert középpontja az irodalmi életnek, mint később Kazinczy vagy Kisfaludy Károly. Kisebb volt a köre, kisebb a hatása. De mint első érezte meg, hogy nemzetiségünk megmaradása az irodalom műveléséhez van kötve: ha föl akarjuk éleszteni a magyarságnak szunnyadó öntudatát, egész erőnkkel nyelvünk kiművelésén, irodalmunk fölvirágoztatásán, kultúránk emelésén kell dolgoznunk. Pezsgő irodalmi életet kell teremtenünk, hogy belőle öntudatos nemzeti élet fejlődjék, s újból egységbe fűzve a hazafias érzést és a kultúrát, melyeknek kapcsolata 1711-ben szétpattant, erős nemzeti köztudat kialakulását kell lehetővé tennünk. A czélnak ez a határozott képzete a 70-es években magasan kiemelte Bessenyeit az irodalom munkásai közül, s az elsővé, mindannyiuk között a legtekintélyesebbé tette, a kit mintaképül választottak, a kinek műveit utánozták, munkásságát folytatták. Ha kevesen is voltak, a kik munkatársul szegődtek hozzá,[231] e pár író közéletünk legértékesebb elemeiből került ki, úgy hogy fölújulásunk első évtizedében a francziás iskola működése a legjelentősebb irodalmi mozgalom, s fejük, Bessenyei, egyszersmind a magyar irodalmi törekvéseknek vezetője és irányítója.

Bessenyei, a mint kitűzte élete czéljául a nemzeti műveltség emelését, rögtön munkához látott. Eleinte tanult és művelődött, hogy azután taníthasson és művelhessen. Pár évnyi megfeszített munka után 1772-ben a nyilvánosság elé lépett. Mestere, Voltaire, példájára drámákkal akarta fölkelteni közönyös honfitársai érdeklődését. De mivel tudta, hogy egy ember buzgalma nem elég a nagy föladat véghezvitelére, írói gárdát akart szervezni, mely eszméje megvalósításában segítse. Testőrtársai felé fordult a figyelme, őket s később többi barátját is iparkodott megnyerni. Híven fölfogásához, hogy a kultúra egyetlen emelője a könyv, társait magyar könyvek írására buzdította, s azon volt, hogy mennél több eredeti és fordított magyar munkát bocsássanak a közönség kezébe. Munkájával és pénzével támogatta a vállalkozókat, s hogy együttes működésüket külsőleg is kifejezésre juttassa, 1777-ben a maga és barátai költeményeiből egy gyűjteményt bocsátott közre, a Bessenyei György Társasága czímű könyvet.

Majd az Académie française és a két franczia tudományos akadémia (Académie des Inscraptions és Académie des Sciences) szervezetének és munkásságának vizsgálata arról győzte meg, hogy az írók közös működésének sokkal nagyobb a sikere akkor, ha nem esetlegesen történik, az írók egyéni tetszésére bízva, hanem ha tervszerűen vezetik a munkásságukat, ha szervezett közösség vállalja magára az irányítást és a munkamegosztást. Már 1777 óta foglalkoztatta Bessenyeit a gondolat, hogy a magyar írókat egy nagyobb szervezetbe egyesíti.[232] A külföldi akadémiák mintájára ő is tudós társaságra gondolt. Sőt már 1778-ban eljutott az önálló, külön léttel bíró tudós társaság, a magyar akadémia conceptiójához. Gondolatban meghatározta czélját, kijelölte munkakörét s az év vége felé megtette az első lépést, hogy tervét valóra váltsa. Ebben az időben több ízben megfordult Pesten, a hol mind több és több kulturális intézmény talált otthonra, egyre nagyobb lett a tudománynyal foglalkozó férfiak száma. Az egyetemnek Budára történt áthelyezésével valóban a kettős város lett az országnak szellemileg leggazdagabb középpontja, s így Bessenyei egészen természetesen választotta új intézete székhelyéül. A megalkotandó akadémia tagjait elsősorban a pesti írói világból akarta toborozni. Elsőnek barátját, Kreskay Imrét, szólította föl, a ki akkor a pesti pálos rendház könyvtárosa volt. Úgy látszik, az volt Bessenyei terve, hogy míg intézete véglegesen megalakulhat, a pálosok vendégszerető és tudománykedvelő kolostora adhat társaságának otthont.


32. «A BESENYEI GYÖRGY TÁRSASÁGA» CZÍMŰ VERSGYŰJTEMÉNY CZIMLAPJA.


Bessenyei a következő 1779-ik év elején is folytatta szervező munkáját. Tervének megnyerte főnökét, Beleznay tábornokot, a ki anyagilag is hajlandó volt támogatni szövetkezésüket, Orczy Lőrincz bárót, a magyar költők érdemes nestorát, Horányi Eleket, a nagytudományú piaristát, két orvosdoktort, Glosius Sámuelt és Rácz Sámuelt, az egyetem hírneves tanárát, a ki már abban az időben kezdte megvetni a magyar orvosi műnyelv alapját, Fejér Antal ügyvédet, és magát Ányost, a kit valószínűleg rendtársa, Kreskay, ajánlott figyelmébe. Még a mágnások körében is híre ment az új egyesületnek s önként jelentkeztek maecenások, a kik a megalakulás esetén 5000 forintot ígértek a társaság czéljaira.

Minden a legszebb reményekkel kecsegtette Bessenyeit és társait. Maga Bessenyei az 1779. év tavaszán személyesen buzdított az akadémia érdekében, s miután több ízben megbeszélték a tennivalókat, május 10-én alakuló gyűlésre jöttek össze. Egyesületüket Hazafiúi Magyar Társaságnak nevezték el, elkészítették alapszabályait, megállapították szervezetét s megalkották a tisztikart, melyben Orczyt elnöknek, Bessenyeit főtitkárnak és Ányost második titkárnak választották.


33. RÁTZ SÁMUEL ARCZKÉPE.[233]


Nagy kitűntetés volt Ányosra ez a választás. A föllendülő irodalmi élet vezére s a magyar tudományosság elismert kiválóságai maguk mellé emelik őt, a fiatal egyetemi hallgatót. S nemcsak társuknak, hanem barátjuknak is tekintik. Egy czélra törnek ugyanavval a lelkesedéssel, s a társadalom korlátait ledöntve bizalmas tegezéssel tüntetik el az őket elválasztó távolságot. Fokozta Ányos önérzetét, hogy e kitűntetést pusztán költői hírnevének köszönhette, s megválasztásában joggal láthatta költészetének elismerését és méltánylását. Rendtársainak és barátainak buzdítását így mintegy megerősítette a közvélemény ítélete, innen kezdve az ország elismert költői közé számíthatta magát Barcsay véleménye költői működéséről megkapta a hivatalos sanctiót.

A Hazafiúi Magyar Társaság azonban, a milyen szépen indult, olyan gyors véget ért. A tagok tudták, hogy társaságuk mindaddig egy pár buzgó embernek magánigyekezete marad, míg hivatalosan el nem ismerik s anyagi eszközökkel el nem látják. Megtették tehát a lépéseket arra, hogy az uralkodótól megnyerjék a hivatalos elismerést és az anyagi támogatást. Bessenyeit fölküldték egy Horányi fogalmazta kérvénynyel Bécsbe. Eljutott-e a kérvény a királyné kezébe, arról nincs semmi hírünk. Akkoriban azt sejtették, hogy a támogatást Kollár Ádám, a császár bizalmas embere, hiúsította meg, a kihez Bessenyei közbenjárásért fordult. Bizonyítani nem tudjuk, de nem is szükséges. Ismerve a viszonyokat, előre lehetett volna látni, hogy a királyné nem fog pénzt áldozni magyar hazafias társaságra; a kérés másik fele pedig, a mely a mai ember szemében olyan jelentéktelen dolognak látszik: egy pár emberből álló nyelvművelő társaság szabályainak jóváhagyása, abban az időben jóval fontosabb volt. Arról volt szó, hogy egy szerénynek látszó, de a fejlődés képességét magában rejtő szervezetet, a magyar műveltség fejlesztését szolgáló akadémiát, engedélyezzen a fejedelem, hogy a társaság az államfő jóváhagyásával szolgálja a magyar nemzetiség ügyét. Az ilyen particularis törekvéseknek veszedelmét jól látták a bécsi körök, s mint a birodalom egységének veszélyeztetőjét még Mária Terézia korában sem engedték megalakulni, József császár trónraléptével meg egészen elveszett a megerősítés reménye.

Ezután hosszú ideig nincs semmi hír a társaságról. Három évvel az alakulás után, 1782-ben, még egyszer, utoljára, fölmerül a társaság emléke, de már szűkebb körre szorítva, a tudomány és irodalom minden ágára kiterjedő tudós akadémia helyett mint verselő társaság. Elnöke, úgy látszik, akkor is Orczy maradt, s titkárnak újra Ányost választották meg,[234] de hogy a társaság, ha mint magán egyesülés is, fönnállott volna, annak nincs semmi nyoma.

Az az üdvös föllendülés, a mit Bessenyei a tervezett akadémiától várt, így elmaradt, de Ányosra nézve még sem mult el hatás nélkül a Hazafiúi Magyar Társaság terve. Emelte önbizalmát s új barátokat szerzett a régiek mellé. Bárótzi, a ki még 1778-ban megtisztelte barátságával, nem tartozik közéjük. Őt Ányos maga nyerte meg magának. Mint előbb Barcsaynak és később Bessenyeinek, neki is megküldi verseit, s a nála megszokott őszinteséggel megírja, milyen csodálattal tekint a Marmontel fordítójára, a kit – s ez leghőbb vágya – szeretne barátjának nevezhetni. Ezzel megindul közöttük a levélváltás, a melynek sajnos csak egy-egy levél őrzi emlékét, a többi elveszett. Bárótzi, minden magyar író között a legszerényebb, a kinél az udvariaskodás nem eltanult modor, hanem veleszületett hajlam volt, siet eleget tenni a költő óhajtásának. Nemcsak baráti érzelmeit viszonozza, hanem a csodálatát is. Kijelenti, hogy az ő igyekezetei homályba fognak tűnni Ányos költeményei mellett.[235] Megküldi neki Marmontel levelét is, melyben a franczia író megköszönte magyar fordítójának a szívességet, hogy meséit átültette a «krimiai dámák nyelvére».[236] Bár Ányos és Bárótzi nem látták egymást az életben, s a húsz esztendei korkülönbség megérzik viszonyukon, Ányosnak ez a barátság egyik legszebb emléke maradt.


34. ORCZY LŐRINCZ ARCZKÉPE.[237]


Orczy Lőrincz azonban, a Hazafiúi Magyar Társaság elnöke, a ki Ányosról Barcsay révén már régebben hallott, ekkor, a Társaság megalakulása idején, ismerte meg Ányost és költeményeit. A kis kopasz poéta, a mint Orczy magát nevezte, a ki nem restelt czéh-mesterből inasgyerekké válni, hogy ifjú barátaival együtt verselhessen, atyai szeretettel ölelte magához a fiatal pálos szerzetest, s mint mindenkihez, a kit megszeretett, hozzá is a legnagyobb jósággal és elismeréssel szólott.[238]

Még nagyobb, valódi baráti szeretettel fogadta őt Bessenyei. Nyílt, minden tetetéstől ment vonzódásával annyira meghatotta Ányost, hogy egy esztendeig (1778 nov.-1779 nov.) mintha még Barcsaynál is jobban vonzódott volna hozzá. A testőríróknak elismert vezére épen ebben az időben élte legválságosabb napjait. Hitfeleivel a közoktatás államosítása kérdésében meghasonolva, még 1778 tavaszán lemondott consistorialis titkári állásáról és volt főnökének, Beleznay Miklósnak, a consistorium elnökének, magántitkáraként működött. Ellenfeleinek áskálódása és Teleki József grófnak neheztelése ezt a pusztán Beleznaynak jóvoltától függő állását is megrendítette.[239] Az önfönntartás minden reményétől megfosztva állott a fényes városban, «romokban látott mindent, a mi kedves előtte: ép úgy az élet örömeit, melyeket megszokott, mint élte hivatását, melyet betölteni kívánt»,[240] kétségbeesve nyúlt az egyetlen kötél után, mely a nagy hajótörésből kimenthette: elhagyta ősei hitét. Ebben a nehéz, küzdelmes időben, melynek fájó és mardosó emléke még évtizedek mulva is gyötörte lelkét, ismerte meg Ányost, előbb leveleiből és verseiből, majd személyében. Alig hogy megküldi neki verseit a fiatal szerzetes, magasztalásokkal fogadja. Eleinte kissé tartózkodó: nem barátjának tartja, hanem csak költőtársának, a kinek tehetségét dicséri, de a ki előtt szívét nem nyitja meg. Minek keserítené el szánalmas sorsának elpanaszolásával:

Több gondolatimat most csak elhalgatom,
Kéméllek ’s azokat ide nem irhatom.[241]

Majd mikor fölismerte benne a rokonlelket – említettük, hogy épen abban az időben kezdődött Ányos borongós hangulata – kitárja a lelkét, s a két szerencsétlen, reményeiben csalódott, bizonytalan sorsán aggódó költő örömmel borult egymás szívére, hogy elpanaszolják bánatukat. Bessenyei fiatal barátja verseinek tüzétől, nyájasságától vár vígasztalást:

Ollyan vagy mint a’ melly rosa bimbójából
Felyére ki nyilván piroslik magából,
Szemeknek, érzésnek gyengén hizelkedik,
Mosolyog, lebeg, és szépen nevelkedik.[242]

Míg e három iró, Bárótzi, Orczy és Bessenyei, mint Ányosnál idősebb emberek és már elismert költők, bármennyire hangoztatták is bámulatukat Ányos költészete iránt, tulajdonképen pártfogói voltak, a kik a maguk kis társaságában vezető szerepet játszván az új tehetséget magukhoz emelték, addig Ányos többi ismeretségében költőnk volt a pártfogó, ő ajánlotta barátságát, s ő emelte magához Kónyit és Mészárost.[243] Mint mesterei, ő is rendkívül finom érzékkel tudta ezt tenni, nemcsak hogy nem éreztette p. o. azt a különbséget, mely őt a szegény Kónyitól elválasztotta, de szavaiból az tűnik ki, mintha nem is érezte volna: a mint Bessenyei őt, ő is teljesen magával egyenrangúnak tekintette Kónyit. Mindketten írók voltak, a magyar művelődés apostolai, a kik között sem rang, sem korkülönbség nincs, egymásnak tehát tegező barátai kell, hogy legyenek.

Leghívebb barátja azonban mégis Barcsay volt és maradt. Barátságuk, melyet a Nagyszombatban töltött hónapok olyan szorosra fontak, nem lazult, bár Barcsayt új meg új állomáshelyekre rendelte a bécsi hadvezetőség, és a sok vándorlás, csatározás miatt csak egyszer, 1779 márcz. 21-én láthatták egymást, mikor Barcsay ezredével Sziléziából Magyarországba jött s egy napra Pesten megpihent.[244] Ányos sietett barátja ölelésére. A rövid pár órát olyan buzgalommal használta föl örömének, vágyainak tolmácsolására, mintha sejtette volna, hogy utóljára látja barátját.


35. KÓNYI NÉVALÁÍRÁSA.[245]


Bizalmas barátságuknak a távollét nem ártott, s a mester és tanítvány viszonya, a melyben 1777-ben föltűnnek, Ányos részéről megmarad 1782-ben is, a mikor utoljára váltanak levelet. Még ekkor is hálásan vallja magát Barcsay tanítványának, s kéri, vezérelje elmélkedéseiben.[246] Elküldi neki verseit,[247] várva a bíráló szót. Barcsay nyíltan megmondja véleményét, ha nincs megelégedve barátja munkájával.[248] Megteheti bátran. Érzi, hogy a tanítványa kinőtt keze alól, s ö, az idősebb, már nem mint jólelkű pártfogó, hanem mint műélvező áll Ányos verseivel szemben. Elragadtatással olvassa barátja költeményeit, nem talál méltó jelzőt vagy hasonlatot. Határtalan lelkesedésével még a könnyen hevülő Barcsay is meglep. Nem bír fölhevült lelkével s versbe önti a dicséretet:

Szerencsés, ezerszer szerencsés Ányos Pál,
Ki a szent forrásból már annyit ihattál,
Hogy a borostyánnak tövében nyughattál
S a kilencz szűzektől zöld ágot kaphattál.

Azok, a kik iszszák Marosnak vizeit,
Azokkal, kik lakják Mátrának völgyeit,
Örömmel olvassák Ányosnak verseit,
S várják elméjének jövő gyümölcseit.[249]

Ányos irodalmi barátai állandóan vagy legalább gyakran távol voltak Pesttől, s így gondolataikat jobbára csak írásban közölhették egymással. Mivel a fölújulás korában, s épen a francziások kezdeményezésére általános divat volt íróink között eszméiket, érzelmeiket versbe foglalni, Ányos is versben társalgott távollévő barátaival.

Ennek a divatnak kifejlődésére és megerősödésére, kétségtelenül volt hatása Horatius epistoláinak, a melyeket minden iskolát végzett ember ismert. A testőrírók tudtak talán a XVII. század franczia levélíróiról is, a kik prózai, missilis leveleiket vagy filozofiai elmélkedésekkel higították föl és udvarias kedveskedéssel töltötték meg, mint Balzac és Voiture, vagy mint Bussy-Rabutin, jobban megőrizve a levél igazi természetét, erősen subjectiv jellegű szemlét tartanak a kort izgató kérdésekről. Elterjedésüket mégis sokkal egyszerűbben lehet magyarázni abból, hogy látszólag ebben a műformában lehet legkönnyebben megszólaltatni a gondolatot és érzést. Mivel a XVIII. századvégi magyar költőkben általában hiányzott az érzék a poétikai műfajok sajátos természete iránt, azt hitték, vagy hogy eljárásuknak tudattalanságát kiemeljük, úgy érezték, hogy a költői levél nem szorul sem kompoziczióra, sem költői dictióra, nem egyéb az, mint természetesen ömlő, de versbe szedett árja a mindennapi mondanivalójuknak. Innen az a szárazság, mely a deákosok költői leveleit jellemzi: ha prózára váltjuk őket, valóban csak írásba foglalt baráti közlések, Szabó Dávidnál gyakran üzleti megbízások. Innen az az udvariasan áradozó prózaiság, mely Gvadányinak poétriáival folytatott verses levelezésében uralkodik. S innen a francziások leveleiben a filozofáló hajlamuknak megfelelő terjengős bölcselkedés. Csakhogy ők, szintén félreismerve a költői levél természetét, a másik végletbe estek, leveleik tartalma emelkedett – igen gyakran keresett – kifejezéseik választékosak, de hiányzik belőlük a közvetetlenség s az igazi epistolai hang: ép oly messze vannak a költői levél ideáljától, mint az előbbiek. Ezt irodalmunkban csak Kazinczy és Berzsenyi költői levelei közelítik meg. Ők ütnek meg először költői hangot epistoláikban, az a könnyed, csevegő hangot, Horatius gúnyolódó epistoláinak tréfás hangját, ez a komolyabbat, az oktatót, a mely ép úgy illik leveleinek magasan szárnyaló tartalmához; ők egyeztetik össze a látszólagos formátlanságot a művészi műgonddal; ők ismerik föl igazi lényegét: a közvéleményt foglalkoztató kérdéseknek magasabb szempontból való tárgyalását, úgy azonban, hogy a költő subjectivismusa hangban, tárgyalásmódban érvényre jusson.

Ányosnak Bessenyeihez, Barcsayhoz és Kónyihoz írott levelei távolról sem állanak olyan magas színvonalon, mint Kazinczyéi vagy Berzsenyiéi, de van sok kiválóságuk, mely a többi korabeli író művei fölé emeli. Nem olyan prózaiak, mint a deákos és magyaros iskola tagjaié, kevesebb bennük a hétköznapi személyes elem, s nem olyan felhőkben járók, mint a testőrírók levelei. E helyett megvan az az előnyük, hogy költőjük bele tud helyezkedni barátai lelkiállapotába és gondolatvilágába – levélírónál és társalgónál megbecsülhetetlen adomány. Megtalálja, mi érdekli társát, s arra irányítja gondolatait. Tárgyai a szerint változnak, kinek ír. Bessenyeihez írt levelei majd mindig barátjának szomorú helyzetével foglalkoznak. Maga is szenved a sors csapásaitól, van hát fogékonysága barátja szenvedései iránt. Ő a költészetben talál enyhülést, evvel biztatja barátját is: Apolló társaságában még mindketten boldogok lehetnek,[250] már a mennyire a szomorúságra rendelt ember egyáltalán boldog lehet. Ne gondolja Bessenyei – és evvel vígasztalja őt – hogy csak az ő szerencséje nem volt állandó. Romlandó a földön minden, s arra vagyunk teremtve, hogy rövid örömeinket bánat váltsa föl. Bessenyei fájdalma enyhül is, és hálásan írja barátjának: «A’ szivemre botsátottad tűzedet Pál, mellyet mint ujj Prometheus az Egekből loptál; és ismét Elevenségre hozattam általa.»[251]

Ugyanez az elégiai hang vonul végig Kónyinak írt vigasztaló levelein. Kónyi, a királyné szegény strázsamestere, ép úgy szenvedett az élet terhei alatt, mint az előkelő Bessenyei, a királyné testőrségének volt hadnagya, s nem tudjuk, melyikük szenvedése volt nagyobb. Ezé-e, a ki előtt egy fényes jövő képe szakadt szét, vagy amazé, a kinek életét föllebbvalóinak durvasága, a katonai és írói szolgálat kettős súlya s az előkelő írók lenézése keserítette meg. Ányos nem ismerte személyesen Kónyit, de – a mint említettem, valószínűleg a Hazafiúi Társaság révén – levelezésbe bocsátkozott vele. Ismeretségüknek legrégibbi nyoma 1778 augusztusába vezet: ekkor üdvözölte Ányos, névünnepe alkalmából, a szegény katonát.[252] Ezóta többször fölkereste verses levéllel barátját, s mikor a nehéz sorsban élő katona kiöntötte szívét, elpanaszolta a sok bánatát,[253] a nemeslelkű Ányos ép úgy enyhíteni akarta fájdalmát, mint Bessenyeiét. Sőt még a vígasztaló gondolat is megegyezik: a szenvedés nem egyes emberek csapása, hanem az egész emberi nemé; csakhogy míg a filozofusok tanítványa számára általános igazság képébe öltözteti Ányos, s mint természeti szükséget tűnteti föl: a sokat olvasott, de fogyatékos képzettségű közkatona előtt a történetből vett példákkal, főképen a nagy hadvezérek sorsával érzékíti meg. Az érvek nem hangzottak el hatástalanul, s ha Kónyi értelmét nem is tudták teljesen meggyőzni, szívét annál inkább meghatotta Ányos baráti érzelme[254] és a kedves levelek, a melyekben nyoma sem volt a leereszkedésnek. A barát szólt bennük a baráthoz: olyan kitűntetés, a melyben Kónyinak nem volt többé része az irodalom elismert kiválóságaitól.


36. BESSENYEI NÉVALÁÍRÁSA.[255]


Ányos gondolatvilágára legjellemzőbbek Barcsayhoz intézett levelei, melyek nemcsak nagy számukkal válnak ki, hanem hangjuknak kedvességével, tartalmuknak érdekességével is. Annyi szeretettel, olyan bizalommal beszélnek egymással, mintha barátságuk sűrű érintkezésben edződött volna meg. Sok közös tárgyuk, közös törekvésük volt, s Barcsay életének változatos fordulatai újabb meg újabb gondolatokat és érzelmeket keltettek Ányosban. Eleinte, míg Barcsay az 1778-ban kitört bajor örökösödési háborúban küzdött, Ányos lelkét a barátja életéért való aggódás folytonos izgalomban tartja. Nagy figyelemmel olvassa a német hírlapokat, s levelei tele vannak a háború képeivel. Félti Barcsayt, de nem tudja megtagadni a családi hagyományt: lelkesedik az ősi vitézség új kitörésén, gyönyörködik a trombiták harsogásában, a bombák morgásában, a fegyverek szikrázásában, a száguldó paripákban s a diadalra siető kétfejű sasok lengedezésében.[256] Barcsay, a kiben a XVIII. századvégi költő-katonák módjára a személyes vitézség békésen megfért a philanthropikus érzelmekkel, mérsékli barátja hevét: Voltaire-rel együtt barbárságnak bélyegzi a háborút. A vérengző háborúk nem szolgálnak az emberi nem dicsőségére, fájdalom és nyomor támad a fegyverek nyomán, ma a pallérozás századában csak úgy, mint a mikor az emberek durvák és vadak voltak.[257]


37. KÓNYI LEVELE ÁNYOSHOZ.[258]
A pannonhalmi Benedek-rendi levéltárban őrzött eredetiről.


Barcsay szavai gondolkodóba ejtik Ányost. Ámbár belátja barátja szavainak igazságát, de a hagyományos fölfogással nem tud egészen szakítani: ha már nem magasztalhatja, legalább mint szükséges rosszat védelmezi.[259] Majd mind jobban közeledik Barcsay álláspontjához. Dicséri még Wurmser vitézségét,[260] de nemsokára már a háború borzalmai helyett a béke áldásait zengi:

Ó boldog békesség! melly gyönyörüséget
Osztasz bajnokinkra s mely érzékenységet,
Hogy a sok szenvedést s drága ditsőséget
Jutalmazd, édessé tévén a hivséget…[261]

És lassanként a harczi dicsőség lelkes magasztalójából az emberiség békéjéért aggódó philanthrop lesz.

Ezután is kedves tárgyuk marad a külpolitikai események taglalása. A háborúk után megemlékszik Ányos a császártalálkozásokról, melyek olyan föltűnést keltettek a XVIII. század végén, azokról a látogatásokról, melyeket József császár tett Katalin czárnénál, majd Petrovics Pál, az orosz trónörökös, és később VI. Pius pápa II. Józsefnél. Bár a két költő vélekedése között az ellentét egyidőre elsimult, sőt Ányos elsajátította még Barcsaynak kedvelt tárgyaló módját is – a melyet már Arany János megrótt Barcsaynál – s a történeti példák hosszú sorozatával meg a földrajzi ismeretek csillogtatásával bizonyítgatta a fölvett tételt, azért a helyzetükből és jellemükből következő fölfogásbeli különbség mindjobban éreztette hatását. Barcsay, a kinek műveltsége nagyobb, látóköre szélesebb, inkább a nagyvilág iránt érdeklődik, Ányos, a mint II. József trónraléptével a belpolitikai kérdések is izgalomba hozzák lelkét, mind gyakrabban és szenvedélyesebben tárgyalja a haza szomorú helyzetét. Az katona létére is megmarad ugyan jó magyarnak, de idegen zászló alatt harczolva nem érzi a hazafiúi tüzet, egyetemesebb, általánosabb: a szenvedő emberiség nyomora indítja meg; ez az erősen magyar levegőjű pálos czellában élve, nemzetibb: a haza sorsán kesereg. Barcsay inkább elméleti, Ányos inkább gyakorlati politikus, annak minden szavából a finomlelkű philanthrop okoskodó s épen azért hideg hangját halljuk, ez nem tőlünk messzefekvő, csak hírből ismert népek sebeit mutatja, hanem a magunkét, s szaván megérezzük a mély fájdalom rezgését.


38. GRÓF WURMSER ARCZKÉPE.[262]


Mind a ketten a béke uralmáért imádkoznak, de más megokolással. Barcsay, a francziák tanítványa, a rousseaui világnézetet könyvekből ismervén meg, eltanulja Rousseau követőinek beteges érzelgősségét; az aranykorba vágyik vissza, mert egyedül akkor volt boldog az ember, vagy a földművelők közé, az egyszerű, természetes életbe. Ezt még, úgy véli, nem mérgezte meg a kultúra, a mely az emberi érzést megfosztja minden nemességétől. Ányos is lelkesedik az aranykorért, de jól tudja, hogy annak ideje lejárt, s nem hallgatja el, hogy azok a régi századok, melyeknek letűntén barátja kesereg, valójában nem voltak oly szépek: vadak, műveletlenek, vérengzők voltak az emberek, s csak azóta szelidülnek az erkölcsök, a mióta a tudomány és a költészet otthont talált a földön. Mint Voltaire az Essai sur les moeurs et l’esprit des nationsban, a melyet azonban Ányos nem ismert, ő is a maga korának szellemi magaslatáról tekint a multra. Álláspontja így elfogult, de minden sorából a művelődés nagy munkájának megbecsülése érzik ki. Figyelmezteti Barcsayt, hogy a parasztok életmódjáért is alaptalanul rajong bizony, épen nem méltó irigylésre az életük. Véres verejtékkel keresik mindennapi kenyerüket, s életük a szenvedések hosszú lánczolata. Nem a kultúra a boldogság ellensége, hanem a kapzsi fejedelmek és hódító nemzetek, a kik önző hatalomvágyból eltiporják a gyöngét s a polgárok vérével szereznek maguknak új tartományokat.


39. II. KATALIN CZÁRNÉ.[263]


Megint kitűnik, mennyivel önállóbb és egészségesebb gondolkodású Ányos, mint Barcsay. Gondolkodását nem könyvek, hanem szíve és józan életfölfogása irányítja. Valóban, a mint azelőtt ő volt az, a ki eszméket kapott Barcsaytól, most mindig ő a támadó fél, ő rontja le a másik okoskodását és állítja helyébe a magáét.


40. VI. PIUS PÁPA ÉS II. JÓZSEF TALÁLKOZÁSA.[264]


Többi barátaihoz intézett levelei – még Mészárossal váltott leginkább levelet – költői szempontból nem jelentékenyek. Subjectivebbek az előbbieknél, a mi a tartalmukat illeti, de épen azért prózaiabbak is, emlékeztetnek régebbi költői leveleire, melyeket szerzetestársainak, Virágnak, Kreskaynak, Hérits Vinczének írt, s a melyek legföllebb életrajzi szempontból érdeklik az irodalomtörténetet. Közös azonban ezekben is az a nagy, szinte túláradó szeretet, mely a Barcsayhoz, Bessenyeihez és Kónyiakhoz írottakat jellemzi. A mai ember könnyen hajol arra, hogy a baráti érzésnek ezt a túlságosan erős hangoztatását, különösen ha annyifelé oszlik, mint Ányosé, affectatiónak tartsa, s magát az érzést mesterkéltnek, tetetettnek. Nem volna igaza. Ányosnak vágyakozása a szeretet melege után, mivel szerzetesi élete mind a családjától, mind attól a reménytől megfosztotta, hogy maga is családot alapítson, egészen természetesen keresett kielégítést a baráti szeretetben. De ha megfigyeljük a baráti érzésnek azt a kultuszát, mely a XVIII. század magyar íróinál szinte törvényszerű volt – az ismert példákon kívül elég, ha Horváth Ádámnak a barátságot dicsőítő verseire utalunk[265] – s a külföldi irodalmak történetében is vizsgálódunk, még egy másik, sokkal általánosabb és mélyebb okát is megtaláljuk a kor fölfogásában, a sentimentalis világnézetben.


41. II. JÓZSEF.[266]

Ismeretes dolog, hogy az emberiség lelkivilága, a mit az újabb tudomány szavával népléleknek is nevezhetünk, a történeti fejlődés folyamán nagy változásoknak volt és lesz kitéve. Különösen az emberek világfölfogása és gondolatvilága alakul át, de időszakonként, a közéleti, műveltségi és politikai viszonyok váltakozása szerint, még az érzelmek is módosulnak. Vannak érzések, melyek bizonyos korszakokban meggyöngülnek, szinte egészen elhalványulnak, másokban egyenesen uralkodóvá lesznek (ilyenek a philanthropikus érzelmek, pl. a szánalom) és még az állandó érzelmek (hazafias, vallásos) minősége és ereje is megváltozik. A XVIII. század második felében a baráti érzés élt át ilyen nagy változást. Mint Elster Ernő a német irodalomra vonatkozólag megállapítja, ebben a túlságosan érzékeny, könnyen lelkesülő korban kezdődik a baráti érzésnek ideális tisztelete, és nemsokára annyira fokozódik, hogy szinte észre sem veszik az emberek azt a mély örvényt, mely a szerelemtől elválasztja.[267] A német irodalomban Hagedornnal kezdődik ez az irányzat (1748-ban), a barátság elméleti dicsőítésével. (Die Freundschaft), folytatódik Klopstockkal és Schillerben tetőződik, a ki nemcsak leveleiben, filozofiai elmélkedéseiben dicsőítette ezt a nemes érzést, hanem különösen fiatalkori nyilatkozataiban igen sokszor szinte szenvedélyes lelkesedéssel szól róla. Még ábrándosabb, de már nagyon a visszataszító határán járó volt a barátságnak az a kultusza, a mely a barátságnak templomot építő Gleim[268] és a vallásos rajongó Lavater körében dívott: valóságos szerelmes leveleket írtak egymásnak[269] s olyan ízléstelen kifejezésekkel bókoltak, hogy még akkor is bosszankodva olvasnók leveleiket, ha nem férfiakhoz, hanem nőkhöz volnának írva.

Maga a kor szelleme volt tehát, a mely Ányosban és társaiban a baráti szeretetet olyan hatalmassá fejlesztette; ez munkált a Hazafiúi Magyar Társaság alapítóiban, mikor bevették az alapszabályok közé, hogy a tagok egymást barátjuknak tekintik;[270] ennek a hatása, hogy a 80-as, 90-es évek írói minden «magyar litterátort» per te szólítanak.[271] Szerencsére e kor magyar íróit józan characterük megóvta attól, hogy olyan ízléstelenségekbe tévedjenek, mint német írótársaik: férfiúi méltóságukról sohasem feledkeztek meg, ábrándos baráti szeretetük sohasem fajult beteges érzelgősséggé.

E baráti kör, melynek minden tagjához Ányos nemcsak a kor divatos föllengzésével, hanem valóban szívének egész szeretetével ragaszkodott, a pálos növendéket mint az új irodalom legnagyobb költőjét ünnepelte. Jól tudjuk, hogy a költőknek egymásra halmozott dicséreteiből sokat kell az udvariasság és még többet a barátság rovására írnunk, de ha azokat az általános szólamokat, a melyekből a legtöbb ilyen dicsőítés áll, összevetjük Ányos barátainak tartalmas magasztalásával s e magasztalásoknak valóban lelkes hangjával, lehetetlen félreismernünk a dicséretek reális alapját. Bárótzi szavaira, hogy ifjú barátja munkái el fogják homályosítani az övéit, nem adhatunk sokat, mert ő szerénységében mindenkit maga fölött látott, s udvariassága nem ismert határt, de Ányos rendtársainak s kívülük Horányinak,[272] Bessenyeinek s Barcsaynak följegyzései, levelei és versei, melyek az őszinte elismerés hangjain szólanak, kétségtelen bizonyítékai, milyen nagyra tartotta az egész baráti kör Ányost.

III.



Theologiai tanulmányok. (1779-1781.) – Életmódja, szórakozásai, pesti barátai. – E baráti kör emléke: A vig társaságról. – Fölszentelik pappá. (1780.) Első miséje. – Életének legnagyobb problémája: szerelme. – Szerelmének természete. – A két fölfogás. – Az érzéki szerelmet vitatóknak érvei s azok czáfolata. – A költemények tanúságai. – Ányos szerelmének igazi természete.

Csöndesen, a theologiai tanulmányok és költői törekvések között megosztva figyelmét, élte le Ányos a budai esztendőket. Theologiai tanulmányairól nem tudunk egyebet, mint a mennyit Horányi följegyzett: «Ányos öt éven át nagy tűzzel hallgatta a theologiai előadásokat és e komoly tanulmányban nagy jártasságra tett szert.»[273] Maga Ányos csak egyetlen egyszer emlékszik meg theologus voltáról és ekkor is azt a tanulmányát említi, a mely legmesszebb áll a tulajdonképeni theologiai disciplináktól, a kánon-jogot.[274] Tanulmányai nem is tettek maradandó hatást lelkére. Megfelelt becsülettel kötelességeinek, szorgalmasan tanult a vizsgálatokra,[275] de úgy látszik, minden nagyobb ambitio nélkül s a theologiai doktori fokozatot már nem nyerte el. Talán a szónoklattan volt az egyetlen tárgy, a melylyel kedvvel foglalkozott, s később is, fölszentelt pap korában, ennek az egy theologiai tanulmányának látta hasznát.

Nem tartozott azon papnövendékek közé, a kik pusztán jövendő hivatásukra készülnek elő, hanem a mennyire a rendi ruhája engedte, élvezni akarta a nagyváros nyujtotta szórakozásokat. Huszonnegyedik évében járt s mint a Hazafiúi Magyar Társaság titkára szerepet játszott az irodalmi életben, de romlatlan kedélye sokat megőrzött fiatalos vágyaiból s szinte gyermeki gondolkozásmódjából. Falusi voltát sem tagadta meg. Pest és Buda még mindig a nagy város volt előtte, a mely újra meg újra alkalmat ad a szemlélődésre és gyönyörködésre. Így fárasztó napi munkája után nemcsak kedvelt költőinél keresett üdülést, hanem a nagyvárosi életben is, a mozgalmas utczákon, a föl s alá hullámzó tömegben. Különösen az a fény- és pompa hatotta meg, a melyet a hivatalos és a főúri világ nagy ünnepségek alkalmával kifejtett. Ott volt mindenütt a lelkesedő tömegben, túláradó örömmel ünnepelte a szent jobbot, mikor Szent István napján körülhordozták a várban,[276] részt vett az egyetem ünnepélyes fölavatásán, s az ott elhangzott beszédek, az avató jelenet nagyszerűsége mélyen bevésődött emlékezetébe.[277] Jobb mulatság hiányában, mint egy negyedszázaddal később rendtársa és barátja Virág Benedek, elsétált esténként a hajóhídhoz és gyönyörködött az eléje táruló természeti képben, a csevegő, zsibongó népségben, vagy elment «török muzsikát» hallgatni.[278]


42. HORÁNYI ELEK.[279]


Legkedvesebb órái azonban azok voltak, melyeket barátai körében töltött. Nem irodalmi sikereivel szerzett barátait értjük. Ezek nagyobb része messze volt Budától, a többiek pedig, mint Horányi és Rátz Sámuel, bármilyen szeretettel fogadták is magukhoz, már állásuknál vagy koruknál fogva nem lehettek igazi barátai. Arra a jókedvű társaságra czélzunk, a melyet Pesten jurátusok és fiatal tisztek alkottak, s a melybe Ányos is csakhamar belekerült. A költő legkedvesebb testvére, a nála hat évvel fiatalabb Ignácz, a ki előbb mint jogász, később mint jurátus tartózkodott Pesten, régi gyermekkori barátja, Megyesi Somogyi János, szintén jogász, Gentsi kapitány, Szénási hadnagy és Krajnik László: ezek voltak tagjai annak a társaságnak, melyben legszívesebben időzött.

Jókedvű, gondtalan fiúk voltak, a kiknek körében maga is elfelejtett mindent, a mi búsította, s olyan pajkos, olyan vígkedélyű lett, hogy reá sem ismerünk benne a Boldogtalan panaszszainak szomorú szerzőjére.[280]

Valószínűleg ennek a baráti körnek állít emléket Ányos A víg társaságról czímű költeményben. Ez az egyetlen jókedvű verse egyike legsikerültebb alkotásainak. Bár borról nincs benne szó, mégis olyan pajzán hangú, hogy joggal tarthatjuk bordalszerű költeménynek.[281] Nem minden ízében sikerült. A mámornak és józanságnak azt a szerencsés keverékét, a melyet Gyulai óta minden bordaltól mint a hatás első föltételét szoktuk megkövetelni, itt még nem találjuk meg – a mámor helyét csak a gondolatoknak dithyrambszerű szökellése pótolja – de igen a jókedvnek és érzelmes hangulatnak vegyületét; a szerelem és haza, a bordaloknak megszokott komoly tárgya, szintén hiányzik, helyettük a barátság és pallérozás szerepel; a gondolatok egy része homályos vagy erőltetett, de viszont olyanok is vannak köztük, a melyek Petőfihez sem volnának méltatlanok. Az egészen közvetetlenség s derű vonul végig, mely az utolsó versszakban művésziesen méla akkordnak ad helyet:

Nem tud a magyar sziv ahhoz,
Mert hivség illik bajszához!
Nosza pajtás! pederjük meg, s vigadgyunk,
Lessz idő még, hogy a buról aggódgyunk…

A BUDAI EGYETEM FELAVATÓ ÜNNEPE 1780-BAN.[282]

Az egész költemény az egyes részletek erőtlensége ellenére kiváló alkotássá teszi, melynek hatását még emeli a dallamos formája, pattogó ütemei. A nyolczasokból és tizenegyesekből összefűzött négysorú versszakok második felében ugyanaz a rhythmus zeng, mint a Fóti dalban, a háromütemű (4-4-3) párrímes tizenegyes: a véletlennek érdekes játéka, hogy mind a két költemény bordal, s így a műfaji rokonságot még szorosabbra fűzi a formai egyezés[283] Bizonysága egyszersmind Ányos formaérzékének. Ha nem is olyan művészettel, mint Vörösmarty, a kinél a sorok szabályosan tagolódnak, s a harmadik része, a hármas ütem, külön sorban is van írva,[284] de megtalálta a bordalhoz igen illő versformát.

A szűnidőket ezentúl is családja körében töltötte, csak az 1778/79-ik iskolai év után, őszszel, tett nagyobb utazást. Járt Komáromban nagyanyjánál,[285] hosszabb időt töltött a Csallóközben, Mészáros Ignácz barátjánál, annak bodó-baári birtokán[286] s csak a szűnidő másik felében ment haza, Esztegárra.[287] Innen ellátogatott a Bakonyban lakó barátaihoz, köztük valószínűleg Megyesi Somogyi Jánoshoz, s vele annak bátyjához, a ki mint Benedekrendi szerzetes a rendnek pannonhalmi kolostorában lakott.

Az 1780. év elején fölszentelték pappá Ányost[288] s evvel megpecsételődött szomorú sorsa.

Milyen érzelmek hullámoztak Ányos lelkében ez ünnepélyes percz előtt? Vajjon átérezve hajlamának és hivatásának azon ellentéteit, melyek később életét megmérgezték, hosszú küzdelem után csupán kötelességérzetből és büszkeségből lépett az oltár elé; vagy ha érezte is hivatásának veszedelmeit, de azt remélve, hogy erős akarattal győzedelmeskedik szívének világias hajlamain, alázatosan, biztos hittel hajtotta meg fejét az olajjal való megkenésre: olyan kérdés, a melyre hiteles adataink nincsenek. Több levelét ismerjük e korból, de még csak a legcsekélyebb utalást, a leghomályosabb czélzást sem találjuk bennük. Ha azonban arra gondolunk, hogy épen ebben az időben, 1780 elején, valószínűleg január 5-e és február 25-e között, írta egyik legfájdalmasabb költeményét, a Boldogtalannak panaszszai a halavány holdnál czíműt, a melyben gyötrődő szíve már csak a haláltól várja kínjai enyhülését, akkor inkább az előbbi föltevés felé hajlunk. Bármint áll is a dolog, annyi kétségtelen, hogy elhatározását hosszú küzdelem előzte meg, s a küzdelemnek egyik csüggeteg perczében, mikor az ellentétes erők majd szétfeszítették agyát, írta meg a kétségbeesésnek ezt a szomorú szózatát.


43. PÁLOSRENDI SZERZETES.[289]


A mikor megszilárdult elhatározása, és meggyötört idegei is lecsöndesedtek, megírta első vallásos költeményét, az Isteni gondviselést, a melyben a sors ellen lázongó szíve már megbékült önmagával. Mint később Berzsenyi a Fohászkodásban, ő is meglátja a nagy mindenségben s az őt körülvevő természet jelenségeiben a végtelen hatalmú és irgalmú Isten működő kezét, a ki egyként gondot visel élőre és élettelenre:

… Nagy Teremtőm! gondolsz te miveddel
Tekéntesz reám is atyai szemeddel.
……………………..
Mindent elintézel szent akaratoddal,
S bé is tellyesittesz örök hatalmaddal.

Így megenyhülve, kétségeit egy időre száműzve lelkéből, lépett az oltár elé, hogy megtartsa első miséjét.

Egész családja megjelent a szent misén, atyja, anyja és testvérei ott voltak s fogadták fiúk áldását, örömmel elegy bánattal, mint Barcsay mondja,[290] mert a mennyire örültek, hogy fiúk Istennek fog szolgálni, annyira fájt nekik, hogy elválik örökre tőlük és a világtól. Barcsay, a hű barát is szeretett volna ott lenni az első misén, de katona volt, «császárának fogadott zsoldosa», s a kötelesség Nagymartonban tartotta. Maga helyett egy verset küldött, talán a legszebbet, leghangulatosabbat minden költeménye között. Fájdalomtól könnyező szemmel örvend barátja boldogságának, érzi, milyen magasztos a föladat, melyre egykori tanítványa szentelte magát, de azért

Jobb volt hát énnekem a szomoru pompát,
Nem látni barátom lelki lakodalmát.

A szomorú pompa, a fölszentelés magasztos mozzanata Ányost véglegesen lekötötte hivatásához. Mint hívő katholikus, jól tudta, hogy e kötelék széttéphetetlen. Papi ruhája szilárdabb, mint a pánczél, arról le kell peregnie, ha a sors kívánja, minden támadó fegyvernek: ambitiónak, világi hiúságnak, sőt – a szerelemnek is. Evvel a szóval megjelöltük azt a kérdést, a mely Ányos életíróit minden más problémánál jobban érdekelte, de a mely ma is ép oly, vagy még nagyobb homályban van, mint volt 1798-ban, Batsányi kiadásának megjelenésekor. Eddig, sőt félő, ezentúl is, minden megbízható, hiteles adat nélkül kénytelen az életrajzíró a kérdés megoldásához fogni, s így nem kecsegtethetjük magunkat avval a reménynyel, hogy objectiv bizonyosságra jutunk el. Sikerül-e psychologiai úton, mert csak ez az egy áll nyitva a kutató előtt, némi világosságot deríteni a kérdésre, vagy legalább egy kissé eloszlatni a homályt, lehet-e valószínű megoldást találni, nem tudom, de meg kell kísérelnem, mert e kérdés nemcsak életrajzi fontosságú, hanem Ányos költészetének megítélésénél is elsőrangú szerepet játszik.


44. BATSÁNYI NÉVALÁÍRÁSA.[291]


Batsányi és Gellért Jenő kivételével – az előbbi a kor divatja szerint ennek a kérdésnek vizsgálatát szerzetesre nézve illetlennek találta – Ányos minden életírója, sőt mindenki, a ki Ányossal foglalkozott, egyetért abban, hogy a költő szerelmes volt, csak arra nézve térnek el a vélemények, milyen természetű volt ez a szerelem, ideális, pusztán lelki szerelem, legföllebb vágyódássá fokozva, vagy érzéki olyan értelemben, hogy a költő nemcsak bírni óhajtotta, hanem bírta is a kedvest, más szóval, s itt a problema kapcsolata Ányos költészetével, Ányos szerelmi költeményei egy átélt szenvedélyes viszony emlékei-e, mint azt p. o. Ányos rendtársára és barátjára Verseghyre nézve sikerült kimutatnom,[292] vagy az érzéstől hevített képzelődésé-e.

A dolog természete azt követeli, hogy azok bizonyítsanak, a kik a szerelem testi voltát hirdetik s azt állítják, hogy Ányos szerelmi lírájának forrása valódi szerelmi viszonyból fakad. Annál inkább reájuk hárul az onus probandi, mert szerzetesről van szó, a ki a kötelességszegés vétségébe esik, ha az irodalomtörténet igazolja a vádat. Könnyelműen, elégséges okok híján nem szabad tehát kimondanunk a vétkest.

Meg is kísérlik a bizonyítást. Érveiket két körből merítik. Elsősorban hiteleseknek tartott adatokra, mondhatnók tényekre hivatkoznak. Ballagi már költőnknek nagyszombati tartózkodásából idéz ilyen adatot: «Hagyományos hírek suttogják, hogy itt (t. i. Nagyszombatban) egy érzet ragadta meg Ányos lelkét, melylyel küzdenie kellett. A hús és vér szélsőségekre ragadta volna, s hogy úgy szóljunk, vad szenvedélye önuralmát, akaraterejét eltiprással fenyegette»…[293] s később így folytatja: «Néhány eredeti (költeményt) is írt, s ezekben többé elviselni nem bírt szenvedélyének ad nyilatkozást. Az Ányos Galatheája, Chlórisa, Grátiái hihetőleg élő alak, vagy alakok valának,»[294] vagyis Ányos már 18-19 éves korában küzdött vad szenvedélyével, már ekkor megbomlott lelki egyensúlya, s egész élete folytonos emésztő kínok között telt el. Ányos egész költészete tiltakozik már e föltevés ellen, de az érvelés alaptalanságát nagyon könnyű magának a közlőnek szavaiból is kimutatni. Hogy a szóhagyományok mit érnek még akkor is, ha valóban élnek, arról igen helyes ítéletet olvashatni egy irodalomtörténeti munkában: «Véleményem szerint szóhagyományokat curiosumként föl lehet említeni, de utánuk biographiát írni nem szabad», mondja – maga Ballagi.[295] Mi ehhez hozzátehetjük még azt is, hogyha ezek a bizonyos szóhagyományok nem élnek, s a hír, a mit közölnek, a tényeknek határozottan ellentmondó és teljesen valószínűtlen, akkor még fölemlíteni sem szabad. Ballagi szóhagyománya pedig, melynek nem tudja gazdáját adni, ilyen. A tudós szerzőt félrevezették, mert elképzelhetetlen, hogy száz évvel Ányos nagyszombati tartózkodása után még élne ott a hír egy egykori deák szerelmi viszonyáról, s még kevésbbé képzelhető el, hogy a mit ma még a pletyka is suttog, azt akkor ne tudta volna a rend vezetősége, s nemcsak meghagyta volna továbbra is Nagyszombatban a bűnös növendéket, hanem még jutalmul az egyetemre küldte volna Budára, s nem valamelyik szigorú rendházba. Arról nem is szólva, hogy a 18-20 esztendős komoly, egyetemi tanulmányaikba elmerült ifjak – ilyen korú volt Ányos bölcselethallgató korában – nem igen ragadtatják magukat még húsuk és vérük által a szélsőségekre, különösen nem, ha olyan szorgalmasan és igyekezettel tanulnak, mint Ányos: csak azt jegyzem meg, hogy Ányos nagyszombati tartózkodása alatt «elviselni nem bírt szenvedélyének» nem adott kifejezést, mert mindössze három versét ismerjük e korból (Gyöngyösi árnyékához, Alexais, Kemény), a melyekben még a leghalványabb czélzás sincs a szerelemre, s azok a versek, melyekre Ballagi hivatkozik, sokkal későbbi keletűek.

Endrődi, a másik író, minden megokolás nélkül, mintha csak magától értetődnék, beszél Ányos szerelmi viszonyairól. Budai tartózkodása alatt (1777-1781) «bánatát gyönyörökbe fojtja», Székesfehérvárott (1782-1784) «még egyszer körülölelték őt az élet csábjai, ellenállhatatlanul vonta őt az inger, – élvezett, szeretett», mígnem valószínűleg «féktelen szenvedélyei következtében meghalt.»[296] Nem csak a kegyeletet sértik ezek az állítások – ez a kisebb baj – hanem az igazságot is. Ha Endrődi minden szavát komoly érvekkel tudná támogatni, még akkor is óvatosan kellett volna kimondani; az előadással, a mennyire lehet és szabad, elvenni az élét, s nem kiáltó frázisokkal még jobban kiélezni. Így azonban a maga subjectiv véleményét objectiv igazságként odavetve, a nélkül, hogy a legcsekélyebb értékű bizonyító körülményre hivatkoznék: már előre lemond arról, hogy szavait komolyan czáfoljuk.


45. BUDA VÁRA A XVIII. SZÁZADBAN.[297]


Ballagi és Endrődi véleménye nemcsak önmagának, hanem egymásnak is ellentmond, nem csoda, hogy Széchy Károly kivételével, a ki hitelt ad Endrődi egyik-másik állításának, még azok is más úton próbálnak Ányos lelkébe behatolni, a kik a kérdés lényegét illetőleg nyíltan vagy elburkolva az ő álláspontjukat fogadják el. Érveiket a másik körből, Ányos költészetéből, merítik. Utalnak arra, hogy Ányos versei között nagy számmal vannak erősen érzéki jellegűek, a melyek nemcsak czímükben viselik az Érzéki jelzőt (Érzékeny gondolatok, Érzékeny levelek), [298] hanem tartalmuk, hangjuk, fölfogásuk a költőt egészen az érzékiség rabjának mutatják be. Hivatkoznak Ányosnak arra az előttük ismeretlen levelére, melyet Kazinczy csak olvasásra ígért Toldynak, de nem közlés végett, mert nem hogy paptól, de még világi embertől is gaz erkölcstelenség az, a mi benne van: Ányos egy Pesten lévő katona barátjának tanácsot ad, mint szédítsen el egy tapasztalatlan mátkát.[299]

Ezek az érvek súlyosabbaknak tetszenek előttünk, mint Ballagi és Endrődi adatai, azonban döntő erejű bizonyitékoknak nem tartjuk őket. Ha a Kazinczy említette elszédítésen elcsábítást kellene értenünk, jogosan botránkoznánk meg mi is Kazinczyval, azonban szerencsére megtaláltam az elveszettnek hitt levelet,[300] s az egészen más színben tűnteti föl a dolgot. Elszédítésről szó sincs benne, mindössze annyi az egész, hogy Ányos vidéki ismerősei, egy földbirtokos nejével és két leányával, Pestre készülnek, s Ányos kértükre fölszólítja egy pesti barátját (Krajnik Lászlót), gondoskodjék a családnak, különösen a leányoknak szórakoztatásáról. Ányos ártatlansága a reá rótt vétekben első perczben is világos az olvasó előtt.

Az ismert költemények közül, bár Ányos sokszor beszél a szerelemről, sőt a maga szerelméről, mindössze az Érzékeny gondolatok czímű cziklus egyik-másik tagjából lehetne vádat kovácsolni a költő ellen. Ezen erotikummal erősen megterhelt epigramm- vagy gnómaszerű versikék nem ugyan tartalmukkal vallanak Ányos ellen, mert positiv adat Ányos szerelmére vonatkozólag nincs bennük, hanem képeikkel, melyek az érzékiségnek olyan erős nyilatkozásai, hogy csak annak gondolatában születhettek meg, a ki az érzéki szerelemből kivette részét.[301] Azonban formájuk, compositiójuk, hangjuk annyira keresett, csinált, s a német Anakreon-utánzók körében mozgó – egy párnak (XXV., XXVI.) még a tárgya is kétségtelenül teljesen független Ányos gondolatvilágától – hogy nem habozunk nagy részüket, köztük az erotikus tartalmúakat, idegen, valószínűleg német versek átültetésének nyilvánítani. Határozott bizonyitékunk nagyon kevés van erre,[302] de nagy megnyugvással olvasom, hogy a Budapesti Szemle egy névtelen czikkírója tőlem függetlenül szintén így gondolkodik e versekről.[303] Sőt talán azt az állítást is megkoczkáztathatjuk, hogy még e költemények eredetijei sem önálló termékei a költői képzeletnek, hanem képekhez, esetleg képek sorozatához készült szövegek, a milyenek p. o. Goethétől az apró Gedichte zu Bildern (a 36 kötetes Cotta-kiadás XV. kötetében): erre vall megkötött, egyenlő terjedelmük s a hosszú, néha 2-3 soros czímek leíró volta.

Mivel határozottan állíthatjuk, hogy e pár nyomnál több nem található Ányos szerelmi viszonyának realitására vonatkozólag, s talán sikerült ezeket is megfosztani azon bizonyító erőtől, melyet nekik tulajdonítottak: mindaddig, míg újabb kétségtelen erejű bizonyítékokat nem talál – s hiszszük, nem is fog találni – a történet, az előbbi állítást a szerepüket eljátszott föltevések közé utalhatjuk.[304] Annál inkább, mert Ányosnak azon szerelmet éneklő költeményei, melyek kétségtelenül eredeti hajtásai lelkének, mind a tiszta, ideális szerelmet dicsőítik. Barátjának lelkére köti, hogy csak leányt szeressen, a kit nőül vehet, mert ha asszonyt szeret, három embert tesz boldogtalanná;[305] állítólagos kedveseiben mindig a szűzi szemérmet magasztalja:[306] innen van, hogy még paptársai sem ütköztek meg a szerelmi költeményein.[307]

A kutatók nagyobb része valóban egészen másnak rajzolja Ányos szerelmét. De a milyen könnyű volt a föntebbi negativ természetű igazságot kimutatni, ép olyan ingatag területre lépünk, ha positive meg akarjuk határozni e szerelem természetét. Nem áll más forrás rendelkezésünkre, mint magának a költőnek költői vagy legalább a költészet fényével bevont prózai nyilatkozatai, s hogy a lirikus szavait nem szabad készpénz gyanánt fogadni, mert «szerelmi énekekből nehéz dolog tényeket halászni, bajos meghatározni, mennyi bennök a valóság, mennyi a fictio» azt már irodalomtörténetünk nagy tekintélyű búvára, Szilády Áron, megmondta,[308] s a tapasztalás is igazolja. Ha még a legőszintébb magyar lirikusnak, Petőfinek, költészetében is sok az elgondolt elem – s itt nemcsak bordalaira, hanem régebbi szerelmeinek költői ábrázolásaira is czélzunk – mennyivel óvatosabban kell Ányos költészetét használnunk, a ki a sentimentalismus korában élt, midőn a közfölfogás még egészen másként formulázta a költői őszinteség követelményeit.

Egy-két «tényt» lehetne ugyan «kihalászni» Ányos költészetéből, de az eredmény fényesen igazolná Szilády tiltó szavát. Így könnyen valónak lehetne venni azokat a költői sorokat, melyeket Ányos és Barcsay levelezésük legvégén Ányos szerelméről váltottak, s a levelekben szereplő Chloét valóságos élő alaknak tarthatnók. Barcsay tesz először említést a dologról. 1782 jún. 29-én biztatja barátját, hogy szálljon le Árkádia völgyeibe vagy Hesperia kertjeibe, s Venussal enyelegvén felejtse a szeretet keblében gondjait.[309] Ányosnak tetszik a gondolat, de érzi, hogy megvalósíthatatlan:

…Bár volna olly áldott helyetske
E roppant világba, vagy egy szegletetske,
Hol aggódás nélkül lennénk szerentsések,
S hol fájdalom nélkül volnánk szerelmesek!

Oda idéznélek ősz Filemonoddal,
Őtet Baucissával, téged Klorisoddal;
Én szőke Kloémmal üzném gondjaimat
Majd eztet ölelvén, majd jó barátimat.[310]

Barcsay mégis tud megoldást. 1782 aug. 21-én írt prózai levelében közli is a módot barátjával:

«Szép Verseidet örömmel ’s tiszta hivsággal olvastam. – – – Itt mindjárt Soprony mellett lakik hat vagy hét társad ugyan azon Sz. Pál tanitványi – valyon nem tehetnének é tégedet egy vagy két esztendőre ide, tőss szomszédom lennél – erről tudosits, bezzeg… Egy szép völgyben tölgyfák árnyékában, híves források között, a legszebb erdő tövében, egy kis hegyetskén Épűlt ott klastromotok, kedves mulatása a’ Musáknak! – Cloe képe a szomoru fátyol alatt kovályogván setét árnyékok között, ott tántorog és sóhajtoz – le akarna űlni – a’ fájdalom el fogta szivét – gyenge lábai ingadoznak, ’s mint lelke nem birják szomoruságokat alája rogygyanak – de szerelme ujj erőt adván ’s haragosan félre tekéntvén dorgálja a’ magános helyeket, hol Dámont nem tanálja – el tűnik – nints sohult mulatása – Isten veled – légy boldog kivánom és szeress engemet. »[311]

Eddig olvasva a levelezést, olyan világosnak, kétségtelennek látjuk a dolgot! A Sopron melletti pálos kolostor (Bánfalva) közelében élt Kloé és vágyódott Dámona, Ányos, után. Szerelme meg-meggyőzi fájdalmát, de nyugalmat nem tud találni. S milyen sokat mondóan hangzik Barcsay végszava: «Légy boldog, kivánom!» És mégis mindez – költői játék, melynek semmi alapja sincs. Kloé nem élt Sopron vidékén, s a mit róla Barcsay írt, az annyira nem valóság, hogy Ányos, a kinek pedig csak kellett volna ismerni állítólagos kedvesének élete-körülményeit, mintha egészen félreértené barátja szavait, mikor így felel:

Szomszédodban kivánsz, hogy Cloém lépésit,
Keressem álmomban testetlen tünésit,
S nem találván sehol szőke kedvesemet,
Barátom, öledbe sirjam ki szivemet![312]

A magyarázat, mely Ányos látszólagos félreértésének is nyitja, egyszerű. Barcsay első levelében a Venussal való enyelgés nem szeretkezést, hanem a szerelem megéneklését jelenti, a mint hogy levele elejétől végig Ányos költészetének különféle tárgyait jellemzi, csakhogy Barcsay a nála megszokott s Orczyval folytatott verses levelezésből is ismert módon érzéki képben fejezi ki az elvont dolgot. Ányos hasonlóképen felel: szeretne barátai társaságában élni egészen a költészetnek és a barátságnak. Barcsaynak második, egészében közölt levele megint allegoria: nem Chloéről beszél, hanem Chloé képéről, a kit maga előtt lát, s ezt észre nem véve írja Ányos, hogy nem találja ott, barátja szomszédságában, kedvesét. Természetesen, mert nem volt ott soha.

A másik «tény» állítólag Ányos kedvesének halála, s a költőnek fájdalma e csapáson, mely szíve békéjét végleg földúlta. Széchy Károly említi. Van ugyanis Ányosnak két rokon tárgyú költeménye, a már említett Titkos Polixena és Egy hiv szivnek kedvesse sirja felett való panaszi. Az előbbiben Polixena éjjel fölkel sírjából, fölkeresi kedvesét, az alvó Theseust, hogy ezer áldást hintsen reá, s kérje, imádkozzék érette. A második mintegy felelet az elsőre. A férfi megjelen kedvese sírjánál, szólítja, de a halott nem felel. Mély fájdalmában megfogadja, hogy a míg él, gyászolni fogja kedvesét. Széchy hitelt adva Endrődi állításának, hogy az utóbbiban Ányos a saját kedvesét gyászolja, a két költemény keletkezését egy időre, Ányos székesfehérvári tanárkodásának idejére teszi. Sőt még tovább megy. A megénekelt eseményt valónak fogadva, a kedves halálának idejét is megállapítja: 1782 júliusa. Gondolatmenetét azonban lerontja az a körülmény, hogy a két költemény keletkezése között legalább négy esztendő telt el: a Hiv szivnek panaszi valószínűleg 1782 után, tehát Ányos életének végén keletkezett, a Titkos Polixena azonban nemcsak megjelent 1780-ban nyomtatásban, hanem már benne van Ányosnak 1778-ban lezárt gyűjteményében, tehát költői működésének elején született meg. Így a két költemény közül ha nem mind a kettő, az egyik bizonyára helyzet-ének, nincs reális alapja, és az által, hogy ugyanazt az eseményt ugyanavval a hangulattal életének két távol eső szakában énekli meg: gyanút ébreszt bennünk, s nem mernők egyiket sem következtetések alapjául venni.

Ha még meggondoljuk, hogy az így kihámozott tények nemcsak önmagukban valószínűtlenek, hanem egymásnak is ellent mondanak: a Tsalfa szivnek megvetése, melynek tárgyát és hangulatát megadja már czíme, öt évvel későbbi, mint a Titkos Polixena; az Esdeklés, melyben csókot kér kedvesétől, körülbelől egyidős a Hiv szivnek panaszival; s az Érzékeny levelek, melyeknek egyikében azt vallja magáról, hogy szerelemre született, egy pár hónappal lehet korábbi, mint a Megaggott világ-fia, melyben a szerelemről és életről már teljesen lemondott: akkor könnyen beláthatjuk, hogy csak nagyon óvatos kézzel szabad fölhasználnunk Ányos azon költeményeit, melyekben a szerelemről énekel.

Mindevvel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy Ányos verseit nem lehet következtetésekre fölhasználni, csak azt, hogy nem annyira tényekre és határozott érzelmi árnyalatokra, azoknak változásaira, mint inkább magára az alapérzelemre, annak természetére következtethetünk. A kutatók iparkodtak is a költeményekben szétszórt nyilatkozatokat értékesíteni, s a dolog természetéhez képest subjectiv fölfogásuk szerint értékelték és magyarázták őket.[313] Innen van, hogy még azok is, a kik nem láttak kötelességszegést Ányos szerelmében, rendkívül eltérő képet adnak róla. A két végletet Széchy Károly és Koltai Virgil alkotják. Az előbbi izzó, érzéki szenvedélynek festi a költő lelkében hullámzó érzelmet,[314] az utóbbi eszményi vonzalomnak,[315] Széchy szerint visszafojtott láng lobogott benne, Koltai szerint Ányos csak ábrándosan képzelődött, test helyett árnyék után kapdosott. A két véglet között mozognak a többiek, ki egyik, ki a másik fölfogás felé hajlik.

Véleményem szerint Széchy föltevése közelíti meg jobban a valóságot. Nem ködös, sejtelemszerű álmodozás, ábrándos rajongás a szinte alaktalan eszmény iránt töltötte be Ányos lelkét, hanem szerelem a szónak megszokott értelmében. Hitelt adhatunk magának a költőnek, a ki a szerelem veszedelmeit fejtegetvén Barcsay előtt, így folytatja: «Ez barátom, természeti festése a szerelemnek. Lásd, hogy a poéták sem mondanak mindétig szint a valóság helyett!… Tapasztaltuk már mindketten a valóságot.» [316] A kit nem győznek meg ezek az őszintén hangzó szavak, olvassa el a Világi gyönyörűségeknek haszontalansága czímű elmefuttatását. A ki úgy tudja rajzolni a szerelem hatalmát, a melyből átkok között menekülünk, hogy újra meghódoljunk előtte; úgy tudja szemléltetni a szerelmes lélek vergődését, azt az édes-fájó vágyódást, mely kínoz, mikor gyönyört akar nyujtani: az lehetetlen, hogy ne érezte volna a szerelmet, s a lelkében viharzó érzelmek között ne lett volna ott ez az általános emberi érzelem.

Jól mondja Széchy: ember volt, fiatal ember s fiatalságának természetes követeléseit nem tudta elnyomni a szerzetesi fegyelem. Alávetette magát a fegyelemnek, de nem vágyait; fogadalma csak arra kötelezte, hogy tetteiben megtartsa szerzete szabályait – hogy vágyait föláldozza, hogy ne is érezzen, arról nem intézkedtek Szent Ágoston regulái. Mintha Révai Miklósnak a szerelmes papról írt szavai egyenesen reá vonatkoznának:

Nézz egy papot, ki érzését
Esküvéssel tagadja:
Bőjttel, vassal természetét
Sanyarún fojtogatja;

De szerelem még annál is
Inkább sérti ’s tsak könyvez:
Jaj! a’ szegény, oltárnál is
Azt sohajtja, hogy érez.

(Kupidó éneket kér a költőtől.) [317]

Nem is mondott le érzelmeiről. Az a pár sor, melyet erre vonatkozólag beleszőtt említett prózai munkájába, mély bepillantást enged lelkébe. Keresi a nyugalmat, az egyetlen igazi boldogságot, s az egész elmélkedés semmi egyéb, mint annak igazolása, hogy nyugalom és így boldogság nincs sehol, s azok a gyönyörűségek, a melyekben az ember keresi, mind hiúk. Tárgyról-tárgyra vándorol a költő, majd így folytatja: «Mennyünk most szerzetesseink közé, kik a tsendességnek karjai közt nyugodván, tsak örök Isteneknek szüntelen imádásával örvendeznek; itt lesz talán a nyugodalom? – Ha tsak lelkek volna test nélkül, elhinném; de testesülve, világi s asszonyi társasságbul kirekesztve, kevés nyugodalmakat gondolhatom.» Őszinte és meggyőző szavak, egy sokat szenvedett, de szenvedéseivel számot vető lélek vallomása. Végig küzdötte a testi vágyak s a lelki erő meg-megújuló harczait, a nélkül, hogy bármelyik győzelmét megérte volna. Mint egyházának hű fia, nem vétett az írott szó ellen, de belsejében izzott a szenvedély, égett a vágy: megadta magát, de lelke nem hajolt meg.


46. RÉVAI MIKLÓS ARCZKÉPE.[318]

IV.



Ki lehetett ideálja? – Az érzés keletkezésének valószínű időpontja. – Ányos szerelmi költeményei. – Uralkodó elemük a lemondás. – Kiválóságaik: őszinteség, költőiség, formaérzék.

Ki keltette föl a költő szívében a szerelmet, kinek a képe lebegett szeme előtt szerelmes versei írásakor, s hű maradt-e lelkében ehhez az ideálhoz, vagy új ábrándképet keresett később a női báj iránt fogékony lelke: olyan kérdések, melyek közül az elsőre még találgatással sem lehet felelni,[319] a másodikra is csak bizonytalanul. S ha itt inkább az előbbi föltevés felé hajlunk, teszszük egyfelől Ányos szerelmi költeményeinek alaphangjára való tekintettel, másfelől mert a köztudat, a mely nem sokkal Ányos halála után nyilatkozott, egy érzelem, egy ideális viszony emlékét őrizte meg.[320] Az érzelem keletkezésének időpontjára nézve azonban van föltevésünk, a mely, ha nem is bizonyítható be, legalább valószínű. 1778 előtt nem énekelt szerelemről, s az a költeménye is (A titkos Polixena), mely ezen év végén megüti az új hangot, méltó párja az ugyanakkor készült melancholikus verseknek (Egy elenyészendő rósához, A lenyugovó naphoz): nagyobb szerepe van benne a képzeletnek, mint az érzésnek. Csak az 1780. év végéről bírunk olyan költeményeket, melyek ha fordítások is, arra vallanak, hogy szerzőjük ismerte azt az érzelmet, melyben fogantak.[321] S nem is véletlen műve, hogy 1778-ban még eldobja magától Kreskay intésére azt a német munkát (valószínűleg Wieland valamelyik erotikus költeményét), mely mint valami «édes maszlag csiklandoztatja a szivet»,[322] 1780-ban pedig már fordít belőle, noha ki a «mérget megkóstolja, halállal büntetik». Az 1780. évnek őszére tehetjük szerelme születését, és valószínű, hogy otthon, a szülői házban, vagy bátyja családjánál ismerte meg szerelmes verseinek múzsáját.


47. WIELAND NÉVALÁIRÁSA.[323]


Bárki volt is az a fiatal, szép leány, a ki ilyen szenvedélyt gyujtott költőnkben, bármikor is támadt érzelme, az kétségtelen, hogy ez az érzés csak gyötrelmet okozott Ányosnak. Egyházi ruhája s szerzetesi fogadalma megsemmisítették minden reményét, hogy az imádott leányt magáévá tegye, valószínűleg nem is tárta föl előtte érzelmeit: nem maradt más számára, mint lemondani, némán tűrni a kínokat. Nem lázong a sors ellen, nem átkozza szerencsétlen pályaválasztását,[324] de annál erősebben zárja szívébe szerelmének emlékét. A mint maga mondja:

Nem szegezem a végzések,
Örök szent végzések
Ellenébe magamat.
Eltitkolom szenvedések,
Kinos szenvedések
Tengerébe bajomat.
Eltávozom személlyedtől,
Szivedtől nem távozom; –
Miként válhatnék el ettől,
S nemes hivségedtől?
Oh! ettől nem távozom,
Nem távozom, nem távozom![325]

A mit Domby Márton mondott Csokonairól: «nem azért szeretett, hogy a szeretet édességével éljen, hanem, hogy azután csak áhítozzon… őrizze, de hozzá ne nyuljon, hogy lángoljon s magában emésztődjön, mint a csipkebokor»,[326] reá is teljesen illik. Ezután, különösen a 80-as évek elején, gyakran menekül képzelete a közelmult emlékeihez, meg-megszólal ajakán a szívében tovább rezgő érzelem. Az egyedüllét hosszú órái alatt átélte a képzelt boldogságot és valódi fájdalmat. E gyönyörűség és szenvedés nem volt üres képzelgés, tettetett érzelem, hanem reá nézve valóság, mely égetett és boldogított: átszenvedte az elképzelt viszony minden fázisát. A valóban átérzett szenvedély összeolvadt a képzelet szőtte ábrándokkal egy olyan egységbe, melyet alkotó részeire ma már nem tudunk szétbontani.

A költészetnek, mely ebből az érzelemből táplálkozott, uralkodó eleme a lemondás a földi boldogságról. Érzi, hogy szerelemre volna hivatva:

Páthmosi vak gyermek repdes körülöttem,
Unszol, emlékezzem, hogy mire születtem.
Mérges nyilaival döfödi mellyemet,
Leggyengébb érzéssel ruházza szivemet…[327]

de tudja azt is, hogy papi méltósága távol tartja a szerelem örömeitől. Ebből az érzelemből fakadnak szerelmes versei. Heves panasz, dacz egyikből sem hangzik felénk, hanem a legkülönbözőbb formában, a legváltozatosabb hangulattal, hol elmélkedve, hol mély érzéssel ugyanazt a változhatatlanban való megnyugvást variálják. Elmélkedő természetű verseiben, így azokban, melyeket levél alakjába foglalt, majd azt a pusztítást festi, a mit a szerelem az emberi szívben tesz, megfosztva a nyugalmától, a ki egyszer rabja lett (Barcsaynak, 1782 júl. 17-én), majd meg a szerelem kínjai ellen magától a szerelemtől kér orvosságot, mert jól tudja, bármilyen paradoxonszerűen hangzik is, hogy a szerelmi bánat tetőpontján csak maga a szerelem adhat enyhülést. (Barcsaynak 1782. szept. 2.) Megkapóbbak azon költeményei, melyekben az elmélkedés helyét az érzés foglalja el. Első jelentkezése alkalmával (V. Érzékeny levél) az érzés még leírásban oldódik föl: annak a fájdalmasan édes lelkiállapotnak rajzává válik, a melybe a szerelem juttatja a férfit. Majd megírja minden szerelmes verse között a legigazabbat, a már említett Hiv barátnak hivétől elválása czíműt, a mely teljesen megfelel az Ányos szerelméről föntebb rajzolt képnek. A búcsúvevő szerelmesek helyzete, az őket elválasztó ok homályba borítása annyira Ányos életviszonyaihoz illik, hogy szinte azt hiszszük: tévedt Batsányi, mikor ezt egy német költemény átdolgozásának tartotta. A sors arra kárhoztatja a költőt, hogy bujdossék. Fölkeresi utoljára kedvesét, s megható szelídséggel búcsúzik el tőle és boldogságától. Ne keressünk e versben élményi vonatkozást – ha valóban megtörtént búcsúzásra vonatkoznék, sokkal szenvedélyesebb, fájdalmasabb hangú volna – de az alapérzelem igaz: az ábrándjaitól búcsúzó költő rezignált hangulata. Az igazi költöiség, mely minden sorát áthatja, s a Kazinczy-Kölcsey kedvelte chiar-oscuro, mely az egész költeményen olyan sajátos tónust önt el, a zengzetes, ismétlő sorokkal tarkított forma Ányos egyik legsikerültebb költeményévé avatja.

Ugyanebből a hangulatból fakadt s a realitásnak mértékére nézve is teljesen megegyezik e költeményével az Egy hiv szivnek kedvesse sírja felett való panaszi, Ányosnak mindenkitől legszebbnek elismert költeménye.

1.

Im, koporsód ajtajánál áll hiv szeretőd!
De látom, hogy bé van zárva setét temetőd.
Nyisd fel! készen vár már ölem, hogy ölelhessen,
Szivem pedig, hogy itt veled elenyészhessen!
Ah! kegyetlen Párkák,
Kik e sirba zárták
Szivemet – kedvemet
Füstben oszlatták.

2.

Oh Halál! mit kegyetlenkedsz az olly sziveken,
Kik tsak most kezdtek örülni szent hivségeken? –
Mit mutatod hatalmadat gyenge ágakon,
Tegnapi hajnalba kinyilt virágszálokon?
Bús birodalmadnak
Mi örömöt adnak,
Ha ezen – erőtlen
Szálok hervadnak?

3.

De nem jön hivemtől szózat, nem jön felelet,
Melly keresztül hatná ezt a gyászos fedelet;
Ó pedig be jól esmérte előbb szavamat!
Most hágy először egyedül sirni magamat!
Ha előbb könyvem folt,
Velem együtt gyászolt;
Örömünk – gyötrelmünk
Közönséges volt.

4.

Már a halál feloldozta illy köteleit;
Nem boritthattyák már könyvek ékes szemeit!
Nyugodgy tehát, áldott lélek, békességedben!
Tudom, ha nem szólsz is, képem fenn van szivedben.
Mig bennem a lélek
Piheg, gyászban élek;
Már többet – vig kedvet
Nem is reménlek.

Nem való esemény ihlette a költőt, midőn ezt a szép éneket írta, erre vall a szenvedélyes Ányosnál a szokatlanul megenyhült hangú befejezés is, de azért e költemény forrása, ép úgy mint az előbbié, való érzés, bánat a boldogság elvesztésén. Számára valóban meghalt a kedves, nem testileg, hanem lelkileg, nem akkor, mikor a költeményt írta, de már mikor az érzelme megszületett: szerzetes volt, a kit elzártak a szerelem gyönyörűségeinek élvezetétől.

Ismét más a hangja és természete Az Ifjuság hivataljáról éneklő versének, a melyre valószínűleg Wielandnak Erinnerung an eine Freundin czímű hosszabb költeménye ihlette.[328] Horatius hasonlata szerint Ányos is a köszörűkő szerepét vállalta magára, a mely, ha már maga nem tud vágni, legalább a kést teszi alkalmassá a vágásra: a szerelemről kénytelen lévén lemondani, az ifjakat biztatja a házasságra.[329]


48. WIELAND ARCKÉPE.[330]

Van még egy-két szerelmes verse, ezek azonban jobbára csak költői játékok (Tsalfa szivnek megvetése, Esdeklés) vagy eredetiségük kétes (egyik-másik az Érzékeny levelek közül s az Érzékeny gondolatok), úgy hogy egyéniségére nem jellemzők. Ép így nem vonhatjuk ide a Batsányinál Az ifjuság czímet viselő helyzetdalt, a melyben Bessenyei egy költeménye nyomán (Az ifjuságnak hanyatlása) Mimnermosként panaszkodik az idő gyors mulásán. Visszatekint multjára. Színes képekben vonulnak el előtte ifjú korának kedves emlékei. Átéli újra a boldog órákat, mikor árnyas fasorokban vagy ragyogó báltermekben sétált kedvesével, s az volt legnagyobb boldogsága, ha kihízeleghetett egy csókot Klórisától – most mindez már csak emlék, füst… ifjúsága oda van. Hogy a vers csak helyzetdal, azt rögtön megértjük, ha ismerjük eredeti czímét: A megaggott világ-fiának emlékezete.[331]

Ányosnak, mint szerelmi lirikusnak, érdeme elsősorban őszinteségében határozódik. Ha nem is tulajdoníthatunk élményi jelleget verseinek: iparkodtunk kimutatni, hogy az érzés, mely őt dalra késztette, igaz volt. Így ő a fölújulás korában az első költőnk, a ki nem olvasmányai alapján, mint Révai, hanem tapasztalatból rajzolta a szerelem keltette érzelmeket, s nagyobb művészettel, mint az utána következők Csokonaiig, úgy hogy sem Daykát, sem Verseghyt vagy Kazinczyt nem lehet hozzá hasonlítani.

Művészi e költemények formája. Míg ugyanis Ányos legtöbb versét Zrinyi-sorokban írta, szerelmi költeményeiben igen változatos formákat használ. Korához képest nagy művészettel írja a tizenkettőst is, verseiben rendszerint párrímel (csupán három versében találunk négyes rímet), költői leveleiben fölváltva, körülbelül egyenlő mértékben, a párost és négyest. A legkülönfélébb tárgyú és hangulatú versek békésen osztoznak meg a hagyományos magyar formán, ódaszerű költemények és elégiák, epigrammok és vallásos versek. Itt-ott, különösen ódáiban, érezhető ugyan a tartalom és mérték disharmoniája, de verseinek könnyű ömlése, a metszetek szigorú megtartása, a gondolatok arányos tagolása a verselés mesterének mutatják Ányost, a ki nem volt első példaképének, Gyöngyösinek, méltatlan tanítványa.

Szerelmi költeményeiben, valamint a később említendő vallásos verseiben, szakít a magyarosok és francziások tizenketteseivel, és kiaknázza azt a gazdagságot, melyet a magyaros verselés a költőnek rendelkezésére bocsát. Merészen kombinálja az ütemeket sorokká és a sorokat versszakokká, a mire a XVIII. század egyházi énekeiben, de még inkább a műköltészetben Amadénél találhatni példát. Nem ok nélkül említjük Amadét. Mikor Ányos 1779-ben Csallóközben járt, Mészáros barátjának «tündér-kertjében» nemcsak «arany-gyümölcsöt» szakított a fákról, a mint Kónyinak írja,[332] hanem Mészárosnál megismerkedett a szintén csallóközi Amade verseivel, melyeket Mészáros még 1765-ben lemásolt.[333] A katona-poétának csodálatosan gazdag formakészlete, szeszélyesen változatos strófaszerkezetei megbűvölték: Gyöngyösi és Barcsay mellé mesterévé fogadta Amadét is.

Motivumot, gondolatot alig vett tőle,[334] de annál inkább eltanulta versalkotó módját. E költeményeiben, melyek kétségtelenül Amade hatása alatt kapták formájukat, a mi a variatiót illeti, az egyházi énekeknél gazdagabb, Amadénél szegényebb, nem olyan merész, mint mestere, de bátrabb az énekszerzőknél, a kik nem szeretik túlságosan elaprózni vagy fölczifrázni a sorokat. Azonban Amade is csak verseinek nagy számával haladja meg, mert Ányos minden e körbe tartozó versére külön formát alkotott, a kilencz verse kilenczféle rhythmusú. Még a formaalkotás technikája is nagyon változatos. Van, a hol alig enyhít a tizenkettes egyhangúságán, csak azáltal, hogy az utolsó sorban az első két ütemet egy-egy szótaggal megtoldja s tizennégyessé (4 | 4 || 3 | 3) teszi, máskor a háromütemű tizenkettes (4 | 4 | 4) és hatos keverésével alkot új, de még szintén aránylag egyszerű szerkezetet; már merészebb és Amade eljárására emlékeztet, mikor egy-egy versében a hosszabb (tizenhármas, ill. tizes) sorokat rövidebb (hatos és együtemű hármas, ill. négyes és ötös) sorokkal tarkítja. Legmesterkéltebb s már keresett formájú, a mint föntebb czéloztunk rá, a Hiv szivnek elválása, a melyben a nyolczasokat, heteseket, hatosokat szeszélyesen hol ölelkező, hol páros rímek tartják össze.

A formaérzék és formai készség, a mellyel még fokozottabb mértékben találkozunk majd Ányos utolsó nagyobb szabású költői művében, az Énekek könyvében, teszi Ányos jelentőségének az őszinteségen és költőiségen kívül harmadik oldalát.

V.



A költőt áthelyezik Fölsőelefántra. (1781.) – Ezen intézkedés oka és magyarázata. – A környezet hatása, mint boldogtalanságának állítólagos oka – A valódi ok. – A hivatásában való csalódás gyötrelmei.

A budai esztendők közeledtek végükhöz. Ányos 1781-ben bevégezte a theologiai tanfolyamot s Verseghyvel együtt, a ki a két utolsó iskolai esztendőben szintén a hittudományi kar hallgatója volt, letette a szigorlatokat. A két fiatal szerzetes csak életkorban egyezett meg s abban, hogy később mindegyik megsínylette a szerencsétlenül választott pályát, egyébként sorsuk, helyzetük s tanulmányaik iránya homlokegyenest ellenkező. Ányos már fölszentelt pap, a ki a theologiával csak kötelességtudásból foglalkozott. Verseghy növendék, de abban az időben még lelkes theologus, a ki nemcsak buzgalommal tanult, hanem mint a rendi növendékek között egyike a legkitűnőbbeknek, tanítással is meg volt bízva, növendéktársait tanította héberre és görögre.[335] Bár ennyire eltértek egymástól, jóbarátok lettek,[336] de a rend kormánya, a mint elvégezték tanulmányaikat, 1781 szeptemberében elszakította őket, Verseghyt Felsőgyőrre, Ányost Felsőelefántra küldte,[337] a világtól elzárt Nyitra vármegyei falucskába.


49. VERSEGHY FERENCZ ARCZKÉPE.[338]


A pálos provincziális ezen intézkedését a költő legtöbb életírója valami különös, az utókor előtt szinte érthetetlen rendelkezésnek tartja s mindenféle mesterkélt magyarázathoz folyamodik, hogy valamikép rájusson az áthelyezés okára. Endrődi a bosszú művének tudja be. Szerinte Ányos megszegte a szerzet szabályait, tiltott gyönyörűségeket élvezett, s előljárói büntetésből helyezték át a zord, kietlen Elefántra.[339] Kelemen Béla, Csaplár sejtéseire támaszkodva, szintén sujtó czélzatot lát Gindl Gáspár rendeletében.[340] A rend vezetői – így okoskodik Csaplár[341] – rossz néven vették Ányos sűrű levelezését a testőrírókkal és megsokallották hazafias buzgóságát. Helyesen jegyzi meg Kelemen, hogy mindez csak találgatás, de oda kellett volna tennie azt is: melynek semmi alapja sincs. Endrődi föltevését positiv bizonyítékokkal nem támogatja, s mindaz, a mit Ányosról tudunk, valamint a szerzetesi életről való ismereteink a leghatározottabban tiltakoznak ellene. Csaplár állítását sem erősíti semmiféle adat, arra pedig, hogy a pálos rend körében, ebben a hazafias érzelmeiről és szabad, független gondolkodásáról ismert szerzetben, a hazafias buzgóságot üldözték volna, egyáltalán nincs példa. Ellenkezőleg, Ányosnak költői levelezése iránt nemcsak fiatalabb rendtársai érdeklődtek, hanem még a rend vezetői is, és a testőríróknak Ányoshoz intézett versei úgy látszik kézről-kézre jártak a szerzetben, legalább Ányosnak elég baja volt, míg rendtársaitól vissza tudta őket szerezni.[342]

A ki a pálos rend szervezetét ismeri, az előtt az áthelyezés egyszerű és természetes dolognak tűnik föl: Ányost el kellett Budáról helyezni, mert Budán a rendnek nem volt kolostora, s a rendtagok csak az egyetemi tanulmányok kedvéért tartózkodtak előbb fönn a várban, később a pesti kolostorban. Pestre nem helyezhették, mert a pesti kolostorban a magyar provinczia vezetőin és egy-két rendi hivatalnokon kívül csak kipróbált hitszónokok laktak. Ányost a rend kitaníttatta s most nem tehetett vele egyebet, mint hogy tanárnak alkalmazza valamelyik gimnáziumában vagy tovább képezze hitszónoknak. Verseghyt is, Ányost is az utóbbi hivatásra szánták, ezért elküldték egy-egy csöndesebb vidéki kolostorba, hogy ott kellőleg előkészülhessenek új föladatukra. A pálos szerzet, bár a jezsuiták eltörlése után még három új gimnáziumot látott el tanárokkal, nem volt tulajdonképen tanítórend, inkább a hívők lelki életének gondozását tartotta hivatásának, s tagjainak nagyobb része plébános vagy hitszónok volt. Nagy gondot fordított tehát tagjainak szónoki kiképzésére s kitűntetésekkel, megtisztelésekkel jutalmazta szónokló papjait.[343] Úgy látszik azonban, hogy Ányos elefánti tartózkodásának a szónoklatban való gyakorláson kívül volt más czélja is, a melyre már Csaplár Benedek utalt.[344] A pálos rend ugyanis alapjában véve remete-szerzet volt, melynek tagjai eleinte barlangokba elvonulva contemplativ életet folytattak. Idővel, mikor a viszonyok megváltoztával a pálos szerzet hivatása is módosult, a régi hagyományok emlékére elküldték tagjaikat egy-egy évig remetéskedni valamelyik elhagyottabb rendházukba. Élt-e még ez a szokás a XVIII. század végén, nem tudjuk eldönteni, mert sem a rend története nincs e korig megírva, sem egyes pálosok életrajzai nem állanak kellő számmal rendelkezésünkre, de nagyon valószínűvé teszi az, hogy Ányos majd minden levelében remetéskedés néven emlékszik meg elefánti tartózkodásáról. Megerősítik ezt Barcsay Ányoshoz intézett egyik levelének[345] következő sorai:

…te most Elefánt völgyében
Majorkodol Szent Pál remete nevében…
Boldog remeteség, szerencsés lakások!

Barcsay, a ki rendszerint jól ismeri barátja életének minden mozzanatát, s a kit Ányos beavatott sorsának minden fordulatába, nem ok nélkül emeli ki a remete életet: azt hiszem, joggal következtethetjük e sorokból is, hogy Ányos elefánti «száműzése» nem volt egyéb, mint a szerzet szabályainak megfelelő intézkedés.[346]

A felsőelefánti kolostor lett tehát Ányos otthona egy teljes esztendőre. Egészen tanulmányainak élt,[347] képezte magát az egyházi szónoklatban, olvasta kedvelt költőit, a római klasszikusokat, a magyar testőrírókat és mind nagyobb buzgalommal a német szentimentális irodalmat, azonkívül verselgetett. Nem terhelték kelletlen hivatalokkal, ellenszenves studiumokkal. Meg kellett ugyan tartania a Szent Ágoston reguláitól megkövetelt szabályokat, a közös éneket és imádkozást a kórusban, egyébként azonban szabad volt, tetszése szerint tölthette idejét. Azt gondolhatnók, hogy az egyedüllétet kedvelő Ányos, ha nem is volt boldog, legalább beletörődhetett sorsába, s nagyobb lelki küzdelmek nélkül békében, nyugalomban várta a hónapok mulását.


50. VERSEGHY NÉVALÁÍRÁSA.[348]

Nem így volt. Ányos szenvedett, s lelki gyötrelmei épen itt, Elefánton, értek meg. Batsányi nyomán, a ki Elefánt környékét szigorú, rideg vidéknek rajzolta, hol a «sűrű, setét erdők és magas bértzes hegyek között mélly tsendesség uralkodik», Ányos szenvedéseit kapcsolatba hozták a környezet zordságával, mintha a kietlen természet, a klima zordonsága lett volna legalább egyik forrása Ányos elkeseredett hangulatának. Valójában azonban, a mint már Gellért Jenő is említette,[349] a Zobor hegy alatt elterülő Felsőelefánt környéke épen nem zordon. Széles völgykatlanban fekszik, termékeny szántóföldek szegélyezik, sőt Barcsay, a ki igen jól ismerte a vidéket, mert maga is tartózkodott a Zobor hegyen, lelkesedéssel emlegeti a kanyargó Nyitra folyó körül elnyúló gyönyörű mezőket s Elefántnak gyümölcscsel gazdagon megáldott kertjeit.[350] Az az Ányos, a ki a Bakonyban élte gyermekéveit, a ki a Zircz körüli sűrű erdőkben olyan szeretettel barangolt, s a ki nem rettent meg

…a hó fuvásoktól,
Vagy letörő ágok tsattogatásoktól,
Sem éjszaki szelek komor zugásától,
Vagy szomoru baglok huhogatásától…

hanem magát biztatva így énekelt:

Megszoktad te már ezt anyád emlőjénél,
S sokszor jobban tetszett nevelő tejénél…
[351]

annak lelke nem iszonyodhatott az elefánti tájképtől, mely épen a szeretett Bakonynak képét újította föl emlékében. S ha Ányos mégis így írja le Elefántot:

…hó fedi bértzes vidékemet,
Mellyet a szünetlen erdők sürüsége,
Hegyek magossága, völgyeknek mélysége
Isszonyuvá tészen nézők látásának…[352]

e sorokban nem a természeti képtől a kétségbeesés szélére űzött költő szól, hanem ellenkezőleg, a fájdalmától lesujtott lélek keresi a természet jelenségei között meg azt, mely megfelel szomorú érzelmeinek. Nem a környezet tette beteggé Ányost, hanem a lelke volt beteg, s az látta olyan szörnyűnek ezt az egészséges léleknek épen nem «iszonyú» látványt.

Endrődi azonkívül elhagyatottságára is utal, arra, hogy szerzetestársai között nem talált egy résztvevő szívet sem. Koltai meg ennek alapján részletes, rikítóan festett képet ad a kolostorba érkező Ányosról, a kinek «lelke megdermed, szívében a halál, a lelki halál nyomasztó súlyát hordja«»,[353] s arról a visszavonultságról, melyben világgyűlölő, szerzetestársaitól szinte iszonyodó költő itt élt. Milyen viszonyban volt Ányos elefánti társaival, nem tudjuk, de hogy szerzetének igen sok tagjával a legjobb baráti viszonyban élt, s őket, valamint föllebbvalóit is, még legbizalmasabb, idegen szem nem látta, leveleiben is mindig szeretettel említette, végül hogy tudomásunk szerint egyetlen rendtársával sem volt ellenkezése: arra vall, hogy elefánti «remetéskedés»-e, ha fájdalmas és gyötrő volt is, nem volt olyan rideg, társtalan magány, mint a hogyan sejtik.

Mindamellett teljes joggal hivatkoztak Ányos életírói arra a nagy különbségre, mely Buda és Elefánt között volt. A költő mély fájdalommal szívében mondott búcsút a nagy városnak, s míg azelőtt a nagyvilág «lármás piaczai»-ról örömmel röpült a természet ölébe és alig várta az órát, mely megszabadítja a fojtogató bilincsektől, most hogy az elefánti csöndes magány fogadta magába, visszasírja a multat és csak azt az egyet kéri a sorstól:

…hozd el már nyaramat,
Hogy én is elhagyván magánosságomat,
Repülhessek Buda kedves sziklájára,
Ifju nyájosságim hiv kalibájára.
            (Egy fohászkodás.)

Ha három évvel előbb küldik Elefántra, talán zúgolódás nélkül engedelmeskedik a parancsnak, s megnyugvást talál a nyitraparti erdőségekben, 1781-ben azonban Ányos már nem a régi ábrándos, melancholiára hajló ifjú, hanem ünnepelt tagja annak az egyetlen írói körnek, melyet ismert, jó barátja és dicsőített társa az irodalom jeleseinek, hivatásának tudatára ébredt költő: már nem elégszik meg avval a gyönyörűséggel, melyet a költői tevékenység magában rejt, hanem hatni akar a közre, s barátaival együtt eszméket, érzéseket terjeszteni nemzete fiai között. Ettől a körtől, ettől a hivatástól zárta el őt föllebbvalóinak rendelete, ezért kesereg «távol barátjától, távol örömétől, távol hazájától».[354]

Jó pajtást, kedves társat találhatott Elefánton, de baráti lelket, mely fogékony lett volna költői keservei iránt, nem. Veszteségét, csalódásait, fájdalmát nem panaszolhatta el nekik, s ha meg is tette volna, nem értették volna meg.

Ne tartsuk azért Ányos szerzetes társait rideg, érzéketlen embereknek, s ne ítéljük el őket, a mint nyugodtabb perczeiben maga Ányos sem kárhoztatta társait. Egyszerű, jelentéktelen emberek voltak.[355] Vagy tizen-tizenketten lehettek, a kiknek nem volt egyéb ambitiójuk, mint híven teljesítve rendi kötelességeiket kiérdemelni előljáróik megelégedését. Új társuk fájdalma idegen volt előttük, s Ányos irodalmi tervei iránt ép úgy nem volt érzékük, mint azon érzés iránt, a melyet az Budáról magával hozott, a szerelem iránt.

Így a költő, ha nagyon fölgyülemlett szívében a keserűség, ha a czellájában töltött órák alatt kétszeresen érezte bánatát, csak annál a néma barátnál talált enyhülést, a mely kora gyermeksége óta hű vigasztalója volt, a természetnél. A mint ifjúkorában a Bakony bükköseiben és fenyveseiben barangolt, hogy felejtse búját, most is az Elefántot körülölelő rónára és erdőkbe menekült, s panaszosan énekelt:

Kelj fel! siess ama magános erdőkre,
Tiszta forrásokra, szomoru mezőkre,
Mellyek már megszokták hallani szavamat,
Mikor bus énekkel fejezem bajomat.
Ottan fülemülék s gerlitzék nyögése,
Felel jajjaimra, s patakok tsergése;
Ottan számlálom el hiv magánosságnak
Hány nyila szegezett a mostohaságnak;
S mikor már kiöntöm titkos gyötrelmemet
Tsendes könyvezésre olvasztom szememet,
Melly lehömpölygetvén érzékeny tsöppeit,
Itattya pásitok hervadó füveit.
            (Egy terhes álomtalan éjjelemkor.)

Az Elefánton töltött esztendő volt Ányos életének legszomorúbb szakasza. Már az új helyzettel való elégedetlensége, társaságának, irodalmi barátainak teljes elvesztése, ambitiójának szárnyaszegése, mély sebet ütött a szívén; fokozta szenvedését szerencsétlen, ábrándos szerelme, mely elérhetetlen vágygyá, édes-bús álommá finomodva egyre mélyült, «a mint időben, térben távozott» tőle; aggasztotta szeretett édes anyjának egészségi állapota, a ki halálos betegen feküdt Esztergárott:[356] gyötrelmeinek forrása azonban mélyebbről fakadt.

Boldogtalanságának csiráit már régen szívében hordozta. Melancholiájának nyomait már 1778-ban írt verseiben fölfödöztük, s ha ez a hangulat akkor még inkább volt elgondolt, mint átérzett, innen kezdve mind mélyebben fúrta bele magát lelkébe. A víg baráti társaság, theologiai tanulmányai és még inkább irodalmi, meg ha szabad mondanunk, közéleti sikerei megakadályozták, hogy elhatalmasodjék lelkén a szomorúság, de fölszentelése idején, mikor hite hivatásában megrendült, igazi, átérzett fájdalommá vált. Érezte a szerencsétlenül választott pálya töviseit, s szenvedése olyan megrázó jajkiáltásra ihlette, mint a Boldogtalannak panaszszai a halavány holdnál, melyben túlságosan, szinte keresetten sötét az árnyék, de az alapszín igaz. Utána megnyugodott, a fölszentelés magasztos aktusa elaltatták háborgó lelkiismeretét.

Elefánton nem foglalta el semmi. Mint egy félszázaddal előtte Mikes,[357] ő sem panaszkodhatott, hogy háborgatják, hogy mindenféle ügyes-bajos dologgal alkalmatlankodnak neki; tanulmányokkal nem gyötörték, barátai nincsenek, irodalmi ambitiója nem talál kielégítést: volt ideje elmélyedni magában. Ekkor erősödik meg szívében a leggyötrőbb fájdalma, a csalódás hivatásában. Fölébredtek újra lelkiismereti furdalásai, föltárult előtte egész valóságában az a szerencsétlenség, a melybe magát döntötte. Mint jó keresztyén, mint erősen vallásos érzésű ember érezte, hogy nem tud megfelelni annak a kötelességnek, melyet reá egyházi ruhája szab, gondolatvilága, érzelmei kibékíthetetlen ellenmondásban vannak szerzetesi esküjével. Félte Istenét, ragaszkodott vallásához, tisztelte törvényeit, szerette rendjét, de hajlamai, gondolkodásmódja, vonzalmai a világi élethez vonták. Belátta, hogy Istenének szolgálni, s ha kell, mindent föláldozni hivatásának teljesítésében olyan föladat, a melyre ő nem született. Lelkében élő ideáljai, még ha nem is állottak ellentétben hivatásával, gyakran háttérbe szorították azt, világnézete, vérmérséklete, szabadságra törő lelke olyan vágyakat, olyan törekvéseket oltott bele, a melyeket nem lehet harmoniába hozni papi kötelességeivel, még kevésbbé a szerzetesi élet szabályaival, a világról való lemondással.

Azt a bomlasztó elemet, melyet az író-papok lelkébe e kettős hivatás belevitt, igen szépen mutatja be pusztító hatásában Beöthy Zsolt Szekér Joakim pályáját rajzolván. Kifejti, hogy e két pálya, az íróé és papé, nincs ugyan ellentétben, de abban az időben, midőn a magyar író élete a küzdelmek folytonos lánczolata volt, végzetessé vált reájuk: elvesztették életük békéjét, kolostoruk csendes nyugalmát.[358] Révai, Verseghy és Szekér, a kikre Beöthy hivatkozik, még szerencsésebbek voltak, nemcsak azért, mert kárpótlást találtak új hivatásukban a többé-kevésbbé megtagadott régiért, hanem egyfelől, mert sorsuk nem élezte úgy ki az ellentétet, s a szerzetesrendek eltörlése folytán megszabadultak legalább az egyik korlátozó mozzanattól, másfelől, mert a mindennapi kenyérért küzdve maguk sem érezték olyan mélyen a disharmonia kínjait. Ányos azonban egészen érzelmi életet élt, és ábrándokra hajló kedélye, könnyen hevülő képzelete még erősebb színekkel festette ki a reá várakozó végzetet. Nem tudta világi hiúságnak tartani azt, a mit élete czéljául tűzött ki, nem tudott lemondani arról, a mi kedves volt neki, s legkevésbbé arról, a mit a szerzet szabályai leginkább tiltottak, szerelméről.

E láthatatlan, erkölcsi kötelékeken kívül, melyek lelkét nyügözték le, ép oly súlyosan nehezedtek reá a fogadalma által magára vállalt külső bilincsek, melyek elszakítván őt a világtól, irodalmi terveit ketté vágták, vágyai kielégítésében, szerelmi ábrándjainak megvalósításában megakadályozták. Súlyos és végzetes volt az összeütközés. Kötelességérzete megmutatta, mit kell tennie, szíve fájdalmasan jelentette, hogy képtelen reá. Mint tüzes parázs égette lelkét ennek a kibékíthetetlen ellentétnek tudata. Átérezte annak igazságát, a mit egyik legnagyobb tisztelője, Batsányi, olyan igazán és szépen írt meg az emberiség rendeltetését tárgyaló Intő szózatában:

Miért mit válaszszon, ’s mire legyen gondgya,
Azt szíve ’s elméje világosan mondgya.
E’ két vezér ’s bíró szoros egygyessége,
Földi boldogsága’ kivántt tellyessége;
’S viszont ezek’ visszás békételensége,
Élte legfőbb átka, ’s szerencsétlensége!

Ebben a küzdelemben, melyet meg kellett vívnia, a nélkül, hogy a siker reménye kecsegtethette volna, többet vesztett, mint sorsának osztályosai, a többi szerzetes-költő. Azok csak kolostoruk nyugalmának elvesztésén panaszkodhattak, az ő számára azonban elveszett minden, lelki békéje, ábrándjai, boldogsága.

«…Ollyan lettem, mint a méllységben zergő setétség, hegyek között fekvő magános erdők, vagy sivatag pusztaságok, hol semmi öröm kiáltás soha nem hallatik…»[359]

Mikor ez a tudat átjárta Ányos lelki világát, akkor ő már nem az a mélabúval kesergő költő, a ki növendékpap korában a maga fájdalmas érzéseit belevitte reflektáló költeményeibe, hanem egy sebzett szívű férfi, a kinek lantján igaz fájdalom szólal meg, a földúlt szív legmélyéről előretörő fájdalom.

VI.



Ányos, a fájdalom költője. – Elégiái s a belőlük kiáradó szentimentalizmus. – Szentimentalizmusának forrásai. – A szentimentalizmus külföldön. – A világfájdalom kérdése. – Az elégia s a fölújulás korának elégiakusai. – Ányos és Dayka. Ányos egyénisége s életviszonyai. (1781-1782.) – A Bartakovics-család. – Szent beszéde Nyitrán. – Eposzi tervek.

Ez a fájdalom Ányos költészetének legkibélyegzőbb vonása: Ányos a fájdalom költője, sajátos műformája az elégia. Attól a percztől kezdve, hogy költői hivatását fölismerve, a puszta költői levelezés helyett az igazi költészet régiójába emelkedett, újra meg újra fölhangzik ajkán a panaszos elégia. Hangja nem egyforma. Mintha az állandó szomorúságért a hang változatosságával akarná kárunkat pótolni: a fájdalmas érzések és hangulatuk egész skáláját megszólaltatja.

Már ifjúkori költeményeiből, melyekben nem is a maga bánatát zengi, fölhangzik a fájdalom; melancholikus kedélyállapotában szeretettel keresi az élet és természet azon jelenségeit, melyekben az elmulás szomorú képeit mutathatja be. Ezekre az elégiáira illik Greguss Ágostnak az a megjegyzése, hogy úgy hatnak reánk, mint valami enyhe nyári tájkép, de éjjeli világításban, a hold reszkető fényétől megezüstözve.[360] Szerelmes versei, egy kivételével, mind elégiák. A veszteséghez arányítva, a melyet gyászolnak, enyhe tónusúak, inkább fájdalmas búsongás, mint zokogó fájdalom az uralkodó bennük. Lelke érzi a csapás súlyát, de a sors ellen nem lázong, csak sír, mint a görög threnos.

Szenvedései növekedtével egyre sötétebb lesz elégiáinak színezete. Vannak ugyan nyugodtabb perczei, mikor a Fohászkodást vagy a Sohajtást írja; ilyenkor inkább csak fáj neki, a mit vesztett, az ifjúság, a barátság s az «arany idők»-nek ködbe foszlott reménye, de a nehéz pillanatokban, midőn egész súlyával nehezedik rá a kétségbeesés, vagy szilaj fájdalommal kap a húrokba s az elkeseredésnek megdöbbentően erős hangjait hallatja, vagy a mindennel leszámolt lélek fásultságát, a sívár pessimismust kényszeríti magára.[361] A Boldogtalannak panaszszai a halavány holdnál czímü verse üti meg először ezt az akkordot. A vérző szívű, szenvedésben elmerült boldogtalanokkal csak a hold van ébren, a német szentimentális költők kedves csillaga. A költő szemét is elkerüli az üdítő álom, s a hold méla világánál bámul ki az éjbe. Egy temető van előtte, sötét cziprusait megrezzenti a szellő, s az egyik sírból fehér alak lebben feléje. Óhajtva hívja őt magához a költő: több részvétet vár a holt lélektől, mint az élőktől. Hiába. Még az árnyék is elfut előle, mikor meglátja könnyeit: hiszen még az is boldogabb nála, a kinek egyetlen megváltása a halál. Követik e verset az Érzékenységeim, a melyben egy atyjafiát siratja. Nem azzal az önös fájdalommal, a mely Arany szerint az elhunytban is a maga veszteségét kesergi, hanem mint az élettel leszámolt szenvedő, a ki irigyli az elköltözöttet, hogy megelőzte, hogy «a boldogság fényében lebeg», míg ő – egy-két évre még – ide van kötve a földi szenvedéshez. Majd a Tűnődés czímen ismert versében (Egy terhes álomtalan éjjelemkor) eléri tetőpontját a kétségbeesés. Mint Csokonai, midőn Tüdőgyulladásomról czímü versét írta, hánykódik ágyában. Még a csöndes éjjel s a szenvedők vigasztalója, az enyhe álom is ellensége: az kínos sötétségével rémíti, ez hazug képeket fest eléje. S ha az óra ütését hallja, mely a halandóságra emlékezteti, még jobban égeti szívének sebe, mert ki tudja, mikor jön el a szenvedéseit megváltó óra. Ez már nem panasz, nem fájdalmas megnyugvás a végzetben, hanem szinte átok, mely a vers második felében a környezete ellen fordulva lángoló haraggá változik. Fékevesztett, elvakult szenvedélylyel támad társaira, a kik nem engedik, hogy kisírja magát, hanem mosolygást kívánnak látni arczán.

Ó boldog szabadság erdők közepében,
A hol kiki bátran sirhat keservében,
Nem ugy, mint halandó társaink ölében,
Kiknek kegyetlenség lakozik szivében!
Még sirás – ártatlan jele keservünknek,
Kiss vigasztalása levert életünknek –
Még ez is tilalmas! … mosolygást kivánnak
Látni ajakunkon, mikor kardra hánnak.
Mostoha fajzati feld gojóbitsának,
Vérszopó vadai végső Libiának,
Meddig fogjátok még az ártatlanságot
Üldözni, letapodt gyámoltalanságot?
Hát még több vért kiván pogány szomjuságtok,
Szilaj erköltsötök, isszonyu vadságtok?
Há! kegyetlen lelkek! vad is megelégszik,
Ha már eleget ölt, barlangjában fekszik:
S ti nem szünhettek meg? Ez-é az okosság?
Halhatatlan lélek? emberi társosság?
Fussatok el tőlem, tigrisek kölkei,
Mesés Polyfemus undok gyermekei!
Rátok koholtatnak Étna menykövei,
Ákheron, Erebus kinzó eszközei.

Összevetve a társaira szórt átkok szertelenségét avval a valóban kicsinyes okkal, mely Ányost e bősz kitörésekre késztette, kitűnik, milyen erős volt az elkeseredése, milyen elevenen érezte a lelkét emésztő fájdalom tüzét. Nem volt igaz a kétségbeesés oka – soha többé ehhez hasonló vád nem hangzik ajkán – de igaz volt az érzés, átérzett a szenvedés, s a költő maga is hitte, hogy szíve vérével írja e sorokat. De bármennyire átérzett is a fájdalma, azok a szavak, azok a képek, melyekkel költeményeiben megérzékíti, nem mentek a túlzástól. E túlzás magyarázata, hogy Ányos időközben, a 70-es évek végén, egy új irodalmi hatás alá került, a klasszikus költészet, Gyöngyösi és a testőrírók után megismerkedett a német szentimentális költészettel.

Ebben az időben, a XVIII. század végén, szinte a levegőben volt a szentimentalizmus s a szívekben a fogékonyság iránta. Külföldön hatalmas mozgalommá dagadt ez az áramlat. Francziaországban fakadt egyik gyökere abból az általános elégületlenségből, nyugtalanságból, mely elfogta a szíveket, mikor a fölvilágosodás-hirdette eszméket nem látta a társadalomban megvalósulva, s a mely, mint Taine mondja,[362] Rousseau geniális munkáiban jutott költői kifejezésre,[363] a jelen pessimistikus megítélésében és az ideális állapotok utáni sóvárgásban. Az így megindult szentimentális-melancholikus irány, melynek egy másik gyökérszála Richardson, Young, Milton révén angol humusba mélyedt,[364] kész talajra talált a németség földjén, a hol a területi szakadozottság és a zsarnok uralom minden szabad mozgást elfojtott s a merész, nagyszabású gondolatokat nem engedte tetté érni, úgy hogy az emberek a meddő álmodozásra, majd meg a fejlődés egy későbbi fokán a nagyhangú, de pusztán szavakban nyilvánuló lelkesedésre voltak kényszerítve. Az előbbi fájdalmasan ábrándos iránynak legköltőibb terméke, Goethe Wertherje, épen Ányos korában, 1774-ben jelent meg.


51. A KASSAI «MAGYAR MUSEUM« CZÍMLAPJA.[365]


E hatalmas hullámverés utolsó gyűrűi bennünket is megérintettek, de mint irodalmunk számtalan jelensége tanúsítja, íróink nem a legnagyobbakat, Rousseaut, Werthert utánozták és fordították, hanem a közepes tehetségeket, s így nem a maga tisztaságában került át az irány, hanem elsekélyedve; költőink nem a világrenddel való elégületlenségüknek adtak kifejezést, hanem a maguk sorsának szomorúságát siratják.

Így szűkebb körre szorítva, de már igen korán jelentkezik nálunk e szentimentális-melancholikus irányzat. Még a francziások is meghódoltak neki. Barcsay tisztább forrásból merít, Rousseau elveit hirdeti, de csak szólamokat tanul el mesterétől s nem világfölfogást, maga Bessenyei azonban már a germán szentimentalizmus követője. Nemcsak lefordít és magyaráz Youngból egy éjszakát,[366] hanem eredeti költeményeiben és költői leveleiben[367] is ép úgy siránkozik – és ugyanannyi joggal – mint a XVIII. század német szentimentális írói. Harminczkét éves fővel kesereg az ifjúsága eltűntén:

Nohát Ifiuság, ’s ti gyönyörűségek,
Régi ártatlan, vig, édes gyermekségek,
Tárgyam, ki szivemet kezedből étetted
S életem olly gyakran gyönyörködtethetted
Ah bús kegyetlen sórs! bútsúzom ezektül! – – –
El bádjad a testem, ’s benne szivem meghül!
Érzem, hogy életem már bennem hanyatlik
S a hidegség felé közelebb vonatik! – –[368]

Még inkább megérezték a szentimentalizmus szelét azok az íróink,[369] a kik nem a franczia, hanem a német példákon művelték ízlésüket: Kazinczy s a Kassai Magyar Museum gárdája (Szentjóbi Szabó különösen), majd Dayka és Kármán, de mindnyájuknál korábban maga Ányos.

Ányos nemcsak a közhangulatból ismerte a szentimentalizmust. Már igen korán, alig hogy a testőrök hatása alatt fölébred költői öntudata, a francziások irodalmi alkotásain kívül kezébe kerülnek a német s ugyancsak német közvetítéssel az angol irodalom termékei is. Új olvasmányai mind a germán irodalmakban divatos szentimentális munkákból kerülnek ki. Weisse, Ewald Christian v. Kleist, Wieland, Young, Pope ragadják el a maguk érzékeny és könnyfakasztó írásaikkal. Ezen írók tanulmányozásának nemcsak nyomai, hanem bizonyítékai is vannak írásaiban. Wielandot fordítja,[370] a többit említi s mindegyiket az őszinte csodálat hangján. Ismerte-e a korában divatos többi szentimentális írót, az angol Herveyt s Raynalt, valamint Gessnert és annak a költői körnek tagjait, a kik mint a szentimentális irány legtipikusabb képviselői szerepelnek, a Göttinger Hainbund íróit, arról ő maga nem tesz tanúságot. Klopstock, Uz, Gleim, Hagedorn, Miller és Hölty nevét hiába keressük Ányos írásaiban. Költeményei között sem akadunk olyanra, mely a Hainbund valamelyik hajtásának követése volna. Mindamellett Ányos költészete indítékaival, hangulatával teljesen beleilleszkedik a Hainbund irányába, mintha egészen onnan sarjadt volna ki.


52. SZENT-JÓBI SZABÓ LÁSZLÓ.[371]


Mélyebben vizsgálódva fölismerszenek azok a finom szálak, melyek Ányost a göttingaiakhoz, főképen Höltyhez és Millerhez, fűzik. Kétségtelen, hogy a Hainbund költészetét Ányos ismerte s a maga érzelmei tolmácsolására tőlük ha nem is ösztönt, legalább segítséget vett, gondolatokat, hangulatokat, kifejező formákat.

Ányos állandó indítékai: a mulandóság gondolata, a közeli halál sejtelme, a halálvágy mind föltalálhatók a Hainbund egyik vagy másik tagjánál, különösen Höltynél. Az a fájdalmas érzés, hogy e földön minden mulandó, s a melyet Hölty is (Elegie auf eine Rose), Miller is (An Damon) a feslő rózsa gyors hervadásában példáznak, Ányosnál is többször s épen evvel a képpel megérzékítve kerül elő (p. o. Barcsayhoz 1779 márczius 30-ikán írt költői levelében). A közeli halál sejtelme, mely a beteges Höltynél megokoltabb volt, mint a friss, életerős Ányosnál, szintén ugyanarra a képre indítja a magyar költő képzeletét: mindegyiket az óra ütése emlékezteti, hogy gyors léptekkel közeledik a halál (Hölty: Der rechte Gebrauch des Lebens, Ányos: Egy barátomnak). A haláltól azonban nem félnek, sőt vágyódnak utána. Alig várják, hogy megszólaljon a halálharang, mely megváltja őket szenvedéseiktől (Hölty: Laura, Ányos: Egy terhes álomtalan éjjelemkor és költői levele Barcsayhoz 1781 deczember 30-ikáról). S valamint a halált, ép úgy kívánják a szenvedést is. A szenvedés, a mi leginkább kavarja föl az egészséges idegzetű ember lelki világát s a fájdalom vagy harag érzelmeit váltja ki belőle, egészen más hatással van Ányosra és a göttingaiakra. Nemcsak nem irtóznak tőle, hanem sóvárognak utána. Keresik, s ha megtalálták, gyönyörködnek, szinte tobzódnak kínjaikban: boldogok, hogy szenvedhetnek. A milyen beteges ez a tulajdonság, ép olyan gyakori, sőt kibélyegző vonása minden szentimentális költészetnek. Youngnak már Taine szemére vetette, hogy «kizsákmányolja bánatát s parádéz vele»,[372] Gellert meg egész értekezést írt Von den Annehmlichkeiten des Missvergnügens czímmel, maga Ányos pedig nemcsak érzi a fájdalomkeltette gyönyörűséget, hanem jellemzően be is világít ebbe az érzelgős lelkiállapotba. Olyan szabatosan fogalmazza ezt a sajátos érzéshangulatot, hogy sorai bátran odaillenének a Hainbund költői alkotásai közé:

Kitanultam immár szivem titkaiból
Ezt a gyengeséget: hogy még fájdalmiból
– Kik kétségben ejtik az érzékenységet –
Még onnan is gyakran szi gyönyörüséget.
Ez már nagy fortélya a szent végzéseknek,
Kik ugy rendelték el sorsát embereknek,
Hogy ennek terhei el ne nyomják őket,
Kinoknak is adtak titkos örömöket.[373]

A közös indítékokon kívül a staffagenak, a dekorácziónak hasonlósága is rokonságot teremt Ányos és a német szentimentális költészet között. Itt is, ott is a bánatos, szomorú hangulathoz legjobban illő természeti képek alkotják a hátteret: a temető síri világa, a sírjukból följáró árnyak, a sötét felhők, a mögöttük föltűnő fehér hold, minden szenimentális lélek részvevő barátja, a lombjukat vesztett száraz fák s a köztük süvítő fagyos szél. Sőt megtaláljuk Ányosnál azokat a sajátos műformákat is, a melyeket a Hainbund tagjai fájdalmas érzéseik tolmácsolására kiváló szeretettel választottak. Az An den Mond költeményeknek, a holdhoz intézett bús panaszoknak, visszhangja Ányosnál Egy boldogtalan panaszszai a halovány holdnál, a jóbarátokat és rokonokat elsirató Grabliedeknek magyar követője az Érzékenységeim egy atyámfiának halálán, a mely Voss hasonló czélú, de későbben keletkezett versével, Trost am Grabe, nemcsak rendeltetésében, hanem még egykét gondolatában is megegyezik.

Mindez kétségtelenül igazolja, hogy Ányos a német szentimentális költőknek, elsősorban a Hainbundnak, tanítványa. Nem szolgailag követi a németeket, függetlenebb tőlük, mint Horatius a görögöktől s Berzsenyei Horatiustól. Nem fordít s nem is utánoz, hanem annál a kapcsolatnál fogva, mely az ő érzelemvilága és a német szentimentális írók költészete között volt, egyfelől érzelmeit táplálja, erősíti a rokonlelkű költőtársai érzelmeivel, másfelől képzelete ösztönzést, irányítást keres műveikben. Tárgyat és hangulatot, formát és képeket vesz át, de ezeket beleolvasztja költői képzeletébe s a maga módján alkotja meg belőlük költeményeit. S valamint nincs költeménye, a mely másolata volna valamely német versnek, akként nincs költő, a kit tudatosan utánzott volna. Nem egy író, hanem az egész irány hatott reá,[374] de csak azért, mert élete, szívvilága megvetette az alapot az idegen hatás befogadására.[375]

Így Ányos elefánti tartózkodása alatt igazi szentimentális költő. Elmerül fájdalmába s olvasóit is el akarja meríteni benne. Mintha Pope szavai csengenének fülébe: «Poéta az, a ki szívemet ezer fájdalomra tudja bírni»[376], fájdalmas érzéseinek megéneklését tartja költészete igazi hivatásának s az érzelgős költők módjára ő is átterjeszti borús hangulatát minden tárgyra, úgy hogy kizárólagosabbnak, mélyebbrehatónak tűnteti föl a lelkét betöltő bánatot, mint az valóban volt.

Ez a sötét, fájdalmas hang, az újra meg újra fölhangzó halálvágy könnyen kelthette azt a csalódást, hogy Ányos kedélyvilága egészen elborult s magával meg a világgal meghasonlott. Innen keletkezett az a hit, hogy Ányos élete a szenvedésnek és gyötrődésnek folytonos lánczolata, egyetlen osztályrésze a fájdalom, egyetlen érzése a bánat. Sőt arról is beszélnek, hogy egyéni fájdalmának elviselhetetlenségében nemcsak a saját életét útálta meg, hanem meggyűlölte a világot s az egyéni fájdalomtól a világfájdalomhoz emelkedett – vagy sűlyedt.

Ez a fölfogás azonban téves. Ányos költészete még akkor is, a midőn egészen a fájdalomból táplálkozik, csak szentimentális, de nem világfájdalmas, s beteges érzelgőssége is csakhamar elveszti kizárólagosságát. Már 1782-ben, mikor A világi gyönyörűségek haszontalanságáról elmélkedik, e prózában írt költeménye a gyógyulás jeleit mutatja. Fölsír még lelkéből a fájdalom, költői szárnyalással, megrázó erővel festi a vergődést, hogy sehol sem tud nyugalmat és boldogságot találni. De már keresi a boldogságot, s ez a körülmény azt bizonyítja, hogy jó útra tért. A munka, a tevékenység, a mint Goethe Faustjában éneklik az angyalok, megváltja az embert. Új czélok, új törekvések ébrednek Ányos lelkében is: föltámad hazafias érzelme s ennek hatása alatt új költői hivatást érez. Barcsaynak és Orczynak írt költői leveleiben fölhangzik ezután is a fájdalom jajkiáltása, de innen kezdve állandó eleme mégis a reflektálás és a hazafias tűz lesz, s az új czél: a koronázatlan királyt ostorozni a nemzet ellen elkövetett vétkeiért.

A ki el tudja hallgattatni a maga önös fájdalmát, hogy a nemzet szenvedéseinek adhasson hangot; a ki lelkesedik a magyarság fölbuzdulásán és egészséges, szinte tettre kész haraggal támad a zsarnokra; a ki hazafias verseiben nem siránkozik és átkozódik, hanem sujt és ítél: az szenvedhetett sokat, de kedélyét nem mérgezte meg a szenvedés; azt lesujthatta a sors, de magával meg nem hasonlott. A világgal még kevésbbé. Hogy költészetében az állítólagos világfájdalomnak nyoma sincs, azt már Gellért Jenő kiemelte s maguk a költemények is igazolják: hiszen ha gyűlölné és nem szeretné a világot, akkor nem aggódnék hazájáért, nem féltené a magyarságot, nem üldözné, a ki a nemzet boldogsága ellen tör.

S evvel Ányos nemcsak a szentimentalizmusból, hanem a szentimentális költők közül is kiemelkedett – két úton is. Azok önösségükben csak a maguk baját látják, sőt a maguk fájdalmas hangulatát átterjesztik a körülöttük folyó élet minden jelenségére: ő elfordul a maga bánatától, hogy osztozzék a nemzetében. Azok költészetében kevés az igazság, mert életük és költészetük között nincs meg a harmonia: Ányos költészete őszintébb, mert ha van is panaszaiban túlzás, könnyei között erőltetett, panaszkodásra, könnyhullatásra volt oka, s a fájdalom, a melyből születtek, igazi, átérzett, mély fájdalom volt. S a mi fontosabb, költészetének őszinteségéről meg is tud győzni. A sors csapásai, a mint lesujtottak Ányosra, igazi költői lelket értek, a mely az élményi elemet az elhitetés művészetével tudta költészetté varázsolni. Ebben haladja meg Ányos a többi szentimentális költőt.

Az Ányost megelőző századok lírája határozottan egy költőnek, Balassinak, hatását mutatja, s a XVII. század ú. n. főrangú lirikusai, valamint a nemzetietlen kor legnagyobb költője, Amade, közvetetlenül vagy közvetve az ő tanítványai. Nemcsak formát és költői dictiót tanulnak tőle, hanem még hangulatuk is rokon s megmaradnak Balassi tárgykörében. Épen elégiaszerű költeményeik, melyekben bűntudatuk, önmagukkal való elégedetlenségük készteti panaszokra, éreztetik Balassi önvádtól izzó elégiáinak szellemét. Ányossal új irány indul meg, de már az újabb elégikusok tőle is merőben eltérő formában, dictióval és hangnemben zengik keserveiket.

S ez természetes. Az elégia a legsubjectivebb műfaj, subjectivebb a dalnál, melynek tárgya gyakran általános, mindenkitől érzett lelki mozgalom, subjectivebb mint az óda, a mely rendszerint a közhangulatnak ad hatalmas, megrázó kifejezést. Az epigonok átvehetik mestereiktől a külsőségekkel együtt az elégia lényegét, a bánat forrását, a hangulat színezetét, de az igazi költői tehetségek, a szenvedések iránt fogékony költői kedélyek, a kik szívük egyéni fájdalmát éneklik meg, azt az érzést, a mely az ő sajátjuk, csak az övék: mindig függetlenek maradnak előzőiktől s legönállóbbak épen az elégiában. Így még Dayka, így Batsányi és Verseghy is, a kik szintén az elégiában mutatják tehetségüket a legnagyobb eredetiségben.

Ez azonban nem kisebbíti Ányos érdemét, megmarad, elégiái alapján, így is a fölújulás első igazi költőjének, a ki először vitt egyéniséget, még pedig érdekes, költői egyéniséget a lírába, a ki subjectivebb Csokonai minden kortársánál és utódánál. Nem mérhető össze a subjectivismusa Petőfiével, a kinek időrendbe szedett lírai költeményeiből önkéntelenül az olvasó elé tárul az egész élete; sőt az egykorú, meg közvetetlenül Ányosra következő lirikusok verseiben is több a valóságos élmény. A deákosoknak vagy magyarosaknak (Horváth Ádám, Fazekas) lírájából jóval több valóságot, tényt lehet kihüvelyezni, de Ányos s a későbbiek közül Dayka az egyetlenek, a kik költői érzést szólaltatnak meg, nem azon nyersen öntik formába lelkük tartalmát, hanem átérezve, átélve, átszenvedve, a kik azt a két követelményt, a mitől függ «az ének varázsa», az igazságot és költőiséget; egyesíteni tudták. Orczy szatirikus költeményei s a deákosoknak rendszerint prózai versei legalább az írójuk egyéniségére jellemzők, de Bessenyei filozofáló és Horváth Ádám formátlan, zavaros versei[377] hidegen hagyják az olvasót, nem tudnak költői érdeket kelteni; Ányos úgy ír, hogy minden szaván érezzük, hogy a költő lelkéről pattant le. Meghat, mert költői és igaz, ha nem is objective, legalább subjective: a költő érezte, a mit leírt, s érzéséről meg tud győzni. Ép úgy, mint Dayka, a vele rokon sorsú költő, a kinek költeményei nemcsak a motivumok és panaszos hang hasonlóságában (A rettenetes éj – Egy terhes álomtalan éjjelkor; Az esztendő első napán – A világi gyönyörűségek haszontalansága; Kesergés – Egy boldogtalannak panaszszai),[378] hanem a költészetüket fakasztó érzés rokonságában is megegyeznek Ányos elégiáival. De csak ebben. A hasonló sors, a rokon érzések egyező tárgyakat, gondolatokat szülnek, de a mint magának az érzésnek ereje, akként a két költő fölfogása, hangja, tónusa egészen más. Dayka szelídebb, Ányos hevesebb, szenvedélyesebb; az csak sóvárog és panaszkodik, ez szenved és följajdul; az előbbinek színei enyhébbek, verseiben föl-fölcsillan ha nem is a remény, legalább a megnyugvás sugara, az utóbbié sötétebbek, nem remél vígasztalást, csak a haláltól. Dayka költeményeiben több a csín, és a gondolatok kifejezése művészibb, Ányos eredetibb és költőibb; az hangulatot is kölcsönzött német mintaképeitől, Ányos csak motivumokat. Dayka költészete, bár egy pár igen szép költeményt is írt, nem mindig ment bizonyos beteges színtől, mintha többet mondana, mint a mennyit átérzett, Ányos ellenkezőleg mintha nem mondana el mindent, noha talán Dayka életében szintén volt annyi szenvedés, fájdalma is volt olyan igaz, mint búskomor hangú költő-társáé.

A búskomorság azonban nem volt állandó Ányosnak sem költészetében, sem életében. S ha már Ányos, a költő, nem volt világfájdalmas, s ha a szentimentalizmus is csak költészetének egyik felére nyomta reá bélyegét, még kevésbbé volt az Ányos, az ember.

Egyénisége világosan, tisztán bontakozik ki abból a két prózai levélből, melyekkel Pesten jurátuskodó öcscsét, Ignáczot, kereste föl. Bizalmas úton, a prior megkerülésével küldte el őket, avatatlan szemeknek nem voltak kitéve, s így bátran írhatott bennük lelkének legtitkosabb érzelmeiről.[379] Épen ezért nagyon fontos adalékok Ányos lelkületének megismerésére. Megerősítik, a mit föntebb Ányos lelki küzdelmeiről s hatásukról mondtunk: egy-egy czélzása, egy-egy utalása mutatja, hogy egy sokat gyötrődött, a sors csapásaitól lesujtott ember írta, s az a fájdalmas, kétségbeesett hang, mely költeményeiből előtör, nem volt szenvelgett. De mutatja azt is, hogy a költő nem merült el fájdalmában s bármilyen szerencsétlen, nem vesztette el érzékét a külső világ jelenségei iránt, érdeklődik családja, rokonai, jó barátai sorsa iránt, szenvedése nem teszi olyan önzővé, hogy a saját bánatán kívül mással ne gondoljon. Nem sötét lelkű embergyűlölő, a ki elvonul mindenkitől, hogy keserű hangulatának élhessen, hanem ellenkezőleg, vágyódik jó emberei társasága után, szorgalmasan ír s vár levelet minden atyjafiától, kéri őket, látogassák meg magánosságában: az egész ember csupa szeretet és ragaszkodás. Nem olyan emelkedett, expansiv ez a szeretet, mint a melylyel irodalmi barátait környezi, de ép oly mély, ép oly megható.

Nem is volt élete olyan társtalan magány, a milyennek szenvedései közepett festette. A kolostor rideg falai közül nemcsak az erdőkbe futott, hogy bánatát kisírja, hanem fölkereste a szomszédos nemesi kúriákat is, s a jókedvű, hangos társaságban maga is elfeledte mindazt, a mi ott benn búsította. Társaságot kedvelő természete[380] vonzódott azokhoz az egyszerű, becsületes lelkekhez, a kiket Nyitra környékén talált, azok is szerették a fiatal papot, Barcsaynak s a többi írónak barátját, a kinek az arczán mélabú honolt, de csak addig, míg a szíve meg nem nyílt. Ha belemelegedett a társalgásba, elragadta a heve s megeredt ajkán a beszéd. A falusi társaságnak lefestette a két testvérvárost, Pestet és Budát, s legnagyobb nevezetességeit, a hidat és a Császár-fürdőt, az egyetemi életet és mulatságokat, melyeket barátai leírásaiból ismert, a fényes ünnepségeket, a melyeknek maga is tanúja volt.

Különösen Bartakovics Ferencz, szalakuszi előkelő földbirtokos családjában érezte magát jól.[381] Az apa derék, nyíltszívű magyar ember volt, Ányosnak nagy jóakarója, a ki nemcsak házánál látta szívesen a költőt, hanem eljárt megbízásaiban, közvetítette levelezését rokonaival és barátaival,[382] hogy ne legyenek írásai kitéve a subprior ellenőrző szemének. Felesége jelentéktelen asszony volt, a ki nem dicsekedhetett Ányos rokonszenvével: «tót természete vagyon», mondja róla a költő, mikor jellemezni akarja.[383] A két fölnőtt leány, Bartakovics mostoha leányai, a Hidvégi «kisasszonykák», igénytelen, kedves teremtések voltak, igazi vidéki leányok, tele lelkesedéssel szülőföldjük iránt, melynél szebbet nem ismertek, nyíltak és bizalmasak, s a mennyire Ányos papi állása engedte, jó pajtásai a költőnek, a kire, mint a nagyvilágban forgott emberre, bámulattal tekintettek.

Ragaszkodásukban volt talán némi része a hiúságuknak is. Hízelgett a fiatal leányoknak, hogy olyan szívesen időzik körükben ez a kellemes modorú, nagyvilágban forgott ember, a ki pap ugyan, de olyan csinos férfi, hogy bármelyik leány szeme megakadhatott rajta. Ányos nem volt ekkor még az a sovány, beesett szemű, beteges külsejű ember, a milyennek fájdalmas versei után képzelhetnők, ellenkezőleg, a mint Batsányi szavaiból tudjuk,[384] jól megtermett, sem nem sovány, sem nem kövér fiatal ember volt, szabályos, hosszúkás arczczal, görög metszésű egyenes orral. Magas homlokát szőke haj árnyékolta, hasonló színű szakál körítette állát is: a tősgyökeres magyar család sarja, mint az Ányosok többnyire, igazi germán típus volt, a Grätchenek ideálja.

Így telt el az elefánti esztendő búban, örömben vegyest. Az év vége felé, mikor a hitszónoki föladatára már kellő képen előkészült, a kolostor vezetősége nagyobb föladattal bízta meg, Nyitrán, nagyobb városi közönség előtt kellett prédikálnia. Szent István napján ő tartotta a nyitrai templomban az ünnepi szent beszédet.[385]

Ez a prédikáczió volt elefánti életének utolsó jelentős mozzanata. Volt ugyan még egy nagy terve, a mely az 1782. év nyarán sokat foglalkoztatta képzeletét: eposzt akart írni. Eposzi tervek már régen zsongtak fejében. Úgy látszik, szükségét érezte annak, hogy a mint a görögöknek megvolt az Iliasuk, a rómaiaknak Aeneisük és Pharsaliájuk, a magyaroknak is legyen nemzeti eposzuk. Eleinte Bessenyeitől várta. Biztatta is, hogy énekelje meg a Hunyadiakat,[386] majd mikor megtudta, hogy Bessenyei már az ő fölhívása előtt megírta Hunyadi Mátyásról szóló hőskölteményét, maga is fölbátorodott és elhatározta, hogy követi mestere példáját. Nemzetünk multjának melyik eseményét választotta tárgyul, arról nem beszélnek elég világosan forrásaink. Egyik leveléből arra gondolhatnánk, hogy a honfoglalást akarta megörökíteni,[387] más nyomok a mohácsi vész felé utalnak. Annyit tudunk, hogy tárgyat talált, és Barcsay meg Orczy, a kikkel közölte tervét, nagyon örültek szándékának, «már előre a Parnassus tetején látták» őt. Barcsay megígérte, hogy a forrásul szolgáló történeti adatokat összegyűjti Ányos számára, a ki elefánti magánosságában nem fért hozzájuk.[388]


53. A NYITRAI VÁRTEMPLOM.[389]

A kivitelre azonban már nem került a sor, mert egy másik, az előbbinél sokkal érdekesebb és izgatóbb költői terv született meg Ányos lelkében, a Kalapos király terve.

VII.



Ányos hazafias lírája. – Alkalmi versei. – Tárgyuk és fölfogásuk, fogyatkozásaik és érdemük. – II. József trónraléptének hatása Ányos fölfogására és költészetére. – Első hazafias kitörések a levelekben. – Hazafias költeményei. – A Kalapos király. – Az elkeseredés forrása. – Ányos és a kor többi elégedetlenje. – Ányos és Gvadányi. – A Kalapos király érdeme.

A Kalapos király, Ányos költészetének nem legértékesebb, de legnagyobb hatású terméke, minden ízében hazafias költemény. Nem első hajtása Ányos hazafiúi érzelmeinek. Tüzes magyarsága már költői pályája kezdetén jelentkezik, nem ugyan önálló költeményekben, hanem leveleinek egyes elszórt czélzásaiban. Érzése azonban ekkor inkább csak erős még, mint tudatos; számára a magyarság egész fogalmát és körét kimeríti ez a szó: magyar nyelv. Magyar voltunknak csak ezt az egy nyilvánulását ismeri, s mikor értesül arról, hogy Bécsben egész írói társaság van, a mely a magyar nyelv ápolását tűzte ki czélul, akkor már örömében «nem bir felhevült szivével, Otzeán habjait képezi kedvével.»[390]

A mint látóköre tágul, hazafias érzelmei is mind szélesebb körben találnak tárgyat. A hetvenes évek legvégén s a nyolczvanas évek elején írt alkalmi költeményei s levelei már egy új gondolatot fűznek az előbbihez, a magyar művelődését. Ekkor már nemcsak a nyelv ápolásában, hanem a tudományok és művészetek, szóval a kultúra, emelésében keresi az igazi hazafiúság czélját.

Ennek a czélnak szolgálatában állanak a nagy közönség elé bocsátott versei, melyek a névtelenül megjelent Titkos Polyxena kivételével mind alkalmi költemények, de nem Goethe értelmében véve a szót. Nem Ányos hibája volt, hogy erre a veszedelmes útra tévedt költészete, hanem a koré, s még inkább irodalmunk sajátos viszonyaié. Minden irodalmi fejlődés kezdetén, ha nem természetes úton, a népköltészet talajából serked ki, hanem mesterségesen, műköltők indítják meg, fölburjánzik ez a vadhajtás, különösen, ha megindítói nem hivatott költők, hanem az iskolai versfaragáson megerősödött tudósok vagy nemes törekvésű műkedvelők. Nem a szívük készti őket éneklésre, hanem kívülről várják az ihletet valami jelentékeny vagy legalább annak látszó esemény képében, s nem tudják, hogy első sorban a compositiótól, a fölfogás és érzés egyéni színétől függ a költőiség, s nem a tárgytól. Ezért, ha elvétve vannak is költői érzelmeik, nem tudják költői módon kifejezni.


54. GRÓF BATTHYÁNYI KÁROLY ARCZKÉPE.[391]


Így volt ez a mi irodalmunkban is a 70-es évek végén, mikor Ányos költeményeivel az irodalomban föllépett. A finom ízlésű Kazinczy, a ki később olyan tűzzel támadta az alkalmi poétákat, ekkor még a sárospataki akadémián tanult; s épen egy negyedszázadnak kellett lefolyni, hogy Csokonai megírja az alkalmi költészetet a kellő értékére lesűlyesztő kegyetlen ítéletét: «Az alkalmatosságra írott versek az aestheticusóknál már egészen nevetségbe mentek, legalább mindenkor gyanúsok. Erre nemcsak a Rabener satyrái adtak okot, hanem magok a németektől csúfosan úgy nevezett Gelegenheitsgedichtek. Ugyanis, mihelyt az országba vagy valamely nagy városba fejedelem, nagy ember, tisztviselő, tudós születik, házasodik, elútaz vagy hazajön, vagy meghal; vagy valahol nagy ütközet, győzedelem, tűz, földindulás, vagy névnapi vendégség történik, mindjárt minden szegeletbe megzendülnek a fogadatlan bárdusok … a kik soha poetai tüzet magokban nem érzettek, s nem is érzenek, ha csak valamely szembetünő alkalmatosság nem ingerli őket a poetáskodásra: akkor pedig bezzeg van dolga a szegény Musáknak, úton, útfélen, falun, városon, korcsmákon, mindenütt kiabálják őket: Szállj le Musám, serkenj fel Musám, ülj fel Musám, danolj Musám, segíts Musám, ne hagyj Musám stb. Nem kilencz Musa, de kilencz száz sem győzne eleget tenni, annyin vannak ezek az urak, és olyan nagyon szolgáltatják magokat.»[392]

Ányos nem tartozott azok közé, a kik – Csokonai szerint – poétai tüzet magukban sohasem éreztek, s épen az által vált ki kortársai közül, hogy a maga subjectiv érzéseit is megénekelte, de hogy korának is gyermeke volt, alkalmi versei bizonyítják. Ha a lantjára vett eseményeket vizsgáljuk, veszedelmes hasonlóságot találunk köztük és azon tárgyak között, melyeket Csokonai olyan lenéző gúnynyal állít pelengérre.[393] Megénekli az ünnepies órát, a melyben Károlyi Antal gróf kezén vezetve kis fiát, hangos magyar énekkel kísérte Buda várában a szent jobbot (Igaz haza-fi); azt a fényes pompát, a melylyel a budai egyetemet 1780 június 25-én fölavatták (A szép tudományoknak áldozott versek), és azt a másikat, a melylyel rendjének fejét, Eszterházy Pál grófot a pécsi püspöki székbe beiktatták.

Öröméneket zeng a habelschwerti diadal hallatára (Generális gróf Vurmser vitézsége) és fájdalommal siratja Batthyány Károly herczeg halálát, üdvözlő verset ír Mészáros Ignácz Kártigámja és Rátz Sámuel orvosi könyve elé.

Valóban ezen események között alig van olyan, a melyet hivatott költő, tisztultabb ízlésű korban érdemesnek tartama a megéneklésre. Tárgyuk, egy kivételével, híján van ép úgy a költőiségnek, mint a fontosságnak, jelentőségük nem hat ki az országra – még az egyetemi ünnepnek sem tudományos vagy politikai, hanem társadalmi és dinasztikus színezete volt – mindegyik csak egy-egy kis körnek életében játszik nagy szerepet: az ének is, mely – megörökíti, tárgya révén csak ennek a kis körnek lehet kedves olvasmánya. Ányos költői tehetségét és művészi érzékét semmi sem bizonyítja jobban, minthogy ő a tárgyuknál fogva szűk körre szorítkozó eseményeket fölfogása által általános érdekűvé tudja tenni. A mint később Csokonai alkalmi verseit – mert a Dorottya szerzője nem volt következetes az elméletileg megállapított tételéhez és igen sok alkalmi verset írt[394] – kiemeli a korabeli alkalmi rigmusok özönéből dallamos, költőjüknek az olasz költészet remekein csiszolt formaérzéke, akként Ányoséit is az a mód, a mint ezeket az önmagukban jelentéktelen mozzanatokat kapcsolatba tudja hozni nemzetének törekvéseivel.


55. ÁNYOS ÜDVÖZLŐ VERSE ESZTERHÁZY PÁLHOZ.[395]



56. RÁTZ SÁMUEL »ORVOSI OKTATÁS«-A.[396]


Nem a deákosok és magyarosok módjára a hízelgő dicsőítések halmozásával és az esemény jelentőségének túlzásával akar hatást kelteni, hanem mint Pindaros a győzelmi ódáiban, magát a megénekelt eseményt csak kiindulópontul veszi, hogy eszmei magaslatra emelkedhessék.


AZ «IGAZ HAZA-FI» KÉZIRATÁNAK CZÍMLAPJA
Esztergári családi levéltárban őrzött eredeti kéziratról való.[397]


Mikor Rátz Sámuel orvosi tankönyvét kell dicsérnie, ezt az okvetetlenül vagy prózaiságba vagy áradozó frázisokba vesző föladatát úgy oldja meg, hogy megemlíti ugyan, milyen hálára kötelezte Rátz a magyarságot, mikor a halál pusztításainak könyve által gátat vet, de merész fordulattal rögtön arra a nagy áldásra tér, a mely a tudományra az által háramlott, hogy a királyné fölállította az orvosi kart. Esterházy püspök beiktatása alkalmával sem magát az új püspököt ünnepli, hanem az Esterházy-nemzetséget s azokat az áldozatokat, melyeket a hazának hoztak, vérüket hullatva érte a pogánynyal vívott csatában.


57. «A SZÉP TUD.-NAK ÁLDOZOTT VERSEK» CZÍMLAPJA.[398]


Nem a személyeknek szól tehát a dicséret, hanem mindig valamilyen törekvésnek, valamilyen érzésnek, és így versei is nem annyira Károlyit, Esterházyt magasztalják, mint inkább a magyar kultúrát és a dinasztiát, rendszerint összefűzve a kettőt: az uralkodót, mint a magyar művelődés harczosát.

A magyar szellemi műveltség emelése volt Bessenyeitől Kazinczyn kezdve Széchenyiig a nemzet legjobbjainak vezéreszméje, ez a törekvés lelkesítette Ányost is, a mint már Bessenyeivel váltott leveleiből láttuk. Alkalmi költeményeinek is ez az uralkodó gondolata. Az emberiség haladásával mindinkább szelidültek az erkölcsök; a háború s vérontás megvan ugyan ma is, mint a régi vadság emléke, de a tudomány és művészet lassan-lassan háttérbe szorítja. Nem a vitézség, hanem az ész és szív kiművelése lesz az emberiség ideálja. Maga a gondolat sem nem új, sem nem magyar. A fölvilágosodás századában egészen természetesen merült föl mindenfelé, különösen Francziaországban, mint az egyoldalú, filozofikus fölfogásnak egyenes következménye. Innen került át hozzánk is, Bessenyeihez, a ki már Ányos előtt meg akarta valósítani az új tanítást. De az ő érdemük, hogy ezt az eszmét nemzeti tartalommal töltötték meg – nem egyetemes, hanem magyar műveltséget követelnek; és Ányos érdeme, hogy ő értékesítette először költőileg ezt a gondolatot, leveleiben több helyütt, de még inkább alkalmi költeményeiben, különösen A szép tudományoknak áldozott versekben, mely méltó párja Kazinczy és Berzsenyi hasonló szellemű költeményeinek. A mint Kazinczy A tisztulás ünnepe czímü versében a nemzet legnagyobb dicsőségének nem a hosszú, évszázados harczainkat tartja, hanem a kultúrát, és a honfoglaló magyarok elé czélul a pallérozódás, a műveltség emelését tűzi ki; a mint Berzsenyi Nagy Lajos és Hunyadi Mátyásában vagy a Herczeg Eszterházy Miklóshoz intézett ódájában még e nagy hősök vitéz tetteinél is többre tartja a tudományokat és művészeteket: akként Ányos is, kevesebb erővel és színtelenebb nyelven, de ugyanavval a lelkesedéssel a tudományok fölvirágzását dicsőíti:

Te, boldog csillagzat, …
Melly napra költöd fel Scythák onokáit,
Melly fénynyel vonod bé Mátyás palotáit!
Felveszed Minervát Athénás hamvából,
S a kegyes Musákat Hémus lugossából,
Elhozod Búdának ujjult piatzira,
Hogy magyar füstöljön teményt oltárira.
…………………..
Örökös háboruk birták századait,
Nemes vére festé Dunája habjait,
S hogyha tudományra vethette szemeit,
Tsak véres kardgyával irta eseteit!
………………..
Boldog haza, a hol Minerva székéből
Polgárok nönnek fel Musák kebeléből;
Hol tudományoknak szeléd virágjából
Bokréták fonyatnak borostyán ágából!
……………………

Szóval: tudományok mindegyik neméből
Részesül nemzetünk ditsőség fénnyéből!
…………………….
Te pedig, Minerva, Musák seregével,
Kik, elhagyván Pindust Trácia völgyével,
Ide lakni jöttek Dunának partyait,
Pallérozván népek szilaj szokásait,
Kedvellyétek, kérlek, e szeléd helyeket,
Ne ijeszszék elmult százok sziveteket!
            (A szép tudományoknak áldozott versek.)

Abban is korának hatása alatt áll, hogy ezt a haladást, a tudományok erősödését, az uralkodóháznak tudja be érdemül. Mint előtte Bessenyei és Orczy, utána Révai és Horváth Ádám, ő is szinte kirekesztően a szép királynét tartotta művelődésünk és így boldogulásunk forrásának: megszánja árva hazánkat és meghonosítja nálunk a tudományt. Innen az a határtalan lelkesedés nemcsak a királyné, hanem az ő kedvéért egész családja,[399] sőt még a német császári sas[400] iránt is. Nem veszi észre, hogy az a tudományos élet, melyet a királyné meg akart honosítani, nem magyar volt, hanem idegen, a nyelv, a melyen a tudományok szóltak, latin, a tanárok nagy részének szelleme nemzetközi, a módszer, az iskolai könyvek a német fölfogás szülöttei, és maga az egyetem semmi egyéb, mint a bécsi egyetem tökéletlen másolata. S nem vette észre, hogy ez az állítólagos haladás csupán a tudomány terén volt észlelhető: közjogi, közgazdasági sebeinket az uralkodóház nemcsak hogy nem akarta orvosolni, ellenkezőleg az volt legfőbb törekvése, hogy önálló államiságunktól megfoszszon, hogy ügyesen kieszelt vámpolitikájával, a magyar kereskedelem és ipar mesterséges bénításával az osztrák örökös tartományok anyagi jármába hajtson. Az uralkodóház érdekében ontott vérünket pedig pusztán társadalmi úton, czímek, rendjelek és dominiumok adományozásával akarta megfizetni.

Még abban a sajátságos perspektivában is reá ismerünk a XVIII. századra, a melyben Ányos gyakorlatlan szeme az eseményeket tekintette. Első sorban az Igaz haza-fira czélzunk. Nem abban keressük a vers távlatának hibáját, hogy hazafias indítéka jelentéktelen, a dicséret nincs arányban az érdemmel, hanem abban, hogy ezt a derék, de inkább vallásos mint, hazafias szempontból fontos tettet elégnek tartja arra, hogy Magyarországon bekövetkezzék az arany-század.


58. AZ «IGAZ HAZA-FI» CZÍMLAPJA.


Szóval Ányos a 70-es évek végén nem ismeri azokat az eszközöket, melyekkel a nemzetnek czélja felé törnie kell, nem még magát a nemzeti czélt sem – ép úgy, mint később Kazinczy, sőt tulajdonképen Berzsenyi sem.[401] A művelődés az ő szemében nem a magyarság érvényesülésének eszköze, hanem önczél; a magyar vitézség nem azért dicséretes, mert függetlenségünk kivívására segíthet, hanem mert általános emberi kiválóság: a kettőnek a nemzeti eszmével való kapcsolatáról fogalma sincs. Hogy a hazafias eszme a maga elvontságában élettelen gondolat, s mélyreható, az egész nemzetet megindító mozgalmat csak úgy tud kelteni, ha politikai törekvéseket ébreszt, ezeket megvalósítani igyekszik: azt csak később a II. József korabeli konzervativ s Széchenyi reformátori iránya ismerte föl. Pár évvel utóbb maga Ányos is belátta, hogy csak akkor haladhatunk, ha ismerjük a czélt, a mely felé haladnunk kell, az akadályokat, melyek haladásunk útjában állanak, az eszközöket, melyekkel ez akadályokon győzedelmeskedhetünk. Ebben az időben azonban még egészen századának fölfogásában élt. Mint a fölvilágosodás korának többi költője, ő is az egyetemes emberi érzelmeket, tulajdonságokat, érdemeket állította előtérbe, s a specziális nemzeti követeléseket nem látta meg.

Alkalmi költeményei azért mégis hazafias versek. Azzá teszi őket hangjuk és erős magyar érzésük. Mint Bessenyei irodalompolitikai röpiratait, az ő verseit is lángoló magyar érzés hatja át. Lelkesedése naiv, nincs meg a politikai iskolázottsága, nem tud különbséget tenni lényeg és külsőség, czél és eszköz között, de őszinte és erős, szinte öntudatlan nyilatkozása a századokon keresztül működő hazafiúi érzésnek. Ezért bár műalkat és forma tekintetében nem állanak magas színvonalon, elnyujtottak, sok bennük a mythologiai lom és a prózai szólam, bár több bennük a retorikai áradozás minta költői szárnyalás, nem szabad őket a népiesek és a deákosok alkalmi verseivel együtt említeni. Azok művei versre váltott próza, Ányos alkalmi versei ódaszerű költemények.

Nem tiszta ódák ugyan – ebben a korban nem is szabad tiszta műfajokat keresnünk – részletezőbbek, nyugodtabb menetüek, mint a későbbi korok igazi ódái, hiába keressük bennük a fenséget, mint a művészi óda alapkövetelményét, de már költői fölfogásuknak emelkedettsége és az érzés, a hang ereje által közelednek feléjük. Inkább csak lelkesedés, mint igazi pathos hatja őket át, rokonérzést, elragadtatást nem tudnak kelteni: de legalább maga a költő érez ódai megindulást. A mi viszonyaink között még ez is elismerést érdemel, mert bármilyen bőkezű volt irodalmunkban az a kettős forrás, a melyből a fenség ered, a hazafias és vallásos érzés, inkább elégikus ellágyulást, mint ódai emelkedettséget fakasztott. Sajátszerű, de nemzetünk sorsának alakulatából megfejthető, hogy a fönséget megközelítő költeményeink, a középkori himnuszok meg a XVI-XVIII. század egy-két emelkedettebb vallásos költeménye, nem az előbbi, hanem az utóbbi érzés szülöttei, míg a hazafias fölbuzdulás Rimainál s a kuruczkorban inkább öltözik a kesergő elégia köntösébe.

A mohácsi vésztől József császár koráig jóformán Ányos az egyetlen, a ki ódai hangon szólal meg. Mivel ódái majd mind nyomtatásban is megjelentek s mint röpívek járták be az országot, történeti fontosságuk is van: egyfelől új hangot rezegtetnek meg a magyar költészetben, másfelől a fejlődés egy közbeeső lánczszeméül szolgálnak a 70-es évek alkalmi versei és Virág ünnepi ódái között.

E költeményekben, a mint láttuk, Ányos hazafias fölfogása még igen szűkkörű. Nem az ő hibája volt ez, hanem a koré. A XVIII században Európa-szerte nagyon meggyöngült a hazafias érzés, nálunk, a mi sajátos politikai helyzetünk miatt, különösen. Ányos még messze kiemelkedik kortársainak nagy tömegéből, mert ő benne, még Mária Terézia uralkodása alatt is, a tespedés és káprázat korában, nagy erővel buzgott magyarságának tudata, nagyobb erővel, mint Bessenyei kivételével bárkiben költőtársai között.

Hazafias érzése azonban, s evvel bizonyítottuk Ányos szoros kapcsolatát korával, nem ismerte sem igazi tárgyát, sem igazi czélját.

Ekkor lép trónra II. József. Erőszakos rendeleteire sok magyar lélekben újra föllobog a hazaszeretet tüze, s a szerencsétlen politikai viszonyaink megváltoztával újra a régi erővel tör ki a hagyományos nemzeti érzés, a melyet bilincsbe vert a század nemzetietlen szelleme és elfogultsága. Lehull szemükről a hályog, a mely a tiszta látást megakadályozta.


59. II. JÓZSEF CSÁSZÁR.[402]


Ányos is ott van a hazafiak sorában. Elsők között érezte meg azt a fenyegető veszedelmet, mely a nemzetre nehezedett. Az uralkodónak nemzetellenes politikája hatalmas mozgalmat támasztott szívében, s az érzés, mely visszahatásként fölébredt benne, már nemcsak magyarságának érzése, hanem nemzeti érzés is volt. Kilép önös fájdalmából, s a maga bánatát áldozatul hozva a haza oltárán, odacsatolja magát a hazafiak seregéhez, megszólaltatja lantján a nemzeti érzést.

Hazafiúi fájdalmának első kitörései e korban, Elefánton, írt költői leveleiben olvashatók. II. József trónralépte után már az első esztendőben szétfoszlottak azok a remények, melyeket uralkodásához hű magyarjai fűztek. Biztosította ugyan nov. 30-iki rescriptumában a karokat és rendeket, hogy az ország törvényeit megtartja,[403] de rögtön első tettével megmutatta, hogy nem szándékozik ígéretét beváltani: nem koronáztatta meg magát. Ányos megdöbbent. Megsejtette a veszedelmet, a mely ősi szabadságunkat érheti,[404] ha olyan fejedelem kezében van a hatalom, a kit nem köt a koronázási eskü és hitlevél. Nem látja ugyan még tisztán, mi minden fenyegeti az országot, azt sem tudja, vajjon az uralkodó korlátlan hatalmát a nemzet ellen fogja-e fölhasználni, inkább ösztönszerű, mint tudatos az aggodalma, hogy nem tartja majd tiszteletben az ország törvényeit, mégis fölzavarodik egész lelki valója:

Melly setét éjtszaka terjedett egünkre!
Még sem jöhet álom elbágyadt szemünkre.
Ébren sohajtozunk a nagy éjtszakában!
Mit várhatunk jövő napunk hajnalában?
Isszonyu képzések fárosztyák lelkünket,
Félelem váltja fel kiss reménségünket.
Ó boldog őseink! hiszem ti tudgyátok,
Szabad kunyhóinkat melly drágán kaptátok.
Rajtok van pecséttye nemes véreteknek,
Rajtok fényes jele vitéz sziveteknek.
Mért kell hát reszketnünk illy örökségünkben,
Mellyért annyi polgár halt meg nemzetünkben.[405]

Még fájdalmasabb hangokat hallat, mikor II. József fölforgató elvei lassanként ismeretesekké válnak. A fejedelem még nem követett el semmit, de már látja Ányos, hogy szembe helyezkedik népével. Kibontakozik előtte az összeütközés első pontja a nemesség kiváltságos helyzete, mint a rendi Magyarország alapja. Ezt az alapot, kilenczszáz éves alkotmányunknak érinthetetlen alapját, készül megtámadni a fejedelem. Vérző szívvel kesereg a költő, minek is született, s ha már emberré lett, miért várat oly sokáig magára a halál, mért nem szabadítja meg «ezer szenvedésétől».[406]

Ez a reszignált, a küzdelemről eleve lemondó hang uralkodik hosszú ideig hazafiúi líráján. Egy pillanatra kiragadja apathiájából az a hír, hogy a nagyszombati ifjúság magyar nemzeti ruhát öltött (A régi magyar viseletről). Mint korának többi hazafia, ő is megérzi a nemzeti érzés és nemzeti viselet között a kapcsolatot, s Rájnis József után első, a ki ennek a meggyőződésnek erősebb kifejezést ad.[407] Lelkesedése, melylyel az ifjúságot üdvözli, haragja, melylyel az idegen divatokon kapó leányokra támad, megint ódai hévvel árad, mint azelőtt, alkalmi költeményeiben. Nemsokára azonban újra elernyed s visszasűlyed a csüggedésbe, a fájdalomba.


60. MAGYAR VISELET A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN.[408]


Hogy fásult szíve vígasztalást találjon, mint később a XIX. század bús magyarjai, köztük maga Vörösmarty is, és mint a romantikusok, a sívár jelenből a dicsőséges multba száll vissza képzelete. Fölidézi ennek ragyogó képeit, a harczi dicsőséggel teljes századokat, mikor a nemesség még a királyon is uralkodott, s a fejedelmeket, a kik nemzetükkel együtt, az ország jólétéért küzdöttek. A honszerző Árpád, az aranybullát kiadó II. András, a hódító Nagy Lajos s a törökverő Hunyadiak: az ő emléküktől várja azt a gyönyörűséget, a mit II. József kora megtagadott tőle.[409] De különös szeretettel fordul a szigetvári hős alakjához, a kit úgy látszik a legnagyobb magyar daliának tartott. Nemcsak leveleiben tér vissza reá, hanem egy egész költeményt szentel dicsőítésének (Gróf Zrinyi Miklósról), mely tömörségével, hangjának erejével, epigrammaszerűen kiélezett csattanójával emlékeztet Vörösmarty Zrinyiről szóló epigrammjára, még az alapgondolatuk is ugyanaz:

Magyar! e sir felett ne hullass könyveket,
Mert a könyv nem illet bajnoki sziveket.


61. MAGYAR KATONAVISELET XVIII. SZÁZADI CZÍMERKÉPRŐL.[410]


Kár, hogy a költemény a végén ellaposodik, az éle eltompul, de így is Ányosnak leghatásosabb versei közé tartozik.

A mult legkiválóbb hadvezére után a jelen legnagyobb hősét siratja el, Nádasdyt. A mély elégikus fájdalom, melylyel a költemény megindul, szinte ódai kétségbeesésig fokozódik, mikor Nádasdyt úgy tünteti föl, mint az utolsó magyart, a kinek sírba dőltével most már csak isteni csuda menthetné meg a hazát.[411] A rövid négy versszakos kis költeményben nincs egy sor, mely fölösleges volna. Minden szava találó, erővel telt, az egész kezdetétől fogva végéig emelkedik, s az a merész fordulat, mely bezárja a gondolatok sorát, szinte természetesen pattant ki a fájdalomtól lesujtott, szenvedélyes lelkű Ányosból. A hazafias lírának a kurucz kor óta – Virágot sem hagyva ki – Berzsenyiig a legköltőibb hajtása.

A mint azonban II. József elveinek gyakorlati megvalósítására tér, és szabadelvű reformjait nem az országgyűlés, tehát a nemzet beleegyezésével, hanem uralkodói jogára, illetőleg a császári hatalom nyers erejére támaszkodva akarja életbe léptetni, a mint egymás után adja ki alkotmányunkba ütköző, törvénytelen rendeleteit, Ányosnak megnyílt a szeme. Egyszerre föltárult előtte az az örvény, a melynek habjai már Mária Terézia alatt alámosták a haza földjét, de most teljes elnyeléssel fenyegették. Tudatára ébred, hogy mindaz, a mire eddig bámulattal tekintett, s a mit eddig a magyarság boldogulásaként ünnepelt, az valójában a nemzet ellen irányult: a poroszszal folytatott hadjáratokban a nemzet vére csak a királynak szerzett országot, a tudományok fejlesztése, a műveltség emelése, szóval a pallérozódás csak arra volt jó, hogy nemzeti karakterünktől megfosztva bennünket a német kultúrának, a német szellemnek hódítson meg. És fölismeri azt a régen közkeletű, de a XVIII. század elernyedt magyarjai között feledésbe merült igazságot, hogy nemzetünk boldogulásának legnagyobb akadálya Ausztria kétszínű politikája és az uralkodónak idegen, a nemzethez simulni nem tudó jelleme. Ausztria, mely:

…tsak itthon üzi régi mesterségét,
Tsalárd igéretit, szines kegyességét.
Ekkoráig e két fortély oltalmában
Tsuda szerentsével hevert tronussában.
Ha megszorul, földig megalázza magát,
Őrző angyalának nevezi jobbágyát,
De ha szerentséjét jobb karba szemléli,
Tsaknem fél istennek lenni magát véli…
            (Kalapos király 129-136. sor.)

és a fejedelmek, kik érezvén, hogy hatalmuknak gátat vet az ősi szabadság s az évezredes alkotmány, hol szép szerével, hol erőszakkal, iparkodtak független államiságunk e bástyáit lerombolni.


62. NÁDASDY FERENCZ ARCZKÉPE.[412]


E belátással együtt megváltozott Ányos hangulata is. Azelőtt, a míg csak sejtette a fenyegető veszedelmet, a bizonytalan jövőn való aggodalom mint valami lidércznyomás nehezedett szívére s fájdalmas lemondásban nyilvánult: hiszen azt sem tudta, mi ellen kellene küzdeni. Most, hogy az uralkodó abszolut hatalmában fölfödözte a romlás igazi magvát, s erőszakos rendeleteiben az eszközöket, szóval, mikor megismerte a fájdalma valódi tárgyát: lemondása szilaj, elkeseredett haragba csapott át. Mint a sértett vad, ha fölfödözi ismeretlen támadóját, ő is felejtve fájdalmát reá veti magát a megsebzőre, s szenvedélyes lelkének egész hevével támad II. Józsefre.

Támadása annál hevesebb, mert az uralkodó önkények intézkedéseinek áldozatai ott vannak a költő közvetetlen szomszédságában, a Zoborhegy déli lejtőjén fekvő kamaldoli kolostorban. II. József, a ki uralkodásának első idejében inkább csak avval haragította magára a magyarokat, hogy nem tartotta magát a törvényeinkhez és hagyományainkhoz, 1781-ben a cselekvés terére lépett. Először a katholikus papság reformálásához látott. Alig pár hónap múlva, 1782 jan. 2-án kibocsátja a legridegebb rendeletét, s egy tollvonással eltörli hazánkban a szemlélődő életet folytató szerzetesrendeket, köztük a zoborhegyi kamaldoliakat.

Ápr. 9-én megjelent a királyi biztos Zoborban, s kihirdetve az uralkodó rendeletét, lefoglalja a szerzet vagyonát.[413] A mint a lesújtó hír eljutott a közeli pálos kolostorba, az izgatott, maga sorsán is aggódó Ányos lelkéből a fájdalom és harag egy szenvedélyes költeményben tört ki. A kamaldoliak pusztulása – ez a vers czíme[414] – minden sorával elárulja, hogy az érzelmek viharában fogant.[415] A szidalmak egész árját zúdítja II. Józsefre, s tartalomban, hangban méltó praeludiuma az őt nyomon követő Kalapos királynak, melynek nem egy gondolata és szólama már itt fölcsendül. A bevezetésben riasztó szóval fordul a törvénytelenül uralkodó fejedelemhez:

Állj meg már Dunának ujság hozó vize!
Nincsen partjaidnak szemünk előt disze,
Miolta pazarlod őss szabadságunkat,
S torkunkra forrasztod kinos falatunkat.
Ama sz. neveket: szabadság! – békeség!
Törvény, és törvényből szivárgó egyesség!
Nem ösméri hazánk, miolta páltzáját
Bitangolja Jósef, de nem koronáját.

Majd fájdalom váltja föl a haragot, mikor testvéreire, az otthonukból elűzött kamaldoliákra s a pusztává vált kolostorra gondol:

El mentek! Ott hatták kivánt hajlékokat,
Mellyekben most lelik vadak szállásokat.

A kitörés csak pillanatnyi enyhülést nyujtott szívének, s a mire a költemény utolsó sorai czéloznak: »Másszor többet mondok«, nemsokára megvalósult. Pár hónappal e verse után megírja a Kalapos királyt, [416] ezt a kegyetlen, kíméletlen, de nemzeti szempontból jogos támadást II. József személye és rendszere ellen. Itt már nem mint a társait sirató szerzetes, hanem mint a megsértett magyar alkotmány képviselője száll szembe a korlátlan uralkodóval, szemébe vágja azokat a súlyos vétkeket, melyeket első ígéretének megszegése óta a nemzet ellen elkövetett. Megújul lantján a protestáns kor feddő énekeinek zordon szigorúsága, Szkhárosi Horváth András elkeseredett gúnya, a kinek mintha egyenesen követőjévé szegődnék, de a bűnbe merült nemzet helyett a zsarnok uralkodót ostorozza, az erkölcsi romlottság és vallásos tévelygés helyett a fejedelmi önkény ellen fordul.[417] Fölháborodásában olyan erővel szórja a vádakat és szidalmakat, a milyent eddig hazafias versben még nem hallott a magyar irodalom. Milyen szelíd a Kalapos király fenyegető átkaihoz képest az utolsó ellenzéki hang a nemzetietlen kor költészetében, a Passio sortis deflendae czímű paskillusnak gúnya, melylyel az 1726-iki országgyűlésen szereplő adózunk-nemességet támadja! S ezután is milyen ritka ez az erős hang költészetünkben! Batsányinál 1789-ben egy rövid, fenyegető költeményben, Verseghynél a Marseillaise fordításában újra megszólal, de innen elpihen a szabadságharcz izgalmaitól hevített Petőfiig.


63. II. JÓZSEF MAGYAR RUHÁBAN.[418]


Már kezdő sorai megütik az alaphangot:

Még sem szünsz, kegyetlen, szivünket gázolni?
Nem elég még a könyv? még többnek kell folyni?
Há képtelen fajzás! véred gyalázattya,
Gyilkossa népednek, nem pediglen attya![419]

Szemére veti a multat, azt a vér- és pénzáldozatot, a melyet a magyar nemesek a pozsonyi jelenet hatása alatt a Habsburgok trónjáért hoztak. Azt hitte mindenki, hogy ő, a szép királyné fia, szeretettel fogja meghálálni hű magyarjainak önföláldozását, a kik anyját királylyá tették, s hét ellenségét konczolták. Első szavai mézes-mázos ígéretek voltak, s az együgyű magyarság már kész lett volna Józsefért is vérét ontani. De hamar bekövetkezett a kiábrándulás!

Kiben arany időt virradni véltetek,
Most három száz ezer fegyveres rabjával,
Egy pórázra füzi nemest jobbágyával.

Királyi szavában nem volt több igazság, mint az álomképekben. Míg elődei mind fejükre tették Szent István koronáját, sőt Mátyás tűzzel-vassal rontott Fridrikre, hogy visszaszerezze e drága kincsünket: ő lopva szökött trónusába, koronázatlanul gyakorolta a királyi hatalmat.

Mért gyermekségedben nem tudtuk felőled,
Hogy kalapos király fog lenni belőled?
Hidd el, hogy véled is másként bántunk volna,
Most kegyetlenséged magyart nem gázolna.

S ekkor kimondja azt a súlyos igét, a mely a 90/91-iki országgyűlésen újra fölhangzott: a jogeljátszás elméletét. Ha József nem tartotta meg a törvényt, bennünket sem kötelez; a ki nincs megkoronázva, az erőszakos úr, de nem király.

És mire használja jogtalan hatalmát? Háromszázezer zsoldosában bizakodva eltiporja a szabadságot, s a helyett, hogy népe boldogságát mozdítaná elő, bilincset rak reá. Még a többi fejedelemnél is rosszabb: azok idegen országokat zsarolnak ki, s ölik-vágják a szerencsétlen lakosokat, Ausztria fejedelmei azonban, mivel e nagy bűnhöz nincs elég eszük, még nagyobbat követnek el, saját országukat fosztják ki. Ilyen József, a kalapos király.

De miért is kívánná tőle a költő, hogy megkoronáztassa magát? Szerencsétlenség volna ez a hazára, mert eretnek fejére szállana a korona. Ha nem vesz is részt az eretnekek úrvacsoráján, valójában mégis eretnek. Szabad vallásgyakorlatot enged nekik, maga nyit utat gyarapodásukra, s hogy kedvében járjon eretnek szövetségeseinek, a porosz királynak és orosz czárnak, kegyelmének árját a protestánsokra és görög keletiekre önti. Rút önérdek vezeti tetteit, s

Volna még tsak zsidó király a környékbe,
A kivel hasznodért lépnél szövetségbe,
E füstös nemzet is, tudom, nem sokára
Engedelmet nyerne vallása számára.
Be gyönyörü volna látni sáhterjokat,
Egyből bárót tennél, másokból grófokat.

S mindezt apostoli király teszi,

Nálunk! – – Apostoli ország közepében! – –
Ó hova jutsz magyar, e rabló körmében!

Mindez nem elég a kalapos kegyetlennek. Reátámad a maga vallására. Még a pusztító villám is megkíméli az alacsony helyeket s csak az égbe nyúló sziklákat sujtja: József leszáll a kunyhókhoz, azokat pusztítja. Elűzi barlangjaikból a jámbor szerzeteseket, föloszlatja rendjüket. Az ájtatos életű barátok, az ártatlan szüzek lakása vadaknak lesz búvóhelye. A hol azelőtt az Isten tiszteletére zsoltárok zengedeztek, most fenevadak ordítása hallatszik…

Így ömlik Ányos szívéből a fölgyűlt keserűség, hol nekihevülve, ha a zsarnokot támadja, hol megcsendesülve, a szánalom érzetétől mérsékelve, ha az áldozatokat siratja.

A költeményben lüktető izzó haragnak forrása ugyanaz az erős hazafias érzés, a mely a XIX. század lirikusait is lelkesítette, Berzsenyit, Kölcseyt, s a reájuk következő költői nemzedéket, de jelentkezése nem oly tiszta, fölfogása nem olyan emelkedett.[420] Ányos a Kalapos király írásakor is egészen benne élt a XVIII. század hagyományos politikai fölfogásában. Nemcsak a fölvilágosodás eszméi idegenek előtte, melyek későbbi költő-társai közül Kazinczyt, Batsányit, Verseghyt, sőt még Horváth Ádámot is[421] a szabadelvű reformok révén megnyerték a nemzeti akarattal szembehelyezkedő uralkodó számára, hanem Ányos magát a nemzetet is pusztán a kiváltságos osztályok és a kiváltságos egyház számára foglalja le. Az ország nem minden magyar közös birtoka, a nemzet nem az egész lakosságot összetartó szent kötelék, hanem a mint az alkotmány is csak a kiváltságosakat védi, akként az ország a nemeseké és papoké, a nemzet a nemesség és papság összessége.

Ez a fölfogás hatja át Ányos költeményét. A rendi alkotmány megtámadása, a jobbágyság fölszabadítása és a protestánsok egyenjogúsítása: ez az a három pont, a melyben II. József megszegte a törvényeket, ezen rendeleteivel és tetteivel ásta meg a szabadság sírját, ezek ellen fordul a Kalapos király. Első fele a koronázatlan királyt támadja, a ki nem tiszteli az alkotmányt, második az «apostoli»-t, a ki szabad vallásgyakorlatot enged a «hibás» vallásoknak s üldözi az igazit.

Ezért mondtuk, hogy elkeseredése nem fakad pusztán hazafiúságból, része van benne nemesi és papi voltának, szózata a nemesi és egyházi reakcziónak hangja, ő maga nem az egész nemzet költője, mint a későbbiek, a kiknek énekét egyforma lelkesedéssel zengheti nemes és pór, katholikus és protestáns, hanem egy osztályé.


64. A «KALAPOS KIRÁLY» ELSŐ LAPJA.[422]
Az esztergári levéltárban őrzött eredeti kéziratról.


Sőt még kora hazafias költői is majd mind emelkedettebb eszméket hirdetnek. A szabadabban gondolkodó Révait és Rájnist nem is számítva, a kik közül az első minden felekezeti érzés háttérbe szorításával pusztán az alkotmány megsértéséért korholja Józsefet,[423] a másik pedig a nemes értelemben vett szabadság eltiprását kesergi,[424] még Dugonics is, József császárnak másik nagy ellensége, nemcsak mélyebben, hanem többet is lát, jobban fölismeri a fenyegető veszedelem egyes mozzanatait, s sokkal több adatra építi József ellen emelt vádjait.[425] Nem is olyan elfogult mint Ányos. Elismeri a fejedelem kiváló tulajdonságait, s megvan benne a magyar nemzetnek az a hagyományos dinasztikus érzése, melylyel az uralkodónak minden rossz tettéért a tanácsosokat teszi felelőssé.[426] Ezért rejti támadását költött cselekvény mozzanatai köze, az Etelka czímű regényébe, s ezért vezeti tollát nem annyira a szenvedély, mint inkább az értelem.


65. ELEFÁNT KÖRNYÉKE.[427]


Ányos politikai fölfogása még a maradi hazafiság legtipikusabb képviselőjéével, Gvadányiéval, egyezik meg legjobban. A lovas-generális, ép úgy mint Ányos, nemcsak a protestánsok egyenjogúsítását kárhoztatja,[428] nemcsak a nemesi fölkeléseket ítéli el (Bocskayt, Thökölyt),[429] mivel a nemzetek fölszabadítását a vallásukéval kötötték össze – Ányos még erősebb: hiteket hazájok kárával keresték – hanem politikai álláspontja is ugyanaz a merev konzervativizmus, a rendi érdekeknek kirekesztő ápolása, a mely Ányos fölfogását irányította. Azonban Gvadányi, mint katona, császárja ellen nem mert föllépni, noha az erőszakos reformoknak ép olyan ellensége volt, mint Ányos. A magyarság szerencsétlen sorsáért nem is a császárt teszi felelőssé, hanem bennünket magunkat, s Négyesy Lászlónak találó megfigyelése szerint,[430] nem látván olyan mélyre, pusztán magánéletünk elnemzetietlenedésében keresi a baj fészkét, főképen az idegen viseletben, mert úgy véli, hogy a külsőnk idegenné válását érzelmeink elnemzetietlenedése követi. A politikusok és közjogászok hazafiatlan fölfogását, II. József veszedelmes törekvéseit nem sujtja. Ezért írt ő csak epés szatirát, míg Ányos lángoló pamphletet.


66. AZ ELEFÁNTI PÁLOS RENDHÁZ, MOST GR. EDELSHEIM-GYULAI KASTÉLYA.


A Kalapos király, bár eszméi szűk körben mozognak, s nem járnak elég mélyen, bár érzelemvilága korlátolt: a XVIII. századi magyarságunknak egyik legjelentékenyebb költői nyilatkozása. Nem olyan emelkedett szellemű, mély történelmi pillantású, mint Forgách Miklós grófnak, az ellenzék népszerű vezérének, nyomtatásban is megjelent röpirata, a császár törvénytelen intézkedéseit német prózában ostorozó Patriotische Vorstellung an den Monarchen (1788),[431] e korszak legbátrabb politikai tette, de költőink között az ő szózata közelíti meg leginkább erőben a hatalmas szavú főúrét.[432] Ha fölfogása egyoldalú és erősen pártszínezetű, ha hazafiasságának forrása, a gyűlölet, nem is egészen tiszta kútfő, érzésének ereje, elkeseredésének tüze mellett az előbb említett költeményeké egészen eltompul, s merészségét, bátorságát még jobban kiemeli az a körülmény, hogy ez volt közöttük az egyetlen támadás, a mely még II. József életében készült.[433]


67. ÁNYOS NÉVALÁÍRÁSA.[434]





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre