Ányos életírói. – A költő születése. (1756.) – A család története a XIII. századtól. – A híres Ányosok a történelem fonalán visszafelé: a fiúsított Agatha, I. Mihály, Gergely mester, Lőrincz de Vámos. – A család szerepe a multban. – Vitézsége, gazdagsága, hanyatlása. – Ányos Ferencz, Pál atyja, a család újraalapítója. Házassága.
FEJLÉCZ.[2]
A FÖLÚJULÁS korának tehetséggel gazdagon megáldott költője, Ányos Pál, szerencsétlen életével, korai halálával, költészetének őszinteségével korán magára vonta az irodalomtörténetírók érdeklődését s azóta is egyre ingerli a kutatókat. Batsányi már 1798-ban megírta életrajzát, a XIX. század közepén Toldy foglalkozott vele több ízben, majd gyors egymásutánban jelentek meg Ballagi Aladár (1872), Endrődi Sándor (1875 és 1883), Koltai Virgil (1881), Gellért Jenő (1895), Sulyok Károly (1901), Kelemen Béla (1906) és Horváth Dezső (1906) életrajzai. Mindezek az életírások, Sulyoké és Horváthé kivételével, Batsányi alapvető munkálatára támaszkodnak, kiegészítik egy-két adattal, vagy színekkel töltik ki a Batsányi nyujtotta vázlatos, csupán nagy vonásokkal megrajzolt arczképet. E színes képek kétségtelenül hatásosabbak, mint Batsányi tollrajza, de gyakran túlságosan élénkek, nem felelnek meg a valóságnak. Sulyok Károly visszatért az első biographus ábrázoló módjához, puszta életrajzot ad, de részletesebbet. Sok új adattal gazdagítja eddigi tudásunkat, Ányos életének problemáit azonban nem mindig, költészetének vitás kérdéseit meg épen nem vizsgálja. Horváth Dezső pótolja ugyan ezt a mulasztást, de ő meg új adatok hiányában a költemények elemzésére fordítja főgondját. Sem ő, sem a többiek nem aknázták ki azt a gazdag anyagot, a mely Ányos költői műveiben található, úgy hogy még mindig nincs olyan monographiánk, a mely az eddig fölkutatott adatok alapján és Ányos költeményeinek elemzésével rajzolná meg Ányos életpályáját, értetné meg lelki világát és költészetét.
Megkísértem tehát, a mennyire erőm és forrásaim engedik, híven és teljesen megírni Ányos életrajzát, eloszlatni a homályt, a melybe ennek a szomorú életnek egyes mozzanatai burkolva vannak, s természetes világossággal pótolni azt a mesterséges világítást, a melyet a nem «sine ira et studio» dolgozó utókor rajta elöntött.
***
Költőnk az 1756. év deczember 28-ikán született[3] a Veszprém vármegyei Nagyesztergárott, a Fajszi és Vámosi Ányos-család ősi birtokán, mint atyjának, Ányos Ferencz Károlynak, és anyjának, Gadóczi Rötth Klárának, negyedik gyermeke. Atyja, Ferencz néven a hatodik az Ányosok családjából,[4] Györgynek fia, 1718 január 28-ikán született,[5] így gyermek- és ifjúkorát a XVIII. század második negyedében élte le, abban az időben, mikor az Ányos-család dicsőségének napja már lenyugvóban volt, sőt kis híja, hogy egészen le nem áldozott.[6]
Az idő nem vonult el nyomtalanul az egykor hatalmas nemzetség fölött, a századok viharai egyre több és több virágját sodorták le a terebélyes fának. Azok a szép uradalmak, melyekről a XIV. században és a XV. elején nemesi nevüket kapták, Vámos helység és Fajsz város, már régen idegen kézen voltak, az a huszonnégy falu, melyet a magtalan Ányos Péter fiúsított hugának, Agatának, a budai káptalan előtt halála utánra odaígért,[7] már majd mind elkerült az Ányosok hatalmából. Annál szívósabban élt a család tagjaiban az egykori hatalom és gazdagság emléke:[8] a ragyogó múltban kerestek kárpótlást a jelen sívárságáért. A Veszprém és Zala vármegyében ősbirtokos Rátold-nemzetség[9] sarjadékaiul tartván magukat, melynek alapítói, Rátold és Olivér, valószínűleg Kálmán király nejével, Buzillával, jöttek be Nápoly környékéről hazánkba,[10] büszkék voltak családjuk ősnemes voltára, a melynek tagjai a XIII. században hol de Vámos, hol de Fajsz írták magukat, míg végre a XIV. század elején egyikük latinos keresztnevét, az Anianust, fölvette családja nevéül.[11]
3. AZ ÁNYOS-CZÍMER.[12]
Való és költött emlékek keveredtek össze az Ányosok e törhetetlen hitében. A család eredete kétségkívül visszanyúl a XIII. századba, nevük azonban csak a XV. század első évében válik ismeretessé Gergelylyel, Imre fiával,[13] s mint a mellé tett jelző, Gregorius dictus Anyos, mutatja, nem keresztnévből alakult, hanem népiesen, a névszerzőnek testi vagy erkölcsi tulajdonságára, családjának nemzetségére vagy egykori foglalkozására vonatkozott.[14] A név alapjául szolgáló főnév (valószinűleg ányú = álgyú, ágyú), vadászó eszközt, lövő fegyvert jelentett, s az első Ányos, a kin e név rajt ragadt, gép- vagy földerődítményekkel foglalkozó hadműves lehetett,[15] maguk az Ányosok pedig hadviselő jobbágyok – talán épen a Rátold nemzetség birtokain – később udvari jobbágyok a magyar királyasszonyok szolgálatában.[16]
Bár így családjuk ősnemes eredetét, mint valami költői fátyolt, kegyetlen kézzel széttépi a tudományos vizsgálódás, büszkeséggel gondolhattak vissza családjuk nevezetesebb tagjaira. Hálával emlegették Agatát, a fiú-leányt, Dobokai Sárközy Pál feleségét, a ki az említett huszonnégy faluval vígasztalta meg férjét azért, hogy nevét fölcserélte az Ányosokéval és megengedte, hogy a Sárközyek virágzó törzsébe az öreg Ányos-család utolsó ágát beoltsák.[17] Kevélykedve emlékeztek meg arról az I. Mihályról, a ki hű szolgálatai jutalmául 1452-ben a nagy Hunyaditól kapott pecsétes adománylevelet.[18] Kegyelettel gondoltak Gergely mesterre, a veszprémi várkapitányra és a vármegye alispánjára, a nagy szerzőre, a ki nemcsak pénzen vásárolta össze szomszédainak birtokait,[19] hanem még több királyi adománylevelet gyűjtött vasas ládájába. Sok egyéb donatión kívül 1401-ben Esztergárt kapta Zsigmond királytól, azt a termékeny földet, a mely innen kezdve századokon keresztül családi fészke volt az Ányosoknak.[20] Ha időnként gondatlanságból vagy könnyelműségből el is vesztették, újra visszahódították, hol pénzzel, hol katonai erényükkel, a vitézséggel, úgy hogy ma is Ányos-kézen van. Tudtak az első de Vámos ősükről, Lőrinczről, a ki már 1266-ban nemesi birtokot adott el, s a kitől szakadatlan rendben vezették le családfájukat.[21] Sőt hogy családjuk eredetét még messzebb kísérhessék figyelemmel, más nyomon is elindultak s Gergely apjától, Vámosi Imre várkapitánytól kezdve Dömötörön (1300), Tamáson, Kristófon (1200) át eljutottak Lukácshoz, a XII. század közepéig.[22] De még ezzel sem voltak megelégedve. Képzeletük történeti adatoktól nem korlátozva visszaszállt az első Árpád-királyok ködös időszakába és egy nagy pörről regélt, a mely a XI. században az esztergári és a Chák-családokat ellenségeskedésbe sodorta.[23]
Az összes adatok azonban csak a család gazdagságáról és régiségéről beszéltek. Történeti nevezetességre családjuk egy tagja sem vergődött, s mind máig nem akadt Ányos, a ki az egyszerű szerzetest, a szegénységet és alázatosságot fogadó Istvánt, hírnévben meghaladta volna. Voltak közöttük vitéz katonák, várnagyok, kapitányok és várurak, sőt Gergely 1395-ben, I. Mihály 1430-ban mint veszprémi várnagyok Veszprém vármegye alispánjai is voltak,[24] személyes bátorságuknak beszédes tanúi a föltűnő nagy számban ránk maradt adománylevelek, melyeket vitézi szolgálataikért – kétségen kívül a törökkel vívott harczokban – érdemeltek ki, de közjogi méltóságra egyikük sem emelkedett, politikai szerepet egy Ányos sem játszott, czímerük, az átlőtt nyakú ágaskodó szarvas, sohasem jutott országos hírre. Családjukról csak az okmánytárak emlékeznek meg, de nem a történelem lapjai is. Egyszerű, derék, szomszédaival nem igen czivakodó,[25] de az ország ellenségeivel mindig harczra kész család volt, mely hol gazdagodva, hol szegényedve, hol erősödve, hol megfogyva, a faj- és nemzetfönntartás csendes munkájában töltötte hosszú életét. Az a kör is, a melyben több mint félezer éves életüket leélték (ma már bátran nyolczszázadosat mondhatnánk), egészen a középnemességhez csatolta őket. Jónevű, de nem nevezetes családokból választottak feleséget és a leányaikat hasonló állású nemesekhez adták nőül,[26] noha ők maguk, mint a Rátold-nemzetség állítólagos leszármazottai, sok előkelő családdal tartottak rokonságot, a Batthyányakkal, Gyulaffyakkal, Moroczákkal, Tóthyakkal, Hetésyekkel.
A legszomorúbb sorsba a család Ányos Györgygyel, Ferencz apjával, került. Nemcsak az újabb szerzeményű Ányos-javak uraltak más birtokost, hanem elveszett maga Esztergár is, melyet nem tudott a család a zálogban tartó hitelezőktől kiváltani. Az új gazdák, a fárádi Vörösek meg az Amadék, annyira nem törődtek vele, hogy a kúria összeomlott, helyét is benőtte az erdő, a gazdag szántóföldek elgazosodtak: az egész birtok vigasztalan állapotban volt. Nem is került sok fáradságába a szomszédos birtok urának, a cseszneki grófnak, a kit az egykori Ányos-uradalom egy része úgyis megilletett, az egészet elfoglalni és egyesíteni a maga földjeivel.[27]
Ányos György Fehérvárott vonta meg magát. Mikor 57 éves korában, 1734-ben meghalt, három gyermekére, Ferenczre, Ignáczra és Teréziára, a becsületes, régi néven kívül egyebet nem hagyott, még azok az oklevelek és kötelezvények sem voltak birtokában, a melyekkel gyermekei legalább megkísérelhették volna ősi jussukat érvényesíteni.[28] Elérkezett a legnagyobb szükség ideje, az, a mikor a közmondás szerint az Isten már igen közel van. Az Ányos-családra vonatkozólag a közmondás valóban igazat mondott, mert nagy szerencséjükre a legidősebb fiú, a tizenhatéves Ferencz, ugyanazzal a szilárdsággal, lelki erővel, kitartással volt megáldva, mint vitéz ősei, örökölte tőlük nemcsak a birtokszerző hajlamot, hanem a tehetséget is hozzá. A folytonos küzdelem a létért, hogy megszerezze magának és nála 12-13 évvel fiatalabb testvéreinek a mindennapi kenyeret, nem csüggesztette. A nehéz munka közben, mialatt a sors igáját húzta, tündérképek játszottak lelkével. Maga előtt látta családjának régi fényét és gazdagságát, megjelentek a hatalmas ősök, a várurak: megérlelődött benne a vágy, visszaszerezni az ősi birtokot, helyreállítani a család megkopott fényét.
4. A KISESZTERGÁRI TEMETŐ AZ ÁNYOSOK SÍREMLÉKEIVEL.[29]
A nagy elhatározást nyomon követte a tett. Belátta, hogy az eredeti oklevelek nélkül meg sem kezdheti a munkát – hiszen még nemesi levele sem volt. Először tehát azokat igyekezett összegyűjteni. Hosszú évek fáradságos munkájával sikerült neki a fontosabb iratokat megszereznie.[30] Fehér vármegyétől kieszközölt egy nemesi bizonyságlevelet, azután beállított Csesznek-vár urához, Esterházy Ferencz grófhoz, és visszakérte tőle ősi jószágát. A grófnak, úgy látszik, megtetszett a bátor, határozott föllépésű fiatalember, és a helyett, hogy a törvényre hivatkozott volna s a birtokért adott kölcsönt visszakövetelte volna, azt ajánlotta: «háború világ lévén, menne el helyette katonának, és úgy az jószágot minden pör patvar nélkül visza bocsáttya».[31] Ányos Ferencz nem habozott. Fölöltötte a katonaruhát és vitézül harczolt a királynéért az örökösödési háborúban. Egy évvel a békekötés előtt, 1747-ben visszatért. A gróf, ígérete szerint, csakugyan átadta neki a birtokot, az esztergári földeket.
Hátra volt még az utolsó lépés: a maga vitézségével visszaszerzett birtokról királyi adománylevelet szerezni. A nehézségektől vissza nem riadó Ányosnak, a ki különben is nemrég tért vissza az uralkodóért vívott harczokból, ez már könnyű dolog volt. Nem is késett soká a jóváhagyás, 1749-ben jogszerint, királyi beleegyezéssel, tulajdonába ment át ősei fészke.[32]
ÁNYOS FERENCZNÉ, RÖTTH KLÁRA.[33]
1747-ben érkezett meg Esztergárra az új birtokos. Bevonulása azonban nem volt diadalút, s az öröm helyett ugyanolyan érzés vehetett erőt lelkén, mint a mely IV. Bélát kínozta, mikor a tatároktól elpusztított országába visszatért. Pusztaságot és erdőt talált a viruló szántóföldek helyett, kietlen, terméketlen, szinte kihalt vidéket. Mikor a szomszédos dudari emberektől meghallotta, hogy a régebbi birtokos, Vörös Zsigmond, 40 forint évi árendáért adta át a pusztaságot a dudariaknak: akkor megértette, miért engedte olyan könnyen vissza Esterházy gróf az uradalmat!
Szerencsére ő maga sem volt különb állapotban. Egy valamivel későbbi leírás olyan jellemző képet rajzol a birtokába bevonuló földesúrról, hogy szószerint közöljük: «Midőn Ányos Ferencz Esztergárra szakadt, telekes Bocskorban és egy rongyos Dolmányban járt» – a melyet még katonáskodása alatt viselt – «és hogy az Dolmány igen széllel béllett volt, reá unt, szürt vetett a nyakában, élelme is igen csekély képpen volt, egy Gunyhóban lakott (mellyet az előtt Dudariak csináltak) és élelemmel is jobnyira csak a Dudariak tartották, ki kenyérrel, ki kásával, káposztával, és más egyébbel, egy Bográcsa lévén, abban kását mit főzögetett, és úgy élődött, mint más szegény Legény.»[34]
Úgy egymáshoz illett az elpusztult birtok, a rongyos ruhájú gazda!
Ekkor tűnt ki igazán Ányos Pál atyjának testi-lelki ereje. Nem riadt vissza attól az emberfölötti munkától, a mely reá várt, ha ezt a vadont művelt gazdasággá akarja varázsolni, hanem rögtön hozzálátott föladatához. Először ki kellett irtani az erdőt, hogy megmunkálásra alkalmas területet nyerjen. A szomszéd falu parasztjainak és mesterembereinek eladta még lábán a fát: evvel kettős czélt ért el. Kapott pénzt, a minek ugyancsak szűkében volt, s lassankint vetésre alkalmas földet is. Ur létére sem restelte megfogni a kapa és ásó nyelét, versenyt dolgozott a parasztokkal és munkásokkal. A mint egy munkása mondja: «az irtástól kezeit nem sajnálta, mert az irtókkal edgyütt egyre dolgozott, hogy az tenyerein iszonyu hólyagok támadtak, mellyet az Fejsze, és Kapa nyél tört rajta».[35] Eleinte még háza sem volt, mert a hol a későbbi Ányos-kúria, Ányos Pál szülőháza állott, olyan iszonyú sűrűség volt, hogy húsz-harmincz lépésnyire sem lehetett látni.[36]
A szorgalmas munka kezdte meghozni gyümölcseit. Szerzett magának lovat, ökröt, disznót, s ha időnként érte is egy és más kellemetlenség, mint p. o. mikor a jól megdolgoztatott cselédei nem bírván a munkát, megszöktek mellőle és disznócsordáját őrizetlenül hagyták,[37] a termékeny földek egyre jobban belenyúltak az erdőségbe, a gazdaság egyre javult és szépült: pár esztendő alatt virágzó birtok támadt az egykori pusztaság helyén,[38] s az 50-es évek legelején Ányos Ferencz egyike lett a Bakony legtekintélyesebb köznemeseinek. Régi birtokaihoz újakat szerzett, s a két vármegye, Veszprém, az ősi székhely, Fehér, mely hosszú időn keresztül vendégül látta magánál az Ányosokat, sietett táblabíróvá választani a derék földesurat.
5. BAKONYI TÁJKÉP. SZIKLA ESZTERGÁR KÖZELÉBEN.
Ányos Ferencz megvalósította merész álmait. Visszaszerezte az ősi jószágot, ha nem is gazdaggá, legalább jómódúvá tette családját és olyan fényt árasztott az Ányos-névre, a milyent az vagy egy századja nem látott. «Nemes Szármozásának ő volt második kezdője, midőn El temetett fényét verejtékes kezekkel emelte ki sírjából» mondja róla gyermekeinek hálás kegyelete.[39]
Az 50-es évek elején, mikor gazdaságát rendbe hozta és megépítette házát, mikor tehát Esztergár méltó lett arra, hogy úri asszony nevezze otthonának, Ányos Ferencz megházasodott. Szíve sugallatát követte, mikor az előkelő családból származó, de földi javakkal nem túlságosan megáldott Gadóczi Rötth Klárát Komáromban 1749 dec. 30-án oltárhoz vezette. A nála épen tíz évvel fiatalabb menyasszony[40] Gadóczi Rötth Sándornak, Fehér vármegye tollforgató alispánjának[41] és feleségének, a Komárom vármegyéből való Hrabovszky Annának volt leánya.[42] Az apa, a fehérvármegyei tekintélyes Rötthök sarja,[43] felesége kedvéért eleinte Komáromban élt, ott született Klára is, majd a 30-as években visszavándorolt szülőmegyéjébe, megyei szolgálatba lépett s gyorsan emelkedett az alispánságig. Ekkor ismerte meg Ányos Ferenczet – úgy látszik, a fiatalok ismeretsége is ez időből való – s kezére járt a jussát igazoló okiratok megszerzésénél.[44] Ismervén jellemét, nyugodt lelkiismerettel bízta reá leányát, s ha már hozományt nem adhatott leányával,[45] legalább az egész családja szeretetét küldte vele férjének.[46]
Ányos Ferencz gyermekei. – Családi élete. – Az atya egyénisége. – Az édes anya. – A környezet és a családi kör hatása Ányosra; vallásossága, szeretete a szülőföld iránt, a történeti érzék hiányát pótló családi büszkeség.
A boldogság, mely e frigygyel az Ányos-kúriába költözött, nem volt múló vendég. Benépesültek az eddig rideg szobák, s rövid pár év alatt négy gyermekkel áldotta meg az Isten a szerető párt. A legidősebb János nevet kapott, a következő leány volt, Anna-Mária, előbb (1775-ben) Mesterházi Jánosnak, később (1780) Komáromi Sándornak felesége, a harmadik volt költőnk, ki 1756-ban István nevet kapott a keresztségben, a legfiatalabb, az 1762-ben született Ignácz, a kinek révén Ferencz ága tovább élt. Ötödik gyermekük, az Istvánnál négy évvel idősebb Sándor, korán elhalt.[47]
Az egyre szaporodó család s a kiterjedt gazdaság annyira elfoglalták az apát, hogy nem is gondolt vármegyei szolgálatra, hanem otthon élt, magát egészen a családapai és gazdai kötelességeknek szentelve. A mint Esztergárt termőfölddé alakította, többi birtokára fordította figyelmét, így Felsőörsre, a melyet szintén ő szerzett vissza családjának, Karádra. A mint a családi levéltárban fönnmaradt gazdasági könyvei bizonyítják,[48] valóságos mintagazdaságot folytatott, messzefekvő birtokainak kezelését tiszttartóira bízta, maga pedig, mint egy jól szervezett abszolut monarchia feje, rendeletekkel kormányozta uradalmait. Valójában ő tett mindent, alkalmazottai pusztán akaratának végrehajtói voltak. Figyelme kiterjedt mindenre, még a legapróbb dolgokat is számon tartotta s mint pontos gazda nemcsak kiadásairól vezetett pontos kimutatást, hanem intézkedéseiről s tiszttartóinak jelentéseiről is.[49] Nagyon sokat utazott, majd itt, majd ott jelent meg munkásai között, különösen tavasztól őszig, a nagy munkaidőben, s valamint szegény ember korában nem hátrált meg a munka elől, most is akkor érezte magát legboldogabbnak, ha kint a zöldellő vetések között vagy a gabonával teli szérükön ellenőrizte emberei munkáját. Valószínűleg jó gazda voltának köszönhette, hogy Nádasdy Ferencz gróf, horvátországi bán is megtette «plenipotentiariusának», ma azt mondanók jószágkormányzójának. Azt a sok újabb terhet, a mit ez a megbízása vállára rótt, szívesen viselte el «kedves grófjáért», a kihez igen ragaszkodott.[50]
Életét csak rokonainak áskálódásai keserítették meg, különösen öcscséé. Mikor a fiatalabbik testvér látta, hogy bátyjának fáradsága milyen gazdagon gyümölcsözik, föltámadt ellene s minden módon szeretett volna részt kapni az immár termékenynyé vált Esztergárból. Először ugyanazzal a váddal tört reá, a melylyel Toldi Miklós a bátyjára, a fiatalabb testvérek tipikus vádjával: mikor atyjuk meghalt, bátyja és tutora, Ferencz, nem taníttatta, hanem szántszándékkal meghagyta együgyű tudatlanságában. Megidéztette bátyját, hogy számot adjon gyámi sáfárkodásáról. Majd a királyi táblánál indított eljárást, hogy ő is részesedjék az Esztergárra és Felsőörsre vonatkozó királyi donatióban.[51]
Az idősebb testvérnek, Toldi Györgygyel ellentétben, könnyű volt kimutatni a vádak alaptalanságát, hiszen atyjuk halálakor maga is gyermek volt, a ki gyámságra szorult, nemhogy ő lehetett volna öcscsének gyámola. Esztergár, igaz, családi birtok volt, de ő nem a királynétól kapta donatióként, hanem Esterházy gróftól személyes szolgálataiért s mind a bizonyságok előteremtését, mind a kietlen puszta megművelését egészen maga végezte. E védelem igazságát maga a fiatalabb testvér is kénytelen volt elismerni, úgy hogy még a pör megindításának évében, 1760-ban, 1100 forintért lemondott minden jogáról és követeléséről.[52] A béke azonban nem volt tartós, 1762-ben, majd 1774-ben újra megindította Ignácz a pört,[53] a mely, úgy látszik, egyezség révén azzal ért véget, hogy Ferencz a kisesztergári birtokrészletről lemondott Ignácz ága javára.[54]
Ilyen ember volt az a férfiú, a kit Ányos Pál apjának hívott. Ambitiosus, nemes férfi, szorgalmas, lelkiismeretes gazda, hű sáfára magának és grófjának. Ha még hozzáveszszük, hogy esztergári kis kastélyából nem hiányoztak a könyvek, a komoly olvasmányok: a római klasszikusok, jogi és történeti munkák és egy pár theologiai munka,[55] előttünk áll úgy, a mint a meglévő adatokból megrajzolhattuk képét. Milyen ember volt családja körében, arról a száraz históriai adatok természetesen hallgatnak. Ányos Pál eddigi életírói majd mind – hol élesebben, hol burkoltan – kegyetlenséggel, ridegséggel vádolják Ányos Ferenczet.
Azt állítják, hogy családja rettegéssel tekintett a zsarnok apára, «a legszigorúbb és legszenvedélyesebb emberek egyikére». Irott bizonyságaink erről mit sem tudnak. Gyermekeinek nyilatkozataiból ellenkezőleg arra következtethetünk, hogy a derék, családjának élő ember nagyon szerette gyermekeit, és azok is szeretettel ragaszkodtak apjukhoz. Ignácz fia abban a pár lapnyi iratban, melyet a maga gyermekei számára családjukról készített, apjáról a fiúi szeretetnek valóban megható hangján emlékszik meg,[56] költő fiának versei több ízben tesznek tanúságot arról, hogy nem mint rettegő fiú állott szemben a szívtelen atyával, hanem mint hálás, engedelmes gyermek tisztelt, szeretett szülőjével.[57] Sőt nemcsak maga említi szeretettel atyját, hanem barátja, Barcsay is többször hivatkozik erre a szeretetre,[58] a ki pedig csak Ányos szavai alapján alkothatott magának fogalmat az atya és fiú viszonyáról. Mi azt hiszszük, hogy Endrődi Sándor s a többi biographus, mikor a szelid, gyöngéd édes anyával, durva, érzéketlen atyát állítottak szembe, annak a divatnak hódoltak, a mely az újabb irodalom történetében Goethe és még inkább Petőfi élete körülményeinek ismerete nyomán lábra kapott. Segítette ennek a divatnak kifejlődését az a természetes ellentét, a melyben az élet gondjaival küzdő férfi és a családnak élő nő gyermekeikkel szemben állanak, meg magának a két nemnek természete is: hogy azonban az ellentét, bár gyakran, de nem szükségképen ilyen kiélezett, azt többek között épen Ányos szüleinek példája igazolja.
6. A NAGYESZTERGÁRI RÉGI ÁNYOS-KÚRIA.
Édes anyja fiatalon, alig húsz éves korában került a régi koronázó városból a Bakony közepén fekvő faluba és a derék, gazdaságáért élő apának méltó élettársa, a vidéknek első úrasszonya lett, a kit az egész Bakony tisztelt és szeretett. Hogy a gyermekei nagyon szerették édes anyjukat, arról az a verses köszöntő tanúskodik, melylyel költő fia neve ünnepére megtisztelte.[59] Az egész vers minden érzelgősségtől menten, olyan nyugodt boldogsággal, olyan természetes hangon szól, a hogyan csak a mélyen érző s gyöngéden szeretett fiú tud írni. Az anya volt a család lelke, s jóságát férje, gyermekei állandó szeretettel viszonozták. Még később is, mikor a fölserdült gyermekek szétszóródtak, valóságos ünnep volt egy-egy látogatásuk. Maga Ányos írja, hogy visszatérve szüleihez, «megkönnyebbül a szíve», érzi azt a meleg családi érzést, a mely szüleinek egymás iránti szeretetéből kiárad, ebből a «kötésből», a mely igazán a természet szerint való.[60]
Ebben a környezetben élte le Ányos István gyermekéveit, azokat az esztendőket, a melyek érzelmi tekintetben a legfontosabbak az ember fejlődésében. Valljuk mi is, hogy a nevelés, még a legnemesebb értelemben vett nevelés sem változtathatja meg a jellem alapvonásait, de az is kétségtelen, hogy az öröklött dispositiók érvényesülésére igen nagy hatása van annak a környezetnek, a melybe az embert a véletlen veti. Hogy Ányos érzelemvilága olyanná fejlődött, a milyennek később műveiből megismerjük, arra származásán kívül ezek az első esztendők voltak döntő hatásúak. Itt, a szülői házban a kölcsönös szeretet hatása alatt fejlődött ki benne az az erős családi érzés, a mely később, mivel nem talált természetes kielégítést, barátaihoz való szinte ábrándos ragaszkodásban nyilvánult;[61] itt az a becsületes őszinteség, mely mint költőt szinte páratlanná teszi abban az időben: nem rejti el érzelmeit, nem tagadja meg természetét, hanem bevallja fájdalmát, kínjait. Csak föltevés ugyan, mert nincs rá semmi bizonyítékunk, hogy vallásos érzelmei is már gyermekkorában, Esztergárott, ébredtek öntudatra, de igen valószínűnek tartom. A hit abban az időben még sokkal épebben élt a szívekben, lelki szükséglet volt, a melyet különösen a nemesi házak úrasszonyai éreztek, s hogy az Ányos család nem volt közömbös a vallás tanításai iránt, azt már az is valószínűvé teszi, hogy ott volt közelükben, alig egy negyed órányira, a czisztercziek székháza, a zirczi kolostor, a melynek tagjaival, valamint az egész renddel a család állandó jó viszonyban élt és él.
És még egy erős érzelem vert tanyát szívében, szülőföldjének szeretete. Ha mai szemmel olvassuk verseinek azon helyeit, a hol a Bakonyról emlékszik meg, halványnak, színtelennek találjuk a róla festett képet, gyöngének az érzelmet, melyben fogantak. De ne feledjük el, hogy csak a XIX. század nagy költői, Petőfivel az élükön, merték megütni, bátor kézzel, lantjukon az új hangot. A XVIII. század utolsó harmadában a költők tartózkodtak sajátos lelki világukat föltárni az olvasók előtt, a kor fölfogása szerint nem volt illő ezeket az egyéni érzéseket megszólaltatni. Ezért a szülővidék szeretete legföljebb az epika és dráma álarczába burkolva jelent meg, mint p. o. Dugonicsnál, a ki meséit s hőseit hozta szülővárosával, Szegeddel, kapcsolatba. Ányost ép úgy, mint Bessenyeit, végig kíséri életén szülőföldjének emléke s nyomot hagyott költészetén is. A bihari remetét az Alföld, őt a Bakony szeretete egy-két hangulatos tájképi részlet festésére ihleti.
Szerette Esztergár környékét, a «Bakony erdeinek ezt a kies rejtekét», a tipikus dunántúli földet, a hol a Bakony szétnyíló hegyei dombos-völgyes katlant zárnak maguk közé s erdőborította lejtőikbe mélyen be engedik furakodni a gazdagon termő lapályokat. Nem nagyszerű a tájék, mint a Tátra vagy Erdély hótakarta bérczei, hanem bájos, akárcsak a XVIII. század pásztori költészete nyomán formálták volna. Ilyen különösen az a «dombocska», a mely Zircz fölött, a messze elterülő, «sárgult kalászokkal» borított szántóföldekből emelkedik, és az a kis falu, Nagyesztergár, a mely a «gyümölcsfákkal» kerített, «eleven forrásoktól öntözött» dombot mint ezüst koszorú koronázza. Több ízben emlékszik meg róla Ányos, legrészletesebben anyjához írt üdvözlő versében,[62] mindig egyformaszeretettel. Érezzük, hogy nem puszta szó, mikor így énekel:
Táplálták ezt az érzést ismételt látogatásai, azok a hónapok, melyeket tanuló és szerzetes korában Esztergárott töltött, de az érzés alapja gyermekkorában rakódott le szívében, vagy épen úgy szállott reá atyjától, a ki, a mint föntebb láttuk, szellemének energiájával s arczának verejtékével szerezte meg családjának ezt a szép földet. Csoda lett volna-e, ha a Bakonyhoz való vonzódást átülteti gyermekeibe is?
7. CSESZNEK VÁRA.
A sok lelki kincs között, melyekkel a családi ház szülöttét megajándékozta, hiába keresünk egyet, a mely pedig a régi nemesi kúriák rendes útravalója volt, a történeti érzéket, a dicső mult jelentősebb eseményeinek tudatát s az ezen alapuló érdeklődést és fogékonyságot nemzetünk lezajlott, százados küzdelmei iránt. Állításunkat bizonyítani és e föltűnő jelenség okára rámutatni nem nehéz föladat. Bizonyságul elég hivatkozni Ányos később írt költeményeire, a melyekben hangot kér ugyan gyakran, többször talán, mint a korabeli írók nagy részénél, a mult egy-egy eseménye, hőse, de e hangok, a lelkesedés heves szólamai, a szívnek és nem az észnek hangja: Ányos nem a multat ismerte, hanem csak annak a köztudatban élő és ható pár mozzanatát. A család körében nem is nyílt alkalma, hogy megszerezze ezt az érzéket. Az által, hogy az Ányosok sorsa nem kapcsolódott oda a nemzet multjának nagy fordulataihoz, hogy családjuk sorsa nem szövődött össze a nemzetével, nem fejlődött ki náluk történeti traditio, mely apáról fiúra szállt volna. Nagymúltú várak sem voltak Esztergár közelében, melyek képzeletüket foglalkoztatták volna. Az az egyetlen regénye omladék, a Bakony északkeleti lejtőjén uralkodó Csesznek vára, mely a pannonhalmi főapátság levéltárának egyik oklevele szerint már 1323-ban fönnállott,[64] nem játszott fontos szerepet a multban,[65] noha királyi birtok volt és 1392 óta a hozzá tartozó helységekkel a Garaiak hatalmas uradalmának középpontja. Az Esztergár szomszédságában emelkedő vár sokszor cserélt gazdát, 1478-ban leánynegyedként a Szécsiek kapták, 1483-ban Szapolyai István,[66] végül mai birtokosai, az Esterházyak. Csesznek romjai között bizonyára gyakran megfordultak az Ányos-fiúk, megmászták a csonka falakat s a közvetetlenül a vár mellett égbenyúló ú. n. elkülönített tornyot, a mely szebb időkben századokkal azelőtt, az őrtorony és védelmi torony kettős rendeltetését egyesítette,[67] akkor azonban a baglyoknak és ölyveknek volt kedves tanyája. Maga a rom, a XVIII. században csak úgy mint ma, nem idézte föl a mult emlékét; mint a hajdani harczoknak néma tanúja sötéten borongott a Győr-Veszprém között húzódó országút fölött.[68] Még a nép képzeletvilágát sem indította meg, az sem fűzött hozzá mondákat,[69] mindössze azt a szegényes tudatot őrizte meg róla, hogy valamikor Garai Máriáé volt. Egy karszék formájú szikladuczot ma is «Gara székének» nevez Csesznek lakossága.
A történelmi érzék hiányát a családi büszkeség pótolta az Ányosoknál. Mint testvéreit, Istvánt is lelkesítette az a tudat, hogy ősei fegyverrel kezükben estek el az ellenség csapásai alatt,[70] s ha atyja a téli estéken a XIV-XVI. századokban élt nagy Ányosokról kezdett regélni, a kiknek tetteit ő, mint a család okleveleinek felkutatója s a család régi dicsőségének fölújítója jól ismerte, fölhevült, keble önérzettől dagadt, hogy ő is e férfiak sarjadéka. Nemesi önérzete annyira kifejlődött, hogy még szerzetes korában sem tudott róla lemondani,[71] de dicséretére azt is el kell ismernünk, hogy ez az öntudat sem túlságba, sem egyoldalúságba nem csapott.
Pál elkerül a szülői háztól. – Elemi iskolázása Komáromban. – Hányatott gimnáziumi pályája. (1765-1772) Poéta és rhetor Pápán. – A pálos gimnázium hatása. – A tanulmányok rendje és az iskola szelleme. – A hazafias érzés. – Pálos szerzetesnek készül. – Elhatározásának okai. – A föltevések s a természetes magyarázat. – 1772-ben beöltözik a rendbe.
Nagyon korán elkerült a szülői háztól Ányos. Hét éves lehetett, mikor az elemi iskola elvégzésére atyja Komáromba küldte[72] a fiú nagyszüleihez,[73] hogy ha már a családi tűzhelytől távol kell a kicsiny gyermeknek ifjú éveit tölteni, a szerető nagyszülők házában ne érezze az idegen hely ridegségét. Komáromi életéről és tanulmányairól jóformán semmit sem tudunk. Hogy a nagyanya körében kellemes élete volt a kis fiúnak, az természetes, de csak föltevés,[74] hogy a gimnázium előkészítő tanfolyamát a városi elemi iskolában végezte, jobban mondva, hogy ott tanult meg írni és olvasni, az onnan következik, hogy a komáromi jezsuita iskolában régebben fönnállott előkészítő osztályokat 1729-ben, illetőleg a közöttük legmagasabbat, a minimát 1732-ben megszűntette a rendtartományi főnök.[75] Úgy látszik, csak egy, legföljebb két esztendőt töltött Ányos Komáromban, s az elemi ismereteken kívül nem vésődött más emlékezetébe, mint a híres komáromi kőszobor, a töröknek fügét mutató szűz, mely a vár oldalába illesztve, azt a büszke igazságot jelenti, hogy nem találkozott még ellenség, a melynek Komárom vára megadta volna magát.[76] Ez volt az első történelmi emlék, mely Ányos fejledező értelmére hatott, s ez is, mint az eddigi családi traditiók, általános és színtelen volt.
1765-ben Győrbe került minor parvára a jezsuiták gimnáziumába.[77] Miért nem folytatta Komáromban tanulását, a hol ebben az időben teljes gimnázium állott fönn, nem tudjuk. Talán az 1764/65-ben hónaponként megújuló földrengések rémítették meg szüleit?[78] Lehet az is, hogy atyja közelebb akarta tudni fiát magához, ezért vitte Győrbe, a Veszprém vármegyei nemesség kedvelt tartózkodó helyére, a mely ugyan szintén kívül esett a vármegye határán, de a melylyel az érintkezést állandóan fönntartották, s a vármegye székhelyével szemben az volt nekik, a mi a fölsődunai megyék lakosainak Budával szemben Bécs. Itt tanult István bátyja, János is, ez a poéták, az a minores parvistae-k között szerepel ezen esztendő (1765/66) katalogusaiban, s előbbi a rhetorok, utóbbi a maiores parvistae sorában a következő 1766/67-ik évi katalogus szerint.[79]
8. A KOMÁROMI VÁR »KŐSZŰZ«-E.[80]
János bátyja 1767-ben elvégezte a gimnáziumi tanfolyamot, és a mint öcscse egyik leveléből következtetni lehet, valószínüleg Győrött, a filozofiára iratkozott, hogy azután jogot hallgasson, és «hazájának elméjével szolgáljon».[81] Ugyanekkor Istvánt is kivették a gimnáziumból és visszaküldték nagyanyjához Komáromba, úgy látszik nem akarták a két különböző korú fiút – ha János csakugyan Győrött tanult tovább – egy városban hagyni akkor, a midőn a nagyobbik már ifjúvá serdült. Itt a jezsuiták gimnáziumában járta az 1767/68. esztendőben a principiát.[82]
A nyári szűnidő után atyja nem Komáromba vitte, hanem követve öcscsének, az idősb Ignácznak példáját, a ki 1747-től 1752-ig veszprémi tanuló volt, fiát szintén Veszprémbe adta a piaristák jóhírű gimnáziumába, a mely épen abban az időben, a 60-as években, Perczel Imre igazgató vezetése alatt virágkorát élte. Tanulóinak száma rendszerint fölül volt a 300-on s olyan tanárai voltak ebben az időszakban, mint Pállya István, egyik legjelesebb iskolai drámaírónk, a ki épen az Ányos érkezése előtti években adatta elő két sikerült vígjátékát, a Ravaszi és Szerencsést, meg a Pazarlay és Szűkmarkosyt, [83] Sárváry Ferencz, Révainak kedves barátja, a kiről egyik költői levelében azt mondja:
továbbá Berencs Keresztély, szintén jó embere Révainak. A többi is majd mind vagy már akkor vagy később szorgalmas munkása irodalmunknak, s a mi még fontosabb, mindannyiukat erős magyar szellem lelkesítette. A nemzetietlen kor embereinek ezt a tudatossá ritkán való érzelmét iparkodtak átültetni tanítványaik lelkébe is. Ányos azonban tanulmányainak nagy kárára itt is csak egy esztendőt tölthetett, a 68/69-iket, a mikor mint grammatista ötvenötöd magával Berencs Keresztély keze alatt tanult, a ki velük együtt még huszonöt syntaxistát, tehát összesen 90 iskolás fiút tanított.[85]
9. A KOMÁROMI JEZSUITA, KÉSŐBB BENCZÉS KISGIMNÁZIUM.
A következő iskolai év őszén Ányos folytatta vándorútját, a syntaxis évére (1796/70) ismét Komáromba,[86] s innen mint utolsó állomására, Pápára ment a pálosok gimnáziumába.[87] Itt Pápán az 1770/71 és 1771/72. iskolai esztendőben elvégezte a gimnázium hátralévő két osztályát, a poesist és rhetorikát, még pedig olyan szerencsés körülmények között, hogy mind a két folyamban ugyanaz a tanár vezette, Barabás Gellért.[88] Az 1772. év nyarán középiskolai tanulmányaival elkészülve, elhagyta a pálos gimnázium falait.
Két irányban nyilvánult a pápai iskolázás hatása Ányosra: fejlődésére kedvező, élete sorsára végzetes volt. A férfiúvá lett Ányos csak áldhatta sorsát, hogy a magyarországi ötven gimnázium közül épen abban végezte be tanulmányait, a mely a tanítás anyagát és módszerét tekintve a XVIII. század közepén kétségtelenül a legkiválóbb volt hazánkban. Míg a jezsuiták oktatása az 1735-ben megjelent Typus szerint[89] nem ismert más czélt, mint a latin nyelv teljes elsajátítását, s ennélfogva a heti órákat egy pár negyedóra kivételével egészen a latin nyelv gyakorlására foglalták le; míg a náluk sokkal modernebb szempontokat érvényre juttató kegyesrendiek is inkább csak abban tértek el tőlük,[90] hogy szakítottak a merev formális képzéssel, a latin nyelv tanítása keretében a puszta grammatizálás helyett irodalmi ismeretek nyujtására törekedtek s bevezették iskoláikba a számtant meg a reáliákat:[91] addig a pálosok szabadabb szellemben fogták föl azt, mennyit és hogyan kell tanítani a középiskolákban, modernebbek és magyarabbak voltak. A görög nyelvvel ugyan a kegyesrendiek mintájára ők sem foglalkoztak, s ennyiben iskoláik elmaradnak a jezsuitáké mögött, de minden más tekintetben messze fölöttük állanak, s meghaladják a kegyesrendiekét is. Rendjök kiváló főnöke, a később püspökké szentelt Esterházy Pál, abban a korban szokatlan világossággal és határozottsággal mondja ki, hogy a tanításnak csak egyik czélja az ismeretszerzés, a másik, nem kevésbbé fontos, az értelem és ítélőképesség fejlesztése.[92] És a mi az utókor előtt még magasabbra emeli őt: az igazság e bátor fogalmazásának, melyet még a XX. század tanárai sem értenek meg mind, érvényt is tud szerezni. A két pálos gimnáziumban, az újhelyiben és pápaiban,[93] a tantárgyaknak nagy változatosságával találkozunk. A humaniorák (latin, történet, vallástan) mellett, melyeket nagyrészt a jezsuitáknál használt könyvekből tanítanak,[94] ott találjuk, még pedig nem jegyzetek, hanem könyvek alapján előadva, a számtant és praktikus alkalmazását, a geometriát, a melyekre olyan nagy figyelmet fordítottak, hogy iskoláik messze földön híresek voltak, az algimnáziumban a természetrajzot, mi több, egészen természetes sorrendben (állattan, növénytan, ásványtan),[95] a fölsőbb osztályokban a földrajzot, csillagászattant és chronologiát.[96] A legkiemelkedőbb mozzanat azonban tanrendszerükben a magyar nyelv szerepe. A jezsuitáknál a magyar beszéd tiltva volt, s Virág nemes fölháborodással említi, hogy a tanítói mindenféle lealázó jelekkel bűntették, a ki magyarul mert szólani,[97] a kegyesrendiek, mint nemzetünkhöz símuló tanító-rend, használták ugyan iskoláikban a magyar nyelvet, de csak mint a tanítás eszközét; czélként egyedül a pálosoknál szerepel, a kik hetenként magyar gyakorlatokat iratnak, hogy növendékeiket anyanyelvükön is megtanítsák helyesen írni és fogalmazni. Ezt a czélt s vele kapcsolatban a magyar érzés ápolását szolgálták az iskolai színjátékok is, minden esztendőben kettő, s mindig magyar nyelven előadva.[98] Az egyetlen magyar eredetű rend nem tagadta meg eredetét és hazafias hagyományait!
10. KOMÁROM A XVIII. SZÁZADBAN.[99]
Így Ányos értelmi és érzelmi világa egyként gazdagodott. Az otthonból magával hozott családi büszkeség veszprémi és pápai magyar érzésű tanárai és az iskola hazafias szelleme következtében szélesebb körű lett, nemzeti büszkeséggé nemesedett. A korlátolt szemhatárú gyermek előtt, a ki a Dunántúl egy kis részén kívül egyebet nem ismert, s családja nevezetesebb eseményein kívül mást a multból nem tudott, föltárult «a mult és jelen, az emberiség története, az egyes népek eloszlása a földön és az országok földrajzi viszonyai». Ezt a képét azonban nem szabad szószerint vennünk, s Ányos tanulmányait a kelleténél többre becsülnünk. Az emberiség multjának ismeretén nem érthetünk többet, mint hogy a világhistoria legkiemelkedőbb eseményein kívül, a kor tudományához képest elég részletesen, ismerte az Isten választott népének meg a klasszikus ókori nemzeteknek erkölcsi okulás czéljából bemutatott harczait, a mihez legföllebb egészen homályos fogalmak járultak a magyar történelemből; a földrajzi ismeretei pedig, a leíró földrajz köréből ki nem lépve, főképen a nevezetesebb országok területi megoszlására s városaik nevének fölsorolására terjedtek, ezenkívül költeményeinek földrajzi kitéréseiből következtetve, Európa főbb folyóit és hegylánczait tudta képzeletben beállítani a maguk helyére.
És mégis sokkal többet tudott, és a mit tudott, jobban, elfogulatlanabbul tudta, mintha az egész gimnáziumi tanfolyamot a jezsuiták iskoláiban végezte volna, a hol a rend szokása szerint az összes tanulmányok mint a latin nyelv vagy a vallástan segédtudományai szerepeltek, s a világtörténet közép- és újkori része valójában nem volt egyéb, mint egyháztörténelem, a katholikus egyház küzdelmeinek a rajza, és a hol földrajzot egyáltalán nem tanítottak.
Milyen tanuló volt Ányos, arról nem szólnak adataink. Ha szabad későbbi ismereteiből következtetnünk, azt hiszszük, tanárai nem vallottak vele szégyent, és mikor az 1771/72. iskolai év végén, Kisasszony napján, visszatért szülőihez, azok is meg voltak elégedve gyermekük készültségével.
11. PÁLLYA ISTVÁN ARCZKÉPE.[100]
Ekkor éreztette a pápai iskolázás másik, Ányos életére végzetes hatását: a tizenhatodik évében járó fiú megvallotta szüleinek, hogy pálos szerzetes akar lenni. Mi indította a fiatal Ányost erre a lépésre, olyan kérdés, a melyre az életrajz-írónak meg kell felelnie, még, akkor is, ha – mint a jelen esetben – egyetlen biztos támaszpontunk sincs. Életének első ismertetőjén kívül mindegyik foglalkozik a kérdéssel,[101] de bár Koltai, és még inkább Sulyok megokolásában[102] vannak figyelemre méltó érvek, a kérdést megoldottnak ma sem tekinthetjük.
Azt hiszem, ha tisztán akarunk látni, két részre kell bontanunk a föladatot. Miért akart pap lenni Ányos, és miért épen pálos szerzetes.
Mi vonta Ányos szivét a papi pálya felé, mi bírta rá, hogy jómódú nemesi ház gyermeke létére lemondjon azokról az élvezetekről, a melyeket a világi élet kínál az ifjúnak, arra csak Endrődi tud positiv, illetőleg tőle positivnek tartott bizonyságot. Ányos Pál költeményeinek Abafi-féle kiadásában írja: «E fordulatot – t. i. Ányosnak szerzetbe lépését – egy meglehetősen komikus eset képezi. Atyja új ruhát készíttetett János fiának, ki legidősebb volt a négy testvér között, János elviselt öltözetét pedig a mi fiatal költőnk kapta meg. A szigorú és takarékos atya parancsára ebben kellett volna járni egy darabig, de az ifjú Ányost e csekélység nagyon kihozta a maga csöndes sodrából, s minthogy ez időben tetszeni vágyott valakinek: elhatározta, hogy inkább lemond a világ összes örömeiről, mintsem kopott ruhában mutassa magát kedveltje előtt. A következő évben (1772) szerzetbe lépett … Mindezt biztos családi kútforrásokból tudom, s tünjék föl bármily kicsinyes oknak, így történt.»[103]
Melyek voltak e «biztos családi kútforrások», honnan merítette Endrődi e kútforrás csalhatatlanságában vetett hitét, azt nem mondja meg. Mi azonban e forrásnak mind hitelességét, mind megbízhatóságát kétségbe vonjuk.[104] Nem tartjuk hitelesnek, mert maga Endrődi nem nevezi meg a forrást,[105] a mai nemzedék pedig nem tud semmit erről az állítólagos történetről.[106] De ha ez a hagyomány valóban élt volna is a családban, megbízhatóságát maga a tartalma megdönti. Nem szólva arról, hogy az 1771. év őszének elején – ekkor kellett Endrődi szerint a komikus (!) eseménynek történnie – az alig tizennégy és fél éves gyermek nehezen viselhette volna a nála legalább öt évvel idősebb, húsz esztendős bátyjának ruháját, gyermek-psychologiai szempontból érthetetlennek vagy legalább is nagyon különösnek kellene tartanunk, hogy ez az általános szokás, a nagyobb gyermek ruháinak átutalása a fiatalabbra, a fiatal tizenötödfél esztendős szívet a világ örömeiről való lemondásra bírta volna. Heves kitörés az atyai zsarnokság és fukarság ellen, ha a fiú szenvedélyes; fájdalmas, de megnyugtató síró-roham, ha gyönge és érzékeny; resignált belenyugvás és engedelmesség a szenvedő martir érzetével, ha ábrándozásra hajló: ennyi és nem több, a mit Ányos tehetett. Hogy pedig az állítólagos makacs dacz csak egy év mulva, 1772 őszén, valósította meg elhatározását, addig forrott és emésztette magát, az lélektanilag ép olyan lehetetlen föltevés, mint a másik, hogy a szülők, különösen a szerető édes anya, némán tűrték volna, mint lesz fiúk egy gyermekes szeszély miatt egész életére szerencsétlenné. Hiszen, ha meg akarták volna akadályozni e lépést, elég lett volna akár a pápai gimnázium igazgatójának, a derék Némethy Elek perjelnek, vagy a magyar provinczia akkori, emberszeretetéről híres provincziálisának, esetleg a nagyműveltségű generálisnak, Esterházy Pálnak szólni: mindenesetre ők maguk tiltakoztak volna, hogy ilyen világi indító ok vezesse közéjük a fiatal Istvánt, és maguk iparkodtak volna visszavezetni őt szűleihez.[107]
Endrődi elméletének megdűltével,[108] mivel ezen kívül semmi más tényre, vagy annak tartott körülményre nem hivatkozhatunk, nincsen más hátra, mint visszatérni a természetes magyarázatra. Egyáltalán minden történelmi jelenség vagy lélektani fejlemény magyarázatánál – s az irodalomtörténet épen e kettő kapcsolatán épül föl – mindannyiszor el kell fogadnunk a legtermészetesebb megfejtést, mikor határozott, kétségbevonhatatlan adatok nem szólnak ellene. A föltevéshez, a természeti és társadalmi tudományok e hatalmas, nélkülözhetetlen fegyveréhez, csak akkor szabad nyulnunk, ha a természetes magyarázat elfogadhatatlan, s ha más megdönthetetlen megfejtést nem nyujtanak a bizonyító erejű adatok.
A természetes magyarázat, a melylyel Ányos Istvánnak e lépését megértethetjük, olyan egyszerű, hogy szinte csodálkozva kérdezzük, miért nem mondták ki előzőink. Ányost a papi pályára a hivatottság vezette, jobban mondva az a hit, hogy erre a pályára született.
Különben is mennyi külső és belső körülmény szól magyarázatunk mellett! A család buzgó katholikus, melynek birtokában valamikor a XV. század végén még egy ezüst ereklyetartó is szerepelt Basilides vértanú fejével,[109] s ha a XVIII. század közepén az ereklye maga, Isten tudja, hányadik kézen volt, az emléke élt a családban; maga a vidék, a Bakony belseje, híres vallásosságáról, s a leglátogatottabb búcsújáróhelye pár kilométernyire van Esztergártól, Zircz pedig a cziszterczitáknak hatalmas kolostorával, mely az egész környék szellemi életének középpontja volt, közvetetlenül határos az Ányos-birtokkal; Ányos hívő lélek, a ki költeményeiben, bár mindig őszintén és leplezetlenül tolmácsolja gondolatait, érzelmeit, soha egy szóval sem ingatja meg hitébe vetett föltevésünket, ellenkezőleg, első költeményein kezdve a legutolsóig igen sokszor mutatja ki, hogy ha nem is volt mindig olyan pap, a milyennek az egyház kívánja szolgáját, hívő léleknek, jó katholikusnak mindvégig megmaradt.
ÁNYOS FERENCZ, A KÖLTŐ APJA.
12. ZIRCZ FŐTERE A CZISZTERCZI APÁTSÁGI TEMPLOMMAL.[110]
Gondoljunk továbbá arra, hogy a fiatal Ányos ezt a lépését megelőzőleg két évet töltött olyan szerzet körében, a melynek tagjai nemcsak derék papok, hanem derék emberek is voltak, elfogultságtól, vakbuzgóságtól ment szelid férfiak,[111] a kik nem csak külsejükben egyesítették a papi méltóság és a világiasság ismertető jeleit – szép fehér reverendájuk volt és szakált viseltek[112] – hanem fölfogásukban, életük módjában is úgy tudták egyesíteni a két ellentétes követelményt, hogy egyik sem látta kárát,[113] egyforma lelkiismeretességgel tanították az Isten igéjét és a világi tudományokat; nem vetették meg a világnak apró megengedett örömeit,[114] de megtartották fogadalmukat s kölcsönös szeretetükkel[115] egy mintaszerű kis köztársaságot alkottak. A gondjaikra bízott hívőknek nemcsak lelki szükségleteivel törődtek, hanem az anyagiakkal is: segítették polgártársaikat, ha bajba jutottak.[116] A kit a véletlen közéjük vitt, mint p. o. a református Bessenyei Györgyöt, nem tudta eléggé dicsérni vendégszeretetüket az idegenek, szívességüket egymás iránt.[117]
Ilyen életet folytatott az a húsz pálos szerzetes is, a kik a pápai rendházban minden nap Ányos szeme előtt voltak. Sőt a mennyire az egykorú hivatalos jelentésekből megítélhetjük, a pápai kolostor még a pálos rendházak közül is kivált. Talán nem is a véletlen műve volt, hogy annyi derék szerzetes került itt össze, hanem inkább a vezetőknek az az igyekezete, hogy egyetlen főgimnáziumukat erkölcsileg és szellemileg minél magasabb színvonalra emeljék.[118] Ha voltak is hibáik, a gyermekifjú tapasztalatlan szeme nem födözte föl, tanárait és a kolostorban élő szerzeteseket az ő ábrándos, könnyen hevülő lelke a szeretetnek és tiszteletnek glóriájával övezte. Kétségtelen, bár írott bizonyságot nem tudunk fölmutatni, hogy a mint évekkel később rajongó lelkesedéssel fordult irodalmi és rendi barátaihoz, ekkor ugyanolyan érzelemmel közeledett mintaképeihez: van-e jogunk csodálkozni, ha a tizenhatodfél éves ifjú szívében, a ki teljes életében átadta magát a hangulatoknak és érzelmeknek, megfogamzik a gondolat, hogy követi szeretett mesterei példáját?
E fejtegetésekben megvan a felelet a másik kérdésre is, miért választotta épen a pálos rendet. Ha valakit ez a magyarázat nem elégít ki, vagy azokat a kísérő mozzanatokat is meg akarja ismerni, melyek Ányost elhatározása irányában befolyásolták, hivatkozhatunk arra, hogy a pálos-rend, mint az egyetlen magyar eredetű szerzet, mindig kitűnt magyaros érzésével és nemcsak a köznemesség kedvelt szerzete volt, hanem tagjainak legnagyobb része is a nemesség sorából került ki;[119] hogy nemcsak a jezsuita rend után a leghatalmasabb,[120] hanem kétségtelenül a legnépszerűbb rend volt hazánkban, mely püspököket, sőt esztergomi érseket is adott az országnak; hogy maga az Ányos-család is volt már kapcsolatban a renddel, Ányos Kristóf révén, a ki István előtt száz esztendővel vette föl a fehér reverendát.[121]
Ányos István tehát az 1772. év október 15-én belépett a pálos rendbe,[122] s eddigi keresztnevét a rend védőszentjének, Egyiptom híres remetéjének, nevével cserélte föl.
Novicziusi éve Márai-Nosztrán. (1772-1773.) – Találkozása Virág Benedekkel. – Leteszi az egyszerű fogadalmat. – Filozofus Pápán (Conclusiones) és a nagyszombati egyetemen. (1773-1776.) – Tanárai és tanulmányai. – Első kísérlete a költészet terén: Ovidius-fordításai.
Gindl Gáspár, a magyar pálosok provincziálisa, a beöltözés után a márianosztrai pálos kolostorba küldte az új szerzetes növendéket, hogy ott töltse, mint noviczius, az egy évi próbaidőt.[123] Innen kezdve majd négy esztendőre eltűnik szemünk elől Ányos. Novicziusi és egyetemi éveiről nem bírunk egyebet, mint száraz adatokat, csak az időpontokat ismerjük, a mikor életének egy-egy szakaszát megkezdte vagy bevégezte. Azokról az érzelmekről, melyekkel lelke ezen évek alatt el volt telve, tanulmányairól későbbi nyilatkozatai nem tesznek említést.
13. VIRÁG BENEDEK ARCZKÉPE.
Élete nem különbözhetett a többi szerzetes növendék életétől. Bakonyvári többször idézett művéből ismerjük a pálos novicziusok rendes foglalatosságait, Szluha Demeternek föntebb idézett verséből egy pálos zárda belső életét. Tudjuk, hogy pontosan be volt osztva idejük, és a subprior vezetése alatt lelkiismeretesen előkészítették őket későbbi hivatásukra. Nem hiszszük, hogy Ányosnak, a ki már a jezsuitáknál és Pápán a gimnáziumban hozzá szokott a szigorú fegyelemhez és engedelmességhez, nehezére esett volna ez az esztendő. A kies fekvésű Márianosztra, lelkivezetőjüknek határozott, de jólelkű bánásmódja, a gazdag, majd ezer kötetből álló könyvtárban töltött órák[124] és elsősorban a fiatal, egészséges test[125] könnyen legyőzték azokat a föladatokat, melyeket Szent Ágoston reguláinak követése a novicziusokra rótt.
Egy pár nappal a novicziusi esztendő letelte előtt érkezett Márianosztrára egy új pálos növendék, Virág Benedek, a ki 1773 okt. 11-én öltözött be a rendbe.[126] A két ujoncz-növendék, a távozó és érkező, egymásnak teljes ellentéte volt. Az jómódú úrifiú, a kinek ősei évszázadok óta élvezték a nemesi kiváltságokat, ez szegény jobbágy-gyermek, a kinek atyja egy-két évvel azelőtt emelkedett ki a jobbágyi sorból; az előbbi egy, ha nem is fényes, mindenesetre gondtalan élet örömeiről mondott le, hogy hivatásának élhessen, ez előtt pedig épen az új pálya nyitotta meg az életet. A lelki rokonság azonban legyőzte a társadalom és nevelés emelte korlátokat, s a két fiatal lélek pár nap alatt erős barátságot kötött, melyet eleinte leveleik, később Székesfehérvárott a mindennapi érintkezés fűzött még szorosabbá.[127]
Új barátjával és másik kedves rendtársával, az 1773 június 14-én beöltözött Stasich Elekkel,[128] a kit mint pápai fiút még a gimnáziumból ismert, nem maradhatott sokáig együtt, mert 1773 okt. 15-én, mikor letelt a novicziusi egy esztendő, a rend új provincziálisának, Antal Pálnak, parancsára Pápára ment a filozofiai kétéves tanfolyamra. Előbb azonban, beöltözésének évfordulóján, letette az egyszerű fogadalmat,[129] az első ígéretet, hogy élete végéig szerzetes marad. Csak ígéret az, a mit ilyenkor a növendékpap tesz, melynek nincs kötelező ereje. A próbát kiállotta, tehát érezheti, lesz-e lelki ereje a reá váró föladatnak megfelelni, de sokkal fiatalabb, mintsem végérvényesen dönthetne sorsáról. Voltak-e Ányosnak ez ünnepi percz előtt lelki küzdelmei, nem tudjuk, de valószínű. Csak az olyan Julien Sorel-féle kalandorok, a milyent Stendhal fest a Rouge et noirban, teszik meg habozás nélkül a második lépést, ha már az első czélszerűségét belátták. Azok a szerzetesek ellenben, a kikről határozottan tudjuk, hogy a lelkesedéstől vezetve szentelték magukat a papi pályára, mint Dugonics, meg-megtántorodnak egy pillanatra, föltámad szívükben a kétség, meg tudnak-e felelni magasztos hivatásuknak.[130] Mindegyik talál magának egy Chélan abbét – többnyire saját lelkiismeretében – a ki lefesti annak az életnek gyönyörűségeit, a melyről lemond, s evvel szemben az új pálya nehézségeit: minél szigorúbb a lelkiismerete, minél jobban érzi a hivatottságát, annál inkább vet számot magával, jellemével, erkölcsi erejével.
Hogy Ányos aggodalmain győzedelmeskedett, hogy teljes hittel és erős öntudattal készült az új életre, mutatja, hogy a votum simplexet Márianosztrán elmondta.
Endrődi Sándor Ányos életének e korszakáról is tud egy biztos családi hagyományt. «Mielőtt felszentelték volna (1773 okt.), atyja megkérlelte őt, igérvén, hogy tiz uj öltözetet is csináltat neki, csak hagyja oda a szerzetet. Ányos – ki ekkor már félig-meddig megbánta heveskedését, de másrészről a contemplativ élet varázsa alatt állott – büszkeségből s következetességből visszautasitotta atyja kérelmét, s e szavakkal bucsuzott el tőle: ’Most már nem lehet’». Hogy Endrődi az egyszerű fogadalmat az ünnepélyessel összetévesztve, egy nem is tizenhét éves fiút szenteltet pappá, azt már Koltai is, Sulyok is kimutatták. Hogy pedig az egész közlemény dajka-mese, a melylyel Endrődit megtévesztették, azt az az egyszerű tény igazolja, hogy a novicziusi év alatt (itt tehát 1772 okt. 15-1773 okt. 15.) a novicziusnak nem szabad elhagyni a zárdát, még kevésbbé idegenekkel és hozzátartozóival érintkeznie!
Az év novemberében tehát Pápára került, vidám tanuló éveinek helyére, a jól ösmert kedves kolostorba.[131] Ott végezte Táncz Menyhértnek, a Bayer József kiadásából ismert pálos iskoladrámák[132] szerzőjének, illetőleg másolójának vezetése alatt a filozofiai cursus első évét, a logikát és metaphysikát. Az egész tanításnak, mint általában a szerzetes-rendek filozofiai oktatásának, nem volt nagy jelentősége. Naponként két órában előadták nekik a scholastika-filozofiának alapelemeit, azután a növendékek, a legkiválóbb deákok vezetése alatt, egy-egy félóráig átismételték a tanultakat:[133] az egész tanulás tulajdonképen arra volt szánva, hogy a kispapok előkészüljenek a theologiára, megszerezzék azokat a filozofiai alapismereteket és még inkább azokat a bizonyító és czáfoló érveket, a melyeket később az egyház tantételeinek bizonyításánál és védelménél fölhasználhatnak. Ányost a rend, úgy látszik, legkitűnőbb növendékei közé számította, mert az iskolai év vége felé, 1774 augusztusban, nyilvános vitatkozást rendeztettek vele a logikából és metaphysikából s ezt nyomtatásban is közrebocsátották.[134]
Ez a négyleveles kis nyomtatvány, melynek első fele kilencz pontban a logika, második fele tíz pontban a metaphysika kérdéseit vizsgálja,[135] természetesen nem önálló tudományos értekezés, de nem is lép föl avval a követeléssel. Semmi egyéb, mint rendszerbe, illetőleg tartalom-jegyzékbe foglalása azoknak az ismereteknek, melyeket a gondolkodás módjairól és a magánvalóról Ányos az év folyamán kapott. Még a mesterének, Táncz Menyhértnek, sincs egyéb érdeme, mint az ismeretek közvetítése: nem tett egyebet, mint az akkor általánosan használt jezsuita iskolai könyveket, Iváncsics János Institutiones Logicae-it és Institutiones Methaphysicae-it, jóval rövidebbre vonva előadta. Ányos conclusiói is elég hűségesen követik e könyvek fölosztását és tárgyaló módját, melyek nemcsak koruk színvonalán álltak,[136] hanem a kegyesrendiek új filozofiai irányával együtt messze meghaladták a rendházainkban tanítani szokott ferenczrendi-filozofiát: hiszen még Locke-kal a velünk született eszméket is tagadják.[137]
14. ÁNYOS «CONCLUSIO»-I.[138]
A következő iskolai évben a rendfőnök még határozottabb jelét adta megelégedésének. A helyett, hogy Ányost meghagyta volna Pápán a második évi filozofián, Nagyszombatba rendelte az egyetemre. Ez a kitűntetés, mely csak kiváltságos rendtagoknak jutott osztályrészül, nagyon emelte Ányos önérzetét és buzgalmát. Nem kellett tudnivágyó lelkét a pálosok filozofiai cursusának korlátai közé szorítania és pusztán fizikával és mathematikával foglalkoznia, hanem alkalma nyílt az egyetem tudós tanárainak előadásait hallgatni, a kik bevezették őt az akkori tudomány minden ágába, a kötelező tanulmányokon kívül a történetbe és szónoklattanba, a héberbe és görögbe is. Lehet, hogy itt szerezte német nyelvi ismereteit is, vagy ha már a németajkú szülőfalujában megtanult németül, itt tökéletesítette; az azonban kétségtelen, hogy 1776-ban, mikor a filozofiai cursust befejezte, már tudott németül, sőt bizonyos mértékben a német irodalomban is jártas volt. A franczia nyelvvel azonban itt nem foglalkozott,[139] s ha egyáltalán megtanult francziául, az csak élete végén történhetett.[140]
A MÁRIANOSZTRAI EGYKORI PÁLOSRENDHÁZ.[141]
Ányos egyetemi pályájának kezdete épen arra az időre esett (1774 őszére), midőn a Jézus-társaság föloszlatása folytán a nagyszombati egyetem életében a legnagyobb változás történt. A régi jezsuita tanárok nagyrészét elbocsátotta a királyné, helyükre újak jöttek, s ezzel szabadabb szellem vonult be az alma mater falai közé. Ányos tanárait ismerjük;[142] volt közöttük több kiváló egyéniség, elsősorban a kor legjelesebb történet-tudósa, Katona István, a Historia critica szerzője, azután Dugonics András, Szerdahelyi György, az első magyar aesthetikus, Gyurkovics Ferencz, a későbbi elméleti forradalmár, Martinovics barátja, a ki először tett kísérletet a szabad gondolkodókat egy társaságba gyűjteni.
Olvasva e tekintélyes névsort, a mai emberben okvetetlenül az a kérdés merül föl: milyen hatással volt e pár, sok tekintetben ellentétes jellemű és gondolkodású tanár Ányosra? Melyikhez vonzódott, melyiknek tanulmányát szerette? E kérdést föltenni anachronismus volna. A XVIII. század egyetemi tanítása egyesítette az akkor gimnáziumi és a mai egyetemi oktatás hátrányait, de előnyei nélkül. Sablonszerű, megkötött volt, mint az előbbi, és lehetetlenné tette a tanár és tanítvány kölcsönös érintkezését, mint az utóbbi. A tanár nemcsak a kiszabott anyagot volt kénytelen elvégezni, hanem még iskolai könyvhöz is kötve volt, úgy hogy egyénisége nemcsak az anyag megválasztásában, hanem a tárgyalás módjában sem nyilatkozhatott: a mai egyetemi tanszabadság teljesen hiányzott. Másrészt nem fejlődhetett ki az a bizalmas viszony, a mely még a gimnáziumi tanításnak régi módja, a szoros értelemben vett tömegtanítás mellett is tudott kapcsolatot teremteni a tanár és tanítvány között. Innen van, hogy irodalmunk történetében annyi a példa arra a nagy hatásra, a melyet egy-egy költőnk, írónk gimnáziumi, kollégiumi vagy akadémiai tanáraitól vett, s innen van, hogy az egyetemi tanárok nevelő, irányító befolyásáról a XVIII. században nem beszélhetünk.[143]
Jellemző példa erre épen Ányos. Hallgatta Dugonicsot, a ki épen abban az esztendőben, mikor Ányos a tanítványa volt,[144] adta ki a Trója veszedelmét, ezt a Gyöngyösi módjára és technikájával készült Vergilius-utánzatot, de Ányos, noha akkor már ő is hasonló irodalmi terveken jártatta elméjét, nem kereste az érintkezést tanárjával. Hallgatta azt a történettudósunkat, a ki sok tekintetben még ma is páratlanul áll tudományunk történetében, és semmi nyomunk nincs arra, hogy előadásain föllelkesedett volna. Sőt tovább mehetünk. Említettük, hogy a szülői házból nem hozta magával a nemzetünk multja iránti érdeklődést. Kétségtelen, hogy ebben a tekintetben nem vonult el fölötte hatástalanul a filozofián töltött két esztendő. Történelmi ismeretei bővültek, megismerkedett multunknak egy pár nevezetesebb hősével és mindenesetre többet tudott történetünkből, mint korának legtöbb írója – de ez volt Katonának egész hatása. Tudott II. Andrásról, Hunyadiról és Kemény Simonról, Zrinyi Miklósról, meg a három szabadságharcz herosairól (Bocskai, Bethlen, Rákóczi), de a várnai csatavesztésen s a mohácsi vészen kívül más esemény nem ragadta meg figyelmét, s a mi a legfőbb, nem fejlődött semmit történeti érzéke. Műveltségében nincs semmi nyoma annak a képességnek, hogy a mult eseményeit és mozgalmait helyesen ítélje meg, kapcsolatukat, okaikat és eredményeiket meglássa. A nemesség kiváltságos helyzete volt az egyetlen, a mi iránt érdeklődött, a személyes vitézség példái, a mi figyelmét megragadta.
15. KATONA ISTVÁN.[145]
16. DUGONICS ANDRÁS ARCZKÉPE.[146]
Két tanulmány egészen hiányzott az akkori egyetemi oktatásból: a latin és a magyar nyelv. Az előbbire nem volt szükség, mert magát a nyelvet a gimnáziumban tökéletesen elsajátították, az utóbbira meg azért, mert az anyanyelvét mindenki úgyis tudta. A mi e két nyelv tanításában az egyetem föladata lett volna, a nyelvi ismeretek tudományos rendszerezése és az irodalmi tanítás, az a XVIII. század paedagogusainak gondolatvilágában nem talált helyet, hiányát, szükségét nem érezték. Nem csoda, hogy ennek következtében a fölújulás korának írói az egyedül olvasott Gyöngyösin kívül az irodalomnak csak a ponyvára került termékeit ismerték, a Markalfot, az Argirust, a Kádár vitézt, és a költők közül legföljebb Balassit, Rimayt, Beniczkit és Koháryt, de ezeket is csak az olyan történeti érzékkel megáldott férfiak mint Ráday, Kazinczy, Bessenyei és Révai.
Fogyatékos ismereteit a fiatal szerzetes iparkodott a maga erejéből kiegészíteni, de csak részben. Hogy a római irodalmat, különösen a prózaírókat, igen hiányosan ismeri, azt belátta. Ezért minden kényszerítő szükség nélkül, pusztán buzgalomból, nekifogott a klasszikusok tanulmányozásának. Elolvasta a legnagyobb római történetírónak, Tacitusnak, a kit eddig csak hírből ismert, két nevezetes munkáját, az Annalest és a Germaniát, majd az ókor több historikusát (L. Annaeus Florust, Curtius Rufust), azután az egyházi atyák (Szt. Jeromos) és az újkori latin írók műveit (Barclaiust, de nem az Argenist, hanem az Icon Animorumot) s ebben az időben választott jeligéjéhez, Seneca szavaihoz, híven: «certis ingeniis inmorari et innutriri oportet, si velis aliquid trahere, quod in animo fideliter sedeat», a mit olvasott, azt igyekezett jól emlékezetbe vésni: kivonatokat készített belőle[147] és szelleme művelésére fordította.
17. ÁNYOS «MANUALE»-JÁNAK CZÍMLAPJA.[148]
Magyar irodalmi ismeretei azonban ép oly szűkkörűek, mint korában a legtöbb egyetemi hallgatóé. Egész körét kimeríti ez az egy név: Gyöngyösi. Már korán kezébe kerültek a legnépszerűbb magyar poéta versei, s költői lelkét meghatották e verses regényeknek általánosan csodált szépségei, a romantikus tárgy, a poétai ékességek és az érzelmeknek, lelki állapotoknak festései. Érzelmes szíve, melyet már a középiskolában lángragyujthatott a magyar poétának római mintaképe és lelki rokona, Ovidius, most új lelkesedést vett Gyöngyösitől. E kettős hatás eredményeként megszülettek első költői kísérletei Ovidius egynéhány költeményének magyar fordítása Gyöngyösi módjára.[149] Ugyanazon az úton indult el, a melyen tanára Dugonics, klasszikusok magyaros fordításaival. Mindkettőjüknél egészen természetes volt e folyamat. A klasszikus irodalom ismeretével a magyarok közül csak Gyöngyösiét párosították: onnan vették a tárgyat, innen a formát, s egyéniségük, hajlamaik különbözősége szerint váltak el irányban, de nem módban, utaik. Az epikus természetű Dugonicsot a klasszikus kor nagy eposzai vonzották, Homeros és Vergilius művei, a lirikus Ányost Ovidius kesergő énekeivel.
E fordítások sem emelkedtek a költői gyakorlatok színvonala fölé, de jelentőségük elvitázhatatlan. Megvan bennük Ányos későbbi epedő, bánatos lírájának alaphangja, s ha fordítások is, a tárgy helyes megválasztása által bizonyítják, hogy Ányost nem a véletlen vezette a költészethez, mint Rájnist, nem az időtöltés, mint Szabó Dávidot, nem a hazafias érzés, mint a testőrírók nagy részét és Révait, hanem a költői hivatás derengő érzete. A gyermekifjú tehetsége, költői lelke még nem bontotta ki szárnyait, tehát nem eredetit ad, csak fordít, de ahhoz a költőhöz fordul tárgyért, a ki az ő lelkének leginkább megfelel.
Ányos költői zsengéi: költői levelek pálos barátaihoz. – Barátai (Virág, Kreskay, Marton László), s a pálos növendékek verselő köre. – Leteszi a filozofiai doktorátust (1776) s theologiát hallgat. – Költői öntudatának fölvillanása. – Elküldi verseit Barcsaynak bírálatra. – Barcsay barátsága költővé avatja.
A fiatal papnövendék e fordításokkal rálépett arra az útra, a melyen később annyi dicsőséget aratott. Az idegen eszmék puszta tolmácsolásával azonban már igen korán szakított. Nem elégítette ki érzelmekben gazdag lelkét. Szükségét érezte, hogy a verselésnek megkezdett és valószínűleg könnyűnek talált módján a saját gondolatait és érzéseit öntse költői formába. Költészetének e legkorábbi termékei nem maradtak reánk, de talán nem csalódunk, ha elsősorban költői leveleket keresünk bennük. Elküldi verseit – s erre alapítjuk föltevésünket – jó barátjának és rendtársának, Virág Benedeknek,[150] a ki ebben az időben Pesten vagy Pápán filozofiát tanult. A régi barátságot sűrű levelezésük ápolta, s még inkább az a szeretet és méltányolás, a melylyel egymás iránt viseltettek. Virág még később sem szűnik meg fiatalabb barátja verseit dicsérni,[151] Ányos viszont megjósolja, hogy barátjából országunknak fő versszerzője lesz.[152] A mennyire a ránk maradt pár verses levélből megítélhetjük, Ányos volt a mozgékonyabb, merészebb, ő vetette föl az eszméket és foglalkoztatta idősebb barátja szellemét. Sőt nagyon valószínű, a mit már Virág életírói jeleztek,[153] hogy Ányos volt az, a ki Virág félénk múzsáját serkentette, s mikor a theologiai tanulmányokkal vesződő Virág végleg búcsút akart mondani a költészetnek:
ő hódította vissza a költészetnek, újra meg újra versszerzésre azaz verses levelek írására buzdítván:
Az is kétségtelenül Ányos érdeme, de már a francziások hatása alatt álló Ányosé, hogy elvonta barátját a latin verselés mellől s hogy az ő példájára és útmutatására Virág ezentúl a francziások módjára páros rímű Zrínyi-sorokban tolmácsolta gondolatait, nem pedig latin distichonokban.[156]
18. A NAGYSZOMBATI EGYETEM.[157]
Vannak olyan jeleink is, a melyek azt bizonyítják, hogy a két pálos növendéknek ez a barátsága nem volt különálló jelenség. Úgy látjuk, hogy a rend fiatal tagjait nemcsak a szerzet közössége fűzte össze, hanem egy más, hatalmasabb kapocs is, az érzelmi. Nagyszombat, mint a legtehetségesebb rendi növendékek tanulóhelye, a hol legtovább, sőt esetleg hét évig élhettek egymás társaságában, egy kis pálos-körnek volt a középpontja. Levelezés által belevonták társaságukba azokat a növendékeket is, a kik a rendi főiskolákban tanulták a theologiát és filozofiát, s mivel közöttük ebben az időben több költői hajlamú és érzékű növendék volt, baráti szövetkezésük irodalmi színt öltött. Egymást buzdítva olvasgattak, verseket fordítottak és írtak: így társaságuk olyan önképzőkör-féle intézménynyé alakult. Eleinte talán nem is magyarul, hanem a szerzet hagyományaihoz képest latinul verseltek. Virág, sőt valószínűleg maga Ányos is ezen az úton indult el.[158] Ebben az időben írta az Ad S. Paulum czímű verset, latin nyelvű verselésének egyetlen emlékét. Lassanként azonban mindannyian rátértek a magyar versek szerzésére, s ebben, úgy sejtjük, magának az intézménynek és Ányosnak is döntő része volt.
19. KRESKAY IMRE NÉVALÁÍRÁSA.[159]
Itt, e verselő körben, szövődött Ányosnak nem egy oly baráti viszonya, a melyről későbbi levelei tanúskodnak. Valószínűleg ebből a korból származik, még pedig épen Virág közvetítésével, egyik legmaradandóbb kötése, Kreskay Imrével szőtt barátsága.[160] A nagyműveltségű, Rómában tanult és Németországban is járt Kreskay, a ki ebben az időben, mint a rend jószágkormányzója Mecseken tartózkodott, barátja volt Virágnak,[161] s mikor tudomást vett a nála jóval fiatalabb két növendék verselő kísérleteiről, nagy lelkesedéssel csatlakozott hozzájuk, maga is tollat fogott a kezébe s verses levelekben buzdította őket, bámulta műveiket.[162] Tapasztaltabb és higgadtabb lévén náluk, különösen Ányosnál, iparkodott forrongó hevüket mérsékelni. Ányosnak szinte atyai jóakarattal adott tanácsokat élete módjára és olvasmányainak megválasztására,[163] a mit fiatalabb társa hálával fogadott.
Az egyetemen kötött barátságai közül az egyiknek emléket is állított Ányos. Ez a barátja, a kihez különösen vonzódott, Marton László volt. Ányos előtt épen két évvel vette föl a pálos szerzet ruháját,[164] s ebben az időben theologus volt Nagyszombatban. Megnyerte-e Ányos a költészetnek őt is, nem tudjuk, hogy azonban benne ifjabb társának versei nagy méltányolóra találtak, azt Ányosnak barátja névünnepére írt verse, az Alexis czímű pásztorjáték bizonyítja. Az egészen iskolás modorban, a neo-klassziczizmus kedvelt ékességeivel fölczifrázott idill puszta visszhangja a korabeli jezsuita idill-költészetnek, nincs is más érdeme, mint az alapjául szolgáló érzelem nemessége.
E kellemes baráti körben gyorsan teltek a napok, úgy hogy e két esztendőt joggal számíthatjuk Ányos legboldogabb évei közé. Lelke folyton el volt foglalva, a mi ideje a komoly egyetemi tanulmányok végzése után fönnmaradt, azt a költészetnek szentelte. Buzgalmának meg is volt az eredménye. Egyrészt elsajátította a magyar verselésnek hagyományos módját s a rendszeres gyakorlás folytán nagy könnyűséggel használta Gyöngyösi versformáját, a régi magyar négyrímű tizenkettőst, másfelől 1776-ban letette a kötelező tárgyakból a doktori szigorlatokat, megtartotta a szokásos vitatkozást, s Weisz Ferencz, a csillagászat tanára, mint rektor, Katona István mint kari dékán, a filozofia doktorává avatták.[165]
Az őszi szűnidőt valószínűleg szüleinél töltötte Esztergárott és várta, hova rendelik főnökei theologiát hallgatni. Nem igen lehetett kétséges, hogy őt, mint filozofiai doktort, a legmagasabb theologiai képzésben fogják részesíteni, a mit csak a hazai intézetek megadhatnak, és a nagyszombati egyetemre disponálják. Meg is érkezett az intézkedés, s Ányos az 1776. év őszén beiratkozott az ötéves theologiai tanulmány első ú. n. előkészítő folyamába.
20. NAGYSZOMBAT.[166]
Az 1776. esztendő a második nagy fordulópont Ányos életében. Ekkor ébredt tudatára annak, hogy bármennyire megfelel hajlamainak az a hivatás, a melyre életét szentelte, bármilyen erővel vonzotta is őt szíve a papi pályára, egész lelkét nem tölti be ez az érzés, a hivatás érzete mellett ott él a hivatottságé is. Sejtette vagy megértette, hogy ő nemcsak papnak, hanem költőnek is született. E két tudat nincs ellentétben egymással, a költészet istenasszonyai nem követelik meg, hogy lemondjon Istenének szolgálatáról. Ellenkezőleg, mintha e két hivatás még támogatná is egymást, hiszen szerzetestársai, tanárai és a csak nemrég eltörölt jezsuita szerzet tagjai között nagyon sokan voltak, a kik e két szolgálatot össze tudták kötni.
Hogyan ébredt Ányosban öntudatra ez a belátás, nem tudjuk megállapítani, mert lelkének első nyilatkozatait csak a következő 1777. esztendőből ismerjük, de Batsányi bizonysága s magának Ányosnak egész költészete kétségtelenné teszi, hogy e fejlődésben a testőr-írók, az irodalomtörténetírástól francziásnak nevezett iskola művei játszották a legfontosabb szerepet. Batsányi azt állítja, hogy «Magyar Poétai pállyafutását ott (t. i. Nagyszombatban) kezdette. Bárótzi Sándor és Bessenyei György Urak’ munkájának olvasása gerjesztette-fel benne legelőszször és mindenek felett, az elmének szunnyadó tüzét».[167] Batsányi tehát nyomtatott műveknek tudja be, hogy Ányosban föltámadt a költői hivatás érzete. Lehet. A nagyszombati egyetemnek abban az esztendőben 431 hallgatója volt, közöttük volt főnemes és nemes,[168] a kik többnyire mentoraikkal együtt éltek Nagyszombatban: nem lett volna csodálatos, ha egyikük-másikuk bírta volna a testőröknek, csupa előkelő nemesnek műveit, s az ő révükön Ányos is megismerkedett volna a költésnek ezzel az új módjával.[169] Maga Ányos azonban csak 1778 közepén említi először Bessenyeit,[170] Bárótzi munkáinak ismerete pedig csak 1777 decz. 15-én írt leveléből tűnik ki,[171] holott már első ismert költői emléke Barcsayhoz fűződik, s műveiben újra meg újra Barcsayt említi, mint a kinek fölbuzdulását köszöni
21. ÁNYOS KÖLTŐI LEVELE BARCSAY KAPITÁNYHOZ.[172]
Az esztergári családi levéltárban őrzött u. n. «Esztergári kódex»-ből.
Engem újra teremt az Úr szép tollával[173] …
s a kire ő, mint bálványozott mintaképére, bámulattal tekint föl: «Ide zártam nyomtatott verseimet, – tsak első szikráját fogod ezekben tanálni annak a tüznek, melly a te verseidet lelkesitti.»[174]
Azt hiszszük ezek alapján, hogy nem annyira a francziások művei, mint inkább maga Barcsay, az ember, a költő volt, a ki Ányost a költészetnek megnyerte, illetőleg költői lelkesedését táplálta. Barcsay mint dragonyos-kapitány már 1775 óta Nagyszombatban állomásozott, s valami kedvező véletlen megismertethette Ányossal, vagy esetleg Ányos kereste a megismerkedésre az alkalmat, mivel hallhatott Barcsay költői tevékenységéről. A különben is közlékeny Barcsay észrevévén Ányos érdeklődését, mindenesetre fölolvasta barátaihoz intézett és a tőlük kapott költői leveleket: a könnyen ömlő párosrímű sorok, a bennük nyilatkozó magas röptű gondolatok lángra lobbantották az Ányos lelkében élő költői tüzet, a mely eddig elfojtva, mint parázs égett barátaihoz intézett költői leveleiben. Elküldte tehát Barcsayhoz, a mint Batsányi írja Ányos életrajzában, «múzsájának első zsengéjét… kérvén egy kis levélben, hogy nézné által, – és mondaná-meg azutánn néki magyaránn: ha méltó volna-e, tovább is fáradnia? és remélhetne-e hasznos előmenetelt a’ magyar poézisban».[175] Barcsay feleletét nem közli Batsányi, de a fejlemények mutatják, hogy kedvező volt: dicsérte, a mit olvasott tőle, s további munkára buzdította.[176]
A fiatalabb, kezdő poétának ez a szerény közeledése az idősebb, tekintélyes költőhöz, a miből azonban egyformán kiérzik a tisztelet s az öntudat, meg az utóbbinak kedves, biztató válasza szinte tipikus volt a fölújulás korában. Így kötődött akkor a legtöbb irodalmi barátság, s száz év multán újra, mikor Arany szívére ölelte Madáchot.[177]
A két költő frigyét kétségtelenül a szellemi rokonság kötötte, a költészet iránti vonzódás, de megerősödésében és abban, hogy egy egész életre szólt, volt része külső körülményeknek is, elsősorban annak, hogy mind a ketten ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartoztak. Régi nemes család hajtása mind a kettő, s ezt megérezték öntudatlanul is. Az előkelő világfi, a bécsi szalonok s magyarországi kastélyok szívesen látott vendége, a kékszemű és szöghajú Antinous,[178] fölismerte fiatal társának modorában, gondolkozásmódjában, beszédében azt a bizonyos sajátosságot, a mely, mint valami szabadkőműves jel, rögtön elárulja a régi nemesi család fiát, még ha szerzetesi durva csuklya borítja is a díszruhába vagy uniformisba illő testet. A viszony nem a mester és tanítvány, a pártfogó és pártfogolt viszonya, hanem két baráté, s ha az ifjabb nem is tud megfeledkezni a köztük levő korlátokról, az öregebb nem tekint sem állására, sem korára.[179]
Könnyű elképzelnünk, mennyire föllelkesítette Ányost Barcsay barátsága, milyen nagy hatást tett az egyszerű szerzetesre a csillogó szellemű katonaköltő, az erdélyi fejedelmi sarj. Ányos eddig csak szerzetestársaival vagy az egyetem egy pár hallgatójával érintkezett, az ő dicséretük volt költői ambitiójának egyetlen élesztője: mennyire meg lehetett indulva, mikor az a férfiú dicsérte verseit, a kit rangban, tekintélyben messze maga fölött látott, a ki maga is neves költő és előkelő, nemes ízlésű férfiak barátja. Kettőzött buzgalommal folytatja a verselést, most már nemcsak a lelki szükség hajtja, hanem az a vágy is, hogy barátja dicséretét kiérdemelje.
Az új barátnak döntő szerepe volt Ányos fejlődésében. E fordulat jelentőségét azonban nem szabad Batsányi értelmében vennünk. Nem azt jelenti, hogy Barcsay vagy a testőrírók nélkül nem jutott volna Ányos költői hivatásának tudatára. A Barcsayval való érintkezés csak gyorsította a fejlődést és – ez a másik fontossága – helyes irányba térítette, Gyöngyösitől a francziások közé vezette a költőt.
Barcsay barátsága megismertette Ányost a francziások műveivel, költői leveleik után a nyomtatásban megjelent nagyobb alkotásokkal, Bárótzi elbeszéléseivel, Bessenyei drámáival. Bárótzi hatott reá először, s hatása maradandóbb is volt. Egy új világ tárult föl a kolostor falai közé zárt Ányos előtt, egy ragyogó, bűvös világ, mely fényével egészen elkápráztatta. Új volt előtte minden, a választékos nyelv, mely később Kazinczyt is könnyekig meghatotta, az előadás, a tárgy. Ányosra egyforma hatással volt mindkettő, a költői műveknek tárgyi és formai fele. Bessenyei tragédiái s a bennük szereplő nemeslelkű emberbarátok meg kegyetlen zsarnokok, Bárótzi novelláinak változatos világa, a melyben egymást váltják a klasszikus görög kor, a lovag- és pásztorvilág, a mesés kelet gyermekei, eddig ismeretlen képzetekkel töltötték meg Ányos lelkét. A ki eddig csak Gyöngyösi verses regényeiből merített költői élvezetet, s azt hitte, hogy a költészetnek nincs más tárgya, mint a vitézség és az akadályokat legyőző szerelem, most Bessenyei tragédiáiban a hazaszeretet dicső képein lelkesedett és Bárótzinál «a tiszta szívek egyesülésében, az erény megható önfeláldozásában, a jó cselekedetek sikerében»[180] gyönyörködhetett. Gyöngyösi hosszadalmas festéseihez képest csupa élet és mozgalmasság, rövid pár lapon megannyi megható, fordulatos történet.
22. BÁRÓTZI ARCZKÉPE «MINDEN MUNKÁJI» ELŐTT.[181]
És mindez magyarul, az édes hazai nyelven. Hogy Bessenyei drámái utánzatok, azt nem tudta, de ha tudta volna, akkor sem törődött volna vele; hogy Bárótzi csak fordította a novellákat, az Ányos szemében nem vont le semmit érdeméből, a fontos az volt, hogy újra megszólal a költészet azon a nyelven, a melyen Gyöngyösi halála óta nem zengett költő ajka. Nevünk már a sír szélén állott,[182] s még a nagy magyar költő emléke is egyre halványodik az utódok előtt. Ha megjelennék a földön, már csak az a vigasztalása volna, hogy még «van» valaki, «a ki versszerző tüzének örül» – maga Ányos. Így búslakodik legrégebbi ránk maradt költeményében (Gyöngyösi árnyékához).
A mikor e versét írja, még egészen Gyöngyösi követője: tőle tanulja a formát, neki áldozza érzéseit. De már megérintette az új szellem. Költészetünk dicső multja mellé odaállítja a szép reményekkel kecsegtető jelent s bizakodva énekli:
Most, hogy egy új költői nemzedéket ismer meg, mely a sír széléről dicsőbb életre kelti költészetünket, sír örömében, látva:
Majd midőn behatóan megismerkedett a francziás költők műveivel, lelkesedése hevében szinte látomásai vannak. Izgatott képzelete fölidézi szíve új bálványainak képét. Látja Orczyt, mint megifjodott sast, Barcsayt, mint Aeneast, Bessenyeit a Parnassuson a Múzsák élén s elragadtatással írja sorsa osztályosának, Kreskaynak:
Ez időponttól kezdve, mely összeesik említett költeményének (Gyöngyösi árnyékához) keltével, meg is szűnik Ányoson Gyöngyösi uralma. Még nevét is alig említi[186] s költeményeiben csak elvétve használja első mestere formáját, a négyrímű Zrínyi-szakot.[187] Gyöngyösi helyett új ismerőseit magasztalja, a francziásokat, s az ő mértékükkel, a páros rímű tizenkettőssel, cseréli föl az egyhangú Zrínyi-strófát. Az egyszerűbb formában könnyen találja meg a gondolataihoz illő kifejezést, de tárgyai, képei egyelőre még a hagyományos körben mozognak. Első költeményei, mint p. o. Kemény dicsérete, Alexis, Három királyok napján, csak versforma tekintetében tartoznak az új irányhoz. Phrasis-kincsük a régi, s érzésviláguk szintén az. Nagy emberek dicsőítése vagy fontosabb alkalmak ünneplése: eszmétlen közhelyek erősen keverve a klasszikus mythologia színehagyott ékességeivel.
23. BADACSONY.[188]
Új költeményeit, így azt az elveszett elégiáját, melyben Nagyszombat pusztulását – az egyetem áthelyezését Budára – kesergi, elküldi Barcsaynak, nemcsak hogy véleményét hallja róluk, hanem fölkeresi velük, mint költő a társát, a kit műveivel meg akar örvendeztetni.
Az együtt töltött szép óráknak azonban nemsokára végét szakasztotta a sors, a mely előbb Ányost, azután Barcsayt örökre elrendelte Nagyszombatból. Az egyetemet az 1776/77-iki iskolai év végével Budára helyezte át a királyné, Barcsay pedig 1777 őszén Erdélybe ment, s a következő évben a bajor örökösödési háború szólította fegyverbe. Lelkük azonban nem vált el, s a mit szóval nem mondhattak el egymásnak, leveleikre bízták. Öt esztendő alatt, 1777-től 1782-ig, harminczkét levelet váltanak, Ányos tizennyolczat, Barcsay tizennégyet ír,[189] s e pár év alatt nemcsak Ányosnak nincs bizalmasabb barátja, mint Barcsay, hanem a háborúk zajában élő Barcsay is Ányosra s vele Bessenyeire és Orczyra gondol legtöbbet.
24. ÁNYOS PÁL PECSÉTJE.
Jegyzetek
