HARMADIK KÖNYV.

I.

Áthelyezik Fehérvárra. (1782.) – Élete az iskolában és rendházban. – Barátai. – Virág Benedek. – Egyházi szereplése. – Lelki átalakulása. – Vallásos költeményei. – Összeállítja az Énekek könyvét.

68. II. JÓZSEF CSÁSZÁR.^[435]

AZ ESZTENDŐ, melyet Ányosnak Elefánton kellett töltenie, közeledett a végéhez. A hazafias gondoktól és lelki küzdelmeitől gyötört költő izgatottan várta az órát, mely őt száműzése helyéről elszólítja. Már tavaszszal megragadott minden eszközt, hogy őszre csakugyan megérkezzék az óhajtott diszpoziczió, és hogy olyan munkakört, olyan környezetet rendeljen számára a provincziális, a mely hajlamainak megfelel. Szerencséjére Pesten, a magyar provinczia székhelyén, sok jó embere volt, nemcsak az egyszerű szerzetesek (Billisits, Poór),^[436] hanem a vezetők sorában is, köztük a provincziális titkára, Táncz Menyhért, egykori pápai tanára, a kivel Elefántról szorgalmasan levelezett, s maga a provincziális is, Gindl Gáspár, szeretettel emlékezett rá vissza. Ennek köszönhette, hogy már igen korán megígérték neki az áthelyezést, s az iskolai év lejártával meg is kapta az örvendetes értesítést, hogy a következő 1782/83. iskolai évre a székesfehérvári pálos gimnáziumhoz rendelték tanárul.^[437]

Az élet, a mely Ányosra itt várt, egészen más volt, mint elefánti remetéskedése. Megváltozott minden körülötte: a vidék, a környezet, a társaság, a munkakör, s mind előnyére, úgy hogy új helyzete jótékony hatását nemsokára éreztette. A félreeső nyitravármegyei falucska helyett, a melyben rendtársain kívül úri embert csak nagy ritkán látott, nagy városba került. Székesfehérvárott, bár egykori fényét régen elvesztette, még mindig, s akkor talán inkább, mint ma, volt szellemi élet s nemes szórakozás, a minek Elefánton úgy érezte a híját.

A mi legfőbb, a gimnáziumban állandó elfoglaltságot, időhöz kötött munkát talált. Az intézet, melyet a pálosok még 1773-ban, a jezsuita rend eltörlése után rögtön átvettek, a rendnek egyik legnagyobb középiskolája volt. Az alsó két osztályt kivéve, a melyben összevontan folyt a tanítás, mindegyiket külön tanár vezette, így Székesfehérvárott a pálosok idejében nem három osztályban tanítottak, mint a jezsuiták idejében,^[438] hanem ötben.^[439] Az öt rendes tanáron kívül még az igazgató, s egy helyettes tanár működött az intézetnél: az akkori viszonyokhoz képest egész tudományos testület. Nem pusztán rideg kolostor volt tehát a rendházuk, mint Elefánton, hanem művelt, képzett embereknek otthona, a kiknek papi hivatásukon kívül volt más életföladatuk is, a tanítás, s idejüknek javarészét épen ez a föladatuk foglalta le.

Nem is éltek itt a papok aszkéta életet. Kényelmesen berendezett társházuk bútorzata ugyan már megkopott, nagy része mindenesetre még a jezsuiták öröksége volt, de viszont megvolt minden, a mi az életüket kellemessé tehette. A pinczében szorosan állottak egymás mellett a borral telt hordók, a nagy refectoriumban görnyedtek a polczok a nehéz porczellán-készletektől – csupán vizes korsójuk volt egy az egész teremben: jól jövedelmeztek az acsai és alcsuthi birtokok, a melyeket még a királyné rendelt a pálos kolostor és gimnázium fönntartására.

De lelkiekben sem volt hiány. A kolostor könyvtára maga a 1610 kötetével nemcsak egyike volt a leggazdagabb rendi gyűjteményeknek, hanem változatosabb, érdekesebb is volt a többinél. Nem pusztán latin nyelvű vallásos könyvek alkották, hanem elég sok magyar nyelvű vagy magyar vonatkozású mű volt benne, a többiekhez mérten igen sok prédikáczió és énekgyűjtemény, történeti munka és vagy ötven költői mű, a római költőkön kívül Moliére vígjátékai, a Télémaque francziául, Metastasio, Gellert és a magyarok közül az elmaradhatatlan Gyöngyösi, s nem is a Rózsakoszorúval, hanem a Charikliával képviselve. Ányos, a kinek legkedvesebb mulatsága az olvasás volt, nagy örömmel vetette magát a gazdag kincsre, újra átlapozta régi, kedves könyveit, gyönyörködött az újabbakban.

69. A PÁLOSOK (MOST CZISZTERCZITÁK) SZÉKESFEHÉRVÁRI RENDHÁZA.^[440]

És talált még valamit Fehérvárott, a mire szíve már régóta vágyódott: igaz barátokat, s köztük egy hű baráti szívet. Tanártársaival, különösen a nála éppen tíz évvel idősebb Zsolnai Péterrel,^[441] nemcsak kollegiális, hanem baráti viszonyban élt, Virág Benedek pedig – ő volt ez a hű baráti szív – most már valóban «lelkének fele» lett. A kikhez eddig Ányost a szíve vonta, vagy állandóan távol voltak tőle, mint irodalmi törekvéseinek osztályosai, Bessenyei és Barcsay, vagy jó pajtásai voltak ugyan, mint a budai jogászok és hadnagyok, de nem volt érzékük sem költői czéljai, sem szenvedései iránt. Virág Benedek azonban, a ki egy évvel előbb, 1781-ben, került mint a poézis tanára Fehérvárra, minden tekintetben méltó fele volt lelkének, maga is költő és szerzetes, fiatal és törekvő lélek, a kit a sors talán megkímélt azoktól a küzdelmektől, a melyeket olyan bőven mért Ányosra, de volt fogékonysága irántuk, megértette barátja lelkének minden titkos vágyódását. A mit eddig Ányos csak levélre bízva mondhatott el barátainak, azt most élőszóval panaszolta el, s nem kellett a lassan forduló postára várni, hogy vigasztaló szavakat halljon. Virág, noha pár évvel idősebb volt nála, buzdítójának, mesterének tartotta őt, még attól az időtől fogva, hogy megismerkedtek. A rövid találkozás óta nem szűnt meg Ányos társasága után vágyódni: ekkor, hogy a sors végre összehozta őket, a hű tanítvány ragaszkodásával, csodálatával tekintett fényes tehetségű barátjára, a «magyar Helikonnak díszére».^[442]

Természetük és tehetségük, értelmi világuk és szívéletük majdnem teljesen ellentétes volt, de talán épen ezért vonódtak annyira egymáshoz. Mintha az Achilleusnek kínált kétféle sors vált volna kettőjük pályájában valóra: az egyiké rövid, tündöklő, diadalmas – igaz, hogy nagy szenvedések árán – a másiké hosszú, csendes, zajtalan. S e kétféle sors jellemző egész egyéniségükre. Virág, az öregebb, nyugodt, megfontolt, az ész szavára hajló, a ki nem várt semmit az élettől s annak minden fordulatához hozzáalkalmazkodva mindig és mindenütt csöndes megelégedésben élte napjait, Ányos, a fiatalabb, heves és szenvedélyes, szívének nem tud parancsolni, tele olyan követelésekkel, melyeket az élet nem valósíthatott meg, s mivel nem tudta a külvilágot a maga kívánságai szerint átformálni, harcz és elégedetlenség az osztályrésze. Ennek lelkivilága rendkívül érzékeny a külvilág benyomásai iránt, minden új jelenség hirtelen izgalomba hozza, s kipattantja belőle a gondolat szikráját: mint költő is merész, újító, s nemcsak az idegen elemeket vonja be a maga egyéniségének színével, hanem korában szokatlan érzést, fölfogást és hangot szólaltat meg. Az lassabban percipiál, fogékonysága szűkebb körű, időbe telik, míg az érzés hatalmába ejti: mint költő mindig mások nyomdokait követi s még ha új tartalmat is visz a formákba, maga a forma régi, az érzés általános, a fölfogás a hagyományos, a hang a megszokott. Ányos egyénisége és tehetsége gyorsan fejlik, három-négy év alatt eléri a legmagasabb fokot, s ugyanannyi idő alatt három szellemi irányon szűrődik keresztül költészete (magyaroson, francziáson, németesen). Virág lassan érik; abban a korban, mikor Ányos virágkorát éli, ő még tapogatódzik, s mikor első kísérletei után mint kialakult lirikus jelenik meg előttünk, a 80-as évek legvégén, már nem emelkedik, tehetsége nem fejlik, csak virtuozitása lesz nagyobb a sok gyakorlás révén.

70. ÁNYOS-EMLÉKTÁBLA A SZÉKESFEHÉRVÁRI CZISZTERCZITA (PÁLOS) RENDHÁZON.^[443]

Annál nagyobb volt a megegyezés erkölcsi világuk között. A mit Batsányi Ányos jellemének erkölcsi tulajdonságaiként említ, azt szóról-szóra alkalmazhatnók Virágra is: «Betsületet és dicsőséget szerető. Bátor szívű; igaz, egyenes lelkű. A barátságban hív és állhatatos. Színeskedést csalfaságot maga nem ismért; másokban utált és kerűlt.»^[444]

Ilyenek voltak valóban mind a ketten. Volt azonkívül még egy hatalmas érzés, mely összefűzte szívüket: a hazaszeretet, mely ekkor, József uralkodásának első éveiben mindkettejükben hatalmas erővel lüktetett. Azonban, míg a lassabban reagáló Virág egyelőre csak érezte a «szent tüzet», Ányos, a mint láttuk, rögtön ki is fejezte, különösen a Kalapos királyban, a melyet, ha conceptiója egy-két hónappal régebbi is, valószínűleg a Fehérvárott töltött első iskolai esztendő elején öntött költői formába.

ÁNYOS LEVELÉNEK EGY LAPJA
Esztergári családi levéltárban őrzött eredeti kéziratról való.^[445]

A Kalapos király volt az utolsó szenvedélyes, dissonans hang, mely Ányos szívéből előtört. Lelke megszűnt háborogni: A szerelme és csalódása okozta fájdalom lassanként csillapult.

Még a haza sorsán érzett aggodalma is vesztett, ha nem is mélységéből, de élességéből. Szóval visszatért szívébe a lelki nyugalom. Nem a boldog emberek derűje, hanem a világgal s az élettel leszámolt, a kérlelhetetlen sorsba beletörődő férfilélek nyugalma. Érezte hogy földi szenvedései nem tartanak már soká meg akart békülni magával és Istenével. Megtalálta azt a hivatást melyet a sors neki rendelt, s e hivatás visszaadta őt az emberiségnek.

71. PYRKER LÁSZLÓ ARCZKÉPE.^[446]

Tanárkodott. Az első grammatikai osztály vezetésével bízták meg, s evvel egyszersmind a gondjaira bízott ifjúság lelki vezetőjévé tették. Komoly, egész embert kívánó munkakör nehezedett vállára. A gyermekekkel való foglalkozás egészen ismeretlen dolog volt előtte, tehát minden idejét fel kellett használnia, ha meg akart felelni hivatásának. Nincs semmi adatunk arra, miként fogta föl föladatát, de ha azt az izgatott, lázongó ifjút, a ki elefánti magánosságában kínjainak csak a haláltól várta orvosságát, összehasonlítjuk avval a szelíd férfiúval, a milyennek Ányost utolsó verseiből és utolsó barátjának, Horváth Ádámnak, leírásából ismerjük: lehetetlen arra a következtetésre nem jutnunk, hogy a szorgalmas munka, a tanítványai között töltött órák és tanári hivatalával való elégedettsége mentették meg őt a kétségbeeséstől. Hogy milyen gyöngédséggel viseltetett tanítványai iránt, azok a szíves, baráti sorok igazolják, melyeket kedves tanítványának, Pyrker Lászlónak, a későbbi velenczei pátriárkának és egri érseknek írt. (Pyrkernek.)

Hitszónoki működésének több emléke maradt ránk. Megvannak saját keze-írásában azok a vallás-erkölcsi elmélkedések, összesen hét, melyeket 1783-ban a nagybőjt vége felé tartott tanítványainak,^[447] s ezenkívül két egyházi szent beszéde. Az egyiket az abai plébánia-templomban mondta az 1783. év szentháromság vasárnapán,^[448] a másiknak, a mely Az örök kárhozatról szól, nem ismerjük rendeltetését.^[449] Anyagukat tekintve eredetiség alig van bennük. Mindannyi, mint az Elmélkedésekről Csaplár Benedek megjegyezte,^[450] inkább theologiai tanulmánynak, mint önálló elmélkedésnek eredménye. A beszédek hozzáalkalmazása azonban a hallgatóság értelmi színvonalához egészen a költő érdeme. Meglátszik rajtuk az is, hogy műgonddal készültek. A felekezeti szellem csak ott vesz erőt a költőn, a hol a sajátos tárgy (p. o. penitenczia-tartás) egyenesen megköveteli, egyébként inkább a hívő lelkeknek, mint pusztán a katholikusoknak szól. Az idézetekkel óvatosan bánik s inkább példákkal magyaráz. Elrendezésük, beosztásuk arányos. Erős hite, lobogó lelkesedése nemes, képekben, szónoki alakzatokban gazdag nyelven szólal meg.

Ilyenfajta vallásos elmélkedés az is, melyet Batsányi Ányos-kiadásában Egy kis asszonynak levele a kedvesséhez czím alatt közölt. Annak az állításnak igazolása, hogy az asszonyi személlyek is emberek, s feleletül készült egy 1783-ban megjelent magyar röpiratra, melynek névtelen szerzője az «írásból és a józan okoskodásból» be akarta bizonyítani, hogy az asszonyok nem emberek (Megmutatás, hogy az aszszonyi személyek nem emberek). Ányos feleletének csak a czíme és a formája világi, mert az egész tulajdonképen semmi egyéb, mint a szentírásból vett idézetek hosszú sora, a melyekkel Ányos a czímben említett balvélekedést iparkodik megczáfolni. Mivel a tétel olyan kézzelfogható, hogy czáfolatra valóban nem szorul, az egésznek nincs más jelentősége, mint hogy Ányos józan gondolkodásának egyik újabb bizonysága.

72. A «MEGMUTATÁS» CZIMLAPJA.^[451]

Ányos gondolatai a Fehérvárott töltött másfél esztendő alatt folyton a vallás tanításai körében mozogtak, úgy hogy e meg nem szűnő foglalatosság közben szívének vallásos hajlamai, melyeket életviszonyai időnként elnyomtak, újra erőre kaptak és a világi fölfogás salakjától lassanként megtisztulva, mind tisztábban buzogtak. Hívő lélek és jó katholikus volt egész életében, s még mikor legjobban lázongott a sorsa ellen, akkor sem tagadta meg egyháza tanításait: itt, a székesfehérvári nyugalmas években egyházának hű szolgájává is lett. Ányos, a mint élete végén ismerjük, nem csak papi ruháját viseli méltón, nem csak szerzetének engedelmes tagja, hanem vallásával, kötelességével eltelve, a világi szórakozásoktól és munkásságtól teljesen visszavonulva egészen papi hivatásának él, s oly szeretettel, oly buzgósággal, hogy büszke lehet reá egyháza.

E pár esztendő alatt még költészete is a vallásos érzelmek köréből meríti tárgyait: ez talán a legkétségtelenebb bizonyítéka annak a nagy fordulatnak, a mely Fehérvárott egész valóját megváltoztatta. A ki azelőtt szerelméről, lelki küzdelmeiről s a hazáról énekelt, most Boldog Lőrincz emlékére Ájtatos éneket ír s a Boldogságos Szűz Máriához folyamodik. Hogy a vallásos lelkesedés nem ölte ki szívéből hazája iránti szeretetét, s még Boldog Lőrincz történetét is kapcsolatba tudja hozni hazája sorsával, az természetes, hiszen a magyar vallásos líra első megzendülése óta (Angyaloknak nagyságos asszonya) Aranyig (Fiamnak) mindig magába olvasztotta a hazafias elemet. A második költeményét meg épen az édes hazáért írja, s ez a benső, szívből fakadt könyörgés méltóan illeszkedik bele abba a hosszú sorozatba, a melyet a katholikus költőknek Magyarország patronájához intézett fönséges fohászai alkotnak, sőt mintha a legszebb magyar himnusznak, a Boldogasszony anyánknak, motivumait értékesítené benne.

BOLDOGSÁGOS SZÜZ MÁRIÁHOZ AZ ÉDES HAZÁÉRT.

Ki ne érezné, hogy ezt a megható fohászt ép úgy II. József erőszakos uralma fakasztotta, mint a Kalapos királyt, de ki ne látná, hogy bár minden során felismerszik a régi Ányos szelleme, a maga egészében milyen más, mint az a féktelen, szinte izgató szózat! Ez is mértéke Ányos lelki átalakulásának.

Ilyen lelki állapotban volt Ányos, mikor Nagy Ignácz, a székesfehérvári egyházmegye püspöke, fölszólította, hogy állítson össze megyéjének katholikus hívei számára énekes könyvet. A régi énekes könyvek a Kisdi és Szelepcsényi-féle Cantus Catholicik, Kájoni Cantionale Catholicumja, Náray Lyra coelestise nemcsak esetlenek, szentegyházi használatra alkalmatlanok voltak, hanem bár a legtöbb újabb meg újabb kiadásokban került ki a sajtó alól, mégis igen megritkultak, s az anyaguk elavult, nyelvük ódonná vált. A hívők tehát többnyire könyv nélkül énekelték a szöveget, a minek következtében mindenféle «Zur Zavar Énekek csufolták az Isteni Szolgálatot illető Tisztaságot.»^[452] Hogy ennek az állapotnak vége szakadjon, a püspök olyan énekes könyvet akart volna hívei kezébe adni, a melyben minden alkalomra megtalálják a megfelelő éneket. Mivel a szerkesztés munkája nem szorítkozhatott pusztán a nem eléggé egyház szellemű énekek kiselejtezésére és a kifogástalanok összegyűjtésére, hanem a sok használatban elkopottakat vagy megromlottakat föl kellett frissíteni, költőivé tenni, a püspök választása egészen természetesen esett Ányos Pálra, a kit már Fehérvárra költői híre kísért.

Ányos, bár nem volt zenész, s úgy látszik, zenei hallása sem volt fejlett, nagy lelkesedéssel és szorgalommal fogott a munkához, úgy hogy legföllebb másfélévi időköz alatt teljesen elkészítette a több mint száz énekből, nyolcz litániából és vagy harmincz imádságból álló énekes könyvet. Könyvének kinyomatását nem érte meg, az csak a halálát követő évben, 1785-ben, jelent meg Énekek könyve czím alatt.^[453]

II.

Mennyi része van Ányosnak az Énekek könyvében? – A könyv szerkezete és anyaga. – Régi és új énekek. – Az énekek jelleme. – Az énekes könyv formakészlete. – Ráday és Amade hatása.

Az Énekek könyvének czímlapján a szerkesztő nincs megnevezve. Ezért az irodalomtörténet mindmáig nem merte határozottan Ányos nevéhez fűzni a munkát, noha e föltevést mindenki, a ki csak Ányossal foglalkozott, nemcsak valószínűnek, hanem szinte kétségbevonhatatlannak tartotta. A kétségre valóban nincs is ok. Maga Batsányi ugyan kiadásában nem beszél elég világosan a kérdésről, s az ő szavaiból még többet lehetne kimagyarázni, mint a mennyit valószínűleg mondani akart,^[454] de Horányi egészen határozottan Ányost nevezi az énekek szerzőjének,^[455] és Horváth Ádámnak a haldokló Ányoshoz intézett szavai, azt hiszem, elég meggyőzően tanúskodnak Ányos szerzősége mellett. Igaz barát czímű versének II. beszédében^[456] így szól:

Hogy ezek a sorok csak az Énekek könyvére vonatkozhatnak, azt tartalmuk kétségtelenné teszi.

Vannak azonkívűl positiv bizonyítékaink is, hogy valóban joggal tulajdoníthatjuk Ányosnak az Énekek könyve összeállítását.

A gyűjtemény bevezető énekét, a mely tulajdonképen nem is ének, hanem elmélkedő vallásos költemény, maga Ányos írta még 1780-ban,^[457] s nyomtatásban az énekes könyvben jelent meg először, úgy hogy ide csak Ányostól kerülhetett: ö, a szerkesztő, tette saját versét megnyitóul a kötet élére; az énekek versformái, a melyekről alább részletesen lesz szó, zengzetességükkel, változatosságukkal erősen emlékeztetnek Ányos szerelmes verseinek alakjára; az ő szerkesztésére vall az is, hogy jó barátjának és rendtársának, Verseghy Ferencznek, több kéziratban maradt költeménye (kilencz miseének és egy pár imádság) szintén olvasható az Énekek könyvében; ^[458] végül ezt bizonyítja a kötet sajátságos helyesírása. A XVIII. század végén megjelent könyveknél ez a mellékes és jelentéktelen külsőség döntő erejű megállapodott helyesírás nem volt, mindenki a saját tetszését követte, így az egyéniségnek igen tág tere nyílt, s ha az író következetesen ragaszkodott megszokott írásmódjához – bármilyen helytelen volt is egyébként az – a helyesírás pontosan útbaigazít. Az Énekek könyvének helyesírása minden pontban megegyezik Ányosnak tőlünk jól ismert helyesírásával.^[459] Nem annyira azokra a jelenségekre czélzok, melyek Ányos idejében általánosak voltak, az y-os írásra,^[460] a ts, tz jelzésre, az n helyrag meg nem kettőzésére, az ít igeképzőnek itt vagy ét alakban való használatára, a j gyakori pótlására i-vel mássalhangzó előtt (sóhait, reit)^[461] – bár hogy ezek mind megfelelnek Ányos írásmódjának, szintén számot tesz – mint inkább arra alapítom ítéletemet, hogy nemcsak Ányosnak dunántúli származásától befolyásolt kiejtését tűnteti föl, a zártabb mély hangok kedvelését (különösen az ablativus ragokban: tul-tül tól-től helyett; az o használatát a helyett, ha az előtte lévő szótagban á hang van támod, szármozik, szárnyod), a zöngés ínyhangok (ny, ly) helyettesítését a megfelelő orr- és folyékony hanggal (alacson, osztál), hanem azt az egyéni különösségét is, hogy nem használ sem í-t, ű-t, (ú-t is ritkán), sem ő-t. Az előbbi ugyan szintén a dunántúli nyelvjárás következménye, de ilyen szigorú következetességgel más írónál nem igen látni, az utóbbi azonban, mely alól egyetlen kivétel sincs az egész kötetben, csak Ányos sajátossága.^[462] Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy sok egyes szót ugyanabban az alakban találunk az Énekek könyvében, mint Ányos egyéb munkáiban (segéltség, temény, kiss stb.), akkor a föntebbi bizonyítékokra támaszkodva, azt hiszszük, joggal tarthatjuk Ányost e gyűjtemény összeállítójának.

Szerkesztői kezének nyomát már a gyűjtemény elrendezése is mutatja. Beosztása sokkal logikusabb és czélszerűbb, mint az előző énekes könyveké, melyek ugyan szintén az egyházi év különféle szakainak megfelelőleg osztották csoportokra az énekeket, de e szakaszokon belül nem csoportosították s az egyes szentek tiszteletére rendelt énekeket, valamint az ünnepieket is, tarka egymásutánban adták. Ányos szigorú időrendet hozott az énekek közé, a melytől csak nagyritkán tért el, mindössze az ünnepi énekeket választotta el a vasárnapiaktól, míg a szentekre vonatkozó énekeket beosztotta az időrendnek megfelelően az ünnepi énekek közé. Így minden istentiszteletnél a legnagyobb könnyűséggel meg lehet találni az odaillő énekszöveget. Az is újításszámba megy, hogy az egyes vasárnapokra pontosan meghatározta az éneklendő szöveget, s általában arra törekedett, hogy minden alkalomra csak egy éneket találjanak a hívők, s minden ének csak egy napra szóljon. Hiánya azonban, hogy nincsenek könyvében hangjegyek, sőt még a dallamok sincsenek megadva, a melyek szerint az egyes énekeket énekelni kell.

73. VERSEGHY «KERESZTÉNY ÁJTATOSSÁGOK» CZÍMŰ KÉZIRATÁNAK CZÍMLAPJA.^[463]

74. AZ «ÉNEKEK KÖNYVE» CZÍMLAPJA.

Bajosan, sőt az eddig rendelkezésünkre álló adatokból majdnem egyáltalán nem felelhetünk a következő kérdésre, a mely pedig egészen természetesen folyik a föntebb eldöntöttből: mennyi érdeme van Ányosnak az összeállításon kívül. Hogy az Énekek könyvének anyaga nem annyira a régebbi énekes könyvek kincsének fölfrissítése, hanem nagyrészt egészen új, gyűjteményekben nem olvasható darabokból áll, arról puszta összevetés által is könnyű meggyőződni. Olyan ének, a mely valamelyik régebbi gyűjtemény darabjának lényeges módosítás nélkül való átdolgozása, mindössze kettő van Ányos könyvében: a Nagy Tsötörtökön és Nagy Pénteken éneklendők. Forrása mindkettőnek egy-egy régi magyar himnusz, melyek a kódexek korától kezdve majd minden gyűjteményben föllelhetők. Az előbbi a Zengjed nyelvem dicsőséges kezdetű himnuszon alapszik, a mely viszont az oltári szentséget ünneplő (In sollemnitate Corporis Christi, de sanctissimo sacramento) Pange lingua gloriosinak fordítása, az utóbbi a Királyi zászlók lobognak kezdetű himnusznak átdolgozása, a melynek eredetije, a Vexilla regis prodeunt (De sancta cruce pro Dominica passionis) kezdetű latin himnusz. Az utóbbi a középkor egyik leghatalmasabb vallásos éneke, Venantius Fortunatus poitiersi püspöknek, az «utolsó római költőnek», († 609) az a műve, melylyel Becket Tamás lázongó szászai Henrik királyt majd megörjítették.^[464] Első magyar fordítása már a Döbrentei-kódexben olvasható.^[465] Az Énekek könyvének mind a két darabja híven követi a Szelepcsényi kiadásában megjelent Cantus Catholici (előttem egyik legkésőbbi, 1738-ban kiadott szerkezete van) illető énekét. Az átdolgozás mértékének bemutatására közlök két-két versszakot mindegyikből:

ZENGJED NYELVEM DICSŐSÉGES …

A Szelepcsényi-féle Cantus Catholici szövege.^[466]

Az Énekek könyvének szövege.^[467]

KIRÁLYI ZÁSZLÓK LOBOGNAK …

Szelepcsényi-féle Cantus Catholici.^[468]

Énekek könyve.^[469]

A Mind Szent napjára, valamint a Szent János apostol, és evangelista napjára szóló énekek is régibbek átdolgozásai, de már szabadabban. Az előbbi, melynek eredetijét teljesen megegyező alakban tartotta fönn a Szelepcsényi-féle és a Kájoni Cantionaleja, az első versszakot kivéve, gondolatról-gondolatra követi mintáját, de bővít és körülír; p. o.:

MIND SZENT NAPJÁN.

Szelepcsényi-féle Cantus, ^[471] Kájoni Cantionale. ^[472]

Énekek könyve. ^[473]

A Szent János napjára írt éneknek^[474] az első fele szintén közel áll a Kájoni-féle Cantionale hasonló czímű énekéhez,^[475] de már kevesebb az egyezés, csak az ének első felére terjed s egy pár gondolat azonosságában áll.

Van ezeken kívül még egy pár az ünnepi énekek között, a mely vagy egy-két gondolat rokonsága miatt (Sarlós Boldog asszony napján) ^[476] vagy a gondolatok egymásutánisága miatt (Szent István király napján; ^[477] Szent Márton püspök napján) ^[478] esetleg párhuzamba volna állítható Kájoni Cantionalejának megfelelő darabjával, de ez az egyezés nem olyan természetű, hogy az Ányos-féle énekeknek közvetetlen forrását láthatnók benne. A vasárnapi énekek pedig, a melyek nem egyebek, mint az egyes vasárnapi evangéliumok homiletikus földolgozásai,^[479] annyira függetlenek a régebbi gyűjteményektől, hogy azokkal szemben mindenesetre eredeti alkotásoknak kell tartanunk őket.

Annyit mindenesetre megállapíthatunk, a mint már föntebb említettem, hogy az Énekek könyve nagyrészt eredeti énekek gyűjteménye, s valószínűnek tartom, hogy a legtöbb Ányos alkotása. Óvatosságra int azonban az a körülmény, hogy Ányosnak sok pap-költő barátja volt, Verseghy, Virág, Kreskay, a kik szintén részt vehettek az énekek készítésében, sőt Verseghyről tudjuk is, hogy énekel: közül kilenczet ő szerzett: nem lehetetlen, hogy a többiek is segédkeztek. Így véleményünket legföljebb föltételesen fogalmazhatjuk s akkor is olyan föltevésnek kell elismernünk, mely, mivel positiv adat egyáltalán nem támogatja, pusztán subjectiv erejű.

Nem követjük tehát Toldyt és Szvorényit, a kik önkényűleg kiragadtak egy-egy éneket a gyűjteményből és azt Ányosnak tulajdonították,^[480] sem Gellért Jenőt vagy Sulyok Károlyt, a kik három csoportra iparkodtak elkülöníteni az énekeket: Ányos alkotásaira, régi énekek átdolgozásaira s általánosan használtakra.^[481] Kétségtelen, hogy az énekek e három típus valamelyikéhez tartoznak, de tovább menni s pusztán az egyes énekek aesthetikai értékére támaszkodva jelölni ki, melyek tartoznak az első csoportba – a mint Gellért és Sulyok teszik – véleményünk szerint nem szabad. Az aesthetikai alap, ha határozott bizonyságok nem támogatják, önmagában nagyon ingatag, s ha esetleg helyes következtetésekre juttat is, gyakran vezet tévedésbe. A mit positiv ismerettel az énekek keletkezésének megállapítására megtehettünk, azt föntebb megtettük, s most még csak a gyűjtemény egyes darabjainak általános költői sajátosságairól akarunk pár szót mondani, a mire Ányosnak, mint szerkesztőnek, kétségtelenül nagy hatása volt. Olyan nézőpontot foglalunk el velük szemben, a milyenből a népköltészet termékeit szokás megítélni: nem kutatjuk a szerző kilétét s egyéniségének nyilatkozásait, hanem pusztán mint műalkotásokat vizsgáljuk.

Az eredetiségen kívül, a melyről mint az énekek egyik jellemző vonásáról már megemlékeztünk, a másik, a régibb nyomatott énekes könyvek darabjaitól elütő vonása az Énekek könyvének, hogy a versek legnagyobb része, különösen a vasárnapi énekek, határozottan epikus jellemű. Majd mind Krisztus életének, csodatételeinek és szenvedéseinek egy-egy mozzanatát beszéli el, s nem magasztalások, fohászkodások, dicsőítések, mint a régibb, himnuszokon alapuló énekek, hanem az új-testamentom kis szakaszainak versekbe való foglalásai. Ép azért hangjuk is nyugodtabb, ment az érzelem ellágyulásától vagy szenvedélyességétől, igazi epikus, objectiv hang. Líraivá tulajdonképen a kezdő és befejező versszakok teszik. Az előbbi, bár csak elvétve fordul elő különálló, az elbeszéléssel nem kapcsolatos bevezetés, előkészít a tárgyra, megüti az alaphangot, festi az érzést, melyet az elmondandó esemény kelteni fog, a befejező versszak mintegy tanulságképen a keresztyén hívőkre alkalmazza a megénekelt eseményt.

A legkiválóbb tulajdonsága az énekeknek, a mely az egész gyűjteményt irodalomtörténeti értékűvé emeli, a forma. Valóban csodálatos, hogy a kik eddig Ányos költészetével foglalkoztak, ezen énekeknek rendkívüli zengzetességét nem méltatták figyelemre. Ha nem is olyan fontos ebből a szempontból, mint volt a XVII. század elején Szenczi Molnár Albert zsoltáros könyve, jelentősége mégis nagy. Míg a régibb vallásos énekeink vagy négysorú, egyrímű nyolczasokban pörögtek le, vagy olyan hosszú, 19-21 szótagú hármasával, négyesével, de szintén csak egy rímmel összefűzött sorokban döczögtek, melyeknek csak a néha s többnyire gyöngén fölcsengő belső rím adott egy kis zeneiséget; míg Szőnyi a Szentek hegedűjében, bár megrövidíti a sorokat s a párrímeket ölelkezőkkel tarkítja, egyhangúságával fáraszt: addig az Énekek könyve változatos és csupa rövid sorú költeményt foglal magában (többnyire hatos-hetes-nyolczas, elvétve négyes és ötös) s nyolczasnál hosszabb sor (tizenegyes) csak egy változatban található. Ezek a rövidre vágott sorok, a végükön mindenütt fölhangzó rímmel, bár a metszetekre nem fordított szerzőjük túlságos gondot, olyan zenei hatásúvá teszik az énekeket, hogy hozzájuk hasonlót Amade után csak Kisfaludy Sándornál találunk megint.

Igazi jelentőségüket azonban csak együttes vizsgálatuk adja meg. A mint Ányos szerelmi költeményeinél említettük, hogy nemcsak az egyes versformák zeneisége meglepő, hanem még inkább a formáknak gazdagsága, az hogy minden költemény más és más lírai formában van írva, akként az Énekek könyve is, körülbelül száz ének, húsz különböző versformában zeng, a melyeknek legnagyobb része műköltészetünkben még Amade változatos versformái után is egészen újnak tetszik. A párrímmel összefoglalt ősi nyolczasok s a Szenczi Molnár óta hagyományosnak nevezhető nyolczas-hetes kapcsolaton kívül a legkülönfélébb strófaszerkezeteket és rímképleteket találjuk benne, a legegyszerűbbektől a legváltozatosabbakig. Hol a szótagszám változtatásával, hol a rímek elhelyezésével teremt szokatlan kapcsolatokat. A párosával összefűzött nyolczasok és hetesek (8, 8, 7, 7: aabb), a keresztrímes hatosok, azután az ugyancsak keresztrímes hetesek és hatosok, hatosok és ötösök összefűzése még egyszerűbb módjai a versszakalkotásnak: a népköltészetben divatos verssoroknak választékos összekapcsolása, a mire már Ráday Pál nagyon elterjedt énekei (Lelki hódolás és Istenes énekek) ^[482] adtak útbaigazítást. Általában Ányos énekes könyve ép úgy támaszkodik forma tekintetében – Amade mellett – a református Ráday énekeire, mint tartalomban a régi katholikus énekes könyvekre. Tőle veszi az anyagot, de szabadon alakítja.

Vannak merészebb szerkezetek is a gyűjteményben, a melyektől, legalább részben, az újszerűséget alig lehet elvitatni. A páros rímű, három darabra tördelt hosszú verssorok mintájára, de nem a 19-es sor alkotó elemeiből, hanem önállóan, nyolczasokból és hetesekből, vagy hetesekből és hatosokból aabccb képletű hatsoros versszakokat alkotott; majd szeszélyesebben kombinálva, a nyolczsoros versszak egyik felét párrímmel, a másikat keresztrímmel vagy ölelkezővel írja; egy helyütt tizenegyeseket és hatosokat kapcsol össze együtemű (négy szótagú) sorral (11, 6, 6, 4, 11, 6, 6, 4) s ölelkező rímekkel; sőt egyszer szerencsés érzékkel olyan szakot teremt, mely azóta sem újult meg műköltészetünkben, bár művészi szerkezetével reá szolgált volna a hosszabb életre. A keresztrímű nyolczasokból és hetesekből alakuló négysoros versszakhoz két párrímes hatost tesz s befejezi ismét egy hetessel, melynek ríme visszaüt a második-negyedik sor rímére (8, 7, 8, 7, 6, 6, 7: ababccb). De talán legérdekesebb, hogy ép úgy mint Szenczi Molnár Albertnél és Ráday Pálnál,^[483] nála is megtaláljuk – némi kis változtatással, de már az összes jellemző sajátságaival – a Himfy-strófát a Második estvéli ének-ben:^[484]

75. RÁDAY PÁL «LELKI HÓDOLÁS»-ÁNAK CZÍMLAPJA.^[485]

Nem tizenkét sor ugyan, mint Kisfaludy stanzája, az első négy nem ismétlődik, de megvan a szakasznak kétfelé oszlása: az első keresztbe rímelő nyolczas-hetes, a második párosával rímelő két-két hetes és nyolczas (Kisfaludynál – művésziesebben – nyolczas-hetes).^[486]

E versformákat nem használja egyformán gyakran. Különösen a keresztrímesekhez vonódik s ezek között is ahhoz a nyolczas-hetes összetételű, nyolczsoros versszakhoz, a melyet Kisfaludy Sándor regéinek formájául választott – az énekek két harmadrésze ebben az alakban szól – a mi egy kissé egyhangúvá teszi a kötetet; de ezért bőven pótolja kárunkat a használt formák nagy száma és az a változatosság, mely mind az egyes formákban, mind az egész formakészletben jelentkezik a nélkül, hogy mesterkéltséggé fajulna,^[487] mint p. o. Amadénál és később Horváth Ádámnál igen gyakran.

Kétségtelen, hogy ennek a Dunántúl nagyon elterjedt névtelen gyűjteménynek nagy szerepe volt a magyar nemzeti versidom megőrzésében, sőt talán azt az állítást is megkoczkáztathatjuk, hogy dunántúli íróink, a kik tudvalevőleg leginkább ragaszkodtak a verselés népies formáihoz, nemcsak érzéküket finomították ezen énekek rhythmikus sorain, hanem egyenesen egész formákat vettek át belőle.

III.

Ányos betegsége. – Bizonytalan tudósítások eredetéről és lefolyásáról. – Veszprémbe viteti magát. (1784.) – Az operáczió. – Halála, nyugvóhelye.

Vagy másfélesztendei megfeszített munka után Az Énekek könyve készen állott a nyomtatásra. Ha Ányosnak az énekek megválogatásán, összeállításán, simításán kívül egyéb dolga nem lett volna vele, akkor is nagy föladatot végzett volna. Ha azonban elfogadjuk azt a föltevést, hogy az énekek nagyobb felében része volt Ányos teremtő képzeletének vagy átalakító művészetének, akkor munkája valóban fölkelti bámulatunkat. Mintha az a balsejtelem, mely utolsó költeményeit a közeli halál érzetével olyan szomorú hangulatúvá tette, több lett volna egyszerű sejtelemnél: mintha a költő valóban megérezte volna, hogy leselkedik már reá a halál s lázas gyorsasággal iparkodott volna megfelelni a reá bízott föladatnak.

Mikor tört meg az egészséges, erős testalakú ifjú, nem tudjuk. A mit betegségéről és haláláról az egykoruak írtak, annyira ellentmond egymásnak és a valószínűségnek, hogy az életrajzíró teljesen tanácstalanul áll a vélemények között. Még azt sem tudjuk biztosan, mikor kezdődtek testi szenvedései. Egyik életírója elefánti tartózkodásának idejére teszi,^[488] Endrődi pedig «féktelen szenvedélyeit» tévén értük felelőssé, még korábbi időpontra.^[489] Egyéb adatok hiányában Batsányi híradását kell elfogadnunk, a ki Ányos egyik szerzetestársának szavai alapján életének utolsó, Fehérvárott töltött szakát nevezi meg, mint halálos betegségének kezdő pontját.^[490]

Mi okozta szenvedését és halálát, az még nagyobb homályba van burkolva. Jankovits Miklós 1792-ben egy versében vizi betegséget említ,^[491] de ez az állítás, melyet Toldy is elfogad, ellentmond a szemtanúk följegyzésének; a mit meg Ányosnak említett szerzetestársa, valószínűleg Berzsenyi Kristóf, említ, az nélkülözi a valószínűség látszatát is. «Egész esztendőben – így olvashatni szavait Batsányinál^[492] – nem volt legjobb egészsége. Hozzá járúlt a’ Fejérvári nedves, ködös, és egészséget rongáló roszsz levegő-ég, (a’ váras körül lévő sár-víz t. i. nem volt még akkor kiszáríttva;) melly, nedves test-állással biró embernek még ártalmasabb vala; hozzá járúlt az úgy nevezett arany-ér-is, melly, mivel nem gondolt vele, a kotsizás által úgy megdagadott és tüzesedett, hogy operálni kellett.»

Mi a valóság ebben a naiv, még a XVIII. század orvosi ismereteinek színvonalán sem álló véleményben, bajos eldönteni. Annyi igaz, hogy a síkságon fekvő várost mocsarak vették körül, s ezeknek kigőzölgései, valamint a város fölött lebegő sűrű ködök igen ártalmasak voltak, s Ányoson kívül a másik két Fehérvárott tartózkodó költő is sokat szenvedett miattuk: Rájnis, a ki Grossinger barátjának panaszkodik a fehérvári egészségtelen levegő miatt,^[493] és Virág, a ki végre is kénytelen volt elhagyni e miatt Fehérvárt.^[494] A többi azonban vagy teljesen tudománytalan, laikus nyilatkozat vagy mesterségesen van kieszelve, hogy a járulékos súlyosbító komplikácziók halmozásával a tulajdonképeni betegség elhallgatását észrevétlenné tegye.^[495]

76. RÁJNIS JÓZSEF ALÁÍRÁSA.^[496]

Ányos szenvedéseinek egy másik tanúja, Horváth Ádám, azt írja, hogy Ányos «sebbe halt meg, gyógyíthatatlanba, de én nem kérdeztem tőle, hol vette». A mit a jó barát nem tartott illőnek kérdezni, azt kegyeletlenség volna ma, Ányos halála után őt negyedszázaddal, kutatni. Nekünk elég azt tudnunk, hogy a költő testileg szenvedett, s testi gyötrelmei körülbelül akkor kezdődtek, mikor lelki kínjai megszűntek. Mikor a sorsába beletörődött s megtalálta azt a hivatást, mely egész lelkét elfoglalta, akkor kezdődött küzdelme a testi kórral. S lehetetlen meghatottság nélkül nézni, milyen megadással viselte a roncsolt testű költő újabb szenvedéseit. Ő, a ki azelőtt a magaválasztotta életpálya töviseinek minden szúrására szinte lázadó hangon kiáltott föl, a ki keserű fájdalommal támadt a sorsra és az emberekre, ha elérhetetlen vágyak gyötörték, most keresztyéni türelemmel viselte a kínzó fájdalmakat. Átérezve vallásának tanításait a szenvedésről és a nyomorról, melylyel az Úr minden halandót próbára tesz, várta a halált, mely megszabadítja szenvedéseitől. Nem a kétségbeesésnek avval az erőszakosságával, a melylyel lelki küzdelmei idején szinte parancsolva mondta: Üss te boldog óra! – hanem a halálra elkészült hívő lélek vágyódásával.

77. HORVÁTH ÁDÁM NÉVALÁÍRÁSA.^[497]

A világ hiúságaival régen leszámolt, utolsó kötelességét, az Énekek könyvének összeállítását, elvégezte, ifjúkori botlásait megbánta, szíve megtisztult a salaktól. Nyugodtan várta a halált, mely őt egy más világba viszi. Elmondhatta magáról ő is, a mit Berzsenyi nemes öntudattal vall egyik legmélyebb költeményében, az Életphilosophiában:

Egy pillanatra azonban földerült reménye: egy veszprémi seborvos azzal biztatta, hogy meg tudja gyógyítani. 1784 júliusában tehát átvitette magát Veszprémbe,^[498] hogy alávesse magát orvosa intézkedéseinek. Sebére ugyan enyhülést nem szerzett rövid veszprémi tartózkodása, az ügyetlen kézzel véghez vitt operáczió folytán betegsége még válságosabbra fordult, de talált helyette, a mit egész életében mindig legtöbbre becsült, élete alkonyán egy szíves baráti viszonyt, az utolsót szenvedéssel telt életében. Füred poétája, Horváth Ádám, a ki gyakran bejárt a vármegye székhelyére, megismerkedett beteg költőtársával, és ő, valamint Ányosnak egyik Veszprémben lakó kedves tanítványa, Pyrker László, vigasztalták az utolsó két hónapban, szeretetükkel enyhítették a halálra induló költő végső napjait.

Különösen Horváth mutatta szeretetének igaz jeleit. A mint hírét vette, hogy a fiatal pálos költő halálos betegen fekszik, hozzásietett s el sem hagyta haláláig. Oda ült mindennap az ágyához, jó szóval tartotta, fölolvasta verseit,^[499] majd meg az ő verseit bírálta, dicsérte, melyek kéziratban vagy szájról-szájra terjedve már a Balaton környékére is eljutottak. Mint nagy zenebarát, a ki az ének és a zene kapcsolatát az elméletben is követelte, hibáztatta, hogy Ányos nem törődik énekeiben a szótagok mértékével, a mit Ányos szívesen elismert, de nem lévén zenei műveltsége, a hiányát nem is érezte.^[500] Ily módon hol irodalmi beszélgetéssel, hol baráti biztatásokkal iparkodott barátját szórakoztatni, távol tartani tőle a halál képzetét. Mikor azonban látta, hogy a szegény haldokló jól ismeri állapotát, nem fél a gyorsan közeledő enyészettől, fölhagyott az áltató biztatással, melyben maga hitt legkevésbbé. Utolsó baráti szolgálatul egy költeményt írt neki, verses búcsúzást, a melyben egy nympha, meglátván Ányosnak, Orpheus és Ovidius utódának, szenvedéseit, arra kéri az egeket:

78. PÁLÓCZI HORVÁTH ÁDÁM.^[502]

Ányost meghatotta barátjának részvéte és szeretete, de bántotta, hogy utolsó óráiban, mikor már körülötte lebegett a halál szelleme, őt, a vallásos férfiút, egyházának fölszentelt papját, pogány költők utódaként említi Horváth, kínját az óvilág szenvedőinek, Prometheusnak, Sisyphusnak, emlékével hozza kapcsolatba s a klasszikus költészet szellemében még Isten ellen is vádat emeltet vele, hogy nem könyörül rajta. Meg is mondta Horváthnak, hogy költeménye nem «keresztyén vers».^[503] Horváth jóvá tette hibáját. Egy mély vallásos érzésben fogant költeménynyel, a melyben igazi keresztyéni fölfogással, mintha csak magának Ányosnak lelke szólt, volna belőle, előkészítette barátját arra a nagy útra, mely a siralmas jelenből a boldog jövőbe vezeti.^[504]

Ez Ányos halála előtt hat nappal történt. A betegségtől halálra gyötört költő egy kis hatsoros verssel köszönte meg barátja «érzékenységét», majd harmadnapra magához kérette a kis Pyrker Lászlót, emlékül átadta neki kedves imádságos könyvét, az Officium Rákóczianumot, a melybe erejének utolsó megfeszítésével szintén egy kis búcsúverset írt, arra kérvén, imádkozzék érette halála után.^[505] Két nap mulva, 1784 szept. 5-én megváltotta földi szenvedéseitől a halál. Csendesen, bízva az Úristen végtelen kegyelmében távozott

79. AZ «OFFICIUM RÁKÓCZIANUM» CZÍMLAPJA.^[507]

Elhúnyt, abban a szilárd hitben, hogy «nem az egész embert rontja meg a halál, nem az egész emberen viszi véghez a kegyetlenségét. Csak egy részünk az nékünk, a mit így gyötör és pedig a nemtelenebb részünk, mely rész nem is különböztet bennünket a barmoktól. Csak por az, a mit porrá tészen. A nemesebb részünkhöz pedig hozzá nem nyúl. Az Istennek képét és hasonlatosságát illetni nem merészeli. Mert ez az ő hatalma alól a teremtőnek megmásolhatatlan törvénye által kivétetett. Nincs is ő reája egyéb bízva, hanem csak az, hogy a tömlöczöt, melyben az Istennek színe látására óhajtozó lélek egy ideig fogva tartatik, felnyissa, kitörje és őtet szabadon bocsássa. És így megrontja ugyan a halál ezt a romlandó életet, de megronthatatlan életet ád; vége ez ideig való életnek, de kezdete az örökkévaló életnek; ajtó, mely elzárja az embert a földiektől és utat nyit az örökkévalóságra.»^[508]

80. A VESZPRÉMI FERENCZRENDI TEMPLOM.^[509]

81. AZ ÁNYOS-EMLÉK A VESZPRÉMI TEMPLOM HOMLOKZATÁN.

Földi maradványait másnap, szept. 6-án, tették örök nyugalomra a ferenczesek veszprémi templomában, a szentély alatti kriptában.^[510] Tetemeinek nyugvó helyét két ferenczes-szerzetessel osztja meg. Egy fülkében pihennek, a melyet egyetlen vörös tégla jelez, rajta e fölirat: HIC DEPOSITUS EST IN PACE PAULUS ÁNYOS.

Az utókor kegyeletének ma már ez az egyszerű epitaphium is hozzáférhetetlen: a sírbolt lejáratát befalazták. Hogy emléke ne maradjon jel nélkül, helyette a templom falába egy kőlapot illesztettek, s a következő sorokat vésették reá:

1902-ben a veszprémi piaristák nagy ünnepség kíséretében díszes emléktáblával jelölték meg azt a helyet, a hol Ányos, veszprémi gimnáziumuk egykori növendéke, örök álmát aluszsza.^[512] Székesfehérvár is megemlékezett arról, hogy egykor falai között tanárkodott Ányos, s 1905. decz. 3-ika óta ott is emléktábla hirdeti az utókor elismerését.^[513] Kár, hogy egyik táblára sem vésték rá Batsányinak Ányosra illő^[514] megható sorait:

IV.

A jóbarátok emlékezete: versek és kiadástervek. – Batsányi Ányos-kiadása. – A versek hatása az olvasóközönségre. – E hatás magyarázata. – Hatása az írókra: követői és utánzása. – Mellőzésének okai. – Kazinczy és Toldy. – Kölcsey Ányosról.

Az a vörös téglalap, a mely Ányos nyugvóhelyét elzárja, csak azt rejtette el a világtól, a mi benne romlandó volt. Szellemét nem nyügözte le, az élt tovább és hatott. A ki legkésőbben ismerte meg, az adott először hangot a visszaemlékezésnek, a derék, hű barát, Horváth Ádám. Barátja végtisztességén nem lehetett jelen, tehát ép úgy, mint az élő költőtől, a halottól is egy megható versben vett búcsút,^[515] a melyben Ányosnak kedvelt költői kompoziczióját használva – a halott szelleme fölkeresi a fölvilágban maradt kedveseit – még egyszer megszólaltatja azt a nagy szeretetet, mely kettejüket összefűzte.^[516]

Majd az ifjú Horváth Ev. János, akkor a veszprémi papnevelőben hittan-hallgató, később veszprémi plébános, végül jászói kanonok, következett, a ki épen 1784-ben kerülvén Veszprémbe,^[517] ha nem is volt közvetetlen tanúja Ányos végső küzdelmeinek, mindenesetre tudott róla s egy verset írt Ányos Pál sírhalmára. ^[518] A mint Gyulai a Horatius olvasásakor czímű költeményében összegyűjti a Horatius megénekelte motivumokat, hogy egységes képben mutassa be a római lantos költői képzelet-világát, Horváth is Ányos kedvelt kifejezéseinek fölhasználásával keresi össze költészetének eszméit, és a költői tehetség határozott jeleivel fűzi őket össze emlékkoszorúvá. Az őszinte méltánylás s az igaz részvét egyikévé teszi kora sikerültebb alkalmi verseinek.

Horváth Ev. János költeményével egy kötetben jelent meg Ányos egy másik tisztelőjének, Jankovits Miklósnak búcsúztatója,^[519] de ez, valamint Fejér György kései megemlékezése,^[520] bármennyire kilátszik is belőlük az Ányos iránti nagy szeretet, lelketlen, száraz alkotás.

Megszólalt Virág is, és mikor szívében a fájdalom az idő balzsamos keze folytán elvesztette élét, egy ódában állított emléket elhúnyt barátjának, «lelke más felének».^[521] Visszagondol arra a szomorú időre, mikor a kegyetlen halál elszakította tőle társát, eszébe jut, hogy egyik múzsa avval vigasztalta fájdalmát: Ne keseregj, hisz Ányos meg nem halhat! Akkor nem értette, nem hitte el a múzsa szavait: most, tizennégy évvel utána, mikor Ányos versei összegyűjtve előtte vannak, fölfogja a vigasztalás igazi értelmét.^[522]

De nem csak emlékversek alakjában nyilvánult a kortársak kegyelete, hanem megérezve, hogy Ányos emlékét legszebben munkái fogják fönntartani, már igen korán, rögtön halála után megindult tisztelői körében a mozgalom, hogy szétszórt versei összegyűjtessenek. Szerzetestársai, Kreskay, Stasich Elek, Zsolnai Péter, Berzsenyi Kristóf kegyelettel őrizték Ányos egyes verseinek kéziratait vagy másolatait; Horváth Ádám, Szirmay Antal, a ki a maga gyönyörűségére minden Ányos-verset lemásolt, a melyet megkaphatott, és Kazinczy pedig iparkodtak minél többet megmenteni a feledékenységtől. Sőt Kazinczy és még korábban Batsányi már avval a gondolattal foglalkoztak, hogy Ányos verseit nyomtatásban a nagyközönség elé bocsátják. Míg azonban Kazinczy terve, ép úgy mint 1824-ben Toldyé, csak terv maradt, Batsányi, a ki már a Kassai Magyar Museumban közzétett egy pár költeményt, 1798-ban megvalósította az eszmét: Ányos költeményei mint a Magyar Minerva I. darabja megjelentek Bécsben Batsányi előszavával és Ányos életének rajzával.^[523] Bár manapság már más fogalmaink vannak a kiadó föladatairól, s Batsányi kiadását nem nevezhetjük, mint a hogyan sokáig nevezték, az «első magyar kritikai kiadás»-nak,^[524] az a fáradhatatlan buzgalom, a melylyel az egyes verseket fölkutatta és megszerezte, az a lelkiismeretes gondosság, a melylyel a gyűjteményt összeállította, a finom papir, a tiszta, csinos nyomás elévülhetetlen érdeme marad Batsányinak.

Ezekkel a közlésekkel lehetővé vált, hogy Ányos költészete, a mely eddig csak szűk baráti körben volt ismeretes, éreztesse hatását az egész irodalomban. Hamar megszerették, a miben nagy része volt annak, hogy erős költői tehetsége könnyen lerázta az iskolák jármát. Gyöngyösitől vette az ösztönzést s a magyarosak módján indult el; majd a francziások körébe jutva elfogadta tőlük a párrímet és kedvelt műfajukat, a bölcselkedő epistolát; végre a német irodalom divatos íróinak költői fölfogását ültette át irodalmunkba: a magyaros, francziás és németes irányok jellemző vonásait magába olvasztotta, de egyiknek sem vált szolgai követőjévé.^[525] Így mindenki talált valamit költészetében, a mi megragadta a figyelmet: a francziások filozofiai gondolataikat, a németesek szentimentalizmusukat, a magyarosok a hagyományos, de új formákkal fölfrissített formakészletet ismerték föl verseiben. Olvasva Ányos költeményeiben az egyéni érzelmeknek erővel telt kifejezését, ha nem is tudták, mindenesetre érezték, hogy olyan költő szózatát hallják, a ki kiemelkedve a puszta követésből, eredeti és önálló egyéniség. És érezték, legalább a finomabb ízlésűek, hogy Ányos kezében a lant nem ethikai, hanem költői czélok szolgálatában áll; nem fegyver a magyar művelődés előmozdítására, hanem czél: azért énekel a költő, hogy megkönnyebbüljön szíve s elragadja hallgatóit.

82. A «MAGYAR MINERVA» KÜLSŐ CZÍMLAPJA.^[526]

S hatott Ányos a nyelvével is. Ma már, mikor a nyelvújítás és két legnagyobb nyelvművészünk, Vörösmarty s Arany, egészen átalakították költői nyelvünket, hajlékonynyá, kifejezővé, színessé tették, Ányos nyelve színtelennek és kissé merevnek tűnik föl. Kevés benne a költői ékesség, a kép, a díszítő vagy árnyaló jelző e nincsenek meg benne a szokott s kedvelt költői fordulatok. De ne felejtsük el, hogy Ányos nyelvünknek legszomorúbb korszakában írt, mikor a Zrínyiek és Pázmányok megrázó ereje már kiveszett ellaposodó, áradozó stílusunkból, s Kazinczyék csínja, választékossága, finomsága még csak szülemlett. E régi nyelv azonban teljesen hatalmában van. Egyformán tudja fölhasználni a legváltozatosabb érzések és hangulatok kifejezésére. A lelkesedés és kétségbeesés, a harag és fájdalom, ódai hév és elégikus ellágyulás egyaránt megtalálják a hozzájuk illő kifejezésmódot. Szókincse nem nagy, de mindig elég bő, világosan, s a mellett röviden, tömören tudja előadni gondolatait. Bár többnyire az áradozásra csábító Zrínyi-sorban írt, sem a kettős, sem a négyes rím nem kényszeríti a rokon gondolatok halmozására, a verstoldásra, s bár nem sokat csiszolta verseit, hanem rendszerint első fogalmazásukban szétküldte barátainak,^[527] mégsem pongyola a stílusa. Gondolatai erőltetés nélkül ömlenek, s van bennük lendület, a mi az egyszerű, szinte prózai nyelvet igaz költőiséggel vonja be. A nyelv korlátain áttör az érzés s megnemesíti azt. S milyen egyszerűek az eszközök is, a melyekkel dolgozik! Jóformán csak a mindennapi élet nyelvét használta. A nyelvújítási törekvések első jelentkezései ismeretlenek voltak előtte, de nem követte kortársainak maradi felét sem, a kik latin szavakkal tömték meg stílusukat: meg nem honosodott idegen szót nem használ.

Ez a természetes, – mindenkitől könnyen megérthető nyelv, melyet nem tett idegenszerűvé kölcsönszó, föllengővé a merész szóhasználat, és a Zrínyi-sornak szabályos, könnyed, egészen Gyöngyösi szellemében történt alkalmazása nyerte meg másodszor Ányosnak a XVIII. századvégi közönség szeretetét.

Ányos költeményeit nemcsak az olvasó közönség fogadta tetszéssel, az ismeretlen vagy az irodalmi ízlés tekintetében számot nem tevő emberek (p. o. Kozma Gergely, Csehi József), a minek sok bizonyságával találkozunk Kazinczy levelezésében, hanem Földitől^[528] Kisfaludy Sándorig,^[529] majd minden író, de különösen a költők, nagy méltánylással emlékeznek meg róla és terjesztik műveit ismerőseik körében. A dicséretek közül ideiktatok kettőt, a melyek nemcsak pazarságukkal tűnnek ki, hanem világot vetnek arra is, mi tetszett annyira a kortársaknak. Szirmay Antal írja Kazinczynak: «Ányosnak kivánt verseit által küldöm, még pedig magam le írtam. Mert annyira kedvellem ezen vers szerzőt, hogy mindég írhatnám, olvashatnám munkájit. Az eő elmés találmányi, szép hasonlatossági, fontos szavai, gondolatinak öszve foglalási, hazájához nagy szeretete valóban megbecsülhetetlené tészik.»^[530] Batsányi Horváth Ádámnak fejtegeti Ányos költészetét: «Ányos nagy mester volt, …nézd el verseit, visgáld meg jól szavainak egybe rakását, fogadom, száz közül is alig akadhat egy a’ szemedbe, mellynek tüze, elevensége, kedvessége ne vólna és a’ mellyben tsak egy haszontalan szó is találkozna.»^[531]

Még fontosabb ennél, hogy a reá következő költői nemzedék igen sok tagján megérzik költeményeinek tanulmányozása. Virágról, mint Ányos költői tanítványáról, már megemlékeztünk. Ő nyerte meg a költészetnek, s az ő hatására pártolt Virág is a magyarosoktól a francziásokhoz. Valószínűleg még mélyebb volt Ányos hatása, mert bár Virág ifjúkori költeményei, épen azok, melyeket barátja életében írt, mindeddig lappanganak, a 80-as évek második felében keletkezett magyaros formájú költeményei,^[532] különösen Nemes György dicsérete, A magyarokhoz, A székesfehérvári nemességhez czíműek, nemcsak párrímes Zrínyi-sorokban zengenek, hanem szellemben, fölfogásban, kompoziczióban s költői dictióban is igen emlékeztetnek Ányos hazafias költeményeire. Joggal mondhatta Toldy:^[533] Ányos nélkül nem lesz Virág. Ányos halálával elpattant a kapocs, a mely Virágot a franczia iskola stílusához és műformáihoz fűzte, úgy hogy nemsokára a deákosok irányához szegődött.

Verseghyre és Horváth Ádámra Ányos inkább formáival és szentimentalizmusával, Horváth Ev. Jánosra költeményeinek tárgyaival és nyelvével hatott. Az első 1791-ben Ányosnak leghíresebb elégiáján fejtegetve, milyennek kell lenni a versnek,^[534] nyíltan megvallja, hogy az Egy boldogtalannak panaszszait sokszor olvasta, de mindig könnyek között;^[535] Horváth Ádám A’ meg-vígasztalhatatlan és Egy … el-keseredett Ember’ Éneke czímű verseiben (Hol-mi II: 303 és 282) átveszi és tudatosan utánozza Ányos egyik költeményének mesterkélt strófa szerkezetét;^[536] az utolsó meg, mikor a Pesti Magyar Társaság örömünnepére lelkesíti az ifjakat, nemcsak költői szólamokat vesz át Ányos költeményeiből, főképen A szép tudományoknak áldozott versekből, hanem még gondolatokat is.^[537]

83. «ÁNYOS PÁL MUNKÁJI»-NAK CZÍMLAPJA.

De legjobban megérezte Ányos hatását az a két költő, a kiknek az első Ányos-kiadást köszönhetjük: Péteri Takáts József és Batsányi. Az előbbi, mélyen megilletődvén a szerencsétlen költő tragikus sorsán és költészetének hol pajzán, hol szentimentális hangján, mintaképének választotta. A mint Kazinczy Bárótzi koszorúja után törekedett, ő Ányost akarta utánozni. Egy kéziratban maradt versében így fordul Festetich György grófhoz:

Ányos igazi tanítványa mégis Batsányi volt. Még mielőtt hozzákezdett Ányos költeményeinek összeszedéséhez, a mikor tehát csak kéziratban keringő és pár nyomtatott versét ismerte, egyik legrégebbi költeményén, az Orczy István halálára írt Barátság oszlopán, fölismerszik Ányos hatása. A bátyja halálos ágyához siető szűzet ugyanazokkal a színekkel festi, a melyeket Ányos használt síri jeleneteinél. Majd mikor hosszú éveken keresztül foglalkozik Ányos költeményeivel, eleinte gyűjtve, később simítva és igazítva őket, önkéntelenül is elsajátítja kedvelt költőjének alkotó módját, követi leveleinek részletező, a ködös multba és a messze idegenbe elkalandozó képzeletét, alkalmazza fráziskincsét, úgyannyira, hogy egyik-másik költeményét, különösen a Virág Benedeknek küldött Serkentő választ, tartalmánál, hangjánál fogva egyaránt bátran Ányos .alkotásának tarthatnók. Föl-fölhangzanak lantján, természetesen az ő egyéniségétől más színűre festve, Ányos hazafias és politikai eszméi (Abaujvár-megye örömünnepén, Az európai hadakozásokra), sőt mintha a Búsongásban Ányos legsubjectivebb érzelmei, a közeli halál sejtelmétől kicsalt panaszos jajjai, újulnának meg.^[539] Még később is, egy-egy fordulaton, egy-egy gondolaton meglátszik annak a szerető gondnak hatása, a melylyel Batsányi korán elhunyt mesterének műveibe elmélyedt.

84. BATSÁNYI JÁNOS.^[540]

Rajtuk kívül még Döbrentei Gábor, Dukai Takách Judit és Dukai Takách Teréz költői működése kapcsolódik össze Ányoséval, mert Dayka, a kit Bajza Ányos tanítványának tart,^[541] a mint láttuk, sok hasonló motivumot dolgozott ugyan föl költeményeiben, s az érzés is, melyből költészete fakad, hasonló Ányoséhoz, de ez helyzetük hasonlóságából következik, és nem hatás.

Döbrenteire és a két költőnőre Ányos költészetének irányával hatott. Az előbbi, soproni tanuló korában eleinte Baróti Szabó Dávid verseiből merített ösztönt a költői működésre, majd mikor kezébe kerültek Ányos művei, a XIX. század első éveiben, őt választotta mintaképének.^[542] Malvina, ez volt Dukai Takách Judit írói neve, Ányos elégiáinak hatása alatt, az ő formáin írta hol homályos, hol költőietlen verseit.^[543] Velük bezáródik a sor, s innen kezdve nemcsak Ányos költészetének hatása szűnik meg, hanem, bár munkáinak új kiadása szerepel egyszer-kétszer mint terv az irodalom történetével foglalkozók körében, még az érdeklődés is megszűnik iránta. Kölcsey dicsőítő szózata pusztába kiáltó szó marad;^[544] s neve pusztán az irodalomtörténeti kézikönyvekben talál helyet.

Ez a mellőzés Kazinczyra és Toldyra vezethető vissza. Hogy Kazinczy az Aurora-kör s az Athenaeum idejéig valóban középpontja volt a magyar irodalomnak, s vezetőszerepe csakugyan olyan volt, a milyennek ma, egy századdal utána, az írott bizonyságok alapján elképzeljük, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy minden törekvés, a melyet pártul fogott, diadalmaskodott, mindegyik, ha ellenezte, elbukott; minden író népszerű volt, ha Kazinczy ajánlatával lépett föl, s hiába küzdött, ha nem tudta megnyerni a javallását. Ányos nem tartozott tulajdonképen az írók egyik csoportjába sem, s ezért merült feledésbe. Kazinczy nem idegenkedett költészetétől, sőt eleinte, 1802-ben,^[545] Faludival, Orczyval, Barcsayval, Kissel együtt még halhatatlanságot is ígért neki, bár «a’ tetrachordon mellett zengeti verseit»,^[546] majd epigrammát akart róla írni^[547] és műveiről bírálatot,^[548] készült kiadni költeményeit – a mi mind csak terv maradt – a mikor azonban a nyelvújítási küzdelem hullámai magasra csaptak, és Kazinczyt már pusztán a nyelv, a stílus, a forma izgatta, közömbössé vált előtte Ányos, a ki a régi nyelven, régi formákban írt, de mert megelőzte korban a nyelvújítást, nem is róhatta föl neki bűnül, hogy nem volt újító: theoriája mellett sem positive, sem negative nem használhatta föl.^[549] Tehetségét elismerte, de mivel szemét egész életében csak formai szépségeken élesítette, nem látott benne mást, mint Orczy és Barcsay követőjét, s verstechnikájuknak hasonlósága miatt egyenrangú költőknek tartotta őket. Durvaságot, köznapi, pórias kifejezéseket, szokatlan tájszókat nem talált költeményeiben, tehát nem üldözte őket, finomságot, formai szépségeket, mesterien csiszolt nyelvet szintén nem, tehát nem volt oka lelkesedni értük, csak «hatosait» dicsérhette.^[550] Mint író nem érdekelte, mert nem volt nyelvművész, mint költő meg azért nem, mert nem volt tudós poéta. A mi pedig Ányost rendkívül magasan emelte kortársai s épen a francziások fölé, erős költői egyénisége, őszintén nyilatkozó subjectiv érzelmei, az iránt az örök emberit hirdető s a tompított, idealizált érzelmeket éneklő Kazinczynak nem volt semmi érzéke. Egyáltalán az ő aesthetikai ítéletei csak addig fogadhatók el, míg a fölszínen maradnak, mihelyt azonban mélyebbre hatnak, vagy teljesen megokolatlanok, vagy egyenesen tévesek. Ányos költészetéről is ejtett odavetve egy-két szót: nem volt bennük köszönet. Költészete «sanft und lieblich, etwas in veralteter Manier»^[551] – a legkevésbbé sem találó jellemzés.

Közömbössége idővel elfogultsággá fajult: az a hamis világítás, a melybe erkölcseit az utókor elé állította,^[552] épen annak a hiányát mutatja, a mivel minden történetírónak bírnia kell, hogy ne csak objectiv, hanem méltányos is legyen: a szeretetet, a megértésre való törekvést.

Mikor az irodalmi diktaturát Toldy vette át, az ő kezében volt Ányos sorsa is. A mérleg mérő-serpenyőjébe ő már igazibb súlyokat tett, mint Kazinczy, s Ányos iránt is nagyobb méltánylattal viseltetett. Fiatalabb éveiben ki akarta adni újra verseit, de Bajza, kinek ítéletére sokat adott, nem szerette Ányos költészetét s nem javallotta a kiadást.^[553] Maga is visszariadt azoktól a nehézségektől, a melyekkel abban az időben Ányos műveinek új kiadása járt volna, mert az eredeti kéziratok közül a legbővebb Batsányi kezében volt. Így lemondott arról, hogy új alakban bocsássa ki Ányos verseit, a melyeknek Batsányi-féle kiadása már a 10-es évek elején nagyon ritka könyvvé vált.^[554]

Ányos verseit tehát a maguk teljességében alig ismerte valaki. A chresthomatiákban és anthologiákban mutatványul közölt pár verse, s Toldy irodalmi kézikönyveinek szűkszavú jellemzései voltak jóformán egyetlen forrásai Ányosról szóló ismereteinknek. Az érdeklődés akkor fordult feléje, s akkor lett ha nem is a közönségnek, legalább az irodalomtörténetnek népszerű költője, mikor a letűnt század 70-es éveiben az irodalom multja iránt megnövekedett az érdeklődés, s megkezdődött a régibb korszakok irodalmi emlékeinek módszeres földolgozása. Az irodalomtörténetírók, Ballagi Aladárral az élükön,^[555] nagy örömmel vették észre, hogy a XVIII. század második felének lelkes magyar írói közül, a kik – sokkal nagyobb buzgalommal mint tehetséggel – magukat a magyar nyelv, irodalom és műveltség fölvirágoztatásának szentelték, messze kiválik egy szerencsétlen sorsú, panaszos szavú fiatal szerzetes. Az ő költői munkáit nem kell a nemes czél szempontjából megítélni, a melynek szolgálatában állanak, hanem önmagukban, mint költői alkotások, mint a l’art pour l’art elvének megvalósítói is megérdemlik a méltánylást.

Ezóta sorozza az irodalomtörténet Ányos Pált az igazi költők közé: az irodalmi fölújulás korának első felében az egyetlen, a ki nem lett költővé, hanem annak született.

***

Nem tehetjük le a tollat a nélkül, hogy ide ne írnók annak az aesthetikusnak a nevét, a ki először ismerte föl Ányos költői nagyságának alapját – Kölcseyét. Az ő borongó hangulata, szentimentalizmusra hajló világfölfogása megérezte költőtársában a rokon lelket s Ányos fájdalmas költészetében föl vélte ismerni azokat az indítékokat, melyek őt magát is dalra fakasztották. Az élet viharai az ő lelkét is megtépték, kettős szeretettel fordult tehát a sokat szenvedett pálos költő felé. Mikor a Nemzeti hagyományok czímű tanulmányában mint első adta a magyar irodalomnak bölcselmi áttekintését, a rokonszenv meleg szavaival emlékezett meg kedvelt költője munkásságáról. Ide iktatjuk búcsúzóul méltányoló bírálatát, a mely, mint ezen finom ízlésű műbírónak minden kritikai dolgozata, nem áll ugyan meg utolsó pontig, de még tévedéseiben is fényesen bizonyítja, milyen mélyen látott Kölcsey a költészet igazi lényegébe.

«Azon kornak gyermekei közűl bizonyosan Ányos az, ki leginkább saját tüzében látszik olvadni, s kinek érzése a nemzetiséggel s phantasiája a hon képeivel leginkább rokon. Soraiból egy szelíden bús, s a hazához hevűlettel vonzódó léleknek harmoniája hangzik felénk; énekbe ömlő sentimentalismusát a honszerelem érzelmei által vezeti, s a lenyugvó napban a haza lebeg, mint a szeretőnek kedvelt lyánykája, szemei előtt; szívétől veszen táplálatot emlékezete, mely a nemzet múlt korának történetein oly örömmel andalog, s a virúló mezőn a rajta elhullott hős árnyékát pillantja meg; kísérőjévé teszi a bajnoknak a poétát, s az új kort a régivel öszvekötvén, e párosításban egy költői közép világot keres, melynek megszelídült, megnemesített fényében magát minden érző hazafi fellelhesse, s meglelkesítve lelhesse fel. De nem bírhatott Ányos mind azzal, a mi a bámúlatra méltó költő kiformáltatására kivántatik; kedvezőbben fogadó nemzet, s szerencsésb körűlmények kivántattak volna még, hogy e bimbókból a szemet, szívet, és lelket gyönyörködtető virág a maga teljességében felvirúljon.» (Nemzeti hagyományok.)

85. A SZENT KORONA.^[556]