A Halál rokona

Első megjelenés: VÚ 1907. november 3. 54. évf. 44. sz. 874. [2]. – Ady Endre – További megjelenések: Szil 1908. április 9. XXVI. évf. 15. sz. 1. – Tárca – Ady Endre; PN 1910. április 3. 61. évf. 79. sz. 38–39. Innen–onnan – Ady Endre; – Kötetben: VA₁ (1908) (A Halál rokona ciklus) 15–16.; AH (1908) 28.; VA₂ (1910) 12.; VA₃ (1910) 12.; Gyűjt [1910] 26–27.; Úmk (1911) 14.; VA₄ (1918) 12.; VA₅ (1919) 15. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 44.

Alapszövegünk a VA₂-ből. A VÚ-ban a vers 5. és 6. strófájának sorrendje fordított volt. A VA-ba történt felvételkor Ady a két versszak sorrendjét megcserélte.

A VA₁ korrektúrájában (PIM A. 126/1.) Ady a 23. sor végén a kettőspontot vesszőre cserélte. A VA₃ korrektúrájának  (OSzK Fond. Hung. 1731.) 9. sorában a szomorú szó hosszú ú-ját rövid u-ra javították.

Egyik meghatározó verse ez a költemény az 1907-es esztendő alkotásainak, és a VA azonos című nyitó ciklusának címadó verse lett. Ady korai publicisztikájában és verseiben gyakori a halálsejtelem vagy az elmúlás élménykörét érintő mű, de a halál jelenségével szembesítő versek motívuma az 1906-os és 1907-es publikációk során vált mind számban, mind esztétikai értékben olyan jelentőssé, hogy a költő kötete összeállításakor önálló ciklusként szervezze őket egységbe. E tényen az sem változtat, amit Földessy hallomás alapján közöl, mely szerint Mikes Lajos mondta neki 1909-ben „hogy Ady még 1904–5-ben egy ciklust tervezett A halál útja címen” (Földessy: Amt 48.) Lehetséges, hogy a költőnek volt ilyen terve, de realizálni már azért sem tudhatta, mert az ÚjV periódusában ilyen ciklus komponálásához nem lett volna megfelelő versanyaga.

Más volt a helyzet 1907 ősze végén, a VA kompozíciójának véglegesítése idején. Ekkorra már közel 20 verset sorolhatott a halál-motívumot reprezentáló ciklusba: kilencet az 1906-ban közreadottak közül s – A Halál rokoná-t is beleértve – tízet az 1907-ben publikáltak sorából. Két verset részben ezzel párhuzamosan (A nagy álom. BN 1907. nov. 3.), részben valamivel később (Közel a temetőhöz. VÚ 1907. dec. 8.) közölt, s így teljesedett ki a ciklus 22 versre. A halál-motívum versei – miként a többi cikluséi is – többnyire időben szétszórva jelentek meg. Föltűnő azonban, hogy mindkét esztendőben a versek zöme az év második felében született: 1906-ban a 9 költeményből 5 verset publikált augusztus–november folyamán (Párisban járt az Ősz, A rég-halottak pusztáján, Elillant évek szőlőhegyén, Három őszi könnycsepp, Sírni, sírni, sírni), 1907-ben 13 versből 8 költeményt adott közre a júliustól decemberig tartó periódusban (A fekete zongora, Az őszi lárma, A fiaim sorsa, Megcsókolom Csók-kisasszonyt, A ködbe-fúlt hajók, A Halál rokona, A nagy álom, Közel a temetőhöz). Mindebből arra lehet következtetni, hogy 1907 őszi hónapjaiban Adynak már tudatos szándéka volt halál-verseiből önálló ciklust állítani össze, s már ekkor kereste a lehetőséget arra, hogy ne csak egy újabb verssel bővítse a ciklust, hanem olyannal, amely szövegében és címében is sűrített kifejezője, jelképes összegezője a halál-motívum ekkori verseinek.

Ilyen meggondolások és összefüggések is szerepet játszottak abban, hogy Ady A Halál rokona c. reprezentatív jellegű és kihívó szellemű költeményét megírja. A Halál egyfajta közvetett megszemélyesítéséhez volt szükség ahhoz, hogy a lírai én magát a rokoná-nak nevezhesse, s ennek szellemében jellemezhesse. Nem riasztó, nem taszító ez a halál-képzet, hanem csak az élet tovatűnő, szomorú, távozó, hanyatló helyzeteihez hangolódó. A halált ebben a versben is – miként a 1906-os Sírni, sírni, sírni c. költeményben – „valóban létezőnek, élőlénynek érezzük.” Hiszen e versekben „egyszerre van […] halál is, élet is, nem mint ellentétek, hanem mint kapcsolatok”. (Schöpflin 99.)

E vers három másikkal azonos napon jelent meg a VÚ-ban. Idő- és sorrendben azért vettük előbbre, mert feltételezhető, hogy a hetilap VÚ számára Adynak előbb kellett a kéziratot leadnia – bár ez évben nem ez az első Schöpflin Aladár közvetítette publikációja a hetilapban –, mint a tőle most már rendszeresen közlő napilap Nsz-nak vagy az egyelőre még publikációs szempontból „törzshelyének” számító – lapzárta előttig leadandó verseinek helyet biztosító – BN-nak.

Élet és halál közelségét, helyesebben kapcsolatát Ady eleve áttételesen, szellemi összefüggésben értette, érvényesítette. Mintha élet és halál, élők és holtak között megszakíthatatlan, folytonos kommunikáció létezne. Ezért érzi például lehetetlennek Ady, hogy az élő konzervatívok a holt Petőfit kisajátítsák. Nem sokkal e vers közlése előtt írja: „Áttetsző a céljuk: elvenni tőlünk, magyar szabadgondolkozóktól, minden nagy magyart, aki a mienk. És minden nagy magyar a mienk. De nem sikerül lejáratni a mi nagyjainkat. Petőfi sohase lesz olyan halott, hogy fekete kriptába zárhassák. Mintha megérezte volna, hogy kik mernek valamikor az ő nevében szólni, legalább a tetemét elrejtette, amikor a halállal találkozott”. (Jegyzetek a napról. III. A Petőfi-ház. BN 1907. okt. 18.; AEÖPM IX. 30–31.)

Ady újszerű, különös halál-szemlélete eltérő hatást váltott ki a kortársakban,  és ellentétes értékelés jellemzi a vers, a motívum utóéletét, irodalomtörténeti megítélését is. Különböző dokumentumok érdekesen rögzítik a hajdani benyomásokat.

A Halál rokona Kardeván Károly – akkori nagyváradi tanár – visszaemlékezése szerint Gyulai Pálnak is tetszett. Az emlékező 1908. febr. 27-én hallotta Nagyváradon az alábbiakat a költőtől: „[…] Ady elmondta – írja –, hogy egyszer találkozott Gyulai Pállal, ha jól emlékezem, a Franklinban. Gyulai azt mondta neki: »Ha még egyszer olyan verset ír, mint »Én a halál rokona vagyok«, szívesen közlöm a Budapesti Szemlében«. Ady mosolygott, és mosolyában büszkeség is látszott, »harcos Gyulai Pál« dicsérete előtte sem volt közömbös […] Várhatott-e ifjú költő nagyobb dicséretet Gyulaitól, minthogy verseit maga közli a Budapesti Szemlében? Előfordult-e gyakran, hogy maga szólított fel valakit verseinek beküldésére? […] Kérdeztem Adytól, küldött-e verset Gyulainak? Mosolyogva a fejét rázta, de magyarázatát nem adta.” (AM II. 84–85.) A Gyulai Pállal való találkozásra utalhat – feltételezi lábjegyzetben Kardeván – Ady az egy évvel későbbi A duk-duk affér c. írásában is: „Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre – tudom – nem is olyan nagyon gyűlöl.” (AEÖPM IX. 280.)

Földessy és Vajthó László is felfigyelt rá, hogy Felix Dörmann osztrák költő Was ich liebe c. verse mind szemléletben, mind tartalomban, bizonyos mértékig még formájában is rokon Ady versével. A Dörmann-versnek is „minden, szintén négysoros versszaka: »Ich liebe«-vel kezdődik; Ady maga is nagy szemet meresztett rá – írja Földessy –, mikor mutattam neki, de a leghatározottabban állította, hogy ő sohase látta-olvasta ezt a verset.” (Földessy: Amt 48.) A Dörmann-vers teljes szövege Kosztolány Dezső fordításában: Modern költők. Bp., 1914. 374.

A korai Ady recepciónak persze sokféle változata létezett. Érdekes és jellemző ebben az összefüggésben a piarista költő és irodalomtörténész Sík Sándor (1889–1963) vallomása, aki elmondja, hogy kispap és tanárjelölt korának ellenérzéseitől miként jutott el Ady költészetének elfogadásáig, sőt értelmező megközelítéséig. Leírja, hogy az ÚjV és a VA végigolvasása után kezdte „ugyan már látni benne az újat”, „de még mindig a bántó hangok ütöttek meg erősebben, főleg azok a versek, amelyek erkölcsi érzékemet borzolták fel […] Legjobban az a dekadens hang keltette fel ellenérzésemet, amely A Halál rokoná-ban szólalt meg […] Ebben a lelkiállapotban írtam meg a Zászlónknak [századeleji katolikus ifjúsági folyóirat] A hajnal szerelmese c. versemet, tudatosan A Halál rokona ellenprogramjának”. Idő múltával változott azonban a helyzet. „Közben ugyanis a költő elvégezte rajtam munkáját, és lefegyverezte minden ellenállásomat. Gondolom, sokan járták meg ezt az utat, az ellenszenvtől a teljes meghódolásig. Aki versek iránt fogékony lelkű ember egyszer kezébe vett egy Ady-kötetet, aligha tudta letenni belső átalakulás nélkül.” Így jut el azután Sík Sándor nagy összegező Ady-tanulmányáig (l.: Gárdonyi, Ady, Prohászka c. kötetét), amelyben éppen az „őserő” és a dekadencia küzdelmét igyekszik megvilágítani a költő lírájában. (EmlAE III. 674–77.)

A kortársak Adyt dekadenciával vádoló véleményével vitázik indulatosan Benedek Marcell: „A Halál rokona azért beteges vers – írja –, mert még nem is igazi Ady; mert Ady még nem ismeri föl tulajdon erejét, és elhiszi másoknak, hogy ő gyönge, beteg, dekadens lélek. Ördögöt az! Ady tele van egy »fajából kinőtt« nemzedéknek különböző lelki betegségeivel s a személyesen vagy ősei által elfogyasztott alkohol meg a szerelem balesetei miatt egynémely betegségekkel is: de mint költő, mihelyt teljes öntudatra ébred és egészen önmagát adja – ő az egészség, az erő maga.” (Benedek I. 201.)

A korábbiaktól eltérő meggondolásból minősítette dekadensnek, „az átesztétizált halál” minta-darabjának A Halál rokoná-t Király István. Szerinte – Mátrai László fordulatával élve – a »monarchikus« dekadencia jellemző darabja volt ez a vers. Olyan „esztétizáló dekadencia” jelentkezett itt Adynál, ami rokonítható volt a szintén „innen kinőtt” Březina, Przybyszewski, Beer-Hofmann, Schnitzler, az ifjú Rilke és a fiatal Hofmannsthal művészetével. „Egy olyan társadalomnak volt itt része az irodalom, melynek már csupán a katonatiszti és a bürokratikus tartás adott valami valóság-látszatot, de hiányzott belőle minden igazi belső tartalom.” Király szerint e környezet „hatása alól nem vonhatta ki magát a fiatal Ady sem […]; a halál jegyében értékelte át az életet is”. A költeményben „a szapphói vers kemény veretét idézte a strófaépítés, de ebben a […] keretben puha, fátyolos bánat szólt”. A szerző úgy ítéli meg, hogy „A Halál rokona tendenciát jelzett. Megszépültek az átesztétizált halál igézetében az életnek az elmúlás körletébe tartozó részletei, vonzottak az érintkezési pontok, az átmenetek, ahol mintegy egymásba ment át a lét és nemlét”. (Király I. 471–73.)

Máig vita és a megfelelő elvi megközelítés tárgya Ady halál-motívumának – s benne A Halál rokona – minősítése. Lehetséges-e – a különböző előjelű értékrendek alapján történő – besorolásának megváltoztatása a dekadencia kategóriájából? Több részleges kísérlet ellenére ennek eldöntése és indokolása meghaladja a kritikai kiadás feladatát.

Hatvany I. 24–26.; Tóth Árpád 360.; Benedek I. 201.; Kardeván Károly: A váradiak és Ady egy estéje Váradon. AM II. 84–85.; Vajthó László: Én, Ady Endre. Szeged, 1929. 50.; Schöpflin 106.; Szabó R. 102.; Varga 232.; Vezér 204.; Király I. 471–73.