|
Első megjelenés: BN Esti lap 1907. október 27. XII. évf. 255. sz. 2. – Ady Endre – („Uj versek” főcímmel a Kereszttel hagylak itt és a Mostoha testvéreim a Betűben c. versekkel együtt harmadikként.) – Kötetben: VA1 (1908) (A Holnap elébe ciklus) 177.; VA2 (1910) 97–98.; VA3 (1910) 97–98.; VA4 (1918) 97–98.; VA5 (1919) 131.; A vers a VA1-ben a Maradhatsz és szerethetsz után állt, s csak a VA2-ben került végleges helyére. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 82. Szövegkritika, szövegváltozatokAlapszövegünk a VA2-ből. A VA1 korrektúrájában (PIM A. 126/1.) Ady a 7. sorban a Dicsőség-et S dicsőség-re javította. KeletkezéstörténetA vers magyarázói az utolsó sorokra teszik a hangsúlyt: Hogy haljak meg valami trágár / Nótát énekelve. Földessy Gyula szerint: „A vers, illetve a 3. vsz. szó szerinti értelme mögött ezzel merőben ellentétes nagy-emberi érzés lappang.” Igaza van abban is Földessynek, hogy a mondanivaló: „Rokon a Gonosz csókok tudományá-val.” „Így kárhozván föloldódok. / Mert így ítélem igazán / Az életet s kulcsát, a csókot.” Földessy úgy magyarázza a két vers rokonságát, hogy: „Van mindkettőben valami a nietzschei »jó és rosszon« túliból. A trágárságot olyan humánumnak érzi, amiben sok titokzatos minden van, ami dacol a szokványos erkölcsi értékelés stílusával. Én mindig éreztem ebben a versben valami visszájára fordult lelki tisztaság-vágyat. S valami mérhetetlen megvetést a »szűken mérő« kor és kortársak iránt. Az utolsó két sor jelentése – ha összevetjük a megelőző versszakkal –: hogy a dicsőség (amit megtagadtak tőle, amit ők adhattak volna) annyit sem ér, mint egy trágár nóta. A 2. vsz.-nak ez a sora: »Egy szó, amit ki sohse mondtak« – nem éppen egy szó, hanem az Adyt megillető elismerés szava: hogy ő a legnagyobb, a legtöbb mindenrendű kortársai között (Adynak ez volt a véleménye magáról).” (Földessy: Amt 79.) A vers rokon Adynak egy héttel korábban a BN-ban megjelent Lőrinc, a nevelő c. novellájával. A grófnő Baross Lőrinc nevelőt kiszemelte magának. A nevelő: „Egyszer ledobta magát a szőnyegre, s hanyatt fekve valami nagyon trágár diáknótát énekelt. Akkor délután olyan nagy sikere volt, hogy a gróf majdnem meglepte őket.” Egy nagy vacsorakor előkelő vendég érkezett a grófékhoz. Lőrinc, aki szintén helyet kapott az asztal végén, azt tapasztalta, hogy: „A grófné már szinte fölfalja a vendéget […] Neki pedig, Lőrincnek, a grófné minden volt: siker, meglepetés, jövendő, illúzió, szépség és valóság. – Lőrinc ivott, a gróf, a férj, már a vacsora végén nézni se tudott az álmosságtól […] Baross Lőrinc részeg volt már, s odaszaladt a grófné elé. A herceg, kit állandóan hercegnek neveztünk, megriadt, s bámult. Lőrinc lefeküdt a szőnyegre, s bambán, részegen elkezdte ordítani azt a trágár nótát, ami máskor úgy tetszett a grófnénak.” (AEön 766–68.) A versben villoni cinizmus, baudelaire-i satanizmus érezhető, amit Ady ekkori létbizonytalansága magyaráz. A BN átalakult, állandó biztos állása megszűnt, a Ny még nem indult meg. Elkeseredve írja Lédának 1907. nov. 1-jén: „A lapnál megtörtént a változás, de olyan kétségbeejtő körülményekkel, hogy leírni nem is lehet, csak elmondani. Majd elmondom, s remélem, már akkor más lapnál leszek. Vagy legalábbis nem leszek itt.” (AEl I. 264.) Király István „nonkonformizmust”, „társadalmi méretű szamárfülmutogatást”, „meddő, céltalan provokációt” lát a versben. „Még a halhatatlanságvágy kötelező, költői koturnusát is félredobatta vele a polgárpukkasztó, gőgös, dacos póz – írja. – Mint a Ki ad többet érte? című versének a hőse, még meghalni is »egy trágár nótát énekelve« szeretett volna a lázongó művész. Ez a nonkonformista indulat volt az, mely összekuszáltatta vele az áthagyományozott értékrendeket, melynek hatására fohásszá avatta még a szitkot is.” (Király I. 361.)
|