Minden időben és mindenféle értelemben voltak dícsérői a falunak. Mindig volt olyan szem, amely csak a szépet látta a faluban és mindig volt olyan kívánság, amely meg akarta őrizni a falut, minél ősibbnek és minél örökebbnek. Jó azonban, ha eleve különbséget teszünk legalább kétfajta faludícséret között. Egy kalap alá fogjuk azokat, amelyek egy történeti falut dícsérnek, akár az örök falu címe alatt is és elválasztjuk ezektől a véleményektől azokat, amelyek egy elvont falueszmét illetnek dícsérő jelzőkkel.
Nagyon messzire vezetne, hogy ha a történeti falu dícsérőit különböző tájak és korok szerint sorra vennénk, de nincs is erre semmi szükség. Végeredményben egyetlen történeti faluról lehet esetünkben beszélni a ez a mai falu. Tehát az a falu, amely a rendi társadalom korszakában alakult ki és a polgári időkben többé-kevésbbé megváltozott. Akármennyire is változott azonban, eredetének a bélyegét ma is mindenütt viseli, tehát a polgárosodás különböző mértéke ellenére is hasonló társadalmi csoport. Közelebbről természetesen az európai faluról van szó, mert az egyes európai tájak mindenféle földrajzi, társadalmi és történeti különbsége ellenére mégis van annyi közös az európai faluban, hogy mint megfoghatóan azonos jelenségről beszélhetünk róla. Vonatkoztassuk tehát a faludícséret egyik részét a mai európai falura.
A társadalom természetes ősalapja a falu, mondja ez a faludícséret. Tehát olyan talapzata a társadalom épületének, amely természetes és szükségszerű alapja minden társadalomnak. Nem szükséges, hogy sorra vegyük azokat az európai tájakat, ahol kisebb-nagyobb vidéken nincsen falu, hanem városok és ezeknek mindenféle külső telepei vannak, mert a falvas vidékeknek a tényei is eléggé relatívvá teszik ennek a tételnek az érvényét. Szó sincs ugyanis arról, hogy a falu természetes és ősi képződmény lenne. Azokat az ősi telepeket, amelyek a civilizáció kezdetén fennállottak, semmiképpen nem nevezhetjük falunak, mert ugyanannyi joggal nagyrészüket városoknak is nevezhetnénk. Nem városok és nem falvak voltak ezek, hanem olyan őstelepen, amelyekből falu is lehetett, meg város is. A falut ugyanaz a hűbérirendi társadalom alakította ki, amely a parasztságot megteremtette. Tehát a falu is éppen csak annyira szükségszerű és természetes alapja a társadalmi rendnek, mint a parasztság. Egyszer kialakult, éppen nem természeti, hanem társadalmi okok miatt, s azóta olyan hosszú időn keresztül áll fönn, – sokhelyt még mind a kettő csak nem változatlan teljességben – hogy öröknek és természetesnek látszik.
Következő tétel: a falu romlatlan természeti környezet, amely erősebbnek, egészségesebbnek és »romlatlanabbnak« őrzi meg az embert. Ugyanaz a tévedés. Igaz, hogy a falu inkább természeti környezet, mint a város, azonban a falu is társadalom, sőt nagyon is különlegesen meghatározott darabja a társadalomnak. Akkor is, ha semmi másfajta népessége nincs a falunak, mint paraszt, s a közelben semmiféle város nincsen is, a falu életébe olyan társadalmi erők szólnak bele, amelyek nemhogy nem természetiek, de nem is falusiak, hanem a falun kívülről alakítják a falu életét. Ilyen körülmények közt még az a természeti környezet sem szuverén természeti környezetként fogja körül a falusit, ami valóban természeti meghatározója a falunak, hanem ez is társadalmi kötöttségeken keresztül éri a falut. És mert a falu éppen olyan társadalom amilyen, védtelenül és ellenkezés nélkül viseli a természet hatását. Holott a természettel szemben éppen nem ez a romlatlan és egészséges magatartás, hanem a szembenállásé és a fölülkerekedésé. Végeredményben tehát erősen társadalmi környezetben él a falusi ember, azonban az már tökéletesen értékelés dolga, hogy ezt társadalmi összefüggések miatt alázatossá és megadóvá süllyedt magatartást tartjuk-e romlatlannak és természetesnek, vagypedig azt a hősies szembefordulást és harcot a természettel szemben, amit a társadalom segítségével a nem falusiak és a nem parasztok kialakítottak.
További tétel: a falu a társadalom szükséges rezervoárja, amelyből szüntelenül megújulhat a városok élete. Az biztos, hogy hosszú időn keresztül ilyen szerepet töltött be és ember és anyag termelésével egyformán ellátta a városok szükségletét. Arról azonban már vitázni lehet, hogy szükséges-e. Az-e a biztonságosabb rendje egy társadalomnak, hogy egyik része csak a fölszín alatt él s arra való, hogy pótolja a városok hiányait, míg maga kívül maradva csak vegetál, vagy az, amely egészében benn van az élet sodrában s nem nyersanyagként és tartalékként részese a társadalomnak, hanem minden erőivel résztvesz a kultúra alakításában? Arról pedig vitázni sem lehet, hogy melyik az igazságos rendje a társadalomnak. Mert ha jól van az, hogy a falu mint társadalmi tartalék ilyen szerepre szorul, akkor ennél még sikeresebb megoldás – lényegében ugyanaz – a rabszolgák külső telepeken való tartása: ezek is tudnak dolgozni és ezek is igen jól tudnak szaporodni. Fölöslegessé teszi azonban az egész vitát magának a falunak a megnyilatkozása. Nem hajlandó ezt a szerepet betölteni, városbaözönléssel apellál termelőszerepe ellen és gyermekkorlátozással a városi emberanyag pótlásának a kötelessége ellen.
Más tétel: a falu változatlan élete biztonságot ad a társadalom előrehaladásának, mert állandóságával kiegyensúlyozza a városok változó és válságokkal küzdő életét. Az bizonyára dícsérni való dolog lenne, ha úgy lehetne biztosítani a társadalmi fejlődés állandó és biztos előrehaladását, hogy a társadalom egy része sohasem kerülne válságba, hanem még a többi résznek a válságait is ki tudná korrigálni, csakhogy a falu nem ilyen valami. Ilyen volt hosszú időn át, azonban azon az áron, hogy egyúttal ki is esett a társadalom és a kultúra magasabb életéből és a fölszín alatt vegetált. Azonban napjainkban már nem is ilyen. Ahogy keletkezett egyszer, úgy változik is most már, sőt éppen válságosan változik, tehát maga is rászorul arra a segítségre, amely a válságból kiemeli. S bekövetkezhet az a nem várt eset, hogy éppen a város fogja kisegíteni válságából a falut.
Végül még egy nevezetes tétel: a falu az a kis társadalmi közösség, amelyben őszintébb és helyesebb társadalmi viszonyok alakulhatnak ki, ahol kisebbek az ellentétek és biztosabb a társadalom egysége. Az igaz, hogy a falu kis és szorgos egység, azonban az ilyen társadalmi helyzet a falu bizonysága szerint éppen ellenkező hatást idéz elő, mint amit várni lehetne. Nemhogy őszintébb és kiegyenlítettebb lenne itt az embereknek egymáshoz való viszonya, hanem éppen a megmerevült szembenállásnak a tipikus rendjét alakítja ki. Tehát nemhogy a nagyobb szabadságnak az ajándékát adná tagjainak, hanem éppen minden vonatkozásban csökkenti a szabadságukat. A kis egységek ilyenféle törvényével szemben éppen a nagy egységek törvénye érvényesül: a szabadságnak annál nagyobb a valószínűsége, minél nagyobb egy társadalmi egység és minél sokrétűbb a szervezete.
Fennmarad azonban egy elvont falueszmének a dicsérete. Elképzelhető-e olyan falu, amely mostani kötöttségeitől és korlátozásaitól megszabadulva olyan társadalmi keret lehet, amelyben szabadabban, természetesebben és kiegyensúlyozottabban élhetnek az emberek, mint a városban? Az a falu, amelyet az örök falu elképzelése testesült meg, semmiesetre sem ilyen. Az örök falu egyszerüen a rendi falu után megalkotott elképzelés, amely ennyiben nem is különbözik a rendi falutól, annyiban pedig, amit korrigál rajta, semmivel sem jobb a példánál. Lehetséges azonban egy minden történeti példától elvonatkoztatott falu-elképzelés, amely a falu minden társadalmi kötöttségét megszüntetné és csak a természetközelséget és a csoport kicsinységét tartaná meg. Tehát olyan falu, amely nem parasztoknak a faluja, nem is a várostól elmaradt és abból kiesett társadalmi terület s nem is a természet hatásának kilökött kis csoport, hanem szabad embereknek természetközeli települése. Az ilyen falu már megtámadhatatlan értékkel dicsekedhet. Föltétlen értéke, hogy a természeti környezettel sokkal közvetlenebb viszonyt teremt meg, mint akár a történeti falu, akár pedig a város. Egyformán együttélést és harcot jelent a természettel szemben, azonban nem kiszolgáltatottan, hanem a társadalom és a kultúra segítségével az ilyen falusiak mögött. Ilyen természeti település azonban el nem képzelhető a várossal való intenzívebb egybeszerveződés és közlekedés nélkül. Egy hátránya pedig még mindig megmarad a várossal szemben. Az nevezetesen, hogy az ilyen kis telep, már méreteinél fogva is megköti tagjait. Akármilyen szabad formákat öltsön is benne a társadalmi élet, olyan szabad semmiesetre sem lehet, mint a városban, mert a szüntelen közellét és a társadalmi viszonyok terhes közvetlensége mindig nyomni fogja az ilyen telepnek a lakóit. És ezen kívül: az ilyen csoport társadalmi rendjében – ha az mentesülni akar a falu kiesettségétől és kötöttségeitől – elengedhetetlen a várossal való teljes egybeszerveződés és közlekedés. Márpedig ha ez tökéletesen kiépül, akkor már nem is annyira faluról van szó, mint inkább a városnak valamilyen külső telepéről. Olyan társadalmi területről, amelyre a város szabadságának és kultúrájának a birtokában kitelepül egy kis csoport városi. Ez pedig már nem falu, hanem vagy városiak üdülőtelepe, vagy a városban dolgozók lakótelepe. S valóban éppen ilyenek a most is meglévő üdülőtelepek és a városok melletti kertes lakófalvak. Ha általában ilyen lehet a falu, akkor legyen ilyen, függetlenül attól, hogy városi kültelepnek nevezzük-e vagy falunak.
Az ilyen faluról már zenghet a dicséret, csak ez a dícséret nem illetheti azt a falut, amely valójában előttünk van. Erről a faluról csak az szólhat ilyen dícséretekkel, aki kívül van rajta, s akinek így is jó a falu, sőt így jó elsősorban. Az ilyen pedig csak városi lehet. A falu dícsérete tehát úgy marad a kezünkben, mint a városnak a faluról való ítélete. A falu dicsérete, mint abszolút értékelés, megtörik a falu tényeinek az ellenállásán, de a falu dícsérete, mint városi ítélet, szárnyra kap a város naposabb magaslatain.