Ez az a falutípus, amelyet a faluként szoktak idézni. Lakossága mezőgazda parasztság, s ez a népelem annyira túlnyomó benne, hogy rajta kívül csak annyi iparos, kereskedő és értelmiségi van, amennyi a falu szükségszerű önellátásához elengedhetetlen. Nem olyan kicsi, hogy magában meg ne állhatna és nem olyan nagy, hogy különös szervezeti problémái merülnének föl. Abban is szabályszerű az ilyen falu, hogy helyét és formáját a táj szabta meg, s annak a népességnek a népi hagyománya, amely megülte a helyet.
Az ilyen falvak elterjedése az ország különböző vidékein megyénként a következő. Baranyában általában ritka, kivéve a pécsváradi és mohácsi járást, Fejérben ez az uralkodó faluforma, Győr, Komárom és Esztergomban hasonlóképpen, ugyanígy Tolnában, viszont Somogyban már ritkább, ugyanígy Vasban és Zalában, mert ezekben a megyékben a kisfalu az uralkodó típus, Veszprémben egyformán van ilyen falu és aprófalu. Az Alföldön már egészen más a helyzet. Uralkodó faluforma a tanyás nagyfalu, középnagy parasztfalvak csak Pestmegyében a Dunamelléken végig és az északi járásokban vannak, azonkívül Biharban mindenütt, továbbá a Nyírségben, Bácsban és Torontálban. Északon már újra sűrűn van az ilyen falu. Abaujban, Borsodban, Hevesben és Nógrádban ez a többség, Zemplénben már ismét a kisfalu van többségben.
Ez az elterjedtség elég hiánytalanul kiadja a nagyobb falvaknak a Kárpátok gerince és az Alföld közt körülfutó övezetét. A Kisalföldtől kezdve Esztergomon, Nógrád, Heves, Borsod megyéig megszakítatlan az ilyen nagyobb falvak településterülete, s innen áthaladva a Tiszán folytatódik Szabolcsban, Biharban s a Maros alatt újra kezdődik Torontálban és innen a Bácskai és mohácskörnyéki, valamint a Dunamelléki hasonló falvak vidékén keresztül Fejér és Tolna nagyobb falvain át záródik be ez a sajátságos övezet. Itt nyilvánvalóan elsősorban táji hatással állunk szemben, mert sem a török pusztítások vonala nem rajzolt ki ilyen területeket, hiszen a déli alföld pusztult el legjobban, s ide is nagyobbfajta falvakat telepítettek, sem a nemzetiségi illetve népi megoszlás nem mutat ilyesféle körülhatároltságot.
Az összefüggő faluövezetnek egyes vidékein más-más faluformák fejlődtek ki. Az Alföld déli részén a sakktáblás mérnöki falvak az uralkodók, s ezt nyilván jól magyarázza az újabb és egyszeri telepítés és a terep akadálytalansága. A Dunamelléken és a Dunántúl keleti részén, egészen a Kisalföldig az úgynevezett középdunai alakterület nagy csoportos falvai terjednek el, viszont a Kisalföldön a szabályos, legtöbbször főutcás falvak vannak többségben. Pest megye északi részén és a Cserhát, Mátra, és a Bükk vidékein szintén a középdunai alakterület csoportos falvai a jellemző faluformák. A Nyírség és Bihar nagyobb falvai nem mutatnak ilyen egyöntetű jellemet, igaz ezeken a vidékeken nem is olyan túlnyomó a nagyobb falvak típusa, mert amelyek nagyobbak, azok már egyrészükben tanyásfalvak is.
Ha népiség, illetve nemzetiség szerint nézzük az ilyen falvaknak az elterjedését, akkor az derül ki, hogy a németség csaknem teljesen ilyen falvakban lakik, ilyen az összes délszláv szórványoknak a települési formája, viszont a magyarságra egyáltalán nem jellemző ez a faluforma, mert igaz ugyan, hogy a magyar falvak igen nagy része ilyen, azonban magyarság ilyen falun kívül kisfalvakban, tanyás nagyfalvakban legalább ilyen arányban lakik. Ha ebből okvetlenül valami törvényszerüséget akarnánk kiolvasni, akkor az nem lehetne más, minthogy a magyarság nem igazi falulakó fajta. Elsősorban azért nem, mert a nagyobbik része nem is faluban lakik, de még a falusi magyarságnak is a nagyobbik része nem szabályszerű falvakban.
Mindent összevéve most már, 1930-ban az akkori országterületen 1225 olyan falu volt, amely ilyen szabályszerű parasztfalunak nevezhető. Ez a szám csak megközelítő, mert teljes pontossággal csak a statisztikai fölvételnél részletesebb társadalmi vizsgálat adhatna fölvilágosítást. Az 1.000–10.000-ig való népességű falvak száma sokkal több ennél, azonban le kell számítanunk az összes tanyásfalvakat, az összes városi településeket, azonkívül a nem parasztfalvakat, tehát a lakótelepeket, bánya és ipari falukat. Így marad kezünkben ez a szám, s ez körülbelül 2,750.000 lakost jelent. Nyersen és megközelítőleg tehát ennyi népesség él Magyarországon szabályszerű parasztfaluban, ami az ország akkori népességének 31.6%-a. Ezek a számok azonban azt a felső határt jelentik csak, aminél biztosan nem több az eféle népesség. Viszont nagyon valószínű, hogy kevesebb, mert ezeknek a falvaknak külterületük van, mégpedig vegyesen uradalmi major, lakótelep, bánya és ipartelep. Az ilyen külterületiek pedig már nem abban a társadalmi környezetben élnek, amiben a falu belterületén lakó, hiába fogja össze őket egy közigazgatási egység. A szóbanforgó falukategória lakosságából átlag 20% külterületi, tehát ha ezt a levonást is megcsináljuk, akkor 2,200.000 főnyi népességet mondhatunk szorosabban véve ilyen szabályos parasztfalu lakójának, ami az ország egész lakosságának éppen a negyedrésze: 25.3%.
Az egyes ilyenfajta falvak nagysága átlagosan 2.500 lakos. Persze nagyon kevés van köztük, amely éppen ennyi, azonban a nagyon durva két határnagyságnál, az 1.000 és 10.000 lélekszámnál, ez a szám jobban jellemzi e falvak nagyságát. Az 1925 ilyen falunak a túlnyomó nagyrésze ugyanis alatta marad az 5.000-es lélekszámnak is, tehát az átlagnépesség sokkal jobban jellemez, mint a két határszám.
Az ilyen falunagyság kétirányú gazdasági törvényszerüségnek a kompromisszuma. Az egyik, hogy őstermelő falu nem lehet annál nagyobb, mint amekkora összefüggő faluhatárt minden napi kijárással meg lehet művelni. Ezt a határt elméletileg kb. öt kilométer sugarú körben, vagy egy tíz kilométer oldalú négyzetben jelölhetnénk meg, s ez a terület 10.000 hektárt jelent. Katasztrális holdban kifejezve 17.377 kat. holdnyi terület ez. Tehát egy szabályszerű parasztfalu, amelynek semmiféle külterületi pótlékai nincsenek, az nem lehet nagyobb határú ennél. Valóban minden ilyenfajta falunak a határa kisebb ennél a felsőhatárnál. A magyar falvak átlagos nagysága 2.500 lakos. Ennek a falukategóriának a négyzetkilométerenkénti 70-es népsűrűségét véve alapul, a 2.500-as átlagnépesség megfelel 6.000 holdas átlagterületnek. Ilyen határok és átlag jellemzi tehát a magyar szabályszerű parasztfalu nagyságát. Az alsóhatárt pedig az a szintén gazdasági természeti törvényszerűség szabja meg, hogy a mezőgazdaságitermelésnek helyben meg legyen bizonyos elemi követelményű kiegészülése, iparban, kereskedelemben és értelmiségi munkában. Nagyjában az 1.000-es lélekszám az, ami már elegendő egy szükségszerű kiegészüléshez, tehát ez az alsó határa a teljes parasztfalunak.
Belső társadalmi szervezetében az a jellemzője a szabályszerű parasztfalunak, hogy az önálló mezőgazdák túlsúlyban vannak benne. Vezetés és társadalmi súly szempontjából, akármilyen számarányok mellett a gazdák az erősebbek, azonban a parasztfalu élete csak akkor folyik megrázkódtatások és rendkívüli jelenségek nélkül, ha számban is többségben vannak a gazdák, illetve az önállók. Ez a szabályszerűség nagyjában érvényesül is ebben a falukategóriában. Ha összeadjuk egy-egy ilyen falu összes gazdáinak a számát a hozzájuk tartozó segítőkkel együtt, akkor mindig nagyobb számot kapunk, mint az összes cseléd és napszámos keresőké. Illetve vannak kivételek, de az ilyen kivételek mindenütt vagy azt jelentik, hogy az uradalmi birtok van túlsúlyban a falu határában, amely a cselédek számát földuzzasztja, vagy a falu napszámosai idegen határbeli munkára szorulnak, tehát mint summások, vagy idénymunkások nyaranként kikényszerülnek a faluból.
A statisztikai kimutatások nem adnak elég tájékoztatást ahhoz, hogy akár az uradalmi, akár a summás jellegű falvakat pontosan kimutassuk, ilyet csak részletes helyi szociográfiai fölvétel nyujthatna, meg kell tehát elégednünk azzal, hogy még az 1225 teljes és szabályszerű parasztfalu közt is vannak olyanok, amelyek társadalmi szempontból nem szabályszerűek, mert több uradalmi faluból állnak, vagy egészükben munkásfalvak inkább, mint igazi parasztfalvak. A szociográfiai fölvételekből azonban annyit tudunk, hogy az ú.n. eszmei községek mind tiszta uradalmi falvak, de ezeken kívül is pl. Sövényháza túlnyomóan uradalmi falu, viszont nagyon sok palócfalu, mint Szentistván, Tibolddaróc, stb. summásfalvak inkább, mint parasztfalvak.
A másik jellemzője a szabályos parasztfalunak, hogy egyrészt termelési munkamegosztásában, másrészt társadalmi szereposztásban szükségszerű, de kezdetleges egységet és teljességet ért el. Van annyi iparosa, hogy a mezőgazdasági termeléshez közvetlenül kapcsolódó ipari munkákat helyben el tudják végezni, van annyi kereskedője, hogy az elemi életszükségleti cikkeket helyben meg lehet venni és a termés sürgősen értékesítendő részét helyben el lehet adni, azután van annyi értelmiségi a faluban, hogy orvos, ügyvéd, tanító és pap helyben áll rendelkezésre. Különös jelentőségű ez a tény azért, mert lehetővé teszi a falu társadalmi életének bizonyos autonómiáját, s ugyanakkor össze is zárja a falu életét. Lehetővé teszi, hogy bizonyos mértékben mindent meg lehet kapni helyben, tehát azt is elősegíti, hogy nem kell a városba menni, csak nagyon kivételesen. Kisebb falunál, vagy éppen magános szállásnál ez a tényező hiányzik, mert ott nem lehet mindent helyben elintézni, nemcsak szükség szerint, hanem egyáltalán, tehát az ilyen terület lakója kénytelen a városokkal gyakorta közlekedni, s ezzel már föl is oldódott társadalmi életének különleges zártsága.
A szabályos parasztfalu mérete és társadalmi teljessége teszi azt is lehetővé, hogy közellátása is a szükségszerű mértékben teljes. Önálló igazgatási egység, tehát helyben van az adófizetés, anyakönyvvezetés, községi bíráskodás, egészségügyi és állategészségügyi szolgálat és ellenőrzés, azonkívül elemi iskola, községi orvos, községi szülésznő stb. Ha pedig járási központ az ilyen falu, akkor ezen kívül szolgabíróság, adóhivatal, járásbíróság, szakorvos, esetleg kórház, polgári iskola stb. van helyben. Szóval olyan társadalmi terület az ilyenfajta falu, amelyen már lehet akár kimozdulás nélkül élni. Bizonyos, hogy csak kezdetlegesen, legfőképpen paraszt módra, de lehet élni, tehát a csoport tagja nincs ráutalva, hogy gyakran közlekedjék a várossal. Az eredmény az, hogy legtöbbször nem is közlekedik, tehát végeredményben teljesebben falusi, mint az apró falvaknak, különösen pedig a szállásoknak a lakója.
Kifelé, más társadalmi területekhez viszonyítva ez a szűkkörű, de éppen meglévő önellátás és autonómia szabja meg a falutípus helyzetét. Nem okvetlenül kell közlekedni a várossal, sűrűn pedig egyáltalán nem kell, tehát tud élni az ilyen falu a világtól elszakadva is. A parasztságnak meg külön is jellemzője, hogy tud élni elzártan is primitív autarchiájában. Tehát a paraszt és a falusi helyzet kölcsönösen is kötik egymást és növelik az ilyenfajta falunak a zártságát. Vagy a parasztságnak valami belső okból bekövetkező bomlása (földhiány, stb.) vagy a falun kívüli tényezőknek, tehát a városnak, illetve magasabb társadalmi tényezőknek a hatása kell ahhoz, hogy a falu ki akarjon törni ebből a zártságból. Ha vasút, vagy műút vezet keresztül a falun, akkor már enged is a zártság, de hogy maga a falu kezdeményezzen valamilyen kifelé való közlekedést, vagy különösen a zártságból való teljes kiemelkedést, az vagy egyáltalán nem, vagy nagyon kivételesen fordul elő. Mindezek a tényezők úgy alakították a mai helyzetet, hogy egy része az ilyen falvaknak ma is zárt helyzetben él, önmagára hagyva és önmagára szorulva, gyakran vasút nélkül, de nem egyszer minden állandóan járható műút nélkül is. Másik részük viszont, s ma már ez a nagyobb rész, közlekedésben áll a városokkal, s ez a közlekedés minden vonatkozásban egyre növekszik, s az ilyen falu már maga is akarja a közlekedést, sőt minél többet akar egészen odáig, hogy ne is legyen tovább falu.
Az egész falunak a társadalmi jellegét úgy belső szervezetében, mint kifelé való tagolódásában végeredményben jogállása szabja meg. Külön a falunak a jogállása és külön a lakosaié, azonban ez a kettő pontosan egybe esik.
Az alaptípus a jobbágyfalu, amelynek a lakosai vagy telkes jobbágyok, vagy zsellérek voltak a szükséges gazdasági és társadalmi kiegészüléssel, tehát pappal, községi elöljáróval, iparossal és kocsmával. Az ilyen falunak a községi jogállása is az volt, hogy falu, legföljebb ha vásártartási jogot nyert, inkább egyszer mint többször egy évben. Az ilyen jogállás ugyan részben a 48-as törvényekkel, részben az abszolutizmus alatti rendeletekkel, részben pedig a kiegyezés utáni törvényekkel megszűnt, azonban a jobbágy azután is megmaradt parasztnak, gazdaparasztnak, ha telkes jobbágy volt, és földtelen parasztnak, ha zsellér volt, a falu pedig egészében a község jogállását nyerte. A falu társadalmi élete tehát annyira közvetlen folytatása a rendi korszak életének, hogy nagyon sok tekintetben ugyanazok a társadalmi viszonyok állanak fönn, amik pedig megváltoztak, azok sem gyökeresen különböznek az akkoriaktól. A mai magyar szabályos parasztfalu életének ma is az a legfőbb jellemzője, hogy egykor jobbágyfalu volt, tehát élete ma is a jobbágyfaluéhoz hasonlóan zárt és primitív, ma is a parasztság életformája ennek a falunak az életformája, s más társadalmi csoportokhoz és a városhoz való viszonya ma is nagyon hasonló az akkori időkéhez.
Persze nem volt azért minden parasztfalu egyformán urbariális jobbágyfalu. Voltak mindenféle kiváltságot nyert falvak. Voltak olyanok, amelyek többségükben nemesekből tömörültek, mint az őrségi nagyobb falvak, néhány dunamelléki (Aporka, Fajsz) falu, de másutt is az ország különböző részein. Azután voltak kiváltságos falvak, amelyek az egész vidék kiváltságai folytán nyertek nagyobb szabadságot (jászkun, hajdu és székely falvak), s voltak telepes falvak, amelyek már eleve más jogviszonyba kerültek, mint a jobbágyfalvak. A sokféle jogi különbség azonban nem döntő különbség, hanem csak árnyalati színeződés a mai parasztfalvak életében, mert az idő nagyon összemosta ezeket a jogi különbségeket. Voltak kiváltságok, amelyek már a rendi korszakban sem sokat értek. Az őrségi szabadok, a kiváltságos kerületek falvai, de még a bocskoros nemesek falvai is századokon keresztül tele vannak panasszal, hogy kiváltságaikat nem tartják tiszteletben s olyan szolgáltatásokra szorítják őket, amelyekkel csak jobbágyfalvak tartoznak. A kunokat egyszerűen eladta a kincstár, s a megváltás nagyon hosszas erőlködéssel sikerült csak, az őrségiek már nagyon régen kikoptak a szabadságaikból, a székelyfalvak meg éppenséggel állandó jobbágyi viszonyba kerültek, a telepesek pedig olyan szigorú megváltási kötelezettségeket viseltek, hogy az első időkben még nagyobb terhek alatt nyögtek, mint a jobbágyfalvak. Valami különbség azonban mégis megmaradt addig az ideig, amíg a reformtörvények megszüntették a jobbágyi kötöttségeket és egyforma és egyformán kétesértékű szabadságba ültették a parasztot és a parasztok faluit.
Ettől fogva azonban minden különbség elenyészett. Az a bocskoros nemes, aki azelőtt falujával együtt kiváltságos helyzetben volt, ettől kezdve éppolyan szabad paraszt, mint a volt telkes jobbágy. Az a kiváltságos területbeli, aki mindenféle magánjogi különállást élvezett, gazdaságilag és társadalmilag éppúgy paraszttá lett, mint a most fölszabadult, s a telepes községek telepesei is éppen olyan parasztokká lettek, mint az összes többiek. Mind szabad lett jogilag, mind kisgazda gazdaságilag s mind paraszt társadalmilag és a faluja mindnek többé-kevésbbé zárt és magárahagyott falu. A megváltás terheinek a különbsége, a mult hagyományainak a különböző emlékezete és a különbözően megnyíló újabb lehetőségek tartottak meg valamit a különbségekből s ezek ma is megvannak, azonban nem mint egzisztenciális különbségek, hanem mint színes faluváltozatokat formáló árnyalati eltérések.
Valóban, azok a falvak, amiket a szabályos parasztfalu gyüjtőneve alá összefoglaltunk, a falusi életnek olyan eltérő változatait testesítik meg, amelyek között nem is igen van más azonosság, minthogy mind falvak és mind a parasztoknak a falvai.
Ha annak az 1225 falunak, amiket ebbe a falutípusba soroztunk, mindegyiknek kezünkben lenne a kimerítő szociográfiája, akkor nyilván húsz-harminc élesen különböző faluváltozatot jeleníthetnénk meg, s mindegyikben a parasztfalunak egy-egy sajátságos arculatát ismerhetnénk meg. Ilyen kutatások híján rá vagyunk utalva a meglévő szociográfiai leírásokra, helytörténeti kutatásokra, néprajzi fölfedezésekre, a nyers statisztikai számadatokra és a személyes tájékozódás adataira. Ez az összevéve is nagyon hiányos adattár azonban még mindig elég arra, hogy hat-nyolc élesen megrajzolható faluarcot emeljünk ki a parasztfalvak változatainak sokaságából.
Itt vannak a néprajz kedvelt kutatóterületeiként szereplő néprajzi érdekességű falvak. Társadalmi szempontból ősfalvaknak nevezhetnénk ezeket, azonfelül, hogy igazi parasztfalvak. Mindenütt vannak ilyen falvak, ahol a történelem folyamán kevés háborítás érte őket, s úgy élték keresztül a rendi korszakot és a török hódoltságot, hogy valamit megőriztek abból, ami ezek előtt való teljesen multbavesző életükben sajátjuk volt. A magyarságnak legősibb szálláshelyei ezek. Lehet, hogy szabad honfoglaláskoriaknak a telepei, lehet, hogy idegenekkel és itt találtakkal vegyes szolganépek voltak, de a rendi korszak ideje alatt bizonyosan kevés kivétellel jobbágyfalvak voltak. A polgári világ beköszöntét azonban mindenesetre úgy érhették meg, hogy azok a tényezők, amik a történelem viharaiban megőrizték létüket, most elzártságukat tartották fenn. Ősfalvak tehát, ahol a falu zártságában és a paraszti élet fölszínalatti világában különös ősiségű népélet él, s a magyarságnak legősibb arculata szemlélhető. Ilyen helyeken találják a zenekutatók az ősi magyar zenének a dallamait, folkloristák a népmesék és népdalok legősibb változatait, s a tárgyi népélet kutatói a legsajátságosabb szerszámokat, épületeket és használati eszközöket.
Ilyen falvak mindenütt védett helyeken vannak. A Duna mocsaras, vagy még nemrégen mocsaras partjain, a Csallóközben, Szigetközben, a Sárközben, az Ecsedi-láp vidékén, a Sárrétben, a dunántúli belsőségekben, Somogyban, Zalában, s Észak és Erdély hegyeinek az eldugottabb zugaiban. Legismertebbek ezek közül a matyófalvak, Szentistván, Tard, a palócfalvak közül Hollókő, a sárköziek, Decs, Öcsény Sárpilis, az ormányságiak; göcsejiek, ősrégiek s igen sok a Dunamellékről.
Városi-polgári hatásoktól mindeddig szinte érintetlen, az úri hatásokat pedig csak részeiben és megszűrten átvevő életforma tenyészik ezekben a falvakban. Ősi törvények szerint megszabott és kiművelt formája van itt minden magatartásnak. A parasztélet teljessége ez, amely még a parasztság előtti ősi néphagyományokat is megtartotta. Szinte időkfölötti falusi élet, olyan, mint Reymont falujában, valóban mintha természeti élet lenne: önnön törvényei szerint tenyésző, mint a növények világa. Most teljesen váratlanul éri a városi-polgári hatás és úgy pusztul el minden ősiség bennük, mint ahogy a virágzó vetést pusztítja el a jégeső. Ami megmarad az egészből, annyi, mint a formátlan tuskó és a földbekapaszkodó gyökér: tanácstalan és tehetetlen falusi élet, amely vagy élni sem tud már, vagy ha még erre van ereje, akkor csak éppenhogy él, de a formáját már nem leli.
Másik faluváltozat; amely ma is jobbágyfalunak nevezhető. Lakosai hosszú és el nem felejthető és le nem vetkezhető jobbágyság után ma is olyan parasztok, mintha jobbágyok lennének. Néprajzi színesség, ami van rajtuk, az a parasztságnak a bélyege mind. S az is, ami nem néprajzi érdekesség, tudatuk kötöttsége, egész emberségük alázatossága természet és társadalom felé egyformán, mind a parasztságnak a jegye rajtuk. Gazdálkodásuk maradi és hagyományszerű életberendezésük azonfelül is primitív, amit a falu megkövetel, s szemhatáruk annál is szűkebb, amit a falu megenged. Ha éppen vitte előre őket az idő, minden változás rajtuk csöpög a lojalitástól, minden felsőbb hatalom felé. Mint a Brueghel-képen, olyan itt az élet: szélesen durva minden mozdulat s ezerféleképpen torzak az arcok, az élet minden mozzanatán rajta van, hogy ezeket nyomja valami. Az, hogy most is jobbágyok, mert nem tudnak mások lenni.
Ilyen falvak vannak mindenütt a Dunántúlon, ahol vagy a forgalom kedvezése, vagy valami helyi erő ki nem mozdította őket a multjukból, ilyenek a Dunamelléken, sok ilyen Északon, s nem kevés Szatmárban, Szabolcsban és Biharban.
Harmadik faluarc: a telepesfalvaké. Őket nem olyan mult nyomja, mint a jobbágyfalusiakat. Egyszer valahonnan fölkerekedett a nép bátrabbja és vállalkozóbbja s elindult az új hazába. S az új haza idegenségében és az új föld urának kiszámíthatatlan erőivel szemben csak az erős és a kitartó tudott meggyökerezni. Mozgalmasabb és versengőbb itt az élet, mint akármilyen más faluban és a gyarapodásnak és küzdelmes erőfeszítésnek a nyoma van minden magatartáson. Falusi zártságban is fesziti itt a falu kereteit az élet, ha pedig alkalom nyilik rá, akkor ki is tör belőle. Akár volt kiváltságuk az első telepeseknek, akár nem, mozgása van a telepes falu életének, s nem reked meg olyan könnyen akár természeti, akár társadalmi akadály előtt. Az erős falu világa ez, amelynek arra is van ereje, hogy a falut tágítsa és gazdagítsa s arra is, hogy a falut másfajta életterületté átalakítsa. Teljes társadalmi leírásunk van egy ilyen faluról: a keletcsanádmegyei Kúnágotáról, Szeder Pál a telepesfalu gazdasági erőfeszítéseit a legteljesebb részletezéssel vizsgálta ki, s Seres József ugyanennek a falunak a társadalmi életét rajzolta meg hibátlan teljességgel.
Ilyenek a déli Alföld többi telepesfalvai is Csanádban, Békésben, Torontálban és Bácsban, de ilyenek a németek települései ezeken a területeken kívül is.
Más világ, de erőt és életkedvet sugárzó a szabados falvaké. Valahai kiváltságuk megtanította őket arra, hogy ők is számbaveendő emberek, s arra is, hogy olyan életstílust tanuljanak el az uraktól, amilyennel falun is lehet élni. Mint régi fametszetek úri világa, olyan az élet ma is ezekben a falvakban. Tartás és igényesség jellemzi az embereket s olyan kimértség és formatartás, amely inkább az urakéhoz hasonlít, mint a jobbágyokéhoz. Nem a leghaladóbb fajta falu ez, de olyan, amely haladás és változás nélkül is tud élni. S ha már minden környékbeli jobbágyfalu nem is tud élni és vagy pusztulni hagyja magát, vagy minden hagyományt fölrugva siet a városhoz igazodni, a szabad falu akkor is tartja magát és mértékkel tanul a várostól és becsben tartja hagyományait. Idő és sokfajta változás meg tudja törni őket, sokat meg is tört közülük, azonban valami olyan tartás mindegyikben megmarad, ami sokkal inkább mutatja egy valahai szabadság emlékét, mint a falu szorosságának és nyomásának a korlátlan érvényesülését.
Valamennyire minden egykor szabad jogállású falu ilyen, de egész vidékek is vannak ilyenek minden kiváltságos helyen, a fölső Tisza vidékén s a székelyek falvaiban. Egészen különösen, az ilyenfajta falvaknak kelet felé van a nagyobbik része, az Alföldön, Erdélyszélen és Erdélyben, tehát azokon a területeken, ahol a magyar államélet legtöbb szabadságkísérlete sikerült, vagy bukott meg.
Nyugat felé azonban nemcsak jobbágyfalvak vannak, noha ilyen a többség, hanem itt van a zöme a szerényen polgárosodó és gazda-jómódú falvaknak is. A Dunántúl minden részén, ahol a forgalom kedvezőbb s ahol a nagybirtokok nem foglalják el a falu határának a nagyobbik részét, mindenütt gyarapodó, gazdaságában, jómódban és társadalmi emelkedésben egyaránt haladó gazdafalvakká alakultak át a valahai jobbágy falvak s ilyenekké lettek részben a telepesfalvak is nemcsak a Dunántúlon, hanem az Alföldön is.
Olyan faluk ezek, ahol ereje és igyekezete van a falusiaknak arra, hogy minden lehetőséget, amit csak adni tud a falu, kihasználjanak. Tehát úgy fejlesztik a mezőgazdaságukat, ahogy csak falun és kisgazdának lehetséges, olyan rangos és civilizált házakat építenek, amilyet csak faluban el lehet képzelni és olyan gyakran élnek a város alkalmaival, amennyire csak az idejük engedi. A nyugati falunak a hazai mása ez s rá a villanyvilágítású istálló éppúgy jellemző, mint termoszpalack, amiben a kávét viszik a mezei munkára. Olyan falvak ezek, amilyenek népnevelő plakátokon vannak egy rossznak torzított másik kép mellett. Itt fehérfejű jóltáplált szimmentáli tehén áll az istállóban, angol disznó eszi a sertéstápszert, s pirospozsgás öntudattal védekezik tüdővész ellen a gazdája.
Ilyenné persze csak a legkedvezőbb helyeken váltak a parasztfalvak s ilyenek az említett helyeken kívül csak a főváros távolabbi környékén vannak még, ahol jó a közlekedés és kevés az uradalom s hasonlóképpen a Kisalföldön, de különösképpen a németek falvaiban.
Van aztán ellenkező falu is, amely ismét nagyon hasonlít ahhoz a faluhoz, amely a plakát másik oldalán ál: sovány és rosszfajta állatok, angolkóros gyerekek és tüdővészes emberek. Csakhogy az összefüggés nem a plakát által sejtetett összefüggés: a sertéstápszer, villanyvilágítás és a csukamájolaj hiánya, hanem minden közönséges földi javaknak, szóval a földnek a hiánya. Ahol az önálló gazdáknak a száma alatta marad a cselédekének és napszámosokénak s a gazdák birtoka is inkább törpebirtok, mint életképes kisgazdaság, ott mindenütt nagyon hasonló képet nyujt a falu. Legnagyobbszámban a Palócföldön vannak ilyen falvak s itt a földről és a faluból kiszoruló népesség summásmunkával segít magán, tehát az év legnagyobb részében még a falunál is mostohább környezetbe szorul ki. Kisebb csoportokban azonban az ország minden részében vannak ilyen parasztfalvak. Az Alföldön általában mindenütt van ilyen falu, hasonlóképpen Északon, legritkábban azonban a Dunántúlon található.
Az ilyen falu élete mindenfajta torzulást mutat. Még nagyobb a halálozási és kivándorlási aránya, mint általában a hasonló nagyságú falvaknak, az életberendezés azon fölül kezdetleges, sőt nyomorúságos, ahogy falun általában van, az ilyen falusi nem kiigyekszik, hanem kiszorul a faluból, mert nem talál munkát és megélhetést, s mindezeken fölül az ilyen falu azokat a közszolgáltatásokat sem tudja megadni, amiket falvak általában megadhatnak. Ám ha mégis mindenáron megadja s akár különleges szociálpolitikai segítséget is ad lakosainak Stefánia és egyebek formájában, a falu életét akkor sem tudja megváltoztatni. Nem, mert rajtuk csak a falu határának valamiféle kitágítása segíthet. Proletárizálódott falu s rajta csak vagy a proletárságot megszüntető föld, vagy a proletárságot orvosló munkaalkalom és munkabér segíthet.
És végül mégegy szomorú faluarc: a »romlott« falué. Romlott, mert valamilyen formában megtagadta a falura kötelező élettörvények teljesítését, tehát minden értékítélet nélkül mondhatjuk romlottnak.
Mind a jobbágyfalvak köréből valók s részben a proletarizálódottak seregéből. Vannak parasztfalvak, amelyek a rendelkezésükre álló földterületen jobbágyparasztmódjára még ahogy úgy élhetnének, valamilyen belterjesebb termelési ág meghonosításával meg akár fejlődhetnének is, azonban ehelyett teljesen megrekedt bennük az élet és a születések annyira visszaestek, hogy már nincs is természetes szaporodásuk, s a meglévő népállományban ijesztően túlsúlyba kerültek az öregek. Szokták ezeket egykés falvaknak is nevezni, azonban részint azért, mert az egyke nem az egyetlen tünet, részint azért, mert az egykés szemlélet nagyon könnyen hajlik az egészet biológiai okokkal magyarázni, elhagyjuk ezt az elnevezést. Egyszerűen pusztuló, vagy ha úgy tetszik öngyilkos falvaknak nevezhetjük ezeket helyesebben. Nemcsak a születések maradnak el az ilyen faluban, hanem egyáltalán az egész élet öngyilkosan visszájára fordult. Megváltozott a társadalom egész szerkezete. Túlsúlyba jutottak az öregek, vezetéshez jutottak az asszonyok, nem törvény a megfeszített munka és a gyarapodásra törő igyekezet. Az életszemlélet fáradtan kényelmes egykedvűséggé romlott; lemondott az életről a falu. Van olyan, amelyben még a paraszt népélet külsőségei megmaradtak, de van olyan is, amely a hagyománynak ezt a darabját is levetkőzte és színtelen szürkeségben néz elébe a falu nem is olyan távoli halálának.
Eléggé zárt területe van az ilyen pusztuló falunak, éppenezért nagyon könnyen járványos betegséghez hasonló jelenségnek lehetne ítélni. Az igazság azonban az, hogy föllépett ez a faluromlás mindenütt, ahol zárt parasztfalvak semmiféle útját nem kapták a jobbágyi és a falusi mélységből való fölemelkedésnek. Nem jutottak ilyen helyzetbe pl. a telepes és a szabados falvak egészen hasonló gazdasági körülmények között, mert az egyiknél az újabb környezet és a még ki nem fáradt erőfeszítés, a másiknál a szabadabb világ megtartotta az életkedvüket. Olyan falu, amelynek már nincs természetes szaporodása, az 1930-as népszámláláskor 90 volt az akkori országterületen. Ebből 46 esett Baranyára, 23 Somogyra, 4 Tolnára (Sárköz), 3 Vasra, 10 Zalára, 1 Bácsra (Szeremle a Duna mellett) és 3 Pestre (kalocsai járásban szintén a Duna mellett). Ez a szám azonban csak a szabályos parasztfalvak csoportjára esik. Apró parasztfalvakban szintén, sőt nagyobb arányban van ilyen pusztulás, nyilvánvalóan, mert ott még szorosabb gátak közé szorult az élet.
Másik fajtája a romlott falunak, amely szintén nem tud élni tovább olyan módon, ahogy a falu régi törvényei előírják, de a halál helyett a törvényellenes életben keres menekülést. Szabó Zoltán fölfedezése óta híres lett Dejtár, az a falu, amely úgy vágott ki a palócfalvak proletár és summás sorsából; hogy férfiai megyehíres csempészek és tolvajok lettek, lányai és asszonyai pedig megyehíres »rossz« nők. Nemcsak az történt itt, hogy sok tolvaj és sok pénzért kapható nő van Dejtáron, hanem a falu erkölcse elfogadta életlehetőségnek a csempészést, lopást és a pénzért való szerelmet. Ha ezt nem tette volna, akkor ők is csak úgy élhetnének, mint a többi palócfalvak, tehát a falu nagyrésze mehetne summásmunkára. Igy pedig a legnagyobb a megyében a falunak a húsfogyasztása és a szappan, kenőcs és egyéb pipereszer szükséglete. Másik ilyenfajta falu más változatban a békésmegyei Gádoros. A tiszántúli városok minden vásárán ott vannak az idevaló lókupecek s a legszemenszedettebb fogásokkal csapnak be mindenkit, akihez csak közelférnek. Nemcsak hogy sok lókupec van a faluban, vagy ilyen kereskedők lennének, hanem minden gazda és életrevaló zsellér lókupec, s akár iparengedéllyel, akár anélkül folytatja ezt a jövedelmező mesterséget. Másképpen ők is mehetnének az uradalomba cselédnek, vagy a nagygazdák tanyájára tanyásnak.
Még egy változata a »romlott« falvaknak a tiszazúgiak. A falu megrekedt életében, ahol valamilyen életerő mégis van, elvesztik érvényüket az erkölcs vagy hagyományos morál gátlásai. Ha nem élhet több ember, legalább úgy, ahogy eddig élt, akkor ne szülessen több, mint amennyi kell, tehát polgárjogot nyer a magzatelhajtás. Ha a másik útjában áll annak, aki jobban szeretne élni, azt méreggel teszik el lábalól. És itt is az asszonyok a képviselői ennek a »romlott« falusi erkölcsnek, nyilván azért, mert a közönséges törvények szerint nekik legterhesebb az élet az ilyen faluban.
Ezek a szabályszerű parasztfalvak. A szabályszerűségen belül azonban annyi a változatuk, hogy csak ez az egy falutípus is meggyőzően rávilágít a falu változatosságára és változó voltára. Ha a többi falutípusokat is hasonlóan szemügyre vesszük, mind a változatosságnak, mind a változásnak olyan végtelen sora tárul elénk, hogy az örök és állandó falu elképzeléséhez ragaszkodva, tanácstalanul állhatnánk szemben a valóság gazdag falugyüjteményével.