A falu nyilvánvalóan település. A tájnak és az embernek bizonyos kapcsolata, mely egyformán magán viseli a tájnak és az embernek a hatását. Ám hogy melyik tényező milyen szerepet játszik a falu kiformálásában, s mi adja meg a falu végső formáját, az már nem egyszerű települési kérdés.
A településföldrajz jó munkát végez, amikor a tájra függeszti szemét és az ember szerepét csak általánosságban és nagy vonalak szerint veszi figyelembe. Amit ilyen szemlélettel tud mondani a faluról, az mind nagyon helyes és szükséges ismeret, de csak egyik oldala annak, amit sommásan falunak nevezünk. Ezt minden geográfus nagyon jól tudja, s nem is a falut akarja magyarázni, hanem a falut mint települést, tehát egy együvé települt embercsoportnak a tájhoz való viszonyát.
Súlyos következményekkel járó félreértés kezdődik azonban akkor, amikor a faluról való közönséges vélekedés éppúgy, mint a közigazgatás, vagy a különböző szempontú tudományos falu elemzések úgy veszik a falut, mint amely települési viszonyaiban készen van, s végig nem vesznek észre benne mást, mint települést, amelynek legfőbb meghatározója a tájhoz való viszonya.
Nem a településföldrajz falujának a korrigálására, hanem a társadalmi falu megértésének az előkészítésére, jobban meg kell néznünk, hogy mi az valóban, ami település a faluban, hogy érthessük mindazt, ami benne egyéb meghatározó elem.
A táj magában véve korlátokat szab az ember rátelepülésének, s körülményeivel vagy határozottan, vagy vagylagosan, de valamikép megszabja, hogy milyen és mekkora embercsoportok települhetnek reá. Van táj, amely csak legkisebb csoportoknak a megszállását engedi meg, mert sem elhelyezkedési térben, sem termelési föltételekben nem tud többet nyujtani. Ilyenek a lápok közti hátak, erdőségek irtványai és általában a magas hegységek. Itt, hacsak különös természeti kincsek nincsenek, amelyek kiaknázására nagyobb település alakulhat, csak családok magános szállásai üthetnek tanyát, közelebb, vagy távolabb egymáshoz, de semmisestre sem számottevő csoportban. Van táj, amely kisebb-nagyobb csoportok megszállására nyujt lehetőséget, de nem korlátlan terjeszkedési területtel, hanem csak meghatározott határok között. Ilyenek a dombságok, középhegységek és a lápvidékek nagyobb szigetei. Ilyen helyeken már a legegyszerűbb őstermelő gazdálkodás mellett is kisebb-nagyobb csoportok települhetnek össze, s ha egy ponton zárt is határuk, valameddig mindenesetre kiterjedhetnek. Vannak viszont olyan tájak, amelyek magukban véve nem szabnak korlátokat az ember rátelepülésének, hanem nyitva hagyják az utat az ember gazdasági, társadalmi tényezőinek, hogy azok alakítsák ki a megtelepülés formáját. Ilyen tájak a nem lápos, vagy nem sivatagos alföldek, ahol természeti és táji tényezők miatt akármilyen település létesülhet.
Vannak végül olyan pontjai, vonalai, sávjai a tájnak, amelyek akár egymagukban, akár a táj más részeihez viszonyítva, különös energiákat, s ezzel a megtelepülésnek különös alkalmát adják, tehát lehetővé teszik, hogy különös nagyságú és különös jellegű csoportok települhessenek rájuk.
Az európai civilizáció, sőt az összes civilizációk, minden gazdasági, társadalmi és kulturális különbségek és módosulások ellenére, három települési alapformával töltik ki a táj különböző lehetőségeit. A magános szállás, a falu, és a város ez a három települési forma, s mindegyiket megtaláljuk a táj megfelelő helyén.
Tekintsünk most el ezeknek a települési formáknak népi, gazdasági és társadalmi elemeitől, s pusztán a tájhoz, helyhez való kötöttség és a település tömege szempontjából vizsgáljuk meg sorjában, hogy melyik mit jelent.
A magános szállás a legközvetlenebb tájhoz kötöttség. Olyan kis tér és olyan korlátozott termelési lehetőség, hogy nem több, mint egy családnyi ember települhet rá, s az is kénytelen életének minden mozzanatában tökéletesen alkalmazkodni a táj viszonyaihoz. Az ilyen szállásnak teljes berendezése és a benne folyó életnek minden mozzanata a táj közvetlen hatása alatt van, s az egész végeredményben tökéletesen kötött ahhoz a helyhez, amelyen áll.
A falu már tágasabb lehetőség. Több szállásnyi egységnek az egybecsoportosulását teszi lehetővé, tehát nagyobb embercsoportnak a letelepülésére ad alkalmat. A korlátozottság és a helyhez kötöttség azonban itt is fennáll. A tér körülhatároltsága és a termelési erők fogyatékossága határt szab a település kiterjedésének, s ezzel egyúttal a falut is kötve tartja a táj. Az ilyen településnek is tájhoz kötött a berendezkedése és a táj viszonyai szabják meg a benne folyó életet. A szálláshoz mérten a különbség tehát csak annyi, hogy tágasabb a lehetőség, amit a táj nyujt és nagyobb a keret, amelyben az ember kihasználhatja.
A város is a tájhoz kötötten keletkezik, azonban különös pontjai a tájnak azok a helyek, ahol városok is fejlődhetnek. Vagy különös természeti erők, vagy a tájnak különös viszonya a táj egyéb részeihez, lehetővé teszik, hogy korlátlan tömegben és különleges szervezetben nagyobb csapatok települjenek meg egy helyen. A város így keletkezésében kötött a tájhoz, azonban a táj különleges energiája egyúttal föl is szabadítja a rátelepülő embercsoportot a tájhoz való kötöttségtől, s a természeti erők átadják a helyet az ember tájalakító és társadalmi erőinek. Éppen ezért a város berendezkedése és élete már nem annyira a tájnak a közvetlen meghatározó erejét, hanem sokkal inkább az ember természetalakító hatalmát tükrözi.
Ha most már a települési alapformák elterjedését nézzük, észrevehetjük azt a nagy törvényszerűséget, ami a tájhoz való illeszkedésükben fönnáll. Európa minden tája egyformán bizonyítja a tájnak a településeket nagyjában meghatározó, s általában érvényesülő hatalmát.
A táj két végletén, a magas hegyek irtványain és a legmélyebb alföldek lápok közti apró hátain mindenütt magános szállások állanak. Igy van ez a skandináviai hegyek gerincein éppúgy, mint az Alpok tetején, a balkáni hegyek magaslatain és körül a Kárpátok gerincén végig, nemkülönben a finn apró tavak közt, vagy a holland lapályos partokon és a keleteurópai nagy síkság mocsaras vidékein. Ezeken a helyeken város csak kivételesen található, hiszen ilyen tájon alig van különleges energiájú városalakulásra alkalmas pont.
A középhegységek hátain és lejtőin, a magashegyek lejtőin és a dombvidékek halmain-völgyein már a falu az uralkodó települési forma. Igy van az összes említett magashegyek lejtőjén a szállások öve alatt, s így mindenütt, ahol szelídebb hegyek, vagy dombok alakítják a tájat. Jellegzetesen így van ez a Kárpátok gerincén belül, ahol egy széles falu-övezet húzódik körül a gerinc magános szállásai és az Alföld változatos települése között. E falugazdag tájon már a város kialakulásának is gazdag lehetőségei nyilnak. Mindenütt, ahol különös anyagot, vagy energiát rejt a föld, ahol a völgyekben folyók és utak futnak, mindenütt, ahol különböző tájak találkoznak, s végül mindenütt, ahol a hadi védelemnek, iparnak, forgalomnak, igazgatásnak, magasabb kultúréletnek, vagy éppen az üdülésnek, szórakozásnak központi jellegű lehetőséget nyujt a táj, ott városok keletkeznek.
A nem lápos és mocsaras földnek a tájai pedig európaszerte szabad terét szolgáltatják a településnek, s ezeken a vidékeken mindenütt az ember gazdasági, társadalmi és nem utolsó sorban népi tényezői szabták meg, hogy milyen formák alakultak ki. Általánosság csak egy van, az nevezetesen, hogy város mindenütt van ilyen tájon, nemcsak folyók átkelőhelyein, utak találkozásain, hanem egy-egy egységes alföldi táj akármely pontján, ahol központ keletkezhetett. Falvak és szállások viszont a legnagyobb változatosságban váltják egymást. A nyugati síkságokon, Hollandiában, a német alföldön vegyesen vannak a városok mellett falvak és magános szállások. Ugyanígy van a keleti síkságon lengyel és orosz földön s a balti széleken. A déli síkokon, francia és olasz tájakon már a falu az uralkodó forma a városok mellett. A magyar Alföldön pedig az óriásfalvaknak, magános szállásoknak és a városhoz tartozó különös tanyáknak egyedülálló tarkasága lepi el a tájat.
E szigorúan táji vizsgálódás szempontunkból két tanulsággal jár. Egyik, hogy a táj természeti tényezői alapvetően, de nem teljesen és véglegesen megszabják a települések formáit, a másik pedig, hogy a magyar táj sem kivétel e törvényszerűség alól, s a Kárpátmedence települési viszonyai általánosságban beleilleszkednek az európai tájak települési rendjébe.
Eddig a táj határozott és erős szava, s eddig a települések természeti jellege.
Nyomban megváltozik azonban a kép, ha a tájhoz ugyan legközelebb eső, de már nem táji, hanem emberi tényezőt, nevezetesen a népiség szerepét kapcsoljuk be vizsgálódásunkba.
Olyan tájon, ahol ma a város és falu kiegyensúlyozott szereposztással, de egymástól elkülönülve található, a görög és a római civilizáció sajátságos városi településeket teremtett, s a falvak helyén, falunak alig tekinthető, városhoz tartozó külső szállásokat formált. A városállamokba szerveződő társadalom alapvető települési formája a város volt, s e társadalomnak az uralkodók közé, vagy ahhoz közvetlenül hozzátartozó minden eleme vagy a városokban élt, vagy a városokhoz közvetlenül és minden különállás nélkül kapcsolódó külső kolóniákban lakott. Sajátos értelmű falu, amennyiben volt területükön, az az idegeneknek és az alávetetteknek volt a települése, s már maga a település ilyen formája a barbárságnak egy jegyét jelentette.
Európa latin tájai őriznek valamit ebből a különös városi településből ma is, mert Olaszországban vannak városok, amelyek nagy határt birtokolnak, s azokon nem falu, hanem valamilyen városhoz tartozó külső telep áll. Egyébként a latin vidékek ma a városnak és a tömör falunak egymást váltó településeit mutatják, s igazi magános szállás alig lelhető tájaikon.
A germán vidékek különös jellemzője viszont a városnak és falunak, illetve a szállásoknak különös kettőssége. Az a sajátságos európai város, amely falakkal veszi körül magát és vidékétől elszakadva öntörvényű életet él, a germánok műve és városaik ma is jórészben ilyenek. A városokon kívüli területeken viszont egyformán vannak falvaik és magános szállásaik.
A szlávok városai részben germánszabású zárt városok, részben nyílt vásárhelyek, s e városok vidéke szintén részben zárt falu, részben nyílt szállás. Hasonlóképpen a finneknél, itt azonban a városok vidékén túlnyomó a szállások elterjedése, s az igazi zárt falu szinte kivétel számba megy.
A magyarság településterületén már olyan kivételes jelenségeket találunk, amik a települések tájszabta európai rendjéből erősen kiütköznek. A megszállás idejében teljesen ismeretlen volt a magyarok közt a germánszabású zárt város és a zárt falu, ellenben a nagyjában városfunkciót teljesítő belső szállások és a falufunkciót betöltő külső szállások keretei közt élt a magyarság. Európai mintára azonban már nagyon korán kialakultak a városok, s hamarosan falvakká ülepedtek a külső szállások is. Azokon a tájakon, ahol a későbbi katasztrófák nem pusztították el az európai mintára kialakult településeket, mint a Dunántúlon és a Felvidéken és nagyjában Erdélyben is, kisebb-nagyobb különösségekkel a zárt város és a zárt falu településformája az uralkodó, s mellettük a magashegyekben az irtványokon álló magános hegyi szállás. Az Alföldön azonban a török pusztítás után visszaállt a régi magyar nomádságból származó kettős szállásrendszer, s ezekből a tanyás városoknak egy különös falvatlan települési formája született meg, amely sok tekintetben rokon az ókori városállamok központi városával és a hozzájuk tartozó külső telepekkel. A tanyás városok területén megszokott szabású ma is alig van, ellenben vannak különösen nagy és szintén tanyákkal övezett óriásfalvak.
Ime, a népiség tényezői már alaposan beleszólnak a települések kialakulásába, s ott is, ahol a táj kényszere erős, de még inkább ott, ahol a táj több lehetőséget hagy nyitva, jelentékenyen módosítják a települések alapformáit.
A falu a táj természeti tényezői szerint tehát: tájhoz kötötten keletkezett, s továbbra is a táj szüntelen és közvetlen hatása alatt álló kisebb tömörülés. Ám az egyes tájakra települő eltérő ízlésű és hagyományú népek alaposan módosítják ezt a falut. Mindenekelőtt népenként változó, hogy ott, ahol a táj törvényei szerint falu esedékes, valóban falu lesz-e, s ha az lesz is, annak milyen változata, s ott ahol falu is lehetséges és magános szállás is, ott szinte a tájtól elszabadultan a népi tényezők szabják meg, hogy végeredményben mi fog kialakulni.
A népiség azonban nem az egyetlen emberi tényező, amely alakítja egy táj településeit. Még nagyobb és alakítóbb befolyással vannak a településekre a gazdasági és társadalmi tényezők, ugyannyira, hogy végeredményben az egyes települési formák, tehát a falu is, társadalmi csoportokká válnak, amelyek csak nagyon mélyenfekvő és ezerféleképpen módosult alapformájukban őrzik tájszabta települési minőségüket.