2. ALREND: Csillósszájúak (Trichostomata)

Ebbe a csoportba tartozik a véglényeknek a tudomány szempontjából legértékesebb képviselője, a tudományos laboratóriumoknak már itt a Brehmben eddig is sokat emlegetett háziállatkája, a papucsállatka, vagy a régi magyar elnevezés szerint a közönséges ázalékállatka, a tudományban mindennapos neve szerint a Paramaecium.

A szabadból hazahozott patak-, folyó-, mocsár-, vagy pediglen pocsolyavíznek nagyon savanykásnak, vagy esetleg ellenkezőleg nagyon lúgosnak kell ahhoz lennie, hogy állatunk hiányozzék gyüjtésünkből. Így példának okáért az Alföldön csakis a túlszikes vizekben nem leli meg kedvező életkörülményeit.

Házi vizsgálatra rendszerint tenyésztjük. Tenyésztési módját már részletesebben ismertettük. Az ilyen Paramaecium-tenyészet, melyet bárki olyanképpen is előállíthat, hogy a főzethez a pocsolya, vagy folyó partján gyűjtött kaparékkal tele vizet zsebkendőn szűri át, hogy a Paramaeciumokat pusztító rákocskákat és szúnyogálcákat visszatartsa, rendkívül alkalmas arra, hogy a gyakorlatlan szemű ember szabad szemmel is megszokja a nagyobbtestű véglények felismerését, észrevételét. Ha a tenyészete kedvező világosság felé tartjuk, az áttetsző vízben ide-oda ingadozó, vagy egyenesen száguldó fehéres-sárgás pálcikákat pillantunk meg. Tenyészetünkben az első időben keresztűl-kasúl a víz minden rétegében száguldanak a papucsállatkák. Később azonban elnéptelenedik az alsó réteg s csak a felületi színtnek mintegy ujjnyi vastagságú rétegében találjuk kísérleti állatainkat. Ha az edényt meglökjük, seregestül sűllyednek alá a Paramaeciumok, hogy bizonyos idő elteltével nyílegyenest felfelé tartsanak. A tudományban az újabb időben hosszas vita folyt arról, mi segíti ezeket az állatokat olyan biztonsággal abban, hogy megtalálják a felszínt, sőt minden biztonsággal egyenest a felület felé tartsanak, mert hisz világos, hogy a víz mélyebb rétegeiben, honnan lassan kifogyott az oxygénium, életük forog kockán és onnan azért nyomúlnak a felszíni rétegekbe, hogy ott az életnek emez ősforrásához jussanak. Egyik búvár azt hitte, hogy a bélplazmában keringő táphólyagocskák tartalma, mint nehezék, mely a föld vonzása következtében állandóan lefelé sűllyed, képesíti az állatokat arra, hogy a függélyes irányban a le- és felfelé között különbséget tudjanak tenni. Újabb észlelések azonban kiderítették, hogy az egész állat a vásári álljfeljancsiként működik, azon az alapon, mert hátulsó testfele nehezebb, mint a mellső. Ha állatunk oxygénben dús vízben van, akkor oly vidáman úszkál mindenfelé, hogy a nehezebb hátulsó testfél nem tud alásűllyedni. Mihelyt azonban oxigéniumban szegény és viszont szénsavban gazdag vízbe kerül, azonnal elbággyad, mozgása lassúvá válik s most nehezebb hátulsó testfele alásüllyed s így magától megszabódik az az irány, melyben az oxygéniumforrás felé tud haladni. Ezt az irányt viszont maga is iparkodik megtartani, mert közben maga is állandóan érzi, hogy mind kedvezőbb és kedvezőbb környezetbe kerül. Ugyanezt, amit itt a Paramaeciumról elmondunk, kísérletileg is könnyen igazolhatja kiki magának az álljfeljancsival vagy bármely pálcikával, melynek hátsó végére ólomgolyót erősített. Ha az álljfeljancsit a nyakán, vagy az ólmos pálcikát a könnyebb végén megkötjük s a tárgyat ilyenképpen hosszú zsinegen gyorsan húzzuk a vízben, az csaknem vízszintesen helyezkedik el. Mentül lassabbá válik azonban a vízszintes mozgás, a mi kísérleti eszközeink a függélyeshez annál közelebb eső állásba helyezkednek el. – Ezekkel a megállapításokkal kapcsolatosan mutatunk rá arra, hogy a Paramaecium mellső testvége vegyi és hőhatásokkal szemben érzékenyebb, mint a hátsó, amint azt. már kifejtettük.

Ha a Paramaecium-tenyészetünkből arról a helyről, ahol az állatok nagy sokasága az üveg szegélyén turós-fehér csíkot hoz létre, szipókával egy cseppet nagyító alá teszünk, vagy csak akár tízszeres nagyítású kézi lupéval szemléljük a cseppet, nagy gyönyörűséget szerzünk magunknak a nyüzsgő állatvilág megszemlélésével. Egyelőre úgy látjuk, hogy állataink teljesen céltalanúl száguldnak ide-oda. Már eközben is megállapíthatjuk azonban róluk azt a csillósokra általánosan jellemző tulajdonságot, hogy bár haladásuk nagyjában nyílegyenes, mégis kettős csavarodással haladnak. Egyrészt maga az állat, mint valami fúró, felső oldalán jobbról-balra forogva, furakodik előre, másrészt pedig ezzel kapcsolatosan egy képzeleti hengerfelületen csavarmenetes, spirális pályát ír le, vagyis ugyanaz történik vele, mint a nap bolygóival, melyek tengelyük körül is forognak, meg keringnek is, nevezetesen a Paramaecium hossztengelye körül forog is, mint a pörgettyű, s egyben hengerfelületen kering is; bolygóink visszatérő pályájú mozgásától mindössze abban különbözik a Paramaecium mozgása, hogy keringése közben egyúttal előre is furakodik. Ezt a mozgási módot csakis a csillóbundás, illetőleg ostoros véglények űzik s amint azt Gelei kifejtette, ez a mozgás, szemben a nagyobb víziállatok, mint a halak toló-síkló mozgásával, tisztán a mi állataink testének picinységével s különösképpen csillós helyváltoztató szervével van szoros kapcsolatban. Mialatt ilyenképpen állataink különleges mozgása felett elgondolkozunk, csodálkozva vesszük közben észre, hogy a csöpp szegélyébe beleütköző állatok mindenike milyen szabályos módon fordul vissza, miközben bizonyos állandó szövet váltva, többször nekimegy a szélnek, miglen a szögváltásokkal szabad útat nem csinál magának. Esetleg némelyikről azt is megállapíthatjuk, hogy a felületbe beleütközvén, nyílegyenest visszahőköl s mellső végével tölcséres kotrómozgást végezve, messzi úton hátrafelé halad. S amint szemléljük állatainkat, észrevesszük azt is, hogy a csöpp tere mind néptelenebbé és néptelenebbé válik s állataink lassanként a vízcseppel együtt kipipettázott s baktériummal telített penészes rögök köré gyűlnek. Lassanként ugyanis napirendre térnek környezetük megváltozásán, az oxygéniumnak a vízcsöppben bekövetkező meggyarapodásán s megérzik azt, hogy a vízcsöpp bizonyos pontjain táplálékforrások vannak s odagyülekeznek. Ha így nyugalmi állapotukban szemléljük, azt látjuk, hogy valamennyi állat a mellső végén teknősen horpadt felével – ez a hasoldala – illeszkedik a baktériumos penészrögre. A hosszú, kissé rézsútosan futó teknő hátsó végében tölcséres nyílást veszünk észre; ez a szájgödri tölcsérnek külső szájadéka, ahogy azt kissé pongyolán mondhatjuk, az állat szájnyílása. Arra jövünk tehát rá, hogy az állat ért hozzá, hogy hasoldalával, illetőleg szájnyílásával közelítse meg a táplálékot.

Hogy közelebbről megfigyelhessük, mit művelnek a táplálékra gyülekezett állatok, feltétlenül erősebb nagyítást kell alkalmaznunk, a vízcsöppet fedőlemezzel kell lefednünk s állatainkat legalább is 500-szoros nagyítással kell megszemlélnünk. Sokféle gyönyörűségben van annak része, ki magát erre a szemlélődésre szánja rá. Mindenekelőtte megállapítja azt, hogy az állat csillói nincsenek ilyenkor mindnyájan munkában. A csillók egyrésze a testfelületre merőlegesen áll s azokkal, mint valami kinyújtott ujjakkal, állandó érintkezést tart fenn az állat a táplálékkal: tehát tappint velük. A hasiteknőben azonban a csillók szüntelen a szájnyílás felé csapkodnak. Ezáltal természetesen áramot keltenek, amely áram szüntelen söpri a tápforrás felületét, az állatok közben be is turakodnak a penészfonalak közé s onnan felzavarják a felkelthető táplálékot s így ugyanazt csinálják, amit a hálóval halászó ember cselekszik, amidőn hosszú karójával megbökdösi a kövek alját, a fák gyökereinek közét, hogy a halat onnan kizavarja. Ha közben pontosan a szájtölcsért állítjuk be, világosan megfigyelhetjük annak csillókkal való felszerelését (lásd a Paramaecium keresztmetszetét), amiről az alrend Trichostomata nevét kapta, sőt azt is megállapíthatjuk, hogy kefeszerű, hullámzóhártya képződmény nyúlik végig a garatban s ezen kívül négy csillósor a tölcsér szűk végéig hatol, mely állandó mozgásával örökösen hátrafelé tolja a garatban az oda bekerült baktériumokat és apróbb ostoros lényeket. Észrevehetjük azt a nevezetes jelenséget is, hogy a szájtölcsér fenekén, ott, ahol emez az entoplazmával érintkezik s ahol az igazi szájnyílás található, miként képződnek az emésztőhólyagocskák, miként válik kezdetben piciny és a szájtölcsérnek mintegy magától kitáguló, alsó végét képező hólyag mind nagyobbá és nagyobbá, hogyan telik meg baktériumokkal, hogyan akadályozzák meg a hólyagba is benyúló csillók az állandó vízáramban azt, hogy a már bekerült baktériumok kisodródjanak s végül ha az odvacska elég nagyra nőtt, miként fűződik le az a szájtölcsértől és síklik bizonyos pányvafonalakon hátrafelé a hátulsó testvégre, honnan a többi már korábban levált s utána is leváló hólyagocskákkal együtt mindmegannyi, piciny gyomrocska, miként vándorol az állat hosszában. A táphólyagocskákban vándorlásuk közben az emésztés játszik le; előbb savanyú, később pedig gyengén lúgos környezetben egyetlen lassú körforgás alatt époly rövid emésztésen megy keresztül a felvett táplálék, mint bármely más, magasabbrendű lényben. Amint azt a magasabbrendűekben tapasztaljuk, hogy a bél általán hátrafelé, a táplálék felhasználható részének fogyatkozásával folyton szűkebbé és szűkebbé válik, azonképpen itt is az emésztőhólyagocskák mind kisebbé és kisebbé lesznek, nedvük mind jobban és jobban eltűnik s megkisebbedvén a betöményedett salakkal, ú. n. ürülékhólyagokká vedlenek át, vagyis a magasabbrendűek végbélszerepét veszi át s végezetül egy körforgás után az alréshez érvén, azon kifakadnak s megsemmisülvén, kiürítik tartalmukat. Az is csodálkozást kelt, hogy mily sűrűn szakadnak le az emésztő hólyagok, s ezek lassú vándorlása közben is aránylag mily gyors az emésztés; de egyúttal megérthetjük azt is, hogyan képes ez az állat, ha jól megy sora, naponta még kétszer is oszlani, tehát kezdő testállományát naponta négyszeresére emelni.

Ha belefáradtunk az emésztőhólyagocskák követésébe, új szórakozást szerezhetünk magunknak a lüktetőhólyagoknak, mint kiválasztó szervnek s a hozzá csatlakozó sugárcsatornáknak szüntelen, szabályos működésében. Megtehetjük azt, hogy nagyítónkkal valahová hűvös helyre megyünk, esetleg a tárgylemezt, melyen a Paramaeciumok vannak, egy kis jéggel hűtjük le, s közben elcsodálkozhatunk az életfolyamatoknak a környezethez való igazodásában, mert pár perc alatt megállapíthatjuk azt, hogy a hőmérséklet csökkenésével megszűnik az élet elevensége s annak nyomán a lüktetőhólyag is lassabban működik.

S végezetül, hogy utolsó pillantást vessünk az állat szerkezetére, nézzük figyelmesebben a külbőrkéjét s a szemünk elé tűnő finom hatszöges, sokhelyütt négyzetes rács alapján, azonnal megérthetjük azt, hogy mitől van ennek az állatnak olyan szabályos alkata. Egyúttal feltűnnek a bőrben a zabszem, vagy torpedóformájú kis lövegek is, melyek pontosan a rács harántszálaiba s ha ezerszeres nagyítással nézhetjük e harántszálakat, pontosan az azokon keletkezett piciny ablakokba vannak beállítva. Ha ezeknek működéséről akarunk meggyőződni, akkor helyes dolog a fedőlemez szélére valami festett savat vagy lúgot csöppenteni, vagy éppen magától is színes savat, pl. chromsavat vagy pikrinsavat aláfolyatni és egyik előre élesen beállított állaton türelmesen bevárni, amíg a sav odaérkezik, esetleg annak biztos és gyors odaáramlását az ellentétes oldalhoz illesztett itatószelet segítségével az átszivatással gyorsítani s akkor elgyönyörködhetünk abban, hogy amint a sav megérinti az állatunkat, azonnal ezer, meg ezer löveget küldöz ez ellen a szokatlan ellenség ellen. Ha véletlenül úgy kapjuk állatunkat, hogy azt egy-egy Coleps vagy Didinium támadta meg, a felé épígy lövöldözi védő lövegjeit: trichocystáit.

A mi édesvizeinkben többféle Paramaeciumot találunk. Legközönségesebb a farkos papucsállatka, Paramaecium caudatum Ehrbg., melyet a fönn már felsorolt képeink s több ábránk mutat be. Ez igen szereti a rothadásnak indult vizeket, vagy a vízben rothadó lényeket, úgy, hogy egy-egy eldöglött halacskának vagy bogárnak testét, az ott fellépő baktériumok nyomán haladva, nagymértékben telíti. Egyik közeli rokonát, a Paramaecium nephridiatumot, mely nevét onnan kapta, mivel a kiválasztószerv finom alkatát ezen sikerült megoldania, Gelei Szeged környékén fedezte fel. A magyar vizekben közönséges még a fülszerű papucsállatka, a Paramaecium aurelia Müll., továbbá a szennyvizek papucsállatkája, a Paramaecium putrinum Cl. et. Lachm., mely valamennyi között a legkisebb. Tiszta vizeinkben, különösen a hegyvidékek forrástáplálta tócsáiban, vagy medencés forrásaiban, néha azonban a Tisza, Duna kiöntései után visszamaradó tisztavizű tócsáiban is közönséges állat a zöld papucsállatka, Paramaecium bursaria Ehrbg., mely arról nevezetes, hogy zoochlorellák sűrűn telítik a kéreg plazmáját. Ez az állat éppen arra való tekintettel, mert symbiontikus algatársaitól bőven jut táplálékhoz, rendkívül lusta, keveset mozog, napfényes helyeken mozdulatlanul órák hosszat sütteti magát s ezért, aki hozzájuthat, rendkívül nyugalmas s kényelmesen megfigyelhető vizsgálati állatra tesz szert.