III.
HA EZERHÉTSZÁZTIZENEGYTŐL, tehát Esterházy Pál „Harmonia Caelestis”-ének megjelenési évétől kezdve végigfuthatjuk a magyar zene világi emlékeinek sorát, a dokumentumoknak időrendben első, igen szerény kis csoportját az úgynevezett aprónyomtatványokban találjuk meg. Ez a néhány dallam, csekély számánál fogva, tán nem is keltene bennünk különösebb érdeklődést, ha közülök egyik-másik nem figyelmeztetne egy jelentős és mindenképpen figyelemreméltó folyamatra, – s ha nem gondolnók meg, hogy ezek a melódiák 1785 tájáig egymagukban képviselik a magyar világi zene nyomtatásban kiadott emlékeit. 1749-ben Budán kótákkal „megékesítve” adják ki Harsányi János és C(s)ider Szabó Pál verseit az „Országunkban kárt-tévő Sáskák Táborá”-ról;9-21 a „Szerencsét mutató Magyar Ábécze” c. ponyvanyomtatvány9-22 „Szívet vídámitó Orvosság” feliratú énekéhez is kótát melékelnek; ilyen aprónyomtatvány formájában adják ki Bécsben 1755-ben Amadé László: „Buzgó szivnek énekes fohászkodási”-t (7, illetve 6 dallammal), később a kolozsvári ref. kollégiumnak több alkalmi énekét (valamennyit egyházi népének melódiájával, 1759, 1760, 17619-23, 1792), néhány nagyenyedi és kolozsvári kótás halotti búcsúztatót (1766, 1770, 1779, 1782 stb.), Varjas János: „Meg-tért embernek énekjé”-t (Debrecen 1775, az 5. zsoltár francia dallamával, négy szólamban) s egyéb alkalmi szerzeményeket is, mint {10.} Benyák Bernát Végh Pétert sirató „Kesergő Lélek”-jét (Vád 1797, egy, úgy látszik önálló dallammal), Nagy Ferenc veszprémi kanonok üdvözlő „Dall”-ját Széchenyi Ferenc grófnak a somogyvármegyei főispánságba való beiktatására (h. n. 1798, egy menüett dallamával)10-24 stb. Mind közül a Harsányi és Szabó énekeit tartalmazó 1749-iki ponyvafüzet a legértékesebb; négy dallama négy különböző zenei áramlat perspektívájába állítja ezeket a diákos rigmusokat. Az első melódia (Első Siralmas Ének a’ Sáskákról; melly a’ második Editióban uj Nótával meg-ékesíttetett. „Hervadoz én kedvem mostani időkben”) közeli rokona a XVI. századi históriás ének-irodalom s a XVII. századi magyar egyházi népének régi, tizenkettes sortípusú dallamainak; a második (Második Acrosticum… stb. „Csendes ékes nótám mint fülemülécske”) egyszerű, csak főbb hangjaiban megrögzített „vázlata” egy azóta pazarul kolorált, felékesített formában megtalált régi erdélyi dallamnak;10-25 a harmadik (Vetés korravaló Istenes új ÉNEK. „Szerzé az Isten harmad napon a’ szárazt”) sajátságosan toldott alakja egy a XVII. század egyházi népének-irodalmában (s már a XVI. század énekei között) igen elterjedt formának; végül a negyedik (Más Pénitentizia-tartó Énekecske. „Sérelme lelkelmnek Bánatja Szivemnek”) a XVIII. század református énekeskönyveinek újabb típusú melódiáival tart rokonságot. A históriás ének, a XVII. századi régebbi s a XVIII. századi újabb népének hangja, az ősi népdal s az újabb rigmus tehát egyszerre szólal meg itt; de ez a különböző áramlatoknak és korszakoknak valóságos vízválasztóján álló dokumentum végeredményben mégis egyetlen fontos folyamat, egyetlen történeti stádium megmutatója. Rávilágít, hogyan „ereszkedik alá”, hogyan degradálódik diákos rigmussá a históriás ének irodalma, s viszont hogyan szállanak fel egyre újabb népi elemek, hogyan szívják magukba, hogyan oldják fel ezt a didaktikus, tudóskodó poézist; itt, a ponyvairodalomban születik meg a cirádás, siralmas „koldusének”,10-26 népinek és diákosnak, cikornyásan érzelmes új és mereven moralizáló régi költészetnek, elementárisan szabad és iskolásan kötött szellemnek szoros találkozásából. Az út „felfelé” és „lefelé” még egyaránt nyitva áll; paraszt, vásári búcsús még megtanulja, amit a diáktól vagy iskolamestertől kap s az iskola mohón szív fel minden falusi inspirációt. És épp ez az a szellem, az a szakadatlan találkozásokból táplálkozó produktív környezet, mely közvetlenül átvezet bennünket a kollégiumi ének világába.