IV.

A SÁROSPATAKI Kulcsár-féle melodiáriumba többek között bejegyezték az 1762-es dátumot; az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött, Kovács András nevével megjelölt gyűjtemény kezdődátuma 1767. (Az első ének élén: Iratott az 1767-dik esztendőben.) Ez a két évszám a magyar melodiáriumok irodalmának két legkorábbi terminusa. A 60-as évekből több eddig nem is ismeretes; csak a 70-es években szegődik melléjük Kovács Ferenc gyűjteménye (1777–). Kívüle ebből az időből legfeljebb a debreceni kollégium könyvtárának R 682. jelzetű kéziratát említhetnők (egyetlen dallammal, 1770–76). {11.} A 80-as évek termése már gazdagabb; ebben az évtizedben kezdik meg a Szkárosi–Járdánházy-féle pataki gyűjteményt (1787–92); részben ebbe a kategóriába tartozik az OSZK néhány, idevágó dallamban mindenesetre jelentékenyen szegényebb kézirata (Quart. Hung. 177., két Verseghy-dallammal 1780; Quart. Hung. 175. I. egyetlen dallammal, 1789; Ms. Mus. 192. 1783–) stb. Részletes felsorolásukra később kerül sor. Itt kell megemlítenünk a Kovács József-féle énekgyűjteményt és az OSZK Ms. Mus. 112. jelzetű kéziratát is, melyek talán szintén ebben az időben keletkeztek. A 90-es években a Dávidné Soltári (1790–91), a két Novák-féle sárospataki gyűjtemény (1791–), a Tolvay- és Veress-féle budapesti kéziratok (1790, ill. 1793–), az 1797-ből datált Melegh-féle debreceni s az 1798-bas sárospataki melodiárium jelzik a kollégiumi daltermés főbb gyarapodását. Az 1800-as évek, úgy rémlik, újból szegényebbek; a Fejér–Göntzy-féle (1802), Battha-féle (1804–8) és Sebestyén-féle (1809) kéziratok egy évtizeden át egymagukban képviselik a népies iskolai dalirodalom elmaradhatatlan zenei kíséretét; végül, az 1810-es évek, néhány kisebb gyűjtemény mellett (Szalay Trézia-féle 1816, az MTA könyvtárában őrzött miskolci kézirat 1813– stb.), meghozzák az egész irodalom legnagyobbszabású termékét: a Pálóczi-Horváth-féle Ötödfélszáz Éneket (1813). Mindezeket a dokumentumokat zenei anyagunk ismertetésével kapcsolatban fogjuk részletesen felsorolni.11-27

Addig is feltűnik a kéziratok sorozatának ez az előzmény nélküli, rögtöni megindulása az 1760-as években. Hol keressük az ilyen váratlan felvirágzásnak talaját, gyökereit? Erre a kérdésre maguk az első dokumentumok megadják a választ. Lapozzuk át Kovács András és Kulcsár Pál gyűjteményeit: első pillantásra feltűnik, milyen nagy szerepe van anyagunkban a halottas, temetési énekeknek (az előbbiben túlnyomó). A másik szembeötlő momentum a többszólamúság; a Kovács-féle gyűjteményben csak egészen elenyésző nyomait találjuk ugyan (az első dallamot: „Jaj siralom fárasztya, Könyvező szemeimet” kilencedik hangjáig egy második szólam kíséri), de annál jelentékenyebb szerephez jut a többszólamú apparátus a Kulcsár-melodiárium „Nóták” feliratú szakaszában. Temetési énekek feljegyzése és többszólamúság egyaránt arra utalnak, hogy a világi dalirodalom hátterében az egyházi éneklés praxisát: a zsoltárének és halottasének formáit, gyakorlatuknak módját kell nyomoznunk. S a történeti tények valóban igazolják ezt a kiindulást. Számtalan adat bizonyítja, hogy a protestáns iskolák tanulóinak a XVI. század óta a templomi zsoltáréneklés és a temetési kivonulás volt legfőbb hivatalos funkciójuk; az egyes iskolák levéltári aktári, végrendeletek, alapítványok, feljegyzések egész sora hivatkozik erre a szokásra évszázadokon át.11-28 A kapcsolat nyilvánvaló: a világi dal a kollégiumban idővel kölcsönvette a temetési és zsoltárének apparátusát, a többszólamú kórus technikáját. A kórus szerkezetének vizsgálatánál látni fogjuk, hogy ez valóban részletekig menő alapossággal megtörtént.

De ha így van, az 1760-as évek felbukkanó világi dalirodalmának közvetlen előzményeit is a vallásos énekpraxisban kell megtalálnunk. Igaz, az időhatár csak 40 évvel fog ily módon előbbretolódni; de innen viszont nyomon követhetjük az újabb fejlődés minden fázisát. 1728 óta volt szokásban Sárospatakon {12.} az énekkarral való, „harmóniás” temetés.12-29 Bod Péter a „Smirnai Szent Polikárpus”-ban (1766) ezt jegyzi fel Szigethi Gyula István erdélyi református püspök nagyenyedi tanárságának idejéről (1714–37): „Az Éneklésnek Mesterségét- is az Isteni- Tiszteletben, a’ melly igen el- kezdett vólt romlani, meg- igazította és jobbitotta, a’ Gandimélus Dávid (!) Frantzia Nótái szerint. Mellyet még Püspökségében- is tanitott közönséges helyjen; és ha egészen maga lábra nem állathatta is; de vetett ollyan fundamentumot, a’ mellyen mások annakutánna hasznosan építettek.”12-30 Szigeti Gyula István püspöksége az 1737–40 közötti évekre esik, reformtörekvése tehát mindenképp megelőzi Maróthiét. (Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ő is külföldi főiskolák hallgatója volt: 1705-ben az oderafrankfurti, 1707–8-ban a franekerai egyetemen járt.) De a templomi ének restaurációjára való törekvés csak Maróthi György fellépésével lett igazán eredményessé. Már első idevágó kiadványában. „A SZENT DÁVID KIRÁLY és PRÓFÉTA ’SOLTÁRINAK minden Francziai NOTÁJI”-ban (Debrecen 1740), melyhez első elméleti kompendiumát csatolta,12-31 síkra száll Maróthi „az ollyan könyv nélkül és tsak hallásból lett bizonytalan és minden fundámentom nélkűl való tanúlás” ellen, „a’ minémű eddig vólt közöttünk”. Az éneklőnek lelkére köti az „aequabilitas”-t, vagyis a dallam pontos, cikornya nélküli eléneklését, és az „aequalitas”-t, vagyis a gyülekezeti éneklés fegyelmét, az egyöntetűséget, együttmaradást. „E’ két Tzikkelyben igen nagy hiba van Magyar-Országon sok helyen, főképpen Debretzenben: mellyet ha meg-jobbíthatnánk, elég díszes lenne az Éneklés, ha szinte nem lenne- is mindenkor igaz, az-az, a’ kóták szerént.”12-32 Tehát a restauráció sikere esetén is szinte lemond róla, hogy valóban a zsoltárdallamok eredeti, authentikus formája szólaljon meg; s hogy ettől méltán tarthatott, azt láthatjuk többek között az 1770-iki debreceni Methodusból, mely a zsoltárok melódiájáról megjegyzi, hogy „saepe a plebecula minus adcurate canitur” („a tömeg gyakran pontatlanabbul énekli”; 25. l.). Hiszen még Bothos István felemlíti „Az Orgonázás mesterségének gyakorlati megtanulására vezető Népszerű Utasítás”-ban (Kolozsvár 1856), hogy „a magyar szöveg éppen nem lévén ahoz (t. i. a Spetha-féle Zsoltár ritmusához) alkalmazva, azt a felosztást a népies éneklésben bár hol is semmi figyelembe nem vették.”12-33

Kétségtelen azonban, hogy a gyülekezeti ének restaurációjának mozgalma Maróthival megindult; s ez a mozgalom csakhamar kiszélesedett, mikor a „mesterségesebb” és „díszesebb” négyszólamú zsoltárének, a külföldi praxist követő „harmóniás éneklés” programja szegődött melléje. 1743-ban adja ki Maróthi „A’ Soltároknak négyes nótáji”-t, a Goudimel-féle négyszólamú francia zsoltárkönyv újabb, valószínűleg zürichi kiadásai nyomán; de van rá adat, hogy a szatmári református „főtanodába” már 1742-ben bevezette a „hármóniás” éneklést a külföldi főiskolákon járt (clarissimus) s valószínűleg szintén külföldi minták után induló Bardoc Pál.12-34 1744 jún. 17-én, a nagykőrösi kerületi gyűlésen a kőrösi tanulók „összhangzatos” zsoltárénekéről hallunk.12-35 A kolozsvári „cantus harmonicus”-t 1746 vagy 47-ig visszamenően említi Albisi Barthos Kelemen kolozsvári kollégiumi diák 1750-ből fennmaradt számadásjegyzéke.12-36 Sárospatakon12-37 1752 óta szerepel az „összhangzatos” {13.} zsoltárének; a székelyudvarhelyi kollégiumban 1753-ban már négyszólamú kórus működik, – legalább erre vallanak Nagy Mihály „harmoniae praeses” zsoltárszólamai az udvarhelyi és kolozsvári kollégiumok kézirattárában.13-38 Valószínűleg ugyanez a Nagy Mihály az, aki 1755-ben, Vitéz Györgyné temetésén Bilakon a kolozsvári harmonista diákokat vezeti.13-39 1744-ben jelenik meg Kolozsváron az első kótás (magyar énekek, „dicséretek” dallamaival is ellátott) református énekeskönyv, a magyar reformáció évszázados zenei hagyatékának ez az első írásbafoglalása. (Újabb kiadásai 1751, 1761.) 1756-ban, 1764-ben és 1774-ben megbővülten kerül új kiadásra a Maróthi-féle zsoltár. 1766-ban iratja le Orbán Zsigmond „harmoniae praeses” Udvarhelyen „A nevezetesebb DITSÉRETEKNEK és némelly HALOTTÉNEKEKNEK HARMONIÁJÁ”-t, melyet „A’ lágy Noták[na]k [azaz molldallamoknak] HÁRMONIAJAROL VALÓ RÖVID tanítás”-sal told meg.13-40 Úgy látszik, kevéssel utóbb, baczkamadarasi Kis Gergely rektorsága idején (működött 1768–87) kerül sor az udvarhelyi többszólamú énekkar végleges megszervezésére.13-41 Talán Kunszentmiklóson is többszólamú énekkar működik ez időben; erre mutatna, hogy az ottani magistratus 1770-ben Somogyi Gergely deák „ifjacskának” többek között „Harmonicus könyv”-et vásárol.13-42 Aránylag későn, 1785-ben tűnik fel a miskolci diákok „hármóniá”-ja.13-43 Ezekben az évtizekedben, mint láttuk, a kollégium világi éneke már eltanulta a zsoltárének és halottasének apparátusát.

A világi dalkultusz egyik, multba kapcsolódó gyökérszála ilymódon előttünk áll; leghatalmasabb ösztönzőinek, megtermékenyítőinek egyike kétségkivül a református zsoltárének restaurációs mozgalma volt. Megjelenésének időbeli adatai a legszorosabban egybefűződnek a kollégiumok egyházi jellegű zenés funkcióival. Az, hogy ezek a funkciók megbővülnek és más téren is érvényesülnek, lényegében nem egyéb, mint a szerves növekedés természetes kísérőjelensége.

De mindez csak forma és keret, mely, ha nagy is az ösztönző ereje, végeredményben mégis csak alkalomszerű felöltöztetése egy sokkal állandóbb, speciális tartalomnak; lényegében a kollégiumi ének csak igen kevéssé merített ebből a forrásból, ebből a tradícióból. Ami érthető is, hiszen sokkalta hatalmasabb erőforrásokból táplálkozhatott. Ott volt a népdal, melynek ismeretét, légkörét otthonukból, a falusi kúriákról hozták magukkal a kollégium diákjai s mely a korszak világi dalirodalmának jelentős részét egyenesen a maga képére formálta. Ott volt a kuruc dalköltészet nagy, még a maga egészében feljegyezetlen, még lankadatlanul eleven, szinte aktuális életet élő zenei hagyatéka, melynek legelső írásbafoglalói, megrögzítői épp itt, a kollégiumokban támadnak. Ott volt a régi magyar zene, a XVI. és XVII. század zenéje, mellyel ma még ismeretlen, szinte földalatti szálak kötötték össze a kollégiumok világi zenéjét. S ott volt a nyugat szakadatlanul beáramló új zenéje, mely szintén nem múlhatott el nyomtalanul a kollégiumok és kúriák felett.

Mindez a kor zenéjének általános képéhez tartozik; a XVIII. század magyar kultúrája nem ismer zenei mozgalmat, mely oly határozott szálakkal kapcsolódnék a magyar múlt tradíciójába s oly határozott, új értelemben tudna testet adni e tradíció anyagának, mint a református kollégiumok zenéje.