| II. A ROMANTIKUS PROGRAM | TARTALOM | 2. A MŰVÉSZI ZENE FŐIRÁNYAI |
FEJEZETEK
„…a magyar nemzet minden szép s magasztos
iránti előszeretete s képessége mellett, nemzeti
zenéjéből is egy új művészeti világot lesz képes
teremteni.”
(Mosonyi 1860)
MÁMORBÓL ÉS KIJÓZANODÁSBÓL szűrődik le a magyar romantika zenéjének ideálja; mámorból, mert a lehetetlent kísérti meg s nem tud, nem akar beletörődni ábrándjainak ábrándvoltába – és kijózanodásból, mert hirdetői jól tudják, mennyire egyedülállanak, mily súlyos, sokszor emberfeletti akadályokkal kell megküzdeniök, szinte reménye nélkül a teljes győzelemnek. De mintha épp ez az ellentmondás csigázná fel képességeiket hallatlan, hősies, sokszor valósággal irreális erőfeszítésekre; így válnak a kor lelkének megszólaltatóivá, így támad műveikből a magyar romantika.
Az efajta nagyotlobbanó erőfeszítéseket, melyek a maguk természetadta kifejezésmódját a szélsőséges, a heorikus, a végletes, a rendkívüli indulatok nyelvében, vagy mozgalmas, elragadó színek játékában s majd mindig rajongó nemzeti eszmények jegyében találják meg, többnyire olyan társadalmi osztályok fejtik ki a történelem folyamán, melyek uralmuk kezdetén vagy alkonyán állanak, de külön szellemi vagy politikai létük értelmére mindenképpen ekkor eszmélnek rá – melyek tehát ezzel a mozgalommal s ebben a hangulatban vernek gyökeret egy számukra új tradícióban, vagy búcsúznak régi hagyományaiktól. A magyar romantikus zene korában s hátterében egyesült a kettő: a régi magyar köznemesség s (kisebb részben) a magyar városok új, jórészt most magyarosodó polgársága együtt alakította ki a XIX. század vezető magyar rétegét, az „úri-osztályt”. Hogy ez a találkozás és – részben – elvegyülés nem játszódhatott le a falusi kúriákon, természetes; a század második negyedétől kezdve ott volt a város, sőt: a főváros gyűjtőmedencéje ennek a folyamatnak megkönnyítésére, a század derekán túl pedig megindult a középnemesség, a gentry nagy városba-húzódása, állami szolgálatba lépése, megyei birtokosnemességből városi politikus-, jogász- és hivatalnoknemességgé való átalakulása. Az ország szellemi életének ekkor már Pestbuda, majd Budapest, a nagyváros diktál irányt, ritmust és iramot. Az újabb magyar zene műhelyét ilyen körülmények között, már a virtuózok kora óta, itt a fővárosban kell keresnünk; másrészt lehetetlen szem elől tévesztenünk azokat a szálakat, melyek a magyar romantikus zene sorsát épp a század magyar „úriosztályának” sorsához kötik.
Valóban, a korszak magyar zenéje ez „úri-osztály”, pontosabban a középnemesség és polgárság szelleméből, kultúrájából látszik kisarjadzottnak. {178.} Már maga az időpont gondolkodásra késztet: ha a magyar zenei romantika igazi korszakát a virtuóz-triász (Bihari, Lavotta, Csermák) delelőjétől az összefoglaló vezérek triászának (Erkel, Liszt, Mosonyi) delelőjéig, vagyis az 1810-es évek derekától a 60-as évek derekáig eltelt félszázadban határozzuk meg: szembeötlik, hogy ez az ötven év épp a magyar középnemesség anyagi és szellemi virágzásának, kulminációjának ötven éve.178-1 De ez még véletlen lehet; csak ha szemügyre vesszük a romantikus zene főbb képviselőinek szociális eredetét, győződünk meg róla, hogy mozgalmuk hátterében valóban egyetlen társadalmi osztály kulturális kivirágzása áll. A meddig ez az osztály a nemzet haladó eszméit képviseli, addig műveltsége, irodalma, zenéje nemzeti műveltségnek, nemzeti irodalomnak, nemzeti zenének számítha; a nagy törés, mely e tekintetben a kiegyezéssel beállott, zenei téren is nyomban érezteti hatását. A magyar nemesi társadalom, mely a művészhivatás hagyományos megvetésével indult neki a századnak, mely nemrég fennen hirdette, hogy „magyar nemes emberbe sokkalta szembetűnőbb nemzeti büszkeség légyen beoltva, mintsem hogy hegedűje szolgálatja által kívánná keresni kenyerét”, hogy a magyar nemes hivatásos muzsikálással „magát szolgának nem nézheti, hanem ezt a lealacsonyodást bízza oly külföldi nemzebéliekre, akik hajlandók a hasznot vadászó leereszkedésre”178-2 –: ez a nemesi társadalom, legalább is tagjainak jelentékeny részében, nyilván alaposan megváltoztatja nézeteit a század folyamán. Tagadhatatlan, hogy régi „anti-professzionátus” nézetei itt-ott még előbukkannak vagy kitörnek jóval később is,178-3 de a helyzet eléggé gyorsan és gyökeresen megváltozik. Már 1842-ben írja Döbrentei Gábor: „lám kedvtöltésből hány magyar nemes űzi, sőt alkot maga zengélyt…” (Berzsenyi Esterházy-ódájához fűzött jegyzetében.) Ha nem nézzük azt a néhány műkedvelő főúri komponistát, ki az 1820-as évek óta nyilvánosság elé lép (Podmaniczky, Fáy, Festetics, Széchenyi Ödön és Imre, Bánffy, Zichy, Mailáth), azt kell mondanunk, hogy a XIX. század magyar zenei termése, társadalmi háttere tekintetében köznemesi és polgári eredetű. Hogy az ismertebb neveknél magadjunk: Erkel, Liszt és Mosonyi nyugat-magyarországi (asszimilált) polgárcsaládok leszármazottjai; Lavotta, Egressy, Szerdahelyi, Bartay, Simonffy, Szentirmay, Ábrányi, Székely Imre, Svastics János nyugatmagyarországi vagy tiszavidéki köznemesek; Csermák, Ruzitska, Rózsavölgyi, Doppler, Szénfy, Reményi, Thern, Nyizsnyay, Palotási-Pecsenyánszky, Böhm, Huber, Zimay, Lányi asszimilált nemesek vagy polgárok; Bihari, Lóczi (Polturás), Boka, Bunkó, Fátyol, Patikárus, Dankó cigányok. A teljes „vegyület”-ből tehát a középosztály kerül ki győztesen, hangadó jelentőséggel; s ez a „középosztály”-színezete a produkciónak egészen a század utolsó nemzedékéig, Aggházy, Bertha, Hubay köréig erősen érezhető. Épp ezért nem is csodálhatjuk, ha a kialakuló zenész-osztály önkéntelen „polgári öntudata” kimondatlanul is érvényesül, forron gés tapogatózik, s itt-ott agresszívebb formát választ a megnyilatkozásra, – ha például a Zenészeti Lapok egyik munkatársa a magyar zene ügyének igazi felvirágzását attól az időtől várja, melyben „nem lesznek többé aristokraták és táblabírók”.178-4 Mindez persze kifforatlanabb, ötletszerűbb és izoláltabb, hogysem komoly nyomai maradnának; a lényeg abban áll, hogy itt, a korszak olvasztótégelyében {179.} most újabb és régibb, lényegükben elhasználatlan elemek keverednek egymással s vetődnek egymás mellé, hogy belőlük csakhamar a magyar zenei kultúra új termőföldje alakuljon.
És ezt a keveredést vagy új vegyület-képződést megfigyelhetjük más vonalon, más vonatkozásban is. A zene területén – épp a romantika nyelvének, a verbunkos- és műdalstílusnak egyetemes, asszimiláns s egyúttal asszimiláló jellegénél fogva – kétségkívül nem tulajdoníthatunk akkor jelentőséget a származás földrajzi és kulturális körzeteinek a szűkebb szülőföld s a szűkebb közösségek meghatározó bélyegének, mint azt az irodalomtörténet területén tett az úgynevezett szellemtörténeti kutatás;179-5 de itt is eléggé szembetűnő a magyar nyugat s a magyar kelet elkülönülése. Nevezetesen maga a verbunkos-romantika irodalma mutat ilyen kifejezett regionális áramlást; első hírmondói, az úgynevezett esztergomi és sepsiszentgyörgyi kéziratok cigányos-népies magyar táncai (1750 körül) talán az ország északi vagy keleti részén kerültek feljegyzésre, – de az a három nagy hullám, mely ezt az irodalmat s ezt a stílust érvényre emelte, kialakította Magyarországon: inkább „nyugati” kezdeményezésből fakad. Első volt közülök az 1780-as áramlat, Bengráf, Kossovits, Tost, Kauer, Berner, (részben) Verseghy és társaik „nyugatos” kezdeményezése (szinte szimbólumszerű, hogy az első, külföldön megjelent újstílusú magyar táncok tisztán nyugatmagyarországi vagy felvidéki forrásokból erednek); második a virtuóz-triászban, tehát Bihariban, a nyugatmagyarországi cigányban, Lavottában, a pozsonymegyei nemesben és a cseh származású, jórészt a Dunántúlon asszimilált Csermákban testesült meg; a harmadik, kulmináció-jellegű hullámnak főképviselői a tulajdonképpeni romantikusok: a családja révén pozsonymegyei Erkel, a sopronmegyei Liszt s a mosonvidéki, Brandból magyarosodott Mosonyi. Ha viszont a XIX. század népies műdalát Egressy, Szerdahelyi, Simonffy, Szénfy nevéhez s kezdeményezéséhez fűzzük, lehetetlen, hogy szembe ne tűnjék ennek a csoportnak tiszavidéki, tehát az előbbivel szemben „keleti” leszármazása és jellege. A XIX. századi magyar zenei produkciójának kettős munkaköre: a formáiban egyre bővülő, mind több nyugati impulzust befogadó hangszereszimfonikus-színpadi irodalom s a mindvégig szűk korlátok között mozgó, de lényegében gyökeresebb népies műdal-termés, eszerint megoszlanék nyugat és kelet egymástól sokban idegen körzetei között. Ilyesfélét gyanít Szénfy Gusztáv, mikor az 50-es évek végén írt „Magyar Zenekönyv”-ében sajátságosan nyers és erősen elfogult „tájelméleti” rendszerrel igyekszik a magyar zene stiláris áramlatainak, dialektusformáinak magyarázatát adni.179-6 Ez a tájelmélet, melyet utóbb Ábrányi Kornél szinte betűszerint átvesz Szénfytől,179-7 szembeállítja a gyöngédebb, egyszerűbb, simábban gördülő, olaszosan melódikus dunántúli magyar zenét az éles körvonalakat kedvelő, erővel és keleti pompával teljes tiszamenti magyar zenével. „Amaz hevít, ez csillapít, határozottá tesz.” „Amaz nőies, emez pedig férfias jelleggel bír.” Habozás nélkül állapítják meg mindketten, hogy a legeredetibb, legértékesebb magyar népzene a Tiszavidékről (Heves, Szabolcs, Szatmár és a szomszédos megyék), valamint az ezzel (népdalok szempontjából) közelrokon (!) Székelyföldről179-8 ered s hogy a Dunántúl zenéje viszont minden „idegen vegyülék”-nek alapjául {180.} szolgált: a nyugati elemekkel telített verbunkosok éppúgy, mint a romlott csárdás-zenének, „mely ellen a romlatlan magyarfaj közérzéke oly őszintén nyilatkozik…” Szénfy nem is késik azzal a javaslattal, hogy a tiszamenti „zenefaj” „fogadtassék el zeneirályi… nyelvűl, modorul, miként az Akadémia irodalmi nyelvűl a tiszai-tájkiejtést (dialectus) fogadta el: mert a magyar zenenemnek nincsen oly faja, melyet e zenefaj minden tekintetben felül ne mulna”. Nem sajátságos látvány-e, amint Ábrányi Kornél, Liszt lelkes propagátora, Mosonyi barátja és fegyvertársa, a „Zenészeti Lapok”-nak, tehát a magyar „nyugatos” romantika harcos orgánumának szerkesztője, gépiesen elismétli Szénfy nyugatellenes doktrináit? Magyarázatul csak az szolgálhat, hogy Ábrányi, Nyugat és Kelet e tétovázó hídverője – aki például kevéssel azután, hogy lapjában megjelenteti Bartalus irgalmatlan támadását Simonffy ellen, maga írja át zongorára Simonffy dalait – éppúgy tiszavidéki származású, mint Szénfy Gusztáv s így belőle is a szűkebb szülőföld egyoldalú szeretete beszél. Hogy egyébként a dialektusok megkülönböztetésében nyilatkozó zenei tájelmélet, a „talaj” jelentőségének gondolata nemcsak az elméleti rendszerezés a vita embereiben fogamzott meg, hanem itt-ott, bár ködös formában, gyakorlati muzsikusok számára is felvetődött, azt épp Simonffynak egy passzusa igazolja, ahol Svastics Jánost, a „túl a dunai csárdások és palotás magyarok” korifeusát, összeméri az „alföldi zeneírók”-kal és stílusát emezek törekvéseivel;180-9 az ő gondolkodásának középpontjában, mint alább még látni fogjuk, szintén az Alföld áll, mint a nemzeti zene éltető szíve és idegrendszere.
Ezek a regionális ellentétek azonban elhomályosulnak és feloldódnak a romantika programjában; az összefoglalók, Erkel, Liszt és Mosonyi, noha mindhárman „nyugatosok” s a nyugatos elfogultságok ki is mutathatók bennü, magyar zenéjükben körülbelül egyformán támaszkodnak a magyar nyugat s a magyar kelet művére, tehát a verbunkos-hagyományra éppúgy, mint a népies műdalra, vagy – mint ők és kortársaik nevezték – a népdalra. Erkel, aki „a népies elemtől… mint opera magvától… távolabb állott, mint az oly drámai és lírai alakok, mozzanatok megrajzolásától, melyek magasabb eszményi légkörökben mozognak”.180-10 a „Névtelen hősök”-ben csaknem kizárólag a népies műdal anyagára támaszkodik; Liszt, aki a cigányzenekarok verbunkos-zenéjét fölébe helyezte a népdalnak180-11 s kinek magyarstílusú oeuvre-jében valóban a verbunkos-nyelv érvényesülés legdöntőbb súllyal, rapszódiában egész sor népies műdalra nyúl vissza s talán különb engedményeket is tesz, ha 1838 tavaszán tervezett magyar „faluzó” vándorútja valóságra válik;180-12 Mosonyi pedig, aki ismételten elutasítja a tisztán népdalokra támaszkodó zenei produkció gondolatát,180-13 a „Szép Ilonká”-ban szinte görcsös kísérletet tesz a népies műdal elemeinek verbunkos-tematikával és romantikus formaszövéssel való párosítására. Az ő szemükben ez a feladat valószínűleg kilépett a regionális részletkérdés keretei közül s alighanem a teljes magyar zenei hagyomány összefoglalását, közvetve a magyar társadalom kulturális egyesítését jelképezte, tehát nem tájak, hanem nemzetrészek találkozásának lett hirdetőjévé; hiszen – mint Bartalus István írja – népdal és palotás-zene oly messze termettek egymástól, „mint palota és kunyhó, arisztokrácia és demokrácia, olaj és víz”;180-14 az ő egyesítésükben tehát {181.} a romantika könnyen megpillanthatta különböző társadalmi osztályok jelképes összefogását, a nemzet alkotóelemeinek szellemi koncentrációját.
Súlyosabb, kibékíthetetlenebb ellentétnek bizonyult a város, pontosabban: a főváros és vidék idegensége, évek során át szembeötlően feszült s kiélezett viszonya. A főváros, az „ifjú szép Pest”, melyre az a nagy hivatás vár, hogy az ország széthúzó társadalmi osztályait a maga falain belül, egy újfajta élet újfajta ritmusában, egyetlen éltető egységgé, polgársággá, forrassza össze: aránylag hamar érettnek érzi magát erre a feladatra. Mert, ha nem az „ifjú, szép” mesevárost keressük is benne, Berzsenyi „száz hajókat rengető Duná”-jával s „a nagy Dunának tündér kertei”-vel – ha a 30-as évek Széchenyijének szigorú szemével ismerjük is fel utcáin „a pesti port és sarat” s körülötte „a Duna dísztelen partjait”: akkor is csodálatba ejthet, hogy ez az olajlámpás, rosszul kövezett, később mind renszertelenebbül épülő, hajóhidas Pest181-15 mily biztos és ellenállhatatlan iramban nő az ország vér- és idegrendszerének középpontjává. Mi mindent, micsoda új lehetőségeket jelentett a nemzet szellemi élete számára az a város, mely 1829-ben 62 és félezer lakosa között még csak 1200 magyart számlál, – s melyről mégis, már 1816-ban úgy érzi Kölcsey, hogy, ha lakója nem lehet „a literatori pályának egészen megholt”,181-16 – ahová Bajzának is hamarosan fel kell költöznie, mert „nem tud falusi élethez szokni”181-17 – s amely olyan átalakító hatással van a szellemi produkcióra, hogy „pesti író”, „pesti irodalom” már 1820 táján új fogalomként kezd szerepelni;181-18 s ez az irodalom immár országot irányító hatáskörrel és a legszélesebb nyilvánosság fórumain, Pest közéletének, 13 hírlapjának és 33 kávéházának légkörében készül és visszhangzik… A muzsikusok társadalma két-három évtizeddel megkésetten követi az irodalom példáját; mert az „aktív” zenekultúra véglegesen Pestre-települése csak 1850 táján válik befejezett valósággá. Addig ez a kultúra szétszórt, decentralizált életet élet: színhelye a köznemesi kúria, a főnemesi rezidencia, iskola és székesegyház, német-műveltségű központ, szűk korlátok közt vegetáló magyar vidéki kisváros. Pozsony és utána Pestbuda a XVIII. század utolsó negyede óta jól ismerik az operai és hangversenyéletet, Kassán, Kolozsvárott is korán meggyökerezik és kivirul az énekes színpad, sőt Erdély fővárosa, mint ismeretes, a 20-as években egyidőre középpontjába kerül a magya roperakísérleteknek; Sopron zeneiskolájával, majd dalárdájával mutat példát, a debreceni, sárospataki kántusok az ország leghíresebb énekkarai s Veszprémben előbb mutatnak be Beethoven-szimfóniát, mint Pesten.181-19 Vagy vessünk egy pillantást a vidéki zeneegyesületekre: Kolozsvárott már 1802-ben feltűnik egy Societas Musicalis, majd 1819 és 60 között ott küzd, nevel, agitál és szervez a „Muzsikai Szorgalom Társaság”, mely konzervatóriumot, ének- és zenekart tart fenn; a Veszprémi Zenetársaság 1823-ból 34-ig működik, a Soproni Zeneegyesült 1829-ben, a pozsonyi Egyházi Zeneegyesült 1833-ban, a győri Ének- és Zeneegylet 1846-ban alakul, a Fáji Hangművészi Társaság 1830–35 közt rendezi „akadémiáit” (itt kerül bemutatásra többek között Rossini „Tell Vilmos”-a, egy évvel párisi premierje után!) s a kisújszállási Nagykún Hangász Egyesület 1840-től 43-ig áll fenn: csupa „vidéki” kezdeményezés. De valamennyi közül mégis Pestbuda látja el magát legtöbb és legmradandóbb zenei erőforrással; {182.} a többi egy-két évtized multán, alig néhány kivétellel, kimerül, elapad, homokba fúl: Pestbuda intézményei, ha sokszor vegetálva, formát, nevet és keretet cserélve is, de fennmaradnak s van bennük valami titkos életerő, mely a közömbösség fagyos rétegén át előbb-utóbb mégis gyökérszálakat bocsát a szélesebb közösség, az ország szellemi életének talajába. És ha nagyrészük – főként a régebbiek – megalakulásakor magán is hordja a városi német polgárság sajátos provinciális szellemének idegenszerűen zárt, „céhbeli” jellegét: mégis kezdettől fogva hatnak a magyarságra, nevelik és új formákba idomítják a magyar műveltséget, kezdettől fogva letagadhatatlanul tagjai, építő alkotórészei, s még inkább tagjaivá, alkatrészeivé, csomópontjaivá válnak ennek a műveltségnek. Gondoljuk meg, hányféle ösztönzés fakad belőlük, hányféle terv, forma és műalkotás útnakindítói, inspirálói és kisugárzói ezek az intézmények! Beszéljen önmagáért az a néhány dátum, mely itt következik. 1719 körül: fellép a budai zenészek konfraternitása, mint hivatalos testület182-20, – 1727: az első budai zeneiskola, – 1774: a pesti német színház megnyitása, – 1790: a magyar színjátszó társaság első előadása Budán – 1813, 1827: az első pesti vonósnégyes-társaságok – 1818: a Schedius-féle első pesti zeneegyesület alakulása – 1824: a Bräuer-féle zenekaregyesület, – 1829: Bartay András és Menner Lajos Pestvárosi Énekiskolája, – 1834: a „Vidámság Társulata”, 1836: a Pestbudai Hangászegyesület és a pesti hangszerkészítő céh182-21 hivatalos alapvetése, – 1837: megnyílik a Nemzeti Színház, – 1840: a Hangászegyesületi Énekiskola, a későbbi Nemzeti Zenede megkezdi működését – 1844: létrejön az első nagyobbszabású vegyeskari dalegylet, a „Concordia” – – 1852: a Thill-féle Pestbudai Dalárda nyilvánosan megalakul – 1853: az első filharmóniai hangverseny. Ezzel a fejlődéssel, melyet már csak szerves folytatásként tetőz be az Országos Zeneakadémia (1875) és az Operaház (1884), a vidék egyetlen városa sem versenyezhet; s a vidék lassanként valóban megáll, elmarad, elárvul, mindenekfelett pedig elveszi kezdeményező szerepét és kulturális lehetőségeit. 1860 óta aktív muzsikusnak vidéken élni körülbelül egyet jelent a dilettantizmussal s a dilettantizmus ugyanez időtől kezdve egyet jelent a parlagi félbemaradottsággal, a népieskedő, kontár félműveltséggel; nem véletlen, hogy a népies műdal, melynek legjelentékenyebb művelői vidéki „naturalisták” voltak (Egressy, Simonffy), 1870 táján Zimayval elbúcsúzik gyökeres hagyományaitól, hogy rövid és jóval sápadtabb másodvirágzás után (Szentirmay, Dankó) 1890 óta rohamosan hervadjon és kimerüljön, elsorvadjon és elsekélyesedjék. Ekkor, de már 1850 óta, hasztalan hangsúlyozzák akár a vidék, akár egy vidék zenekulturális jelentőségét; hiába az Alföld zenéjének minden demonstratív magasztalása, e megkésett utórezgése a romantikus irodalom Alföld-kultuszának;182-22 hiába hirdeti Simonffy, hogy „az alföldön ős eredetiségében, épen s minden külbefolyástól mentten tartatott meg a magyar zene”,182-23 – annyira épen és tisztán, hogy például Boruth Elemér értelmetlennek tartja a népdal-gyűjtést Szabolcs, Bihar, Kiskúnság és vidékükön kívül,182-24 – hiába tör ki néhol Ábrányiból a városlakóvá lett tiszai köznemes falu-nosztalgiája: „több a delejes anyag a puszták rónáin, mint egy főváros sima mesterséges talajzatain”182-25 –: hiába, a valóság mégis csak az, hogy a kisváros és falu csak kirándulás, de {183.} nem otthon többé, hogy a vidéket immár „társadalmi és művészeti kérdésekben… a fővárostól teszik… csaknem szolgailag függővé…”183-26 Ennek az eltolódásnak pedig két fontos érzelmi következménye van a gyengébb fél, a vidék számára: egyik az antagonizmus, a harag s az idegenkedő féltékenység felébredése az erősebb fél, a főváros irányában, másik az elhagyatottság, a lemaradás, a pusztulásra-ítéltség kesernyés érzése. Az ilyen hangok főként az ötvenes években gyakoriak. S az érvek kézenfekvők: a romlatlan, tiszta, magyarérzésű vidéket kell szembeszegezni a nemzetietlen, korrupt pesti élettel. Ezen az úton, szinte észrevétlenül felszínre jut a „keleti” és „nyugati kör” egynémely lappangó ellentéte, a „keletiek” bizonyára régóta gyülemlő ellenszenve és sértődöttsége is – ahogyan a Liszt cigánykönyve körül felkavarodó polémia (1859–63) is jórészt ezt az ellentétet segített lángralobbantani. „Pesti embernek az okoskodása is Pestis az illy magyar zene fél tárgyakban” – írja egy alkalommal Pecsenyánszky Simonffynak;183-27 a Vasárnapi Ujság egy jászsági cikkírója pedig ugyanabban az időben részletesen kifejti a vidéki zeneízlés Pest-ellenes vádjait. Szerinte a Jászságban még „megmaradt az igazi magyar ízlés, nem úgy, mint Pesten, vagy szép honunk egyéb helyein, hol, ha magyar zenét kényteleníttetünk hallgatni, lelkünk szorúl el mélyében”. „Minden, ki ezidőszerinti zenészetünknek java termékeit kellőleg ismeri, tudja, mennyi becses virág díszlik abban, melly mind az úgynevezett provinczián sarjadt fel, sőt fölösleges is volna vitatni a vidéki erők suprematiáját művészetünk ez ágáben. Mert hisz, a hol a nemzeti typus le van vetkőzve, ott igazi nemzeti zeneírónk nem mívelődhetnek. Hány népdal ragyog egy drága gyöngyként egyes színművekbe átültetve, miknek szerzőjéül Szerdahelyi, Bognár, Dopler stb. van a fővárosban felhozva, míg azok eredetileg holmi névtelenül eltünt vidéki egyeéniségek lelkeikből fakadtak ki! Bizonyára az eredeti szellemnek bensőbb s tisztább kinyilatkoztatásai jutnak nálunk a vidéknek, főleg a magyarságnak közepette, mint nagyobb városainkban, hol a fennhéjázó elmék néha olly messze szállongnak a természet örök törvényeitől, hogy … gyakran az igaz ítélet és ép ízlés biztos mértéket is vesztik.” – „Pecsenyánszky, Simonffy, Svastics, Szénfy, kiket mi a magyar zenészet corypheusaiként ismerünk, vagyis nemzeti büszkeségeink, mind vidéken laknak és folyvást laktak. Ott szívták és szívják magukba azon magyar elemet, mellynélfogva a romlatlan egyszerűség ösvényén haladva, józan fogékonyságunkkal mintegy ösztönszerűleg érzékelik a helyest. És ha hozzá tesszük is még a néhány darabjáról szintén kedvezőleg ismert Nyizsnyait, ezzel csak méltó elismerést adunk egy olly tehetségnek, kitől még sokat várhatunk…” Nyizsnyay egyébként több műgonddal elérheti „azon fokát a zeneművészetnek, mellyel az előszámlált négy jeles közől különösen Pecsenyánszky és Simonffy állnak, kiknek minden újabb darabjánál egy egész nemzet tapsol fel örömében”.183-28 Pest levegőjének romboló, magyartalan hatása különben is közismert a vidék hívei előtt; hogy egyebet ne említsünk, „a legcigányosabb cigánybanda ha Pestre teszi át lakását, lassankint elvet szokásaiból némely legeredetibbet, és rövid két év alatt, hogy úgy mondjam, Pestiessék válik…”183-29 De mind e vádak, mind e gúny, harag és tiltakozás mögött egyaránt ott sajog a közös „provinciális” fájdalom, a „névtelenül eltűnés”, az elárvulás és tehetetlenség mind égetőbb {184.} fájdalma. Olvassuk azokat a keserű leveleket, melyeket épp az imént égig magasztalt vidéki dalkomponisták írnak egymásnak ezidőtájban. „Én nem szeretem azt a lármát – mondja Nyizsnyay –, én teszek mindent a Nemzeti zene költészet emelésére, mit csak tehetek, de csak mint műkedvelő, nem adatik az mindenkinek, hogy szeret föltűnni… Én előttem a világ úgy is be van zárva…”184-30 „A generálbasszus elemeivel… ismerkedjél meg alaposan – írja Szénfy Simonffynak s nyomban, buzdítása közben is, elkomorodik a hangja: – Te oly közel vagy Pesthez, zeneszerzőnek hivatva vagy, Te ezen pályának gond nélkül szentelheted idődet…”184-31 (Simonffy ekkor ceglédi főjegyző.) Máskor is rezignált tanácsokkal látja el Simonffyt: „vannak dolgok, melyeket az anyatejjel nem szíhatunk magunkba…”184-32 Mind között a legmegindítóbb Palotási-Pecsenyánszky János (jászapáti jegyző és népszerű tánckomponista) őszintesége. Már az ötvenes évek derekán panaszolja Simonffynak, hogy „még örömmel tanulna” s hogy „zongorán tapasztalása nagyon gyenge”;184-33 később egy Mosonyihoz intézett megkapó levélben önti ki bánatát: „…én zenemestert nem ösmertem soha, nekem egy hangszeren hangot mester nem mutatott, én oly helyzetben nem lehettem, hogy életem legkedvesebb mindenét, a zeneszerzés titkait szabályosan képezett egyéntől vagy csak kevésbbé szakavatottól is tanulhattam volna; – …éltem mindenét adtam volna egy ily tapasztalt egyénért, ki engem útba vezetett volna, mert a fővárostól elkülönített helyzetem e kiváltságos kedvezésben teljességgel nem részesített, s én a hangjegyezést s a hengszerekkeli elbánást részben kóborló cigány s országoló cseh deákoktól lestem és sajátítottam…; a zongora gyakorlati titkát mindenben maig el nem leshettem, s mivel a sors provinciára szorított, azt jelenleg is mellőznöm kelletett…”184-34 Igaz, hogy épp ez az iskolázatlan, „naturalista” alapvonás az melynek révén – a vidékiek szemében – Pecsenyánszky „megrontatlan” maradt; az akkori iskolázási, zeneoktatási viszonyokra kell gondolnunk, az idegen pedagógusokra, kikre a magyar zenei nevelés rászorult, a magyar muzsikusokra, kikre súlyosan nehezedett ez a talajtalan pedagógia: Ábrányira például, ki „kora gyermekéveiben német, cseh nevű s születésű zenetanítók fegyelme alatt nyögött, kik egy kukkot sem értettek a magyar nyelvből” az egy derék Kirch János kivételével184-35 – vagy Szénfyre, aki ugyan a zenét, „mint mindnyájan hazánkban, csak külföldi műtermékeken tanulá megösmerni”:184-36 mégis „már úgy szólván gyermekkorában meg volt győződve egy magyar zene létéről; hanem erről egy árva betűcskét sem mert mondani senkinek, mert maestrója apodiktice kimondá, hogy az nem zene, a mit kocsisok, szolgálók, parasztlegények danolnak, s melyen táncolnak is!”184-37 Az autodidaxisnak ilyen viszonyok közepette, magyar szempontból, a vidék szempontjából, kétségtelenül megvolt a maga előnye; tisztán zenei szempontból, az abszolút képzettség szempontjából azonban olyan veszteséget, olyan hátrányt jelentett, melyet egy élet minden erőfeszítése sem tehetett jóvá. A harmadik megoldás: magyar szellemű s amellett abszolút képzettséget nyujtó nevelés, tehát európai színvonalú magyar zenekultúra – e korban még nyilván csak a legjobbak s legkevesebbek álmaiban él. Reális feltételei még nincsenek, nem is lehetnek meg. odáig hosszú út vezet.
{185.} Dehát maga a város mit nyert új, privilegizált helyzetével s milyen érzelmekkel fordul a ködbevesző, egyelőre csatavesztett vidék felé? A Pestre telepedett muzsikusvilág egyszerre más atmoszférában találja magát; a fokozottabb társadalmi élet s az ennek nyomán felvirágzó intézmények egy-két évtizeden belül meghozzák a maguk gyümölcseit; a módszeres iskozálást, az intenzívebb zenei közéletet (vagy legalább annak látszatát), az előadóművészet rendszeres produkcióit s velük kapcsolatban az állandó közönséget, a zenével foglalkozó sajtót, a kritikát, a külfölddel való szorosabb kapcsolatot, általában bizonyos ösztönző, termékeny művészi légkört. Itt a gondolatok rendszeresen kicserélhetők, itt az eredményekkel nyilvánosság elé kell állani, itt már a „Regélő” és „Honművész” (1833), az Athenaeum, Életképek, majd a Pesti Napló, Magyar Sajtó, Hölgyfutár rendszeresen közölnek zenekritikákat, figyelemmel kísérik, kommentálják a nap s a hét zenei eseményeit; itt irányok és csoportok – ha nem is mindig elvi szempontokat követve, ha sokszor a „klikk”, a pajtásság s a korrupció bozótjaiban kergetőzve is – korán meg kell hogy mérkőzzenek egymással s az ilyen tusákból mégis csak az általános zenei vagy zenepolitikai érdeklődés kerül ki felajzottabban és kiélesedve; itt a zenéhez képzettség kell és tudás, már csak azért is, hogy a muzsikus ezekben a közéleti és kritikai csetepatékban megállhassa a helyét – s épp mert e zenéhez ezentúl „tudás” kell: a dilettáns vidéki komponistagárda ezentúl nem szerepelhet számbajövő kezdeményezéssel; ezt a félszeg „keleti” muzsikus-csoportot mi képzett, nyugati műveltségű városi zenészek ezentúl csak nem vehetjük komolyan! … Valóban, innen a további meghasonlás, innen, hogy a „Zenészeti Lapok” következetlen politikája, mely nyilván nincs tisztában a dilettáns komponisták mély vidéki meggyökerezettségével, még tágítja az amúgy is mélyülő űrt és szakadást a magyarosodó főváros és magyar vidék között. Vegyünk egyetlen példát: Simonffy Kálmán az ötvenes évek második felében az ország legünnepeltebb dalkomponistája. Levelezése még mai napig élő dalainál is jobban bizonyítja, mily hálás, természetes rezonanciára talált ez a maga keretei között kétségkívül ösztönnel és invencióval megáldott tehetség a vidék „úri” magyarságának körében. Emberekkel érintkezik, akiknek szemében ő a „magyar Schubert” (Fáy István, Papp Kovács Gábor), „a pacsirták nagymestere” (Kempelen Győző), „a legújabb népdalok ünnepelt királya” (Bloksay István), „a valóságos népdallok első szerzője” (Palotási-Pecsenyánszky János), „A haza közszeretetű zeneköltője” (Csermelyi Sándor), kinek „kedves népdalai országszerte hangzanak a nép ajkain” (Spetykó Gáspár, Tihanyi Béla) – kinek „magyar szívérzettel írt sorai” (Csonka Ferenc) épp oly örömet jelentenek híveinek, mint a „felkent géniusz tanulmánnyal párult művei” (Hamari Dániel), a Simonffy-dalok; aki „népdalaival halhatatlanná tette magát” (Förster Károly) és „való ihletettségében egyenesen nemzete üterére tapint” (Vecsey Sándor).185-38 Egy gyöngyösi rajongója verset ír hozzá 1858-ban185-39 s ebben ilyen szavakkal aposztrofálja: „Koszorús dalnoka vagy te a nemzetnek! … Én benned nem csupán a dalnokot látom, De nemzetiségünk felkent apostolát; Te a dalköltészet bűvös zene-nyelvén Hirdeted az élet szent evangyéljomát. – Halhatatlanságra a népet tanítod, dalaidban magad halhatatlanítod!” és így tovább. Ilyen előzmények {186.} után jelenik meg 1861-ben Bartalus István kritikája Simonffyról, egy igénytelen program-zenemű kapcslán.186-40 A „tanultak” elutasító magatartása, a fővárosi „képzettek és professzionátusok” gőgje talán sehol sem nyilatkozott meg oly kíméletlenül és élesen, mint ebben a bírálatban. Kiderült itt, hogy Simonffyt „természeti nyers tehetsége” holmi „rövid és silány tánczene” írására sem igen képesíti; hogy művei „közönségesek, s a mi jó van bennök, csupa reminiscentia, sőt dalainak koronája egy már akkor ismert magyar dal volt, mikor szerző még nem lehetett érintkezésbe a muzsákkal”; hogy szerző, aki „önerejét túlbecsülve, sokat tart magáról”, eddig mintegy 66 művet írt, de megfoghatatlan, „miként lehet 66 ily művel országos hírre jutni?” Végeredményben „megvárjuk, hogy természetes zeneköltőink, ha már csakugyan így akarják neveztetni magukat, legalább igazi költői ihlettséggel bírjanak;” ezzel szemben Simonffy úr „kortársai közt a magyar múzsától legkevesebb ajándékot kapott…” Lehet, hogy ezt az agresszív és kegyetlen hangot Symonffynak valamely naivul elbizakodott túlkapása váltotta ki Bartalusból, hogy tehát a cikknek bizonyos pedagógiai „rákoppintás”-célzata volt, de mindenképpen tény, hogy a Zenészeti Lapok szerkesztősége túlnyomórészben ilyen hangot szeretett használni a vidéki naturalistákkal szemben és tény másfelől az is, hogy mindezzel inkább elmérgesítő, kiélező és – Wagner szavával élve – elvadító, semmint komoly pedagógiai hatást értek el. Bartalus például később is örömmel kap az alkalmon, ha Simonffyn egyet üthet; „tán magyar ajkú szerzőink – írja egyhelyütt gúnyosan186-41 – Simonffival tartanak, s attól félnek, hogy netalán valamit tanulni fognak az általa retteget tudós pápaszemes zenészektől?” Ábrányi meg éppen nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy „a hivatlan s semmit nem tanult, mégis zeneköltői babérokra vágyó s pöffeszkedő naturalisták”186-42 ellen kikeljen. Közülök egyesegyedül épp a legtanultabb, legátfogóbb műveltségű muzsikus, Mosonyi Mihály lát mélyebben s hirdet békülékeny, megértő, sőt felkaroló politikát a naturalisták irányában, a távolabbi nagy cél: egy egyetemes nemzeti nevelés-program érdekében. Szinte valamennyiüket megnyeri; meleghantú ismertetéseket közöl Svastics, Palotási-Pecsenyánszky, Frank, Simonffy műveiről s míg a „városiakat” általában szigorúbban bírálja, Frank Ignáccal kapcsolatban megjegyzi egyhelyütt: „alig bír előttünk valami nagyobb érdekkel, mint egy valóságos természetes zenészeti tehetség, mely minden tudákos oskolázás nélkül fejlődve, mégis érvényre tudja emelni saját képességét.”186-43 Simonffy dalaiban a magyar jellem hű kifejezését ismeri fel s nem habozik őket e jeletőségükhöz képest kiemelni.186-44 Bartalus és Ábrányi sem akkor, sem később nem voltak rá képesek, hogy Mosonyinak ezt a különösnek tetsző politikáját teljesen „kimagyarázzák” és megbocsássák.186-45
Pedig a megoldás, az ellentétek összefogása egyetlen romantikus program kereteiben, szintén csak itt, az ő „nyugatos” körükben érlelődhetett meg. A kibékülést – igaz, csak egyetlen nemzedék idejére, alig negyedszázadra kiható érvénnyel – épp az összefoglaló romantikus mesterek váltották valóra, részben műveikben, részben aktív működésük elvei révén. Liszt Ferenc Bihari-, Egressy- és Szerdahelyi-, Mosonyi Mihály Bernát Gáspár-, Frank Ignác- és Palotási-féle dallamokat dolgoz fel; Liszt rajong a cigányzenéért s korlátokat {187.} nem ismerő fantáziája arra is képessé teszi, hogy magyar „naturalisták” műveit egy mithikus cigány-eposz ragyogó töredékeinek lássa, – Mosonyi „Fátyol (a népszerű cigánygordonkás) modorában” írja meg egyik legszebb kompozícióját; Erkel Ferenc a naturalista Egressy Béni munkatársa, operaszövegeinek megzenésítője s később „Szózat”-ának feldolgozója az „Ünnepi Nyitány”-ban; bizonyára nem véletlenségből tagja annak a bírálóbizottságnak, mely 1857-ben Egressy Samu dalait ítéli legméltóbbnak a Matók-féle pályadíjra, később pedig aktív vezetőszerepet vállal az Országos Daláregyesület élén, – s itt meg kell gondolnunk, hogy maguk a dalárdák, az egyesület tagjai, mindig közelebb állottak a vidéki naturalisták forma- és érzésvilágához (Simonffy, Nyizsnyay, Palotási-Pecsenyánszky vidéki dalárdákat vezetnek). A „kiegyezés” e művében – úgy látszik, elvei ellenére – maga Ábrányi is résztvesz, hiszen ő írja át zongorára, illetve látja el zongorakísérettel Simonffy dalait 1863-ban. Mindnyájuk közül természetesn Mosonyi politikája a legkiforrottabb és legtudatosabb, hiszen ő az egyetlen, akinek nemcsak buzdító szava, hanem programja is van a naturalisták számára. Ő is, mások is ismételten rámutatnak, hogy „a magyar naturalista zeneszerzők édenkertjének boldog korszaka már nem létezik”187-46 mert, „mostani viszonyaink közt… az ösztönszerű szellemi működésnek a szellemi zavar – úgy szólván – véget vetett”187-47 – s mivel (mint Szénfy hirdeti) „a szellemi ösztönszerű működésnek aranykora már lejárt: önismeretre, positiv tudományra van már neknk szükségünk e részben is!”187-48 De csak Mosonyi egymaga ismeri fel a kérdés teljes távlatát és horderejét: „Mindaddig, míg a magyar nemzet kebeléből nem vállalkoznak többen – főleg azok, kiket a természet szép tehetséggel megáldott –, hogy alaposan megtanulják s elsajátítsák a zeneszerzés minden titkát: addig a magyar zenének magasabb értelemben s mérvben vett emelése felől sem lehet álmodozni”.187-49 Épp ezért „szerintem a magyar zenének csak akkor fog valódi korszaka bekövetkezni, ha egyszer az illetők (t. i. a magyar muzsikusok) hozzákezdenek tudományos szempontból tanulmányozni annak jellemét s belső lényegét”, és másfelől eljutunk odáig, hogy „a magyar zenének magyar tanárai lesznek”.187-50
A jelszó tehát: tanulni, elmélyedni, megismerni, tudni, meghatározni s csak azután teremteni! Így érthetjük meg, hogyan s miért lép előtérbe a mozgalom folyamán egy olyan sajátság, mely a romantikus szellemtől látszólag távol áll: az elmélet, a rendszerbe foglalt karakterisztikumok tisztelete. Ne feledjük, hogy a mozgalom heroldjai jelentékeny részben idegen kultúrákból asszimilálódott tehetségek, kiknek valóban szükségük lehet ilyen beható tudományos vizsgálatra, kik előbb elemeznek és tanulnak, kiknek a nemzeti vonásokat rajongó és fáradhatatlan belső munkával kell elsajátítaniok, hogy azután valóban a nemzet nevében beszélhessenek s adhassanak is valamit a nemzetnek; de az elmélet tisztelete, tőlük függetlenül, ott él magában a „törzsökös” magyarságban is, mintegy annak jeléül, hogy a nemzet kíváncsi önmagára, meg akarja ismerni öntudatlan sajátságait, szívesen veszi, ha avatott kezek tükröt tartanak elébe. Amellett maga a nemzeti zenestílus telve van jellegzetes, megtanulható s rendszerezésre váró formulákkal. A romantikus tudásszomj első lépése épp e rendszerbefoglalás; a magyar folklore egyik úttörője {188.} az az Udvardy Cserna János, aki 1832-ben elsőnek tesz kísérletet népdalok szótagszám szerinti osztályozására.188-51 De ez a kísérlet még megmarad elszigetelt műkedvelői tapogatózásnak, főleg pedig nem éri meg a kinyomtatás; a rendszerezés elméleti szakemberei egy nemzedékkel később érkeznek s elveik már a nyilvánosság előtt forrnak ki, noha maguk az eredmények mindvégig látszateredmények és sokszor alig egyebek az új s a régi középosztály szellemi otthonkeresésének jelképeinél. Nem lehet véletlen, hogy az elsők, akik megpróbálkoznak magyar népdalok rendszerezésével: Mátray Gábor188-52 és Szénfy Gusztáv,188-53 aki legtöbb szellemmel hirdeti az elméleti megismerés fontosságát: Mosonyi Mihály – valamennyien magyarországi német családok asszimilált sarjai, de éppoly kevéssé véletlen, hogy a magyar zenei intelligencia, a „nyugatos” Ábrányi Kornéltól a „kuruc” Hajdu Lászlóig, a „magyar zeneelmélet”, mint csodatevő arkánum varázsos hitének hatása alá kerül. Maga a történeti tudat is itt, e theoretikusok között virul ki először; már Pálóczi Horváth Ádám is „károbbnak tartotta” ugyan egy-egy régi dalnak „örök elvesztét, mint a hódoltató Táborbúl egy hatvan fontos ágyúét188-54 – de csak Mátrayék óta találkozunk a történeti számbavevés igazi, elégedetlen hangjával: „Hányan vannak nálunk – kérdi Mátray – kiket a’ Muzsika történeti (ha mindjárt Hazai is) előmente akár tudományosan, akár tsak mulattatva érdekelhetne…” Ha Vörösmarty felveti a kérdést, hova lettek a régi magyar királyok asztalánál énekelt dalok „kérdezné inkább, hogy hol vannak tsak 40–50. esztendő előtt szokásban volt Népdalaink, és Magyar tántz nótáink!”188-55 De mihez is nyúljon itt előbb a kutató, mikor a teendő oly rengeteg! Mikor annak ellenére, hogy „zenészetünk történelmét alig kezdhetjük elébb fél századnál”, azaz a XIX. század kezdetén. 1860 tájára – mint Bartalus panaszolja – már e rövid idő zeneszerzői is „csaknem végkép elvesztek műveikkel együtt”.188-56 (Mint tudjuk, ezek az elégedetlenkedők, Mátray is, Bartalus is, csakhamar híven követték kielégítetlen historikus ösztönük parancsszavát.) Kevéssel utóbb Thaly Kálmán a muzsikusok számára is kiadja a jelszót: „Mentsük meg még most azt, amit lehet; mert a világ képe új alakot ölt, – és nemsokára eljövend az idő, mikor a megmentés gondolata és kivitele már késő leend!”188-57 – Hát még az elméleti rendszerezés! Itt a teendők éppoly beláthatatlanok, mint amennyire beláthatatlan hatásuk a gyakorlati életre. Mert a romantikus elmélet – ezt ne tévesszük szem elől – nem búvároknak, nem könyvtáraknak készül, hanem a való életre akar hatni, célja nem a „holtak” osztályozása, hanem az élők serkentése; inspiráló és figyelmeztető gyám akar lenni, inkább herolt, mint sereghajtó, „útmutató az életre”, mely nem várja be, hanem inkább megelőzi a tulajdonképpeni gyakorlatot. Elég itt Szénfy művére utalnunk, mely – Dessewffy Emil gróf pártfogása ellenére – a Tudományos Akadémia (jórészt kétségtelenül indokolt) bizalmatlansága következtében, nem került a maga egészében kiadásra, mégis a Zenészeti Lapok és gárdájuk révén, szinte országos érdeklődést keltett a muzsikusok körében; Ábrányi szerint legjobban egy csoport komponistát foglalkoztatott, „kik ép azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy a magyar zenét nemcsak vak ösztön, hanem határozott tudományos rendszer követelmei szerint fejlesszék”188-58 – s bizonyítja ezt maga Mosonyi Mihály, aki saját vallomása szerint Szénfy útbaigazításai nyomán {189.} tett kísérletet, „ha vajjon lehetséges-e oly magyar dalművet írni, mely tisztán a magyar zene elemeiből legyen alkotva. Ily célból keletkezett „Szép Ilon” című dalművem”.189-59 Máskor is hangsúlyozza a „művészi tudományosság s öntudatosság”189-60 döntő szerepét a zenei alkotásban. Ha vezető művészek, alkotó komponisták így vélekednek, nem ejthet csodálatba, hogy maga a muzsikus- és nem-muzsikus-közvélemény szinte minden vonalon túlzott fontosságot tulajdonít az elméleti felismerésnek. Már Gály János pesti zenetanító, a 30-as évek egyik buzgó pedagógusa, „sajnálva szemlélte” „hátra létünket a’ Muzsika felsőbb Tudományában”, mely nem tart lépést a két magyar hazűban kivirágzó általános zene-kultusszal,189-61 néhány évtized mulva azonban már a speciális magyar zeneelmélet idejét is elérkezettnek érzik, sőt mindenekfelett ezt hiányolják. Még a laikus is „sajnálandó dolog”-nak mondja, „hogy nemzeti zenénknek… grammatikáját, nyelvtanát még nem bírjuk nyilvánosan”,189-62 – a muzsikus persze tovább mehet, hiszen „míg a nemzeti zene elmélete nincs megállapítva, addig nemzeti költészetünk helyes irányban nem fejlődhet”;189-63 maga Szénfy egyik tanulmányával kapcsolatban kijelenti, hogy megjelenése esetén „kiszámíthatatlan eredményt mutatna úgy zenénkben, mint költészetünkben”.189-64 Az ilyen vérmes várakozásokkal persze erősen elvetik a sulykot; de maga az elméleti elfogultságokkal teli egykorú gyakorlat és irodalom egyaránt bizonyítja, hogy az elmélet embereinek nem volt túlsok okuk a rezignációra: érveléseik, eredményeik, egyoldalúságuk, kategóriáik jelentékeny részben átmentek a köztudatba, – helyesebben, a spekulatív meghatározás hajlama benne avolt a korszak levegőjében, mint általános hangulat s ők csak igyekeztek megformulázni, rendszerbe foglalni azt. Ennek a hangulatnak nyomait valóban végigkövethetjük a század irodalmán, kezdve az általánosabb meghatározásokon, mint: „a’ melly dalban vagy kesergés, vagy méltóság nincs, az nem magyar”,189-65 vagy: „minden oly népdal, melyre magyart táncolnunk nem lehet: nem is magyar”,189-66 egészen a legaprólékosabb részlet-meghatározásokig; ilyen például Kulcsár Istváné („A’ Nemzeti táncznak nótái igen sokfélék, de mindenikben megkülömbböztető Character a’ három fertály Tactus, és annak vagy 6, vagy 16, és 24 száma”),189-67 Brassai Sámuelé, aki a lassú magyar ritmus típusát a choriambusban, a frissét a spondaeusban, dactylusban, anapaestusban stb. határozza meg,189-68 – vagy Hajdu Lászlóé, a lelkes túrkevei zenebaráté, aki a magyar tánc-zenében csak 4, 8, 16, 32 méretes „fordulatot és rendszert” koncedál189-69 s aki nagykún nemesi és huszártiszti becsületszavára „úgy segéljen” kereken tagadja, hogy páratlan ütemű dallamokra magyar táncot lehessen járni.189-70 Ennek a romantikus motivikájú rendszerező szellemnek késői képviselője (csak éppen újabb külföldi doktrinák fegyverzetében) Molnár Géza is, mikor egy Beethoven-témát choriambikus átritmizálásban mutat be annak illusztrálására, hogyan „érezte volna át” Beethoven, ha magyar lett volna,189-71 vagy mikor zene-elméletében azt hirdeti, hogy „egy magyar dalnak faji, fajrontó és közömbös elemeit… ütemtől ütemre pontosan ki lehet mutatni”189-72 s épp ezért táblázatosanh közli a „fajibb indulatú” és a „közömbösebb motívumok” ritmusformáit.189-73 Az engedelmes komponistát irányítgató tanácsok és óvások közül talán Ábrányi Kornél ilyenfajta figyelmeztetései a legjellemzőbbek: a páros ütem „oly kelléke {190.} a 19-ik század magyar zenéjének, amelytől lehetnek s vannak is eltérések, de az ilyenekkel nagyon óvatosan kell elbánni, mert egy vagy több lépéssel a kelleténél s azonnal beleesünk a nemzetközi kozmopolitizmus kátyujába”.190-74 Ábrányi tankönyve „A magyar dal és zene sajátságai”-ról (1877) túlnyomórészt szintén ebben a szellemben, a „szabályokból konstruálható magyar zene” szellemében készült.
Az elmélet hívői mellett azonban csakhamar szóhoz jutnak ennek a mechanikus, külsőséges iránynak ellenesei is. Zimay László például már 1863-ban feleslegesnek tartja annak vitatását, „hogy mi a magyar zenének sajátsága s mi nem?”, mert az ilyesminek csak nem-magyar zenészek számára van értelme.190-75 Bertha Sándor egy későbbi tanulmányában erélyesen állást foglal a jellegzetességének kultusza ellen; ettől el kell szakadnunk, „ezentúl többé nem kötjük magunkat az alsóbbfokú eredetiségnek bizonyult rhytmiksi és dallami sajátsághoz”, mert a magyar tartalomnak idegenből kölcsönzött keretek és külsőségek között is magyarnak lehet és kell megmaradnia.190-76 Másutt is vitatja az elmélet törvényhozó jogát: „üdvös-e ma kimondani absolute, hogy zenénk nem tűri meg a háromszoros tagoltatást egy magyar dallam kíséretében… a magyar zene igen gyenge lábon állna, ha szelleme ily kicsinyes külsőségektől tételeztetnék fel.”190-77 Bertha, mint látni fogjuk, a maga „gyakorlati”, művészi programját védelmezi ezekkel a szavakkal; lényegében így cselekszik Major J. Gyula is, de azzal a nyilvánvaló különbséggel, hogy neki, a németes nevelés légköréből szabadulni igyekvő muzsikusnak, elsősorban mégis csak formai újítások tűnnek legfőbb gyógyszerként, a magyar zenei nyelvreform igazi kulcsaként szemébe, az elméleti „felmérést” tehát lényegében helyesli, csak kereteit szeretné kibővíteni: „téves felfogásnak tartom, hogy páratlan méretű zeneművet egyáltalán nem ismernek el nemzetinek… A magyar nemzeti jelleget nem külsőségekben, nem a rythmusban keresem – mélyebben gyökerező sajátságokban, kivált a hangsúlyban és a hangulatban véltem azt feltalálni… akadálynak tartom a magyar zene felvirágzására nézve azon körülményt, hogy mindeddig csak 4/8 taktusban írtak magyar zenét.” „Szükséges volna, hogy a magyar nyelv szavalati sajátságainak megfelelőleg újabb rythmusokat kellene kombináljunk…”190-78 (Hasonló megoldásra gondol már Mosonyi, mikor egyízben a magyar dallamok sajátságát „egyedül a nyelvi szóhangsúlyozásban, s a hangidomzat eredeti képleteiben” keresi.)190-79
Ha azonban az elméleti spekulációval nem érünk célt, ha így nem foghatjuk hálónkba a magyar zenét: hova forduljunk, hol ismerjük fel a magyar zenei nyelv ősi, „természetadta” törvényeit? A magyar népdalkutatók, az irodalmi folkloore úttörői s maguk az irodalom megújítói rég megmutatták az utat, – a népies dalkomponisták újból meg újból, részben ösztönösen, hasznát is vették, hogy ott élnek az örök ifjúság forrása: a népdal közelében, – csak maguknak a romantikus mestereknek s teoretizáló kíséretüknek, a rendszerezőknek látását homályosította el ezen a ponton újra meg újra egy sajátságos és végzetes konfúzió; szomjaztak a népi zene örökéletet-adó forrásvizére, s mikor utána nyúltak, mindig kezükbe akadt – a népies műdal mesterséges itala. Elnevezés, meghatározás, ismeret e próbakövön felmondta {191.} a szolgálatot, hamisnak, hiábavalónak bizonyult s ami még rosszabb: teljesen ködössé, bizonytalanná mosódott; a határokat nem tudták megállíptani, az űrök betöltetlenül maradtak s a tisztázás a legjobbaknak, e legjobbak legelszántabb erőfeszítéseinek sem sikerül. A XIX. század magyar zenei gondolkodásának íme legsebezhetőbb pontja: a népdalt, melyért rajong, mely köré egész épületét emeli a követelményeknek és programoknak, meghagyja a határozatlanságok és illúziók zavaros félhomályában; nem világítja meg, nem tárja lelkiismeretesen napfényre, nem méri fel, nem hatol mélyére, nem ad róla számot magának, mintha illúzióit féltené, – nem tudja, milyen is valójában, nem tudja lényegében azt sem, merre van, hol kezdődik, meddig terjed, mit jelent. Beéri félmegoldásokkal, vegyes értékű, tetszetős szemelgetésekkel,191-80 határozatlan körülírásokkal. Már magának az elnevezésnek ingadozó értelme s műfaji meghatározás hiánya erre mutat; az a tisztázási folyamat, mely a irodalom analóg területén a kellő percben, még 1820 táján megindul,191-81 a zene terén elmaradt; akár 1840, akár 1900 táján megjelent zenei könyvben vagy folyóiratban olvassuk ezt a szót: népdal, – egyaránt bizonytalan, hogy népköltészeti terméket, népies dalkompozíciót (mint Kodály nevezi: „városi népdalt”), vagy a nép közé került, átvett egyszerűbb énekes darabot jelent-e. Arany János, kinek legszebb lírai darabjait és balladáit, mint maga írja, népi dallamemlékek, „régi népdalhang”-ok inspirálják,191-82 tanulmányai és népdalgyűjteménye tanúsága szerint többet tud az igazi népdalról és népzenéről, mint zenészkortársai, Liszt Ferenc, Mosonyi Mihály, vagy akár Erkel Ferenc; mert amit emezek életük végéig keresnek s legfeljebb, ha gyanítanak, ő kezdettől fogva érzékeli és birtokolja, – mert ösztöne csalhatatlan, művészszeme mélyre lát s tekintetét nem homályosítják el hamis elméleti feltevések, – mindenekfelett pedig, az ő számára természetes otthon az a népi kultúra, melyet a romantikus mestereknek lankadatlan erőfeszítések árán, lassanként kell s csak töredékeiben lehet megukévá tenniök. Erkelnek, Lisztnek, Mosonyinak mindenekfelett csatlakozniok kell egy ideálhoz, a közvéleményhez, a nemzeti gondolathoz; előbb „vitetnek”, csak azután és csak közvetve „visznek” ők maguk is: Arany azonban, mint a század minden nagy magyar költője, maga is a nemzeti szellem megteremtői, kisugárzói, megszemélyesítői közül való. – Zenészek és zeneírók különben is minden zavarnak ajtót nyitnak, mikor kimondják, hogy a magyar zenét „a nép ajka termi” ugyan, de „nép alatt nem lehet csupán azon osztályt érteni, melyet az „írástudatlanok” névvel illethetünk”.191-83
Figyeljük meg, hogyan érvényesül az irodalomban kezdettől fogva, de épp e felfogás alapján, egymás mellett vagy egymáson belül, egyidőben a lelkesedés és a tárgyi, ismeretei konfúzió hangja. „Oh, ezek a’ nép-nóták – írja Bajza József 1843-ban, a Nemzeti Színház egyik zenés előadása kapcsán, melyben Svastics egy »magyar«-ja s egyéb magyar zeneszámok kerültek bemutatásra – nekünk valóban igen becsesek lehetnek! Mennyire magyar lélekhez, magyar érzésekhez szólók! Nem hiába fogadtatnak olly részvéttel, olly elragadtatással, mert ezek szíveink’ húrjait pendítik meg, annyira, mennyire a’ legjobb opera’ zenéje is alig.”191-84 Ugyanebben az évben tűzik ki a Szózat-megzenésítés pályadíját s ugyanazokon a hasábokon olvashatjuk, hogy a {192.} Szózat szövegére írandó „legjobb nép-melódiát” 20 arany jutalmazza;192-85 később a Himnusz-pályázaton is „népmelódiák”-ról van szó.192-86 Népdalszerű, népies hangú kompozíciókra gondolnak vajjon? De hiszen, ha a pályadíjnyertes műveket nézzük, Egressy „Szózat”-melódiája ünnepélyes verbunkos (vers és dallam egysége szempontjából nem épp szerencsés szövegapplikációval), Erkel Himnusza pedig minden inkább, mint népies kompozíció, egyenletesen hullámzó, széles ívelésével inkább nyugati koráldallamokra emlékeztet. Mi tehát a népmelódia? Erre nem kapunk választ. „Népdalgyűjtemények” 1830 és 1900 között192-87 vegyesen közölnek népi dalt, közkedvelt műdalt, népies terméket (tehát „műfajilag” közvetlen utódjai az 1770–1830 közötti évek „melodiárium”-ainak, a kollégiumi énekgyűjteményeknek); ez alól a század zenei szempontból legkorrektebb, leghelyesebb ösztön nyomán induló kiadványa, a Színi Károly szabolcsmegyei kántortanítóé, sem kivétel. S ezt a praxist, az „elmosás” gyakorlatát, melynek mintha öntudatlan célja volna, hogy a népit és népiest, sőt nem-népiest elvegyítve, gyökeresebb nemzeti műdaltermésnek vesse meg alapját, igazolja az elméleti irodalom is. A pedagógiai célzat már Mindszenty Dániel 1832-i „Nemzeti Dalgyűjtemény”-ének előszavából kiütközik: „Vélekedésem szerint – írja – lehetne tán a’ népdalok sorába – nemzeti dalok gyanánt – azokat is állítni, mellyek a’ míveltebb felekezet vigadalmi köreibe mintegy közakarattal felvétettek.” Később a népdalokat, mint a valódi magyar ízlés tükreit, az eljövendő magyar daljáték szerzőinek kalauzául ajánlja s hozzáfűzi: „Ha épen nem is lesz – mingyárt – Vaudevill-játékszinünk, de legalább daljátékainkban közbeszórva lehetnek az eredeti danákhoz hasonló melódiák, mellyek bár melly együgyű parasztot is sokkal mélyebben érdekhetnének, mint Rossini rulládáji.”192-88 Mátray Gábor az ötvenes évek elején írt tanulmányában Csokonai-, Faludi- és Pálóczi Horváth-dalokat sorol fel a népdalok között; eljárását érthetőbbé teszi, hogy magukat a népdalokat is a nép között névtelenül eltűnő zeneszerzőknek, tehát egyes embereknek, népdalköltőknek tulajdonítja.192-89 Szénfy Gusztáv 1860-ban megkísérli a kérdés elvi tisztázását s a tárgyról szinte észrevétlenül átsiklik, mert át kell siklania, a maga művész programjára. „Nálunk igen dívó ama nézet – írja idevágó cikkében –, mintha annak, mit a nép danol, merő népdalnak kellene lennie. Már pedig nem úgy van: a magyar nép ajkáról oly dalok is zengenek, melyek népdal színvonalán felül állanak, s melyek mintegy átmenetet képeznek a természetzenétől a műzenéhez. Sőt vannak daljaink, melyek műzenénk zsengéiül bátran vétethetnek.” „Műzenén fejlesztésének pedig ily fokozatosan, mintegy észerevétlenül kell történnie, hogy következtes maradjon eredetéhez: természetellenes ugrásnak, hézagnak itt nem szabad lenni. Nézetem szerint műzenénk érdekében kívánatos lenne, ha mentől több oly dallal bírnánk, melyek a népdal színvonalán felűl állanak anélkül, hogy tisztán műzenének vétethetnének. Olyan forma ez, mint a fának a törzse, vagy a társadalomban a polgári rend.”192-90 Az ilyen fél-népdalok példájaként több népszerű kompozíciót sorol fel, melyek között Egressy-dallal, Kisfaludy Sándor, Kazinczy szövegeivel s egyebekkel találkozunk, Szénfy programja eszerint a népiből tervszerűen kiváló népies muzsika ez a megközelítendő eszmény, a népi dalkultúra célja, kivirágzása. Mint látni {193.} fogjuk, az itt kimondott elvet általánosságban a „keleti kör” programjául tekinthetjük s részben kétségkívül ez magyarázza meg, miért nem vállalkozik a „keleti csoport” tudományosabb értelemben vett népdalkiadásra, miért csak kezdetben áll a népdalmozgalom, helyesebben a népdalgyűjtési s kiadási mozgalom élén (Egressy–Szerdahelyi, Fogarasi–Travnyik), hogy azután átadja a vezetőszerepet „nyugatos” vetélytársainak, Mátraynak, majd Bartalusnak. Mert ők, a „népiesek”, ha módjuk van rá, inkább saját „eredeti népdal”-aikat adják ki, melyeket a nép helyett, a nép nevében s jórészt a nép számára írnak, – melyek amellett öntudatos művészettel készülnek, tehát érzésük szerint magasabbrendűek a tulajdonképpeni népdalnál. (Ez főként Simonffy programjából fog kiderülni.) A szerzőket éppúgy megejti a népies műdal „hangulati háttere”, ábrándos-panaszos-mulatós, de mindenekfelett elpihentető vidéki-úri atmoszférája, mint magát az ország közvéleményét. Mikor tehát a „népdal”-ért lelkesednek, abba, félig öntudatlanul, beleértik a magk és társaik élete-művét, a népies dalzenét is. (Ez az a sajátságos zavar, melyet Kodály Zoltán szerint kettős történelmi folyamatnak: a népdal iránti érdeklődés felébredésének és a népszerű dalprodukció divatjának sajátosan magyar egybeesése magyaráz.193-91) Egész, népdallal kapcsolatos munkásságuk, módszerük, agitációjuk ebből a meggyőződésből válik érthetővé. Általában megfigyelhetjük, hogy a „keleti kör” a század közepetájig sokkal mélyebben benne él a népies dal világában, hogysem akár azt, akár az igazi népdalt tudományos tárgyilagossággal, tervszerűen propagálni tudná; mily jellemző, hogy a kollégiumi melodiáriumok kivétel nélkül kéziratban maradtak, hogy a hangjegynyomtatás csak az 1820-as évek – Róthkrepf-Mátray népszerű gyűjteményei, a „Pannonia”, „Flóra” és „Hunnia” (1826–29) – óta nyer fontosságot a népdalkiadás ügye szempontjából! S részben kétségtelenül a kellő távlat e hiányából, az öntudatos magyar zenekultúra fiatalkorából magyarázható a komolyabb tudományos fegyelem hiánya is. Innen, hogy a gyűjtésben számunkra megdöbbentő felületességgel képesek eljárni. Szénfy például jórészt vidéki úriházaknál, papoktól, úrikisasszonyoktól, színészektől szerzi népdalanyagát193-92 s többek közt Egerből, ahol egy kisasszonytól dalfüzetet kapott kölcsön, ezzel a szerzeményével nyugodtan utazik el, „megtudván, hogy itt a magyar zene érdekében már mi kizsákmányolni valóm sincsen…”193-93 Hogy Mátray, aki „csak éji szabad óráiban” dolgozhatik kiadványán s azt „háza” ’s családja világi örömei csökkentése ’s rövidítésével” teszi közzé,193-94 másodkézből való anyagra szorul, nem lehet feltűnő; de az elmondottak után az sem lephet meg, ha nem csekély részben még Bartalus is, például a Székelyföldön, szintén másodkézből szerzi dalkészletét.193-95 Ilyen körülmények között hiába sürgetnek két-három évenként ismétlődő gyűjtőmunkát;193-96 mire a gyűjtött (s jórészt közvetve szerzett) anyag napfényre jut, benne és körülötte többnyire egy sor – épp az anyaggal való közvetlen kapcsolat híján előtérbe lépő – külső szempont érvényesül: a tetszetős elrendezés, a kíséretnek, mint „önálló zongora-irodalmi művecské”-nek,193-97 hangulatos kidolgozása, azután a leghatásosabb változat kiválogatásának gondja, itt-ott a kiadó be-becsúszó saját szerzeményei (Bartalus) s esetleg „magyarosító korrektúrák”, – mert hogy ilyenek sem tartoznak a lehetetlenségek közé, {194.} azt Hajdú László verbunkos-ízű népdal-igazításai bizonyítják, melyeket a Szini-féle gyűjtemény egyes dallamaival kapcsolatban indítványoz.194-98
Mindezt megengedhetőnek tartja a zenei közhangulat, – épp azért, mert rajongása névleges tárgyától, az igazi népdaltól voltaképp nem igen van elragadtatva, ha egyszer-egyszer kendőzetlen valóságában találkozik vele. Gondoljunk Mátray megütődött hangjára, mikor a népdalok tonalitásbeli sajátságairól beszél, „a’ szabályos és szabálytalan hangnemek’ legfurcsább változatosságá”-ról,194-99 melynek következtében „a’ szabályos zenéhöz szokott fül gyakran alig képes meghatározni azon alaphangot, mellyet vezérhang gyanánt kell tartania”. Bizonyos, hogy huszonhárom évvel előbb könnyebb volt a 32 esztendős Róthkrepf Gábor, az úttörő ifjú tudós számára a határozatlan lelkesedés, a népdaloknak mint „a nemzeti karakter valóságos fenntartói”-nak felismerése, – mint az 55 éves, lehiggadt Mátray Gábor számára e felismerés beható tudományos igazolás. Vagy idézzük Ábrányit, aki egy népdal prozódiájával kapcsolatban megjegyzi, hogy éppúgy „nem tekinthető mintaszerűnek”, mint általában azoké az népdaloké, „melyek a nép ajkáról keletkeznek úgy szövegileg, mint zeneileg. Mert midőn még a művelt osztályhoz tartozó, sőt a tanult zenészek magyar szó-zenekölteményeiben is gyakran találkozunk prozódiaellenes dolgokkal: akkor nem lehet a néptől kívánni azt, hogy ő legyen e részben az irányadó és a szabatosság mintaképe… most még megelégedhetünk vele, ha legalább dallamilag érdekest, kiválót, és a nemzeti igényeknek megfelelőt nyujt.”194-100Az igazi népdal, ha közelről nézik, a maga részleteiben egyáltalán nem tűnik ideálisnak; épp ezért jobb megmaradni az általánosságoknál, jobb határozatlanul lelkesedni ért… Nem valószínű, hogy „a danoló falusi leány és a jámbor puttonos”, kiknek énekeire már Csokonai felhívta a magyar literátorok figyelmét (az Anekreoni Dalok „jegyzéseiben”), e naivan kritikus nemzedék számára igazi revelációt jelentenének, hogy nekik is megmutatnák „Árpád szerencsi táborát”. Hiszen, hogy csak egy példát idézzünk: Vitkovics Mihály, aki „népdalok”-kal teszi nevét ismertté, nem győz mulatni és megbotránkozni a jámbor Czinke Ferencen, mikor 1809-ben a pesti egyetemen, egy ünnepélyes „próbatétel” alkalmával népdalt énekeltet egyik hallgatójával, – ami még „az Egri Gymnasiumban is nagy gyermekség lett volna, hát a Pesti Universitásban?”194-101 S ezek még az ismert, megközelítő népdalok; mit szóljunk azokról a primitív, ódon melódiákról, melyeket messzeeső vidékek műveletlen népe oly otrombán énekel? A XX. század muzsikusa elgondolkozhatik rajta: megihlették volna-e akár Liszt Ferencet, ha ábrándos ifjúkori terve, faluzó körútja megvalósul, ha egyáltalán találkozik velük valaha életében?194-102 A kor hangulata mintha tagadólag felelne. „Itt nem népszerűsödnek az irodalom útján hozzán került csárdások és népdalok – írja a Zenészeti Lapok eperjesi tudósítója a hatvanas évek elején – …azon dalok viszont, melyek itt keletkeznek, képtelenek az eszményítésre, a nemesbítésre. Az itt divatozó népdalok nem mások, mint egy ódonszerű ének változatai, lágy hangokból, rendetlen vagy inkább tökéletlen lábakkal és rímezettel oly módon összeállítva, hogy a véghang a hármashangzat középsője, az alaphang quintje. Az ily dalok nem is dalhangon adatnak elő, hanem a jajveszékelve való kiabálás {195.} hangján – nyílt torokkal – s legjobb énekesnek tartatik az, kinek hangja legtávolabbra elhat, s ki a végső hangot leghosszabbra tudja nyujtani. Ilymódon énekel a földnépe kapálási, gyepszedési, faizási stb. munka közben, oly egyhangúlag, faluról-falura s ivadékról ivadékra, mint a madár vagy vadállat, mely dallani szeret, és egész erejével, torka szakadtából dalol reggeltől estig, de csupán egy dalt, melyet őseitől tanult s melyet ezeknek a természet adott.” Minthogy tehát ott a nép énekére, zenéjére nem támaszkodhatnak, „így salaktól mentve, sokkal tisztábban élhet s gyarapulhat zenénk a műveltebb osztályok kezében… mintha belevegyűlnének azon nagy halmaz durva anyagok, melyek a népköltészetből felmerülnek, és melyek örökbecsűek, ha ki vannak tisztázva, de könnyen beszennyezik az egész nemzeti költészetet, ha ki nem válogattatnak, nem tisztáztatnak, nemesbíttetnek s eszményíttetnek”.195-103 A népdal tehát végeredményben csak akkor örökbecsű, ha „ki van tisztázva” és megfelelő módon „eszményíttetik”, – a népdalt tehát „meg kell fésülni”, idealizálni kell, hogy a nemzeti zenének valóban éltető forrásává lehessen. Rajongani már lehet érte, de jobb, ha közelebbről nem ismerjük.
Kétségkívül erre az idealizált népzenére gondolnak mindazok a romantikusok, kik a népi dalkultúra s a vele kapcsolatos népies program ügyében a korszak művészi hitvallásainak elragadtatott hangján állást foglalnak. Így Czeke Sándor, aki szerint „a magyar népélet legközelebb áll a zene regényes lényéhez” s aki nem habozik kijelenteni, hogy „a magyar népdalok Beethoven symphoniák kicsinyben…”;195-104 így Mosonyi, aki „egy kis népdalban sokszor több természetes kifejezést talál, mint egy egész vakító operában”195-105 – s így Ábrányi is, aki szerint „mikor a nép és a művész összekerül egymással, legtöbbnyire az előbbi viszi el a pálmát”.195-106 Mindezek a lelekes kijelentések, mint látjuk, műzenével, képzett művész alkotásával mérik össze a nép költészetét s nem állhatják meg, hogy ezt a számukra nem is tisztázott, közelről nem is ismert, mindvégig ködben maradt népzene-délibábot fölébe (vagy legalább melléje) ne emeljék a tudatos művész alkotásának. Az ösztön, az irány, a megindulás talán helyes; a lelkesedés megkapó és termékeny lehetne, maga a konkluzió – igazi alap híján – mégis levegőbe épült. S ez a lelkesedés még csak általános emberi és esztétikai keretek közt mozog; bonyolódottabbá, végzetesebbé a dolog ott válik, mikor a romantikus nemzedék ilyen irreális alapokra, erre a Potemkin-népzenére egész programját építi fel a népies-nemzeti műzenének, mikor azt hiszi, hogy rajongása, ösztöne, tehetsége őt is képessé teszi Petőfi és Arany korszakos reformjának végrehajtására a magyar zene területén. Nem véletlen, hogy ez a gondolat Petőfi nagy esztendeiben, a negyvenes évek derekán kezd csírázni. „A’ szendergés elmúlt – írja egy tekintélyes folyóirat ezidőben – ’s a’ mindinkább erősbödő nemzetiség dalainak is visszaadta uralmát; a’ magyar ének, mint táncz, többé e’ honban nem idegen, és mint ez többé nemcsak a’ nép által járatik el, úgy nemzeti dalainkat nemcsak a’ falu egyszerű lakója zengi le, hanem megnyíltak nekik a’ fényes termek ajtajai is, ’s a’ bús magyar nóta ki fogja szorítani a’ szőnyeges termekből a’ bitor trillákat”.195-107
{196.} Ez a kiszorítás természetesen csak úgy történhetett s történhetik meg, ha a népdal lassanként alkalmas lesz fejlettebb igények kielégítésére. Ebből a szempontból, kortársak egyhangú nézete szerint, döntő fordulatot hozott a „népdal” színpadon való megszólaltatása, a népszínmű, Thern, Szerdahelyi Egressy, sőt Erkel betétmuzsikái a pesti színpadokon, hivatásos énekesek propagandája, az első népszínműi dalok megjelenése. Szigligeti és Szerdahelyi „Szökött katoná”-ja (1843) például huszonhat év multán ünnepli századik előadását s jelentősége még ebből a távlatból is csorbítatlan a kortársak szemében: „eddig a népdalok csak a gulya mellett hangzottak fel végtelen pusztasíkokon… csak a rokka mellett, aratás közben”, „s ezekről a végtelen szép, gyönyörűen naiv dalokról az ország intelligentiája, színe-java alig tudott valamit. Ekkor egyszerre megjelentek a színpadon, a nemzeti színpadon, a főváros színpadán… Az ingelligentia meg volt lepetve – a nép el volt ragadtatva.” Műhelyek, szalónok tőlük kezdtek visszhangzani, a zeneköltők, előadóművészek vetekedve kezdték őket kultiválni, mindenekfelett pedig „alapul szolgáltak a magyar műdalnak, a magasabb magyar zenének!”196-108 A romantikus nemzedék elsősorban Egressyben, a „magyar dal kezdőjé”-ben196-109 látja ősét és előfutárját, a naturalista dalköltőben, ki minden autodidakta muzsikus közül egymaga „ment tovább egy lépéssel s bizonyos középutat teremtett a népdal és dalműi ária között”196-110 s ámbár művei a színpadi zene és énekvirtuózitás hatása következtében „többnyire olyan mixtum compositum-félék a népdal s a színpadi effekt-zene között”;196-111 mégis „ő volt az első, ki nemesebb irányban mívelé a népdalokat”196-112 s akinek „szélesbített keretű és a megszokottnál magasabb lendülettel bíró dalai… szerencsés vegyületét képezték már akkor is a magyar népdalnak s az ebből nemesebben kifejlődni törekedő műzenének.”196-113
Tehát itt, ezen a ponton, Egressy nayobbszabású, késői dalainál kellett megkezdeni az újabb nemzedékeknek a maga munkáját; de az újabb nemzedék két irányzata, a „keleti” és „nyugati” csoport munkaterve, épp ezen a ponton szétágazott s a dolog természeténél fogva nem is egyesülhetett többé. A „keletiek” mindenekfelett a népies programhoz ragaszkodnak s elsősorban „népdalokat” akarnak írni, a nép nevében, népnek és nemzetnek; a „nyugatosok” ha a népdal megítélésében igandozók vagy egyenetlenek is, általában feleslegesnek tartják a népdalok mesteséges szaporítását, a nép számára való népdal-produkciót, s a figyelmet bonyolultabb „magasabb” feladatokra akarják irányítani. (Érdekes különben, hogy e „nyugatosok” közül Ábrányi sőt Mosonyi is írnak „népdal”-okat, igaz, hogy inkább tüntető példaadásul, műzenei problémák megvilágítására.) A „keletiek” programját legvilágosabban s legradikálisabban Szénfy és Simonffy fogalmazzák meg. Kijelentéseiket természetesen azzal a meggondolással kell olvasnunk, hogy a nagy szavakat, melyeket tollukra vesznek, mindketten sokéves gyakorlati alkotómunkásságuk révén érezhetik igazoltaknak (Szénfy a negyvenes, Simonffy az ötvenes évek dereka óta az ország legismertebb dalszerzői közé számít). Szénfy szinte dogmatikusan hirdeti, hogy „a nép- s nemzeti daloknak kell ama alapnak lenni, melyből műzenénknek… ki kell fejlődnie”,196-114 mert „ezekben vannak… azon elvek s szabályok elrejtve, melyek a magyar zene rendszerét meghatározzák, {197.} s melyek nyomán foghat csak a tiszta magyar műzeneirály kifejlődni!”197-115 Ha személyes meggyőződéséről van szó, lépten-nyomon hangoztatja: „azon párthoz tartozom, mely a valódi magyar nemzeti zene egyedüli s igazi alapjául a népdalokat vallja”,197-116 Örömmel köszönti a külföldi romantikus szövetségest: „Marx-szal197-117 azt tartom, hogy a népdal a voltaképeni jövő-zenéje…”197-118 s egy alkalommal így fogalmazza meg saját elvi álláspontját Mosonyiéval szemben: „Szénfy bizonyos, a magyar népdalokból elvont határok közt kívánja műzenénket fejleszteni; Mosonyi pedig ezeket nem kívánja fölállíttatni sinórmértékül. Az egyik… konservativ, a másik liberális… a lényegre nézve mind a ketten egészen egyetértenek.”197-119 Programjának közelebbi, „aktuális” követelménye ez: szükséges, hogy a magyar muzsikus mindenekelőtt gondosan tanulmányozza a népdalt; szükséges, „hogy népdalokat tudjanak teremteni, mit évekig szükségesnek gyakorolniok…” „Teremjen annálfogva jobbnál jobb népdal, mert erre mindig szükség lesz: hiában, nem élhetünk mindnyájan és mindennap kaláccsal (műzenével). Ép test kenyér nélkül nem lehet: ép zeneérzés népdal nélkül nincsen.”197-120
Nem ily merev és doktrinér, talán nem is ennyire következetes, de több művészi szenvedéllyel s forróbb rajongással készült Simonffynak az az önvallomásszerű programja, melyet egy dunántúli útjának leírása kapcsán, 1858-ban tett közzé.197-121 Svastics Jánosról ad hírt, az öreg keszthelyi tánckomponistáról, akit ugyanebben az évben Fáy István gróf „a régi iskola ragyogó Syriusa”-ként aposztrofál, ő maga pedig „hazánk zenekorypheusá”-nak nevez. Eddig nem volt megállapodott, példát adó komponistánk, Svasticshoz hasonló nem volt egységes, igazi művészi programmunk, írja, ezért „zeneköltészeti reformjaink jobbára idegen érdekben történtek. Emlékezzünk Rózsavölgyire, ki körjeivel majdnem kivetkőzteté eredeti jellegéből zenénket, … míg nem az igazi népdalok tanulmányozása megtermé az óhajtott sikert és a valódi kiinduló pontra bukkantak. Majd a Jászságban, majd beljebb az Alföldön több helyütt, majd Szabolcsmegyében került elő egy-egy jó zeneíró,197-122 mint egy-egy oltógaly, hogy nemesíthessék az anyafát, és tovább is láthatni gyümölcsöt. Az igazi nemzeti zenészet alakjai (alapjai?) mai nap már megvannak, és ki nem rösteli a tanulmányozást, többé nem kénytelen sötétben tapogatódzni. Megtanultunk szólani a nép nyelvén, mint a próféták, és egyszerűen, mint az evangyéliom. Soha sem volt még módjában a magyar zeneköltészetnek ily nemzeties megujhodás. Ezelőtt néhány évvel még azt mondaná egyik fiatalabb journalistánk: miért csinálounk mi népdalokat, midőn csinál maga magának a nép többet és jobbat, milyet és mennyit mi bírunk? Lelkem mélyében elszomorodott e kérdésen, midőn tapasztalám, hogy még sajtókezelőink közt is találkozik, ki nem tudja, hogy ha magára a népre hagyjuk, valamint a nyelvet ki nem fejlesztette volna, úgy zenéjét sem fejleszthetné, hanem megmaradna azon primitív állapotban, hol a civilizátiótól távolabb eső népek zenéjét tengni szemléljük. Még akkor e pont körül soknak magyarázni kellett, mert soknak érthetlen volt. Ma nem az többé. Magyarázat jelenleg az egész zeneirodalom; de még dönthetlenebb azon hazai ösztön, mely a szellem életébe csudálatosan szövi be magát; és mintegy isteni ujjmutatás szerint dolgozik.” „…A magyar népiség nemzeties irányú megmentésére a különböző {198.} nyelvű és módú fajok közepett nincs más lehetőség, mint önségének a művészet által minél hűbb kiemelése, felmutatása; ezért nem csuda, ha a költői szellem erősebben ragaszkodik nálunk a népieshez, mint netalán bármelyik európai népnél.” E soroknak nemcsak lírai varázsuk van, – kiérzik belőlük egy nagy perspektívájú, új, vagy legalább is mindig újnak ható felismerés lázas szédülete is. A távlat óriási, a program elragadó; de vannak mély belső ellentmondásai, melyeket sem Szénfy, sem Simonffy nem vesznek észre. Jelszavuk: megtanulni a nép nyelvét s azután e nyelv felhasználásával különbet teremteni, mintegy a nép helyett, a népiség megmentésére, annak művészi megmintázása révén, nép és nemzet szellemi gyarapodására – népdal formájában. Ami ezzel szemben már Simonffy újságíró-ellenfelének felötlött: szükséges-e, lehetséges-e népdalt írni a nép helyett s a nép számára? Szükség van-e a népi kultúrának ilyen mesterséges megfejtésére?198-123 Bizonyos-e, hogy ezek a mű-népdalok felmülmúlják az igaziakat? S legfőként: hogyan képzelik az egész nemzet zenei szükségletének kielégítését, a teljes magyarság szellemének kifejezését népdalokból elvont művészibb, fejlettebb zenei nyelven – s ugyanakkor mégis csak a népdal vagy népdalutánzat formájában? és minő arányú tehetségeket kívánna ez a feladat? Erre a „népzene pártjá”-nak vezérei és szószólói, úgy látszik, nem gondolnak.
DE ANNÁL INKÁBB gondol rá a „nyugatosok” pártja. Ez a csoport mint már utaltunk rá, a maga keretei között megoldotta „nyugat és kelet” népi és műzene problémáját – a kétféle formavilág: szűk sémájában merev „népdal” és mind nagyobb nyugati formákba idomuló verbunkos-nyelv összefoglalásával, egyesítésével. Mindamellett, vagy talán éppen ezért, elméletileg nem foglal el mindvégig egységes álláspontot a népdal kérdésében; hol magáévá teszi a „keletiek” lelkes hangját, hol meg teljesen elzárkózik előle. Legjellemzőbb Mosonyi állásfoglalása. 1860–61-ből többnyire olyan nyilatkozatait ismerjük, melyek a népdal, mint a művészi alkotás kizárólagos alapja ellen szólnak; egyhelyütt ezidőben is írja ugyan, hogy a népszínművekből „egyedül lehet csak a magyar dalművet… kifejleszteni,”198-124 –általában azonban az a véleménye, hogy a magyar dalműnek, mint monumentális történeti kompozíciónak kibontakozását „pusztán népdalok s csárdásokkal soha sem fogjuk elérhetni”, mert ahogyan a gúlákat nem parányi mészkő- és tégladarabokból emelték, a magyar operát sem lehet „apró kavicsokhoz hasonló gondolattöredékekre alapítani. Óriás gránit négyszögek szükségeltetnek mindkettőhöz, melyek nem mindenütt találhatók…”198-125 Nem, ide mindenekfelett merész és mélyreható személyes invenció kell: „a magyar dalmű terén még sok eddigelé nem alkalmazott drámai zenészeti anyagot kell kigondolni, felhasználni, melynek alapját ugyan igen, de zömét és zárkövét nem képezhetik egyedül csak a népdalok”.198-126 De a népies irányzat fellengős túlkapásainak nemcsak a színpadi zene területén kell gátat vetnünk; egyébként is csak hamis illúziók keltésére alkalmas, mikor azt hirdeti, hogy a néptől ellesett fordulatok és formák a nemzet minden rétegének, az értelmiségnek is, egyedül lehetséges, kötelező kifejezőeszközei, tehát erőszakkal {199.} egyszerűsít, sematizál, mesterségesen primitív kereteket s határokat szab a magyar zenekultúrának. S miért? mikor erre semmi szükség! Nem kellen-e inkább örülnünk rajta, hogy ily gazdagok és sokfélék vagyunk, hogy más társadalmi rétegünk is van, nemcsak a köznép, más kifejezési formáink is, nemcsak a népdal? „Ha a közéletben a nép rendesen az értelmiségi osztály által szokott mívelődni, s sokban azután idomulni; ugyan mért nem állhatna ez eset nagyrészt a zenére nézve is? s mért legyen épen a zene tére az, melyen a mívelt osztály, ízlése s irányára nézve a népet kizárólag utánozza, s hol csak annak életéből kölcsönözze eszményképeit? – A népzenéről eléggé van gondoskodva; van népdalunk elég, szebbnél szebb, s már az Isten maga úgy rendelkezett, hogy a nép soha se lásson szükséget azokban, teremt az magának mindenkor, s minden körülmények között. Az úgynevezett hazafias dalokat nem kell összezavarni a népdalokkal, mert azok a haza minden osztályának egyenlő tulajdona. De ha a falusi suhanc, vagy pórleány, dalt rögtönöz szerelmi érzései vagy kalandjai kifejezésére, nincs elég szépészeti ok arra, hogy a magasabb míveltségű osztályok férfi vagy női tagjai azokat tartsák szem előtt mint ideál képeket.”199-127
Ezek a legkeményebb, legenergikusabb szavak, melyek a népies program ellen elhangzanak; csakhogy Mosonyi különösképpen egyáltalán nem velük mondja ki végső nézetét ebben a kérdésben. Mialatt környezete átveszi, visszhangozza elveit s ő maga 1862 óta írt műveiben – néhány férfikarát s a Tóth Kálmán verseire szerzett „Hat népdal”-t (1863) leszámítva – valóban nem igen üt meg népies hangot: magáról a népdalról s jelentőségéről, úgy látszik, mégis megváltozik a véleménye. (Emlékezzünk rá, hogy Szénfyt nagyratartja és sok személyes ösztönzést köszönhet neki:) Már 1862-ben hangoztatja, hogy „más nemzetek példájára mi is népdalainkra akarjuk építeni fejlődő honi műiskoláinkat”, hogy „főleg erőteljes s bájos szépségű népdalainkban keressük az anyagot, melyek célszerű s művészies feldolgozása által egy önálló magyar zongorairodalmat teremthetünk”.199-128 A következő évből való Simonffyról írt meleghangú ismertetése s ebben többek közt az a már előbb idézett megállapítás, hogy sokszor egy kis népdalban több a kifejezőerő, mint egy csillogó operában – s 1864-ből Bertha Sándornak egy fiatalosan fellengző hangú, de kétségkívül őszinte levelét ismerjük, melynek Mosonyira vonatkozó passzusát hajlandók volnánk félreértésnek bélyegezni, ha Bertha ezidőben nem épp Mosonyi szűkebb tanítványai köréből lépne ki a nyugati zenekultúra világába. „Csak azt sajnálom – írja Ábrányinak –, hogy el kell hagynom Mosonyi irányát. Én nem követhetem azt a törekvést, hogy a népdalból csináljunk mindent; én érzek magamban valami instrumentalis magyar zenét, melyet tán Bihari és Csermák magyarjai ültettek belém…”199-129 Hogy ezt az „instrumetnális” irányt szembe szegezi Mosonyi állítólagos népdalprogramjával, egyenesen érthetetlennek tűnik, hiszen ha valaki e verbunkos-hagyomány folytatójának tekinthette magát a népiesek irányával ellentétben, épp Mosonyi lehetett az. Mégis, irásbeli nyilatkozatai ez időből s Bertha kifakadása gondolkodásra késztető jelentőségek; lehetséges, hogy a pedagógiai program, melyet Mosonyi életének ebben a szakában hirdetett, csakugyan mindenekfelett a népdalokra utalt. S ez annál könnyebben {200.} elképzelhető, mert közben kibontakozott a magyar romantika ellenfeleinek másik frontja, az idegenkultúrájú külföldieskedők, a fővárosi németes és olaszos zenészek és zenebarátok – mint Bertha nevezte egy zenepolitikai cikkében;200-130 a „kosmopolitikus párt” – magyarellenes, zárt arcvonala is, mellyel szemben a magyar törekvések hordozói már csak szükségből is a népzenére kellett hogy hivatkozzanak; hiszen a verbunkos, Egressy és Erkel mellett mégis csak ez volt az egyetlen s legfőbb pozitívum, a magyar zene élethez való jogának legszilárdabb bizonysága. Ha Mosonyi „programváltozását” így értjük, nem látunk benne következetlenséget, csak a magyar romantika két világtáj felé folytatott küzdelmének egyik szimptómáját, a „parlag” és „idegenség” közt vívott szakadatlan harc változó erőviszonyainak jelét.
Hogy így van, többek között a Zenészeti Lapok gárdájának megosztott hangja is bizonyítja: Mosonyi fegyvertársai ugyanis lankadatlanul folytatják – legalább is néhány évig – a naturalisták és népiesek ellen indított hadjáratot. Közülök Bartalus – aki az ötvenes évek végén „zenénk legbiztosabb talpkövé”-t a népdalban látja200-131 – egyideig, sajátságos módon s ellenkező premisszákból kiindulva, ugyanarra a „népnevelési” konkluzióra jut, mint népies ellenfelei; kikel a népi elemek szolgai másolása ellen s úgy véli, hogy ’midőn … népírók akarunk lenni, nem a nép gyenge és ferde fogalmait kell utánoznunk, hanem a nép nyelvén előadni az örökké igazat és szépet, mintaképeket állítani elébe, hogy ezeket utánozva, magát művelhesse”. A népéletet s népköltészetet eszerint azért kell tanulmányoznunk, „hogy aztán ennek hézagait pótoljuk”.200-132 A „minta-népdaloknak” ez a hibrid elmélete – közelrokon Toldy Ferenc és Kisfaludy Károly több mint három évtizeddel idősebb népdalelméletével – többé nem igen jelentkezik a romantikus zeneirodalomban s ez az egy, Bartalus-féle megfogalmazása is inkább irodalmi benyomások reminiszcenciájának látszik. Mások Mosonyi tanítását igyekeznek világosabban megfogalmazni: „zenészeinknek nem az volna szent hivatásuk, hogy népzenét írnaka, – erre semmi szükség, csinál azt a nép, ha hiányát érzi, – hanem hogy a népzenéből, mint a nemzeties érzület legcsalhatatlanabb hirdetőjéből nemzeti zenét teremtsenek”.200-133 Hasonlóan gondolkodik Ábrányi Kornél, aki szerint a tulajdonképpeni műzenének „nem kell oly szorosan ragaszkodni a népdalok, mint ősforrások eredetisége és mértékeléséhez”, hanem „itt fődolog az általános nemzeties szellem feltüntetése…”200-134 stb.
Legérdekesebb Reményi Ede megfogalmazása; az ő nyugtalan világjáró-tekintete it tis világperspektívát keres s amikor saját brilliáns dalparafrázisainak művészi programját adja, egyúttal arra figyelmezteti a romantikus nemzedéket, hogy egy pillanatra emelje ki fejét a hazai életformák, a szűkebb otthon tervei és harcai közül, – emlékezzék reá, hogy van egy tágabb, követelőbb hazája is: Európa, a nagyvilág, melynek számadással tartozik a magyar zene s a magyar muzsikus is! A népdalt épp azzal becsüljük meg igazán, hogy természeti törvényektől mozgatott életébe nem avatkozunk bele kontár javító, másoló, szépítgető-nevelgető kezekkel: „miután mi annyiféle megszámlálhatatlan idomú, jellemű s kifejezésű népdallal bírunk, szinte szükségtelen azok számát még a nem-népnek is szaporítani. Kimeríthetetlen e részben a {201.} nép… ezentúl is el fog ő bennünket folyvást látni… népdalokkal, melyeket aztán barna zenészeink… a legöntudatlanabbul el fognak irtózatosan rontani… Inkább azon legyünk tehát ezentúl, hogy… az ismeretlen isteni szikra – a nép fia – által oly dúsan ellátott népdali aranybányát szakértőleg és öntudatosan míveljük, felhasználván azokat magasabb művészeti célokra, mint tevé pl.: Weber M. K. a német, s … Chopin a lengyel népdallamokkal. Mert csak ez biztosít egy nemzeti zenének önállóságot, általános elterjedtséget s valódi műbecset. Enélkül mindig csak helyi viszonyokhoz lesz kötve a magyar zene, s ha túlmegy is a határokon, nem részesülhet ama világbecsülés s tekintélyben, melyet pedig célul kitűzni minden fejlődni s előhaladni vágyó nemzetnek.” „…a magyar zenészet… a benne rejlő gazdag elemeknél fogva világbefolyásra van hivatva. Hagyjuk a népköltészetet természetesen fejlődni a népnek romlatlan ízlésű kebelén, s ne igyekezzenek azt elmételyesíteni azok, … kik sem a valódi népköltészet, sem pedig a művészet magas színvonaláig felemelkedni nem képesek.”201-135
Figyeljük meg, hogy Mosonyi körének, a „nyugatosok”-nak mennyire közös jelszavuk az öntudatos művészi munka; épp Reményi az, aki néhány évvel e cikkének megjelenése után a cigányzenében is mindenekfelett az „öntudatos alkotás”-t hiányolja.201-136 Szénfy a következetességet, a stílus logikáját sürgette, ők a tervszerűséget követelik; racionalisták, akik az öntudatlan erőket igájukba akarják hajtani. Valójában talán épp ez az, ami a népiességtől távoltartja őket, a népies dalirodalom lehetőségeiben keveslik a tudatos művészi alakítás szerepét. Erre az öntudatra mindenekfelett büszkék: számukra ez a teremtés, ez az emberi kultúra kulcsa. A „köznép dalai” az ő szemükben végső fokon mégis csak apró csecsebecsék; ők gránithegyeket és piramisokat akarnak alkotni. A népdalok az ő perspektívájukban nagyon is földön járnak, nagyon is kézzelfoghatók, ők többre vágynak, ők az eget ostromolják s meg sem akarnak állni, míg szárnyalásukban el nem érték a napot.
MERT HISZEN MINDEZ csak gyökere s legfeljebb törzse a magyar romantikus program mesefájának: lombozata magasabbra ér és messzebbre terül. A romantikus tervek koronája: a magyar világzene s vele a világhódító magyarság; különös tragikum, hogy mialatt ez a lombkorona fényre szomjasan emelkednék a nap felé, gyökereiről mindinkább kiderül, hogy csenevészek s nem nyúlnak eléggé mélyre a valóság talajában.
178-1
A leírás, mely ez osztály helyzetéről és sorsáról Szekfű Gyula Három nemzedék c. művében (1920. II. 2. III. l. IV. 4. fejezet) olvasható, a magyar „úri világ” kései önjellemzésének számíthat.
178-2
Bernát Mihály Lavotta-életrajzából, 1818. L. Szilágyi Sándor: Lavotta János 1930. 51.
178-3
L. pl. Spetykó Gáspár levelét Simonffyhoz 1855. december 17. (Isoz, Zenei levelek 319.) Megemlítette volt Simonffynak, hogy náluk Gyöngyösön számítani lehet hangverseny-jövedelemre. Most restelkedve helyreigazítja: nem „aljas vásári üzérkedés”-nek nézi a zenét; de úgy véli, hogy nyilvános hangversenynek szép jövedelme lenne – jótékony célra.
178-4
Zenészeti Lapok IX. (1868) 9.has.
179-5
Farkas Gyula: A magyar romantika 1930, Táj- és nemzedékszemlélet a magyar irodalomban 1931, A „fiatal Magyarország” kora 1932.
179-6
Zenészeti Lapok II. 1862. 291–93.
179-7
A magyar dal és zene sajátságai 1877. 20–22. A magyar zene a 19-ik században 1900. 686–88.
179-8
Zenészeti Lapok V. (1865) 373. „A székely kiválóbb dalok… leginkább hasonlítanak azon magyarországiakhoz, melyek a Tisza mentében danoltatnak…” „Csodálatos, hogy mily távol van a Háromszék például Heves vagy Szabolcshoz, s még is nemzeti dalaik ugyan egy eredetűeknek látszanak lenni…” (Bodoki Zalán, azaz Szénfy egy brassói muzsikussal mondatja.)
180-9
Szépirodalmi Közlöny 1858. II. 2151.
180-10
Ábrányi Kornél: Erkel Ferenc élete és működése 1895. 170. U. a.: A magyar zene a 19-ik században 1900. 415.
180-11
Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie 1859. CXIII.
180-12
Olaszországból írja 1838 májusában (Gazette Musicale 1838. szept. 2.): „Mon intention était… de m’enfoncer seul, à pied, le sac sur le dos, dans les parties les plus désertes de la Hongrie.” A vándorút céljáról: „O ma sauvage et lointaine patrie! … ja n’aspire plus qu’ à recueillir ma vie dans tes vierges solitudes, à retremper dans la simplicité des moeurs rustiyues…” („Az volt a szándékom, … hogy egyedül, gyalogszerrel, zsákkal a hátamon hatolok be Magyarország legelhagyatottabb vidékeire.” – „Ó én vad és távoli hazám! … Most már csak arra vágyom, hogy életemet a te szűzi magányodban tölthessem, felfrissítsem és megedzzem a falusi erkölcsök egyszerűségében…” [Hankiss János ford.] (Liszt–Chantavoine: Pages romantiques 1912. 234–35.)
180-13
Zenészeti Lapok I. (1860–61) 66, 179, 202.
180-14
Századok 1892. 20.
181-15
V. ö. Szekfű Gyula, Magyar tört. VII. 1933. 70–72. Waldapfel József: Forradalom előtt 1948.
181-16
Kölcsey Ferenc Minden Munkái IX. 157.
181-17
Levele Kiss Sámuelhez 1833 május 9. (l. Irodalomtört. Közlemények 1931. 323.)
181-18
Waldapfel József: Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből (1780–1830), 1935. 206.
181-19
L. Major Ervin közlését, Zenei Lexikon I. 541. (Kemény Ferenc címszó.) Ezt a bemutatót (1813) azonban megelőzi az I. vagy II. szimfónia zártkörű budai bemutatója gr. Széchenyi Ferencnél 1804-ben (l. Major közlését, Magyar Muzsika Könyve 1936. 87.).
182-20
Isoz Kálmán: Buda és Pest zenei művelődése 1686–1873, I. 1926. 14–15.
182-21
Isoz Kálmán: A Pestbudai Hangászegyesület és nyilvános hangversenyei 1934; A pesti hangszerkészítő céh megalakulása, Zenei Szemle XI. 1927. 114.
182-22
L. Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig 1927. 239–46. Farkas Gy.: A „fiatal Magyarország” kora 1932. 203–06.
182-23
Hölgyfutár 1855. 528.
182-24
Leveles Simonffyhoz 1858 január 4. (Isoz, Zenei levelek 126.)
182-25
Zenészeti Lapok I. (1861) 183.
183-26
U. a. XI. (1871) 451. has.
183-27
Levele Simonffyhoz 1859 szeptember 20. (Isoz i. m. 276.)
{203.} 183-28
Vasárnapi Ujság 1859. 104. (P. A. Jász-Felsőszentgyörgyről: Még egy-két szó zeneszerzőinkről.) – V. ö. már Honderű 1844. II. 83. (Pesti zenészek ellen, szilasi cigányok érdekében.)
183-29
Zenészeti Lapok I. (1861) 237. (Matolay Viktor.)
184-30
Levele Simonffyhoz 1856 október 31. L. Muzsika 1929, 8–9. sz. 10. (Major Ervin: Nyizsnyay Gusztáv.)
184-31
Levele Simonffyhoz 1857 május 3. L. Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése 1908. 361.
184-32
Levele Simonffyhoz 1858 április 28. L. Fabó i. m. 350.
184-33
Levele Simonffyhoz 1856 június 18. L. Isoz, Zenei levelek 274.
184-34
Zenészeti Lapok I. (1861) 182.
184-35
Ábrányi Kornél: A magyar zene a 19-ik században 1900. 14.
184-36
Országos Széchenyi Könyvtár Ms. Mus. 193. 13. („Egy lantos küzdelmei”) ill. Zenészeti Lapok IV. (1864) 235.
184-37
Zenészeti Lapok IV. (1864) 299.
185-38
Valamennyit l. Isoz Zenei levelek c. kiadványában, az egyes levélírók neve alatt.
185-39
„Avar” (Spetykó Gáspár) verse, megjelent a „Napkelet”-ben és a „Szépirodalmi Közlöny”-ben.
186-40
Zenészeti Lapok I. (1861) 269–70.
186-41
U. a. II. (1862) 324.
186-42
U. a. III. (1863) 224.
186-43
U. a. I. (1861) 197.
186-44
U. a. IV. (1863) 100.
186-45
U. a. I. (1861) 370, ill. Ábrányi Kornél: Mosonyi Mihály 1872. 65.
187-46
Zenészeti Lapok II. (1862) 365.
187-47
U. o. 308. (Szénfy.)
187-48
U. o. 306.
187-49
U. a. I. (186) 157
187-50
U. o. 317 és u. a. IV. (1863) 2.
188-51
L. Kodály Zoltán: Magyar zenei foklore 110 év előtt, Magyarságtudomány 1943. 390–96.
188-52
A magyar népdalok kitünőbb sajtáságairól, zenei tekintetben (Akad. Értesítő 1852. 223–36.)
188-53
Magyar Zenekönyv ill. A magyar zene rendszere (készült 1858–58, főbb fejezeteit l. Zenészeti Lapok 1862–66 és Egressy-féle Magyar Színházi Lap 1860).
188-54
Az „Ó és Új mintegy Ötödfélszáz Ének” „Jelentés”-éből (1813).
188-55
Tudományos Gyüjt. 1830. IV. 28 és 34. V. ö. Udvardynál (1832): „Mennyit nem adnánk most egy nótáért Árpád idejéből?” (Kodály i. h. 393).
188-56
Zenészeti Lapok I. (1860) 6.
188-57
U. a. II. (1862) 146.
188-58
Ábrányi K.: Erkel Ferenc élete és működése 1895. 116.
189-59
Zenészeti Lapok III. (1863) 117.
189-60
U. a. I. (1860) 66.
189-61
A’ Musika tudománya vagy fundamentomos új tanítás I. Nagykároly 1831. Előszó. – V. ö. Zen. Lapok X. (1870) 214. has.: „első sorban a zenének mint tudománynak művelése álland feladatunkban” (Vajda Viktor).
189-62
Zenészeti Lapok VI. (1865) 26. (Kubinyi L.)
189-63
Simonffy Kálmán levele Mindszenthy Gedeonhoz 1855 aug. 19 (Isoz, Zenei levelek 316.)
189-64
Szénfy Gusztáv levele Ábrányi Kornélhoz 1863 jún. 21. (Isoz, Zenei levelek 330.)
189-65
Tudományos Gyüjt. 1823. VII. 90. (Balla Károly.)
189-66
Zen. Lapok II. (1861) 76. (Bertha Sándor.)
189-67
Hasznos Mulatságok 1823. I. 92.
189-68
Magyar- vagy cigány-zene? Kolozsvár 1860. 46.
189-69
Zen. Lapok I. (1861) 178.
{204.} 189-70
U. a. VI. (1866) 175.
189-71
Molnár Géza: Bevezető a zenetudományba 1901. 197.
189-72
A magyar zene elmélete 1904. XVII.
189-73
U. o. 104–05.
190-74
A magyar zene a 19-ik században 1900. 38.
190-75
Zenészeti Lapok III. (1863) 182.
190-76
Budapesti Szemle 1880. XXIV. 419. (A magyar zene jövője.)
190-77
Zenelap 1887. 46.
190-78
Zenelap 1890. márc. 22.
190-79
Zenészeti Lapok III. (1863) 116.
191-80
A kor tudományos apparátusának szerény igényeire és fejletlenségére legjellemzőbb épp a hivatásos muzikológusok: Mátray (1852–58) és Bartalus (1873–96) népdalgyűjteményei.
191-81
L. Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig 1927. 112–15.
191-82
Levele Szemeréhez 1860; l. Arany J. levelezése író-barátaival II. (Összes Munkái XII.) 149. V. ö. Goethe kijelentésével a „Wilhelm Meisters Wanderjahre”-ban (III. l.): „Mir scheint off ein geheimer Genius etwas Rhytmisches vorzuflüstern, so dass ich mich beim Wandern jedesmal im Takt bewege und zugleich leise Töne zu vernehmen glaube, wodurch denn irgendein Lied begleitet wird, das sich mir auf eine oder die andre Weise gefällig vergegenwärtigt.” („Úgy rémlik, sokszor valamely titkos géniusz suttog a fülembe valami ritmikusat, úgy hogy járás közben mindig ütemesen mozgok s egyben halk hangokat vélek hallani, valamilyen dal kíséreteként, mely egy vagy más módon vonzóan jelenik meg előttem.”) – Zelter mondja Ecekrmann-nak (1823. dec. 4.), hogy ha egy versszöveget megzenésít, előbb az értelmébe hatol be, a helyzetet képzeli el: „ich lese es mir dann laut vor, bis ich es auswendig weiss, und so, indem ich es mir immer einmal wieder rezitiere, kommt die Melodie von selbst.” („…akkor hangosan olvasom fel magamnak, amíg csak fejből nem tudom s ilymódon, újból meg elrecitálva, magától születik a dallam.”) – Aranyró v. ö. még Papp Viktor és Sonkoly István tanulmányait (Kisfaludy-Társaság Évlapjai LIX., ill. Nagykőrösi Arany János Társaság 1938–39. évi évkönyve.) – Idevág Gyulai Pál tanácsa is: „Ha versel, uram, hát járjon vele, énekelgesse magában…” (Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje 1911. 23.) – Arany népdalgyűjteményét 1952-ben Kodály Zoltán és Gyulai Ágost adta ki.
191-83
Szépirod. Közlöny 1858. I. 1325.
191-84
Athenaeum 1843. I. 198.
192-85
U. o. 101.
192-86
Honderű 1844. II. 12.
192-87
Bartay (1833–34. 1846), Fogarasi (1843), Egressy–Szerdahelyi (1843), Fogarasi–Travnyik (1847), Füredi–Bognár (1851–61), Mátray (1852–58), Bognár (1856–58), Kovács–Bognár–Langer (1858), Bartalus (1861; 1873–96), Szini (1865), Limbay–Bolla–Nemesovits (1879–88). Az anyagról v. ö. Major Ervin: A népies magyar műzene és a népzene kapcsolatai, 1930; Mindszenthy Dániel és Udvardy János elakadt kezdeményezéseiről (1832) l. Kodály Zoltán id. tanulmányát, Magyarságtudomány 1943. („Egy 1840 táján kiadott jó gyüjteménynek egész zeneéletünk fejlődésére, műzenének kialakulására döntő hatása lett volna” – írja itt Kodály, id. h. 395.).
192-88
L. Kodály id. h. 385, 387.
192-89
Akad. Értesítő 1852. 229, 234, illetve: Magyar- és Erdélyország Képekben IV. 1854. 121.
192-90
Természet- s műzene (Országos Széchenyi Könyvtár Ms. Mus. 193. 21/b–22.); a cikk megjelent a Magyar Színházi Lap 1860. évf.-ban, kivonatát l. Zenészeti Lapok 1865.
193-91
Zenei Lexikon II. 64.
193-92
L. Bodoki Zalán (= Szénfy Gusztáv): Egy műutazás, Zenészeti Lapok 1864–65.
193-93
Zenészeti Lapok IV. (1864) 229.
193-94
Levele Simonffyhoz 1854 nov. 13. (Isoz: Zenei levelek 251.)
193-95
L. Fővárosi Lapok 1872. II. 251. V. ö. még Bartalusról Major Ervin: A magyar népdal és a népies műdal (a Bárczy-féle „Magyar Nótakincs” 1. füzetében, 1933) XVI–XVII. Érdemes vele szembeállítani Mindszenthy Dániel gyűjtési módszerét 1831-ből: „Mint Dugonics a’ példabeszédeket, úgy én a’ népdalokat különbféle vidékű lakosok közt szedegetém. {205.} Gömör, Torna, Abaúj, Zemplén, Szabolcs, Bihar, Heves vármegyékben vala alkalmam hosszabb üdeig mulatni, ’s a’ népet különböző viszonzatokban láthanti; Pest, Veszprém, ’s nehány más Megyékből érdemes hazafiakkal öszvejövén a’ tájjokbeli danáikat lekótázás végett magamnak elénekelni kikértem.” (Kodály közl., Magyarságtudomány 1943. 378.)
193-96
Zenészeti Lapok XI. (1871) 661–65. has.
193-97
L. Bartalus: Magyar Népdalok VII. 1896. 5. (Néhány szó a magyar népdalról.)
194-98
Zenészeti Lapok VI. (1868) 180. 197–99. V. ö. Mindszenthy Dániel kijelentésével: „A’ szétszórt népdal-töredékeket, a’ mennyire lehetett, kerekded egésszé olvasztám különösen figyelvén a’ gondolatra, és szótagmennyiségre.” (Kodály id. h. 386.)
194-99
Akad. Értesítő 1852. 231. (V. ö. még u. o. 232.)
194-100
A magyar dal és zene sajátságai 1877. 103.
194-101
Kazinczy Lev. VI. 278. „…a mi legotsmányabb, az, hogy egy közülök (t. i. a hallgatók közül) Tilinkót fújt, s bujdosik a disznó kilentz malatzával, effective danlotta… – Tele boszonkodással, tele szégyennel, takarodtam el onnan.” (Pest, 1809 március 7.)
194-102
Liszt Ferenc viszonyát a magyar zeneanyaghoz Major Ervin monográfiája (Liszt Ferenc és a magyar zenetörténet, Ethnogr. 1939) tisztázza. Közvetlen népi kapcsolatot ez a tanulmány sem mutathat ki; az a 4–5 népi dallam, mely Liszt – száznál több művet számláló – magyarvonatkozású oeuvre-jében előfordul, ugyanazokból a forrásokból, ugyanolyan „megszűrten”, megstilizálva, másodkézből jutott Liszt ismeretkörébe, mint a népszerű dalkompozíciók és verbunkosok.
195-103
Zenészeti Lapok II. (1862) 221. – A zeneszerzőknek persze tekintettel kell lenniök a nép éneklésmódjára, valahányszor valamely új népies daluk hatását mérlegelik. Dankó Pista írja Gárdonyi Gézának 1899-ben, egy a „Tzina tzin” nótában javasolt változtatásra vonatkozólag: „Igaz, hogy zeneileg jobb, de az elterjedésre amúgy jobb, ahogy II-szor csináltam. A paraszt azt a h ugrást soh’se fogja kiénekelni. (Gárdonyi József: Dankó Pista, 1935. 195.)
195-104
Szépirodalmi Közlöny 1858. II. évfolyam 125, 126.
195-105
Zenészeti Lapok IV. (1863) 93.
195-106
A magyar zene a XIX. században, 1900. 113. Legbátrabb az értékelésben Udvardy János, aki már 1832-ben úgy látja, hogy „olly tökélletes nótátskát, mint a’ magyar paraszt nótátskák, melly mind thema a’ maga nemében, és a’ leg tökélletessebb simplicitás, – nem tudom mellyik Bécsi Componista képes előállittani?” (Kodály közl. Magyarságtud. 1943. 292.; már valósággal Bartók Béla híres nyilatkozatát előlegezi: „Meggyőződésem szerint igaz, ú. n. szűkebb értelemben vett népi dallamaink mindegyike valóságos mintaképe a legmagasabbrendű művészi tökéletességnek. Kicsinyben ugyanolyan mesterműnek tekintem, mint a nagyobb formák világában egy Bach-fúgát vagy Mozart-szonátát.” Zenei Szemle 1928. 57.) Ugyancsak Udvardynál olvassuk e meglepően mai szellemű megállapítást: „…nem elég a’ magyar pór danlot csak leírni vagy kinyomtatni, – mert ez a’ maga kótájától elválhatatlan, – sőt még kótával együtt is, csak árnyéka annak, a’ mint az danoltatik, – igazi erejében, magának a’ pór ifjuságnak szájjából kell hallani…” stb. (Kodály id. h. 389.) Talán ő az első gyűjtő, akit „a’ verse nem annyira érdekel, mint a’ nótája” (u. o. 393.), holott nem tanult muzsikus, csak zenekedvelő „földmérő”.
195-107
Életképek 1844. 476.
196-108
Zenészeti Lapok IX. (1869) 779. has.
196-109
Budapesti Hirlap 1859. május 3. (Bartalus.)
196-110
Zenészeti Lapok III. (1863) 117. (Mosonyi.)
196-111
U. a. IV. (1863) 86. (Mosonyi.)
196-112
U. a. I. (1860) 4. (Mosonyi.)
196-113
Ábrányi Kornél: Mosonyi Mihály 1872. 49, illetőleg Zenészeti Lapok XI. 549. has.
196-114
Zenészeti Lapok III. (1863) 397–98.
197-115
U. a. V. (1865) 395.
197-116
Levele Egressy Gáborhoz 1859 november 24. (Isoz, Zenei levelek 331.)
197-117
Adolf Bernhard Marx német zenetheorikus, esztéta és zeneszerző (1795–1866), kinek Szénfy itt „Die Musik des 19. Jahrhunderts und ihre Pflege” c. munkájára (1855) utal.
197-118
Zenészeti Lapok V. (1865) 202.
197-119
U. a. IV. (1864) 260.
197-120
Országos Széchenyi Könyvtár Ms. Mus. 193, 21, 21/b. (1860-ból.)
{206.} 197-121
Szépirodalmi Közlöny 1858. II. 2152.
197-122
Akikre céloz: Pecsenyánszky, Nyizsnyay, Szénfy; az alföldiek között talán önmagára is gondol.
198-123
Az irodalom analog irányzatáról l. Horváth János i. m. 131, 349.
198-124
Zenészeti Lapok I. (1860) 51.
198-125
U. o. 66.
198-126
U. o. 202. (1861.)
199-127
U. o. 179.
199-128
U. a. II. (1862) 138.
199-129
L. Isoz, Zenei levelek 115.
200-130
Zenészeti Lapok II. (1862) 257, 293. (Hazánk zenészeti pártjairól.)
200-131
Budapesti Hirlap 1859. július 6.
200-132
Zenészeti Lapok I. (1861) 108.
200-133
U. a. II. (1861) 82. (Br. Fechtig Károly.)
200-134
A magyar dal és zene sajátságai 1877. 21. A magyar zene a 19-ik században 1900. 687.
201-135
Zenészeti Lapok V. (1864) 18.
201-136
Magyar Világ 1866 február és Zenészeti Lapok VI. 156. V. ö. Wagner nézetével: „Das bewusstlos produzierte Kunstwerk gehört Perioden an, die von der unsrigen fernab liegen; das Kunstwerk der höchsten Bildungsperiode kann nicht anders als im Bewusstsein produziert werden…” („Az öntudatlanul létrehozott műalkotás tőlünk messzeeső időszakok sajátja; a legfejlettebb műveltségi korszak műalkotása csak tudatosan jöhet létre.” Levele Hanslickhoz, 1847 jan. 1.)
| II. A ROMANTIKUS PROGRAM | TARTALOM | 2. A MŰVÉSZI ZENE FŐIRÁNYAI |