Ma végre sebes trappban nyargaltak Treforték a javaslattal.

Ami pedig azért volt lehetséges, mert mindenben szerencsésen találkoztak össze a külső körülmények.

Komjáthy egy nagy beszédre készült el az éjjel, mert tegnap este megjöttek a választói, s megígérték, hogy benéznek a Házba is, azok előtt akarta magát produkálni. De nem jöttek el őkegyelmeik. Amilyen lusta pedig Komjáthy, hát mármost hiába bizony ő sem mondta el a dikcióját.

Éppen megfordítva történt Mészáros Nándorral. Ő meg négy módosítványra készült el, de - oh, quel malheur! - ijedten pillantja meg a karzaton, hogy ott ül a szegedi választóiból vagy három darab, kerekre lapult ábrázatokkal a kíváncsiságtól.

- Tyű! Most már csakugyan célszerűbb lesz, ha nem beszélek. Mert ezek azért jöttek, hogy engem halljanak. Ha pedig engem egyszer meghallanak, soha többé meg nem választanak.

Ezen monológ is lefaragott egy csomó szóbeszédet.

A derék Szathmáry Gyuri, aki pedig szintén beszélt volna ma, tökéletesen maródi lett az új államtitkárral, Barossal egyetemben.

Az ember azt hinné az első tekintetre, hogy talán megsiketült a sok beszédtől. Oh, nem, kérem, hiszen ez lenne rá nézve a legnagyobb szerencse!

Oh, nem a beszédek ártottak meg neki, de egyelőre a levegő.

Trónja (a Dózsáénál is rosszabb trónus) ott áll azon a helyen, ahol a különböző ajtókon betóduló légáramlatok adnak egymásnak randevút. Jobb keze tehát végképp megdermedett, valamint a szomszédságában ülő Baross jobb arca, mely szemmel láthatólag föl van dagadva.

Le a kalappal, uraim! Ők a szónoklási művészetek szolgálatában bénultak meg!

E két férfiú ilyetén való bűnhődése, melyet minden gondolkozó fej (igaz, hogy olyan kevés van) isten ujjmutatásának kell, hogy vegyen, szinte nagy mértékben lohasztotta a vita tovább szövési kedvét.

Magán kegyelmes urunkon is kiütött a végelkeseredés, s otthagyván miniszterelnöki székét, letelepedett a Széll Kálmán mögötti és a Szontagh Pál előtti padba, egyenesen Pulszky Guszti mellé, s ővele diskurálta meg a legközelebbi politikát. Szilágyi féltékenykedve tekintgetett oda, Móricz Pál pedig irigykedve.

Dobránszky is beszélt volna, de azt meg Herman Ottó kedvetlenítgette folytonosan.

- Mi az ördögnek beszélnél, Péter? Mikor látod, úgyse hallgatnak rád.

- Mert nincs ízlésük, barátom, abszolúte nincs...

- Tudod mit, Péter? Adok én neked egy jó tanácsot, ha te azt megfogadod, meglásd mindenki meghallgat.

- Megfogadom.

- Próbáld meg, szőj bele minden beszédedbe: egy viccet. Látod, Deákot is az adomái tették naggyá.

- Mondasz valamit... - szólt Dobránszky elgondolkozva. - Igen, igen, ezután minden beszédembe teszek egy élcet. Jól van, Ottó, addig nem szólalok fel, míg egy viccem nem lesz...

S így nem szólalt fel Dobránszky sem. A paragrafusok tehát szerencsésen potyogtak alá a rostán.

»Hiszen megy az magától« - mondá Tisza, s kiment a folyosóra, ott sétált, nem is törődve a javaslat további sorsával, hiszen ott benn van Trefort. Még Szász Károlyt is magával hozta, hiszen megvédik azt ők is ilyenkor, midőn senki sem támadja már...

Csak a 14. § után állította meg a tanácsteremből izgatottan kijött Helfy Ignácot.

- No, hát hogy mulattál odabenn?

- Úgy, hogy fölszólaltam én is, és...

- No és?

- És megbuktam.

Sétálnak, beszélgetnek együtt hosszabb ideig, egyszer csak megszólal a Péchy csengettyűje belülről.

- De már bemegyek, Náci - mondja Tisza -, megnézem, hogy hát most meg ki bukott meg?

- Akárki - feleli neki -, de te, fájdalom, bizonyosan nem!

Ma már én lettem volna az első ember, aki kijön a türelemből (persze csak itt a karcolatban) a vita hosszadalmassága miatt, ha véletlenül maga Tisza Kálmán nem fakad ki, hogy már unja, s meg nem fenyegeti a t. Házat, hogyha ez így tart, behozza az esti üléseket is.

Hüm! Ha Tisza unja, az már más... az már egészen más i Akkor csak csinálni kell a beszédeket erősen. Legyen lúd, ha kövér! - hogy a Csanády stílusával éljek.

Ámbátor ha az esti ülések behozatódnak, akkor vége van a pártéletnek egészen, akkor kivált a függetlenségi pártból nem lesz semmi.

Mert ami a pártot összetartja, az egyedül a tarokk.

A nagyságos klubban van tíz kártyasztal. Minden asztalnál ül négy ember, ez negyven ember. Minden embernek van egy gibice, aki vele érez és vele szenved, ez már összesen nyolcvan ember.

Ez a nyolcvan ember összevéve a klub. Amint a tarokk megszűnik, megszűnt minden. Az a selyemszál, melyre partnerek, gibicek összefűződnek, szét lesz szakadva, s ha az a cérnaszál egyszer szétszakad, még kötéllel sem fog magának embert Mocsáry Lajos, akinek eldiskurálgassa az ideáit, hogy mit nem kellene tenni, mert hogy mit kellene, azt mindig elhallgatja.

Okosan! Hiszen ebben az elhallgatásban van az ereje...

De ne csináljunk magas politikát, hanem térjünk vissza a Házba, melynek már napok óta ijesztő kígyója ez a 22-ik §. A vörös posztó a felekezeti szemeknek.

Meg is vadult Mocsáry megint, s jó Thaly nem különben meghúzta a debreceni nagy harangot. De ki is hólyagosodott a tudománya ebben a sok harangozásban.

Dobránszky ma is sikerülten el tudta titkolni szellemes voltát, Tisza pedig ügyesen el bírta árulni, hogy mégis kálvinista.

Hát persze meg volt elégedve magával mind a kettő.

Hanem legjobban meg lehetett elégedve Baross Gábor, aki itt se volt, pedig ma búcsúztatta el az elnök.

Szegény tót szerecsenkém! Én vesztettem benne legtöbbet!

Nincs, oh, nincs arányban az én veszteségemmel, amennyi keveset benne a kormány nyert!

Hanem azért summa summarium mégiscsak Thaly Kálmán volt a nap hőse.

S amellett valódi hős, aki úgy cselekedett, mint a történelemben Szécsi Dezső, magára vette ugyanis a Mocsáry ruháit, hogy ő haljon meg inkább helyette.

De Mocsáry is hős... ő meg a Thaly ruháit szedte magára, s utána iramodott a zászlóval.

Nem tudom én, melyik volt szebb, melyik dicsőbb, melyik nagyobb...

Csak azt tudom, hogy a jó Göndöcs papa egy mesécskét kezdett elbeszélni az autonómiáról és az államról.

Az autonómia elment az államhoz... vagy mit beszélek, egy szegény ember elment a szomszédjához, s kölcsönkért tőle egy bögrét.

Mikor a bögrét visszavitte, vett még négy-öt kisebb bögrét is, s azt odaadta a bögre-tulajdonosnak.

- Hát ezek mik? - szólt a bögre-tulajdonos.

- Hát megfiadzott nálam a bögréje, kedves szomszéd. Ezek a kis bögrék.

A fösvény ember igen megörült a bögréknek, s ezentúl mindenféle engedményt megtett a szegény szomszédjának.

(Ejnye, Göndöcs papa! Hát hol ebben a mesében a célzás?)

(Hát abban van, fiaim, a historikum, hogy az autonómia azokkal a levegőt lázító pátens dolgokkal többet adott vissza az államnak, mint amennyit kapott, de csak hallgassátok hát még végig a mesémet!)

Mint mondám, a szegény szomszédban nagyban bízott a fösvény ember, s mikor az egyszer eljött hozzája, hogy a drága télikabátját kölcsönkérje, egész készségesen odaadta azt is.

Hanem a kabátot nem hozta vissza többé a szegény ember. Úgyhogy rá kellett menni a nyakára.

- Hol a kabátom?

- A kabátod? - szólt a szegény ember. - Meghalt, eltemettem, odavan.

- Meghalt? Az lehetetlen, ne beszélj bolondokat! Nem hiszem. Gyerünk a bíróhoz.

Elmentek a bíróhoz, és a bíró azt az ítéletet mondta, hogyha a bögre megfiadzhatott, és azt akkor elhitte neki, bizony azt is el lehet hinni ezek után, hogy a kabát pedig megüdvözült.

Ebből pedig az a morál, hogy az autonómia jó szolgálatot tett, nem tagadom, de azért vigyáznunk kell, hogy ezentúl ne tehessen rossz szolgálatokat az államnak. Mert így megy az stb...

*

A derék Göndöcs papa különben ma nagyon el volt keseredve, hiszen az újságban is olvashattuk az okát, hogy névjegyeket hamisítanak a nevére.

Ahogy benne van a vádaskodásban, holnap majd meglehet, rám fogja, hogy én meg ezt a mesét hamisítottam a nevére.

Minden ember el van már keseredve. Már rég elunták volna a középtanodai vitát a képviselők, ha Mocsáry nincs és Thaly. Ezek még tudnak némi érdeket kölcsönözni a hétnek: van kin szörnyülközni és kit szidni.

Az ő beszédeik odavitték a pártot, hogy ma a következő párbeszéd folyt le két szélsőbali képviselő között:

- Ki beszélt most?

- Helfy.

- Tetszett nektek?

- Nem tetszett.

- Biztosra veszem hát, hogy nagyon okosan beszélt.

S úgy is volt. Okosan beszélt. Formális hadjárat indult meg ellene a pártja részéről. De Helfynek helyén van az esze. Megszokta ő már a hordárokat.

A folyosón Zichy Jenő gróf mesélgetett Mailáth meggyilkolásáról s azzal összefüggő körülményekről. Roppant irigyli Spangától, hogy a neve annyiszor előjön nyomtatásban.

Különben a nemes gróf egyszerű módját javasolta annak, hogyan kell elbánni a rablógyilkosokkal.

Egyszer egy éjjel őhozzá is beállított egy marcona fickó, ki a Mailáthéhoz hasonló módon szintén a tornácon mászott fel.

Jenő gróf a hálószobájából vette észre a keletkező neszről, hogy valaki jár az erkély szalonban.

Felugrott ágyából, benyitott, s ott látta a rablót, esetleg gyilkost egy nagy tőrrel a kezében s egy égő makrapipával a szájában.

Villámhirtelen ott termett mellette.

- Itt nem szabad pipázni! - mondá, s úgy arcul vágta, hogy a pipa rögtön kiesett szájából, s millió darabra tört össze.

A marcona ember elrestellte magát, hogy ilyen illetlenségen kapták rajta, s szelíden engedte magát kituszkolni a szobából.

A gróf öt forintot adott aztán neki, s legurította a lépcsőkön.

Már csakhogy sok mindenféle dolog történik meg ezzel a mi szegény Zichy Jenő grófunkkal!

A Házban ezalatt rendkívüli dolog adta magát elő, a 31-ik § szó nélkül fogadtatott el. Igaz, hogy az egész paragrafusban csak az van megírva, mi a direktor. S ez csak a diákokat érdekli.

Trefortnak nagy örömöt okozott ez, Madarásznak ellenben nagy bosszúságot.

Az öreg Madarász ugyanis az egyedüli ember, aki mindig jelen van az üléseken.

Egész dicsősége, múltja abból áll, hogy mindennél mindig jelen volt. Nagy események történtek meg a szeme láttára. Ez az egész.

E jelenvalóságra annyira kényes (tudja a kis ravasz, hogy mitől hízott meg), hogy még sétáit is ott végzi a »Házban« a szélsőbali padsorok mögött. Izgatottan járkál fel s alá, s szüntelenül belebeszél a szónokok beszédjeibe, de csak dünnyögve, alig hallható mormogással. Úgy, hogyha jegyezné valaki, az öreg naponkint több árkus beszédeket mond el magamagának.

S ezek a beszédjei bírnak maradandó értékkel, ezek kormányozzák hátulról Krisztinkovichot, Szabó Kálmánt és Nagy Ferencet.

Azok a beszédek, melyeket nyilvánosan mond el, szintén igen ügyesek, de ezek már ártanak emezeknek és hasonlítanak a bolgár hímzési mintákhoz, hogy aki egyet lát közülök, a többit már kitalálja.

A karzaton is nagy pangás volt. Mindössze egypár vidéki ember gubbaszkodott ott, kérdezősködve, mutogatva.

- Ki ott az a szép arcú öreg képviselő a Trefort háta mögött?

- Nem képviselő az.

- Hát mi?

- Szász Károly, miniszteri tanácsos.

- Hát annak a haza sorsán keserűvé vált ábrázatnak amott ki a gazdája?

- Az meg Szathmáry Károly. De az se képviselő.

- No, hát akkor a tüzes istennyila érte az egész Házat. Hogy válogatják ki ezek az urak magukat, ha szavazni akarnak?

Azután így monologizált tovább: »Bizonyosan a hangjukra vagyon ráütve a háznagyi stempli, arról ösmérik meg, melyik igazolt képviselő«.

A tisztelt Ház rendesen olyan, mint a tojásfőző gép, mely két üveggömbből áll, melynek hol az egyikéből száll alá a homok a másikba, hol a másikból az egyikbe.

Ma minden homok a folyosón volt. Elevenség, élet uralkodott itt. Vidáman csevegő csoportok alakultak. Polónyi kapacitálta Szerb Gyurit, hogy prenumeráljon a »Nemzeti Újság«-ra, vagy ha azt sokallná, csapjon át a szélsőbaloldalra.

A jó öreg Pulszky papa szintén ott mesterkedett ma szellemes ötleteivel s találó megjegyzésekkel.

- Istenem, milyen egészen más volt ez a Ház, míg én benne voltam! Most már nincs nagy embertek ugye? Kivévén a fiamat, a Gusztit.

- Nincs, Feri bácsi, mióta te elmentél.

Hetykén igazítja meg veres virágos kendőjét, melybe a nyaka van begöngyölítve.

- Elmentem. Mert semmi dolgom sem volt itt. Kossuth összeveszítette a nemzetet a monarchiával, ezért volt nagy. Deák azután összebékítette. S ő ezért volt nagy. De hát én most már mi az ördögöt csinálhattam volna?

Tisza is ott künn tartott cercle-t a folyosókon; de azután megunta a dolgot, vagyis inkább szökött a Torontál megyei atvafiak elől a Házba.

Hanem ott sem hagyták békén. Turgonyi nyomban meginterpellálta a regálé megváltás tárgyában.

Azonnal felelt. Azonban nagy volt már a nyüzsgés-mozgás az ülés végén, egy szavát se lehetett érteni, csak azt látta az ember, hogy áll, hogy a száját mozgatja, s hogy a kabátját gombolgatja ki-be a jobb kezével, míg a ballal úgy tesz, mintha köpülne.

Ezek a jellemző gesztusai.

Ha árnyéka vetődnék a falra, egy köpülő embert mutatna az.

S ez a köpülő ember valóban köpül, egyre köpül, s mindig vajjá tudja tömöríteni a sok híg folyadékot.

[ápr. 13.]

Esős időben aluszékonyabbak az emberek. A morcos idő odakünn leverőleg hat a kedélyekre. A »Ház« öregebb tagjainál kiüti magát a köszvény, a fiatalabbaknál pedig a tegnapi katzenjammer.

Künn a ruhafogasok horizontján egész parupli-erdő, száz kipeckelt óriás denevér egy sorban. Parupli alatt még csak egyszer csináltak forradalmat az emberek, amióta a világhistória emlékezik.

Parupli alatt csak temetni lehet.

A parupli a szomorú, borús hangulat jelképe.

Ilyenkor nem jó beszélni. Az üvegfedél, melyen nagy esőcsöppek gurulnak, szürke s olyan bántó világosságot szűr át, hogy még Móricz Pál arca is melankólikusnak, merengőnek látszik.

- Talán szerelmes? - mondja mellettem valaki.

- Kibe? Tisza Kálmánba?

- Nem, nem tréfálok. El kell olvasni a »Pesti Hírlap« keddi apróhirdetéseit.

- Mi van bennök?

- Azokban van meg a nyitja, mért bántja Bartók a »Bolond Istók«-ban Palyát.

- No, ugyan miért?

- Mert Pál úr maga is költő. Nézzétek, olvassátok el. Én kivágtam:

Prizellim
Szerelemnek szerelem az
ára:
Rajongó szívemnek szíved
tündérvára,
Csókkal fosztogatom csók-
termő kis szádat
Szeresd azért Te is szerető
Palyádat.

- Szép, nagyon szép! Adta Palyája, de kemény gyerek! No, most már legalább két Pál fog tündökölni a költészet egén: Móricz Pál és Gyulai Pál. Csak azt szeretném tudni mármost, ki lehet az a Prizellim?

- Gyanakszom, gyerekek, hogy az mégiscsak Tisza Kálmán, respektíve az ő álneve.

Ilyen hivalkodásokban telik el az idő. Vizenyős tréfák és élcek kerekednek.

Az írói karzaton is csevegnek. Dóczi-Csiky ügyet szellőztetnek, csak Neményi Ambrus veszi még komolyan a dolgokat, de tán ő is csak addig, míg lejjebb nem jut egy-két arasszal, magába a tisztelt Házba.

A karzatokon szintén unalom. Egy asszony a kisfiát is elhozta. Egyedül az néz még körül érdeklődve: nagyon éretlen még szegényke!

- Hát az a bácsi kicsoda ott?

- Melyik? Az, aki ott a függönyök közé húzódott?

- Az, az. Ugye az a király, édesmamám?

- Nem biz az, ficskám! Az Péchy bácsi.

- Ugye búvócskát játszik, édesmamám?

- Oh, te kis bolond! Hát miről gondolod?

- Hát arról gondolom, mert lekötötte nyakáról a csöngettyűt, hogy meg ne találják a hangja után.

De míg én itt bolondságokat beszélek, addig ugyancsak fogynak ám a paragrafusok. A 36-iktól eljutott a Ház egész a 60-ik paragrafushoz. S olyan simán ment az egész, hogy alig történt egy kis felszólalás s jelentéktelen módosítvány. Mindenki pihentette az eszét. Még Herman is.

Az ülés elején Szapáry Gyula két kellemes törvényjavaslatot nyújtott be.

S erről a két javaslatról, melyben ki lesz mutatva, honnan fizetjük meg tartozásunkat (no, már arra csakugyan kíváncsi a t. Ház, hogy honnan?), erről a két javaslatról egyszerre eszébe jutott néhány művelt embernek, hogy ma Gyula napja vagyon.

Nosza híre terjedvén, hogy Móricz Pál nagy versifikátor, nyomban megbízták, készítsen egy névnapi poémát, mire Pálunk elkezdte faragni a következő versezetet:

Pálinkába jó a keserű mandula,
Kabinetbe jó a gróf Szapáry Gyula,
Pénze ugyan nincsen, de ész van ám szépen,
Amit vett tőle az ország kölcsönképpen,
Nagy kamatot fizet tőle a hon, noha
Tilalmazva vagyon kártékony uzsora.
Dehát hiszen minden csak lárifári,
Éljen tehát a jó Szapáry!
Kívánom én, alázatos szolgája,
A kormány szerető Palyája.

Lassan készült a vers, de elkészült, csakhogy mire készen lett, a pénzügyminiszter akkorra már elhagyta a Házat, s nem volt kit megtisztelni.

Csak nagy keresés után fedeztek fel végre még egy Gyulát, Odescalchy Gyula herceget. Jó szerencse, mert Palya már annyira bele volt dühödve a gratulációkba, hogy a végínségtől szorongattatva, talántán Verhovay Gyulát köszönti vele fel, s utoléri még virágzó férfi korában a kegyvesztés.

Az ülés végén Tisza azt az ígéretet tette Helfy Nácinak, hogy szombaton olasz politika lesz.

- De már erre eljövök, édesapám - mondja Madarász Jenő -, mert énnekem úgyis olasz levegőt preskribált, a kilógus.

Az egész Ház megnyugodott a mai eredmény fölött, csak Komjáthy Béla feszengett nyugtalanul, kuruc szemeit merően Paulerre szegezve, mintha mondaná az Ebergényi István ügyben:

- Hát velem mi lesz, kegyelmes uram?

Az »örök javaslat« ma megint lassan ment. A 60-dik paragrafus nehéz zátony lett.

Pedig rendes logikai mértékkel mérve az emberi szenvedélyeket, azt kellett volna hinni, hogy Spanga elfogatása el fogja némítani a felszólalókat, mivelhogy előre látható dolog, hogy ily eseménydús napon a dikciókkal nagy eroberungot tenni nem lehet.

- Spanga el van fogva! - kiáltá örvendezve Pauler. - Legalább nem akad fel az igazságszolgáltatás kereke!

- Spanga el van fogva! - szólt Tisza. - Mégis van hát rend országomban!

- Spanga el van fogva! - rikoltott fel Dávidházy Andor (álnéven Kármán Lajos). - Nem adom száz forintért, hogy nem Thaiszék fogták el.

- Spanga el van fogva! - nevetett a markába Verhovay. - Most már nyugodtan áttérhetünk megint az eszlári ügyre!

És mindenkinek igaza volt.

Csak Szemző Gyula károsodott rettenetesen. De előbb hadd mondjam el, ki az a Szemző Gyula.

Szemző Gyula tökéletesen hasonlít mindenben Reviczky Károlyhoz.

De mindebből igen nehéz fogalmat alkotni róla, mert Reviczky Károlyt személyesen senki sem ösmeri. Egy név, mely néha fordul elő a szavazási lajstromokban a távollevők között.

Magyarországon sokan híresültek el már azon a címen, hogy »jelen voltak«, most végre megtörtént, hogy valaki azért lesz híressé, mert örökké távol van.

Ez Reviczky Károly. - S ennek a képmása Szemző Gyula.

Gondolkozó körökben azt állítják, hogy Reviczky Károly valószínűleg nem is létezik. Hanem csak egy megbízó levél az egész, mely egyszer Eszergom megyéből beérkezett az elnökhöz.

S valóban a derék esztergomiaktól kitelik az a furfang, hogy csak egy költött nevet szerepeltetnek, s annak az öt forintjait összegyűjtik, s bedobatják a papok perselyeibe, mert az ilyen dolgokat mind megengedi a Gury erkölcstana.

Csakhogy ezt a vélelmet nagyon megrontja az, hogy Reviczkynek a hasonmása, Szemző Gyula, most csakugyan megjelent és tényleg látható.

S ha Szemző Gyula tényleg megvan, miért ne lehetne meg tényleg Reviczky Károly is?

Szemző Gyula pedig megvan. Sőt ma beszélni is akart. Egy javaslatot gondolt ki a napokban, hogy miképp kellene elfogni Spangát. Csalhatatlan, pozitív javaslattal lépett volna elő, mely azon esetre is biztos, ha Spanga felismerhetlenné tette volna is magát.

Fogja el a rendőrség Pestnek minden férfi lakóját. E tömeges elfogatásoknál egy bizonyos, és ez az, hogy valaki okvetlenül a legutolsónak marad az elfogatásnál. S ez a legutolsó lesz Spanga.

De hát malőr!... A pozsonyi elfogatás tönkretette a praktikus javaslatot úgy, hogy az ma már csak a folyosóknak esett ádáz martalékul. Ott is mint elkésett, rossz vicc.

Bent a Házban Herman excellált. Igazi bagoly, aki a Minerva lábainál növekedik. Bagoly szempontból fogta fel a dolgokat, de saskeselyű lett mihelyt Zay ellen fordult.

Ma a szegény Zayn szántottak. Még Trefort is megpróbálta az ő szegény kivérzett hátán, hogy milyen az, ha ő is üt, ő, akit mindég csak ütnek.

Végül meg akarok még emlékezni egy »szűz« szerepről is. Szabó Kálmán lépett ma ki először a sorompóba, s a tanári képesítéshez a teljes testi épséget és egészséget is indítványozta.

- Ez a tanárnék dolga! - dünnyögé elmésen Odescalchy Gyula.

Végre még Missics kívánt szólni, de nem akarták már ma meghallgatni. Denique nincs többé auktoritás, még a földig érő szakállban sem.

A derék néhai Kemény Istvánról beszélik, hogy nem sokba vette a demokráciát, pedig tulajdonképpen maga is csodálatos vegyüléke volt a demokratának és arisztokratának.

Mindegy, haragudott a demokratákra, annyi áll, s e feliratot hordta az esernyőjén egy időben:

»Oh, demokrata! Ha eltulajdonítanád ezt az esernyőt, gondold meg, oh, demokrata, hogy az a szegény báró Kemény Istváné volt!«

Ez az esernyő-felirat nem tűnt ám el egyszerre az esernyővel. Ott van az sok helyütt. Megtaláljuk azt hol kidomborodó, hol elmosódott betűkben társadalmunkban, parlamentünkben lerí mindenünnen, meglátható mindenütt, még az úgynevezett demokraták beszédjeiben is, a törvény kerüli ugyan, de el nem hagyhatja, a törvény őrei, a miniszterek, elhagyják ugyan, de utánuk kullog ezerféle alakban, ott ólálkodik az ajtóküszöbökön, ott csillog a bérszolgák kabát gombjain, ez a gúnyolódó bolondos felirat: oh, demokrata... hahaha, demokrata!

De sehol sem látja az ember jobban, mint a Házban... De mégis a folyosón. A nagyurak ott járnak-kelnek, s mintha valami sajátszerű suhogás támadna körülöttük. Mint mikor a sasok repülnek. Pedig ők nem repülnek. Legfeljebb egymás után húzogatják a podagrás lábukat. Az orruk fel van húzva. Maguktartása negédes. Raccsolnak. Nem nevetnek, csak mosolyognak. Beszédük halk, mozdulataik kimértek, s a homlokukra fel van írva a gúnyos szó: Oh, demokrata...

Így haldoklik, vérzik, s múlik ki szó nélkül, csupán egyetlen gúnymosoly árnyalatával ajkán, a magyar arisztokrácia.

Még ma ők vannak túlsúlyban, s az ő gúnymosolyuk tükröződik vissza mindenen, de ez a fénye a keserű mosolynak mindig halványabb, gyengébb.

Az esernyő lassankint egészen a demokrácia kezeibe jut, s még a felirat se fogja mondani, hogy »gondoljátok meg, hogy nem a tietek volt«.

E mulatságos, de sok tekintetben elszomorító processzus ezzel az esernyővel magyarázója mindannak, ami történik. A középtanodai törvényjavaslat is így készült, így lett letárgyalva. Hát még, ami ezután fog majd következni!

A főrendiház reformja.

No de ne vágjunk eléje a jövendő időknek. Nem jól áll nekünk filozofálni. Még Dobránszky se teszi. Pedig neki jól áll.

Hiszen mi csak a napokat jegyezzük, nem az időket, s azokban is csak azt, ami tréfás dolog.

De a tréfás dolog vajmi ritka.

Íme, uraim, nézzék önök Missics Jánost! Mert Missics János megvan még és beszél. Missics János, miképpen a leányzó, nem halt még meg, hanem csak aludt.

Régen nem hallottuk már az öreget. Azóta ő sokkal fiatalabb lett, mi pedig megöregedtünk. Szakálla megfeketedett, és a memóriája megnagyobbodott. Mennyi tömérdek idézet! Csak úgy hemzseg minden lépten-nyomon. Honnan emlékezik ő mindezekre?

»Babilon vizeinél ültünk és sírtunk, midőn Szionra gondolánk.« Bibliás Kiss János óta nem élveztük a szent idézetek üdítő szagát. Mintha egy-egy egész tavaszt hozna le a tömérdek szóvirágban, mely mellé hallani véljük a temesvári erdők zúgását is, amint enyeleg lombjaikkal a tavaszi szellő.

E virágok közt láttuk meg Missicset újra. A beszéd nem volt jól kigondolva, de a jóakarat is valami. Se nem volt jól elmondva, de így talán jobban hatott.

Voltak kitűnő helyei is.

»Nemzetiség, hazaszeretet azon titok, mely mindent egyesít.«

(- Ejnye, János!)

»Legyen a nemzeti szellem ébredése áldásos, mint a napé, melynek első fénysugarait a zefír szárnyán, örömmel üdvözlik a munkálkodó méhecskék.«

(- Ejnye, János! János!)

E rettenetes chria elmondása után mély csend következett be, mindenki át volt hatva attól a gondolattól, hogy hallgatni arany, csak Wenrich Vince nem.

Vince csak kettő van a Házban, ő meg Tischler Vince, de egyik se tele pince. Még kevésbé születtek burokban. Olyanok mint a »girigári« a ferbliben, hogy meg lehet velök nyerni a kasszát is talán, de erre soha senki se gondol. Rossz blatt! A rossz blattnak pedig az a tulajdonsága, hogy nem tesznek rá. A Wenrich módosítványát nem fogadták el.

Amire aztán kedvet kapott szerencsét próbálni a »lefűrészelt oszlop«, aki senki más, mint Győry Elek.

Isten után ő legtöbbet köszönhet arra nézve, hogy tekintélyes ember lett, a magas csizmasaroknak. Néha azonban egy-egy beszéd is emelőrúdjává válik.

Ma is sikerült neki korrigálni. Értelmes ember, annyi bizonyos. De nem a teremtők, hanem a korrektorok közül való. A korrigálás pedig végre is unalmas és hálátlan munka.

De hát ez mind csak lirom-lárom azon összecsapáshoz képest, mely Wolff, Tisza és Orbán Balázs között lefolyt.

Csodálatos, hogy meg nem unják ezek a szászok a folytonos nyelveskedést. Valaki találóan nevezte el őket a »nagy köpködőknek«. De viszont nem lehet tartani jóízlésnek, hogy minden vakkantásukra csatarendbe állnak a magyarok, s egész komoly szóharcot visznek ellenök. Kár a sok beszédért. Hadd csevegjenek kedvök szerint a kis kedvesek!

Wolff ma a prímást is belekeverte. Hogy azt mondja, egy titkos egyezmény van a prímás és a kormány között, azért vannak a javaslat mellett a katolikus papok.

No, lett erre a leleplezésre nagy ijedelem. Lesz itt haddelhadd, ha ezt meg találja hallani Mocsáry vagy Thaly Kálmán. Azok elölről kezdik! Ni, Kiss Albert már hegyzi is a fülét.

De szerencsére nem vették észre. Mind a kettőnek a háta mögé odaült jó taktikával egy-egy mameluk, hogy disztrahálja őket. Az egyik a Kék Macskáról beszélt mulattató kalandokat, a másik pedig Mocsáryt dicsérte. Ti. az, aki Mocsáryval diskurált.

Így múlt el a nagy veszedelem, s lőn megint nagy diadala a miniszterelnöknek, aki olyan szikrázó feleletet vágott oda Wolffnak, hogy még az öreg Horvát Boldizsár szemeiben is fölcsillogott lassan-lassan e beszéd hatása alatt a nemzeties harag és kevélység.

Azután még Orbán Balázs rúgott nagyot a szászokon punktumnak.

Azok megszégyenülve, feldühödve, összetörve, vörösre, fehérre, zöldre válva hallgatták a csihi-puhit. Tudom, lesz este szomorú szász vacsora a »Virágcsokor«-ban!

Ezalatt Tiszát magasztalták a hívek és nem hívek a folyosókon, ahol nagyon meglátszott ma az utóbbi esős napok nyoma. Hogyan? - fogja kérdezni a nyájas olvasó.

Hát úgy, hogy a folyosó minden szögletéből egy vízi ember feje bukkant ki.

Ott cikáztak Jankovich Miklós, Horváth Gyula, Károlyi Sándor, s az isten tudná még, mennyien, akik az esők által megrongált töltések sorsának megreparálását viselik szívükön.

Mert a magyarországi időjárás minden alakban itt ezen a folyosón végződik.

Ha esik, deputáció jön a vízvédelem iránt.

Ha nem esik, akkor is deputációk jönnek, adóelengedés iránt a szárazságnak miatta.

A t. folyosó olyan, mint a barometrum. Minden időjárást megmutat fokok szerint.

S akik kint voltak a folyosókon, egyszerre megdöbbenve hallják a nagy hírt, mely szájról szájra száll:

- Uraim, tudják-e, mi történt?

- Ugyan mi. Bevallotta?

- Kicsoda?

- Hát Spanga.

- Dehogy. Nem az történt. Hanem bevégeztük a középtanodai javaslatot.

Valóban, minden jel arra mutatott. Trefort és Szathmáry György hanyatt-homlok rohantak ki az ajtókon. »Isten veletek, kedves ülőhelyek!«

E búcsú csak a szemeikben tükröződött. Mészáros Nándor arcán csak a mély levertség igazolta, hogy így van: »Én most már eljátszottam játékimat«.

Dobránszky Péter felsóhajtott: »Elmúlt pohár, miből fogom szomjamat oltani ezentúl?«

Csak Madarász bácsi mondá kedélyesen:

- Én bizony sajnálom, hogy bevégződött. Már egészen beleszoktam.

- Valóban én is - vágott közbe Beniczky Gyula -, én bizony akár ítéletnapig eltanácskoztam volna fölötte.

- Most hagyják el - panaszkodék Bölöny József szemrehányón -, mikor már mindnyájan szakemberek lettünk!

Most pedig hadd vegyek én is búcsút e rettenetes javaslattól, mely immár törvénnyé lészen, s mely negyven napig táplált emlőjén, s hullatta fényes haját karcolatoknak.

Isten veletek, kedves szászok! Isten veled kukorikoló kakas a kálvinista tornyokon!

Fordítsuk meg a címerpajzsot a kihűlt beszédekre és a végelgyengülésben kimúlt ideákra.

A többi, ami még következik, majd kitudódik a jövőben a diákokon.

Nekünk jó az, ha úgy nevelik őket, hogy semmit se tudjanak.

Mert így, csakis így lehetséges, hogy okos embereknek tartsanak bennünket, apáikat.

...De iszen van ennek a Trefortnak sok előrelátása!

Rövid ülés volt. De jobb talán, ha még rövidebb lett volna. A legvégét bízvást elengedtük volna.

Az ülés legelején felolvasták a középtanodai javaslatot. No, ezt is elengedtük volna.

Azután a kérvények jöttek. A kérvények mindig mulattatnak engemet, mert azok amellett tanúskodnak, hogy még mindig nem vesztek ki az egészen naiv lelkek a világon, akik szentül hiszik, hogy a t. Ház megorvosolja az ő bajaikat.

Pedig ezzel a legjobb esetben is csak időt vesztenek a kérvényezők, mert a »Ház« nem tehet egyebet, mint hogy a legigazságosabb dolgokat is legfeljebb illetékes elintézőjükhöz utasíthatja.

Dacára a limonádé petícióknak, melyek közül csak a békéscsabai katolikus kérvény engedett egy kis kalász-böngészetet, felszólalásra késztetvén Apponyi Albert grófot, Pulszky Gusztit (ez a Guszti kezdi magát pompásan viselni egy idő óta!) és még Göndöcsöt is, a Ház minden részeiben bizonyos forrongás uralkodott.

- Dinamit-szagot érzek valahol! - mondogatta Prileszky. - Pedig ez az orr... (már ti. az ő saját orra) ez az orr kemény egy orr!

Dinamit-szagot? De hát hol? Ki? Kit? Miért?

Szétnézek, hát látom, hogy az egész folyosón megyei főispánok ülik a padokat. Teringette, ez csakugyan valami! De hát mi? Mit keresnek itt a főispánok most, mikor az ország »örökös ura«, Tisza Kálmán nincs jelen?

A »főispán járás«-ra fektetvén kombinációimat, gyanús szemekkel méregettem a tekintetes vármegyéket.

Mert ezeket az urakat meglehetősen könnyű kiösmerni.

Ha nekik van valami kívánságuk, egyenként kullognak be a folyosókra, ha azonban a kormánynak van valami kívánsága, akkor jönnek csapatosan, mint a ludak.

De hát mi kívánsága lehetne a kormánynak? Aztán van is most kormány, ha Tisza nincs jelen? Láttam ugyan, hogy Futtaki barátságosan veregeti meg egyiknek-másiknak a vállait, de már az mégse látszik egészen valószínűnek, hogy Futtaki rendelte volna be a főispánokat. Azazhogy Futtakitól kitelik, hanem a főispánok nem jöttek volna be neki.

No, ezt a rébuszt nem fogom megfejteni. Hacsak... hacsak az nem történt, hogy harminc megyei pénztárt vittek el egyszerre az uralkodó tolvajbandák, s most egyszerre harminc főispán jön a szomorú jelentéssel.

Nem itt van a dinamit, nem itt...

A csángó bizottság cikázik sötéten... súgnak-búgnak a szögletekben. Holla! A csángó bizottságban lesz a hiba. Bizonyosan Nagy Gyuri csinált valami bajt.

László Miska mutogat is valami bukovinai levelet, s minden haja szála az égnek meredezik!

Keresik Somssichot. De Somssich nincs sehol. Keresik Odescalchyt. De Odescalchy azt mondja, hogy mikor Álmos behozta a magyarokat, átadta az egész mesterséget Árpádnak. Keresik Hojtsyt. Hojtsyt meg is találják. De ő már olvasta, azt mondja, a levelet és el van keseredve. Erre elcsüggednek, s olyan embert keresnek, aki még nincs elkeseredve, hogy azt keseríthessék a levéllel.

Végre megtalálják Bánffy Bélát. Nagyot lélegzenek. Bánffy még nem olvasta a levelet.

A levélben az áll, hogy a csángók nagy része már eladta földjeit, ingóságait, jönni akarnak. Kezd beállni a rettenetes nyomor, összepárosítva a türelmetlenséggel. Csinálni kell valamit. Telepítsük őket sürgősen.

- De hová?

Mindenkit ez a kérdés üt hátba. Hova, merre? Hol van ilyenkor Jókai? Ő leleményes elme. Ha már most mi a fantáziánkkal megcsináltuk a tündöklő telepítési regényt, gondoljon ki neki valami jó véget.

Végre is nem jut eszébe több hely senkinek Magyarországon, mint az Eötvös Károly egy csángójáé. Ez az egy elhelyezési terv már megvan. De a többi csak a levegőben függ. Hanem az Eötvösé, az biztos. Mintha már látnánk az »Egyetértés«-ben a tárcát: »Az én saját külön csángóm. Írta: Eötvös Károly«. Micsoda kedélyes csángó lesz abból, majd meglátjátok!

Meggyőződtem, hogy ebből áll a csángókérdés most, de hát ez nem dinamit, hanem inkább nedves puskapor.

S míg én így töprengtem a dinamiton, azalatt az egyik oszlopnál ott pipázott makra tajtékpipából egy igénytelen alak. Bánk bán »Tiborc«-a nézhetett így ki, de még mielőtt kitört volna belőle az elégedetlenség. Úgy ül ott, mintha nem is gondolkoznék, s olyan fehér, mintha az Albina fajból volna. Pipaszár lábszárait amint átrakja, hol az egyiket a másik fölibe, hol a másikat az egyik fölibe, mindég meg-megcsördül csizmáján a sarkantyú. Mintha mondaná: »Hallod-e Füzesséry Géza, én szereztem a mandátumodat«. Azután a másik lábon csördül meg a sarkantyú: »Igenis, én, én«.

Hát ki hitte volna, hogy ennek az utolsó magyarnak van a belső zsebében az a dinamit, ami itt mindjárt elsül?

Pedig úgy volt. A reporterek, akiknek még jobb szaglásuk van Prileszkynél is, már érezték, s nem egyszer vetettek sanda szemeket egy kék papiros fölé, melyet a nagy honatya kihúzott, elolvasott meg betett a zsebébe.

Egészen az ülés végére hagyta, hogy ott csattanjon, mint az ostor hegye. Ki volt már az számítva.

Mikor az Ugron mondókája folyt, a két sarkantyús láb megindult befelé.

A Házban csak kevesen sejtették, mit fog beszélni, midőn felállott.

Őróla, aki mindég csak védeni szokott, nem képzelhették el, hogy vádolni fog. Pedig nem érdekes már a magyar parlamentben semmi, csak a vád.

Halk hangon kezdte, van-e tudomása róla a belügyminiszternek, hogy a gráci rendőrség Glavocsnik nevű biztost Pestre küldött, hogy itt egy tolvajbandát kinyomozzon...

Azután felemelte fejét, s hangja a pátoszba csapott, hogy de már most ide vigyázzatok ám...

...és van-e tudomása, hogy a följegyzett rendőrségi névsorban egy országos képviselő neve is fel van írva?

Ez a mondás fölrázta a Házat egészen. Meghökkenve mozdult meg minden ember.

- Ki az? Ki az? - kiálták.

- Nevezze meg! Hallani akarjuk.

Az elnök elsápadt, idegesen nyúlt a csengettyű után, de csak a kalamárist markolta meg, az pedig nem cseng.

Az egész Ház, mintha összebeszélt volna, Tiszát keresték. Minden tekintet azt látszott kérdezni: »Hol a gazda?«

A képviselők izgatottan tódultak a szélsőbal felé. Mint mikor egy nagy követ dobnak a vízbe, bizonyos gyűrűzés keletkezett egy helyen. Látni lehetett, hol ül a gyanúsított képviselő.

Szerencse, hogy úgyis vége volt az ülésnek, mert nem lehetett volna tovább folytatni az izgatottságtól.

A szárnyas ajtókat felszakították a szolgák, a képviselők zsibongva tódultak kifelé.

Polónyi mély indignációval mondá ott künn:

- Engemet gyanúsított!

Nagy csoport vette körül a megsértett képviselőt, ki reszketett felindulásában. Kínos jelenet volt ez. A nagy zajban magyarázni kezdte, hogy ő ugyan levelezett Grácba, de a megkárosítottak érdekében, mint ügyvéd. Ennyi az egész. A hangja elenyészett a tolongás és sürgés-forgásban, s a »Ház« a legnagyobb indignációval oszlott szét.

- Szegény függetlenségiek! - sóhajtottak fel némelyek. - Megeszik egymást apródonkint, s még csak azt se mondhatják nekik: »kedves egészségükre váljék«.

Hova lett mosolygó arcod? Micsoda szomorú »Ház« ez most? A képviselők mind úgy néznek ki, mint a római szenátorok a nemzeti színpadon. Komolyság minden arcon, némelyiken pláne méltóság ül.

A szemöldökök össze vannak ráncolva. Tegnap még operett dallamot fütyörészve, kissé féloldalra csúszott cilinderekben lejtettek be quadrille lépésekben a képviselők, még ibolyacsokor is volt a gomblyukaikban, ma már ugyanezeken az arcokon felhő borong, s lépéseik tompán, hatalmasan dübörögnek. A szemek is tele vannak haraggal, némelyekben pláne villámok égnek. Hermané tüzes rakétákat szór. Prónay Gábor orrlyukaiból forró pára gőzölög.

Aki tegnap piros ember volt, az ma sápadt-fehér a megdöbbenéstől, aki pedig tegnap fehér színű volt, az ma vérvörös a haragtól.

Némán üdvözlik egymást a folyosókon; ha szólnak is, halkan beszélnek, vidám, csengő kacaj nem hallik, sem kedélyes szó, mély csend van, mint a tengeren szokott a vihar előtt.

...Hogy írjak én most ezekről tréfás, kedélyes karcolatot?

Humorisztikus alakjaimat meglátom sorba. Itt jön ni, Göndöcs apó; de most egy csöppet se kedélyes. Nagy feje úgy néz ki, mint egy rettenetes bomba, amely most mindjárt el fog sülni, és felrobbantja az egész Házat. Itt lépeget kedves Dobránszky Péterem is. Jönnek sorba a Farkasok. Móricz Pál lihegve csörtet be. Az izzadtság verejtéke gyöngyözik homlokán, és olyan a magatartása, hogy nem tudok rajta nevetni.

Különösek ezek a mi magyarjaink. Hogy ím erővel kisebbé akartak tenni közülök egyet, egyszerre nagyobb lett valamennyi.

Még fülembe cseng a tegnapi ülés utóíze a csángó értekezletből.

Még kedvem volna megcsattogtatni a szatíra ostorát Szontagh Pál feje fölött, aki csak azon föltétel alatt adta rá a fejét, hogy elnököljön, ha nem tart sokáig.

Mert ha sokáig tart, akkor inkább ne is jöjjenek be a csángók. Nagyobb dolog az, hogy őneki ebédelni kell menni, és azután tarokkozni, mint az, hogy ezer lélek beköltözzék. Várják meg, amíg Somssichot elhagyja a nátha.

Szeretném föleleveníteni ugyancsak a csángó értekezletről Szilágyi Dezső szavait is, hogy:

- No, uraim, még ilyen bizottságot sem láttam, mely minden héten kétszer hal meg, kétszer támad fel, s melynek tagjait senki sem ösmeri, de amely azért országos nagy dolgot intéz.

Bizony szeretnék én erről egyszer egy szatírát megkomponálni...

Hanem ennek nem ma van a napja.

Már kezdődik is az ülés. Szól a Péchy csengettyűje; mintha tompább volna ennek is a hangja, mint a múltkor. Az is félrevert csengettyű ma.

- Helyre! Helyre!

Mindenki a padokba vonul, s mindenki lehetőleg közel igyekszik jutni a legszélső padsorokhoz, mert az lesz ma a színtér. A Háznak nagyon impozáns külseje van. A karzatok is tömve vannak. Az írói karzatok megtelnek mindenféle csőcselékkel. Nekem már nem is jut hely. De az ember nem mer szétütni köztük. Mert hátha ott ül a hatalmas gráci Glavocsnik is, sub titulo hírlapíró, s mindjárt lajstromba jegyezi az embereket, akikre gusztust kap.

Az egyiktől mégis megkérdeztem:

- Hát ön hogy jut ide?

- Én a »Hon« tudósítója vagyok, uram.

- A »Hon« már nincsen az élők között. Ön alkalmasint a másvilágról jön. S eszerint igaza van. Mert mi csak a szellemet képviseljük, de ön valóságos szellem.

Ilyen szellemek közül kellett végighallgatnom a mai ülést. És ezek a szellemek átkozottul tolongtak, feszelegtek és döfködtek.

Polónyi volt az első felszólaló. Mély csend lett, mikor felemelkedett. Oly mély csend, hogy meg lehetett hallani, amint Karátsonyi Guidó a nyakacsigáját vakarta, s amint Gromon Dezső mandzsettái suhogtak, ha a kezeit mozdította.

A napfény elé valami felhő tolakodhatott ott künn egy percre, s az óriási padlásablakon szürke borulat vetett árnyékot a tanácsterem falaira. S ez a szürke ónszín bizonyos keménységet kölcsönzött az arcoknak, kivévén a két Keményét, mert ezeken nem volt, csak kíváncsiság a Jánosén és tréma a Gáborén, hogy »Istenem, istenem, ilyenkor megy el otthonról... éppen ilyenkor húzza ki a lábát Bécsbe... istenem, istenem, de jó most, hogy engem nem tartanak semminek a kormányban, legalább senki sem tőlem várja, hogy intézkedjem!«

Míg Polónyi beszélt a síri csendben - nagyszerű volt egy-egy tekintetet vetni a Ház bármelyik tájékára. Bármely részlet kiszakítva úgy vette ki magát, mintha Marat, Danton, Robespierre ülnének ott a padokban, s mintha Mirabeau beszélne... s amint megnyílik az ajtó, mintha a nyaktilót hoznák.

De hát hiszen csak káprázat ez az egész...

Nem Robespierre az ott, hanem csak Halász Géza, se nem Danton, de csak Bölöny József, se nem a guillotine-t. hozzák, hanem csak Szathmáry Károly bátyánk nyit be egy csomó paksamétával.

És nem is Mirabeau beszél... csak a figyelem az, mely Mirabeau-t illette, és a hatás az, melyet csak ő volt képes előidézni.

Oh, nem, nem Mirabeau. Polónyi nem is a Ház rokonszenves szónokai közül való. Nem is az elokvenciája korbácsolja fel a haragot, nem a hang, nem a beszéd frázisai, hanem a puszta tény... a sértett becsület szavát hallgatják.

...Le a kalappal a magyar parlament előtt mindaddig, míg a becsület a legnagyobb orátor benne!

Úgy rémlik előttünk, hogy a »tekintetes karok és rendek« ülnek itt, hogy megint diétán vagyunk. Nem jut eszünkbe kikeresni, hogy egyik-másik miképp jutott mandátumához. Mindegy! Az apák látszanak a fiakban.

Amint fölzúgott viharosan: »Szégyen, aljasság, gazság, gyalázat!« Amint megmozdult egy-egy ököl is idegesen, amint kitört a harag egyes ajkon: mindebben volt valami méltóság és erő.

S ez a kettő szülte a mérsékletet, mely oly impozánssá tette a mai ülést, hogy teljes lehetetlenség abban nevetséges oldalt találni.

Azért hát nekem nem jut itt semmi feladat, leteszem tollamat...

Azaz hohó... nem teszem biz én le. Hiszen valami mulatságos mégis volt. A szegény, jámbor, magukra hagyott miniszterek, kik mikor az elnök a zárt ülést kimondta, kezüket tördelve informálták híveiket, hogy az isten szerelméért, ne csináljanak addig semmit, míg a gazda haza nem érkezik... mert hátha nem lesz aztán megelégedve?

- De hátha sohase érkezik meg a gazda? Az országnak azért mégiscsak egzisztálni kell talán.

- Meglehet, de nem bizonyos - dadogta Pauler.

Egyszóval a miniszterek egészen elvesztették a fejüket. Különben nem irigylem azt, aki megtalálta.

- Kérem a karzatok közönségét - mondá az elnök -, szíveskedjenek eltávozni.

S ezzel az ülés be volt zárva.

A szép asszonyok, a főrendiek, a népek kivonultak a felső galériákról; az írói karzatról szintén nagy kelletlenül távoztak a hírlapírók.

Hanem ezek sokkal makacsabbak a többi halandóknál.

- Hej, teremőrök! - kiáltá az egyik (Futtaki-tanítvány). - Mennyiért adnak bérbe egy kulcslyukat?

[ápr. 18.]

No, Scarron öcsém, ugye meg vagyunk most szorulva odakünn? Ugye jó volna most idebenn lenni, Scarron öcsém? Ugye belátod most, hogy azzal a csöpp ésszel nem messzire jut az ember, ha nincs melléje még egy darab mandátum is?

Én mindig úgy fogtam fel a zárt üléseket, hogy például a szép Fenyvessy Feri kiveszi a kulcsokat a Kovách Laci mellényzsebéből és ránk csukja az ajtókat, mert úgy gondoltam, hogy azért zárt ülés a zárt ülés, hogy mi ne szökhessünk, és nem azért, hogy mások be ne jöhessenek.

De uraim, hiszen ez rettenetes sivár tájék így! Sehol egy oáz, egy szép arc... A tátongó karzatok, az óriás üresség! Én nem tudok így gondolkozni. Mikor azelőtt jegyzeteket csináltam magamnak, mindig meg szoktam a Sturm Albert boglyas fejét nézni. Minden ideám annak a haja között lebegett!

Aztán hol van Maszák Hugó? Szörnyű egy hely ez! Ehhez én hozzá nem szokhatom. Úgy néz ki a tanácsterem, mintha hurcolkodnának belőle. A java bútor már mind ott künn van. Csak a limlom maradt itt. No, én pedig olyan helyen, ahol hurcolkodnak, nem tudok megmaradni. Még otthonról is elszököm.

Gyorsírók tolla nem perceg. Úgy tűnik fel nekem enélkül ez a kompánia, mintha mindnyájan süketek lennénk, s amit elmond az ember, azt senki sem hallja, az annyi, mintha el se mondta volna. Nem, nem érzem magam jól, borzong a hátam ez óriási süketségben!

Aztán milyen ünnepélyes ma ez az Eötvös is! Mert ő beszél. Feje búbján az a tenyérnyi fehérség mintha arra való pergament lenne, hogy egy halálítéletet írjunk oda elzevir betűkkel.

De meg kell adni, hogy szépen beszél. Mégiscsak jó néha az ilyen okos ember nagy veszedelem idején. Hanem hétköznapi használatra elég jó Mocsáry is.

Eötvös parlamenti bizottság kiküldését indítványozta. Mindenki helyeselte. Csak Pauler fészkelődött nyugtalanul, nagy korrespondenciába elegyedve Szapáry Gyulával, hogy melyikük itt a kormány feje.

- Te vagy a régibb miniszter! - mondá Szapáry.

- De te meg mágnás vagy.

- Neked már ősz hajad van.

- Neked is az lehet. Mert ki tudja, nem szoktad-e festeni?

- De te vagy az igazságügyminiszter. Itt pedig éppen az igazságot keresik.

Ez az argumentum győzött. Pauler kelt fel Eötvös indítványa után.

Mindenki nagyot, lélekemelőt várt az igazságügyminisztertől. Nagyon fanyar arcot vágott, még fanyarabbat a szokottnál. De hát iszen éppen a penészes haraszt alatt nő a jó fű.

Pauler azonban egyéb szert a Ház megtámadott tekintélyére tapaszul nem bírt preskribálni, mint hogy várjuk meg a doktorok doktorát, Tisza Kálmánt. Anélkül nem lehet csinálni semmit.

- Természetesen - mormogta Németh Berci. - Igazán csodálatos, hogy az isten megteremtette a világot anélkül, hogy előbb megkérdezte volna Tisza Kálmánt: »jó lesz-e így?«

Szilágyi Dezső is így vélekedett, csakhogy ő ki is mondta.

- Hogyan? Ha a miniszterelnök távol van, akkor már ne volna felelős politikai közeg?

A miniszterek a kezeiket dörzsölgették.

- Hiszen ami azt illeti... hiszen egyébiránt van vagy mi, hogyne volna... izé... de tulajdonképpen. . . már csak mégis várjuk be őexcellencia... akarom mondani a kollegát...

Az értekezlet komolyságán nagy csorbát ütöttek a gúnymosolyok, melyek a miniszterek szorongó lelki állapotának láttára önkéntelenül is kiültek az ajkakon.

Madarász bátyánk mennydörgő szavakkal kívánja, hogy a belügyi államtitkár adja meg a választ.

- Hát van belügyi államtitkár is?

- Hát hogyne volna? Megvan. Minden hónap elsején.

- Ki az?

- Hát Prónay.

- Az ám, el is felejtettem.

Madarász beszéde alatt egyszerre megnyíltak a teremajtók, s belépett Füzesséry Géza.

Ez úgy jött deus ex machina, mint a szenzációs regényekben.

Az elnök kezéből kiesett ijedtében a ceruza.

A képviselők mind megrezzentek, hogy talán egy kísértet, egy vízió. A meglepetéstől senki sem hallatott egy hangot sem.

A kínos csendben végigment Füzesséry a padközön, s beült az egyik szélső padba. A szomszédja, aki mellette ült, tovább húzódott!

- Gyalázat! - zúgtak most fel a képviselők, s ez a tömeges hangzavar úgy csattogott végig a termen, mint egy fergeteg.

- Nem átall idejönni! - kiáltotta több hang.

- Ez már mindent felülmúl! Hallatlan dolog!

A jó öreg Füzesséry látta, hogy ez nem tréfa dolog. Ez egyszer elhajította a sulykot. Ezt nem lehet egyszerű nyelvváltsággal helyreütni. Persze a felfogás rossz... ezek az emberek nem értik, mi az az ügyvédi felfogás. Gondolta magában: »No, én ugyan rossz kompániába jutottam«, s szedte hirtelen a sátorfáját.

Még csak egyszer se pendült meg az a hazafias sarkantyú a két csizmáján, mikor elhagyta a termet. A puha szőnyeg felfogta a léptei neszét. De a képviselők zúgását nem fogta fel. Ez a zaj kikísérte egészen a folyosóra, mely olyan néptelen volt és rideg.

Az öreg előkereste ott künn a tajtékpipát, kicsiholt, rágyújtott, aztán szomorúan megriadva, nagy füstmacskák kíséretében hagyta el a folyosót. Talán azt is gondolta útközben: »Füst, füst, minden csak füst«, amint azok a macskák ott ugrándoztak, ott kóvályogtak a feje körül.

Hát arra gondolt-e vajon, hogy jobb volna ide vissza se térni soha többé?

Ma minden ember azzal dörzsölte ki reggel szemeiből az álmot: »Vajon megjött-e Tisza?«

Mert ha Tisza nem talált megjönni Bécsből, akkor tessék az úristennek visszavezényelni a napot, mely teljes pompában kelt ki a hegyek közül, mert akkor, ha Tisza nem jött meg, minden hasztalan, semmi sem fog történni. Minden ember bátran a másik oldalára fordulhat lutri számokat álmodni. Ha ugyan nem lehetetlen ez is. Mert ha »ő« nincs itthon, álmodni is alkalmasint csak puszta zérusokról lehet Magyarországon.

E gúnyos tükör tulajdonképpen a tegnapi napot mutatja, mert tegnap aratta Tisza a legnagyobb diadalát itthon, mikor Bécsben volt.

De siessünk a Házba. Nézzünk körül ott. Sokkal vígabban ropog már a Szapáry Gyula cipője. S ringatja termetét kevélyen a Ház folyosóin, mint a nimfa. Pauler se olyan kesernyés. Csak Bedekovichon látszik az örök egykedvűség. Neki már csak a földrengés imponál. Mosolyog, s udvarias, mint mindég, még a teremőröknek is ő köszön előre.

No, aki ezekből a jelekből se látja, hogy Tisza itthon van, az már nem államférfi. Márpedig olyan ember, aki ne legyen államférfi, tán nincs is a képviselőházban. A magyar ember ebbe mindjárt beleszületik.

Igenis itthon van Tisza, s roppant adja a morózust.

- Ejnye, hát ilyen izé miatt jöttök zavarba? Ezért sürgönyöztök utánam? Hát érdemes ez annyi tömérdek szóbeszédre? Hamar gyerünk hát be abba a zárt ülésbe, hadd csináljam el a dolgot. Hiszen csak egy öltés az egész! Ami pedig azonkívül illeti, a széttépett lajblit, azt a Házon kívül aztán férceljék össze ők maguk, ha akarják.

Ilyenformán szólt, s körülbelül így is cselekedett a zárt ülésben.

A kisdedek csillapodni kezdének, a megnyúlt arcok kigömbölyödtek, úgyhogy mikor a zárt ülésnek vége lett, a Házon a csendes nyugalom ömlött el.

A zárt ülés titkairól nem írok - minek is -, hiszen a zárt ülés csak annyiban különbözik a nyílt üléstől, hogy a zárt ülésről sokkal bővebb referádákat hoznak a lapok, mint a nyílt ülésről szokás; s e részletesebb referáda önként teszi fölöslegessé a további kiszínezést.

Hanem a nyílt ülés, az megérdemelte, hogy az ember megeressze a tekintetét mindenfelé.

A színtér egészen zsúfolva, mind a nyolc excellenciás test a maga helyén a piros székekben, s fent a nézőtéren egy almát sem lehetne eldobni. Piros, kék virágos női kalapok, kopasz férfiúi fejek egy rakáson. A főrendiek karzata is egészen megtelt. (Soha sincsenek ezek annyian »otthon«!) Az írói karzatokon Sverteczky csizmadiától kezdve az újságíróknak dolgozó mesteremberek légióján át fel egész a sarki borbélyig. (»No, Hugli, ilyen beszappanozást se látott még, kend, aminő itt lesz ma!«).

Pszt... Felállt Tisza! Halljuk! Halljuk! Mezei Ernő bánatos tekintetet vet Hermanra.

Oly mély csend uralkodik, hogy meg lehet hallani a fű növését a Steinacker fejében. A miniszterelnök halkan kezd beszélni. Minden szava végigszalad az ember idegein, felkúszik a karzatokra, s röpköd, zizeg, csiklándoz szanaszét.

Mindenki tudja már, hogy azt fogja mondani: nincs rajta a tolvajlistán a Polónyi neve: légből kapott volt az egész interpelláció, és mégis mindenki nyeli a szavakat.

Maga Polónyi nincs bent a Házban. Ő ott künn járkál a folyosón. A séta megizzasztja, mintha a svájci hegyeket mászná, pedig csak a könyvtár szobától jár fel s le a miniszteri szobáig. Nem is tréfadolog azt végig élvezni, hogy egy ország foglalkozik az emberrel odabent!

Hát a másik? A jó öreg Füzesséry hol van vajon?

Nem nehéz kikeresni a fehér hajáról.

Ott áll a médiumon az előadói emelvényhez támaszkodva. Nyugalom ül az arcán. Hiszen veszekedésben, pörlekedésben nőtt fel. Elementuma ez neki, mint a víz a halnak. Hanem hát ilyenbe még bele nem ugrott. Itt nincs replika, duplika, ellenirat, viszontválasz, végválasz, se halasztás, itt nem lehet rákiáltani a miniszterelnökre: »Hohó! Mért nem tett az úr ötven krajcáros stemplit előbb a beszédjére«, itt csak úgy forma nélkül verik el valahogy az emberen a port.

De nem, nem... az öreg nem véletlenül van ott ma a médiumon. Akaratosan választotta ezt a helyet... ott kell végighallgatnia a leckét, s onnan kell megfelelnie, s ott kell levezekelnie azt, amit tett.

Bocsánatkérés volt beszéde, de védelem is egyszersmind, s elég jó hangon tartva. Pedig az öreg gyermek tévedésének beösmerése nem mindig impozáns, némelykor pláne ízetlen. A bűnbánó Magdolna azt hiszem jól vehette ki magát, hanem iszen az öreg Füzesséry sem festett éppen rosszul.

Mindegy. Nemes alakba volt öntve a beszéd, annyi bizonyos, s hangját is érzés rezegte át nem egy helyütt.

A Ház magatartása jéghideg volt iránta. A tegnapi fenyegető arcok már sehol sincsenek ugyan, de a harag még mindig tart. A harag tovább él egy nappal a fenyegetésnél.

Midőn felemlítette, hogy nem akarta a Házat sérteni, mert hiszen ő is tagja a Háznak, a baloldalról dörögte egy hang:

»Érdemtelenül!« S egy másik a jobboldalról: »Elég kár!«

S azután is folyton jegyezgették Maszákék a szaporodó sorok közé azt a kelletlen, istenverte szót, hogy »mozgás«, aminek ikertestvére az »ellemtmondások«, mind a kettőnek pedig édesapja az úgynevezett »zúgás«. Aki ezt mind a hármat egyszerre kóstolja végig, annak már csak kéjkirándulás lesz a purgatóriúm.

Hanem hát akármilyen keserű volt, elmúlt. Mégpedig baj nélkül. Mert attól lehetett félni, hogy Tisza eret fog akarni vágni a házszabályokon, amelyekről azt mondta Deák, hogy csak tisztességes emberek számára vannak csinálva.

Hanem Tisza szelíd volt... Kimondta, hogy a Ház becsületének e bocsánatkéréssel elég van téve, s ez az ügy befejezettnek tekinthető idebent.

Mintha csak azt mondta volna hozzá: Most pedig hadd jöjjenek hát a Komjáthy-pisztolyok - odakünn.

Az eredménnyel mindenki meg volt elégedve, mindenki úgy találta a dolgot, hogy pompásan van az ügy elintézve, mert íme a kecske se lakott jól, de a káposzta se maradt meg.

Csak a harcias Wahrmann rázta gömbölyű fejét elégedetlenül.

- El van intézve. Lächerlich! Hát hogy van elintézve? Hol a Polónyi elégtétele? És hol van a tízezer forint, amibe ez a dolog belekerült az országnak? Mert négyszáznegyvennégy képviselő napi diurnuma per 5 frt, két napig: összesen kilencezer forint... Hát a minisztereké hozzá? Hát ki fogja most ezt a pénzt visszafizetni az országnak? Ez ez!

- Ej, bagatell! Küldjünk egy deputációt Szilágyi Dezsőhöz, hogy ne beszéljen egy fél esztendeig, s busásan be van hozva az egész kárunk!

*

Az ülésnek folytatása is volt. Egy félóra múlva megint lenéztem a Házba.

Micsoda megváltozott panoráma!

Vagy huszonnégy ember könyököl a padokban. De ezek közül is csak Berzeviczy van ébren.

A karzatokon nincs egy lélek sem.

A habarékpárton Fenyvessy Feri szavalja az egyszeregyet nagy szónoki pátosszal!

Scitovszky János ül mellette, s retteneteseket bólintgat neki.

Az előadói széken Hegedüs Sándor ül. S szörnyen csodálkozik rajta, hogy miért is van ma háromszor ülés egyvégben?

[ápr. 20.]

Ha két ember találkozik folyosón, könyvtárszobában, a büfében, a vagy korridoron, összemosolyognak, s ez annyit jelent, hogy:

»Sikerült!«

Herman Ottó újjá van születve. Csupa ruganyosság. Olyan, mint a vőlegény a nászéj után. Ha ismerős arcot lát, odanéz, stellungba teszi magát, s ravaszkásan hunyorít a balszemével.

Ebben a hunyorításban van benne a diadalkiáltás.

»Megtörtént. Consummatum est«!

A mameluk szemekben is a kaján öröm sugára ég. Hogyne? Hisz ő már kiszenvedett.

Eszembe jut egy kis bonmot a múltból, midőn egy excellenciás képviselő, aki kaszinói tag is, egy plakátot látott meg az utcasarkon, mely előtt tolongott a nép, s odaküldé mellette haladó titkárját, hogy menjen és olvassa el.

- No, mi van a plakáton? - kérdé a főúr a visszaérkező titkártól.

- Piszkolódás Verhovay Gyula ellen.

- Hüm! - mondta a nagyúr elgondolkozva. - Kozareket akasztják.

...Hanem azért Kozarek életben maradt.

A függetlenségi pártkör tegnapi tanácskozmánya képezi a beszélgetés tárgyát mindenfelé. Váratlan kilyukadása volt ez a Füzesséry-Polónyi ügynek.

Nem énrám tartozik megítélni, hogy hol van ebben az ügyben az igazság, mert én csak azért vagyok itt, hogy a mulatságos dolgokat keressem.

Azt az egyet mégsem állhatom meg, hogy kár ennek az emberevésnek úgy elharapódzni. Hát már mindennap emberhúst egyék a t. c. közönség?

Ezt a nézetemet említettem a folyosón is, mire rámförmedt egy öreg, tekintélyes képviselő.

- Fiatal maga ahhoz, kedves öcsém. Hallotta-e hírét az anglius királynőnek? Az is szép asszony volt valamikor. Régentén az volt szokás Angliában (csak húsz év előtt törölték el), hogy a miniszterek pünkösd napján összegyűltek a királynő fürdőszobája előtti teremben, s midőn a királynő kilépett a márványkádból, odajárultak őexcellenciáik poharaikkal, s hódolatuk jeléül egy-egy kortyot ittak abból a vízból. Történt azonban, hogy az egyik miniszter ellökte a poharat, hogy ő bizony nem iszik a herkopáternek sem.

»Miért?« támadtak rá a többiek.

»Azért, mert ha a levesből innám, bizonyosan kedvem jönne a húsra is.«

Ebből a történetből pedig az a tanulság, kedves öcsém, hogy nem kellett volna velünk előzőleg annyi keserű levest megitatni, most nem fájna a fogunk a húsra. Nem mi vagyunk az okai. Verhovay az oka!

De hát ez már bevégzett ügy. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz, a rossz csillagok járása mit hoz.

Egy azonban bizonyos, és ez az, hogy Polónyi Géza fényes elégtételt kapott. Ő is elénekelheti Gyulai Pállal: Fecském, fecském, édes fecském!

Jól elvitted Grácba levelecském!

Hanem ha már benne vagyok a nótázásban, a jó öreg Füzesséry nem járt el egész helyesen. Nem tapasztalatlan ifjú ő már, akinek jól állana a panasz, hogy mások ugrasztják be valamibe.

Minek volt egymásután előszólítgatni a médiumra, teszem azt Komjáthyt is, hogy

Helyettem kis virág, tégy vallomást.

Komjáthy Béla azután tett is. Az volt a mai ülés legérdekesebb része.

Szépen, nemesen beszélt, az igazság rezgett át hangján. Előadásában erő volt és kerekdedség. Hasonlított az saját magához.

Komjáthy Béla egyike a párt legtehetségesebb tagjainak, aki a légynek sem árt. Igazán nem lehet érteni, honnan szerezte ellenségeit.

Egyszerűen pechje van, ez az egész.

Ha valahol egy házról lehull a vakolat, neki esetleg éppen arra kell akkor elmennie, hogy az őt is meghorzsolja.

Mért van ez így? Pöreiben a szerencse kíséri és a magasztalás, s még azokat is megnyeri, amelyeket elvesztett. Egyszer a következő telegram jelent meg a néhai »Ellenőr«-ben.

(Szeged 8 óra 7 p. Komjáthy nagy hatással védelmezte Szabó rablógyilkost. A bírák egyhangúlag halálra ítélték.)

Politikai pályáján is így megy. Ha Komjáthy jeles beszédet tart délben, este ennélfogva a pártban infesztálják. Csakhogy az ügyvédi pályán az szerencse, ami itt határozott malőr.

Ma is kitűnt, hogy egészen ártatlan, s Füzessérynek éppen ő mondta, hogy a világ semmi kincséért be nem adná azt az interpellációt, s íme mégis őrá borítják rá a vizes köpenyeget.

És ez a fátum meglehet, talán azért üldözi, mert mikor Verhovayt a Majthényi golyója leterítette, ő a maga köpönyegét akkor Verhovayra borította.

Hja, köpenyeget köpenyegért!

*

A Ház egyébiránt az 1881-diki zárszámadásokról tanácskozott. Senki sem hallgatott, senki sem akart beszélni.

- No, megjött végre az én időm is - mondá Prileszky Tádé.

S folytonosan, négy ízben, ő beszélt. Támadta, védelmezte magát, egyszóval parlamentet játszott egymaga.

Az is csak őtőle telik ki.

Szerencséje gróf Szapáry Gyulának, hogy ő nem Tisza Kálmán.

Hogyhogy? Hát úgy, hogyha ő is olyan okos ember és olyan nagy taktikus lenne, mint Tisza, most több mint bizonyosnak látszanék, hogy a házbeli botrányokat ő inszcenírozta, csak azért, hogy észrevétlenül körösztül csúsztassa az adójavaslatait.

De ennyi már csakugyan nem telik Szapárytól, s a Hegedüs Sándor őszinte arca is azt bizonyítja, hogy nincs intrika a dologban, csak a szerencséjök nagy.

Ma igen kevés figyelem közt tárgyalták a közadókról szóló javaslatot. Elég szégyen az! Csak úgy kongott a terem.

Szomorú jele az időknek, hogy a képviselő urakat jobban érdekli, ha egymás tyúkszemére taposhatnak, mint mikor a nemzet vagyonáról van szó.

Nehány ember beleszólt ugyan, mint Ferenczy, Orbán, Mocsáry, de ezekre se figyelt a Ház, még maga az ellenzék sem, jobban érdekelte mindnyájukat a hevesi manifesztum. Hogyne, a második Almássy-összeesküvés!

A szalonellenzékből pláne senki se mondott egy mukkot se.

Persze ez is taktika. Hadd legyen zavarban Európa, tetszik-e, nem tetszik-e nekik a javaslat.

Szegény ellenzék biz ez a miénk!

S ha soká így megy, Tisza Kálmán abba a helyzetbe jut, amibe a kedive volt egykor, midőn parlamenti reformokat léptetett életbe.

Európai útja közben meglátott valahol valami országgyűlést, s megtetszett neki olyan formán, mint ahogy más embereknek megtetszik egy különös formájú köpenyeg vagy paletot, s kedvet kap rá, hogy ugyan őrajta hogy venné az ki magát.

Nosza, parlamentet hív egybe. Megfaragják az elnöki emelvényt, beleültetnek egy Péchy Tamást, megfaragják a piros székeket, a képviselői padokat, összehívja a képviselőket, megvan már minden, csak még valami hiányzik, nincs ellenzék.

Amit akar, arra azt mondja a parlament fejbólintva, hogy ő is azt akarja. Parlamenti vita hát lehetetlen.

Dühbe jön erre a kedive:

- Miért nem mondanak az urak ellent?

- De ha mind meg vagyunk győződve a kormány bölcsességéről.

Tuszkolta, nógatta őket, de csak sehogy se ment a dolog.

Végre is nem maradt egyéb hátra, mint hogy ő maga kiválogatta a parlament egy részét, s azokat kinevezte ellenzéknek, akiknek nagy ovációkra kellett készülniök a kormány ellen jó fizetésért.

A mi Tiszánk is ott áll már körülbelül, hogy maholnap a memelukok közül nevez ki magának ellenzéket, egyelőre persze fizetés nélkül.

Ez ellenzék vezéreül hír szerint Láng Lajos van kiszemelve, kit Kemény János fog beoktatni az »Angol királynő«-nél az ellenzéki magatartásra.

A mamelukok közül szabadon teljes utólagos amnesztia mellett mehet az új ellenzékhez mindenki, Lukács Bélát kivéve, mert azon már bebizonyult, hogy nem jól áll rajta a civilruha.

*

Hanem hát szó, ami szó - beszéljünk komolyan.

Hiszen a Ház nem is lehet másforma, mint az ország, mert ennek az arcát kell, hogy mutassa.

A publikum se jobb a képviselőknél. Nincs mit szemükre vetni egymásnak.

A karzatok teljesen üresek voltak, mert nincs botrány.

Köröskörül minden emberi lélek megszökött a hallgatóság közül.

Csak egyetlenegy szép asszony, Kürthy Emilné, hallgatta figyelmesen Prileszky Tádét, aki úgy tette magát, mintha heves ellenzéki támadások ellenében küzdene, magasra emelvén behorpasztott páncélját, s flastromokat ragasztgatván a beütögetett kormánypárti fejekre.

A szép asszonyt nagyon mulattatták az öreg szónok két ádázul felemelt öklei és szörnyű csatakiáltása.

- Bizony, igazán mulatságos - mondá - hasonlít ez megfordítva ahhoz, mikor a »Próféta« című operában hull a hó, korcsolyáznak, de a teremben nagy hőség van.

*

Volt egyszer egy ismerősöm, akit beasszentáltak huszárnak. A fiú néha vígabb óráiban nekimelegedett a rá váró dicsőségnek, s kevélyen megveregette a saját mellét.

- Hiszen csak én egyszer fölvegyem a mundért, majd akkor hallják meg idehaza, hogy miket csinál az Terepetye Mihály!

Hát mi is csak most halljuk, hogy miket csinál az Terepetye Mihály: Polónyi Géza.

Nincs itt már többé semmi baj. Sőt az az ellenzék-figurázó karcolat is immár tárgytalanná vált.

- No, mi újság, Géza? - kérdé egy azóta érkezett képviselő.

- Hát nem olvastad? - szól az csodálkozva.

- Dehogy nem... mindent olvastam.

- No, akkor hát tudod, mi történt. Látod, pajtás, meguntam már azt a tömérdek apró galyibát. Biz én nekirugaszkodtam. Rendbe szedtem a pártot egy kicsikét.

- Azt ugyan okosan tetted, Terepetye Mihály! Csak egytől kell félni.

- Kinek? Nekem?

- Hogy Ugron Gábor megharagszik, mint Nagy Sándor, amiért neki már nem maradt semmi tennivalója.

*

A folyosón a csángó ügy alkonyodóban borút hintegetett a bizottsági tagok ábrázatára.

Ott búsultak könyökükre dűlve Prónay Dezső, Hoitsy Pál és Apponyi Albert.

Ott járkál egykedvűen az öreg Lázár Ádám is elmondandó beszédjét hömpölygetve elméjében, miközben ráér a világ hiúságai fölött is monologizálni:

- Ni, az a Lukács Béla, hogy udvarol ott annak a fekete ruhás hölgynek. Az ember ki se nézné belőle. Lám, Iám! Szerencséje, hogy észre nem veszi Hoitsy, mert mindjárt kiütné a nyeregből. De mi az ördögnek eresztenek már a folyosóra is asszonyokat? Legalább már itt lehessünk komolyak... Nem való az... Aztán mennyien veszik körül a szegény asszonyt... Oh, ez a fiatalság... ez a fiatalság! Megyek is mindjárt, meginterpellálom Kovách Lacit.

Kovách Laci átjött megnézni.

- Ejnye, Ádám, hát már te is a Füzesséry-iskola embere vagy. Interpellálsz, de nem szerzel alapos meggyőződést. Hiszen nem asszony az ott, hanem csak Samassa, az egri érsek.

- Oh, oh, gyengülnek már a szemeim... rövidlátó vagyok.

- Ne mentegesd magadat. Én inkább azt tartom, hogy a fiatal fantázia dolgozik benned!

Halálos unalom - ez a hét szignatúrája. El vagyunk készülve a legrosszabbra, ha csak valami váratlan be nem üt.

Ha nem lett volna »gázsi napja«, ki tudja, mi történt volna?

De a gázsi napokat már a megboldogult Kállay Ödön nevezte el »kompakt idő«-nek, s ha valamely ülésszak vége felé járt, mindig tréfálózott vele, hogy »No, ugyaan bemegyünk-e az ígéret földjébe?« Ami mai napig is annyit jelent parlamenti műnyelven, hogy mikor valamely ülésszak bevégződnék, teszem azt június 29-én, ki kell valahogy húzni július 2-ikáig, mert akkor már a július hónapra is járni fog a sallárium.

A szegény Kállay Ödön idejében ezek még csak kedélyes tréfák voltak. Változott az idő. Ma ezek már komoly mozgató kérdések!

És az akkori komoly kérdések?

Azokat csak most hadd intézze Hegedüs Sándor meg Szapáry.

No de ez már unalmas szemrehányás és nem új. Csak az imént cikkeztek sorban a lapok, hogy a képviselők és a közönség nem érdeklődik komoly ügyek, hanem csupán a botrányok iránt.

S a közönségen fogott is a panasz, de a követeken nem. Hiába, ezeknek következetesebbeknek illik lenni.

A közönség ma szépen megtöltötte a karzatokat. Meg akarta mutatni, hogy de bizony törődik ő a komoly dolgokkal is.

S ezt látván Tisza Kálmán, érdemesebbnek tartotta a karzatra ülni, mint idelent.

Fölment tehát ő is, de nem a Majoros István kedvéért, aki szintén onnan nézte elborult arccal a hazát miképp temetik, hanem ez egyszer Szapáry István grófnőnél s bájos menyasszony lányánál vizitelt. No iszen csak az kellett, hogy ezt lássák a kollegák. Uram, én istenem, mi lesz ebből?

A szónokok zavarban vannak, s megszokván Mekka felé fordítani arcukat, mind a karzatnak beszélnek kinyújtott nyakkal.

Meg kellene valahogy menteni a földszint becsületét! Hüm, hüm. Valami fiatal mágnást kell fogni. Vajon merre van Pejachevich vagy Bissingen? Igen, igen, hadd mennének fel, hogy kiszorítsák onnan Urunkat!

Végre is Tisza Lajos vállalja magára. Neki sikerült is. Csakhogy ez még veszedelmesebb dolog, mert amibe Tisza Lajos kezd, az egyszerre divattá válik.

Lassankint az egész minisztérium a karzatra cihelődik. Sőt már az öreg Péchy is fészkelődni kezd, hogy ő is menne...

Madarász meggondolta magát, hogy ki az ördögnek beszéljen, s eláll.

Amivel olyan örömet okoz a Háznak, hogy az az öröm testvérek közt is megér két Lázár Ádám-beszédet..

Még Hegedüs Sándor ereszt meg egy érzékeny búcsúztatót, s ezzel megfőtt a tojás fix und fertig. Kezdődjék a szavazás!

Hanem Madarász azért, hogy elállott, még nem adta meg magát.

Így gondolkozott magában:

»Minden Démoszthenésznél szebben beszél a tett.«

S átment ülni a mamelukok közé. Miért ne? Mikor Göndöcs meg a Verhovay helyére hurcolkodott ma!

És ha már ott ült Madarász a pogányok között, bizony nem restellte a szavazáskor a kabátjánál fogva lerántani két fölemelkedni készülő státusférfit. Könnyebb volt a lelkének, hogy ezzel a két fával is ritkább lett a felemelkedő erdő.

Ott künn a folyosón se volt élet.

Lánczy Gyula Móricz Pált perszvadeálta, hogy tanuljon meg görögül. Nem tudni, mire ment vele.

A társalgóban gróf Andrássy Manó magyarázgatta, hogy a gazdag embernek bajos megélni nálunk.

Mert hát olyan bolond ország ez!

Valahányszor ő vagy a barátai valami nagy parádéval rukkolnak ki, ez mindig szemet szúr a demokráciának.

»A minap is, a trónörökös lakodalma után, Eszterházy névtelen levelet kapott, hogyha egy bizonyos helyre le nem tesz húszezer forintot, hát agyonütik.

Éntőlem ugyanakkor nyolcezret követeltek.

Dühbe jöttem. Hogy hát engem csak ennyire becsülnek a gazemberek?

S azóta nem szenvedhetem a tolvajokat.«

Ha az ember a csárdáshoz hasonlítaná a Ház tárgyalásait, az általános vita lenne a friss, a részletes lenne a lassú.

Pedig tulajdonképpen amaz a lassú sokszor, s ez megy frissen néha.

Hanem az andalgás, a merengő aprózás, az a részleteknél van, azért hát mégiscsak ez a lassú.

A pártok most jobban ráérnek kokettírozni. Egymást körül nem kapják, ki nem forgatják, messze vannak egymástól, s mégis sokkal közelebb. Mérséklődnek a temperamentumok, egyik is, másik is enged a tűzből, egy-egy nyájas szó innen is, onnan is, egyszóval a Ház udvarol egymásnak.

Szelíd diskurálások folynak a padokban. Ellenzékiek, kormánypartiak össze-vissza telepednek. Ha így most elsüllyedne ez a nagy cirkusz, ezer év múlva az ásatásoknál ugyancsak nehéz volna megismernie az akkori Rómer Flórisnak, melyek ezekből a szélsőbaloldali, s melyek a mameluk csontok.

De a legnagyobb zavarba akkor is Éber Nándor ejtené a tudományt, hogy hát az ugyan mi lehetett!

No de ne beszéljünk fantasztikus dolgokról most, mikor ilyen szomorú téma van tárgyaláson, mint a közadók. Miniszterek és sajtó csodálkoznak, miért nem érdeklődik a közönség e javaslat iránt.

No, ma megmagyarázta valaki.

- Hát, csak azért nem érdeklődnek, mert olyan ember sok van, akire adókat vetnek, de olyan ember is sok van, aki meg van győződve arról, hogy már azokat nem fogja megfizetni. S annak mindegy, akárhogy kezelik is azt, amit ő be nem fizet.

Ez aztán olyan vaslogika, hogy énelőttem tökéletesen ki vannak mentve az abszens képviselők, a közönyös adózók és a közönyös adókezelők.

Ennél fogva gyerünk ki a folyosóra, mint rendesen. Nyugodjunk bele abba, hogy most nincsenek nagy kérdések (mióta Szalay Imre szabadságot vett), elégedjünk be az apró versengésekkel, melyek a nagy vihar lezajlása után még megmaradtak.

Hiszen minden attól függ, hogy miképp tekintjük, nagyítva-e vagy kicsinyítve?

Ha egy hölgy azt mondhatta a minap a karzaton, hogy Móricz Pált nagyon szeretné ezerszeresen megkisebbítve zsuzsunak az óraláncára - miért ne törekedhessünk mi kis dolgokat megnagyítani?

De tovább megyek, hiszen ezek tulajdonképpen nem is kis dolgok.

Sőt inkább bizonyos fontossággal bírnak, mert a pártok erőkifejtésének határozott szimptómáit viselik magukon.

Andrássy Tivadar addig-addig gondolkozott, addig tanulmányozta a szabója javaslatait, míg egyszer olyan ruhában állított be a tisztelt Házba, hogy derék Lits Gyulánkat kiverte az irigység szeplője.

Látván ezeket Meszlényi Lajos, éjt nappá egybefűzve még egy különb, tarkább öltözetet fundált ki... Lits Gyula most már lázba esett.

György Endre megtekintvén mind a két urat, mint zsüri nem bírta még mai napig sem elmondani az ítéletet, melyik a fessebb, melyik az elegánsabb.

Hanem erre vérszemet kapott a habarékpárt. Hát már mindenben hátrább maradjunk? Hát már mi éppen ne számítsunk semmiben? Küldjünk mi is bajvívót a vitézi tornára.

Pulszky Gusztira esett a választás, ő álljon versenyre. De Guszti azt mondta, inkább megházasodik. Végre is Fenyvessy Feri bízatott meg, hogy vegye fel a kesztyűt a függetlenségi párt Meszlényijével és a kormánypárt Andrássyjával.

S azóta napról napra folyik a három párt közt a rettenetes ádáz verseny! Lehetetlen színű mellények, csodálatos alkotású kabátok, halhatatlan emlékű nadrágok jelennek meg az érdemes képviselők külső idomain élő tanúságául annak, hogy igenis van izmos pártélet, s van még nemes küzdelem Magyarországon.

Ma az Andrássy napja volt... hanem hát ez végre is egy örök vita, melyben nem lehet pontot csinálni.

De ez a kérdés csak a fiatalságot foglalkoztatja, az öregek a csángó kérdésen tépelődnek.

A legmérgesebb valamennyi között gróf Bánffy Béla, aki különben eleitől fogva mondogatta, hogy lassabban a testtel.

Ma egyébiránt többen fakadtak ki keserűen.

- Nem kellett volna belekezdeni, míg biztos egzisztenciát nem csinálunk valamennyinek.

Valaki jellemzően jegyezte meg:

- Ami eddig történt se egyéb, minthogy Kutlánya vállalkozónak behoztunk közköltségen ezer munkást! Legboldogabbak ilyenkor a függetlenségiek, az ő vállukon semmi gond. A diadal mámora is tart még. Herman vidáman méregeti a folyosókat a »megtisztított levegőben«.

- Miről gondolkozol, Ottó? - kérdi a megérkezett Ugron.

- Szellemileg fütyörészek - felel I. Ottó. Mert így vannak ők: Eötvös az I. Károly, Mocsáry II. Lajos, Ugron pedig I. Gábor. Irányi penzionált monarcha. Cím, civillista nélkül.

Általában ma nagyon fiatalos volt a folyosó, úgyhogy az ember első pillanatra azt hihette volna, hogy az egyetemen van, ha ott nem látta volna otthonosan diskurálni egy szögletben Biasinit. De már így mégse lehet! Biasini nem volna ott így otthon.

- Ki az ott, olyan ismerős, aki Berzeviczyvel beszélget?

- Berzeviczyvel? Hát hallotta-e már, hogy Berzeviczyt viszik?

- Hova viszik?

- Jegyzőnek.

- Hála istennek. Megérdemli. Okos fiatalember.

- Hüm! - mondja Herman - nem szeretem, ha az okos emberek emelkednek a kormánynál, mert ezek nem követnek el annyi hibát.

- De ki az a másik mellette?

- Az? Hát még nem mondtam? Reviczky Károly, a mi emberünk. Jeles, derék fiatalember.

- Lehetetlen. Hiszen én egyszer arról azt írtam, hogy nem létezik, mert soha sincs itt.

- Ejnye!

- És a jámbor esztergomiak elhitték. Pedig hát ha ő az, akkor ismerem, mindig látom, hiszen egyike a legszorgalmasabb ülöncöknek.

- No, hát írja ki ezt is az esztergomiaknak.

- Megteszem. De jól ösmerem Esztergomot. Ezt már nem fogják elhinni.

Elég a triccs-traccsból ennyi, tán mégis nézzünk be még búcsúzóul a t. Házba, hol is immár a 30-dik § felé jár a bölcsesség óramutatója.

Erről a szerencsétlen paragrafusról pedig az volt elvégezve, hogy ki fog a nyaka töretni, s kificamított lába helyett tesznek oda egy csámpásat, a görbe orra helyére egy piszét, s mindezt atyai engedelemmel.

Szapáry maga csinálta ki Teleszkyvel, hogy a 30-dik §-nál milyen módosítványt adjon be.

A jeles státusférfiú elvállalta, hogy mindezek a megállapított dolgok az ő fejében villannak meg a 30-dik paragrafusnál.

De Teleszky kiment a folyosóra, s magával vitte a fejét is. A 30-dik § pedig közeledett.

- Hol van Teleszky?

Kezdik Teleszkyt keresni.

Valaki azt mondja: »Teleszky hazament«.

- Meg kell nézni a felsőkabátját. Itt van-e?

A felsőkabát ott volt, de Teleszkynek se híre, se hamva. Szapáry izgatottan, kétségbeesve feszeng. Panaszolja öreg praktikus minisztereknek, mi a baja, mit kellene tenni.

Végre is Trefort találja el:

- Gyerekség az egész! Ha nincs püspök, csinálok egyet, de mindég megígérem kettőnek. Ha nincs Teleszky, te is csinálj egyet, mert ha aztán kettő van, sebaj. A prakszis beszél belőlem.

Szapáry hát hirtelen betanította Hegedüs Sándort pót-Teleszkynek. Az adta volna be a módosítványt, már éppen a száját illesztgette hozzá, mikor éppen knapp megjött nagy lihegve a valóságos, igazi Teleszky.

- Látod - mondja Trefort elérzékenyülve -, a mameluk nem vesz el, barátom, sohasem.

A Ház baj nélkül eljutott egész 48-ig (ne ijedj meg jámbor olvasó) csak §§-okban.

A negyvennyolcon túl aztán elkezdődtek az egyes kacsok viszontagságai váltakozó szerencsével.

A felszólalókat rendesen csak a legközelebbi rokonaik, sógoraik, komáik hallgatták. A negyedízigleniek már nem érezték magukat kötelezve, s eszeveszetten menekülének.

A miniszterek közül csak a jó Bedekovich ült ott mereven, élettelenül.

...Egész Horvátország bűneit ő vezekli le, szegény!

A Tiszákból a »kisebbik gazdánk«, Tisza Lajos lógatta ott magát. Szegedi paprikaszínű nyakkendőjére sóvár szemeket vetegetett Meszlényi Lajos.

Tisza Lajos most az egyedüli népszerű mameluk Magyarországon. Ő szerzi Kálmánnak a fele nimbuszt, Kálmán pedig szerzi neki a fele erőt. S így aztán egy fedél alatt nagyon jól megvannak szegények!

Az egyik mindig beszél, éspedig mindig okosan, a másik mindig tesz, éspedig mindig hasznosat. Nem is olyan nagyon rossz família az! Ha az ember olyankor gondolja meg, mikor vezércikkeket nem olvas.

...Nekem pedig még nem volt ma lap a kezemben, azért beszélek így éhgyomorra. Arra a következtetésre jutván természetesen, hogy Tisza Kálmánt csak Tisza Lajossal lehet megbuktatni.

Hogy miképp kellene összeharagítani a két testvért, s Lajost megnyerni az ellenzék élére, az már egészen a pártok dolga. Ezt még tán Szilágyi Dezső se tudná kigondolni, hanem Prileszky Tádé tudja hír szerint, csakhogy el nem mondja. Mert neki már természete mindig csak olyat mondani, amire senki sem kíváncsi.

A folyosókon semmi sincs. Ott Herman uralkodik most elmésségeivel, nagyokat ásítván közbe-közbe, mint a vérrel jóllakott tigris.

S ha Orbán vagy Mocsáry is felüti fejét mellette, részt kérve a dicsőségből, hatalmas talpaival egykedvűen kaparja meg:

- Mit akarsz te? Te csak olyan voltál itt, mint azokban a régi időkben, mikor még az volt a tempó, hogy minden vitéznek egy török fejet kellett hozni, hát egyik dicsekedve csak egy kezet hozott fej helyett.

»No, miért nem a fejet hoztad el?« - rivalltak rá az otthoniak.

»Hogy miért nem a fejet? Azért biz én, mert már akkor nem volt feje«.

A folyosó valóban üres most, szomorú elhagyottság látszik rajta. Legalább én érzem úgy: bántólag hat rám a nagy megritkulás. A megszokott szöglet hiányzik nekem, mert olyan szükséges volt egy háztartásban, mint a »lúgzó kád«. - Hol mossák ki ezentúl a Ház szennyesét? Ott szólt eddig a szapuló lapát szakadatlan, s csurgott a lúg sűrű csöppekben... Most minden zajtalan, néma, rideg...

Miből írom én ezentúl a karcolatokat?

Még ma hagyján, mikor az isteni Laura ül a karzaton. Ki ne merítene ma inspirációt?

...Ha Solymossy azért jár az akasztásokra, hogy ott a halált tanulmányozza, ő aki sohase hal meg a színpadon, hanem csak gyöngélkedik: egész logice van, hogy Helvey Laura meg az unalmat jár ide tanulmányozni - ő aki sohase untat - hanem csak bódít...

Leróván Laura iránt a magasztalás közadóját (bocsánat e szójátékért, Kürthy Emil ült mellettem a karzaton), áttérhetek a mai »szűz beszédre«.

Homo novus állt ki ma a sorompókba. Még meg se melegedett, máris beszélt. Szokatlan jelenség. Deák Ferenc is így kezdte.

Olay, az új siklósi követ, az a homo novus, aki mindjárt bebizonyította, hogy ért a csízióhoz.

Kiválasztotta a Ház két legtermetesebb tagját, Lits Gyulát és Reviczky Károlyt, akiken keresztül nem lát még egy Bismarck sem, ezeknek a háta mögé helyezkedett, akképp olvasván fel a hátak által maszkírozva beszédét, mintha akkor gondolná ki eleitől végig. No lám, a kis hamis!

Pedig úgy nézett ki az a rögtönzött beszéd, mintha még a hatvanas években készült volna.

Per »uraim« beszélt a Házzal, s dörgedelmesen szavalta el a gömbölyű periódusokat, amik nagy örömet okoznának Cicerónak, ha még élne. De Cicero már nem él, szegény, hanem igenis él még Madarász, s az is elég ezekben a mostoha időkben.

Az effektussal különben meg lehet elégedve. Mondott már itt rosszabb beszédet régibb ember is.

Egy baja van csak Olaynak: az, hogy arca hasonlít a Hazafi Verayéhoz.

De ez sem éppenséggel nagy veszedelem, mert ő még bizonyosan messze van attól, hogy az arcképét kiadja a »Vasárnapi Újság«.

Difteritisz van a Házban, de csak a zsurnaliszták közt pusztít.

Soha olyan észrevétlenül nem pusztítottak ki még népfajt, mint a zsurnalisztákat!

Csernátony madarakat nevel, s azoktól ő szelíd lett... Láng Lajos fiatal mamelukokat nevel... s azok őtőle lesznek szelídek. Verhovayt legyömöszölték, Szathmáry Gyurit agyondolgoztatták a múlt javaslatban, most pedig Hegedüs Sándort ölik. Okvetlenül tüdőgyulladásba esik ebben az előadóságban.

Nincs már meg senki, csak Urváry és Csávolszky Lajos.

Urvárynak az a szerencséje, hogy olyan párthoz jutott, mely hermetice el van zárva egy befőttes üvegbe... Neki nem eshetik baja. Kár is lenne érte; Rohonoczy után ő a legszebb ember a Házban.

A legcsodálatosabb Csávolszky Lajos: olyan, mint az erényes asszonyok, semmi híre nincs. Pedig az alól a mennykő nagy lepedő alól ugrálnak elő az események nem egyszer.

Hiába mégis, őt azért sohse szidja senki. Ennyi virtus is csak nógrádi embertől telhetik ki!

Ha nem mondanám is, mindenki tudná, hogy még mindig az adókezelés van napirenden.

Az pedig igen hasznos tárgyalás, mert az emberek unalmukban ráfanyalodnak arra is, hogy a bizottságba elmenjenek.

Most a jogügyi bizottság van in floribus. A tagokhoz halommal jönnek a névtelen levelek abból az alkalomból, hogy a zsidók és keresztények közti házasságot tárgyalják. Egyik így szeretné, a másik úgy. Fenyegetőznek is mindenfélével e levelekben, többi közt azzal is, hogy megrövidítik az illető honatyát.

A megrövidítés természetesen olyan helyen helyeztetik kilátásba, ahol a zsidó és keresztény vallás közti eklatáns különbség van szabályozva, hogy hivatalos stílusban fejezzem ki magamat.

No de ettől már kevesen tartanak, s inkább csak megmosolyogják a merényletes leveleket, melyeket egymás közt köröznek a Házban, mialatt a paragrafusok leőrlődnek lassankint.

A tárgyalásra senki se hallgat, csak »a kormánypárt plajbásza«, Jónás Ödön, no meg természetesen Földes.

Ez a Földes a legmakacsabb ember a földön.

Négy nap óta folyton nyújtogatja be a legkülönbözőbb módosítványokat, miközben mindig reménytelenebben rezeg a szakálla.

Még eddig egyet se fogadtak el. De ő azért nem csügged. Mint Anteus mindig erősebb lett, hogyha a földhöz vágták: ha egy javaslata elbukik, hármat húz ki az oldalzsebéből.

Végre azonban belátta, hogy isteni végzet ellen küzd, s kezdte könyörgésre fogni a dolgot.

- Legalább már egy szót fogadjanak el, kérem.

- Nem... nem lehet.

- De kegyelmes uram, ne legyenek kegyetlenek... Apró neveletlen gyermekeim vannak odahaza. Túl nem élem ezt a csúfságot.

Madarász ugyanis azzal szekírozta, hogy pénzügyminiszter akar lenni.

Szapáry végre is mint büszke arisztokrata be akarta bizonyítani, hogy nem félti székét, a 82-ik szakasznál elfogadta egy módosítványát.

Földes arcát mennyei öröm derűje öntötte el.

- Az átok ereje meg van törve. Most már előre!

- Ki lesz az államtitkárod? - kérdezte gúnyosan Madarász.

Földes körülnézett, mígnem észrevette, hogy a Győrffy Pető érzékeny tekintete pihen rajta, kevélyen, bámulattal.

- Én Győrffyt fogom választani.

- Két ilyen szakáll valóban teremthetne tán hitelt - »még« Szapáry után is.

A legnagyobb eroberungot most Ráday csinálja. Már a második éljenzést aratja a Házban a mai ludoviceum-javaslattal.

Kormánykörökben nagy titokban tartják már hetek óta e javaslatot, mert előre arra volt számítva, mint a tetszetős cotillon figura, hogy mindenkit meglepjen.

Meg is lepett az mindenkit, hanem olyan formán, hogy no, ez ugyan szépen szól, hanem kell, hogy valami rossz oldala legyen valahol.

Hogy hol?

- Majd kitudódik - véli Pulszky Guszti, aki most az egyedüli haditalentum a t. Házban.

*

A folyosón szezon kezdődik. Megjött Horváth Gyula! Híre is megy mindenfelé, hogy itt a vízi ember.

- Nem víz kell már nekem, hanem vizikátor! - mondja kedvetlenül a »Ház kedvence«.

- Talán beteg vagy, Gyula?

- Nem érdemes ma már betegnek se lenni ebben a komisz korrupciós világban. Minden svindli már. A doktorok is svindlerek.

- Mi bajod velök? Miért haragszol?

- Hogyne haragudnám? Valamikor még nyolcvan pirulát etettek meg velem a hideglelés ellen, ma már három pirulával gyógyítottak ki a gazemberek - ugyanazon az áron!

S úgy adja, mintha nagyon el volna keseredve a doktorokra emiatt, pedig csak a minden jó reformmal elégedetlenkedő elemeket szatirizálja itt, az ő folyosójukon.

I. Plachy Tamás a mennyországban

[ápr. 28. ]

Földes még mindig nem nyugszik, Győrffy még mindig nem pihen.

A javaslat letárgyalása után úgy fog kelleni őket megállítani, mint a »Háromcsőrű kacsa« táncoló polgármesterét. Oly desperátus hangulat uralkodik, annyira egyhangú, hogy már mindenki ásít öt nap óta, hogy mikor egyszer Csanády változatosság okáért elprüsszentette magát a 90. §-nál, lelkesen megéljenezték.

A padokban vagy hetven-nyolcvan ember ült.

Széll Kálmán, ki irigykedve nézte Hegedüsben a nagy adókodifikátort, s Földesben a nagy modifikátort, báró Plachy Tamás, ki édesdeden szunnyadozott hátul, álmodván, hogy a mennyországba ment, hol Péter kíváncsian kérdezi:

- Ki vagy, jó öreg apó?

- Én Plachy Tamás vagyok.

- Micsoda cifraság az a melleden?

- A Szent István rend kiskeresztje.

- Hüm! Az szép dolog, Arany János barátom is olyat hozott magával, a Jókai Móric öcsémnek is az van, hallom. Bizony-bizony nagyobb érdemekért adják azt, mint az aranygyapjút. Hát te ugyan mit írtál, édes öreg apóm?

- Nem írtam én soha semmit.

- De hát mit csináltál teljes életedben?

- Barátkoztam.

- No, természetesen. Arany is, Jókai is azért kapta a kiskeresztet, mert a múzsákkal barátkozott. Hát a te múzsádat hogy nevezik?

- Tisza Kálmánnak - szólt Plachy szemérmesen.

Szent Péter ráncba szedte a homlokát.

- Tamás, Tamás! Hát nem tudtatok okosabbat csinálni azzal a Tisza Kálmánnal?

- Uram, szent Péter. Én ártatlan vagyok. Én csak aludtam. Tizenhat évig aludtam.

Szent Péter elnevette magát.

- Mindenesetre enyhítő körülmény, de azért még be nem jutsz hozzánk. Hanem eredj még vissza, öreg, egy időre, s ha valami istennek tetsző dolgot akarsz csinálni, szavazz a polgári házasság ellen.

Plachy Tamás ijedten riadt fel álmaiból, s ott látta maga mellett ülni Rostaházyt s szemben Göndöcsöt. Megrázkódott. Remegve nyúlt be a zsebébe, hogy ott van-e a hivatalos lap mai száma. Ott volt. Szelíden mosolygott. Azután megint elszenderedett.

II. A pénzügyminiszter reggelije

[Szövege megjelent a Krk 34. köt. 94-95. lapján, a hozzá fűzött jegyzetek ld. uo. 302-304. 1. ]

                            »Már minálunk verbuválnak kötéllel.
                            Elviszik a szegény honvédet zsandárnak erővel.

                                                              Thaly Kálmán«

[ápr. 29.]

Ez a Hazafi-Veray poézis csengett-bongott. S ehhez a poézishez teljesen megfelelő logika.

Tárgyalták ugyanis a csendőrlegénységről szóló törvényjavaslatot. Két miniszter interesszálta magát érte, Tisza és Ráday.

Az egyik el van törődve az úti portól, a másik el van kényeztetve az éljenzésektől. Mind a kettőnek kezében erősen dolgozott a plajbász. No, ebből, ha az isten is úgy akarja, még kerekedhetik is valami!

De legjobb lesz az elején kezdeni az ülést, a választásoknál.

Ugyanis a Baross kinevezése miatt támadt egy üres hely a jegyzőségben. Azt töltötték be ma, minél fogva az a kérdés vetődött fel a folyosón, hogy:

Mekkora úr a képviselőház jegyzője?

Hát bizony nem nagy úr, beszéli egy régi mameluk. Mikor még Huszár Imre öcsém volt a jegyző, egyszer elnéztem hozzá látogatóba korán délelőtt. Az előszobában azt mondja az inas, hogy még nem kelt fel, hanem már mindjárt fölébred; addig is azonban várjam meg a szalonban: már úgy is van ott valaki, aki várja.

Minthogy Ghyczy minisztertől vittem Imrének valami üzenetet, okvetlen beszélnem kellett vele. Elfogadtam tehát az inas indítványát azon módosítással, hogy menjen be és költse fel: míg felöltözik, megvárom.

A szalonban egy torzonborz bajusz mellé nőtt tüskés fej gazdája járt föl és alá pipázgatva. Sarkantyúja csakúgy hasította a szőnyeget. Első pillanatra fel lehetett ismerni, hogy vidéki táblabíró-maradvány.

Szótlanul üdvözöltük egymást, s szótlanul várakoztunk Imrére. Se nekem, se neki nem volt kedve beszélni. Egyszer azonban nagy sokára mégis megszólalt, merev szemeket vetvén rám:

- Hej, nagy úr volt ám ez valaha... nálunk otthon.

- Kicsoda? - kérdém önkéntelenül.

- Hát ez a Huszár Imre - sóhajtott fel, s azután megint elhallgatott. Furkált a kíváncsiság, meg nem állhattam, hogy ne kérdezzem:

- Hát mi is volt ő odahaza?

- Hogy mi volt? Hát első aljegyzője volt Komárom megyének. Úgy az... valóságos első aljegyző!

- Hiszen hova beszél, kérem, mikor most már az ország jegyzője!

- Ej, ér is az valamit - mondá egy megvető mozdulattal. - A megye, mindig megye marad. Maguknál itt Ghyczy is miniszter, nálunk meg csak másod vicispán lehetett.

*

Ez a vármegyei gondolkozás már tizenöt év óta meglehetősen elvesztette a színét, mint az öreg kelme, s ma már mindenki szerencsét kívánt Berzeviczy Albertnek a grádushoz.

Általában el lehet mondani, hogy a kormánypárton van egy erőteljes ifjú nemzedék, amely kezdi komolyan venni a dolgokat. Ez pedig az úgynevezett Csernátony-csoport. Az öregúr összegyűjti ezeket a kiválóbb fiatal elemeket olyan előszeretettel, mint a kanári madarakat, s ott röpködteti őket abban a kalitkában, amit »Nemzet«-nek nevezünk. Ez a csoport, mely a parlamentben is kezd magának tágasabb helyet szorítani, kinyúlik a közélet sok más rétegébe is, mindenütt látjuk őket dolgozni.

Egy bíztató jelenség a sok elszomorító között.

- Berzeviczy maga Szathmáry Gyurira szavazott - mondja valaki az olvasószobában. - De hogy ki szavazott Székely Elekre?

- Igazán érdekes volna megtudni.

- Az a legegyszerűbb - véli gróf Andrássy Manó.

- Kitűzök egy Raffael képet annak, aki bebizonyítja, hogy ő szavazott rá...

- Lehetetlen! Megválnál az egyik képedtől?

- Nem bíz én - mondja a gróf ravaszkásan mosolyogva. - Mert odatenném a föltételek közé, hogy ő maga Székely Elek nem pályázhat.

Most pedig ekképp leszámolván a választással és a szavazatokkal, térjünk át ismét a csendőrjavaslatra.

Hoitsy Pál van napirenden...

Hát bizony ez a Hoitsy is bíztató látvány a mi oldalunkon. - Kár, hogy nem lehet megsokszorozni. Mindössze még egy példányban van meg: Prónay Gáborban. Ezen a párton ők a jövő vezérei - Eötvös után.

Ha Bartha nem volna erdélyi, többet érne. Nem gyűlölné olyan nagyon az oláhokat, és nem szeretné annyira Ugront.

Mert az erdélyi emberből nehéz státusférfiúnak lenni éppen amiatt. Az erdélyi ember egész Európát az oláhoktól védi, s egész Európát erdélyi ember által szeretné kormányoztatni. Ami nem erdélyi, azt ő nem látja meg. Az ő gyöngeségeik az ő erényeik.

Az európai látkör azonban nekik nem kell. Bánják is ők, akármit csinál Bismarck vagy a muszka, csak az oláh pópákat húzatnák örökké nyársra.

De nini, hiszen nem az erdélyiek, hanem mint mondám, Hoitsy Pál van a napirenden.

Nyugodtan, szépen beszélt és logikával. A Ház legkiválóbb szónokai közé fog emelkedni nemsokára. Nincs benne annyi kifejezési erő, mint Barthában, nincs annyi név, mint Ugron Gáborban, sem olyan erős judicium, mint Eötvösben, de mindenből bír eleget s oly kellő arányban, hogy tőle méltán sokat várhat a párt.

Utána Thaly bicsaklott el megint. Ő zengte el a jelmondatul választott nótát is, mely után felkiáltott valaki:

- Fütyülje hát el... hogy hangzik!

A mamelukok örvendezve hallgatták a divatból kiment frázisokat, mert bizony van elég gyenge oldala a javaslatnak; meg lehetett volna azt támadni komoly argumentumokkal is.

- De hát az mégis borzasztó dolog, hogy ez a Thaly mindig ilyen - csodálkozott valaki a karzaton.

- Miért csodálkozik?

- De uram, egy akadémiai tag, egy tudós... mégiscsak lehangoló.

- Ej, Akadémia ide, Akadémia oda... Többet ad ő arra, hogy a választókerületében tartsák okosnak, hát ide már mindég úgy lép be, hogy a tudományát otthon felejti.

- De a Ház, uram, a Ház... itt, ennyi tömérdek okos ember előtt.

- Hagyja e1, kérem... Oda lát ön innen az előadói székig? Nézze meg Tischler Vincét. De jól nézze meg. Ez jót fog önnek tenni. No, ugye mondtam? Ön már is élvezetet talál a Thaly előadásában, nemde, uram?

Tudtam, mindig reménykedtem én abban, hogy Tischler Vince egykor még nevezetes lesz, de már azt sose hittem volna felőle, hogy lesz idő, amikor ő ugrasztja szét a parlamentet.

Éspedig anélkül, hogy királyi jogokat gyakorolna. Mert ezekkel nem virtus.

Hát úgy volt ez, hogy Tischler Vince nem szokott járni esténkint a »Katakombák«-ba (mert most már ez a tanya, nem a »Kék Macska«), szorgalmasan dolgozgat otthon, a múlt éjjel is készített egy rettenetes jelentést.

Mikor felébredt reggel, megtapogatta magát egész hosszában, hogy meg van-e még. Megvolt. Hirtelen magára szedte a ruháit, melyeket külön gyárban szokott öntetni, s elment újságokat olvasni a kávéházba, hol a kellner mindig a »Slovenszke Noviny«-t teszi eléje legelőször.

Az újságokból megolvasta, hogy Győrben két pandúrt agyonütöttek.

- Milyen szerencse - dünnyögé -, hogy már nem őseink állították fel a csendőröket. Mert akkor most már két csendőrt ütöttek volna agyon a cigányok!

Azután jókedvűen kezdte dúdolgatni:

»Nem ütik a zsandárt agyon,
Sajdaridi rozmaringom, galambom.«

Ezen államférfiúi ötlet, hogy a halasztással íme két zsandárt gazdálkodtak meg az országnak, arra indította Tischler Vincét, hogy egy »pálinkás jóreggelt« mégyen kívánni a honvédelmi miniszternek, hóna alá szedvén az előadói iratokat és a megírt jelentést; az időből úgyis kifutja, mert a Ház még csak egy félóra múlva ül össze, s akkor is először még az adókezelési javaslat két utolsó paragrafusát rágja meg. Eltart az öreg délig is. Hisz azóta már megint pihent erőben van a két nagy szakáll!

Szólt és elindult Rádayhoz, hogy egyúttal aláíratja vele a jelentést is, amit az éjjel elkészített.

Az ajtónálló mérgesen ránézett és megfenyegette:

- Itt tilos a kéregetés! - mondá.

- De nem kéregetni jöttem...

- Pedig leégett embernek néztem az urat, olyan jó síró arca van.

- Jelentsen be őexcellenciájánál.

- Mit mondjak?

- Hogy Tischler van itt.

- Ej, most nem lehet - szólt az ajtónálló elutasítólag. - Majd megigazíthatja déltájban, ha őexcellenciája itthon nem lesz.

- Hogy mit igazíthatok meg?

- Hát az íróasztal megdagadt fiókját.

- Kihoz a türelemből. Nem vagyok én asztalos. Én országos képviselő vagyok. Őexcellenciájának az utódja.

- Hát mért nem tetszett mondani?

Ilyen nehezen jutott be hősünk a miniszterhez. Ki felette el volt foglalva, az újonnan kinevezett tisztek tisztelgését fogadván.

- Elhoztam a jelentést, kegyelmes uram!

- Nem olyan az, mint a leves, Vince fiam, hogy félni kellene a kihűléstől. Majd aláírom... De látod, nyakamon vannak a generálisok.

Vince egy félóra múlva megint türelmetlenkedni kezdett. Hogy így, hogy úgy, a Házba kellene elmenni.

- Nem szalad az el, ne búsulj, majd én is veled megyek, hű mamelukom.

Együtt menni a miniszterrel. Ez is ér valamit! Hátha még nyitott kocsin mennének!

Tischler leült, de nem volt nyugalma, százszor is kihúzta az óráját.

- Már féltizenegy, kegyelmes uram!

- Ühüm! Most körülbelül Földes módosít, ne búsulj.

A kardok ezalatt folyton csörömpöltek kimenet, bemenet. Már maga a miniszter is elunta:

- Ha tudtam volna, hogy oly hosszan tart, kevesebb generálist neveztem volna ki az idén!

Tischler minden neszre megrándult. Feszelgett, fejét vakarta, majd idegesen járt fel s alá. Valami kínos nyomás nehezedett a lelkére. A tót népnek csodálatos előérzetei vannak.

- Ugyan, ne mozogj, jó szolgám, Vince... Hiszen nem lehet ott nélkülünk akasztás!

Lőn tehát, hogy immár tizenegy felé járt az idő, amikor elindulának az országházba, s amerre csak mentek, s ahol csak rozmaring virág nyílt, az ablakokban szép leányfejek mosolyogtak a két siető daliára.

Végre odaértek nagy lihegve, ahová tartottak. Tischler futott előre.

A Sándor utca egész zajtalan.

- Rossz jel - dünnyögé Tischler.

A kapus nem volt ott az ajtóban. A fogasokon egyetlen kalap sem.

Szent isten mi történt?

- Hej, teremőr! Mi van itt? Hová lett az országgyűlés?

- Eloszlottak, kérem alássan!

- Dehát mért oszlottak el?

- Nem tudhatni, kérem alássan... hanem hát úgy hallottam félfüllel, hogy ím mert az excellenciás Tisza úr ideát vagyon a Múzeumban, mind átmentek oda a képviselő urak is vizitbe.

- No, mi baj Vince? - kérdi az előjövő miniszter.

- Elkéstünk, kegyelmes uram! Úgy látszik nélkülünk fogadták el a javaslatunkat.

- Az borzasztó lenne! - szólt Ráday elgondolkova.

De nem így történt, hanem úgy, hagy ma Tisza el lévén foglalva a főrendieknél (meleg nap lehet ott, két nap óta tele van a város jóízű főispáni ábrázatokkal, minden harmadik ember főispán Pest utcáin), előre látható volt, hogyha ő kihúzza a lábát, megint veszedelem lesz.

Lett is. A két hiányzó paragrafust az adójavaslatból hirtelen letárgyalták. Földes véletlenül rekedt lett, Győrffy Pető pedig elérte célját: a »Styx« kiadta az arcképét. Erdélyi embernek elég ennyi!

Tehát a csendőrökről szóló javaslat következett volna, mikor az éles szemű Madarász felfedezi, hogy nini, hiszen se Ráday nincs itt, se Tischler.

- Pap nélkül nem misézünk! - csinálta Madarász a hangulatot.

Szegény jó Bedekovich, ki árván ült ott a piros széken Szapáry mellett, egész fülig pirult erre a nagy szégyenre...

Nem azt szégyellte ugyanis, hogy azok nincsenek itt, hanem hogy ő itt van.

- Nincs előadó. Nincs miniszter! - kiáltozták a szélsőbalról.

Mit csináljunk? - töprengett Szapáry, s felfüggesztetni kérte öt percre az ülést. Addig tán át lehetne üzenni Tiszának a Múzeumba s megkérdezni, mi a teendő?

De a felfüggesztésbe se egyeznek bele az ármányos ellenzékiek.

Kelletlenül dörzsölte a homlokát, s szeme révedezve kereste az ajtót, hogy hátha jönnek, hátha jönnek.

Szomorúan sóhajtott fel:

»Hej, csak akkora kis Tisza lenne itt most, mint a kisujjam!«

S íme az isten meghallgatta mindjárt. Felállott Tisza László. Ejnye no, hát él még ő is?

László úr felállott, s merészen kinevezte Csiky Kálmánt a Tischler helyettesének.

S az, mint illő egy igaz mamelukhoz, ha a legkisebbik ura rendeli is, nyomban előugrott, és a mellét verte.

- Igenis, én vagyok a helyettes előadó.

- Hol az írásai? - kiabálták a szélsőbalról.

Nosza egy perc műve volt, összekapkodni a padokról egy nyalábnyi írást (ott volt azok között a mai Pesti Hírlap is), s felmutatni a békétlenkedő tömegnek.

- Itt az akták!

- Ugyan ne szóljon! - zúgtak az elkívánkozók, s a jó öreg Péchy végre is kénytelen volt bezárni az ülést, melynek matériája a Tischler Vince fejében és hóna alatt rekedt.

Hej Vince, Vince! De ünnepelt derék hazafi is leszel te ezért odahaza, hogy most már egy egész nappal később lesznek meg a zsandárok!

Hiába erőlködnék ma t. Házat írni, mikor minden ember arról kérdezősködik: »Mi volt ma a méltsás Házban?«

Hogy Tischler híres lett, az még hagyján, de hogy a főrendiház érdekes lett, az már igazán felfordult világ! Ezt még Kemény Gábor sem bírta volna soha megjósolni!

Mindegy, mi azért ne legyünk hálátlanok saját külön alakjaink iránt.

De menjünk át. Úgyis csodálatos ellenzék vagyon ott! Olyan, mely ékes beszédeket vág ki a javaslat ellen, de minden beszéd mégis úgy végződik, hogy »egyébiránt elfogadom a javaslatot«. Bámulatos egy refrén!

Háromféle elemekből áll a méltsás Ház, azokból, akik panaszkodnak, de mégis meg vannak elégedve, akik elégedetlenek, de mégse panaszkodnak, s végül azokból, akik nem gondolkoznak, csak szavaznak.

Mátyás király lustáit ott lehet látni színről színre.

- Tűz van! - mondják a papok. - Ég a ház fejünk felett! - De elegendőnek látják ezt egyszerűen konstatálni.

- Ej, ha kellünk a királynak, majd megment - mondják a mágnások.

- Ugyan, hogy nem restelltek hiába beszélni - gondolják a berendelt főispánok Uruk árnyékában elnyújtózkodva.

Ne menjünk a főrendiházba. Nincs ott semmi. Igaz, hogy úgy látszik, mintha lenne valami. Falláció! Az van ott csak most is, ami nem látszik: penész.

*

Jobb nekünk itt. Ahol mindig új és új esélyek vannak, mint a tarokkban...

Hiába állítja a közmondás, hogy sero venientibus ossa - nem igazak itt még a latin klasszikusok sem!

Ráday és Tischler dúltak ma egész nap, még nekik állt feljebb, nemhogy szépen meghúzták volna magukat, bűnös voltukban, ahogy illik.

Tischler nekirontott Hoitsy Palinak. És leckéket adott a függetlenségi pártnak, mért nem erősebb emberrel rukkolt ki, hogy a vita nívója meg legyen mentve.

Mindenki nagy szemeket meresztett. Az öregurak, akiknek már gyöngébbek a szemeik, megtörülgették azokat, hogy jól lássanak, s egymást döfködték oldalba.

- Ki az, aki beszél?

- Hát Tischler, az előadó.

- Mégis jól láttam hát... - mondta egyik-másik, s még azután is sokáig rázta fejét csodálkozva.

...Mert igazán olyan hihetetlen az, hogy Tischler erősebb ember után kiabál.

- Sőt nagyon természetes - jegyzi meg Németh Berci -, csakhogy összetévesztette, mert (Hoitsyra mutat) nem erősebb ellenfél, hanem (Rádyra mutat) erősebb segedelem után kiáltana a boldogtalan, ha magyarul tudna.

...Derék Tischler! Milyen kár, hogy nem úgy néz ki, mint legalább Tisza László: kész Falstaff lenne a kis kedves!

*

Ráday az eddigi zsandárok dicséretére ereszti meg az elokvenciát.

T. Ház! A zsandárok azért zsandárok, mert zsandárok. Én csak jót hallottam eddig róluk, mert sohase hallottam semmi rosszat. Nagyon jó emberek azok, tisztelt Ház, ahol máris megvannak, ahol pedig nincsenek még meg, ott se rosszak. (Helyeslés.)

T. Ház! Annyit mondhatok (Halljuk!), hogy ahol eddig már fel vannak állítva a csendőrök, mindenütt látható az az örvendetes eredmény, hogy a börtönök megteltek, s ez, remélem, így lesz ezután is (Zajos tetszés). Ismétlem, hogy a zsandársági intézmény úgy meg fogja tölteni - a jelekből is látható - a börtönöket mindenkoron, mint soha még Magyarországon (Úgy van).

Tischler el van ragadtatva, s hátra hajlik Rakovszkyhoz.

- Istenem, de okozs... de okozs!

S azután még sokkal nagyobb fölénnyel vet egy-egy bágyadt tekintetet Hoitsy Palira!

Ma reggel, ahogy felkeltem, elindultam a Franklinba. Ott találkoztam a kapuban Szász Károllyal.

Vidám pacsirtahangon üdvözölt, jókedve volt, s ruganyosan lépkedett odább a járókelők tömegében.

Azután úgy kívánták a napi teendőim, hogy elszaladjak onnan az Akadémiába egy kicsit. Éppen akkor jött onnan Szász Károly.

Az Akadémiába érve megnézem a klepszidrámat, s ijedve mutogatja a tizenkettőt.

- Teringettét, hiszen nekem a Házba kellene elmennem! Milyen szórakozott vagyok egy idő óta! Tegnap is a kis Meszlényi beszélt, s elfelejtettem megdicsérni, pedig jól beszélt.

Rohantam a Házba.. Útközben találkozom egy közoktatásügyi miniszteri titkár barátommal.

- Hova, hova?

- Megyek az »Angol királynő«-be villásreggelizni.

- Hát a hivatal?

- Nem törődünk most vele. A miniszter a főrendiházban van elfoglalva. Nem dolgozik most, barátom, senki. Csak éppen Szász Károlyt hagytam ott görnyedni az íróasztalánál.

Beérek a tisztelt Házba, beakasztom az esernyőmet, a kabátomat a jobboldali karzat camera obscurájába, s elindulok szokás szerint cirkálni.

Máskor is konstatáltam már néptelenssget, borús hangulatot, unalmat, de most valóságos levertséget vagyok kénytelen hangsúlyozni a tisztelt Házból.

A nagy Prileszky jár a korridoron, s olyanokat ásít, hogy minden ásításával elnyelni látszik egy szélsőbaloldali kerületet.

A csángó herceg újra nyakába kanyarította a csángó tarisznyát s vele a tíznapi sanyarúságot. Zordonan jár-kél, s morogja magában: »Isten segíts!«

Ott őgyeleg Madarász is, s minden érkező embert a főrendiházhoz küldöz. Itt ma nincs semmi. Ma oda kell átmenni. Ma ott mutogattatódik az medve!

Bent a tanácsteremben is fülledt levegő van. Annyi mindenféle javaslatot tárgyalnak, hogy senki sem tudja mit tárgyalnak. Mert míg félre pillant, vagy amíg valami konvulzív köhögési rohamon megy át egy-egy tisztelt honatya, addig már elfogadtak egy javaslatot, s egy másikat tárgyalnak a végefelé.

A szabolcsi csoport valahol együtt mulatott az éjjel. Átfáztak: minden szabolcsi követnek náthája van.

Steinacker kirakja az egész nagy paksamétáját maga elé, mely úgy néz ki mikor a hóna alatt van, mintha boncoló eszközöket hordana.

Göndöcs apó félrevonul a leghátulsó padba a habarékországba, s nagy titokban valami levelet komponál... s amíg megírja, százszor is elmosolyodik. No, ha az se szerelmes levél, akkor nincs pszichológia a világon!

Egy már nem egészen fiatal képviselő a jobboldali karzat alatt olyanokat nyújtózkodik unalmában, hogy csak úgy ropog deli tagjain a míder.

Az előcsarnokban van egy kis asztal, melyen a napi érdekű nyomtatványok szoktak állani, ma legkapósabb közülök egy zöld cédula, levén az pakszus a főrendiház karzatára.

Vége felé már úgy elfogynak a követek, hogy Péchy rimánkodni kezd, ne menjenek, maradjanak itt, mert ő beteges ember, álomlátásai vannak, fél egyedül lenni.

Beláttam, hogy itt már magamnak sincs maradásom, s elballagtam én is a méltóságos Házba!

Bizony méltóságos az, s festői látványt nyújt a szemnek.

Éppen abban a percben értem oda., mikor szavaztak.

A jobboldalon ül vagy huszonkét püspök; a leeresztett lila selyem pluviálék baljukon élénk pompában suhognak, hát még a kis lila sapkácskák a tonzúrákon. De iszen szép foglalkozás az mégis!

Elöl a padok előtt Haynald üI, bíborszín selymével beborítva, szellemes feje úgy néz ki, mintha egy havasi rózsa volna oda kistikkelve.

A miniszteri padokon a kis Trefort hánykolódik, mint egy giliszta.

Túlnan egymás mellett két görög püspök, ezeknek a fején is ott a barett élénk vörös bársonyból, szép hosszú hajuk hátul lazán bogba kötve vagy pedig szabadon hullnak le izmos vállaikra.

Gyönyörű látvány így együtt. A mágnások egészen elenyésznek egyszerű polgári öltözetükben. Csupán Andrássy Gyula kelt némi feltűnést. De kelthet is, mert a hajdani barna emberből most már szőke szépség lett. Csodálatos változásokat hoz az idő!

Az elnöki széken Szögyény-Marich László ül, akit most láttam először nem a személyi hírekben. Egészen jóízű alak. Mivelhogy név szerinti szavazás vagyon, a szegény jegyzőnek mindig egy negyed óráig kell olvasni, míg egy »igen«-t összehoz: amivel nem azt akarom jelezni, hogy csupa »nem« hangzik, mert »nem« csak egy volt, a Splényi báróé, s arra is idegesen kapta fel fejét Cziráky figyelmeztetve a teremőrt; hogy »cúg« van valahol.

Nem volt ott »cúg«, csak a »nem« futott végig az idegein, mint hideg áramlat.

A beszedett szavazatok után egy egészen középkorias jelenet következett.

Belépett a kis Fenyvessy Ferenc atillában, kardosan. Nagyon csinosan nézett ki.

Szapáry háznagy eleibe ment öt lépésre, azután elvezette a méltsás Ház mediumára.

A deli levente meghajtá nyakát a nagyméltóságú elnök előtt, azután meghajtá a főrendiház jobboldala, majd a baloldala előtt, s átadta az alsóház üzenetét.

Az asszonyok a karzatról ebben gyönyörködtek legjobban.

Mert mégis többet ér egy huszonötéves alsóházi jegyző, mint egy hetvenéves főrendiházi elnök!

*

Az ülést felfüggesztették öt percre. Püspökök, főurak az előterembe vonultak. (Nincs szegényeknek folyosójuk.)

Az előteremből egy nagy zöld szoba nyílik, abban van az ideiglenes büfé, hol sonkát, madeirát szolgálnak fel a méltóságos gyomroknak.

Benézek, hát az egyik asztalnál ott látom diskurálni Szász Károlyt.

Andrássy Gyula Haynaldot tartja szóval, Ipolyi Czirákyval enyeleg, néhány alsóházi tag is ott ácsorog, de ezek úgy néznek ki fakó ruháikban s demokratikus magatartásukban, mintha azért jöttek volna ide, hogy most itt fölszedjék az elhajigált szivarvégeket.

*

Ma aztán bezárkóztam egész nap, nem mertem elmenni sem a csángó értekezletre, sem a filológiai gyűlésre, sem a honvédsegélyező konferenciára, de bizonyosan tudom, hogy mindenütt ott volt Szász Károly.

*

Ui. Hanem hogy még egyszer visszatérjek a főrendekhez, nem olyan bolond dolog ám az, mint gondolnánk, ami ott történik.

Eötvös Károly emlegeti sokszor mint csodatüneményt, hogy egyszer az ő kertjében egy teljesen kiszáradt barackfa meggondolta magát, s mindenek bámulatára kivirágzott.

Éppen ez az!

Csakhogy azt is hozzátette Eötvös rendesen, hogy:

...»de gyümölcsöket mégse hozott ám«.

I. Jókai Mór künn a folyosón

[máj. 5.]

Gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy amerre olyan nagy ember jár, mint Jókai, még a földnek is meg kell ott dobbannia, s még a levegő is összecsapódik, s titokzatos csend támad háta mögött az örök természetben.

Nem támad biz ott semmi, sokkal nagyobbakat lép annál Kállay János is a folyosón, azazhogy csend talán támadna, ha ott nem zajongnának a cum gentibus visszatért Verhovayék a rendes szögletben.

Ma jöttek be először vidáman, hetykén. Hja, Cegléd csak mégis Cegléd!

Herman Ottó már nem fütyörész szellemileg. Bosszantja, hogy a Ház megint túl van tömve.

Megörültem, hogy Jókai jön felénk. Talán a »Magyarország és a Nagyvilág« számára megígért novelláról lesz valami híradással.

Meg is interpelláltam azonnal.

- Mikor lesz már meg a novellám?

- Éppen most is abban járok, öregecském! - mondja Jókai, ki következetesen öregecskének nevez, alkalmasint arra az időpontra helyezkedve, amikor a novellát kapom... hogy akkorra már megöregszem.

- Csak légy türelemmel, öregecském - bíztat jókedve aranyos sziporkáival -, mondom, abban járok, de persze úgy, mint a mádi csizmadia, amidőn megkérdezte a kuncsaft mikor készül már el az az ígért csizma? Azzal nyugtatta meg a békétlenkedőt: »Most is abba járok«. Persze úgy értette, hogy most is a lábán van.

Jókai jó színben van, vidám, ruganyos, fiatalos. Mindenkivel szóba ered, s mindenkinek mond valami kedélyeset, mintha csak öntené.

- Nagy isten áldása rajtunk - mondja Helfy - ennek a nagy Embernek az örök jókedve.

- Ha olyannak teremtette volna az isten a földünket, mint őt, sohase lenne Magyarországon rossz termés. Lenne miből fizetni az adókat.

Jókai, mialatt mi így megszóltuk a háta mögött, végigklavírozta összes ismerőseit a folyosón csendes megjegyzéseivel, hol őt fogta el majd a miniszterelnök, majd Visy Imre, Kármán Lajos, hol ő fogott meg valakit, míg újra visszakerült a csoportunkhoz.

- Nini, nini, itt van Verhovay is - jegyzi meg csodálkozva. - Na, csakhogy eljött. Mert mindég a lelkemen feküdt a sorsa szegénynek. Ki látott már olyat? Sárospatakon járt iskolába, mégis Pápán csapták ki.

- Ne gyanúsítsd, ne szidd a pártunkat! - kérlelgeti Helfy.

- Ne haragíts, Náci, mert mindjárt megmondom az igazat. Olyanok vagytok, mint Bernát Gazsi volt az inasával, mikor az őt meglopta. Te, Jancsi, mondja az inasának, semmi kifogásom a lopás ellen, ha mástól lopsz, de hogy éntőlem lopj, az ellen kereken tiltakozom... Hát te ugyan mit nézel úgy rajtam, öregecském?

- Ezt a kis veres medvét, hogy leírhassam a holnapi karcolatomban.

Ugyanis egy szép művű, nagy karneol tű volt beszúrva a Jókai nyakkendőjébe.

- Nem medve az, te bolond, hanem kutya, mely a mameluk hűséget jelenti. Azt szoktam hát mondani, hogy ez az én arcképem. Velencéből hoztam.

- Nem lehet az kutya - jegyzi meg valaki. - Nem jól nézted te azt meg, Móric!

- Hogyisne! Mit tudtok ti ahhoz! Velencében ilyen a kutya!

Pedig bizony medve volt az még Madagaszkárban is.

- Hanem tudod mit, kedves öregecském, ha erővel le akarsz írni valamit, írd meg a tisztelőim elrettentésére a minapi esetemet. Egy vidéki bámulómtól levelet kaptam, hogy aszongya, van őneki egy régi órája, hát hogy számos összeköttetéseimnél fogva járjak valami vevő után, az óra egyébiránt üt, de nem jár. Én járjak vevő után? Dühbe jöttem, és azt feleltem neki: Kedves uram, én is ütök, de nem járok.

Még tán tovább is beszélt volna, ha e pillanatban meg nem rázza ott benn a csöngettyűt Péchy Tamás.

Egy édes pillantást vetett szelíd szemeivel a karneol kutyára, mely a hűséget jelenti, s besietett.

Hanem útközben még elmondta, hogy van egy osztrák delegátus ösmerőse, aki fiatal korában portás volt. Valahányszor meghallja a csengettyűszót, mindig az órakulcsáért nyúl legelőször, mert azt hiszi a szegény, hogy a kaput kell kinyitnia.

II. Benn a Házban

Benn a Házban semmi se volt, Azazhogy a pénzügyi közigazgatási bíróságokról diskuráltak, már ti. akik diskuráltak.

A többiek pedig pletykáztak, mert pletykázásra volt anyag tömérdek.

A folyosón híre járt, hogy Apponyi Albert meghasonlott a pártjával, alkalmasint az agrárius kérdésben. A kormánypárton beszélték, tehát nem valószínű. A szélsőbalon mindjárt elhitték, tehát bizonyosan nem igaz...

A mamelukok közt még az a kombináció is felütötte magát, hogy hátha átjön a kormánypárthoz.

Lett riadalom és összeröffenés a jobboldalon.

- Nem szeretem, fiúk - mondja egy vén praktikus mameluk -, ha egyszer még ki talál sülni, hogy csak mi járunk igaz úton, mert az igaz úton való járásért senki sem ad semmit. Veszedelmes pozíció az, gyerekek... becsületemre mondom. Én akkor elmegyek valahova - de hova?

A képviselők kevés számmal voltak jelen, s azok se figyeltek a tárgyalásra.

A karzaton alig volt öt-hat lélek, de ezek közt egy feltűnően szép asszony, akit unalmukban a jelenlevő miniszterek is meggukereztek:

- Jó volna megtudni - elmélkedék magában méla pislogások közt Garomon Dezső -, hogy szükség esetén »igen«-nel szavazna-e vagy »nem«-mel?

Jókai ezalatt is folyton Kármán Lajossal diskurált.

Hiába inti Szontagh Pali:

- Móric, vigyázz! Ha még sokáig beszélgetsz Kármánnal, sohase írsz többé jó regényt.

III. Wahrmann a Szentföldön

Lonkay az idén Lourdes-ba készült, de nem bírta összehozni a kompániát. Nincs már itt keresztény, nem áll már itt semmi »valláserkölcsi alapon«, csak az ő Zöldfa utcai háza.

Hanem ha Lonkay itthon maradt is, felkerekedett hős Wahrmann, kit a Jehova megmentett a gyilkos golyótól, elment érte hálákat adni a Szentföldre.

A nagy Wahrmann elutazott, nincs többé vicces ember a tisztelt Házban.

Wahrmann-nak pedig ez a legkiválóbb tulajdonsága, meg az, hogy rossz szónok és jó zsiráns.

Pedig nincs igaza a közvéleménynek, mert ő mindenekelőtt nagyon okos ember.

Elmegyek a Szentföldre - gondolá. - De hát hm, mégiscsak furcsa lesz az egy zsidótól? Mit szólnak ehhez a keresztény istenek? Talán le is süllyed alattam a Szentföld. S a szentek sírjai megnyílnak s elnyelnek. A magam istenével meg vagyok alkudva, mivelhogy mint mártír vagyok bejegyezve a tavalyi protokollumába, s ebből az erkölcsi tőkéből elkölthetem most az évi percenteket.

Addig-addig gondolkozott, míg a keresztény istenek egyik szolgáját, a derék Magyar Jánost csábította magával. Mert ez már ötlet! Így már nem eshetik semmi baja.

Különben is a képviselőházban tanulta meg ennek a griffnek a megfordított oldalát, ahol az a szokás, hogyha valaki mameluk létére nem akar elmenni szavazni, becsületbeli kötelessége visszatartani egy ellenzékit is, így aztán egalizálva vannak a szavazatok.

Lőn tehát, hogy Wahrmann és Magyar János elutazának a szent sír látogatására.

- Valóságos tetemrehívás! - mondta ma Istóczy.

- Nincs mennyország, se pokol - hajtotta elkeseredve Göndöcs apó.

A Házban nagy szenzációt keltett a két férfiú ilyen útrakelése.

Sőt üzenet alakjában átment a főrendiházba is a Kovács püspök füleihez. Számítottak rá, hogy megharagszik.

- Tudja-e már, nagyméltóságod, hogy az egyik papja kiment a Szentföldre?

- Tudom - mondá a püspök nyugodtan.

- De hát azt tudja-e, méltóságod, hogy Wahrmannnal együtt ment.

- Okosan tette, hogy kiment.

- Csakhogy vissza is jön ám...

- Oh... oh - szólt csendes fejcsóválással a püspök -, sokkal tapintatosabb ember az!

S úgy eldicsérte Magyar Jánost, de úgy eldicsérte ebből az ötletből, hogy az egész Jeruzsálemig csuklani fog.

IV. Még egy séta a folyosón

Még mi itt Wahrmann-nal utazunk a Krisztus sírja felé, addig a folyosó egyik szöglete átváltozik egy varázsvessző érintésére múzsa-berekké.

A képviselőház ábrándos része poéma faragásokban töri hazafias fejét.

- Mit csinálnak az urak?

- Herman kadenciát keres.

- Mire? A ceglédi bizalomra?

- Nem az! Komoly verset ír. Ért ő ahhoz is. Majd ha meglesz, átadom az elaborátumot önnek.

Így jutottam a következő zöngeményhez:

Papban legszebb ember Cselkó,
Dandyben Fenyvessy Ferkó,
Olyan hangja, mint Luccának,
Nincs másnak, csak a Dukának,
Aki beszél prima vista,
Az a híres Rakovszky Pista.
Rakotkodácsol, mint a tyúk,
»Igen«-t sok jámbor mameluk.
Üssön beléjök a lottó,
Ezt kívánom...
Herman Ottó.

A folyosó egészen élénk ma. Horváth Gyula vízi ügyeket intéz gr. Károlyi Sándorral.

Jókai is künn van megint és gr. Zichy Jenőt dicséri, hogy mennyit áldoz mindenféle dologra, most is megvette a Huszár-féle szobrot.

- Olyan az csak - mondja egy fiatal hírlapíró képviselő -, mintha én egy brittanika szivart vennék meg.

- Hát mikor adtál te egy brittanika szivart a városnak? - förmed rá Jókai.

Hát azt bizony nem tudta megmondani, hogy mikor, s szép csendesen elsompolygott a másik szögletbe, ahol egy másik nagy ember, az öreg Pulszky Ferenc alakított maga körül kaszinót.

Tiszát dicsérte az öregúr szokott csevegő modorában:

Kemény ember, meg kell adni... és csak ebbe a bolond agrárius kérdésbe bele ne mentünk volna. Mert ez teljesen lehetetlenné teszi az oppozíciót.

Kénytelenek leszünk mindnyájan a kormánnyal menni, akik okos emberek vagyunk.

Az eddigi kormányelnököknek mindig az volt a bajuk, hogy kevés barátjuk volt, s ezeket is megették apródonkint. Tiszának csak egy baja van. Hogy nagyon sok a jóbarátja. S ezek őt fogják megenni apródonkint.

S hogy jutott ebbe bele? Malőrje volt. Át kellett vennie a Deák-párti mamelukokat is, s átvette a saját mamelukjait is. Két mameluk tábor sok.

Sokat esznek, sokat isznak, s mert sokan vannak, nagy a tolongás... sok tányért és poharat törnek.

...De már erre elmosolyodik Tibád Antal:

- Ej, Feri bácsi, ne búsuljon... messze van még nagyon az utolsó pohár!...

Szegény Komjáthy napja volt ma. Mivelhogy nem volt semmi különösebb dolog kilátásba helyezve, csak az ő interpellációjára a válasz.

S mert nem volt kimondva, mikor lesz, ott kellett lesni tíz órától kettőig. A többi ember jött, távozott szabadon, csak őneki kellett veszteg maradnia, figyelve minden mozzanatra étlen, szomjan. Istenem, de mégis nehéz dolog a hazafiság!

Hítták is némelyek.

- Nem jössz, Béla? Borzasztó unalmas ülés van. Mit csinálsz itt?

- Várok - felelte makacsul.

És várt.

Meg volt különben kenekedve mindenféle zsírokkal. Így fog, úgy fog megfelelni Paulernek. Volt háromféle válasza is. Mérges, mérgesebb és legmérgesebb.

El is mondta mind a hármat Horváth Gyulának, mintegy belevetve azokat az ő elméjének a kalapjába, hogy az aztán húzza ki találomra valamelyiket.

Horváth Gyulának nagy szerencséje van. Mind a három pártnak ő az intimusa. Egy láthatlan kéz, mely csekély eszközökkel rángatja a gyeplőket.

Az ő nagy tekintélyének az a titka, hogy sohase beszél, csak ha kérdezik, s hogy mindig azokat szidja, akikkel beszél. S így azok azt vissza nem mondhatják senkinek.

Mindenkinek a gyenge oldalait kapja ki s állítja előtérbe, de olyan sajátságos tapintattal, hogy azokkal mintegy elfedje a még gyengébb oldalakat. Ezért lett a Ház elkényeztetett cukros babája öreg napjaira.

De igaz, hiszen a Komjáthy viszont-válaszról van szó.

- Ma nem szabad lanyhának lenned! - biztatják. - Mert ma úgyis rossz napja volt a prókátoroknak. Szapáry adta ki a jelszót: Szavazzuk le az ügyvédeket - és le is szavazták. - Légy hát nagyon mérges, kedves Bélácskám!

Hanem hát amint így feltüzelnék, egyszer csak odatipeg valahonnan lassú csárdás lépésekben maga Pauler, a váll-lapockái közé behúzott kis fejével és azzal a rettenetes világgyűlölettel a zöldes szúrós szemeiben.

- Jó, hogy talállak - mondja megpillantva Komjáthyt. - Még meg se mostam a fejedet, hogy olyan kemény hangot használtál irányomban az interpellációban. Bizony nem vártam volna meg éppen jogász embertől.

Komjáthynak kínos volt ez a diskurzus, de szerencsére eszébe jutott egy jó mentség, mely ezenfelül szatírizálni fogja a helyzetet.

- Nem tettem volna, kegyelmes uram... a világért se... hanem ez a Füzesséry Géza vett rá. Az ő lelkén szárad a dolog.

- No, ne viccelj! Inkább ígérd meg, hogy most magadba szállsz, s tudomásul veszed a válaszomat.

- Az bajos lesz. De isten neki, ha kielégít. Csakhogy egy baj van.

- Mi az?

- A barátaimnak már megígértem, hogy rendkívüli dolgot fogok mondani, amin mindnyájan el fognak bámulni.

- Ugyan ne bolondozz! Tedd meg nekem ezt az apró szívességet.

- Isten neki, három föltétel alatt.

- Hadd hallom a kívánságot.

- Az én kívánságom az, hogy a Mezei kerületébe huszonöt keresztény hittérítő küldessék a kormány költségén.

- Hát még?

- Hogy Verhovay megkapja az aranygyapjút.

- Gilt. Nagyon szívesen. És még mit parancsolsz?

- Tetejébe még azt, hogy a viszont-válaszom ne vétessék komolyan.

- Tehát megállapodtunk?

- Meg, kegyelmes uram.

- Tehát nem mondod el most azt a rendkívülit?

- Nem, kegyelmes uram.

S így lőn békés végkimenetel a sok port fölvert ügynek. Pauler az ülés végén a választ megadta, s Komjáthy tudomásul vette.

Hanem nagy hiba történt, a párbajok ellen beszélt a viszont-válaszban.

Tyűh! Kapott ezen a miniszter. Hát hogy mersz te a párbajok ellen beszélni, aki gyilkos arzenált tartasz odahaza, aki kikölcsönzöd a pisztolyokat percent nélkül? Ejnye, ha ez se rendkívüli, akkor aztán semmi se rendkívüli. Akkor még én se vagyok rendkívüli talentum. Nem úgy alkudtunk, most már én se tartok be semmit.

S így nem mennek Miskolcra keresztény hittérítők, s így nem kapja meg Verhovay az aranygyapjas rendet, s így vétetett komolyan Komjáthy.

Pedig hajszál híja, hogy megfordítva van.

*

Ma különben változatos volt az ülés, de mégis szegény eseményekben.

Legérdekesebb volt a Tisza liberális megjegyzése, hogy a munka nem bűn, még pünkösd első ünnepén se.

- A pogány! - dünnyögte Rostaházy. - Ez már mégis sok a magyar állam szájából.

Mit szól ehhez a »Magyar Állam«?

*

A büfébe is benéztem. Szapáry megint ott reggelizett. Hallatlan! Hát már csakugyan nincs a sajtónak semmi ereje? Bosszantó az, hogy ilyen csekélységekben sem enged a miniszter, s még mindig reggelizik...

Bevégezték a pénzügyi bíráskodásról szóló törvényjavaslatot.

Fenyvessy, a Háznak ez a kellemes, rokonszenves apródja, vitába elegyedett az elnökével a házszabályok felett. Micsoda? Hát már a csirke többet akar tudni a tyúknál, szörnyülködött Péchy szemrehányó tekinteteket vetve a saját nótáriusára, hanem azért a kis Fenyvessy mégsem hagyta magát.

Hja, az már így megy! Az országgyűlési ciklus első felében azért nem szelíd az ember, mert még nincs messze a kerületben tett ígéreteitől, a második felében pedig már azért nem szelíd, mert már közel van az új ígéretekhez.

Még Szilágyi módosítása ejtette bámulatba a Házat.

Lényeges módosítás volt, s mégis el lett fogadva.

- Ez gyanús - mondogatták a jobboldaliak. - Ilyen még sohase történt. Össze voltak beszélve a miniszterrel. Azok az emberek, akiken még sohasem történt az, hogy a módosítványukat elfogadják, összenéznek, s a fogaik közt sziszegik:

- Szilágyi miniszter lesz.

S ez a szó úgy hangzott itt, mint egy rémletes jóslat, mintha azt mondanák, hogy óriási üstökös van az égen, vértől fog ázni az egész ország.

»Szilágyi miniszter lesz! S most már csinálják neki a létrát.«

A karzaton régen nem volt annyi hölgy: a Zirzen Janka egész nevelőintézete ott ült abból a célból, hogy egy kis hazafias levegőt szívjanak be.

Az intézeti orvos azonban meghagyta nekik keményen, hogy amint Lázár Ádám elkezd beszélni, ott ne maradjanak tovább. Mert az már ártalmas lenne. Gondoljanak a migrénre.

Lőn hát, hogy amint Lázár beszélni kezdett, mind felkeltek, eltávoztak, és nem hallották Lázár Ádámot.

Pedig aki Lázár Ádámot még nem hallotta, annak nem teljes a nevelése. Mert aki nem tudja, mi a rossz, hogyan ösmerje fel aztán a jót?

*

A folyosón pangás. A szegedi főjegyző, a derék Vass Pál csinálgatta ott a közvéleményt a harmadik egyetem mellett, melyről délután lesz bizottsági ülés.

A szegedi követek konzíliumot tartottak.

Mészáros Nándor még reménykedik, de Herman már a fejét rázza. Ő már végig birkózott mindenféle portentummal ebben az ügyben, hónapokig járt-kelt az egyetem mellett, összefogdosott minden kilincset, keresztül próbált minden kigondolható receptet, de nem megy, sehogy se megy.

Herman vérszegénységet konstatál Trefortban és az ügyben.

- Mégis mit kellene itt tenni? - kérdezé Vass Pál elszomorodva.

- Hát itt bizony csak egy mód van - vág közbe ott egy elmés ember.

- Ugyan mi?

- Hirtelen le kellene csapni Trefortot, s egy pozsonyi embert tenni meg helyette miniszternek.

- Hogyan? Pozsonyit?

- No igen. Mert a pozsonyi embernek nem a tudományát kell bizonyítania, ha valami lesz, hanem a hazafiságát. S erre mindjárt meg volna az alkalma: Szegedre vinni az egyetemet.

De hogy miért olyan konok ez a Trefort? Azt kérditek ti. No, hát én majd elmondom. Nem konok az, mert az nagyon jó ember, csakhogy ügyetlen udvarló. Ez az egész.

Tehetetlen helyzetbe jutott, az a baja. Én is jártam úgy fiatal koromban.

A Micinek udvaroltam. Szép, szőke lány volt. Tetszett nekem. Én is neki. De hát a dolog nem ment, sehogy se ment. Makacs volt. Megígértem, hogy elveszem. S ő nem volt többé makacs.

Akkor megösmerkedtem egy gesztenyehajú szépséggel. Özvegyasszony volt. Annak is megígértem, hogy elveszem. Eszembe se volt házasodni, becsületemre mondom.

Végre egyszer egy gyönyörű fiatal leányt ajánlottak, egy árvát, aki igen jó lett volna feleségnek. Kedvem is volt hozzá.

De eközben vele keveredvén hírbe, a két előbbi kedvesem elkezdett fenyegetni, rokonaik kígyót-békát kiáltottak rám, üzeneteket küldtek nyakamra, ha nem tartom be a szavamat, így nem leszek, úgy nem leszek becsületes ember stb.

Mit tehettem egyebet, mint mentegetőzni, örökké mentegetőzni s örök csalódásban hagyni mind a hármat.

Csak így maradhattam becsületes ember. S hogy becsületes maradhassak, sohasem házasodtam.

Itt állok előttetek siváran, mint köszvényes, öreg agglegény. S kérve kérlek, ne haragudjatok a szegény Trefortra, aki szinte három helyen udvarolván, mind a három helyen elszólta magát.

Nem rossz ember az, kérlek, hanem csak ügyetlen, és malőrje van!

Ráday Gida az én miniszterem. Nem azért, mert két kellemes javaslattal rukkolt ki. Hiszen ezek a javaslatok olyanok lehetnek, mint azok a bizonyos kínai dobozok: hogy van először egy nagy doboz, aztán egy kisebb benne, s abban a kisebben még egy kisebb és még egy legeslegkisebb, amelyből kiugrik egy ijesztő béka.

Hát nem ezért kedvenc miniszterem nekem Ráday Gida, hanem mert váci ember, és mert olyan jó kemény ábrázatja van, mintha ő csinálta volna meg az összes kuruc-háborúkat a Rákóczi idejében.

S mégis nekimegy ez a Thaly... Elnevezi szegényt »osztrák«-nak.

A kisebbik, de mégis a nagyobbik Gida feláll ekkor, s azt mondja, hogy ő rekedt, de azért olyan harsányan beszél, mint Németh Albert, ha hangjánál van. És jól is beszél. De iszen a kisebbik Gidának van ám esze, ha nekibátorodik. S ő nekibátorodik, s megveregeti a mellét, hogy ő nem osztrák.

A t. Ház untig beelégednék ennyivel, hanem Thaly Kálmánnak ez nem elég, ő kiszakítja ezt a kifejezést, s megkékceruzázva nyomban küldi Bécsbe.

Mert ha a miniszter hallgat ilyenkor, jó, vessék szemére: nem mer szólni. De ha mer - ne vessék azt: hogy elszólta magát.

De meg nem is a kék ceruzában van a tapintatlanság, de abban, hogy kinek a számára van kijegyezve.

Egy goromba mameluk azt mondta Thalyra: »Pompás ember lenne, ha be tudnátok varrni egy keveset a szájából. De hol vegyetek itt hamarosan egy szabót?«

Az pedig bizony nem nehéz. Hiszen ni, éppen ott ül a negyedik padban Szabó Endre, akinek nagy szerencséje, hogy csak szabó, mert elmenne ő kisebb helyen csizmadia számba is.

- Ne bántsátok szegény Szabó Endrét. Ő képviseli még egyedül a parlamentben Lengyelország történelmi létezését a nadrágjával.

Az öreg Madarász idegesen járt-kelt, mint rendesen, a padok háta mögött, s haragosan belebeszélt a beszédekbe.

- Ülj le, apám, és hallgass! - figyelmezteti a közszeretetben álló Jenő, akinek biztosítva van az örökös képviselősége, mert választói mindig elfogadják eredményes beszámolónak, hogy: »Atyám nem engedett szóhoz jutni«.

- Nem ülök - mordul rá mérgesen az öreg. - Széchenyi István is így járkált, mikor gondolkozott. Miért ne járkálhatnék én is így, mikor nem gondolkozom?

Ráday ma magával hozta Szász Károlynak Forinyákot, olyan naiv örömmel, mint a poéta az első kinyomatott versét. Édesdeden nézegetett vissza a vadonatúj tábornoki kabátra, mintha mondaná:

- Nézzetek oda! Ezt már én csináltam!

Hanem ez a napja nem sült el olyan jól, mint várni lehetett volna, pedig bizony megérdemelte volna, hogy elsüljön, mert a fiatal Gida az első honvédelmi miniszterünk, aki kapkodás közben fogott is valamit a markába.

Vagy hogy csak úgy beletették.

Mindegy! Az is csak váci emberen eshetik meg.

- No, lássátok! - hajtotta Andrássy Tivadar. - Mennyit tesz egy jó kabát az emberen! Ki látta Forinyákot az ezredesi ruhában? Nem mutatott semmit. Most csupa öröm ránézni. Én csak azzal a gazemberrel szeretnék megverekedni, aki először merte kimondani szemtelenül, hogy »nem a ruha teszi az embert«.

Minthogy a közönséget megszoktattam már, hogy a folyosón szétnézegessen: hát vessünk oda is tekintetet.

Orestes és Pylades, Prónay Gábor és Hoitsy Pál búsulnak egy szögletben. Olyanok ők, mint a régi pogányoknál a gyászbálványistenek voltak. Ha valami csángó baj esik, akkor kiteszik őket az esőre, ha pedig semmi sincs, akkor beteszik őket a padlásra.

Megint csak ismétlődik a százszor leírt szcéna.

- Hol van Somssich?

- Beteg.

- Hát Bánffy Béla?

- Elutazott.

- Hát Szilágyi Dezső?

- Az sincs. Az olyan, mint a Komjáthy pisztolyaiban a golyó, hogy mikor megtöltik, vele töltik meg, de mikor ki kell lőni, magától elvész.

- Csak legalább Jókai jönne. Mert nagy a baj.

No, végre jön valaki! Horváth Gyula. Bravó! Hiszen ő is bizottság.

- Olvastad a lapokat, Gyulácskám?

- Olvastam valamikor. Volt egy nagybátyám odahaza Erdélyben, azt örökké szekírozták a szólgálók (pedig igen csinos szolgálókat tartott), hogy adjon nekik papirosokat a guzsalyaikba - hát akkor prenumerált egy hetilapra (pedig takarékos ember hírében állott) - abból olvastam el másfél számot, lábfájásom idején...

- Eredj az erdélyi anekdotáiddal, beszéljünk komolyan.

- No, hát komoly vagyok már - szólt, mord arcot vágva. - Mit akartok?

- Itt áll, barátom, a mai lapokban, hogy a szegény csángók éheznek.

Horváth Gyula egykedvű arcot vágott, vállat vont, s szokott szórakozottságával továbbment.

- Hát tehetek én arról?

Kevés vártatva találkozik Bornemiszával a korridoron, aki már egy kicsit átidomította a hírt.

- Hát olvastad-e, Gyulácskám, a mai lapokban, hogy a szegény csángók szomjaznak?

Horváth Gyula üvegesedő szemekkel nézett reá.

- Igaz lenne ez? Borzasztó dolog! Ezen segíteni kell. Istenem, istenem, ezért hoztuk be szegényeket? Ezt már nem szabad hagyni! Ki kell küldeni valakit. Ha más nincs, magam utazom.

Egészen el volt érzékenyülve. S rohant a folyosókra, a karzatokra, a büfébe, a könyvtárszobába összekeresni az embereket, hogy sürgősen lehessen intézkedni.

S mire e sorok olvasóink elé kerülnek, már akkorra a csángók nem szomjaznak, sőt már ki is aludták magukat.