Nem olyan kis város ez a Nyíregyháza, amilyennek gondoltam. Van itt minden, csak a bora rossz, mintha az is rabvallató lenne. A kerti vinkóról sohasem tettem föl, hogy ilyen makacs meggyőződéseket nevel. (Mind azt kellene itatni a politikusainkkal államköltségen.)

Mert itt minden embernek meggyőződése van. Az egyiknek az a meggyőződése, hogy Scharfék teljesen ártatlanok, a másiknak az, hogy határozottan bűnösök. A kétely ki van zárva ott is, itt is. Itt mindenki bizonyosan tudja, amit tud.

A hangulat különben egészen nyugodt. Semmi sem mutatja, hogy itt egy nagy háború kezdődik holnap reggel, legfeljebb a sok idegen fiziognómia: a hetedik nagyhatalom képviselőinek az ábrázatai. Ezek csinálták a háborút, és ezek most már csak nézik.

Sokkal kevesebb ember jött össze, mint amennyit vártak. A hírlapírókon kívül alig van itt valaki, de azért a tárgyalási terem mégis zsúfolva lesz holnap (hihetőleg reggel jönnek be sokan a vidékről), mert a jegyek igen keresettek. A külföldi sajtó még eddig nincs képviselve, csupán egyetlen berlini antiszemita lap kereste meg a törvényszéki elnököt jegyért, de képviselőt még az sem küldött ekkoráig.

A törvényszéki palota úgy néz ki, mint a Nemzeti Színház udvara - egy nagy előadás előtt! Sürgés-forgás. Az utolsó hajdútól fel a várnagyig érzi mindenki, hogy ők most London. S szinte bosszantja egy kicsit a büszkeségüket, hogy Bismarck még eddig nem kért jegyet ő maga és gyerekei számára.

Különben nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik. Nincs itt semmi abból az izgalomból, amit egy ilyen esemény mögé úgyszólván mint elmaradhatlan következményt képzel az ember. A törvényszék emberei egykedvűen ülnek a cukrászda előtt, vagy kugliznak, s az egész ügyet majdnem úgy veszik, hogy azzal is több lesz egy számmal elintézve az évi kimutatásban. Abból a veszett zsidóüldözésből kevés lehet igaz. Korniss Ferenc, a törvényszéki elnök, humánus ember, akinek hosszúkás barna arcában van valami keménység (de az is inkább a bajuszának a formájában rejlik), másképp olyan lágyszívű ember, hogy az ugyan egy légynek sem ártana, az igazság mellől tágítva. Igazi antik alak, még a Gyürky előtti világból. Az meglehet, hogy az igazságot fel nem ismeri, hogy a szemét nem bírja jól kinyitni, az is meglehet, de nem lehet, hogy szándékosan behunyja, ha fölismerte.

Annyira meg van győződve arról, hogy minden embernek azt a benyomást kell merítenie az ügyből, amit ő, hogy abban a sorrendben fogja tárgyaltatni, amint az megindult. Alfától omegáig. Legelőször a pletykát fogja hallani a hallgatóság, azután kronologice, amint folyton nő, nő a végzetes ügy, míg a hullacsempészettel kinövi magát világhírűvé. Az ügy hasonló »szemléltető metódusa« nemcsak hogy jó gondolat, hanem ebben az egy esetben, midőn a kérdésnek nemcsak igazságügyi, de társadalmi érdeke is van, s az is éppoly fontos, amit mi hallani fogunk, vagy talán még bizonyos tekintetben fontosabb is, mint amit ők ítélni fognak, nem lehetett közönyös, hogy miképp történjék a tárgyalás. »A feltálalástól sok függ!« Ezt tartják most Nyíregyházán.

A köznép nem is látszik tudni, hogy milyen nagy napnak néz elé Nyíregyháza holnap. El van foglalva a mezei munkával.

Az a rozsda, mely az igazság pallosára ülepszik le, ha ugyan leülepszik, nem bántja őt annyira, mint az a másik rozsda, mely már leülepedett a búzákra.

A dolog természeténél fogva legjobban érdeklődik a tárgyalás lefolyása iránt a zsidóság. De nem annyira a nyíregyházai, mely meglehetős egyetértésben él az itteni lakossággal, hanem a vidékbeli zsidók, kik a Nyíregyháza felé jövő vonatokat ellepték tegnap, tegnapelőtt; de az a sajátságos, hogy nem jöttek be a városba, ott maradtak a szomszéd állomásokon. Majdnem minden fa mögül útközben előtűnt egy-egy ilyen tincses alak. Ezek leginkább Zemplénből jönnek.

Valaki jelentette az alispánnak estefelé, hogy imákat tartanak a szomszéd helységekben, Jehova szabadítsa ki ártatlanul szenvedő hitsorsosaikat. Mondják, hogy ezek éjjelre mind be fognak jönni Nyíregyházára tanácskozni, tudakozódni, s mire újra megvirrad, szétoszlanak.

A zsidók imputaremeket várnak a tárgyalástól. Nekik kedvezőket. Talán, hogy a kis Móric gyerek visszavonja vádjait. De ez nem valószínű. Móric ma is nagy tanújelét adta antiszemitaságának, azt mondván, hogy fel kellene akasztani a saktereket. Amiben különben némi álpátosz látszik.

A védők is megérkeztek. Itt van Eötvös. Kézzel-lábbal előkészíti védencét a holnapi premierre, mint a mama, a nyilvánosságra lépő leányait. A nagy Funták is megérkezett. De ő nem csinál semmit, csak kvaterkázik. A Pupák nem fog most beszélni. A Pupák most csak arra való, hogyha Eötvös hirtelen megnémulna, hát legyen aki megsiketüljön helyette.

A lapoknak az a híre, mintha kilátás volna rá, hogy a törvényszék Eszlárra is kimegy a védők azon tegnapi új felfödözése folytán, hogy az eszlári zsinagóga kulcslyukán nem lehetett belátni, egészen alaptalan, mert mint minden egyéb bűnjelek, úgy a zsinagóga-ajtó is itt van, s esetleg bele lehet nézni a kulcslyukba itt helyben is. De azért a tárgyalások, a tömérdek tanú után ítélve, mely ebben a bűnügyben szerepel, eltarthatnak három hétig is.

Itt általában nem úgy gondolkodnak, mint a budapesti szakkörök. Nem tartják lehetetlennek az elmarasztaló ítéletet sem. A keresztény körök el vannak keseredve a sajtó ellen. Több oldalról hallottam ma, természetesen mismás formában, de mindig egyet fájlalva: »No, iszen volt mért felszabadítanunk a magyar sajtót a cenzúra járma alól, hogy most meg már, mikor szabad lett, zsidó járom alá kerüljön«.

És az a csodálatos, hogy a zsidó körök is a sajtót szidják, hogy az fújta fel az egész ügyet előfizetési célok végett.

Egyszóval nem vagyunk grata personák. - Csak az az egy vigasztal, hogy itt van Futtaki is. Hátha - mivel itt megfordított világ van -, őrajta megint belénk szeretnek.

[jún. 19.]

Nyíregyháza, jún. 18. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A tiszaeszlári bűnügy holnap kezdődő végtárgyalása Budapesten bizonyára nagyobb izgalmakat okoz, mint itt; legalább eddig a hangulat teljesen nyugodt. A városban azonban ma már sokkal nagyobb élénkség volt tapasztalható, mint tegnap. Okozza ezt a sok hírlaptudósító, vidéki érdeklődő és a beidézett tanúk egy részének megérkezése.

Ma falragaszok jelentek meg, melyekben a polgármester nyugalomra inti a lakosságot, ami szinte fölöslegesnek látszik. A városi lakosság intelligens része keresztény és zsidó egyaránt - a legnagyobb vendégszeretetet tanúsítja a szállodákból már kiszorult idegenek iránt.

Ma már itt vannak a holnapra beidézett tanúk közül a t[isza] dadai szolgabíró Jármy, a segédszolgabíró Zoltán, továbbá Recsky Bandi, Vay György csendbiztosok, Péczely Kálmán írnok, Karancsay József fogházőr, Horváth Géza orvos, Juhász és Fürst csendőrök, Iványi tiszalöki gyógyszerész s több eszlári parasztasszony.

[jún. 20.]

Nyíregyháza június 19. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A tárgyalás első napja impozáns volt s hatásában inkább gyengítette, mintsem erősítette a vádat. A terem zsúfolásig megtelt; a hölgyek egy szomszéd szobából nézték a vádlottakkal szemben a tárgyalást; a nagy termet hírlapírók, valamint helybeli érdeklődők töltötték be, kik tetszészajjal fogadták az elnök tapintatos, ügyes kisiklásait, valahányszor a védők zavarba akarták hozni.

A vádlottak mind ki lettek hallgatva. Solymosiné nem tette az igazi anya benyomását, valamint antipatikusok voltak a sakterek is nyugalmukkal. Schwarz Salamon, aki a gyilkossággal van vádolva, még ásított is. Braun pedig úgy beszélt, mint egy betanított színész, kezeit szüntelenül hátracsapva vagy elül keresztbe vágva.

Legizgatóbb volt Scharf Móric szembesítése a vádlottakkal; szemébe mondta a vádat, de olyan hivatalos stílusban és sebesen, hogy sokakra azt a benyomást tette, mintha betanulta volna, s most leckét mondana. Legtermészetesebb volt Scharf, az apa. A fiú félénken állott a sorompóknál, s nem mert ránézni azokra, akiket vádolt. Scharf dühösen, türelmetlenül fenyegette meg néhányszor. A vádlottak közül Braun volt egyedüli, ki ellentmondásokba keveredett. A jelenet a fiúval mindenkit megindított.

A védők azt hiszik, hogy holnap, midőn ők tesznek hozzá kérdéseket, sikerülni fog őt összezavarni. Ettől várják a kedvezőbb fordulatot, erre készülnek nagy furfanggal.

A közönség még a Huri Andrásné vallomására és viseletére is kíváncsi. A tárgyalás nem fog tartani hat napnál tovább. Nem lehetetlen, hogy váratlan fordulatok történnek. Múlt éjjel a zsidók kísérletet tettek Mórichoz beférni.

Azon kezdődik a dolog, hogy az ember kéri az elnöktől a jegyét, mert boldog az, akinek jegye van.

A jegyen ez áll: a 37-ik szék. No, ez bizonyosan elöl lesz!

Bemegyek a kicsi terembe (nem nagyobb, mint a Redout kistermének fele), szétnézek a padok közt, hát látom, hogy az első szék a 178-dik, s az én 37-ik székem valahol a padsor legutolján van.

Ez a kis eset is jellemző. Itt Nyíregyházán nem jól számolnak az emberek.

Hanem iszen csekélység az egész. Úgy lehetett, hogy a kisebb rangú emberek kapták az első számokat (mert a szegény ember előbb mozog), a nagyurak később jelentkeztek, ők kapták a nagyobb számokat, s miért ne lehetne változtatni a nyomorult hitvány arabs számokon, hadd legyenek az utolsók elsőkké. Ezt a biblia is így ígérte.

Nyíregyházán a törvényszék és a megye is csak vendég abban a csinos épületben, ahol a sakter-dráma első »bemutatója« volt ma. Az épület a városé, de igen csinos, kivált kívülről.

A nagyobbik teremből jobbra-balra egy-egy kisebb terem nyílik: az egyikben a tanúk vannak százon felül, a másik terem (hogy egészen olyan legyen a benyomás, mint az országgyűlésen) amolyan büféféle, hol a gavallér törvényszéki elnök vendégli meg azokat frissítőkkel, akiket nagyon elcsigázott már a nagy hőség és fáradtságos izgalommal járó hallgatás.

Ugyanennek a büfének az ajtaján kedves női fejecskék kandikálnak ki, szőkék, barnák vegyesen. A kedves fejecskék tulajdonosai mind kíváncsiak a sakterekre, s noha kivétel nélkül antiszemiták, őnagyságaik még talán meg is sajnálják vallatás közben a lányos arcú Buxbaum Hermant. Sőt érdekes fej a Wollner koldusé is.

A hölgyeknek van a legjobb kilátásuk, ők szembe láthatják az eszlári dráma személyeit. Frissen szakíthatják a benyomásokat. Láthatják a közönséget, csak éppen a bírákat és védőket nem, mert ezekkel mi közönség vagyunk szembe.

A tekintetes törvényszék tagjai közt az elnök a nap. Magas délceg férfi, nagy bajusszal, mely szüntelenül mozog nyugtalan ajkain. Hasonlít Krajcsik Ferenchez, aminő az még négy év múlva lesz. Méltóságosan és mégis fesztelenül ül ott a széken. Igazi nagyúrnak látszik. Minden porcikája arra emlékeztet, hogy ő itt egy hatalom.

De ezzel a hatalommal nem él vissza. Aztán az esze is helyén van. Gyorsan riposztíroz, s éppen nem lehet megzavarni. Pedig rajta vannak a fiskálisok. Éjjel-nappal azon törik a fejüket.

Az elnök tesz fel minden kérdést, ő felel, ő intézkedik, ő figyel és gondolkozik. Az ember egészen otthon érzi magát: hogy ím itt is megvan Tisza Kálmán.

A csengettyű ott áll előtte, de az egész tárgyalás alatt csak kétszer kellett hozzányúlnia, mikor egyszer őt éljenezték, s mikor egyszer Eötvöst pisszegték a közönségből. Vajon melyikért haragudott jobban?

A másik főalak Eötvös. Balról ül egészen meghúzódva kissé hátrább, mint a többi védők. Eleinte halvány volt egy kicsit, de azután belemelegedett lassan-lassan. (Lehetett is neki, szörnyű meleg volt a teremben.)

A terem zsúfolásig tele van hallgatókkal. Különösen a dzsentri van jelen nagy számban. A vidék majdnem egészen bejött. Ott ül a kedves arcú, rokonszenves alispán, Zoltán János is, aki egyike a legnépszerűbb embereknek a megyében. Jelen van a főispán. Egy padban Elek Gusztávot pillantom meg. Az én »fehér szerecsen«-em, Kállay János is megérkezett. A hallgatóság, leszámítva az újságírókat, majdnem kivétel nélkül keresztényekből áll. A köznép éppen nem érdeklődik a dolog iránt. Igaz, hogy a megyeház előtt nagy tömeg ácsorog, de ezek inkább a város proletárius része, csőcselék és napszámosok, akik azért ácsorognak künn, hogy talán valami megbízást kapnak a nagyszámú idegenektől, kik óriási futkosásban élnek a távírda hivatal és a megyeház között.

De térjünk vissza a hallgatóságra. Ott ül egy pad-szélén (mint egy antiszemita újságíró megjegyzé: éppen útjában az érkező és távozó tanúknak) Bary József is. Beteges kinézésű, erősen barna, testileg vézna, finom arcú fiatalember, de bizonyos határozottság látszik összevont szemöldjei felett. Néha ki is megy a tanúk közé a mellékszobába, meg visszajő. Nyugtalanság látszik egész lényén. Hogyne! Olyan ő most, mint a poéta, amikor első nagy művét először teszik ki az auslagba. Kapós munka, annyi bizonyos. Az ügy notabilitásai közül Ónodyt láttam egy szögletben s Verhovayt egy másikban. Még csak Istóczy hiányzik, mert Szalay Imre, úgy, mint hajdan Deák Antal, az öccsét küldte maga helyett. Pedig ide eljöhetett volna ő maga is: itt senki sem szidta volna a borát, mert az itteni még rosszabb.

A teremben mély csend van és semmi izgatottság. Nyugodtan hallgatják a szereplő alakokat. Abból a komor, fenyegető hangulatból, melyet a lapok jeleztek, egy szó sem igaz.

Csak egy bizonyos, hogy az »intelligencia« meg van győződve a sakterek bűnösségéről.

Hát a nép? Az nem okoskodik. Ma megkérdeztem egy jó kinézésű parasztot a Kossuth utcán.

- Hát kend, mit gondol erről az eszlári dologról?

- Nem gondolok én, uram, semmit.

- De csak mégis van valami észrevétele.

Őkigyelme vállat vont kelletlenül.

- Nincs az nekünk kiszólítva, teens uram. Az urak majd csak megigazítják a maguk eszivel.

*

A csengettyű megszólalt, az elnök elfoglalta helyét, s elvégezvén a szokásos formalitásokat, és a közvádló is eldünnyögvén a maga dolgát, felgördült a függöny, akarom mondani, beszólították a vádlottakat.

Minden szem odanézett, amint sorba jöttek ezek az érdekes alakok. Mindenike egy-egy tanulmány lehetne.

De mindenikét be se lehet mutatni egyszerre.

Kezdjük az elején.

Az első volt Solymosiné. Feketébe volt öltözve, mint ahogy illik egy gyászoló anyához. Kis fekete kendő a fején, ugyanolyan vizitke, csak a szoknyája babos. Hosszúkás, intelligens arcú asszony, apró kékes szemekkel, melyek megtört fényükkel szomorú jelleget kölcsönöznek a napsütött arcnak.

Halkan beszélt, némi fájdalom vibrált át szavain. Ámbár nem csoda, hogy nem tettek mélyebb benyomást, mert az igazi érzés melege már lekophatott azokról, hiszen mióta s hányszor kellett már neki mindezt elbeszélnie. Az emberrel el lehet untatni még a búbánatot is.

Solymosiné eleinte mintha lámpalázt érezne, annyi nagyúri nép előtt, de aztán belejött, s mindinkább emeltebb hangon adta elé panaszát.

Az elnök valóságos művész a kérdések föltevésében, oly értelmesen markol bele az előadási fonalakba, hogy éppen a velejét véteti ki velök annak, amit mondani akarnak, el tudván hagyatni a fölösleges cafrangokat..

De azért mégis előadja magát egy-egy mulatságosabb intermezzo; s főleg maga Solymosiné igen naiv, igen együgyű asszony.

- Írja le a leányát, hogy nézett ki - szólt közbe az elnök.

- Nem tudok írni, kérem alássan.

- Nem is úgy értem, hanem hogy rajzolja le.

- De rajzolni se tudok, kérem alássan.

Később azt a kérdést intézte hozzá Korniss, milyen volt Eszter testalkatra nézve.

- Olyan volt, mint Zsófi.

- Hát Zsófi milyen?

- Zsófi is »nyif-nyaf«, kérem alássan. - Ami nyilván azt jelenti, hogy vézna.

Mindebből pedig csak azt akarom kihozni, hogyha a kis Móric ellen az a kifogás, hogy nagyon is hivatalos stílusban beszélt, a szegény Solymosiné éppen az ellenkezőjében leledzik.

Félénken jött, s szomorúan távozott a teremből, fejét szelíden lecsüggesztve.

*

Amilyen szelíd a vádló, olyan kemény szemtelen fickók a vádlottak.

Amint ott ültek a padokon a hevenyészett sorompó előtt, amely a bíróságot elkülönítette, olyan nyugodtan ülének ott az órára tekintgetvén, mintha csak valami indóházban lógatnák a lábukat, várván, mikor érkezik már a vonat.

Wollner, a fekete koldus, néma álmodozásba merült, Schwarz Salamon lekonyította a fejét, mint egy haldokló veréb, de szemeiben bizonyos kajánság ragyogott derült fényben. Még fiatalember, de már aggastyánnak néz ki. A tutajos Smilovics bután nézegette a plafont, a vén Scharf pedig az ujjaival játszadozott.

- Ezek most is azon gondolkoznak bizonyosan - mondá valaki a hátam mögött -, hogy ugyan milyen most a piacon a búza ára.

A vén Scharf csinálta az első kedélyességet.

Az elnök ugyanis mikor elősorolta, ki mivel vádoltatik, kifelejtette valahogy a vén Scharfot, mire az sértődve ugrott fel helyéről:

- Hát én eszerint haza is mehetek? - mondá kihívó gúnnyal.

De hogy csak egy csöppet is képet adhassak a vádlottakról, foglalkoznom kell kissé a főbbekkel, kik ma szerepeltek. Lássák őket önök is egyenkint.

Válasszuk ki a legvisszataszítóbbat. E tekintetben különben nehéz a választás.

*

De mégis Schwarz Salamon érdemli meg az elsőséget.

Valóságos madárképe van. Felül széles koponya, mely alul hegyes csúcsban végződik. Különben az egész ember ilyen csúcsokból áll. A benőtt fekete szemöldöke is egy hegyes éket képez az orránál. Sőt a sűrű hajzata is hegyes ékben nőtte be a homloka közepét. Fekete hosszú köntös van rajta, s lengyel tincsek lógnak le nagy vörös füleire. Ravaszság látszik ki belőle.

Ő van vádolva a gyilkosság elkövetésével.

A tárgyalás alatt két ízben ásított.

Unta magát. A világ egyetlen bűnügyi krónikája sem mutathat fel olyan esetet, hogy a főgyilkos unná magát a saját tárgyalásán.

Az ördögbe is, ha már ez se érdekli!...

Talán azért is volt olyan kíváncsi az elnök, hogy azon általános kérdés után: mi a foglalkozása: (»sakter«), még azt is megkérdezte fölöslegesen: mi a vallása?

Hátha azt felelte volna, hogy angol unitárius.

Mert ilyen ember ilyen flegma után megérdemli, hogy fel ne akasszák, hanem kinevezzék tiszteletbeli angolnak.

*

Originális gyerek a maga nemében Buxbaum Herman.

Lengyel zsidócska, gyermeteg, inkább nőies arccal, csinos legény lehet - otthon Galíciában. Szép fekete szemei vannak, igazi kökény szemek s hegyes veres szakálla. A bajusza még csak most kezd serkedni.

Különben zseni. A börtönben tanult meg magyarul. Nyíregyházán a börtön is magyarizál.

De mint minden zseni, ő is naiv. Sok ostobaságot csevegett össze-vissza, s mert a »köpködők«-hőz tartozik, száját minduntalan a könyökével törülgette.

Élete folyását elbeszélvén, nagy derültséget támasztott, midőn egy lengyel falucskát említ, hogy »dort hab ich studiert«. Olyan kevélyen mondta ezt, mintha csak a cambridge-i egyetemet említené.

- Ön is sakter? - kérdé az elnök.

- Mii! Hogy volnék én sakter? Visszautasítom azt, hogy én sakter vagyok.

S a nyála szétfreccsent a levegőben nagy sugarakban mindannyiszor, ha valami bosszantotta.

Ez pedig nagyon bosszantotta. Még mikor leült is, mérgesen csóválta fejét, göndör tincsei csak úgy röpködtek feje körül, hogy micsoda skandalum, őt itt sakternek nézik, őt, aki annyit studírozott..

[jún. 21.]

Nyíregyháza, jún. 20. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A mai tárgyalás iránt rendkívüli érdeklődés nyilvánult és méltán. A védelem ma készült elsütni a legerősebb lövegét: Móricot venni kereszttűzbe a kérdezősködéseikkel; feleleteiből kellett kiderülni, hogy szajkó módjára van-e betanítva?

Harmad fél óráig állt a fiú a sorompók előtt az ingerült sakterekkel, s a fogas kérdezősködésre elkészült ügyvédekkel szemben nem ingott meg, szemükbe mondta a vádakat, s oly leleményesen vallott, vagy olyan ügyesen kisiklott a kérdések kereszttüzéből, hogy a nagyszámú, majdnem kizárólag antiszemita közönség sokszor adta tetszésének jeleit.

Tegnap már határozott antiszemiták is ingadoztak: nem-e csak hazug mesét mond a gyerek; ma azonban újra szabadabban lélegzik a panaszosnő pártja. Móric azt a benyomást tette, hogy egy rendkívüli kivételes példánnyal állunk szemben, aki éles elméjével a hozzá intézett kérdések intencióját is hirtelen felfogja; sőt az is kitűnt, hogy leckézve hadarása pusztán modor, úgy, mint a hivatalos stílus is.

A védelem mai rohama nem aratta hát azt a sikert, amit vártak tőle, hanem egy mégis kitűnt a kicsinyes kérdezősködéssel: az, hogy Móric egyetlen színező részletre sem emlékezik a végignézett gyilkosságból.

A közönség indignációval fogadta Szeyffert vádló ügyész magatartását, s midőn az új tanúk beidézését követelte, a teremben ily kiáltások hangzottak: »Tudjuk már, azok a hamis tanúk!«

[jún. 22. ]

Nyíregyháza, jún. 21. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A mai tanúvallomások után a bűnügy sorsát jogász-felfogás szerint eldöntöttnek tekintik. Solymosi Zsófi és Kohlmayer vallomásai lényegesen ellenkeznek a főpontra nézve Móricéval. A zsidóság és a védőügyvédek, kiknek mai, sok érdekes momentumot nyújtó keresztkérdései idézték elő ez eredményt, döntőleg vélik azt érvényesíthetni.

A Móric elleni tegnapelőtti merényletről keringő hírek csúfos véget értek; kisült, hogy két hírlapíró: Tóth Béla és Weisz Julián voltak tudakozódni Móric tanítójától annak neveltetése s egyéb körülményei iránt, de otthon nem találván őt, névjegyeiket hagyták ott. Ebből keletkezett a rémhír, mely most sok derültséget okoz, kivált a zsidóság közt. A mai tárgyalás sok tekintetben megnyugtató, mert bebizonyult ama gyanú alaptalansága, mintha az eszlári tanúk preparálva volnának. A semmi befolyás által meg nem zavart közvetlenség látszott rajtok. Huriné vallomása is őszintének látszott, s eloszlatta némileg a rávonatkozó különböző kombinációkat.

Wollner, a koldus

Nyíregyháza, jún. 19. [jún. 22.]

Ennek van az a sokat emlegetett bibliai feje.

Wollner koldus, de ép, erőteljes férfi. Koldus, de neje van, és családját neveli. Furcsa koldusok az ilyenek. Nálunk a kisebb hivatalnokok se nősülhetnek.

Határozottan érdekes alak. Bár alattomosság látszik belőle, sötét olajbarna arca, nagy fehér karikájú szemei s orrán egy kékes folt, mely olyan kicsiben, mint a lovak fején a »lámpás«, sajátszerű antik zsidó jelleget kölcsönöz neki. Inkább rokonszenves, mint antipatikus. Persze ő sem tud semmiről semmit, éppen mint a többiek, bár zavart feleleteket ad.

Munkácsy képére lett volna való ez a zsidó. Egyébiránt valami melankólia borong a homlokán, valami mély borulat az egész lényén.

Soha olyan fekete hajat, mint ez, akár csak a bársony.

Wollner az egyetlen a vádlottak közt, aki nem kihívó és szemtelen, hanem bizonyos tiszteletet tanúsít a törvényszék iránt.

Hanem annyi tiszteletet mégsem, hogy kivallaná, hova tűnt el az eszlári nap óta, s miért bujdosott, mikor hírét vette, hogy nyomozzák?

*

Amit azon a néven nevezünk, hogy »kekk fráter«, annak a megtestesülése Braun Lipót. Hasonlít kissé Buxbaumhoz. Csakhogy nem olyan csinos fiú, hanem a veressége, az megvan belőle.

Egy Lenhossék-féle boncoló köpenyegbe van bele adjusztírozva. A tincsei ennek is göndörek. A kezeit, hol hátracsapja, hol elöl keresztbe teszi, s fesztelenül sétál fel s alá, olyan hangon felelgetve a tekintetes törvényszéknek, mintha az Orczy kávéházban tartana cercle-t.

- Sohase láttam még ilyen szemtelen embert! - mondja megbotránkozva Futtaki a hátam mögött.

Amíg beszél, folytonosan pózban van. Apró szemei pedig, melyek körül sárgák, mint a libáé, nyugtalanul fürkészik a hatást, melyet szavai előidéznek.

Ő volt az egyetlen, aki némi ellentmondásba keveredett.

Már-már úgy látszott, ki sem mászik belőle, midőn Heumann, a híres nyíregyházai prókátor jött segítségére, s egy eleven ötlettel visszazökkentette az ártatlanság kerékvágásába.

*

Legvégire hagytam az öreg Scharfot a vádlottak között.

Az öreg az egyedüli, aki természetes apa volt. A többi vádlottakból mind kilátszott, melyikből beszél ki Funták vagy Eötvös; meg lehetett ösmerni a stílusokat. Az Eötvösé sokkal jobb.

A vén Scharf hallgatagon ült a pad szélén csíkos blúzában. Neki nincsenek hajtincsei: meglátszik rajta, hogy a császárt szolgálta. Erős, vállas ember. Arcán nincs semmi rosszaság.

Hallgatagon ült, de mégis türelmetlenül, gyakran fordulva felénk, jönnek-e már a tanúk. Azokat várta nagy nehezen. Majd meglátja ő, hogy fog-e merni szólni valamit őelőtte az a fattyú! No iszen csak azt próbálja meg!

Eközben delet mutatott szemben a toronyóra. Az elnök felfüggeszté az ülést egy félórára.

A fáradt férfipublikum rohant, ki a sörházba, ki a cukrászdába, csak az asszonyok maradtak.

Ebből láttam, hogy bizonyosan meg van ígérve nekik a kis Móric.

A kis Móric

Mert Móric volt a nap hőse. Mindenki csak őrá kíváncsi. Akik a saktereknek drukkolnak szerencsét, egy »non putarem«-ről ábrándoznak már egy hét óta, s az a non putarem abból fog állni, hogy Móric gyerek, ha megmagyarázzák neki, hogy ezentúl szabadon eresztik, az övéinek szeme láttára eláll a vádtól.

Akik pedig a sakterek ellen drukkolnak, azok is Móricba helyezték bizodalmukat.

Maga Móric ezalatt szinte nyugtalanul várta szobájában a pillanatot.

Sajátságos lélektani jelenség ez a fiú.

Napok előtt örült neki, s alig várta a percet, amikor ő beszélni fog abban a fényes teremben sok száz ember előtt. Valami nagy diadalnak tetszett az előtte. Ki tudja milyennek színezi azt ki az ő fiatal egzaltált lelke!

Tegnap színházba hívta valaki:

- Nem lehet ma - így szólt -, majd holnap, holnapután talán, mert most már az én szerepem kezdődik.

De ma már félénk volt és ideges reggel. Erőt vett rajta a megdöbbentő pillanat közeledése.

A vérvádban Móric vallomása az egyedüli támpont.

A fiú viseletétől nemcsak sok függött, de majdnem minden attól függött. Mert az asszonyok vallomásai, kik a kiáltásokat hallották a zsinagóga tájékán, csak ezzel együtt bírnak jelentékenységgel. Egyszóval Móric körül forgott az eszlári ügy első része.

A dzsentri közt fogadások történtek, hogy Móric vissza fogja vonni a vádat vagy sem.

Mindenki lázban volt, a mai látványosság legérdekesebb pontja előtt, mely a Móric szembesítése.

A gyermek megjelenik, és szemükbe fogja mondani, amit vallott.

De hátha nem fogja? Hátha az apai szemek ereje megállítja?

Korán reggel hírek szivárogtak ki, hogy az éjjel újra megkísérlették a zsidók Mórichoz jutni. Az elnök megerősítette e hírt.

Tehát legalább mégsem jutottak hozzá. Az alispán nagy gonddal vigyáztatott rá, s óvta mindenféle külbefolyástól. Ha amott felhasználtak mindenféle furfangot ennek kijátszására, itt se ijedtek vissza az ilyentől. Egész adomakör van a kis Móricról.

Funták tegnapelőtt addig-addig kérte a várnagyot, hogy legalább hát mutassa meg neki a fiút, hogy miképp néz ki, ő ugyan hozzá se fog szólni, sat., egyszóval addig kérte, míg a várnagy egy jó percében megígérte, hogy isten neki, hát jöjjön el délután, majd megmutatja. Itt a parolája, hogy megteszi.

Funták el is ment délután.

A várnagy szívesen fogadta, leültette, kikiáltott a cselédjére:

- Hozzon be valamelyitek egy kis bort.

A bort behozta egy csinos úri fiú, azután szivart kívánt a gazda, azt is behozta, ott sürgött-forgott, felszolgált. Mikor aztán elvégezte, egy jó óra múlva így szólt Funták:

- No, most küldje ki ezt a fiút.

A várnagy ráparancsolt.

- Eredj a szobádba, fiam, és ne mutasd többé magadat.

Mihelyt magúkra maradtak, persze hogy megsürgette Funták.

- Egyedül vagyunk: hol az a fiú? Most már meg lehet mutatni, senki sem tudja meg.

A várnagy elnevette magát:

- Amit ígértem, megtörtént. Hiszen egy óra óta mindig őt látta, ügyvéd úr.

Így látta Funták a kis Móricot, de nem beszélhetett vele.

*

A tárgyalás félegyre ismét megnyílt. A vádlottak leültek padjaikra.

Az elnök intett. S Móric belépett.

Majdnem futva jött, sehova se nézett a világért, szemeit merőn a földre szegzé.

Fehér vitorlavászon ruha volt rajta, csinos cipő, hófehér gallér, nyakkendőtűvel. Egy valóságos kis úrfi ez.

Móric megállt a sorompó előtt. Szorosan odalapult a korláthoz, s kezeivel görcsösen belekapaszkodott alul a sorompólécekbe.

Mély, idegbántó csend keletkezett a teremben. Mindenki a csodálatos gyermekre szegezte szemeit, annak mozdulatait fürkészte. Mert ő a szfinx. A megdöbbentő rejtély kulcsát benne keresi mindenki.

Kínos jelenetek következtek. Poéták fantáziája ilyet ki nem gondol. Ez még a színpadon se igaz! S itt mégis megtörténik szemünk láttára, fülünk hallatára.

A fiú tagjait mintha csendes reszketegség fogná el, még szorosabban simult oda, ahol a bírák ültek, egy félóráig kellett ott állnia, mikor szóhoz jutott, egyetlen mozdulatot sem tett.

A sakterek arcán nem látszott semmi gyűlölet, nyugodtak voltak és mosolyogtak. A görnyedt Schwarz Salamon egyet köhintett. Mert ő mindenre köhintett. Arra is, hogy »Ön azzal van vádolva, hogy megmetszette Solymosi Eszter nyakát«, ő csak köhintett. Legokosabb is. A köhintést nem lehet belevenni a jegyzőkönyvbe.

Az apa is egykedvűen nézte a fiát.

Kínos várakozásban telt el néhány perc. Az elnök egypár szép szót intézett hozzá, hogy a fiú nem köteles vallani szülei ellen, de mások ellen igen. Azért hát szüleit kihagyhatja, anélkül beszélje el az eszlári véres tettet.

És a fiú most belekezdett.

Még a lélegzete is eláll az embereknek. A légy röpülését is meg lehetett volna hallani.

Öregembereket, egészen közömböseket láttam elsápadni, oly rendkívüli, oly természetellenes volt ez a szcéna.

A fiú elmondta, amit tudott. A zsidó újságírók arcára kiült az aggodalom felhője, de csakhamar gúnyos mosollyá változott.

A kisfiú olyan leckeszerűen ledarálva mondta el a vádat, hogy önkéntelen azt a gyanút keltette fel a hallgatóság nagy részében, mintha betanulta volna.

A vén Scharf dühösen tombolt a lábával, halántékai lüktettek, öklét fölemelte, fel akart ugrani, az elnök nem győzte rendreutasítani.

Eötvös is felkelt, s kiadta a legerősebb, legmaróbb tromfját, mert tromfra tromf ment már reggel óta... az elnök és Eötvös közt.

Úgy tűnt fel az egész dolog, mintha két nagy játékos sakkozna, s az ott »jelenlevő« figurák (hogy a Móric stílusában beszéljek) csak arra valók lennének, hogy ők sakkozhassanak.

Móric leckéző vallomása jelentékenyen gyengítette az elítélés esélyeit. Hanem Eötvöstől mégis erős dolog volt kissé, megkérni az elnököt, hogy mondassa el a fiúval a vallomást versben is, talán úgy is tudja.

Az elnök nagy erélyt és nagy tapintatot tanúsított a tárgyalásnál s oly rendkívüli éberséget, mint aminőt még sohasem tapasztaltam. Nem közönséges ember. Oly sima, ügyes, mint a gyík és oly gyors, mint az evet. Csakis ennek köszönhető, hogy a sok nagy fogású ügyvéd nem csinálhatott nagyobb galyibát.

Az majd holnap lesz, mikor a kis Móricot próbálják ellentmondásokba keverni.

Ma még nagyobb hallgatóság volt, mint tegnap. A nagyterem zsúfolva, s ugyanazok a szép női fejek a mellékterem ajtajában, melyet zöld drapéria körít felül a Ferenc József király arcképével.

A női fejecskék nagyon is nyugtalanok, s éppen nem titkolják el, amit éreznek.

Midőn Friedmann felállt, hogy arra kérje a törvényszéket, adja át a kis Móricot az ő éles, boncoló bicskájuk alá, de úgy, hogy az elmezuhanyból ki ne vegyék addig semmi esetre, míg őnekik tetszik őt dörzsölni, az asszonyok voltak az elsők, akik dacosan rázták a fejeiket: »Abból ugyan nem lesz semmi«.

Hanem az elnök beleegyezett, s délben elkezdődött a tegnapi kínos jelenet folytatása.

I. Az apa

Hanem délig is még sok történt, amit nem lehet elhagyni.

A derék Scharffal most ösmerkedtünk meg voltaképpen.

Ő a legkulturáltabb a zsidók között, és azonfelül is sok »muttervicce« van. Csíkos rövid blúza van, és tincset se hord.

Hol ingerült volt, hol kedélyes. Néhol a vádlott szólt belőle, ki indulatosan emeli fel öklét, s nagy szemeit dühvel fordítja fia felé, amiért az vádat emelt ellene. Össze akarná morzsolni mérgében. Felszökik meg leül az elnök egy szigorú pillantására. Majd a fejét csóválja, és egy keserű sóhajtás tör ki melléből. Összecsikorgatja fogait, belemarkol a hajába. A bosszankodás valamennyi fázisán keresztülmegy minden órában.

- Te, gazember - sziszeg ki belőle a vádlott -, mondd meg nekem, hogy szól a negyedik parancsolat?

Móric nem tudja.

- Ejnye, akasztófára való - tör ki belőle az atya -, hát azért fizettem én érted negyven forintot az iskolában?

És így megy ez több változatban.

- Hazudsz! - ordítja a vén darázs később egy pontnál, s megvetőleg fordul el fiától.

De azért mégiscsak odanéz a gyerekre lopvást, s hirtelen elfelejti, hogy ő a vádlott, s éppen őmiatta vádlott, az apa kerekedik benne újra meg újra felül, s pironkodva kiált rá:

- Móric, ne dülj úgy oda a korlátokra a nagyságos urak elé. Nem látod be, te kölyök, hogy az nagy illetlenség!

A fiú pedig csak mindig jobban-jobban odalapul azokhoz a korlátokhoz, mintha szeretné átfúrni magát, hogy egy sorompó válassza el legalább ezektől... akiket gyűlöl, akiktől el van szakadva örökre.

Nincs őneki senkije, mindenkitől megrezzen... csak egyetlen egyben hisz már ő is, mint akár Móricz Palya, a magyar királyi minisztériumban.

Ezeket az embereket, akik itt állnak, mind ő hajtotta a veszedelembe, fél rájok nézni, nem csoda; e rettenetes szemek tekintetei összetörnének erősebb embert is, nem egy gyereket.

Csupán egyetlen embertől hall nyájas szót, szelíd beszédet: az elnöktől, ki amíg e kínos vallatásokkal rogyásig engedi kitanulmányozni, addig lelkében bizonyosan megsiratja a szerencsétlen gyermeket.

Mert átkozott az ő élete örökre. Átkozott, ha nem beszél igazat, és átkozott, ha igazat beszél. Az ő szerepe a legszomorúbb. Hol veszi hozzá vajon az erőt vagy a gyengeséget? Hol van ezeknek a csodálatos forrása? Jó volna tudni, hogy be lehetne hányatni örökre, soha senki se meríthessen ebből a forrásból ilyen erőt vagy ilyen gyengeséget.

Nagy bűnök mindig voltak, melyek megdöbbentették az érzékeny lelkeket. Ember megölt embert gyakorta. De hogy a természet megöli önmagát valakiben, annak most itt az élő példája.

A vén Scharfnak durvaságában is élénken nyilatkozik az apa. Sokszor úgy látszik, mintha az fájna neki ebben a dologban a legjobban, hogy fia kolbászt eszik macesz helyett. Kétszer is szemére vetette már két nap óta, s ilyenkor elborultak nagy szürke szemei, s erősen fújt, mintha a nagy fölháborodását siettetné kihűlni.

Nehéz napja volt ez a mai. Szemben állani a gyerekkel, s nem merni őt mégsem ráncba szedni.

Ha egy-kettőt üthetne rajta izmos ökleivel, könnyebben szívlelné a nagy veszedelmet, amibe került, s még neki is hamarabb megbocsátana a szívében.

II. A fiú

A kis szörnyeteg!

Mert szörnyeteg a kis Móric, akárhogy vesszük is a dolgot.

Egy anya ült mellettünk, az így szólt Ónody Gézához:

- Hallom, amit beszél, és látom őt, de mégsem hiszem, hogy az igaz, amit hallok és látok.

Ezzel ki van mondva Móric felett az ítélet. Aláírja minden ember. Borzasztó volna a fenevadnál is az az idegenkedés, az a vérfagyasztó érzéketlenség, mellyel szülője irányában viseltetik.

A feleletek, melyeket már azóta megolvastak a lapokból, meg fogják fagyasztani az emberekben a vért, hogy »milyen ez a fiú?« Hol kell megkeresni ennek a pszichológiáját?

Ott állt készen a nagy examenre, mely mindenkit félelemmel töltött el, csak őt nem: Móric sokkal nyugodtabb, mint tegnap. Sőt bátrabb is.

Szeyffert kezdte el a zaklatást, ezer aprólékos kérdéssel, melyek finom rafinériával közelítették meg.

Okvetlenül labirintusba viszi. Még Ónody is e szavakkal fordult hozzánk aggodalomteljesen: »Félek, ez a fiú nem kóser, már-már arról kezdek gondolkozni tegnap óta, hogy hátha csakugyan hazudott eddig«.

Ha hazudott, meg fogja fogni ez a sok okos ember, az kétségtelen.

De csalódtak. Móricnál csak modor volt az a tegnapi darálás, ilyen gyorsan darálja ő le a válaszokat azokra a kérdésekre is, amelyeket a védők tesznek. S mindig slágfertig. Egyszerre kész a felelettel. Roppant csalódott a közönség (persze kellemesen a nagyobbik része), mert Móric nem szólta el magát. Nem beszélt mindig nyomon, de jelentékeny lapszust alig tett.

Annyira eszes, hogy a legkapciózusabb kérdéseknél is már előre kitalálta, hova vág, s mindjárt úgy felelt, hogy a következő kérdéseket szinte lehetetlenné tette.

Eleinte halovány volt, de azután átmelegedett, s könnyű pír borítá el jól táplált arcát, mely egyébként a legkevésbé sem kellemetlen. Egészen felbátorodott. Még polemizált is Eötvössel.

Egyike a legidegbántóbb jeleneteknek volt az apjával szembesítés.

Az öreg türelmetlensége nem ismert most határt. Nekiugrott, mint a hörcsög. Az őröknek minduntalan hátra kellett őt rángatni.

De Móric se félt. S bizonyos hányavetiséggel felelgetett neki. Ez a nonchalance bántotta legjobban a vén Scharfot.

Ej, hazugság! - kiáltott fel Scharf mindannyiszor, s leült. De csak tövises volt neki az a pad, megint csak felugrott, megint csak szóba állt a fiúval.

Az pedig egészen belejött, olyan elevenen riposztírozott, hogy csupa gyönyörűség volt hallgatni - már persze nem a saktereknek.

Hiába keltek fel egymásután a fiskálisok száz meg száz kérdéssel, hogy lépett a kulcslyukhoz, mit látott ott. Móric mindig ki tudott bújni, s olyan elegáns megyei stílusban, hogy vicispán lehetne vele valamelyik kisebb vármegyében.

Ellentmondásokat lobbantottak szemére, ő azokból is kimászott, igyekeztek szívére hatni, hogy tudja-e, mit tett az apjával és annak ismerőseivel? Miért tette azt? Érzékenységére apelláltak, minden áron meg akarták indítani. Előhozakodtak neki a Samukával, a kis öccsével, akivel együtt játszogatott; az se használt. Akkor elővették az ijesztgetést, a kis Samu azt vallotta, hogy ő is részt vett volna a gyilkosságban. Még csak egy arcizma se rándult meg, bánja is ő a kis Samukát. Mikor az ijesztgetés sem ért semmit, még egy kísérletet tettek az ellenkezővel, felbátorították.

Neked most már szabad kimondanod mindent, amit akarsz. Mert neked nem urad többé a vármegye, mikor elmondod a dolgodat, nem mégy vissza többé a börtönbe, hanem szabad leszel, mehetsz ahova akarsz, játszhatsz te is, labdázhatol te is, mint a többi ilyen gyerekek!

De a kis Móric minden tűzpróbát kiállott.

Bánja is ő a többi gyerekeket, bánja is ő a játékot! Ki tudja; micsoda gondolattal van tele a feje, amint dacosan lehorgasztja?

- Majd megtanítalak, ha hazakerülsz... hiszen majd - fenyegetőzik a vén Scharf.

Oda se néz. Mintha nem is hallaná. Nem készül ő vissz többé a piszkos eszlári házba.

A vallását hozzák fel? A vallását is eldobta. Remegő ajkakkal beszélik róla az öreg zsidók a városban, hogy az imádságos szíjakat, melyeket magával vitt, most játékszernek használja.

Egy kutyája van Henternek: annak a nyakára szokta tekergetni, s a bolond eb ezekkel a szent szíjakkal szaladozik szanaszét az udvaron.

Milyen nagy csúfságot hozott Móric a zsidóságra!

Mikor már jó másfélóráig kínozták a kérelmekkel, azalatt folyton állt, mint a cövek, csak néha-néha törülte meg izzadó homlokát. A közönség minden új kérdésnél visszatetszés moraját hallatta.

- Ez már kínzás, ez már sok... lehetetlen, hogy kiállja, összerogy, elájul. Hallatlan! Egy tanút nem szabad ennyire elcsigázni. Ilyenkor vallottak a Spangáék is.

De a védelemnek éppen az volt a célja, hogy először kifárasszák testileg, azután szellemileg. Ha majd kimerül figyelme, megzsibbad akaratereje, megzavarodik. Lehetetlen, hogy bele ne zavarodjék.

Az elnök mégis megsajnálta.

- Nem vagy fáradt, fiam?

- Nem.

- No, hát akkor felelj az uraknak tovább.

Megint újra kezdődött az attak. Nincs a prókátorságban szebb, mint e leleményes játék, ez a »fogdosócska«, messziről jövő, de biztosan markoló kéz, mely látszólag közönyös szálakat rángat meg. Az, akit kérdez, megfelel rá meggondolatlanul, hiszen egy közönyös, semmitmondó kérdés, a közönség még mosolyog is rajta, hogy miképp lehet ilyen naivságra kíváncsi, mikor aztán egyszerre közeledik a kérdés veszélyesen, alakot öltve ... majd kidomborodva, s többé ki nem ereszti a megfogott áldozatot, hanem magával ragadja, míg egész össze nem ér a nyaka körül, s hurokká lesz.

Móric felel, egyre felel, gyorsan, mintha nem is gondolkoznék, de már erősen látszik rajta a kimerültség, féloldalt dől a sorompóknak, egyenesen állva összeroskadna.

- No, most már tönkre van téve az ébersége - gondolja Eötvös. - Most már én veszlek elő, fiam.

- Milyen tantárgyakat tanulsz?

Móric ránéz, s rögtön lepergeti, olyan sebesen, mint egy darálógép.

Eötvös megcsóválja fejét, s leül.

- Több kérdésem nincs. Ilyen gyereket még nem láttam. Szerencse, hogy nem kérdeztem, mi van könyveiben, mert elfújta volna szóról szóra valamennyi könyvét egyhuzomra.

- Jól van, Móric. Bevégezted. Elmehetsz - mondá az elnök. - A tárgyalást bezárom.

Az antiszemiták szabadabban lélegzenek fel. A zsidók között pedig, akik odalenn a törvényszéki épület előtt ácsorogva várják a kimenetelt, hirtelen terjed a leverő hír.

- Megbuktunk. Móric nem tágított. Nem anya szülte azt a gyereket.

Nyíregyháza, jún. 22. (Saját tudósítónktól.)

Ma többé-kevésbé jelentékeny tanúvallomások történtek részben terhelő, részben vádoszlató irányban. A kihallgatott tanúk mind eszláriak; köztük Varga Kati, Ónody szolgálatában álló cseléd, ki Buxbaum alibijét igazolta.

Fontos vallomást tett Lengyel Istvánné is; hallotta ugyan, hogy valaki nevét kiáltotta, de hogy ki volt az, nem tudhatja; Esztert nem is ismerte. S míg a vizsgálóbíró előtt azt vallotta, hogy a kiáltás tompán hangzott, most azt mondja, hogy tisztán kivehette azt, de délután három óra tájban hallotta a kiáltást.

Egy másik tanú, Fekete Jánosné, déltájban hallott sírást a zsidótemplom felől, látott is ott két felnőtt zsidót, de gyereket nem.

Terhelő vallomást tett Solymosi János, aki este látta a zsidókat a templomba menni, s a templomban még éjfél után is világosságot észlelt.

A bizonyítási eljárás leginkább az időpont körüli differenciák tisztázására törekedett.

A tanúk alig fogytak meg jobban, mint amennyire szaporodtak.

A gyilkosság tárgyalása holnap hihetőleg befejeztetik, s hétfőn következik a hullacsempészet.

A tárgyalás befejeztével, midőn a törvényszék visszavonult, hogy a tanúk meghiteltetése fölött határozzon, mulatságos eset történt. Az ott maradt vádlottak közül Braun egy most lejárt váltóját prolongáltatta ügyvédje által.

Friedmann védőügyvéd, mint hallom, a jövő hét napirendjére nézve helyszíni szemlét fog kérni Eszláron.

A közvádló pedig Barynak mint tanúnak megidézte tését van elhatározva indítványozni.

A hullacsempészet vádjában a védők a szakértők vitájától remélik úgy a mellék, mint a fő bűnvád tisztázását.

A közönség ma is elég nyugtalan volt, noha a tárgyalás elején az elnök rendreutasította.

A közvádló, mint mondják, naponta fenyegető leveleket kap.

Tarkabarka alakok vonultak el a tek. törvényszék ábrázata előtt festői változatosságban. Egy-két zsidó leányzó, aminőket Tóth Ede »Tolonc«-ából ismerünk; Lichtmann Jakab stereotip zsidó gavallér, kesztyűsen; Lichtmann Mórné beteges öreg dáma, ki minden kérdésre azt feleli, gyengélkedése miatt most is ülve: »Kérem, nem emlékszem, mert émelygésem volt«.

Lassan, vékonyan ingott ide-oda az igazság mérlege, melyet más szemekkel néz itt mindenki; az apró-cseprő vallomások alatt alig került ide-oda egy szemnyi is, ami megnehezítené a serpenyők valamelyikét; nem súly volt az, ami aláereszkedett, hanem csak köd...

A közönség aluszékonyan vette ma a zavaros víz csendes folydogálását. Uralom terült el a teremben; az ügyvédeket is spleen fogta el, úgyhogy kénytelenek voltak ők csinálni egy kísérletet.

Eötvös odanézett unalmában Güntherre, Günther visszanézett Eötvösre, Eötvös felállt, kifogásolta a lapok hézagos tudósításait, tiltakozva az ellen, hogy ilyen legyen a jegyzőkönyv.

De hát hiszen nem lesz az ilyen, Eötvös tudhatja legjobban: a gyorsiroda két teljes példányt is készít, egyet pláne egyenesen Eötvös számára, melyet kétszáz forintban alkudott ki; ez lesz a legdrágább könyv Magyarországon!

Azután Bary ellen fordult a szél: csipkedték, mint a darazsak; aminthogy tény is, hogy szabálytalanságok vannak jegyzőkönyveiben: az írni nem tudók keresztjét névíró helyett maga rajzolgatta oda.

A védők erős fulánkja a türelmes bárányokat hirtelen átgyúrta sziszegő kígyókká: a közönség minden oldalon mozogni kezdett, pisszegéseket hallatva; de csakhamar lecsendesült kívülről behallatszó kedélyes intermezzó segítségével.

Egy dörgő hang tulajdonosa be akart jönni a nyitott ajtajú terembe. »Nem lehet« - mondá az őr. - »Azt szeretném én látni« - hangzott a dörgő szózat. - »Ne illetlenkedjék az úr - figyelmezteti a másik -, majd csak akkor lehet, ha már benn lesz a tárgyalási teremben«.

Erre aztán elcsendesült a publikum, pironkodva. Az ügyvédek pedig elégedetten ültek székeikben, mintha csak azt mondanák: »Nesztek, egyetek mérget«.

Hanem erre a túloldalon is volt készen in petto egy kemény tromf: egy új fordulat, mely határtalan izgatottságot okozott.

A vádló ügyész olvasni kezdi, hogy Tiszaeszláron egy nő fontos vallomásokat jelentett be a község bírájánál, Bary pedig jelenti, hogy elutazik a helyszínére, fölvenni a vallomásokat.

Lett erre izgatottság!

Hárman-négyen is fölugrottak egyszerre a vádlottak közül, kik között általános mozgás és aggodalom támad. Az öreg Scharf odahajlik a háta mögött ülő Schwarzhoz: »hogy már micsoda komédia ez megint?«

Az antíszemíták még a lélegzetüket is elfojtják. Mindenki azon gondolkozik, mi fog ebből kisülni. Vak lármának vagy komoly, döntő bizonyítéknak fog-e mutatkozni az Eszlárról jelzett hír?

Mély, temetői csendben föláll Szeyffert, a »vádló-védő« (ahogy gyűlöletteljesen nevezik), s tiltakozik Bary kiküldetése ellen. Majd Eötvös is szót emel. Megcsillogtatva remek hangjának meggyőző erejét, ő is tiltakozik Barynak ezen újabb szereplése ellen, aki - úgymond - a kimutatott szabálytalanságoknál fogva nem képes ily vizsgálóbírói föladatra.

- Azt már nagyobb fórum dönté el, hogy képes rá - jegyzé meg az elnök, mire éljenek hangzottak fel a terem túlsó szögletéből, hol a Móric gondviselőjének, Henternek (kit elmésen neveztek el »nyelvmesternek«) antiszemita hangulata uralkodik.

Majd Friedmann ugrott fel, ugyancsak tiltakozva Bary kiküldetése ellen, azután Heumann, s így sorban valamennyien a védők közül, Funtákot kivéve, aki csendesen ül és hallgat. Ő még csak egyszer szólt, de akkor olyan okosat mondott, hogy megél belőle egy hétig.

Végre is a törvényszék akképp intézkedett, hogy ő maga fogja kihallgatni az új nagyérdekű tanút, Cseres Andrásnét.

A rendkívül szenzációs eset, melyből új vérlüktetés támadhat a már vérszegénységben haldokló ügyben, a következő:

Cseres Andrásné, tiszaeszlári lakos, megjelent a községi bírónál, Farkas Gábornál, s előadta neki, hogy az ő lelkiismeretét súlyos teher nyomja, vallomást akar tenni. A bíró röviden kihallgatta az asszonyt, ki azt állítja, hogy néki tudomása van arról, hogy Groszberg Leóné adta oda Eszter ruháit azoknak, akik később a dadai hullát azokba felöltöztették. Vallomásában előfordul egy romantikus éji jelenet is azon éjszakán, mikor Eszter eltűnése tény lett a faluban. Cseres Andrásné kihallgatta Groszberg és nejének beszélgetését; Groszberg ásóért, kapáért kiabált kétségbeesve, Groszbergné pedig kezeit tördelve jajveszékelt: »Oh jaj, mit tettünk, mit cselekedtünk!«

A bíró rögtön értesítette lovasember által az alispánt. A hatalmas erélyű Zoltán János ugyanily gyorsasággal kiküldé Jármy szolgabírót négy csendőrrel a helyszínére, hogy haladéktalanul ejtse meg közigazgatásilag a rendőri vizsgálatot, s hogy úgy a vádlottakat, mint a váratlanul támadt új tanúkat óvja meg esetleges külbefolyásoktól. Egyidejűleg jelentést tett az alispán a törvényszéki elnöknek is, ki Baryt küldte ki rögtön.

Ónody, ki délig még a vizsgálati teremben ült, délben szintén hazautazott a »jó hír« folytán.

Ez az eset, mely a kedélyeket ismét fölzavarta, s mely a letaposott nyomot megint fölfrissíté, az első non putarem. A beavatottak, de fecsegők hozzáteszik, hogy nem az utolsó.

Nyíregyháza, jún. 23. (A Pesti Hírlap eredeti távirata.) A mai tárgyalás iránt az eddiginél csekélyebb érdeklődés mutatkozott. Folytatták a tanúkihallgatást, melynek legérdekesebb része akörül forgott, hogy Wollner koldus szombaton Lichtmannál ebédelt-e. Lichtmann és cselédjei ez iránt ellenkezőleg vallanak, mint a vizsgálat alkalmával; általában feltűnő összhang uralkodik a mentő tanúk vallomásaiban, különösen azon pontokra nézve, melyekben korábbi vallomásaiktól eltérnek.

Érdekes, hogy Klein tanú nem mert vallomására hitet tenni, azért újabban is kihallgatják.

Megütközést kelt Szeyffert ügyész magatartása, aki a mentő tanúkkal szemben egészen passzív marad, ha még oly ellentmondók is vallomásaik; ellenben a terhelő tanúknak minden szavába belekapaszkodik, jobban mint maguk a védők.

Nagy szenzációt keltett Szeyffert előterjesztése az Eszláron legújabban fölmerült bűnnyomok tárgyában. Az elnök határozott fellépését, mellyel erélyesen visszautasította az ügyészség beavatkozását a bíróság ügyvitelébe, a közönség zajosan megéljenezte. Bary időközben már kiment Eszlárra; tehát az elnök lovas embert küldött utána, hogy visszahívja.

Nyíregyháza, június 23. (A P. H. eredeti távirata.) Az új bonyodalom rendkívül felzavarta a kedélyeket városszerte.

Még a következőket hallom jó forrásból:

Cseresné egy liba miatt veszett össze Grossbergnével, akivel jó viszonyban élt eddig. Más verziók szerint szerelmi bosszú törte meg hallgatagságát.

Feszült izgalommal néznek az eset elé minden körben.

Az elnök visszavonta a vádló és a védő ügyvédek felszólalása folytán a Baryhoz intézett rendeletet.

A városban beszélik, hogy a vett zavaros hírek után két zsidó is rögtön Eszlárra utazott.

A védők nem tulajdonítanak nagyobb fontosságot az »eseménynek«.

I. A jókedvű vádlott

Nyíregyháza, jún, 22. [jún.24.]

Ez Lusztig úr.

Lusztig úr sajátságos alak. Vörös sátán arc, kiborotvált áll, keresztbe néző szemek.

Különben igen vicces ember és nagy orátor, aki túltett minden védőjén.

Olyan dikciót vágott ki, hogy a gyorsírók csodálva csodálták azon tűnődve, nem jó volna-e elkérni a beszédje eredeti szövegét.

Móricka magatartásának is pszichológiai képét adta. Persze modoros egy kicsit.

Lusztig úrnak már saját külön helye van a vádlottak padján. Mindennap oda ül balra a haute-crème padja elé, a bagoly szemű Taub Emanuel mellé, akinél már csak egy rondább alak van, a vén proletár Hersko, ki most is szabadlábon jár.

Lusztig úr a világ legmozgékonyabb teremtése. Ezerszer is felugrik a padról, minden megjegyzés mélyen érinti, hol a fejét kapja hátra, hol a karjait emeli fel, majd a lábát nyújtja ki, meg lekapja a pad alá, s ez nála mind a megbotránkozás vagy az elégedetlenség jele.

Az még szerencse, ha közbe nem szól. Mert majd mindenbe belebeszél.

És Lusztig úr mindig szellemes igyekszik lenni.

S amellé zsarnok is egy kicsit. Nagy kordában tartja társait. Ha szólni akarnak, visszarángatja őket. Fél, hogy valami bolondot fognak mondani. Lusztig úr nem bízik csak a saját eszében.

Jaj volna annak, aki a helyére merne ülni, s azt ma már olyan nagyra nyomkodta ki, hogy egész kényelmesen elterpeszkedik rajta.

Ha a védők beszélnek, ő azt folytonos tetszés vagy nemtetszés jelekkel kíséri. Funták legjobban imponál neki.

De a legnagyobb tulajdona a kedélyes röhögés és vigyorgás, s az az undok kihívó nézés... mely az egész publikumot dühössé teszi.

Ma az elnök is pirongatta.

- Lusztig, magának ugye nagyon mulatságos ez a helyzet?

Lusztig ránézett, és szemtelen konfidenciával felelte:

- Mindenki úgy mulat, ahogy akarja. Miért ne mulatnék? Nem kerül nekem semmi pénzbe.

Ez a rendreutasítás különben igen felingerelte, s az egész tárgyalás alatt faché volt az elnökkel és a korláton túli részekkel.

Oda se nézett. Ebből állt megvetése.

Hanem az eszlári tanúkat fikszírozta változatosság okáért, irtózatosabbnál irtózatosabb szemeket vetve Solymosinéra, s mindenféle grimaszokat csinálva.

II. Barcza Dani

A híres debreceni komisszáros, a sokat emlegetett »új tanú«, megjött.

Bareza Danit ezelőtt a nótából ösmertük:

Csapó utca végig sáros,
Bareza Dani benn a komisszáros.

Most meg onnan ösmerjük, hogy az ő beidézésének indítványozásánál hangzott fel a hallgatóságban: Az első szerzett tanú!

Persze csak olyanok hiszik el az ilyet, akik körülbelül olyanformán képzelik most a világ sorát, hogy Tisza Kálmán bejárja Móricz Palyával az országot hamis tanúkat gyűjteni, s azokat társzekereken szállíttatja Eszlárra.

Barcza Dani hatalmas alak, s megérdemli, hogy e nehány sorban leírjuk, mert bizonyára ő már az utolsó alakja a régi nyalka komisszáros-világnak. Teringettét! Szép ember lehetett valamikor. Hosszúkás szabályos arc, tele kifejezéssel, deres haj, amellé fiatal, tűzben égő szemek. Hajlékony, délceg termet. Gyönyörű egy példány.

Hát még fiatal korában milyen lehetett?

Ő maga így dicsekedett egyszer:

- Ha én a nyeregben ülök, ha szereti az isten a lovat, nem hiszem, hogy ő is ki ne nézne az ablakon.

Barcza végiggombos szürke nadrágot visel, a dereka körül festői öv szarvasbőrből, s abban köröskörül kisebb-nagyobb rekeszek készítve tőröknek, pisztolyoknak.

Híres Barcza Dani azonban ez egyszer a törvényszék elé fegyver nélkül jött, mert ő maga is fegyvernek jött.

Nyíregyháza, jún. 24. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A tegnapi tárgyalás eseményei folyton lázban tartják a közönséget.

Krúdy ügyvéd ma értekezletre hívta össze az itteni keresztény ügyvédeket, hogy Szeyffert visszahívását és más vádló kiküldetését kérelmezzék az igazságügy-miniszternél. Az értekezleten egy rész az ügyvédi kamara elé határozta vinni az indítványt, a másik rész ellenben rögtön aláírt egy a lapokban közlendő nyilatkozatot.

Az Extrablatt (bécsi újság) egyik tudósítóját, ki a Cseresné-féle bonyodalomban kiment reggel szaglászni Eszlárra, karhatalommal utasították ki az óvatos közegek a faluból.

Baryt tegnap este már vizsgálat közben találta Eszláron az elnök visszahívó rendelete. - Groszbergné házához két csendőrt állítottak, kik a külvilággal való érintkezésben megakadályozni hívatvák.

Barcza Dani csendbiztos, kinek vallomása elé feszült érdeklődéssel néz a védelem, visszautazott Debrecenbe, mert csak szerdára van beidézve.

Bary útban van

Most már minden ember specialista igyekszik lenni, Friedmann is az. Az eleven szemű apró emberke, kinek finom disztingvált modora általánosan megnyerte a közönség tetszését, egy állandó témát teremtett magának, melynek az az örök refrénje:

- Bary útban van!

Ma is, mindennap felhozza, s ezután is fel fogja hozni mindennap, hogy Baryt távolítsák el annak a padnak a legszéléről, mely mellett a tanúknak kell elhaladniok.

Az elnök szénfekete bajusza mindennap megmozdul idegesen... ránéz Friedmannra azzal a megütközését kifejező arisztokratikus tekintetével, és nem felel.

Bary pedig útban marad.

- Nagy kő! - morogja Funták Sándor.

- Ej, békasó, szétmállik - vigasztalja Eötvös az ő dunántúli hetykeségével.

Két fekete folt

A lapok szidják a közönséget. Pedig nincs egészen igazuk. Mert ez a bűnpör csak alul bűnper, a legtetején társadalmi kérdés, melyhez mindenkinek van hozzászólása. Legalább úgy érzi mindenki.

Innen van, hogy belebeszélnek, tetszés és nemtetszés nyilatkozatokat kockáztatnak meg a teremben pro és kontra. Hiszen a bűnügy maga nagyon szomorú, s megfagyasztaná a szavakat az emberek ajkain, ha csak azt látnák.

Ha csak azt, hogy egy gyermek megtagadja szülőjét.

És azt, hogy (megeshetik, az sül ki majd a jövő héten) egy szüle meg megtagadja a gyermekét.

A bölcs ebből majd, úgy lehet, azt a következtetést fogja levonni: »Összevág a dolog, ahol olyan szüle van, csak ott lehet ilyen gyermek«.

S hogy ez így összejött most egy kalap alatt, talán egy isteni ujjmutatás. Így szembeállítva a fiú és az atya kiegészítik, mert megmagyarázzák egymást.

Ez a szörnyű világosság, mely áttör már lassan-lassan, ez lesz ennek az ügynek a legsötétebb árnyéka.

Két fekete folt, melyet le nem törülhet a közvélemény szivacsa. Két fekete folt, mely olyan, mint a holdvilág, hegyek, mezők vannak benne.

És még csak tubus sem kell hozzá.

A hangulat

Nem is éppen olyan rossz. Senki se haragszik itt senkire, hanem úgy gondolja mindenki, hogy ő haragszik.

Mikor idejöttem, útközben megismerkedtem egy dzsentrivel. Mert itt nemcsak a zsidó a külön faj, hanem a dzsentri is.

A dzsentri úrral jó barátok lettünk. O is ott ül makacsul naponkint a tárgyalási teremben. Olyan hű hallgató, mint akárcsak Madarász papa otthon, vagy hogy innenről szolgáljak példával, akárcsak Zoltán János, a szeretetre méltó művelt alispán.

Az én új barátommal, aki persze antiszemita, minden áldott nap eszmét cserélünk, pláne kétszer is. S hogy jobban megkedveljen, én is antiszemitát játszom előtte.

Első nap megkérdeztem:

- No, hát mi benyomást gyakorol rád az ügy?

- Azt, barátom, hogy a saktereket felakasztjuk. Biztos dolog.

Másnap délelőtt ismét megkérdeztem.

- Nos?

Vállat vont, s nagy kelletlenül jegyzé meg:

- Ördög legyen, aki ebben kiigazodik.

Ugyanaznap délután újra előfogtam, mit gondol.

- Kutyául állunk - dünnyögé keserűen.

Harmadnap kíváncsian interjúvoltam megintelen.

Elbiggyesztette az ajkait, s félvállról lökte oda:

- Kutyául álltok!

Már mint mi? És ő már nem? Alázszolgája! Nem kérdezem többé azóta...

E kis epizód a helyzet és a hangulat szignatúrája.

A medium tele volt tanúkkal, vádlottakkal; festői csoportozat: jobbról Solymosiné ül bánatos arcával egy külön széken, lábánál leánya, Zsófi guggol. Ha megszólalnak ők ketten, mint kígyók sziszegnek rájuk a zsidó asszonyok és leányok, s valóságos nyelvelés tör ki a színpadon, akarom mondani: a teremben.

Távolabb Szalay ül, a magánvádló, árván egy asztalnál. Hangját még eddig nem hallotta senki. Attól tartanak, hogy a feje begyepesedik.

A sakterek még mindig unatkoznak. Buxbaum a markában gondosan elrejtett tubákpikszisét Scharf háta mögött lopva egyre előveszi megszagolni, mintha csak azt mondaná: »türelem, kedves orrom, türelem«. Scharf kezeivel legyezi magát.

Huriné kidülledt szemei kísértetiesen forognak szerte a mintegy harminc főből álló aktuális pörszemélyzeten, mert a többi még bent van a nézőtér mögötti tanácsszobában, melynek ajtajából épp e percben üldözi el Baryt Friedmann örökös agyarkodása.

A kihallgatandók egy része, melynek pad nem jut, a sorompók előtt a földre telepszik. Képviselve van itt minden kör és minden réteg; a nyolcvanéves, összetöpörödött anyókától, Feuermann Sárától kezdve egész a falusi »bakfis«-ekig, kiknek üde tavasz feslik az arcukon.

Ott áll Huri András uram is, ki egy zsidó birtokosnál tanyás gazda. Mesélik, hogy ő tudna csak beszélni, ha akarna, de a száján aranylakat van. Ama végzetes éjszakán bezárkózott - persze a pletyka szerint - az urával, sokáig tanácskoztak együtt; azután éjfélkor lóra ült a zsidó úr (volt is valami a köpönyege alatt!), ki tudja, hová mehetett... Reggelre otthon volt.

De Huri tömött, rőt bajusza alól fösvényen folyik a beszéd; azzal ugyan nem lesz okosabb a törvény, amit ő megdiktál.

Egyébiránt a többiek sem igen kedveznek az új előfizetési évnegyednek; úgynevezett »mozgás« csak akkor van a közönségben, ha vagy Szeyffert, vagy Eötvös felszólalnak. Ilyenkor felébred a bírói széken álmadozó Gruden bácsi is.

Eötvös az alispán intézkedését rosszallja, hogy csendőrök őrzik Eszláron Groszbergéket, úgyszólván letartóztatva. »Hisz ezt tenni - mondja Eötvös - még a királynak sem szabad.« Zoltán alispán jelen van, éppen mellettem ül; kedves és köztiszteletben álló fiatalember; hangjában, modorában a régi oligarcha alispánok ereje, hatalma lüktet, s amint dacosan megrázza arisztokratikus fejét, mintegy mondani látszik: »Hja, a királynak sok nem szabad«:

Miből következik az intézkedés fenntartása; bár Cseresné asszonyomról kisült, hogy bizony nem látott semmit, csak hallott egyet-mást, elejtett szavakat.

Szombaton megsürgönyzött részleteket megtoldom azzal, hogy mikor - Cseresné vallomása szerint - Groszberg megérkezett onnét, hova Eszter ruháit vitte, Cseresné akkor is kihallgatta, mit beszélt nejével. »Attól féltem, valami bajod esett - aggódék az asszony -, sokáig maradtál.« »Rossz szelek fújtak - mentegetődzék Groszberg halkan -, és sok vesződségem volt a tutajosokkal.« Ezeket hallotta volna határozottan... Nemde címeres valószínűtlenség?!

Bary és Jármy előtt - mint hallom - Groszbergék mindent tagadtak.

A mai tárgyalás legizgatóbb része utoljára maradt poénnek. Egy csendőrt, Recsky pandúrját és egy megyei írnokot (szelíd öregúr) hallgattak ki arra nézve, hogy kínzás miatt vallott-e Móric vagy önként.

Mély csend támadt; minden fej előre nyúlt; a sakterek eltorzult arccal lesték a tanúk minden szavát, minden mozdulatát. Most lesz, ami lesz! - Kisült, hogy Móric önként vallott.

Az öröm fölszisszenés hallatszott az antiszemita közönségben; de a vén Scharf felugrott, belekiáltott az öreg írnok szavaiba ingerülten: »Nem igaz! Maga adta legelőbb szájába a vádat! Maga volt az első tanítója!« Az elnök csendre inté szigorúan; Scharf vállat vont durván: »No bizony, mi bajom eshetnék? Legföllebb a börtönbe visznek. Tessék!«

Most egyszerre hatan is beszélni kezdtek; kiütött a zenebona; összegabalyodtak zsidó asszonyok, keresztény asszonyok, vádló, védő; az elnök csengettyűje hiába cseng-bong; itt már nem állítja helyre a csendet semmi...

De mégis! Az idegbántó zsivajban egyszerre felhangzik egy csecsemőnek sírása a tanácsszobából. »Pszt! Mi volt ez? Csendesség!« Senki sem tudja mi volt, csak Wollner, a fekete koldus; ő tudja, ő már kitalálta: az ő felesége van ott künn tanúnak, s elhozta a kicsikét is. Hálásan emeli föl vad fanatikus szemeit az elnökre, megfordul, odafigyel; bánja is ő már, mit vallanak a Recsky emberei, csak hirtelen valljanak, hogy az a »másfél« tanú jöhessen.

I. (Eötvös)

Nyíregyháza, jún. 24. [jún. 26.]

Eötvös a vezér. Hatalmas, kopasz, széles koponyája olyan köztük, mint egy nagy holdvilág a bolygók között. Ő ül elől.

Ha szólni kezd, szívesen hallgatják, ajkairól úgy csurog a szó, mint a méz.

A szemitáknak édes színméz.

Az antiszemitáknak olyan méz, melybe beleesett a kenyérmorzsa.

...Azért hát őnekik egy kicsit savanyú, de csak mégis méz!

Szívesen vennék, ha mindig ő beszélne, de tán mégis szívesebben vennék, ha sohase beszélne.

Ha szól, mindig okosat mond, mert ha bolondot mond is, olyan pompás dialektikája van, hogy rögtön be tudja bizonyítani, milyen bölcs dolog volt az!

Az eszlári pör sokat ártott neki népszerűségében: de szerencséje van, Szeyffert visszaszerezte azt neki apródonkint...

Mert a rosszat is tűrhetővé teszi a rosszabb.

Eötvöst rehabilitálta Szeyffert.

*

Eötvösről már megírtam valahol, hogy kézzel-lábbal védi, akit véd.

Neki nem elég, hogy kifaragja a védbeszédet, hogy ébren van örökké a tárgyaláson, s hogy kinézi a tanúkból a gondolataikat is, ő az asztalnál borozás közben is örökké véd... éspedig mindenféle eszközökkel.

Ezek között nem utolsó az, hogy adomákat komponál az antiszemiták ellen, s azokat kiröpíti a jámbor újságírók közé. Azoknak az csinálja meg a hangulatot legjobban.

Csak a legújabb adomáját mondom el.

-------------------

Hol volt, hol nem volt, 1796-ban is ráfogták a zsidókra, hogy egy fiatal gyereket sakteroztak meg.

Amelyiktek nem hiszi, nézze meg az országos levéltárban, ott van szórul szóra.

Erős tanúk voltak mindenre, akik eskü alatt erősítették, hogy saját szemeikkel látták, mikor két léket vágtak az áldozat nyakán...

Már éppen elítélték volna a vádlottakat - hiszen követelte a tömeg -, midőn váratlanul előkerült a holttest.

A bírák elcsodálkoztak, nem volt annak a nyakán semmi lék, még csak egy karcolás sem.

- Hát hol a lék? - kérdék a bírák szemrehányólag.

- Hogy hol? Ej, ej, nem látják be az urak, hogy a zsidók megijedtek, és beenyvezték hirtelen?

Így történt, s így fog történni most is.

Ha a tömeg téved, kitalálja az minden áron, hogy mégis neki van igaza.

(Funták)

Eötvös olyan ember - helyesen mondta egy ismerősöm a minap -, akinek ha macskazenét adna a tömeg, s aközben neki bátorsága lenne kihajolni az ablakon, hogy beszéljen, százat lehet tenni egy ellen, az lenne a vége, hogy lelkesen megéljeneznék.

Funták meg olyan ember, hogy némán is megéljenezni való. Csendes, szelíd s igazi demokrata. Nem is csoda neki: aki már fejedelmet is látott a vérpadon.

Funták az a védők közt, mint a dinasztiákban szokott lenni a kisebbik ág. Ellentétes.

A védők azt határozták el maguk közt, hogy egy népszerű emberre mégis szükségük lehet egyszer-másszor, akinek szívesebben elnéznek egyet-mást, s aki könnyebben visz ki némely dolgot.

Hát hogy ilyen is legyen, mesterségesen elhíresztelték Funtákról, hogy titokban antiszemita.

Úgy is viseli magát. Ha nagyon sakteres dolgot beszélnek a társak, olyan savanyú képeket vág, hogy a »nagyságos pad« se különbeket, ha pedig valami kellemetlenség esik a védőkön, ennek ő olyan édesdeden mosolyog, mintha mennyei hurik vakarnák a talpait.

Pompásan adja a szerepét. A tárgyalások alatt csendes szunnyadozásba merül némelykor. Megkérte Heumannt, hogyha valami fontos tárgy van, hát költse fel ilyenkor. De mintsem felköltse Heumann, sokkal gyöngédebb és sokkal óvatosabb.

Különben is ők ketten Heumannal kiegészítik egymást.

Heumannak az állán közepütt ki van borotválva a szakálla, Funtáknak ellenben éppen csak a közepe van meghagyva. Úgy veszi ki magát a dolog, mintha egyetlen szakállon ketten osztoztak volna meg ökonómiai szempontból.

Funták kétségkívül nagy ökonómus.

Ő az egyedüli magyar ember, aki gazdálkodik nemcsak idővel, de a szóval is.

Az idővel úgy, hogy mindig hozzátoldja az éjszakát is. A szóval pedig úgy, hogy néha két-három napig se szól egy mukkot sem a tanúkhoz.

Társai kötekednek vele emiatt.

- Szólj már te is, Sándor bácsi - bíztatják.

Sándor bácsi felocsudik merengéseiből, s szokott naiv kedvességével mondja:

- Nem vagyok kíváncsi, fiacskáim!

Nyíregyháza, jún. 26. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Izgalmas nap volt a mai. Rendkívül meglepő jelenet történt mindjárt a tárgyalás elején: Péczely öreg írnokról, ki tanúként szerepelt Recsky mellett, Eötvös izgalmas szóváltások után kijelentette, hogy társas gyilkosság miatt tizenkét évi fegyházat szenvedett Illaván.

Az ősz írnok lábai reszketni kezdtek, s roskatagon tántorgott odébb; »alávaló személyeskedés« dadogá tompán.

Eötvös megrendítő szúrós tekintetét szögezve rá, csak azt jegyzé meg: »Engem nem sérthet, hanem a törvényszék méltóságát igen«.

A közönség alig bírt felocsudni o drámai jelenet izgalmából, de amikor felocsudott, Szeyffert ellen méltatlankodott, aki felmutatta a Péczely rabságára vonatkozó okmányt. »Nem állhat tisztjében - jegyzék meg az elégedetlenkedők - a terhelő tanú megsemmisítése, kivált ha az törvényszabta büntetését kiállotta.«

Péczely gyilkosságára vonatkozólag biztos forrásból hallom, hogy ő szerelmi viszonyban élt egy fiatal nővel, kinek férje ezt megtudta, s így a viszony zavarva lett; Péczely tehát elhatározta az akadály elhárítását az útból, gyilkos tervébe beavatta kedvesét is, s ezzel szövetkezve orozva megölte a férjet, s testét darabokra vagdalta. Tizenöt évi fegyházi fogságra ítéltetett szörnyű tettéért; ebből hármat Horvát Boldizsár rezsimje alatt engedtek el neki.

Kihallgatták ma még Recskyt és cselédjeit. Ezek semlegesen vallanak. Lesko Mária azonban, ki tavaly Recskynél más név alatt szolgált, s kit mostani gazdájától Tokajból, saját vallomása szerint, gazdája engedelme nélkül hozták el a zsidók, azt vallja, hogy Recsky kegyetlenül kínozta Móricot.

Recsky korántsem teszi ránk afféle darabos csendőrbiztosok benyomását, hanem a modern magyar tisztviselőét. Szemébe mondta Lesko Marinak, hogy »felbérelt hamis tanú«, mi a közönségre nem tévesztette hatását.

II. (Székely)

Nyíregyháza, jún. 26. [jún. 28.]

Mindenki elvesztette népszerűségét a védők közül, csak Székely nem. Székely is csak azért nem vesztette el, mert nem volt neki.

Mint ismeretlen fiatalembert ismertük, most már híresebb Székely Mózesnél is.

Funták őt irigyli a legjobban, mert egy lap azt írta róla, hogy »rokonszenves arca« van.

Az antiszemiták le akarják rajzoltatni Ábrányi által, hogy hadd lássa Európa, mennyire ámítja az embereket a szemita sajtó.

Addig is, míg Ábrányi eltalálja, megjegyezzük, hogy nyurga, sovány alak, hosszúkás, nyomott arc, nagy lapát fogak és hatalmas orr.

Nem utolsó legény különben. A kérdései semmiben se kevésbé körmönfontak, mint a Heumannéi. Pedig Heumann olyan virtuóz a kérdésekben, mint egy szerelemféltő asszony.

Székely Miksa maga is csodálkozik rajta, hogy egyszerre híres embernek találja magát, akinek a köhögését is lesztenografírozzák Güntherék.

Eleget vigasztalja Eötvös:

- No, ne búsulj semmit: nem olyan nagyon nehéz az!

Különben ha megdől is, hogy rokonszenves arc, bizonyára rokonszenves egyéniség s igen talpraesett logikája van - némelykor.

Hogy lesz-e belőle nagy ember (ha ugyan a prókátori »nagy« után nem egyéb epitheton jár), azt még nem lehessen tudni.

Azt a védbeszéd teszi meg.

A védbeszédekben már megvan a sorrend.

Először úgy volt, hogy Eötvös beszél elsőnek; de ebbe bele nem nyugodtak, mert Eötvös beszédje után hátha nem hallgatja meg őket a közönség?

Akkor aztán úgy lett, hogy Eötvös fog szólani utoljára.

Ekkor azonban az merült fel a mindig finom, udvarias Friedmann fejében:

- De hátha az Eötvös beszédét hallva, rögtön elfelejtik a mienket?

- Az bizony meglehet - szól Székely vigasztalódva... S azóta Székely Miksa nem trémázik többé olyan nagyon az első nagyszabású fölléptétől.

Mind ebből az tűnik ki, hogy szerény ember.

Pedig kevély lehetne eddigi nagy sikerére, hogy megcáfolta azt a közmondást, hogy senki se próféta a saját pátriájában.

Ő az lett. Tessék ezt, kérem, konstatálni!

Szeyffert

Miért veszem be a védők közé a vádlót. Miért? Hódolok a divatnak.

Hiszen az egész világ erről beszél.

Pedig az egész világnak nincs igaza, mert a világ vádlókból és vádlottakból áll. (Mióta kriminalista lettem, nem vagyok képest másként osztályozni az embereket.) Igenis! Gondolják meg önök, leendő vádlottak, hogy még egyszer meg fogják kívánhatni az ilyen vádlót.

...Tehát ne vádoljanak.

Azt mondja Hamlet, hogy sok megfoghatatlan van a föld felett és a nap alatt.

És van sok megfogható is.

Szeyffert a legbátrabb ember, akit valaha láttam.

Külsejéről éppen nem látszik. Magas, sovány ember. (Ha kövérebb lenne, sokkal lustább lenne, mintsem a mások dolgát csinálja.)

Hosszú nyaka van, laikus ember azt hinné, hogy hajlékony ez a nyak. Pedig makacs kálvinista természetű.

A háta meg van egy csöppet görbülve, fejét sűrű deres haj köríti, s épp ilyen tömött szakáll az arcát, apró, kékes szemeivel szelíden néz.

Halkan beszél, nagyon rossz szónok, nagy műveltségű ember, kellemes modora van. Arcán sohase látszik semmi. Örökösen egykedvű. Egy csöpp izgatottságot sem árul el, s éppen ez ingerli legjobban az ellenfeleit.

Vonásaiból, melyek lágyak, senki som venné ki a roppant akaraterélyt, és azt a rettenetes csökönyösséget, mellyel egy egész országot dühbe hozott.

Oly bátor ember, hogyha katona lett volna, bizonyosan vette volna be Boszniát.

Így pedig csak velünk veteti be minden nap a mérget. Ámbár neki is jut ki szépen.

Tegnap azt mondja valaki a vacsoránál:

- Ni, mennyivel jobb kedvű ma Szeyffert, mint tegnap!

- Lehet is: hiszen ma csak négy lapban piszkolják össze, tegnap meg kilencben mosdatták.

S valóban meglátszik rajta a könnyebbülés, jókedvű volt, sőt még adomázott is az illavai börtönökről, amikben persze egyetlen rab se lenne, ha minden közvádló hozzá hasonlítana.

- Most értem már - mondá ez adomázás közben Eötvös -, miért nincs megelégedve velem, mint védővel, az öreg Scharf.

- Hogy ugyan miért?

- Mert hasznosabbnak találja a vádlóját.

*

A Sóstón szokta eltölteni délutánjait egy antiszemita társaság.

Az antiszemita asztalnál esett meg a következő jellemző párbeszéd.

- Ha én király volnék... - mondá az egyik cimbora.

- Hát ugyan mit csinálnál?

Legislegelőször lenyakaztatnám Szeyffertet.

- Hát azután?

- Hát azután Eötvöst.

- No és a sakterekkel mit csinálnál?

- A sakterekkel? - szólt vállat vonva. - Azoknak megkegyelmeznék.

És ez mutatja leginkább, hogy a szomorú eszlári ügy kibontakozásával milyen személyes irányban kezd összebonyolódni.

Nyíregyháza, jún. 27. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Izgalmas jelenetekben gazdag volt a mai ülés. Mikor Móricot mostohaanyjával szembesítették, Eötvös így szólt:

»Megpróbálom a szörnyű munkát, könnyet csalni szemébe e szívtelen gyermeknek«.

Faggatta is mindenféleképpen, de Móric hajthatatlan maradt. Mindössze egyszer szólta el magát, elösmervén apja előtt, hogy azt újságolta egyszer otthon, mintha az Eszter megkerült volna. »Pedig hát ha tudta, hogy megölték Esztert, hogyan mondhatta, hogy megkerült!« jegyzé meg helyesen az apja.

Még izgatóbb volt a tárgyalás délutáni része; páratlanul gazdag, gyorsan váltakozó jelenetekben.

Barcza, a híres debreceni csendbiztos tett vallomást. Mint valami középkori kalandhős dicsőségszomjtól vezetve indult ő a rejtélyes bűntény szálait keresni, s többek közt Henterhez férkőzvén, egy ízben kiszorította Móricból azt a vallomást, hogy semmit sem tud, semmit sem látott. Elszavalta tovább Barcza Péczely írnokkal való találkozását; Péczely ezúttal bevallá, hogy ijesztgette Móricot, rárivallva: »Börtönben rothadsz meg, ha nem vallasz; kutya a kezedből ki nem veszi a kenyeret!«

Mindez frappáns lévén, hatást gyakorolt. Barcza vallomása egyszerre megvilágítani látszott az egész ármányos bűnügyet.

Jöttek azonban ellentanúk, s egy perc alatt újra homályba borult minden.

Mikor Henter a mindinkább ellentmondásokba keveredő Barczának szemébe mondta, hogy őt boldog életre való kilátás célzataival csábítgatta, percekig tartó tetszés-moraj zúgott a teremben.

A Barcza által előadottakat gyengítették a szembesített Móric, Recsky, Péczely és egy megyeházi hetes vallomásai.

Midőn Henter elmondta, mint idegenedett el Móric a vallásától, s mélyedt el a kálvinista tanokba, apja ezalatt nem győzte homlokát törölgetni, nagy zsebkendőjével. »Ha nem tért ki még, nem megy egészen a pokolba« - mondogatá, és mikor Móric megjegyzé, hogy mesterségre megy, ingerülten rá kiáltott: »Nem fogod te azt megérni«.

Nyíregyháza, jún. 28. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Kevésbé érdekes volt a mai nap. A sorrendből elmaradt tanúkat hallgatták ki.

Elsősorban Tanyi Gábort, ki legény szemmel nézegette Esztert jövet-menet azon a napon jóval harangozás előtt.

Eredeti alak lépett be utána: piszkos, kócoshajú, rongyos emberke, a Móric volt tanítója; nem tett lényeges vallomást.

Mészáros Julis, a Recskyék volt szobaleánya, vallomásából hasznot húzhat a vád is meg a védelem is: nem tud a Móric kínzatásáról, de szorgalmasan látta Móric körül forgolódni Péczelyt, minden vizesborogatás nélkül.

Jármy és Csabai kikérdezése után befejeztetett az ügy gyilkossági része.

Hétfőn a hullacsempészet kerül sorra, Szeyffert szerint is »komoly dolog«.

Ma mindössze három messze földről jött tutajost hallgattak ki, kereten kívül, hogy haza mehessenek a szegény emberek.

Humoros alakok mind a hárman: bocskorban, nagy hajjal, piszkos ingben, gatyában. Orosz tolmács útján vallják, hogy Vogel Amsel Körtvélyestől Szolnokig mindig a tutajokon volt, nem távozva szemük elől. E vallomás tehát a védelemnek kedvezett..

Néhány, előnyomozásra vonatkozó okmány felolvasása után véget ért a tárgyalás.

Funták és Friedmann ma délután elutaztak, hogy a három napi szünetet a fővárosban töltsék.

Az intelligencia köréből néhányan, megbotránkozva egy bécsi lap tudósításán, melyben becsületsértő célzás van egy nyíregyházi hölgyre, ama lap itteni tudósítóját a város elhagyására szólították fel.

A hangulat mérsékelt, csendes.

A két huszár

[jún. 29]

Az alispánnak két huszárja van (még a régi megyéből valók).

Ma együtt beszélgettek a kapu alatt. Nagy keservesen mondja az öregebbik, hosszú deres bajszát megsodorva:

- Nem jól megyen az így, öcsém, nem jól megyen...

Feleli a másik:

- Majd másképp menne az - s gúnyosan a túlsó agyarára csapja a pipáját -, ha én igazítanám, Samu bátyám meg a protokullumot vezetné.

- Az kén' csak, öcsém... jól mondod... itt ez a vén nyakam, hogy huszonnégy óra múlva minden kisülne.

- Ki bizony, még az is, ami meg nem történt.

A legnagyobb antiszemita

Meg nem nevezem. Mert a zsidók már nagyhatalom, s ha kiírnám a nevét, még a maradéka se lehetne semmi.

Pedig már nagyon is rászorul a hivatalra. Hiszen éppen azért antiszemita, mert már rászorul.

Makacs csont, egy kicsit ragyás az öreg. De a ragya is csak neveli arca keménységét.

A kuglizóban szokott lenni esténkint. Ez az antiszemita gyűlhely és a Brenner fogadó. Az Európa a szemitáké.

Itt látogattam meg a barlangjában. Igen kíváncsi voltam, hogy hát ő mit mond a dolgok folyásához. »Mert mindenekelőtt meghallgassátok - mondja a biblia - s ami érdekes, azt táviratozzátok.«

Az öregúr éppen ferblizett a kertben, ő osztott, s irtózatosan káromkodott, mert »zsidó« volt a kártyájában.

Mikor elmondtuk neki, hogy meg akarom interjúvolni, egypárszor elcsapta a blattot, nem adva meg a vizit, hogy üres perceiben belém csepegtesse szilárd meggyőződését.

- Igenis, kedves öcsém, fel kell akasztani a saktereket.... fel kell még akkor is, ha ártatlanok.

- Hát azt hiszi, hogy ártatlanok?

- Hiszi a kánya, édes öcsém, de nem én... meg vagyok győzkdöve a bűnösségükről, de szentül...

- Hogyan? Akkor tán nem méltóztatott olvasni a tegnapi tárgyalást.

- Nem olvastam én egyiket sem.

Azután büszkén hozzátette:

- Úgy nézzen meg engem, öcsém, hogy én sohase szoktam újságot olvasni.

- Akkor hát máshol hallgatja meg a részleteket.

- Jegyezze meg - szólt élesen -, hogy én ebben a vármegyében sohasem hallgatok semmit és senkire, ebben a vármegyében mindig én beszélek.

- Ebből hát azt kell következtetnem, hogy nem is tetszik ösmerni a részleteket.

- Nem én. Nekem csak egy kell, édes öcsém.

- Kíváncsi vagyok arra az egyre.

- Hát először is az, hogy az Eszter leány megvan-e vagy nincsen-e meg? Hát ugye nincsen?

- Nincsen.

- No, lássa! Ez egy. Ha hát nincs meg, oda van; elveszett valami módon.

- Az igaz. De milyen módon!

- Hm! Hiszen éppen ez! Lássa, olyan élelmesek a zsidók, hogyha valami más módja lett volna az elveszésnek, azt már okvetlenül kiszimatolták volna:

- Persze...

- De lássa, nem szimatolták ki. Hát bizonyos, hogy azon a módon veszett el, amin mi mondjuk. Ergo, fel kell őket akasztani. Olyan bölcsesség ez, öcsém, hogy ezt még Kossuth se perorálhatná agyon. Punktum... Itt az öthatos vizi, a besszert hozom...

Valjean János

Nyíregyháza, jún. 29. [júl. 1.]

Hugo Victor »Nyomorultak« regényében van benne ez a jelenet. Ott elragadóbb, impozánsabb, itt meglepőbb.

A szelíd arcú öreg írnok másnap is megjelenik a törvényszék előtt.

Hosszú, sovány ember, csak úgy lötyög lábszárain a barna nadrág, mely alul le van taposva. Minden öreg írnok nadrágja ilyen.

A fekete blúzon át, mely szinte hosszabb a kelleténél (valamelyik törvényszéki bíróé lehetett valamikor), sovány vállcsontjai helyet nyomkodnak maguknak, deres haja tisztességet keltő, diószín szemeiben nincsen semmi rosszaság. Egy valóságos írnok ez, aki talán sohase csinált egyéb hibát, mint legfeljebb egy-egy »disznó«-t az aktákon, de azt is hirtelen kivakarta a penecilusával.

Büszke rá az öreg, hogy ő vallatta ki Móricot... Nem utolsó dolog az! Hogy fogják őt most megbámulni!

Évek óta jár lesütött fejjel az emberek közt, félénken néz körül gyakorta, összerezzen némelykor. Hallgatag, komor, órákon át minden ok nélkül. Mindenkinek kitér, »tedd ide, tedd oda« ember lett... fél valamitől, ami talán ott ül az emberek ajkán. Ha egy hideg, fagyasztó tekintet éri, abban is azt látja, amitől fél...

És íme egy nap a fátum szerepet tol eléje, föl kell vennie. Meg kell jelennie a nagy, hatalmas társadalom előtt, amelytől reszket, amelyet kerül.

De sikerül neki. A tömeg úgy van hangolva, hogy tetszik neki, amit az öreg beszél. A tömeg tetszése kíséri szavait.

Tetszés! Van is már őneki joga a tetszéshez?

Mikor hazamegy a törvényteremből, újra érezni kezdi, hogy ő valami, hogy ő egy ember, akit a társadalom számbavesz, akinek a szava szinte erő, lök, ront vagy javít...

Talán először alszik évek óta édesdeden, elhagyott sivár szobájában. Talán még álmodik is. Ki tudja miről? Talán arról, hogy az emberek elfelejtették »azt a dolgot«, s őneki joga volt szemébe nézni mindenkinek.

Mikor reggel felkelt, s leírta a nevét, talán először történt rajta, hogy nem utálta meg. Mert őneki minden nyűg, még a neve is.

De most már nem. Semmit sem tudnak! Hiszen elhangzott ez a név tegnap száz meg száz ember előtt, s ő maga odaállt a közvélemény auslagjába, de senki sem tett rá semmi megjegyzést. - Nyugodt lehet... istenem, de szép, de boldogító ez a napfény. Embernek lenni emberek között.

Sokkal bátrabban jött hát fel ma az öreg írnok. Szembe állt mindenkivel. Édes kéj volt neki szemtől szembe beszélni, s azt mondani, amit akar. Hiszen évek óta mindég csak azt beszélheti, amit mások akarnak.

Még goromba is volt; sokat mert. A nélkülözött élvezet elkapta, nem tartott benne mértéket. Kissé kekk is volt. Egy öreg írnoknak nem szabad így beszélni.

De tán a fátum ingerelte. A kérlelhetlen fátum, mely ott lebegett a háta mögött, mialatt ő nagy durva kezeivel gesztikulálva oda-odacsapkodott a védők keresztkérdéseire.

Volt a modorában valami kellemetlen, a hangjában valami visszataszító... de azt talán most utólagosan érezzük.

Ott volt Recsky is a fórumon, ahol a tanúk s vádlottak, de ő kimutatta, hogy úr, nem ült le se a székre, se meg nem állt, hanem ott sétált köztük büszke úri magatartásával, mintha a saját folyosóján volna.

Az öreg írnok is úgy gondolta talán ma először, hogy neki is szabad önérzetesnek lennie. Ő is sétált bizonyos nonchalanceszal, s csak úgy séta közben felelgetett némelykor talpraesetten.

Minden feleletére kiújult a tetszésmoraj.

Arca kigyúlt, szemei fénylettek... Oh, ez szép egy nap, gyönyörű nap!

Ekkor emelkedett fel helyéről Eötvös. S elkezdett szokatlan hangon mesélni egy történetet... egy »visszaemlékezést«, mert ez legjobban illik hozzá. Elmondta, hogy mikor ő nemes Veszprém vármegye fiskusa volt, akkor ment át az ő kezein egy liszta a megkegyelmezett rabokról.

S mindezt olyan mesélő, kedélyes modorban tette. De a közönség önkéntelenül érezte, hogy valami nagyot fog mondani. Tudták, hogy ennek a történetnek okvetlenül csattanni kell a végén.

És csattant is.

- Ebben a lisztában előfordult egy rab, aki kegyetlen gyilkosság miatt tizenötévi fegyházra lett elítélve.

És most már mennydörgéssé vált a hangja.

- Ezt a rabot Péczely Kálmánnak hítták.

Minden ember hátán végigborzongott a hideg. Vérfagyasztó csend állt be.

S e félelmetes csendben süvített át a termen Eötvös megrázó kérdése:

- Ön az?

A vénember halott sápadt lett, lábait lassú reszketegség fogta el.

- Ez aljas személyeskedés! - hörgé elfojtott hangon.

- Ennyi a felelete? Elég! - mondá Eötvös és leült.

Elég? Talán sok is. Talán nagyon is sok.

Leírhatatlan hatást eszközölt ez a jelenet a közönség közt, melyhez foghatót kevés ember élt át.

Az antiszemiták lesütötték szemeiket, a szemiták édesen vigyorogtak.

Eötvös egy nagy kombinált húzást tett megint: elütött egy bástyát e rettenetes sakkjátékban.

Csakhogy szabad-e eleven, érző emberekkel sakkozni?

A vén írnok bűnös, kétségkívül... szerelem vitte a bűnre, nagyon kegyetlen volt, talán nagy szenvedély dúlt benne. De végre is megbűnhődött, a társadalom visszafogadta.

Hát nincsen-e a bűnhődésnek vége sehol, éppen sehol?

Mióta kiszabadult, kifogástalanul, becsületesen élt, mint más ember. És a betűi is, amiket karmolt az irodában, éppen csak olyan jó betűk voltak, mint más emberéi.

A szörnyű fátyolt, mely a nagy erkölcsi sebet takarta,. senki sem bántotta itt, nem is sejtették, mit takar.

Minek volt azt föllebbenteni? Miért volt nem hagyni meg eleven embernek: mikor lehettünk volna többen eggyel.

Hát nem elég már ebben az untató tragédiában egy hulla, amelyet felöltöztetnek.

Okvetlenül kellett-e még egy másik hulla, amelyről lerántják a takaró ruhát?

...Fuss innen Valjean, ha még tudsz hova.

A társadalom elítélt téged kegyetlen gyilkosságért.

Ha volna a társadalomnál nagyobb úr, kvittelhetnél, mert az meg a társadalmat ítélhetné el kegyetlen gyilkosságért.

De a társadalomnál nincs nagyobb úr. Azért hát hiába futnál akárhova, szegény Valjean!

A Scharf pechje

Hovatovább az öreg Scharf mindjobban meghódítja az embereket a tárgyalási teremben.

Hosszú ábrázatán a kedély derűje csillog örökké. Ajkain a fanyar mosoly, szavaiban az örök humor.

Bizonyos intelligenciát nem lehet eltagadni tőle, fifikus észjárása van, feleletei, kérdései, közbeszólásai mind természetesek és rokonszenvesek.

Ha ez sokáig így tart, az apa elszedi Móricka elől a népszerűséget.

Csak néha tör ki, ha a »gyerek« fölmérgesíti, egyébkor rendkívül érdeklődni látszik a pör iránt, megvigyáz minden részletet, odafigyel, de nem a vádlott trémájával, hanem a publikum kíváncsiságával és érdekfeszültségével.

Nevet, ha nevetni kell, bosszankodik, ha bosszankodni való fordul elő, de különben mély nyugalommal várja a fejleményeket, melyek napról napra jobb kedvűvé teszik.

Ma a tárgyalás kezdete előtt kevéssel odabiceg a védőjéhez, Eötvöshöz, s a következő jelenet történik köztük szóról szóra:

- Hát csak lehetetlen, ügyvéd úr, azt a gyereket egy negyed órára megszorítani?

- Minek? - mondja Eötvös vállat vonva.

Az öreg megvakarta rövidre nyírott fejét, és sajnálkozva folytatta:

- Elég volna egy negyed óra is, kérem alássan, hogy készen legyek vele. Bizonyosan tudom, hogy készen lennék. Otthon sírt, elájult a szavaimtól.

- Tisztelem én azokat a szavakat. De nem is érnének azok semmit.

- Hát azt hiszi nagyságos uram is, hogy olyan nagy ereje van annak a kolbásznak z

Nevetett ironikusan, aztán nagy bizalmassággal odahajolt az Eötvös füléhez, s halkan súgta:

- Kérném azt a kis borocskát, amit meg tetszett ígérni.

- Várjon hát, mindjárt szólok az elnök úrral.

Bement a gyülekező terembe, de csakhamar azzal az indorsatával jött ki, hogy az elnök megtagadta a borocska bevitelét a börtönbe büntetésből. Mert Scharfnak e napokban levelet csempésztek be a zsidók, s ő azt nem jelentette fel a börtönszabályokhoz képest.

- Se bor, se fiú! - sóhajtott a vén Scharf elkedvetlenedve. - Már az igaz, hogy semmibe sincsen szerencsém.

Szeyffert inzultálva

[júl. 1.]

Nyíregyháza, jún. 30. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Ma este színielőadás közben egy Zarándi nevű antiszemita újságíró névjegyével odaküldte a jelenlevő főügyészi helyettesnek a »Kecskemét« című lapot, melyben Szeyffertet gyalázó cikk foglaltatik. A névjegyen szintén gyalázó szavak voltak. Szeyffert a lapot visszaküldte, de a névjegyet megtartotta és a sértést megtorolni szándékozik. Az eset híre elterjedvén a színházban, nagy izgalmat szült. Szeyffert azonnal elhagyta a színházat.

Nyíregyháza, jún. 30. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Szeyffert tegnap Pozsonyból fenyegető levelet kapott, aláírva: »antiszemita végrehajtó bizottság«. Ebben tudatják vele, hogy halálra ítéltetett, s az ítélet a végtárgyalás után fog végrehajtatni. Eötvös tucatszámra kapja a fenyegető, piszkolódó leveleket, de ideje egyáltalában nem engedi, hogy elolvasásukkal mulassa magát. A Szeyffertnek ment fenyegető levelet sem tartják egyébnek, komoly számba nem vehető deákcsínynél.

A hangulat

Nyíregyháza, jún. 30. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A város tegnap és ma teljesen nyugodt, mintha tiszaeszlári eset sohasem is lett volna. A budapesti lapokból, melyek a tárgyalás napjai alatt százával keltek el, ma már csak a rendes számú példányokat lehetett eladni. A rendes antiszemita társaság tegnap óta Tiszaeszláron Ónodyéknál mulat.

A végtárgyalás folytatása

Nyíregyháza, jún. 30. (A P. H. eredeti távirata.) A tiszaeszlári pör végtárgyalásának folytatása, amennyiben az a hullausztatás vádjára vonatkozik, valószínűleg már nem fog sok időt igénybe venni, miután ebben az irányban nem kell sok tanút kihallgatni. Némileg késleltetni fogják a tárgyalás menetét azon kihallgatások, melyeket nehány tanúnál tolmács segélyével kellend megejteni. A védelem azon követelésének, hogy az államügyészségi tisztviselők, nevezetesen Nagy László államügyész jelentései, valamint a Scharf Mór közigazgatási felügyeletére vonatkozó belügyminiszteri rendelet felolvastassanak; előreláthatólag hely fog adatni. Az illető okmányok ugyanis már Korniss elnöknek rendelkezésére bocsáttattak. Valószínű ellenben, hogy a királyi törvényszék az akkori ügyészségi tisztviselőt, valamint a vizsgálóbíró tanúkként való megidéztetését most sem fogja elrendelni, bárha Magyarországon erre már ismételt precedens fordult elő. Az orvosi szakértőknek a felboncolt, illetve exhumált dadai hullára vonatkozó fejtegetései csak a bizonyítási eljárás befejezése és az irományok felolvasása után fognak sorra kerülni. Ez a diszkusszió, valamint a védbeszédek valószínűleg három vagy tán négy napot fognak igénybe venni. - A tárgyalási terembe szóló belépti-jegyeket, melyeket eddigi tulajdonosaik ismét visszaadtak, Korniss elnök a nagyszámban előjegyzett igénylők közt osztotta ki.

[júl. 2.]

Nyíregyháza, júl. 1. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Zarándit, aki tegnap Szeyffertet a színházban inzultálta, ma a kapitánysághoz idézték, és rendőrileg megintették nyilvános helyen okozott botrány miatt. Szeyffert különben nem kíván megtorlást.

Korniss elnök fegyelmi vizsgálatot rendelt el Péczely írnok ellen, mert az hivatalra pályázása alkalmával hamis életleírást mellékelt.

Szeyffert és Eötvös naponkint kapnak fenyegető leveleket. A közvádlót a »pozsonyi antiszemita liga« már halálra is ítélte, s névtelen levélben a végtárgyalás utánra helyezik kilátásba az ítélet végrehajtását.

Ma Eszláron parasztbál van. Az ottani zsidóság közt nagy a félelem, habár a főispán megtette a rend fenntartása céljából szükséges intézkedéseket.

A végtárgyalás során holnap folytatni fogják az irományok felolvasását, melyek közül különösen érdekesnek ígérkeznek egy múlt századbeli rituális gyilkossági perre vonatkozó s az udvari kancellária levéltárából az ügyészség által megszerzett akták, mely rituális gyilkosság állítólag Közép-Szolnok megyében történt. Érdekes, hogy az e pörre vonatkozó eredeti akták eltűntek, és csak a kancelláriai levéltárban őrzött másolatok maradtak korunkra.

[júl. 3.]

Nyiregyháza, júl. 2. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Rekkenő hőségben kezdődött ma a hullacsempészet tárgyalása. Nem szalonba való dolgok - Eötvös kérdései Váradi András kerülőhöz - elriasztották a nőket a hallgatóságból, csak néhányan maradtak még ott, de utóbb eltűntek az idősb nők is, és remélhetőleg nem is jelennek meg addig, míg a dadai hulla lesz napirenden.

A további időt Smilovics alibijének bizonyítása töltötte be. A hullacsempészetben Hersko és Smilovics a középső láncszemek. Smilovics visszavont vallomása megegyezik a Herskoéval, pedig elfogatásuk előtt nem találkoztak, hogy megállapíthassák az elmondandó mesét. A vizsgálati iratok is kizárják együttlétüket a két fej által kigondolt azonos mese előtt.

A rőthajú, rendkívül hosszú arcú Smilovics veszélyes dilemmába kezd már bonyolódni, mikor segítségére jön az ügyes Heumann; hogy nem voltak-e már előbb olyan szembesítések, melyekről nem vétetett jegyzőkönyv? Smilovics menekszik a zavarból a nyitva hagyott ajtón, hirtelen rámondja: »voltak«; a vizsgálóbíró sokszor éjjelente vallatta, sőt részt vett a törvényszék előtti szembesítésnél is.

Ez Eötvöst felhőgyűjtő felszólalásra késztette Bary ellen, kit a törvényszék elé kér idéztetni s addig is kizárni a közönségből.

Az elnök kijelentését, hogy míg valaki a tárgyalási teremben tisztességesen viseli magát, kizárni nem lehet, éljenzéssel fogadta a harcias hangulatú közönség.

Ezután zavartalanul folyt a tárgyalás, de Smilovicsra nézve kedvezőtlen eredménnyel, mert a Grosz família, melyre hivatkozik, hogy nála hált és étkezett volna, semmit sem akar róla tudni.

A mai tárgyalás még jobban összezavarta a már eddig is kigombolyíthatlan szálakat, melyeket véletlen és ember-praktika oly csodálatosan összefont.

A szakértők, kik Móric színvaksága iránt lesznek hivatva határozni, mint hallom, helyszíni szemlét fognak kérni Eszlárra s ott Móricot a kulcslyukhoz állítva, megállapítani, mennyire terjed a látköre.

Nyíregyháza, júl. 3. [júl. 4.]

Már az igaz, hogy sok hibája van a törvényszéki teremnek. De hiszen nem is annak készült.

Először kicsiny (ma oly hőség volt benne, hogy az egyik szakértő, dr. Flegmann rosszul lett), másodszor pedig olyan alkalmatlan, hogy nemcsak a vádlottaknak, de a tanúknak is a közönség közt kell keresztülmenniök.

Innen naponta a sok felszólalás. Az egyetlen csodálni való: a jegyző balról s a pótbíró jobbról, kik úgyszólván beszegik a »slavna sedriá«-t, s olyan egyformák, mintha ikrek volnának; lehetetlen felismerni egyiket a másiktól: egyik se szólt még eddig semmit.

Valaki azt kérdezte Kornisstól:

- Ugye, hogy ők ketten csak teremdekoráció?

»Slavna sedriá«-nak mondom pedig a tek. törvényszéket, mert az volt a neve ma, rusznyák lévén a diplomatikus nyelv, úgyhogy mi csak tolmács útján hallhattuk, mit vall Hersko Dávid.

Ez a Hersko még a csirkefogók közt is túlságosan elhanyagolt külsejű lenne; sárgaszínű haja, ahány szál, annyifelé áll; egyik helyen hosszabb, a másikon rövidebb, a ruha cafatokban lóg róla; buta, vörös arcán semmi kifejezés, mintha csak egy víziborjút látna az ember. Festők ecsetjére méltó ritka alak!

Tagadja, mit azelőtt bevallott.

- De hát miért vallott akkor? Nemde kínozták?

Hersko bevallja, hogy egyszer csakugyan megütötték.

(Általános öröm-mosoly a védő padokon.)

- Hol ütötték meg?

- Azt biz' ő már nem tudja, mert nem érezte az ütést.

(Általános föllélegzés a közönségben.)

- Hát vízzel nem kínozták a Dávid urat... mert a nyíregyházi víz nagyon förtelmes ital?

Hersko úr elismeri, hogy csakugyan itattak vele sok vizet.

(Általános indignáció a védőpadokon.)

- Aztán mikor itatták önnel a vizet?

- Amikor szomjas voltam, kérem alássan. Ilyen originális alak a tutajok proletárja.

Ember legyen, aki eligazodik a szaván; mert egész a művészetig vitte, hogy amit mond, azt azon módon lerontsa.

Eötvös mérgesen rázza fejét. Funták az orrát vakarja.

Pedig a java még hátra van. Ma az antiszemitáknak kelt föl a nap.

Matej Ignác rusznyák paraszt kenegette hájjal a dzsentri hátát. Matej rusznyák beszéde dallamos, édes zene az ő fülökben.

Matej tisztességesen van öltözve; tiszta, egész felsőtestét elfedő inget visel (nagy luxus és pompa már az ilyen!), hozzá szűk gatyát és újdonatúj bocskort.

Értelmesen beszél s bizonyos határozottsággal; beösmeri visszavont vallomását egészben, s elmondja a hullacsempészet részleteit körülményesen.

A tolmács szavait helyeslő moraj szakítja meg több ízben.

Az elnök tömött szénbajuszát mosolygás aranyozza meg alulról.

Eötvös izgatottan emelkedik föl, s a falnak dőlve bús iróniával hallgatja.

Heumann lehorgasztja fejét.

Szóval általános levertség a védőpadok közt.

Székely megdöbbenve nézi Szeyffertet, de Szeyffert olyan egy idő óta, mint egy bezárt pörakta.

A nézőtéren a lankasztó hőség dacára is egyszerre megélénkül mindenki.

A debreceniek, kik egy csomóba verődtek a jobboldalon, örömteljes fészkelődésükkel az elnöki csengettyűt provokálják.

Szász Károly is jeles műfordító, de ilyen hatást még nem ért el, mit ez a tolmács, pedig nyakravalót se visel.

Matej vallomása beláthatlan következményű, s az egész pör folyama óta a legfontosabb, legterhelőbb vallomás, melyet a Smiloviccsal és Herskoval történt szembesítés sem gyengített.

Csak azt az egyet nem magyarázta meg Matej jól: miért vonta vissza a máramarosszigeti törvényszék előtt a hullaúsztatás részleteiről korábban tett vallomásait.

Kissé haloványan emelkedett föl Eötvös, s mély csendben, mely minden nagyobb fölszólalását kíséri, hangoztatta: hogy mindenből úgy látja, itt egy tanúkikészítő szövetkezet működik; addig is, míg holnap kideríthetné keresztkérdéseivel Matej kikészítését, kéri a tanúkat szigorúan elkülöníteni a közönségtől.

Szegény Matej Hát ilyen kevés ideig lehettél te hős és becsületes ember, dicsőséged színhelyén, e teremben?!

Eötvös szavai, melyeket imponáló hangsúlyozással vágott oda, meghökkentették a közönséget egy pillanatra, de csakhamar kitörtek egyik-másik ponton a nemtetszés hangos nyilatkozatai.

Az ülés nagy izgatottság közt ért véget.

Mindenki érdekfeszülten néz eléje: hogy eszik meg holnap a keresztkérdések Matej igaz történetét.

Az ülések iránti érdeklődés most még nagyobb, mint azelőtt.

A terem zsúfolásig telik meg. Messze vidékről jönnek naponta buzgó műkedvelők.

Ma itt láttuk gróf Zichy Gézát, Návay Imrét Csanád megye főjegyzőjét, Kiss Albert debreceni képviselőt, gr. Bethlent Erdélyből, stb.

A legérdekesebb hallgató azonban Józsa volt, a híres kállói doktor, ki . a szakértők vitájánál mint tanú fog szerepelni.

Az élénk, mozgékony ember, kinek széles tudományát nagyra becsülik e környéken, erősen bizakodik amellett, hogy a Scheuthauerék argomentumait nem nehéz kontrakarírozni.

A dadai hulla lábának spirituszba eltett meghajlott kisujja azért fontos szerinte, mert a szakértők az elküldött láb elálló nagy ujjából azt következtették, hogy okvetlenül parasztleány lába; ám a behajtott ujjból meg az következik, hogy úrilány.

A szakértők másik érvére, hogy az agyvelő rothadt csokoládé színű volt, tüdőgümő a magyarázat; mert a gümőkor, mely a dadai hullán észleltetett, gyakran idéz elő velőgyulladást, s egy ilyen gyulladásos velő négy-öt nap alatt is úgy elrothad, mint egy egészséges velő hónapokig sem.

Ahogy lesz úgy lesz, majd meghalljuk, de meg nem esszük. Különben sem fontos a doktorok véleménye, mert abban ugyan nem hisz senki.

Móric éleslátása holnap dől el. A szakértők mellé Megyery törvényszéki bíró van kinevezve.

[júl. 4.]

Nyáregyháza, júl. 3. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Az utóbbi tárgyalások részletei s azok a szárnyaló hírek, hogy Eszlárról tanúk kívánnak jelentkezni, a védelmet egészen elkeserítették.

Eötvös mai kifakadása a tanúkikészítő szövetkezetről csak első kitörése volt az elkeseredésnek.

Annak lehetőségét hánytorgatják, hogy az ügy itt és így talán nem is lesz be fejezhető, s beáll a remonstráció szüksége a kormánynál más törvényszék delegálása iránt.

Úgy hallani, hogy ez eshetőséggel komolyan foglalkoznak a védők.

Más oldalról úgy értesülök, hogy erre Matej Ignác mai terhelő vallomása volt befolyással mint olyan, mely a védelmi vonalon nagy rést ütött.

E hír a közönség közt nagy izgatottságot okoz.

[júl. 5.]

Nyíregyháza, júl. 4. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Matej összetörésére koncentrálódik a védelem.

Három órán át faggatták ma ingerülten, folyton nagyobb verve-vel; több ellentmondásba is keveredett, de a védők kombinációja, hogy Matej vallomása és az újabban feltűnt Cserésné között mesterségesen csinált összefüggés van, valótlannak bizonyult.

Azt hitték, Matej vallomása arra való, hogy a Cserésné által ruhaátadással vádolt Groszbergnében legyen, akire ráösmerhessen.

De a két dolog rovátkái össze nem vágnak, Matej azt mondja, hogy nem ismer rá a »zsedkára« (zsidó asszony), aki a ruhát hozta, mert esti szürkület volt.

Eötvös indulatosan ugrott föl, s mennydörgő hangon mondja, hogy Matej hamis tanú, ki színleli magát abban is, hogy magyarul nem tud; kéri tehát letartóztatását.

(Egy hang a közönségből: »Hát franciául tud-e vajon?«)

Szeyffert ellene van a letartóztatásnak. (Egy hang a közönségből: »Meg kellene éljenezni Szeyffertet!« Egy másik hang: »Még korán lesz!«)

Elnök dacosan ellene mond a letartóztatásnak.

A többi tanúvallomások jelentéktelenebbek.

Izgalmas jelenet fejlődött ki a tárgyalás befejezése után, midőn a közönség már eloszlott, s az elnök több tanút jelentett be, ezek közt Vámosi Julcsát, ki múltkor azt vallotta, hogy Solymosi Esztert délután egy órakor látta, de most vallomását az eszlári bíró előtt visszavonta.

Friedmann közbekiált: »Igen, a konzorcium műve!«

Leírhatlan jelenet következett erre. Mindenki beszélt, s éppen nem válogatták a kifejezéseket.

»Hát ez igazságszolgáltatás?!« - zúg közbe Eötvös.

-»Látom, hogy ezzel a törvényszékkel sohasem lesz ítélet. Mert gombamódra nőnek a tanúk, s akik egyszer vallottak, visszajönnek még nehányszor mást vallani.«

Nagy izgatottság közt oszlottak szét védők és bírák. Még útközben kimenet is élénken polemizáltak.

Szeyffert örökké közbebeszélt, de gyönge hangját nem lehetett kivenni.

Nyíregyháza, júl. 4. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Zichy Géza gróf, ki egy tárgyalást szintén végignézett, Laxenburgból jött ide, hol a trónörökös-pár vendége volt. Őfenségeik rendkívül érdeklődnek a tárgyalás iránt, s nagy kíváncsisággal várják naponkint a postát és kombinálják a csodálatos ügy esélyeit.

Antiszemita körökben ma az a hír van elterjedve, hogy a trónörökös antiszemita érzelmű, míg a fenséges asszony a zsidókhoz hajlik.

Nyíregyháza, júl. 3. [júl. 5.]

Annyi tömérdek ferdítés van a lapok telegramjaiban, s kivált annyi túlzás, hogy noha éppen nem akartam belemenni a »dolgok közepébe«, mégis kénytelen vagyok nekifanyalodni a komolykodásnak.

Pedig semmi sem hálátlanabb dolog annál. Mert - bocsánat, de ki kell mondanom - Magyarországon most alig van ember, aki ebben a kérdésben az igazat akarja megolvasni a lapjában.

Senki sem tárgyilagos. Kivált itt Nyíregyházán senki. A véleménykülönbség iránti érzék egészen kiveszett az emberekből.

A sakter-pör hasonlít a felhőhöz vagy a ködhöz, amelyből kiki olyan képeket lát, aminőket az ő fantáziája bír kiszínezni magának.

Azok, akik a vidékről jönnek, csodálkozva beszélik, hogy milyen nyugodt, milyen csendes itt a hangulat magában a darázsfészekben, míg az ország távolabbi részeiben valóságos forrongásban vannak a kedélyek.

Hogy miért nyugodtak itt az emberek? Ez a nyugalom ez egyszer nem megnyugtató. Az szintén annak a jele, hogy a kedélyek nem hullámzanak a végtárgyalás váltakozó esélyei szerint. A tárgyalási teremben mindenki valami meggyőződéssel ül, s azt őbenne se el nem halványítja, se meg nem élénkíti semminemű új fordulat. Az antiszemiták meg vannak győződve, hogy a gyilkosság megtörtént, és úgy történt, ahogy a vád jelölte; a filoszemiták pedig szinte csökönyösen ragaszkodnak hozzá, hogy őrült mese az egész. Szekerce-eső hullhat őmiattuk; vádlottak, védők, tanúk beszélhetnek, ami őnekik tetszik, az a dolog lényegén nem változtat, arra itt vállat von mindenki, s úgy el tudja magyarázni, hogy mind a két rész ugyanazon egy vallomástól folyton erősbödik rendíthetetlen meggyőződésében.

Innen van, hogy a pör lefolyása nem hozza mozgásba az idegeket. Eötvös Móricban tételezi föl a színvakságot. Nem csodálom, mindenki abban szenved itt. És ez a rettenetes merevség, ez a vakság ridegebb, bántóbb s mélyebb örvényt hagy a társadalomban, mint a fölkorbácsolt szenvedélyek bármily lázas kitörése.

Hogy a pörnek mi lesz a vége, nem lehet tudni. Az antiszemiták kétségbeesve mondják: »Fel fogják őket menteni«. A filoszemiták szepegve gyanítják: »Elítélik őket«. A bírák nem szólnak semmit. Russu, a fiatal, szende arcú bíró, kit itt nagyon tisztelnek, hallgatag, véleményt nem mond a világért sem, Gruden még kevésbé, csak az elnök arcán csillan át néha a pszichológus előtt egy jel, hogy a terhelő vallomásokat jobban hiszi el. De ez is talán csak rémlik az embernek. Sőt meglehet, azért teszi, mert a vád egészen árva gyermek, ha ő nem fogná néha pártját - táplálék híján - idő előtt elsorvadna.

Hát a védők? A védők, egyedül a védők táplálnak jó reménységet. Ezek között is különfélék az árnyalatok. Eötvös a legvérmesebb, Funták a legkétkedőbb. Az igazság, azt hiszem, közepütt van, Szeyffertnél. (No, ugyan jó helyre tudott költözködni az is!). Szeyffert azt tartja, hogy a hullacsempészet sokkal nehezebb kérdés, mint a pör első része, annyival is inkább, mert hogy nehezedő erővel bír erre. Nem hiszi a hullacsempészetet, de nem reméli, hogy egykönnyen el lehetne oszlatni.

Talán ő az egyedüli a »védők« között, aki nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy új vizsgálat lesz a bűnügy legvége, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon.

S ez a kombináció nagyon sok valószínűséggel bír. Mert vegyük csak a dolgot úgy, amint áll. A bűnügy első részének »omlatag alapja« a Móric vallomása, ebben a vallomásban okos ember nem hisz, lehetetlen hinnie, de két dolog bizonyos, s ez az, hogy Eszter nincs meg, s hogy Esztert a zsinagóga tájékán látta halandó emberi szem utoljára. Az egész első részből nem maradt fel egyéb figyelemreméltó tény. De ez a kettő legalábbis figyelemreméltó.

Most már itt következik a regényes hullacsempészet.

A hullacsempészetet bolond mesének mondják a filoszemiták. Egyetlen szó sem igaz belőle. Eötvös memoranduma a dadai hulláról a bibliájuk.

Eötvös maga úgy nyilatkozik e kiváló művéről, mely őt kétségkívül egyik legnagyobb magyar ügyvéddé emelte: »Én magam is nagyon prekáriusnak láttam először ezt a hulla dolgot. S mikor a memorandum megírásához fogtam, őszintén megvallom, hogy abból a szempontból indultam ki, hogy vagy "igaz" vagy "nem igaz", hogy az a Solymosi Eszter hullája, s két eltérő üvegen vizsgáltam nyomról nyomra a felmerült részletek minden morzsáját, s csakis e vizsgálódás folytán érlelődött meg bennem szent meggyőződéssé, hogy a hulla okvetlen a Solymosi Eszteré.« Meglehet. Sőt megvallom, hogy a romantikus, sok kalandos és vakmerő részletet föltételező átöltöztetésnél sokkal valószínűbb az egyszerű megoldás, még a jelen esetben is, de nem hiszem, hogy sikerülne Eötvös várakozása, melyet a szakértők holnap, legfeljebb holnapután bekövetkező vitájához köt.

Ha nem Solymosi Eszteré a hulla, könnyen kisülhet, hogy nem az; de ha Solymosi Eszteré, alig van rá lehetőség a kiderítésre, hogy az.

Mert valóban, nehéz megnyugodni a laikus közönségnek abban, hogy egy holttestet, melyről azt mondják az anya, a testvér és mindazok, akik életében ösmerték, hogy nem Solymosi Eszter, a tudós doktorok, akik nem ösmerték, a Solymosi Eszterének deklaráljanak. Ez nem lehet. A szakértők csak annyit mondhatnak ki, hogy nincs kizárva, mintha nem lehetne az eltűnt fiatal leány holtteteme.

S ha csupán ennyit mondhatnak ki, mivel jutottunk előbbre e szomorú ügy földerítésében, mely nem annyira a szerencsétlen sakterek ügye, mint a magyar társadalmat élénken mozgató napi kérdés - melyet a sanior pars szeretne levenni a napirendről.

Semmivel sem jutottunk előbbre. A rettenetes homály megmarad továbbra is. S ki tudja mivé gömörödik össze a szét nem oszlatott felhő a társadalomban, mely ha még nem is szaturálva, de már érintve van a szociális mozgalmak levegőjével.

Alig lehet kétség, hogy a Hersko és Smilovics-féle úsztatási történet elolvad a törvényszék előtt, de nem lehetetlen, hátrahagy sok megfoghatatlan, de gyanús szálakat, amiket a zsidók túlságos buzgalma, s tisztázkodási törekvése is idézhetett elő.

E szálak és a hulla fel nem ismerése az ismerősök által elég lesz, hogy a szörnyű rejtély - ha valami képzelhetlen véletlen fel nem fedi - még sokáig vesszőparipája maradjon azoknak, akik gyűlölettel viseltetnek a zsidók iránt és azoknak, kiknek ellenszenvét felköltötték a divatba jött jelszavak.

Az ügy lemegy a napirendről, de az antiszemitizmus marad. És ez elég szomorú dolog.

A hulla-agnoszkálás felületes volta volt a legnagyobb hiba, ami elkövettetett. Ezt többé helyreütni nem lehet. Az elnöknél ugyan ott őrzik a hulla egyik lábát spirituszba téve, melyen rajta vannak a körmök s melyen a láb kisujja áthajol, s odatapad a többi ujjakra. Ez annak volna a jele, hogy a láb csizmákban vagy szoros cipőkben válhatott csak ilyenné. Mezítláb járó parasztleányok lábujja nem nyomorodik el görbének.

De ez mind kevés a teljes világossághoz. Legfigyelemreméltóbb megjegyzés ezekre a dolgokra nézve egy orvos ismerősömé.

- Mondja meg nekem, orvos úr, kérem, ön ismerős a helyi viszonyokkal, vannak-e olyan tanúk is, akik ráösmertek Solymosi Eszterre?

- Vannak

- Erős tanúk?

- Nem érnek semmit.

- Hogyan, doktor úr? Ön az első zsidó, aki így beszél.

- Azért uram, mert én orvos is vagyok. És én jobban hiszek azoknak, akik Esztert fel nem ismerték, mint azoknak, akik felösmerték.

- És miért? - kérdém elcsodálkozva.

- Egyenesen azért, mert meg vagyok győződve, hogy nem lehetett fölismerni.

Hát ez mind meglehet. De az emberek, fájdalom, nem mind szakértő doktorok, hanem csak gyenge lelkek, akik az anyának hisznek jobban. Az anya nézése élesebb a tudomány látásánál. Meglehet nem igaz, de poétikusabb, valószínűbb, emberibb.

Nagy bonyodalmak nagy tévedéseket szülnek. Egy csodálatos esettel, egy komplikált életdrámával állunk szemben. A boncoló agy latolgató munkájába beleavatkoznak a szenvedélyek, érzelmek és vastag ködréteg borítja el azt a szálat, ha van olyan, mely a kioldáshoz vezessen. Alul, nagyon alul lehet az!

Emberek munkája lenne? Lehetetlen! Ember oly tökéletes gonoszságra nem képes, aminek a másik ember nyitját ne lelje.

Véletlen ez? Ezt hiszem inkább. Istenek incselkedése. Rossz játék az együgyű halandókkal. »Ti, jámborok, íme egy kis sötétség, s ti okvetlenül el fogtok benne botlani.«

Előrelátható mindezekből, ami nemsokára bekövetkezik, hogy az eszlári ügy maholnap be lesz fejezve (vagy tizenkét nap múlva), az ítélet kimondatik - s mi, akik itt végig tanultuk, hazamegyünk disputálni és újra találgatni: vajon hogy is történhetett hát ez a dolog?

A végtárgyalás nem oszlatja el a kételyeket, csak megösmerteti az emberekkel az anyagot.

Egy barátom így szólt hozzám tegnap a tárgyalás előtt:

- Lássa, uram, én teljesen meg vagy ok győződve róla, hogy ezek a sakterek nem ölték meg azt a leányt. Kész volnék némelykor megesküdni.

- Nem vettem eddig észre.

- Nem is vehette, mert lássa, uram, mindannak dacára, hogy a pro és kontra tények közt latolgatva kigyógyulni látszom magam előtt is, mihelyt a tárgyalási terembe lépek, vége mindennek... a legelső zsidó-ellenes tanút önkéntelenül megéljenzem.

Úgy van! Az antiszemitaságot teljesen kigyógyítani nem lehet. Olyan az, mint a titkos betegség, mikor már elmúlt is egy helyen, nyomban kiüt más helyen.

Ez különben csak annyiban tartozik a bűnügyre (mely magában véve is elég lenne szövevényeinél és tárgyánál fogva, hogy fölizgassa nagy körben az embereket), amennyiben az antiszemitaság az a ráma, amelybe a bűnügy bele van helyezve.

S talán ez a ráma is olyan ráma, amely miatt nem lehet jól kivenni a képet.

[júl. 6.]

Nyíregyháza, júl. 5. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A börzén nem hullámzanak úgy az árfolyamok, mint itt az esélyek és kombinációk.

Tegnap Smilovics zsidó levele rendkívül erősítette a vádat. Ma minden vallomás a védelemnek kedvezett, úgyhogy a védők tegnapi ingerültsége egészen lelohadt, ügyvédek képe kigömbölyödött.

Vogel Amsel, Grosz és Klein a maguk kínzatásáról súlyosan terhelő részleteket vallottak, részben Vay György csendbiztos, részben Bary ellen.

Azután Galsi István magyar napszámos, ki a tutajokon utazott, vallott egy sajátságos körülményt, hogy mikor a hullát kifogták és a kezében levő kendőt megpiszkálták, a festék köröskörül megfestette a vizet, pedig a festéknek el kellett volna olvadni, ha annyi ideig volt a vizen mint ameddig Solymosi Eszter volt.

Móric szemeit ma délután három órakor vizsgálták meg a szakértők.

Nyíregyháza, júl. 5. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Scharf Móric szemeit a szakértők ma délután megvizsgálták, s az eredmény az, hogy színvakságnak nincs nyoma. Jobb szeme gyönge ugyan, úgyhogy személyeket négy méteren túl nem igen képes fölismerni, de balszeme teljesen ép, úgyhogy negyven méternyire is jól lát.

Nyíregyháza, júl. 5. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) Korniss törvényszéki elnökhöz ma levél érkezett a Zemplén megyei bodrogközi járás körjegyzőjétől, mely szerint a körjegyző gyermekei a Bodrogban fürdés közben bepecsételt üveget s abban levelet találtak. A levél írója Löki nevezetű gépészmérnök elmondja, hogy öngyilkos lesz, de halála előtt fölfedezi, hogy tavaly meggyőződvén kedvese hűtlenségéről, fejszecsapással meggyilkolta, azután június 23-án Dadánál a Tiszába dobta; ez tehát az a hulla, mellyel az eszlári ügyben csempészetet követtek el. További részletek még hiányzanak.

[júl. 7.]

Nyíregyháza, júl. 6. (A Pesti Hírlap saját tudósítójának távirata.) A mai tárgyalás délelőtti része igen unalmas, meddő volt. A regényes palack nem talált hitelre; csak mosolyogtak rajta.

Délután a hulla-agnoszkálásra vonatkozó tanúk hallgattattak ki; ezek közt Solymosiné a az eszlári ref. pap és tanító és még több eszlári lakos.

Mindnyájan azt állítják, hogy a hulla köpcösebb és sokkal hosszabb volt, mint Eszter. Határozottan tagadják, hogy Eszter lett volna.

Solymosiné azt vallja, hogy egy tekintetre belátta, hogy a hulla nem az ő leánya; ahhoz semmiben sem hasonlatos; ennek nagy lábai, izmos tagjai voltak és görbén nőtt lapátfogai, míg Eszteré olyan apró volt, mint a rizskása.

Nagy megütközést keltett azonban, hogy mind Solymosiné, mind a többi tanúk kéknek mondják a hulla szemeit, holott az orvosi látlelet fekete-barna szemekről tesz hiteles tanúságot.

Továbbá szőkének állítják a szemöldjei színe után, holott a látlelet szerint már nem voltak szemöldjei. Kényesb természetű kérdezősködések miatt nőhallgatóság nem volt jelen.