Mi legyen annak tulajdonképpen az oka, hogy dacára a tárgyak unalmas voltának és az általános apátiának, mely rozsda gyanánt ülepedett le - hogy a Madarász stílusát használjam - a tevékenység és a közérdeklődés acélpengéjére, mégis annyian vannak a Házban?

Itt bizonyosan történni kell ma valaminek. De minek? Olyan arcokat lehet látni, amikre már senki sem emlékszik, vagy amelyeket még nem látott itt csak igen ritka halandó.

Töprengek, kérdezősködöm, de mindenki a fejét rázza, s mindenki csodálkozik, hogy miért is teltek meg ilyen nagyon a padok? Talán az asszonyok összebeszéltek az egész városban, s mindenütt szobasúroltatás van?

Nem biz az... mert ráakadtam a nyitjára a folyosón ahol egy cédula hirdeti, hogy a negyedévi képviselői lakbérek immár felvehetők.

Hát persze, persze...

*

Ezen befejezés után menjünk át az ülés elejére... a legislegelejére, mikor még a középtanodai javaslat a bizottságban volt, s mikor Baross Gábor, a »tót szerecsen« - úgy nevezik a mi oldalunkon - komoly, méltóságteljes hangon kijelenté, hogy

...A harmadik egyetem fölött pedig most folyik komoly tanácskozás a minisztériumban.

Amire Trefort miniszter hátrafordítá a fejét, és nevetett.

Herman felkiáltott szegedi keserűséggel:

- Nézzék, uraim, hogy nevet a harmadik egyetem!

És a harmadik egyetem valóban úgy nevetett, úgy kacagott, hogy a Mészáros Nándor szemei szikráztak tőle, és a Herman Ottó sörénye libegett-lobogott, mint egy vihar lógatta forgács-cégér.

Ilyen savanyú utóízzel indíttatott be a bizottságból azon melegiben a középiskolai törvényjavaslat.

A füresztő vizébe mérget csepegtetett a miniszter, most hát a Házban Herman is kinyújtotta a fulánkját.

Volt oka rá. Okos ember mindég talál okot. A javaslatot a kisebbségi vélemény nélkül terjesztették be, s most a miniszter már enélkül a vélemény nélkül akarja napirendre tűzetni.

Nagy zaj keletkezett az ellenzéken: »Erővel keresztül akarják hajtani!«

Szabó Kálmán egy tányérképű új képviselő közbekiált: »Erőszakot akarnak rajtunk elkövetni!«.

Elnök elpirul és csenget. Egy veres nyakkendős úr (később megösmerkedünk vele) visszafelesel: »Csak szelíd enyelgés az egész!«

Baross feláll, beszélni akar. (»Zúgjuk le a tót szerecsent«) Nem kell! Ne halljuk! Inkább tűzzék napirendre mindjárt a javaslatot, csak Baross ne beszéljen!

De megtörtént... Baross szóhoz jutott. Ezt némileg csak az enyhítette, hogy ugyanakkor egyszerre beszéltek vagy öten.

Tisza Kálmán valami kis füzetbe volt elmélyedve.

- Nézd meg csak, fiam, Pejacsevich a gukkereden - szólt Andrássy Manó az egyik jegyzőhöz -, nem-e az én munkácskám az, a »Regale kommasszációjá«-ról?

- Nem biz az, hanem a házszabályok.

- Sajnos... nagyon sajnos, hogy nem azt olvassa.

Az elnök is hol a háziszabályokhoz kapott, hol a csengettyűhöz, egyszer annyira eltévesztette, hogy a Ház excentrikus alakú kalamárisát markolta meg.

- Te, Tamás, mi van abban a bőrtokban előtted? - macerálja ott egy vén honatya.

- Mi van? Hát gukker van benne.

- Jobb bizony, ha elhíresztelnéd legalább, hogy revolver. Többet érne...

Ezalatt pedig mindég tart a zaj és a közbeszólások. Az ellenzék régen volt ilyen rakoncátlan. A miniszterelnök már kezdi összevonni szemöldeit. »Én uram teremtőm, juttass az eszembe csak akkora kis házszabálykát ellenök, mint a kisujjam.«

S alig hogy felfohászkodott Péchy Tamás az égiekhez (ott, úgy látszik, több tekintélye van), ott terem valahol az elnöki szék mögött a jó öreg Szontagh Pali, hogy minek engedi beszélni az embereket, mikor a házszabályok és a praxis szerint az ilynemű kérdéshez csak két ember szólhat, s aztán mindjárt jön a szavazás.

»Az, istenuccse« - mondja Tamás s figyelmezteti rá a Házat is. De a kuruc Thaly nem enged. Ő azt mondja, kész az egész »tisztelt Házat« végighallgatni. Ekkora bátorság még tán vak Bottyán generálisban se volt!

Péchy megijed a hősies elszántság e megindító példáján, s hagyja beszélni a szónokokat, isten neki, történjék meg, aminek történni kell, s ezalatt inkább Szontagh Palit examinálja.

- Mikor tanultad te be olyan jól a házszabályokat? Hiszen sohasem olvasol semmi könyvet.

- Nem én, soha - mondja nógrádi Szontagh Pál kevélyen -, hanem mikor a körben tarokkozom, ezek a fiatal gubók egymásközt disputálnak a szabályokon. Hát húsz esztendő alatt úgy lassankint összefogdostam fejembe a paragrafusokat. Most úgy állnak ott sorban, mint a cövek.

De ne kísérjük figyelemmel ezt a színpadi mennydörgést, mert akármilyen elborzasztó is, a végén csak ki fog sülni, hogy csak pléhlapokat ropogtattak.

A nagy színpadi viharban nem ázik meg senki, csak szegény jó Szathmáry Gyuri áll ki egy kis trémát az előadói széken... a dolog ugyan a vége felé úgy fordul hogy az egész bizottság ellen rosszallást kér kimondatni Thaly, de hát ebből - megnyugtatom a nyájas olvasót, becsületemre mondom -, nem lesz semmi, el fog simulni minden, szelíd napfény hasad ki a szétoszló felhőkből, s a sokat hányatott boldogtalan javaslat virányos révben köt ki a legutolján.

Olyanok ezek a mostani tárgyalások egészen, mint a vígjátékok. Elcsépelt tárgy, egy kis bonyodalom, de a vége bizonyosan házasság. Mindenben olyanok, leszámítva a szellemes dolgokat, mert ezek éppenséggel nincsenek.

Azért hát menjünk a folyosóra. Ma a folyosók is népesek. Mintha valami börze volnának, csak Kőrösi bátyánk rontja e hangulatot, ki mankójára támaszkodva döcög végig nagy kopogással, s azt a benyomást teszi ránk, hogy valami fürdőn vagyunk az ott benn a Cur-Salon, ez pedig egyike az üdülő betegnek.

De nem úgy van... Sőt éppen ellenkezőleg.

Ahogy az ember a Sándor utcán bekanyarodik mindjárt az első házon látja egy fekete táblán »Dr. Farkas László operateur«. Hüm! Alább egy-két házzal »Gubics puskaműves«. Hüm! Hüm! Fene környékre jutottunk. Itt a halál tartománya van valahol a közelben.

Hát persze, hogy itt van. A t. Ház az.

Először - hej, mikor volt az még! - státusférfiúnak küldte fel nagy fiát a pecserkei vagy a hasmánci kerület, kisült azonban, 440 nagy ember arcképe nem fér bele a »Vasárnapi Újság«-ba minden évben, ennélfogva a kisebb emberek képviselősége csak arra való, hogy mikor valami gyűjtőív van cirkulációban, legyen kinek aláírni.

De amiképpen a természetben minden úgy fordul, hogy az egy bizonyos célnak felel meg amire jó, úgyhogy a fából hamu lesz, a hamuból hamuzsír lesz, hát a képviselői immunitás is megtalálta a maga célját, amire jó.

Kérdés: Mire alkalmas hát az olyan képviselő, amely semmire se alkalmas?

Felelet: Az olyan képviselő párbaj-szekundánsak alkalmas.

Nos igen. Pecserke és Hasmánc nagy fiai miniszterekké és vezérekké nem lehetvén, megtalálták hivatásukat, s szekundánsokká levének. S ez a cikk itt keresett lett. Egy darabig persze pangott még, mert az emberek azt hitték, hogyha valakit meglőnek, hát az meg van lőve akkor is, ha nem mandátumos szemek láttára történt is, de most már majdnem sine qua non ez a kellék, s a magyar parlament egy nyers kiviteli cikkel ajándékozta meg a nyers produktumok országát. Most már a Házból importálják vidékre is a segédeket. Igazán örvendetes lendület.

Tegnapelőtt Prónay Gábor és Békássy Nagyszombatba mentek ily végre, ahol a szegény Pázmándy Dénest is sikerült meglövetni. Aradról meg Horváth Gyuláért telegrafíroztak, de hozzon magával pisztolyokat is. Bicskey Fejér megyébe utazott.

A Házban valóságos pánik volt... mivelhogy nincsenek kellőleg berendezve a vidéki exportra. Hentaller meg volt ijedve, s vakarta is a fejét aggodalmasan.

- Ha most valami baj esnék itthon... istenuccse megölne a szégyen... még meg se lehetne verekedni... egész gépezetünk ki van kölcsönözve.

Közben Pázmándy Dénes iránt nagy a sajnálkozás. Verhovayék részvétsürgönyt menesztenek hozzá, a jobboldaliak is erről beszélnek, tudakozódva közelebbi forrásoktól, jött-e értesítés hogylétéről? Van-e sebláza? stb.

- Nagy szerencse! - mondja Prileszky -, hogy csontot nem ért a golyó.

- Merő lehetetlenség! - véli Komjáthy Béla. - Hogy Pázmándynak a lábába lőjön valaki, de csontot ne találjon.

- Ne tréfálkozz ilyen szomorú dolgokkal, Béla.

- De kérlek alássan benneteket, ami úgy van, az úgy van... Egyszer nekem volt egy párbajom, s a szekundánsok meg akarták tiltani a hasvágást. Mire határozottan felszólalt az ellenfelem, hogy »hiszen ha a hasat kiveszik az urak, hát hol a pokolba vágjam én meg akkor Komjáthyt?«

...De tán eleget is fecsegtünk már a mai napra. Tegyük le a tollat azzal a reménnyel, hogy keddig megint csak kerekedik tán valahonnan egy kis duellum, s egy kis karcolás a karcolatunk számára.

Valóságos quodlibet.

Ex omnibus aliquid, de legelőbb mégis az onmibusz jött.

A fiáker kocsisok már régóta nagyobb mérvű befolyást gyakoroltak a képviselőkre, különösen a, komfortáblisok, miután a nagy Deák óta - aki az utolsó tekintetes úr volt a Házban - derogál őnagyságaiknak mindaz, ami kevesebb a komfortáblinál. A kocsi itt végződik. A tramway és az omnibusz megvetett járművek, s már régóta várható volt, hogy különösen a szegény omnibusz kocsisok, ha egyszer kenyértörésre kerülne a dolog, iszonyú rövidséget fognak szenvedni a parlamentben.

Úgy is lett. Megtörtént a haláldöfés. S milyen fifikával hajtatott végre, az hallatlan!

Azzal akarják őket elpusztítani, amivel I. Napóleon hadseregét, melyet December generális hódított meg Moszkvában.

A benyújtott törvényjavaslat azt rendeli, hogy az omnibuszok, ha három hónapon át nem gyakorolják üzletüket elvesztik arra az engedélyt!

Nos, hát nem álnok módon való kipusztítása ez a demokrácia járműveinek? Igenis, mert ez a három hónap éppen a téli évad, amikor az ördög sem jár omnibuszon, mikor még maga az omnibusz kocsis is fiákeren viteti magát minden felé.

A télen mind elfagynak azok az omnibuszok, akik abban nem hagyják, akik pedig abbahagyják, azok úgyse lesznek meg nyáron. Pedig e nélkül nem Pest Pest. Minden jóravaló kaland az omnibuszon szövődik, itt köttetnek a házasságok, itt támad a polgári szerelem, s itt hal meg, hogy egy új támadjon a romjain.

Mindezeket nem én mondom, de Göndöcs apó, a tiszteletbeli csizmadia beszélte ilyenformán a folyosón, míg bent Madarász Rakovszky, az örök Lázár Ádám, a tót szerecsen, s Országh cserélték ki eszméiket, de az omnibuszok életét nem menthették meg ők sem. Lőttek már azoknak!

Most pedig igyunk mérget, menjünk át persze a tisztelt Házzal együtt - a filokszérára.

Az ország- és a megyegyűléseknek minden időkben volt egy témájuk a növényországból. Azelőtt a szerbtövis, most a filokszéra.

Igaz, hogy a filokszéra már inkább az állatországból való, de mégis a növényországba lehet számítani, mert a szőlő iránti ragaszkodó szeretetével hívja ki maga ellen a státusférfiak irigykedését és haragját.

A szerbtövis volt az első ilyenforma tengeri kígyó. Utódja a filokszéra. S a filokszéra többre vitte a szerbtövisnél. Mert a szerbtövisnek még nem volt kormánybiztosa, de a filokszérának már volt és van. S azonfelül ül egy férfiú a parlamentben, aki szaktanulmányává tette a filokszérát.

Ez a férfiú Herman Ottó, a képviselőház fenegyereke, akit azzal lehet a legjobban jellemezni, hogy »sokat tanult, sokat tud, sokat beszél, és sokat mer«.

De hogy ki merje figurázni a filokszéra-biztosokat, erre már mégsem hitte volna senki elég vakmerőnek.

Szegény filokszéra-biztosok, kik utódjai levétek a hajdani szalmakomisszáriusoknak, akik csak egy félfokkal vagytok különbek a katasztereknél, hogy akad még, aki benneteket megbolygasson, aki szánakozás helyett a gúny nyilait röpítse felétek, s hogy az éppen Herman Ottó, az az ember, aki egy kis madarat is meg tudna siratni, ha a tollaiból kitépnének egyet!

Mi az ő vádja?

Az, hogy Tolnában gukkerrel nézte a filokszéra-biztosa szőlőhegyet, és hogy rendben találta azt.

Hogy miért nem nézte górcsövön? Furcsa! Mert nem volt neki górcsöve.

S míg ez így folyt monoton hangon mindaddig, amíg Göndöcs nem szólott bele - mert beleszólott ebbe is -, mindaddig, mondom, sőt még azután is, szomorúan ült a »legellenzékibb pad«-ban az öreg Halász, talán a Tisza gyászruhája veti arcára a sötét árnyékot, feje komoran hanyatlik alá, mint a szomorúfűz, homlokráncai összetorlódnak, melléből nehéz sóhajtás tör ki időközönkint.

- Min búsulsz, Géza bá? - szólítja meg Polónyi az ő bariton hangján.

- Ezt a Hermanyt hallgatom - mondja Halász -, s szorul a szívem, ha elgondolom, hogy mit isznak majd a szegény unokáink?

A derék Ráday miniszter az egyedüli ember a kopaszok között, aki nem hajnövesztő, hanem hajirtó szereket használ azon indokolással, hogy egyetlen veres haj se legyen a Házban.

Mert a szín nem közömbös egy parlamentben. S ma én úgy elelmélkedve mindenfélén, a színek szempontjából is néztem tisztelt Házunkat. Hát biz az túlnyomóan barna. Az ősz hajra nemigen lehet már itt nagyon sokat apellálni.

S ha a 60-iki országgyűlést elnevezhette valaki »fehér Ház«-nak, a mostani bízvást megjárja »barna Ház«-nak, maradván állandóan szőkének a büfé.

S nemcsak ez a színe van meg a Háznak, hanem egy másik is: az, amit nem a színek adnak az embereknek, hanem amit az emberek adnak a színeknek.

Ha például egy ismeretlen ember nézné végig a parlament termét, s elmondanók neki, hogy a kormánypárton ülnek a nagyobb urak, a szélső ellenzéken a szegényebbek, bárhova ültetnők is az ellenzéket, nyomban észre vehetné, hogy hol ül.

A gyűrött, színehagyott kabátok itt, a jól táplált arcok ott; bizonyos választékosság, csín, ízlés ott, itt pedig egy kis elmaradás a divattól; a mozdulatok ruganyossága, a fejtartás, a járás, nézés, mindez elüt, szörnyen elüt egymástól.

Valóban, egy tenger fekszik a szélsőbal és a kormánypárt között!

És ez a tenger nem Maszák Hugó vagy Günther avagy Szathmáry Károly bácsi, akik a két párt közé állított gyorsírói padon virrasztanak már évek óta a meglábolhatlan mélység fölött! Nem, nem, ez a tenger a ruhaszabás!

Mert tessék elképzelni, hogy a bársonyos Gromon Dezső hogyan lehetne jó barátságban az elhagyott Herman Ottóval.

Herman ott, ahol van, elvan, de mihelyt Gromon mellé ülne, azonnal botrányossá válik a toalettje. Tisza Lajos Madarász Józseffel az utcán karonfogva szembetűnő látványt képezne. Vizsolyi mellett borbélyának nézné minden ember Nagy Ferencet. Ez az a rettenetes válaszfal.

Egyszóval a ruha teszi a pártokat. Akin a ruha gyermekkorában jól áll, arról már akkor bizonyos, hogy mameluk lesz, akin nem jól áll, kénytelen ellenzéki lenni. Lélekemelő példa erre a két Odescalchy testvér. Gyula herceg a hetyke blúzaival, Artúr herceg a patkós csizmáival. Sőt maga a mennyei gondviselés is ebben a véleményben vagyon. Mert itt van, teszem azt Pázmándy Dénes. Szélsőbali ő, s mégis oly finom, oly elegáns, mint egy párizsi. Igaz! De ő a habarékpártból jött, és a habarékpárt fest a legjobban, mióta a Paczolay mészáros alakja nem magyarítja. Nyilvánvaló volt, hogy a szélsőbalon elpusztul, elvész gonoszul. Mert az olyan nadrágoknak, az olyan nyakkendőknek, aminőket ő visel, nem lehetséges a maradásuk ezen a párton, azoknak egyebütt van a talaja.

Tárgyaltatott pedig ma a fegyveradó.

Az emberek mind a folyosókon voltak, és nem törődtek vele, hogy mit csinálnak azok, akik odabent vannak.

De egyszer mégis megkérdezte valaki Urányitól:

- Mi történik odabent?

- Semmi - felelte Urányi. - Azazhogy Vidovich informál valami szép barna kisasszonyt a karzaton!

- Hát az is csak valami.

Szalay Imre sugárzó arccal járt-kelt mindenfelé. Tetszik neki, hogy a háborgó hullámok elcsendesültek. Megtörtént tegnap a kibékülési bankett. Még Mezei is tósztot ivott rá azt kiáltván:

»Legyen minden zsidó olyan magyar, mint én, s legyen minden magyar olyan zsidó, mint Szalay Imre.«

A fegyver és vadászati adóhoz különben - ha valaki kíváncsi rá - hozzászólottak Lázár Lajos (Ugyan mihez nem szól hozzá már Lázár Lajos?), Orbán Balázs, Irányi Dániel. S Irányinak volt a legtöbb igaza. Ő ugyanis azt tartja, hogy tilos, tilos, tilos, háromszor is tilos az asszony és a vadászat, legyen tehát megadóztatva, de a fegyvernek békesség. De hát a nagy Harkányi, kinek úgy néz ki az álla, mintha egy róka farka lenne alákötve, lángelméjének fényével, szónoklatának erejével eltéríté a tisztelt Ház többségét az igazságtól, s az megszavazta általánosságban a javaslatot.

Hála istennek! Az aprózása úgyis mindig érdekesebb szokott lenni.

S lett is.

Már magában az se bolondság olyan négy szűz nevet hallani a jegyzőtől, melyek nem adnak ugyan ki egy egész hexameter sort:

Győrffy Pető, Vidovich, Gyurgyik...

de azt a jótékony impressziót mégis megteszik, hogy istenem, mégiscsak szép dolog váci siketnémának lenni!

Bezzeg, egészen más, ha Csanády bácsi dördül belé. Ebbe aztán megreng Budavára is.

Sándor bácsi sem többet, sem kevesebbet nem kíván, mint hogy brennoltassék a negyedik szakasz, mely azt mondja, hogy a király és az uralkodó család kivétetik ez adók alul. A királyt kiveszi Sándor bácsi is, hanem a többi hadd fizessen!

Valaki a leghátulsó padban belekiált, hogy ő József főherceget is kiveszi.

Mire vérszemet kap Péchy Tamás, s látván, hogy egyedül az Albrecht főherceg tizenkét forintjára utalnak itt, hirtelen kimondja a felállásnál a többséget a nem fizetés mellett.

No, már bolond dolgok folynak biz itt, ha úgy jobban szétnéz az ember.

Ma az egyik miniszternek valami dolga volt két külföldi úrral, akik a Házban felkeresték. Meglehet, hogy a pénzügyminiszter volt, nem árulom el, s meglehet, hogy bankárok voltak az idegenek, s meglehet hogy kölcsönről diskuráltak. Egyszóval értekezni akartak együtt.

Benyit tehát őexcellenciája legelőbb is a miniszteri szobába, hol szinte vörös bársonyból van minden, de a miniszteri szoba el van foglalva.

- Pszt! - mondják a bennlévők.

- Bocsánat! - sziszeg be a miniszter, s rácsapja az ajtót a kollégákra.

Ezzel fölmegy az emeletre a pénzügyi bizottság termébe, ott tépi fel a szárnyas ajtót.

- Pszt! - riadnak fel az ott tanácskozók. Urányi és consortes.

- Mit csináltok itt?

- Becsületbíróság vagyunk! - súgja Czirer Ákos.

- Bocsánat! - sziszeg a miniszter, s odább nyargal a németekkel egy másik bizottság termébe.

Ott bukkan csak még valóságos belső titkos tanácskozókra, kik egymáshoz hajolva suttognak valamit.

- Nem adhatnátok ide egy kicsit a termet?

- Nem lehet! Szekundánsok vagyunk!

- Ezer bocsánat! - Nyögi szomorúan a miniszter.

S így vándorol szobáról szobára. Hasztalan! Minden zugban folyik a véres munka. S mint XIV. Lajos alatt egy hajnalon a versailles-i park minden bokrában egy holttestet találtak, itt is gyilkos terveket fed minden szöglet.

Ha valaki bejön a Házba, s kihámozza magát a felsőkabátjából, a legelső dolga persze mindig a folyó ügyeket kérdezni (a folyó ügyek alatt most már a párbajok értendők).

- Hogy van Dini?

- Jobban. Sebe gyógyul.

- Hogy áll a Bak-Herman ügy?

- Rosszabbul.

- Hát a Tóvölgyi-Hentaller affér?

- Jól indul, szépen indul...

- Hát az izé... no, melyiket is kérdezzem?

- Az istenuccse. Ma már úgyszólván betűrendben kell az embernek evidenciában tartani a botrányokat, ha au fait akar lenni.

Hanem szó ide, szó oda, meg kell adni, hogy a képviselőházi párbaj-rendszer is, mint minden fejlődő rendszer, tökéletesbülni kezd.

Mennyivel célszerűbb dolog, ahelyett hogy a képviselőház küldje el a párbaj apparátusát vidékre (lásd Szombathely), ahelyett a vidéki ember (lásd Tóvölgyit) jön ide, ahol az apparátus van. Mert igaz is... az a szokás, hogy aki őrölni akar, nem hozhatja el magának a malmot, hanem ő maga megy a malomba.

Egyébiránt ezeknek az állapotoknak teljesen megfelelő a tárgy is, melyről a tanácskozás folyik. A fegyver és vadászati adójavaslat részletes vitatása. Puska, puskapor, golyó, durranás, lelövés, vadászat, védekezés... e szavak hangzanak a legsűrűbben az elárvult Házban. Mert igazán árvának látszik Tisza Kálmán nélkül.

Bíztatja is Hentaller a fiatalabb mamolukokat: »Gyerekek, ma szabadok vagytok, csináljatok ma valami skandalumot«... Hanem fájdalom, csak olyan simán folyik le minden, mintha itthon lenne Ő is. Csak Gyurgyik ugrik ki a kisafából, de azért fel nem fordítja a szekeret.

Gyurgyikot azért küldte fel Körmöcbánya, hogy az ottani férjek szabaduljanak meg tőle, mert Gyurgyik nagyon szeretett a tilosban vadászni.

S íme most micsoda bolondos galyibát csinál itt azzal, hogy erőnek erejével hat forintot akart kivinni a Szapáry Gyula zsebéből minden vadászati bárca után!

Hát megbolondult ez a Gyurgyik? Hát hogy mer ez itt ülni köztünk?

Szapáryt megrezzentette a jobboldalról jövő támadás, s elővette fiókjából az instrukciókat, amit Tisza Kálmán jegyzett fel neki követendő magatartásul távolléte idejére:

1. § Csendesen viseld magad. Védekezzél, ha senki sem támad meg.

2. § Ha azonban megtámad valaki, hivatkozz önérzetedre.

3. § Sohase arra az emberre nézz, akihez beszélsz.

4. § Ha az egész kormányt támadá valaki, küldd ki Trefortot, hogy ott ne lássák. S lecsillapodnak.

5. § Ha Apponyi-féle ember támad, mosolyogj gúnyosan. Ha azonban Göndöcs-féle alak ront neked, csapj emelkedett beszédet. Ez a hatások titka.

6. § Megtörténhetik, hogy a saját kebeledből mar meg valaki. Kösd le a tárcádat.

7. § Ne félj semmit, ha én hazajövök, azért a tárcád mégis meg fog maradni.

8. § Ne engedd valahogy, míg én odaleszek, szóhoz jutni Móricz Palyát és gróf Hunyady Lászlót - mert azok ki találnák fecsegni az európai politikát -, s vége lenne a dinasztiának.

Szapáry, mondom, megnézte a lajstromot, s úgy találta, hogy a 6-ik kacsban van lerakva a Gyurgyik dolga ellen követendő eljárás. Hopsza! Felugrott s elmondta, hogy vagy tizenkét forint, vagy halál! Nem enged a 12 forintból egy garast sem. Mert az már ki van számítva, hogy éppen annyi pénzre van szüksége mindyájunk édesanyjának, a drága honnak.

A mamelukok érzékenyebb része erre könnyezni kezdett, ellenzéken örvendetes moraj tört ki, az elnök izgatottan rázta meg a csengettyűt. A képviselők nagy része a fórumra rohant. Göndöcs is azt akarta tenni, de a szomszédja véletlenül ráült a kabátja szárnyára, minélfogva kétségbeesve pillantott hátra, midőn látta, hogy nem mozdulhat odább, s ijedelmét pokoli hahota követte.

Pedig Göndöcs papának ma nem volt jókedve. Egész délelőtt a hátát fájlalta. Tudakozódott is mindenfelé, nem akadna-e valaki, aki megropogtassa, hogy a csömör kimenjen belőle, de bizony nem volt olyan legény a horizonton.

- Per amorem dei! Emelő gép kék ahhoz, szentatyám!

Azért hát haza is ment még a szavazás előtt. Pedig a szavazás nem volt érdektelen. De előbb még öt percnyi szünetet arranzsíroztak, hogy akik a folyosón beszélgetnek, ne legyenek kénytelenek pontot csinálni a konstrukció közepén, és hogy akik az osztályokban párbajügyeket intéznek, összejöhessenek nyilatkozni.

S ezen öt perc alatt... míg a vészcsengettyű süvít mindenfelé, éppen elég időm lesz elmondani még a következő esetkét a kibékülési bankettről.

Mezei Ernő éppen szemben ült a lakomán a fiatal báró Prónay Gáborral.

Mikor már javában folyt a pezsgő, s fel voltak villanyozva a kedélyek, a báró egyszer odafordult képviselőtársa felé, s így szólt:

- Te zsidó fiú! Még az én famíliámból senki sem volt pertu zsidóval. Legyen már egy eset erre is. Szervusz!

A kis Mezei éppen nem jött zavarba, s talpraesetten így válaszolt:

- Ha én elfelejthetem tebenned a bárót, bizony te is elfelejtheted bennem a zsidót.

De siessünk. Tódul már mindenki befelé. Kihúzták a »V« betűt. Kezdődik a szavazás. Fuvolaszerű »igen«-ek s bariton »nem«-ek hangzanak fel.

Szegény mamelukok! Ilyenkor nehéz nekik az élet!

Aki bátran mondja ki az »igen«-t, azt híresztelik róla: »Megátalkodott«, aki pedig halkan rebegi el, arra is rázúgnak az ellenzékről: »Sose tessék szégyenkezni!«

Az eredményre természetesen senki sem volt kíváncsi, hiszen hozzá volt kötve a Szapáry tárcája, csupán egyetlen dolog tartotta némi feszültségben a t. épületet, hogy ugyan maguk a Farkasok miképp fognak szavazni?

De miképp is lehetett kételkedni? Hiszen csak van eszük a Farkasoknak, hogy a vadászat nehezítését pártolják?

Van. Farkas Károllyal az élen minden Farkas (pedig van vagy hat darab) a tizenkét forint mellett voksolt.

Így lett huszonkilenc voks többsége Szapárynak. Volt is öröme bennük.

Hogyne, hiszen a bizalomnak még Szalay Imre is örülni tud.

Ma kapta meg Gomáz község lakósaitól számos aláírással, nyomtatásban a köszönőiratot és a ragaszkodás nyilvánítását a zsidó-ügyben tanusított magatartásáért.

Hirdette is fűnek-fának, még Jókainak is a folyosón.

- Nem nagy dolog az, Imre - mondja Jókai.

- Igen, de ti mutassatok hát nekem olyat a filoszemitaságért.

- Ne kívánd azt tőlem, Imre - mert van ám elég -, hanem Tisza kiadta rendeletben, hogy nem szabad velök dicsekedni.

Egy kicsit tovább voltunk a Macskában a szokottnál. Pedig »a t. Házból« írója a »Pesti Hírlap«-tól megüzente, hogy pénteki nap lévén fogadás következtében nem eszik zsírosat, s nem jár semmiféle mulatságba, hát nem fog elmenni a »Ház«-ba se: karcoljam le én az ülést.

Hát jól van, mondok s meghagytam az inasomnak, hogy reggel tízre okvetlenül keltsen fel. Ha pedig bele találnám vágni a csizmámat (mert szélsőbaloldalinak választatván meg, csizmában járok és nem cipőben), ne vegye tekintetbe, hanem csak öntsön rám egy pohár friss vizet, úgyis mindig a szárazság ellen panaszkodnak a kerületemben, amelyet képviselek.

Hát reggel csakugyan fölébresztett az inasom.

- Hopp, hó. Ki az? Mi az?

- Tessék felkelni, képviselő úr! - mondja.

- Az öregapád képviselő - hörgöm sértődve, s befordultam a másik oldalra. Éppen úgy, mint a politikában, mert mint már mondtam, szélsőbalinak választottak, de én felcsaptam mameluknak. Éppen arról álmodtam, hogy volkssänger vagyok, s a kis »Mariczl«-val duettet énekelek a Katzban, s átkozottul tapsol hozzá a publikum. Ilyenkor költöget a barom!

Nem is keltem volna fel - hanem szerencsére éppen e percben ért a házunk elé a szemeteskocsi -, s megszólalt a csengettyűje.

Huh! Csengetnek. Péchy csenget. Szavazzunk. Rendre! Megyek, megyek!

- Hamar a ruhámat, csizmámat!

Egyszerre minden eszembe jutott, olyan delejes ereje van rám a csengettyűnek.

Öltöződés közben elgondolkoztam, hogy ugyan mi is van most napirenden?

Igaz az, a vadászati adójavaslat! Ezt is csak onnan tudom, hogy Harkányi Frici nagyon kihúzva járkál az utcákon. Látszik, hogy szerepel. S ez csak ott lehetséges, ahol nyúlbőrről van szó.

Megreggeliztem a »Redout«-ban. Ott van a legjobb tea. S elolvastam az apróhirdetéseket a lapokból. Mert hiába, tudnia kell az embernek a világnak az ő folyását, ha maga is írni akar.

Onnan indultam meg a Házba. Útközben találkozom Farkas Károllyal.

- Te - kérdi tőlem -, nem tudod, ki írja a Pesti Hírlapban a Karcolatokat?

- Én!

- Te írod? Hát hogy mertél engem a tizenkét forintra szavazók közé venni? Hiszen én »nem«-mel szavaztam. Hát mért akarsz te engem tönkretenni? Az egész kerületem csupa lesipuskásokból áll. Azok engem, ha hazamegyek, lepuffantanak vadászati engedély nélkül.

- Bocsáss meg, pajtás - mondám zavartan -, de tudod, izé...

S siettem tőle elválni a szögleten.

A folyosón elémbe áll az öreg Göndöcs.

- Szervusz! Te írod a karcolatokat a Pesti Hírlapban?

- Írja az ördög! - mondom gyanúpörrel élve. - De mért kérdezed?

- Tisza éppen most tudakozódott utána, fel akarja dekoráltatni a Ferenc József rend legislegkisebb keresztjével.

- Lehetetlen!

- De istenuccse. Mert ezeken a karcolatokon unja meg a publikum az okos dolgok olvasását, s ha egyszer okos dolgot senki sem fog akarni olvasni, az egész ország a »Nemzet«-re prenumerál.

- Megvallom neked, Benedek... Én írom a karcolatokat.

- Te írod? No, canis mater. Jó, hogy a kezembe jutottál. Micsoda szemtelenség az tőled, hogy a termetemet ócsárlod?

Kámforrá váltam nyomban, s besuhantam a Házba, s beültem a Joanovits háta mögé csupa reciprocitásból, mert diák korában ő ült, szegény, mindnyájunk háta mögött Szegeden. A professzorai mindig azt mondták neki, isten nyugosztalja meg őket: »Magából, amice, nem lesz semmi«. Aminthogy nem is lett, hála istennek.

Csakugyan a vadászati javaslatról van szó, de már éppen a végére értem ide.

- Mi történt? - kérdezem a szomszédomat.

- Semmi!

- De csak van valami karcolati momentum?

- Nincs.

- Becsületedre mondod?

- Becsületemre.

- Ejnye, hát mi az istennyiláról írjak én akkor.

- Eredj, kérdezd meg Németh Bercit.

Az bizony jó lesz. Oda is hurcolkodom mindjárt Bercihez összes képviselői mesterségemhez tartozó eszközeimmel, ti. revolverrel a zsebemben és a gukkerrel az oldalamon.

- Mi történt, Bercikém?

- Megette itt a lúg, barátom, minden embernek a gégéjét. Néma a hazafiúi fájdalom.

- De nekem írni kell az ülésről!

- Hát okvetetlen muszáj valaminek történni?

- Nagyon szeretném...

- Parancsolj kérlek, pajtáskám... majd szólok én mindjárt.

S így lőn, hogy Berci bácsi is felszólalt, hogyha az embernek elvesz a vadászati jegye, azért ne kelljen újat váltani, hanem egy huszonötgarasos istemplire kikapja a némettől az új jegyet.

- S határozatba is ment. Ki hitte volna? Most már bízvást lyukas lehet a szegény ember zsebe is.

A »Pesti Napló« reggeli lapjában olvasom a következő (adjuk vissza a bókot) szellemes sorokat:

- A Farkasok nyilatkozata. A Pesti Hírlap február 23-iki számában, »a t. Házból« cím alatti Karcolatok szellemes írója azt állítja, hogy a vadászati adóról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál a »Házban minden Farkas a tizenkét forint mellett voksolt. Így lett huszonkilenc voks többsége Szapárynak, stb.« A Farkasok a Házban - igaz -, hogy legtöbbnyire egyöntetűleg szoktak szavazni, így történt ez a jelzett alkalommal is, csakhogy a Farkasok közül az »igen«-nel szavazók sorában egy sem, a »nem«-mel szavazók között pedig mindannyi feltalálható. Egy Farkas.

Kár hogy meghalt a szegény Greguss Ágost. Nem adnám száz forintért, ha ő, az állatmesék utolsó kultiválója, megérhette volna azt a nagy elégtételt, hogy a farkasok immár újságban nyilatkoznak, hogy nem ők ették meg az Aesopi bárányt.

S igazuk van, én tévedtem. Üdv a Farkasoknak!

Tévedtem pedig azért, mert van énnekem a karzaton egy siket újságíró kollegám, az szokott engem informálni a történtekről. Tőle kérdezősködöm mindennap.

- Miért éppen őtőle? - gúnyolódnak velem sokan.

- Hát bizony azért, mert én olyan embert nem használhatok, aki egészen tudja, mit beszélnek a Házban, hanem aki csak úgy félig tudja, s a másik felét maga képzeli hozzá, az a nekem való informátor: az az igazán becses anyag, kivált az a része, amit ő gondol ki.

Hát mondom ez az én kollegám újságolja nekem, hogy; »Nézd csak, nézd, milyen korrupció van már a Farkasok között is. Egytől egyig igennel szavaznak, hogy megnehezítsék önmaguk ellen a vadászatot. Nemcsak a róka ravasz már, barátom, hanem a farkas is!«

Elhittem. Eszembe se jutott, hogy tévedhetett, mert végre az »igen«-ek és »nem«-ek a mostani akusztika mellett jóformán csak gróf Pejacsevichnek vannak elmondva. Az én kollegám nem hallhatta azokat jól, és csak informálta valami elménc, s ha az jól mondta is el neki, annak a fejében - mert valami olyan gépezetnek kell benne lenni - visszájáról fordult meg a dolog, s így lettek kompromittálva a közvélemény előtt a Farkasok.

Mert semmi sem lehet kompromittálóbb Magyarországon, mintha valaki erőnek erejével tizenkét forint adót akar fizetni hat forint helyett.

Hanem hát én nem vagyok kegyetlen ember, jó szívem van, s már a mai lapban visszahelyeztem szánom-bánommal a Farkasokat abba a tisztességbe, amely őket megilleti, mert ezek olyan Farkasok, akik tulajdonképpen Tigrisek.

*

Bocsánat, hogy a »tisztelt Ház« rovására e helyütt végzem privát ügyeimet s nem a rákospalotai erdőcskében.

De hát úgyis olyan nyúlfarkú ülés volt, hogy arról nem érdemes olvasni.

Ha azonban mégis olvasni akarná valaki (mert akad ám mindenféle ember), isten neki, én megírhatom, ha már benne vagyok, nekem mindegy.

Az első tárgynak Tisza Kálmán elmondta, hogy március ötödikén jön a nagy szellemi csetepaté (Mészáros Nándor kidülleszti a mellét, mintha mondaná: Szentlélek isten, segíts engem akkorra!), akkor jön a középtanodai javaslat, addig azonban jó lesz úgy tenni mégis, mintha folytonosan dolgoznánk.

Azután kérvények jöttek. A jegyző eldünnyögte őket az orra alatt. Ezeket úgy hívják, hogy »árvácskák«. Nincsen semmi patrónusuk, egy lélek sem szólal fel mellettük. Isten, ember elfordul tőlük. Valaki beadta őket blindre, ami semmivel se jobb eljárás, mintha fejletlen csecsemőt kitesznek valami idegen küszöbre. A szegény árvácskákat elsiratta Pejacsevich Tivadar.

A derék kis grófnak úgyis olyan siránkozó arca van, mióta kiment belőle az orbánc! Egészen arra született, hogy olyan kérvényeket olvasson fel, amiket eszeágában sincs senkinek meghallgatni és teljesíteni!

Hanem egy kérvény mégis volt, amelynél némi lélegzetet vettek az »országtartó urak«. Lessko Stevo (így nevezik a Felvidéken az Istvánokat) jónak látta haza beszélni (domov kricsat), hogy azt mondja, költözködnek a szegény tótok, és vándorolnak el Sárosból.

Egy debrecenies hang a jobboldalról: Jól teszik!

Jól teszik? Az meglehet. De hogy szedem én aztán össze a voksaimat Amerikában? Így tűnődik magában Lessko István. Mert azok mind az én voksaim voltak, akik elmentek. Mivelhogy éppen azért szavaztak rám, mert pereat mundus... nekik úgyis semmi közük már az országhoz.

Lázár Ádám beható kormányintézkedéseket akar a csángók visszatelepítésére, mire felemelkedik - hogy a csángók stílusában mondjam - »Tisza Kálmán őszentsége«, s elmondja, hogy a kormány kész mindent megtenni a csángókért, de csak köpenyeg alatt.

Csakhogy persze, mikor aztán tettre kerül a dolog, soha sincs rajta köpenyeg, amely alatt tehessen.

Tisza azt akarja, hogy a csángók maguktól jöjjenek, s éppen azért nem kell őket elijeszteni attól a helytől, amit Nagy Gyuri kimért nekik. Hogy meghalnak azon a helyen? Hát, kérem, tessék nekem egy olyat mutatni, ahol nem halnak meg! Mert mindjárt oda megyek magam is.

S ezzel felkelt, és elment a büfébe. Mert ez a hely, ahol a csángó is elél.

S most már be is zárhatnám az ülést (mert engem az éppen nem alterál, hogy ott ül-e még Péchy!), ha Istóczy Győző ki nem tálalná még a szokásos lencsét, mint minden szombaton eddig.

Az interpelláció nem egészen zsidó dolog. A zsidó csak úgy van benne, mint az egyszeri ködmönben, hogy amikor Bakos János uram kiporolta, mindig benne volt Bakos Jánosné asszonyom is.

Hát úgy van az, a zsidók befolyása már annyira ment, hogy a bécsi posta nem akarja a Rettenetes Iván lapját továbbítani. Azt mondja, ő a szentnek se viszi odább a Grenzbotat, s a területén meg nem tűri.

Mármost mit csináljon Iván? Még a leveleit is elkonfiskálják, mert hátha Grenzbote van, úgy gondolják, a boríték alatt.

S ami a legfőbb inzultus, ahol a posta Bécsen keresztül megy magyar részekbe, oda se juthat el a Grenzbote.

Szegény Kemény Gábor meg volt akadva. Nem volt semmi ötlete. Mit feleljen? Legjobb volna talán megígérni Ivánnak, hogy egy külön léghajót csináltat neki, amely széthordja a lapokat.

De végre meggondolta magát, hogy mégis legjobb lesz a miniszteri válaszok sablónjához alkalmazkodni, s azt felelte: majd végére fog járni a dolgoknak, s mihelyt haza ér, megmutatja ő... levelet ír a bécsi miniszternek, hogy ilyen rendetlenség többé elő ne forduljon, mert különben...

Mély csend uralkodott a tisztelt Házban. Egy légy leereszkedett az üvegfedélről, ahol a napfényt élvezte, s ráült a Bedekovich miniszter fejére.

»Hess! Hess!« dünnyögé Bedekovich, s ez a hess mindenütt hallható volt.

Valamint egyúttal ez volt az első hang, melyet Bedekovichtól hallottunk évek óta.

Azt az egyet azonban meg kell adni, hogy igen szépen meg volt fésülködve. A horvátoknak, kiknek tekintete feléje volt szegezve, valóságos gyönyörűsége telhetett ebben a fejben, mely mindnyájoknak a feje. S mely méltán képviseli az »üres lap«-ot, horvátoknak az osztályrészét.

Annyi tömérdek horvát volt jelen, hogy Horváth Gyula röstelkedve hazaszaladott. S emiatt nem volt ma megtartható semminemű becsületbíráskodás.

A karzaton ékes leányzók és érdekes asszonyok ültek, de senki sem udvarolt nekik. Tisza Kálmán fogta magát, s átült a szélsőbaloldalra Irányi mellé, és mindenki udvarolt neki.

- Csak maradj itt, kegyelmes uram - mondák neki mikor már felkelt, vissza akarván erőszakolni őexcellenciáját.

- Mi haszna - szólt ő -, legfeljebb benneteket kergetnélek át, ha itt maradnék, a másik oldalra.

- Taníts meg bennünket győzni - hajtja mosolyogva a vén Madarász.

- Egyszerű dolog az - elméskedik Tisza. - Az ember ujja leereszti a kakast, a kakas megüti a kapszlit, a kapszli elsüti a puskaport.

S ebből megtanultuk, hogy miképp esett meg annak idején a fúzió.

Vics, vics, vics... Vidovich, Bartalovich, Mihailovich, Josipovich. Ez volt a helyzet szignatúrája. Napirenden volt a Magyarország és Horvátország közötti leszámolás. Hüm! Odanéztem az elnöki emelvényre, hogy nincsenek-e ott azon a tájon valami gúlába rakott fokosok és furkósbotok. Mert ezt a leszámolást, hogy »kvitt« legyen belőle, nem lehet elképzelni másképp.

Nem volt ott semmi: ott ült csendesen az öreg Péchy. Mellette a tót szerecsen, a nagy Tibád és a kis Duka. De verekedésre sehol semmi előkészületek. A derék urakon egy cseppet se látszott a lelkiismeret mardosása vagy izgatottság.

Pedig a Házban ugyanekkor egy meglepő hír kezdett cirkulálni, mely mint a villám befutotta a padokat és folyosókat, sőt fölrepült a karzatokra, s a fátylak a szép női arcokról kezdtek hátra röpködni, a fejek kíváncsian aláhajlottak, a szemekben ragyogó fény, az ajkakon mosoly jelent meg:

- Kármán beszélni fog. A nagy gondolkodó megszólal!

- Mit, Kármán? Lehetetlen! Mikor?

- A középtanodai javaslatnál.

- Hallatlan! Csakugyan igaz?

- Több mint bizonyos.

- De hát mi juthatott az eszébe? Meg kellene akadályozni.

- Nem lehet. Nagyon elkeserítette Mancs Ottó.

- Hát az ki?

- Ki más, ő maga, Kármán.

- Hogyan? Ő maga keserítette el önmagát? Nem értem.

- Persze, mert még nem láttad Bozóti Mártát, illetve Nádayt. Okvetlen beszélni fog, meg akarja mutatni, hogy izé... hogy Mancs Ottó és ő nem ugyanazon egy személy.

- Nem hiszem - jegyzi meg Urányi -, hogy sikerülne neki. Kármánnak semmi sem sikerül.

- Ámbátor nem lehetetlen! Nincs már mától kezdve nonszensz, mióta Rakovszky is igehajlítgatásra adta magát, mert eddig csak a saját derekát hajlítgatta, az igéknek békét hagyott.

*

De hát ez mind csak semmi. Hagyjuk az »ünnepélyes városi képviselőt«. Ne törődjünk azzal, hogy mit beszélt Szapáry Gyula a horvátoknak. Úgyse vagyunk horvátok, hála istennek.

Aztán különben is úgy tett a tisztelt Ház a Szapáry beszéde alatt, mint az egyszeri parasztasszony, aki hallván a papnak egy igen szép prédikációját, melyet elpityeregve hallgattak a hívek, kérdik tőle is.

- Hát kend nem sír, anyó, a beszéden?

- Nem én bizony, mert én más eklézsiából való vagyok.

A tisztelt Ház legnagyobb része kimenekült a folyosókra. Lesz, ami lesz a horvátokkal! Baj itt úgyse keletkezhetik. Ha Szapáry nem bírja szóval, majd győzi Tisza Kálmán.

Pedig jobb volna, ha Szapáry is ahelyett, hogy az eszét koptatja odabent, kijönne azt inkább meghízlalni. Mert éppen most röpíti ki Németh Berci azt a hatalmas ideát, hogy az úgynevezett: »Kijelentjük, miszerint az X és Y között felmerült ügy lovagias úton intéztetett el« ötven krajcáros bélyeggel s még külön illetékkel kellene megterhelni, mégpedig azon régi cím alatt: a »füst-adó«.

- Berci, Berci - kottyan bele Wahrmann és Szalay egyszerre -, már megint füstölög az eszed!

*

És még ez is mind semmi a mai ülésről, egészen mással kellett volna azt kezdenünk, nem e színtelen apróságokkal, mert, nyájas olvasók, a mai ülésen egy nagy csoda történt.

Ki ismerte vajon önök közül Móni Gyulát? Megnézték-e jól kérem? Mert ő csinálta ma a legnagyobb zavart, ami csak képzelhető.

Szombaton látták utoljára Móni Gyulát. Ott volt a Házban, s állítólag beszélt többekkel.

Ma reggel tíz órakor egy szőke ifjú ült be arra a helyre, ahol az a vizitkártya van beékelve: »Móni Gyula«. Az ifjú halántékait dús szőke fürtök körítették.

A képviselők egymásra néztek. Ki ez az ember? Miféle új választás volt megint?

- Megszaporodtunk - szólt Mocsáry kéz-dörzsölgetve.

- Ne eresszétek hozzá közel Verhovayt - diplomatizált a cirkumspektus pártvezér-palánta Ugron Gábor -, mert az magának gombolja be az új baleket.

- De iszen nem volt választás sehol - okoskodik tudós Orbán Balázs. - A megszaporodás lehetetlen pedig másképpen. Gondoljátok meg, uraim, hogy férfiak vagyunk.

- Igaz, csupa férfiak vagyunk. De hát akkor?...

- Talán valami idegen embert eresztett be a kapus?

- Meglehet. Legjobb volna őt magát megkérdezni. No, ki kérdezi meg?

Senki sem kockáztatta meg. Nehéz párbajidőket élünk, nem csoda! Senki sem ugrott neki az eshetőleges veszedelemnek, hanem súgtak, búgtak, kérdezősködtek, ki lehet, mi lehet, hol veszi itt magát? Uram, én istenem, de furcsa egy dolog ez!

Senki, abszolúte senki sem ösmerte.

Végre ez iszonyatos, érdekfeszítő kétségben becsörtet a tisztelt Házba Papp György, s amint odatekint, elneveti magát:

- Nini, a Móni Gyula!

Hogy Móni? Lehetetlen az! Csak a helye a Mónié. Ugyan legyen eszed, Gyurka. Hogy lehetne az Móni Gyula?

- Ejnye, csak ösmerem. Hiszen az én ellenfelem volt.

- Igaz, igaz -, de azért mégse Móni. Hiszen Móni Gyula szombaton még olyan kopasz volt, mint a Gellért.

- Nos... hát azóta tette fel a parókát. Nézd, no, nézzétek a nevetését.

- Az ám. Ő! Csak az a furcsa, senki se ösmeri meg ma.

- Mert nem ösmerte senki szombaton se.

És van valami igaz ebben is.

Az elménckedés mindenkor divatos vala a mi országgyűléseinken. Már 1848-ban is midőn a Lloyd-teremben tartotta üléseit a parlament, s midőn egy tavaszi napon egy veréb repült be a nyitott ablakon át a tanácskozási terembe, félig fölemelkedett helyéről a komoly Beöthy Ödön, s így szólt félhangosan:

- Indítványozom, hogy a két Madarász (József és László) küldessenek ki elfogatására.

Nem tudom, elfogták-e akkor azt a verebet a Madarászék, hanem annyi bizonyos, hogy az a veréb mint a sváb regék nyúlja, mindég kísért azóta az igen t. Házban. S kergetik nemcsak a Madarászok, hanem azok is, akiknek nem kellene.

Rábízván, hogy ebből a parabolából kiki vonja le, amennyi őt illeti, átmegyek ma Tiszaeszlárra. Úgyis régen beszéltem erről a hosszú nótáról.

Három-négy nap előtt vidám hangulat volt az antiszemiták közt.

- Van már új Eszter megint!

- Nem ér semmit - felelte Wahrmann Mór - ha nincs hozzá nyíregyházi törvényszék.

S csakugyan úgy is lett a tegnapi vizsgálat és boncolás eredménye kerülvén szóba, Ónody búsan mondá a folyosón.

- A második Eszter nem sikerült.

Mire állítólag azt jegyezte volna meg Verhovay:

- Nem kell csüggedni. Most elővesszük a harmadikat.

- Egy negyedik pedig nekem van - bíztatta Istóczyékat Prileszky.

S ezzel mintegy előre jelezvén a keresztények programját, áttérhetek egész nyugodtan arra a zsidóskodásra, amit Tisza uraimék készültek csinálni, melyet azonban Helfy Ignác észrevett idejekorán.

Hát arról volt szó, hogy a kúriának választási ügyekben való bíráskodásáról szóló törvényjavaslatot benyújtják, mert egy másik törvény már megígérte, tehát be kell nyújtani... bármint ódzkodnak is tőle a választási bűnök »szabadoncai«. (Milyen jó nekünk ez a Lonkay bácsi ilyenkor, ha új szó kell.) Azonban a végzetes benyújtási pillanatban támadni fog egy »önálló férfiú« (játszani fogja Éles Henrik), aki kardot rántván, vakmerően azt fogja követelni a javaslatot benyújtó miniszterrel szemben, hogy ez a javaslat vétessék le még most a napirendről.

A miniszter dühös szemeket fog vetni Élesre, de Éles kemény gyerek, ő oda se néz, megmarad indítványa mellett, s végezetül diadalmaskodni fog.

Két napig tanulták a tükör előtt szerepüket úgy Éles, mint Pauler, hanem közbejöttek, mondom, Helfy, Győry Elek, majd Apponyi Albert, Szilágyi Dezső, s olyan furcsa menetet adtak a cselekvénynek, hogy kénytelenek voltak a »súgó«-hoz folyamodni.

S a súgó (Tisza Kálmán) is meg volt akadva kissé. S hagyta folyni a színjátékot a maga sorján. Ha már beláttak a kulisszák mögé, hát ne legyen belőle nagy csata. Jöjjön, aminek jönni kell! Legyen minden ember a saját lénungján!

Éles rettenetesen röstellte, hogy így levakarták róla a festéket; inkább csak rendezzen ő ezentúl is banketteket.

Szilágyi a kezébe vett egy csalánbokrot, s folyvást Hegedüst piszkálta vele, pedig Hegedüs éppen ma kezdett először gondolni a kegyes megtérésre. Denique, akit az isten kecskerágónak rendelt, nem lehet abból rozmaring-virág.

Hanem Hegedüs sem engedte magát, s ha éldelegve suttogták az ellenzéken, mikor a Szilágyi beszéde alatt idegesen izgett-mozgott a széken: »Ni, mintha a piócát sóznák«, mikor aztán ő találta el a Szilágyi beszédének gyenge oldalát, bizony még az ellenzék is kénytelen volt megmosolyogni a daliás kinézésű vezért. De iszen mokány gyerek mégis ez a mi Hegedüs Sándorunk.

Az ellenzék hadiszerencséjének magvát mégsem annyira Helfy, mint inkább Győry Elek vetette el (Parva sapientia regitur...). Ő kényszerítette bele Paulert szerencsés inspirációval a nyilatkozatba, mintha mondta volna neki az Éles indítványa után: »No szólj már te is, more!«

De Paulernek itt nem lett volna szerepe, mert a javaslatot, amit ő benyújtott, nem hagyhatta el, ha szólt, lehetetlen volt tehát szólania. És mégis hallgathatott-e, ha egyszer provokálták?

Megtörtént tehát... megtörtént az a hallatlan eset, hogy kormánypárt kezdte magát nem jól érezni. A cirkumspektus természetűek látván, hogy kritikus szituáció van, hogy alkalmasint szavazás lészen, hol színt kell vallaniok, igyekeztek ott hagyni a tisztelt Házat.

Kármán Lajos »az ünnepélyes férfiú«, kapkodott a kesztyűi és a kalapja után, s elpárolgott a legelső ajtón, még azt se mondva fuvolaszerű hangján a szomszédjának hogy:

»Isten veled, kedves jó barátom, Domahidy István.«

Mint mikor a hajót ingatni kezdi a vihar, recsegtek az árbócok, hajladoztak a rudak, ropogott, hasadozott minden.

Az ellenzék összeszedvén magát, kedvet kapott a viadalhoz, nem volt nyomban se éhség, se szomjúság. A Ház tisztelt órája is hiába futotta át már a II-ik numerust, mindenki a megmérkőzést óhajtotta. Szavazzunk! Szavazzunk! - kiáltottak folyton erősbedve.

- Holnap! Holnap! - hangzott a jobboldalról.

De ezt nem volt szabad engedni, mert egy nap hosszú idő, s ha egyet alusznak a mamelukok, elalszik bennük a fölébresztett kötelességérzet is a parlamenti tanácskozások komolyságának megőrzése iránt.

Nem is engedték. Jött a névszerinti szavazás. Kihúzták az R betűt.

Az R betű a parlamenti konyhanyelvben azt jelenti, amit a hónapokban. Az »r« ti. a rák szimbóluma, s ez rossz omen.

Éles Henrik indítvány a megbukott, s harmincöt szavazattal győzött az ellenzék, mely tárgyalásra kívánta kitűzetni a Pauler javaslatát, hadd valljon vele szint a kormánypárt, akarja-e vajon igazán, vagy csak hitegette a közvéleményt?

Persze a kormánypártról is többen szavaztak »nem«-mel, s ezek között Hegedüs Sándor is.

Mikor a »nem«-et kimondotta, ő maga is megrezzent, idegenül nézett szét a Házban, s mintha a szívébe nyilallott volna az az egy szó, tagjai rángatózni kezdtek, s szemei előtt elborult a világ.

Az ellenzék lelkes éljene harsogott fel.

- Én vagyok-e én? - motyogá, s a plajbász kihullott meredt, élettelen kezeiből, s messze gurult a padok alá.

Bárcsak kedvet kapna ezekhez az »éljen«-ekhez mától kezdve.

Lánczy Gyula és Lukács Béla (mindketten ördöngősen híznak a levegő változtatásban) szomorúan gubbaszkodtak a padjaikban, s talán ugyanegy sötét gondolat festékezett a homlokukon.

- Hát minket ki éljenzett meg? Hiszen mi is ilyenformán csináltuk kezdetben?

Visy Imre pedig az írói karzaton csóválta a fejét tépelődve:

- Hát nincs már hűség, hazaszeretet sehol... sehol...

Ki van forgatva minden kombináció a sarkából. Nincs már se mennyország, se pokol. Urváry Lajos Hunyady László gróffal ül bizalmas tête-à-tête-ben. Vajon miről beszélgethetnek így »maguk«-ban? Csernátony Lajos Jókai Mórral néz farkasszemet, s már próbálja is a folyosón előlegesen a boxírozást. Ez az egy még megmaradt neki az amerikai polgárságából.

Mint mikor az ördög összeönti a mákot és a köleskását, s nincs az a szent, aki kiválogassa aztán belőle, melyik jön a kalácsba, s melyik megy a malomba?...

A megriadott Pauler a beszédében kijelenti, palam et publice, hogy »most« mindenki a meggyőződése szerint szavazhat. A súly a »most«-on van!

Ez az ülés valóságos »kuriózum« volt. Ilyet aztán nem evett még Anglia. Az írói karzat is megtelt (mert itt csakis az ilyen kaviár vonz még), s Apponyi Albert, Grünwald Béla átmentek diskurálni Neményi Ambrussal s Ábrányi Kornéllel, hogy hát azok mondják meg, »mi lesz ebből?«

Mert ehhez nem politika kell, hogy ki lehessen találni; hanem regényírói lelemény.

A mi karzatunkon pedig Visy Imre, az egyetlen népszerű kormánypárti újságíró, képzelte be magát már a jövő parlamentbe, s agitációt fejtett ki a környékbeli szélsők között, hogy ne fogadják el a javaslatot, de csak Szalay Imrét sikerült rávenni, hogy ne szavazzon.

A karzaton szép asszonyok s leányok nézték a rettenetes riadalmat. Az egyik (egy kis barna) szép ibolyacsokrot ejtett le éppen a Csanády beszédje alatt, mely az öreg Plachy Tamás fejére esett.

A jó öreg vagy alszik, vagy faragcsál: ezt az utóbbi szenvedélyét irigyli Göndöcs, mert ő csak alszik.

Mikor a virág lehullott, az öregúr éppen szundikált, s penicilusa mellette hevert.

Felriad, szétnéz: Mi történik itt? Miért nem engedik aludni?

Lánczy Gyula ül tőle nem messze. Az öreg neki nyújtja át az ibolyát hálateljesen: »Te altattál el, téged illet«.

Csanády bácsi bizony már nevezetesség a stílusban. Ha valaha tudtak úgy írni könyvet, hogy abba más magánhangzó az »e« betűn kívül elő nem fordult, ő ma megmutatta, hogy olyan beszédet kanyarított, amelyben nem vala egyetlen »és« sem. Mert az »és« a szavak között az, ami a közös ügy a politikában, kapocs, s a nemzetes úr annyira gyűlöl mindenféle kapcsot, hogy az »és«-t célirányosnak találta vala egészen kiküszöbölni az orációból.

Hanem forgós teringette, meg is tette a hatást keményen, csak úgy dőltek tőle nevettükben jobbra-balra a szomorúképű mamelukok.

Ezalatt a folyosó majdnem egészen néptelen volt, mindenkit érdekelt a csuka fogta róka, róka fogta csuka, varga fogta mind a kettő, jóformán csak az »utolsó előtti sarkantyús csizma« tulajdonosa, Füzesséry Géza ült kint, az is csak azért, mert a foga fáj, de nem, a Kúriára annak sem!

Körülötte Madarász Jenőék szőtték az aranyos plánumokat, hogy miképp lehetne megszabadulni legjobban Tisza Kálmántól?

Hogy miképp? Hát ki kellene kiáltani külön királynak Erdélybe. Hadd menne oda az egész famíliájával. S ebből még az a jó is háramlanék, hogy magával vinné Móricz Pált ceremóniás mesternek. Sőt Ugron Gábor is le lenne rázva így a párt nyakáról egy csapásra!

A szónokok bent egyre daráltak, ki vékonyan, ki vastagon. Hiába kérte őket esengve Baross minden felszólalásnál, hogy tegyék meg édes hazánk jóvoltául azt, ne beszéljenek. Mindent a hazáért, csak hallgatni nem! Mert hallgatni lehetetlen, ha valakinek eszméje van. Horváth Lajos, Kőrösi, Unger, Vidliczkay, Polónyi, Literaty Ödön cserélték ki az eszméiket.

Mikor Polónyi beszélt, valaki megjegyzi a háta mögött:

- Zsíros kálvinista hangja van.

- Hiszen nem kálvinista...

- Még az se? - csodálkozik az előbbi.

Mikor Literaty beszélt, már akkor senki se hallgatott, ki volt fáradva minden fül.

- Jó parlamenti alak ez a Literaty - dicséri egy öregúr, rajta legeltetvén szemeit.

- Jó, de ülve.

Az öreg Péchy, minél jobban közeledett végkifejléséhez a bonyodalom, annál nagyobb zavarban volt. A miniszterelnök, ki még tegnap élénken hangsúlyozta magáról, hogy hiánya érezhető a Házban (ezzel Paulernek akarván akkor sottise-t mondani), ma már azt érezte, hogy ő fölösleges a Házban, mert már a szavazás közeledik.

S ha bent van - olyan a helyzet -, okvetlenül a szélsőballal kell szavaznia amellett, amit nem akar. Mert mennykő dolog az a csapda, amibe belekerül az, aki mindenfelé nyújtogatja a nyakát, oda is, ahová nem kellene.

Oly mulatságos volt ez a mai ülés, hogy nekem, aki mindig a mulatságos oldalait keresem az üléseknek, meg kell hátrálnom, kiszorítottak a komoly oldalaihoz. Megbuktam.

Ha a legtréfásabb oldalát ragadom ki az ülésnek, akkor semmi újat sem írhatok, mert bent van alább a rendes tudósításban, ha pedig újat írok, az okvetlenül mögötte marad a tényeknek humorisztikum tekintetében.

Pauler rövid felszólalása után már olyan élénken hangzottak a »szavazzunk«, hogy Tamássy Béla lemondott a beszélési jogáról, s elkezdődött a szavazás először felállással.

Az ellenzék majdnem egészen felállt, a kormánypártról is mintegy harmincan s köztük a jelenlevő két miniszter, Pauler és Ráday. A derék Ráday úgy nevetett, hogy a hasát fogta. - De igaz is, olyan bolond komédia az!

Mert nem helyeselhető az ellenzéktől sem, hogy csupa ellentmondási viszketegből, csupa »játékosdi«-ból egy olyan javaslatot portál, mely ellen egész hévvel és keserűséggel intézné támadásait, ha igazán akarná a kormány. S ami rossz és kárhozatos, bizonyára az marad akkor is, ha a kormánypárt nem támogatja.

Igaz, hogy a kormány »csíny«-t akart elkövetni a parlamenti méltóság és komolyság ellen, s hogy erkölcsileg is csorbult ezzel, de ok-e ez arra, hogy az ellenzék is játékot űzzön az általa képviselt elvekkel és tendenciákkal?

De azt elmondja talán valahol a cikkíró, én csak arra szorítkozom, hogy a többség nem volt kivehető felállás útján, hát a szakaszonkénti olvasás vette kezdetét, mint mindig, most is baloldalról, hogy addig jobboldaliak jöhessenek be.

Nagy zsibongás s lárma közt olvasták meg a jegyzők legelőbb is az ellenzéki voksokat, melyek most »igen«-ek voltak. A Hegedüs Sándor tegnapi »nem«-je jó kamatokat hajtott azóta, százhat igenlőt olvastak össze a jegyzők. Százhat igen egy nemért:

- Miénk a többség! - kiálták diadalittasan a szélső padokon.

- Precarius - vélte Csanády s mások. - Kérjünk névszerinti szavazást!

- Helyes, legyen hát névszerinti.

S beadták aláírva a név szerinti szavazás iránt a kérelmet.

Eközben megolvassák a nemmel szavazókat is.

Mindenkiben elhül a vér: csak száznégy. Az elszörnyülködés fölszisszenése balról. »Bolondot cselekedtünk«. El volt hamarkodva. Minek kértük a névszerintit? Ilyen a szegény ember, még ha beüt is neki a szerencse, maga kergeti el magától!...

S látni kellett volna elborulni ez arcokat, hogy egyszer győztek életükben, de ezt se élvezhették egy félpercig sem, mert már a győzelmet időközben elgaloppírozták.

Ami valószínű is. Mert a jobboldali ajtókon csupa friss emberek kezdtek szállingózni. Ideát pedig nem jött be senki, csak Németh Berci, akit az ebédje mellől zavartak fel s aki azzal a mondással rontott be: »Nem szeretem ezt a másodszori lencsét«.

Hanem az arcok egyszerre újra kiderültek, mikor valaki kitalálta, hogy »ne tessék siránkozni«. »Mikor többségben voltunk is, kisebbségben voltunk, mert a száznégy szavazathoz még oda nem voltak olvasva a jegyzők, előadók sat, sat. az elnök.«

Már ez más! Akkor hát szerencse föl! Kihúzatott az »M« betű. Az M betű a Memento mori. Megbukott a javaslat. Öt szavazat temette el. Pihenjenek békében a porai! Ámen.

Erre a vitára fáj már a foga régen sokaknak. Egyrészt azért, mert most lehet majd csak igazán kiporolni a Trefort őexcellenciája kabátját, amint igaz is, hogy nagyon poros már; másrészt, mert ennél a javaslatnál esik a legkényelmesebben hazabeszélni, éspedig először azért, mert mindenki tud ahhoz abból, amit ő még nem tanult, hogy mit és hogy kellene tanítani a középiskolákban, másodszor pedig azért mert a választásoknál tiszteletes és kántor uraimék viszik be a voksok nagy részét, s őkegyelmeik - amilyen bolondos fantaszták - az ország összes ügyeiből (nem kell azoknak vasúti koncesszió!) a nevelés iránt érdeklődnek a legjobban. Pedig hát ostobaság az egész! Az összes nevelésnek ebből az egy sorból kellene állnia fel az egyetemig, hogy: »Tiszteljétek az urat és fizessétek az adót!«

Hanem azért mégis huszonegy ember iratkozott fel innen is, onnan is huszonegy (valóságos huszonegyezés!), s ha ez a negyvenkét ember annyit fog beszélni, mint az eddigi négy, úgy szépen kitavaszodik addig, míg »punktum«-ot csinálnak.

A mai hosszú beszédekhez legalább az az egy szerencse volt mégis, hogy igen mulatságos közbeszólók akadtak; Csanády, Madarász József és kivált Thaly Kálmán, e három úr volt szíves fűszerezni az előadásokat. Úgy, hogy azok úgyszólván dialógi magaslatra emelkedének.

E közbeszólások voltak kétségkívül a sáfrány. Thaly azt mondta a kultuszminiszterre, hogy »Trefort bíbornok!« (Hentaller azon tűnődött egész nap, hogy ugyan sértés-e ez?), Madarász azt mondta Kovács Albertre, hogy »kálvinista jezsuita« (Apponyi Albert törte rajta eszét, vajon hogy dicséret-e ez?).

Nem tudom biz én aztán, miben állapodtak meg!

Annyi azonban bizonyos, hogy Szathmáry Gyurié a nap oroszlánrésze. (Irigyelte is tőle P. Szathmáry Károly.) Ez ugyan nem oláhosodott el, mint a többi földiei, sőt még el sem trefortosodott. Szomorú képét adta a közművelődés állapotainak Magyarországon, színekkel is ecsetelve azokat. A jobboldalon többen lesütötték a fejeiket (Nomina sunt odiosa), mert talán magukra vették.

Szathmáry Györgyöt eddig úgy ösmerték a Házban, hogy alkalmasint Szathmáry Károlynak az öccse.

Ma azt kérdezi Gromon Odescalchytól:

- Ki ez a Szathmáry György? Igazán jól beszél.

- Hát ez bizony - mondja Odescalchy -, nyilván a Szathmáry Károly édesapja.

Egyébiránt szűz beszéd volt (s bár még eddig nem jelent meg) mindjárt nyomtatva lehetett olvasni a »Nemzet« emberei: Hegedüs Sándor, Visy Imre, Berzeviczy és Beksics arcán, kik a folyosókon örvendezének ezen szerencsés szülési eset fölött.

Szathmáry Gyuri után Trefort beszélt, mialatt Tisza megelégedetten, édesdeden pihent tövises székén félszenderben ekképpen gondolkozván:

»Milyen jó, hogy végre van mégis egy olyan javaslat, amelyről azt hiszik a kollégáim, hogy én nem értek hozzá. S békében hagynak. Pedig ha tudnák, hogy nem is annyira azért beszélek váltig én, mert értek valamihez... Oh, édes istenem... éppen megfordítva, azért beszélek, mert ők nem értenek semmihez.«

Ezen »öngondolkozási lelki monológ« hiteles szövegéért jótállva, átmehetek Herman Ottóhoz. (Át ám, de csak óra múlva!). Mindegy; töröljük ki ezt az egy órát a múltak jegyzőkönyvéből (Biztosítom önöket, hogy nem veszít vele a jövő), s legyünk mindjárt Hermannál.

Mert Hermané az első lövés a javaslatra: öt lépésről.

Herman talált, mert golyója éppen a Trefort jobb karját súrolta volna, ha volna neki jobb karja. A papoknál hagyja: azok használják nyúllábnak. (Hogy mire használtatik a nyúlláb, írja meg nálamnál keményebb szívű ember).

De hiszen a szónokok beszéde benne lesz reggel a lapokban (ha nagy kéziratszükség van, ez esetben még tán a Kovács Alberté is) - hát mit vesződjünk mi a beszédekkel, amit mondtak, azt már úgyse kaparja ki onnan egy macska sem - jobb nekünk, ha szétnézünk egy kicsit, s aztán felvesszük az oberrokkot, s kimegyünk sétálni, ott künn legalább napfény van... itt benn pedig van örökös árnyék.

No, hát tekintsünk szét... mert nem tréfa dolog ez, amit látunk (eltekintve Horváth Boldizsár kegyelmes uramtól, aki ritka vendég itt). De ne gondolják, hogy talán a sisakban született Bausznern Guidót akarom megmutatni csodának vagy Gusbeth Kristófot, nem ők, hanem az tetszett meg nekem, hogy míg idelent milyen szörnyű lankadtan, álmosan tanácskozik a tisztelt ország, addig ott fönn a kakasülőn vidáman zsibong a tekintetes vármegye.

Tán nem is kell mondanom, hogy melyik. Hát persze hogy a derék Csanád. Jó Pozsonyi Ferenc uramról szinte az izzadság csurog, úgy elmagyarázza őkegyelmeiknek, hogy azok a nagy uraságok odalenn, az a vékony ott, meg az a vastag is amott, neki a pertu pajtásai. Hanem micsoda gyenge diéta ez most! Jézus Mária, mennyi fel nem nőtt gyermek köztük! A felét sem ismeri. Hanem azért vannak még... igenis vannak még oszlopok odalenn... ama őszhajú például, meg az a köpcös túlnan... No, nem kell félni, atyafiak. Megye ez még... és az is lesz, ha én mondom... én pedig mondom. Mert igenis vannak még »oszlopok«...

Szegény Pozsonyi Ferenc bátyámuram, igenis vannak még oszlopok, felülről (ti. a kakasülőn felülről) izmosak, hanem lentről nézve bizony papirosból vagynak azok.

Lőttek már annak a tekintetes municípiumnak!

A második nap!

Mint mikor egy anyának négy-öt gyermeke van, aztán különböző természetű ugyan valamennyi, de azért mégis mind egymásra ütött, ahhoz hasonlít egy ilyen vita. A mai szónokok ugyanazt mondják el, mint a tegnapiak, de azért ők szentül hiszik, hogy mást mondtak, és köteles elhinni minden ember. De még ez nem volna baj. Hanem a holnapi holnaputáni és azutáni orátoroktól is mindig ezeket kell hallgatnunk fölújítva, megpaprikázva, fölmelegítve, elsózva, hidegen, melegen, cukorral és borssal, garnírunggal, mustárral (amit a megbénult szónokok lábára kötnek), tormával, amit az ájuldozók orra alá reszelnek... No, már nem irigylendő mulatság biz ez!

Ma különben csehül kezdődött az ülés, egy szász kezdte. Nevére nézve Gull József, foglalkozására nézve lutheránus.

Az összes szászok nevében beszélt, de oly nagy kínnal szülte meg beszédét, mintha legalább is az egész Európa keservének és panaszának az ő száján kellett volna kijönnie.

Beszédjét legjobban jellemzi az, hogy csak éppen Trefort miniszternek tetszett, az mondogatta váltig a szomszédjainak: »Szépen beszél... jól beszél«.

Maguk a szászok nem voltak megelégedve vele, mert uti figura docet, még Wolff uram is felszólalt ráadásul, amit netán Gull elfelejtett volna elmondani.

De vagy Gull se felejtett el semmit, vagy Wolff is elfelejtette az okosabb szempontokat elősorolni. Tertium nou datur.

Hanem mégis Wolff volt akaratlanul a fő indító oka, hogy az ellenzék egyik nagy matadora, a mi kedves József bátyánk, Madarász, egy jelös elmésséget fundálhasson ki egy hét óta pihenő agyvelejében, mely elmésséggel megbiztatta vala selyma módon az érkező képviselőket a folyosón:

- Győzünk! Trefortnak vége van!

- Hogyhogy?

- Kétszáz képviselő beszélt már a javaslat ellen. No, ugye biztos többség?

S a későn érkezők - mert azok többnyire nehéz fejjel vannak a hosszabb alvástól - csak ritkán találták ki, hogy Madarász bácsi nem hazudik, de mégse mond igazat, mert kissé »z«-nek ejti ki az »sz«-t.

Ő pedig olyan jót nevetett aztán ezen az ő kapitális tréfáján, hogy a könnyei is kicsordultak, s csendesen alápergének tisztára kikefélt kék zekéjén.

Különben pedig hagyjuk el Wolffot (de már ennél sokkal többet érnek az én saját külön Farkasaim!), s menjünk át kurucabb atmoszférába. Thaly Kálmán beszél.

Hajh Rákóczi, Bercsényi és Nagy Imre! Ha most látnátok őt szavalni, mennydörögni, bizony többre becsülnétek Körösmezey Gusztit!

Thaly rituális célból beszélt, de azért argumentumait a Rákócziak korából vette, Heister, Garaffa, Basta uramékkal példálózván.

De ezek a kísértetek csak nevetésre indították a mamelukokat, annak jeléül, hogy ők semmitől sem tartanak, semmitől sem félnek, csak Tisza Kálmántól.

Trefort se volt izgatott, olyan nyugodtan hallgatta a legerősebb kifejezéseket, mintha csak hájjal kenegetnék, csupán Göndöcs vette zokon, hogy mindig a protestantizmussal hajigálkózik a katolikus papság ellen, s mikor elvégezte a beszédét, pedig nem egyhamar végezte el - addig egészen Debrecenben volt az eleje -, Göndöcs hozzálépett s így szólt:

- Nincs igazad, kérlek. Mi katolikus papok is szeretjük a szabad mozgást...

- Megengedem - mondá Thaly gyanúsító nevetéssel -, mert azzal jó az!

Göndöcs elpirult, s ájtatosan emelte a szemeit Bölöny Józsira, aki mint szakértő, bizony szinte Thalynak bólintgatott igazat.

Igazán vannak drámai helyzetek!

Micsoda borzasztó pech az, hogy az öreg Hegedüs László bácsi, aki egy esztendő óta lesi ezt a javaslatot azért, hogy hozzászóljon (és tudna is hozzászólni higgadtan), ilyenkor betegszik meg, de azért a paplan alul is figyelemmel kíséri a vitát. A jó vitéz Herman Ottó viszi el neki mindennap a hírét, ki mit és hogyan beszélt.

Az első nap után azt mondta.

- Te, Ottó, hogy tud az a Kovács Albert ilyeneket beszélni?

- Hát, kedves bátyám - mondja Ottó -, ha az ember belekezd valami dikcióba, én is, te is, az orrunk után megyünk; hát persze egyenes úton érünk, ahova érünk. De látod ez a szegény Kovács Albert, ha ez is az orra után indul, hova érhet ez? Hiszen talán tudod, milyen jobbra-görbe az orrocskája...

Ebben aztán megvigasztalódott Hegedüs László nagy mosolyogva.

A tegnapi gyűlés után is beállított hozzá Herman Ottó.

- No, hát mi újság?

- Semmi.

- Senki se beszélt?

- Senki.

- Hát mért? Nem volt meg az ülés?

- De bizony megvolt.

- De hát akkor?

- Bombáztak, bátyám... a szászok bombáztak. Majd belesiketültem.

- Te, Ottó! - szólt ekkor Hegedüs László ünnepélyes arccal félkönyökére emelkedve. Hagyjunk fel a tréfás diskurzussal! Mondd meg nekem kik vannak még feliratkozva?

Herman elősorolta a neveket.

- Te, Ottó! Nekem vízióim vannak. De csukd be jól az ajtót,

Aztán halkan súgta a fülébe:

- Én attól félek, öcsém, hogy ez a Mészáros Nándor a döntő pillanatban »eláll«.

Herman arcán összecsoportosultak a ráncok, s aggodalomteljesen rebegé:

- Nem lehetetlen!

De azt akarta mondani, hogy »Bizonyosan!«

Ezen auspiciumok mellett virradt meg a mai nap, pergett le a mai ülés eleje.

Rakovszky István nyitotta meg a vitát. Beszédjének az akart lenni a poénje, hogy megleckéztesse egy kicsit Wolffot és Thalyt. Egyébként is inkább polemikus természetű beszéd volt. Pista úr csipkedett mindenfelé, jól rosszul, ahogy jött.

De okosan tette, mert ilyen szónoktól csakis ez az érdekes. Olyanszerű már ezen stádiumban a vita, mint a kriegsparthie a kuglin. Senki sem kívánja az egyenes biztos dobásokat... amikor előlről üti le valaki a királyt. Szabad már vándlizni is. Sőt még mulatságosabb ha úgy oldalvást vagy hátulról hullnak a bábuk.

Rakovszky pedig határozottan csak »vándlista«, hanem meg kell adni, hogy néha igen jól teszi fel a golyót, habár az is megesik, hogy gyengeségében ki sem ér.

...Tisza Kálmán pedig ezalatt folyton jegyzett... ceruzája rakta az ákumbákumot a kiterített fehér árkusra.

A folyosón mozgásba jött a párbaj-intéző egyesület minden tagja, lótás-futás, sugdosás a fülkékben, az oszlopok mögött. Szerep mindenkinek jut. Egyiknek pisztolyai vannak, azt ad kölcsön, a másiknak el kell szaladni az orvosért. A szekundánsok megbeszélik a legközelebbi teendőket. Minden bolond ember láthatja ebből, hogy párbaj készül, csak azt nem lehet tudni, hány.

A mágnás képviselők foglalják el a büfét; nekik nem kell a javaslat, csináljanak vele, amit akarnak a lateinerek! A nevelés csak nekik való!

Hanem a karzatot egyszer nem ülte annyi szép hölgy, mint ma. Talán Hoitsy fog beszélni? Kutatom az okát, töröm a fejemet rajta, de a föllépő szónokokban sehogy sem bírom felfedezni a csalétket.

No, de végre sor kerül Mészárosra. Nem áll biz az el, eszeágában sincs.

Megfogja a padot, görcsösen markolja meg az egyik kezével, hogy el ne essék, mert nem bolondság szűznek lenni, a tréma, a lámpaláz meglátszik a hangján, a mozgásán pedig a félénkség.

Elrecitálja a beszédét olyan oskolásfiú formájára (no lám, mégis látszik, hogy látogatta az iskolákat, már ti. főtan-felügyelő korában). A szolga egy poharat tesz a háta mögé. Hányja-veti magát, amíg beszél, ágál, hadonász. Az egész Ház feszült várakozásban van, hogy a poharat bizonyosan lelöki beszéd közben, s ennélfogva csattanni fog valami.

De nem csattant. Elmúlt ez a keserű pohár nemzetes Bakay Nándor uramról, aki nem szeretné, hogy a szegedi első kerület képviselője legyen a második a két szegedi követ közül.

Pedig ha a beszéd nem volt is szónoklati remek (mert istenuccse nem volt), az iránya igen helyes, s meglehetős objektíve forgatta meg a javaslatot, mint a pecsenyét a tűz körül, megmutogatván a jó és rossz oldalát is. Végre pedig, mint a jó mészáros, nem oda vágott, ahová nézett: a katolikus autonomiát követelte.

Trefort szájában egy apró ceruza volt, mindjárt lenyelte csodálkozásában.

E leírt viszontagságok után kiütött a vallási háború. De nem tréfálok, mert ez már komolyan az.

Mocsáry Lajos már megőszült, s eddig mindig liberális ember volt és magasabb szemponton álló, hogy azt ne mondjuk, államférfiúi gondolkozást tanusított.

És hát megeshetik... mert lám Apafi Mihály uram őnagysága hatvanöt éves korában lett szerelmes egyik udvari cselédjébe, s el akarta feleségül venni.

Miért ne történhetnék meg Mocsáryval is egy nagy visszamenetel?

Úgy bizony, nekidurálta magát, s lepipált minden felekezetet, különösen a katolikusokat. Hiszen úgyis eleget hatalmaskodtak a reformáció alatt, dukálna már, hogy most mi kálvinisták kerekedjünk felülre.

Mi volt a szándéka Mocsárynak? Nem tudni. Híressé akart lenni? De hiszen az már volt!

Vagy hogy az öregsége hitbuzgóvá, bibliássá (hm! Hol van, merre van most Bibliás Kiss János?) tette, s a kálvinistaságban találja az egyedüli üdvözítő vallást?

Az a kijelentése, hogy jó hazafiak csak a protestánsok lehetnek, nagy szenzációt tett. A kedélyek ingerültek kezdtek lenni. Az emberek összenéztek.

- Tegnap Thaly, ma Mocsáry, mi akar ebből lenni?

A katolikusok összeverődtek csoportokba, s az ellenmondások úgy zuhogtak a Mocsáry fejére, mint a zápor. Göndöcs ijedten forgatta szemeit, Latinovics zordonan nézett maga elé, Bende Imre imádkozott, Tisza pedig jegyezett... egyre jegyezett.

- Vallásháború! - dörmögtek az emberek. - A zsidók ellen kezdtük, most a katolikusok és a protestánsok közt fog kitörni!

- Merre van Prónay Dezső? Neki kellene felszólalni, ha Mocsáry elhagyja. Hadd hallanók a lutheránusokat is!

- Csakhogy Mocsáry nem hagyja el...

Pedig már unni kezdik, kivált a felekezet nélküli közönyösek, kik a folyosóra törekednek.

- Mégis botrány!

- A XIX-ik században.

- Felelni kell rá keményen.

- Okvetlenül.

- Majd megfelel mindjárt Tisza Kálmán.

- Hiszen ő is csak kálvinista.

- Igen, de még mellékesen okos ember is.

- Hát persze, s ez is csak valami!

És csakugyan Tisza állott fel, s elkezdte mosni Mocsáryt.

Ez úgy hatott, mint az ellenméreg. Mondták is mindjárt a katolikusok.

- Most már nem veszedelmes a vallási harc, ha csak kálvinisták közt folyik. Belőlünk nem eshetik el senki.

És igazán nem is esett el. A katolikusok legalább idáig egészen jól viselték magukat. A lutheránusoknak pedig volt eszük, hogy ne áruljanak el semmit a vélekedéseikből. A kálvinistáké a blamázs; azok közt is akadt azonban, aki megváltotta őket a szégyenkezéstől.

Tisza nem annyira beszédet mondott, mint inkább krokikat. Apró rapszódikus megjegyzéseket azon sorrend szerint, amint a slágvortokat megpillantotta a jegyzékén. A megjegyzések okosak voltak de a poénok, az epigrammai élek igen kopottak, például ilyenformák: »én a felnőttek oktatására nem vállalkozom« stb., de hatottak, roppant hatottak.

Úgy tett ma őexcellenciája mint egy-egy nagy szavalóművész a néma csendben, az érdekfeszítő figyelemben (minő már Deák óta nem volt egy hosszabb beszéd alatt) minden strófa után megállott, egy nyughelyet tartva, ott ahol nevetni vagy helyeselni kellett. Többé-kevésbé, inkább többé elsült neki minden strófa.

A beszéd után a miniszterek hozzájárultak, még Szapáry is (aki pedig tartja magát legalább is olyan embernek, mint Bismarck és Necker együtt) gratulálni, s ő elmondhatta valóban:

»Az én erőm ezeknek a gyengeségében vagyon. Menjetek cselédeim! Hajoljatok meg Mocsáry és Thaly előtt!«

*

A gyűlés után Herman ismét elvitte a mai tárgyalások hírét a beteg Hegedüsnek.

- Mi történt?

- Agyonütötték a kálvinistákat.

- Hála istennek! Köztük van-e Tisza is?

- Köztük... de úgy, hogy ő ütötte agyon a többit.

- Te, Ottó... Nézd meg csak kérlek a pulzusomat. Nem vagyok én hagymázban? Vagy hogy te beszélsz félre!

Két Berzeviczy ül a Házban: Irnák és Albert.

Ha a hallgatás arany, akkor Berzeviczy Irnák valóságos arannyá változott már. Haza kell vinni in massa, s odaadni az eperjesi aranyművesnek, csináljon belőle pecsétgyűrűket a választóknak.

Hanem a kis Albert, az már más. Albert valóságos második Baross Gábor, csakhogy szebb formátumban.

Irnák az ellenzéken ül. Albert a kormány konyhájában húzódott meg. Jó meleg hely, de őt azért mégsem teszi lustává. Szorgalmas és komoly igyekezetű fiatalember. Minden beszéde jobb, jobb!

Még csak a második tavaszt számlálja, és már komolyan számba vehető ember a parlamentben, sőt el lehet mondani, hogy a mostani termés legjava.

Övé volt a mai nap, pedig a nagy Wolff is beszélt. S mert a szászok nem járnak egyenkint, mint a ludak; még egy másik szász, Kaiser is belekottyant a javaslatba, mely talán sohasem fog véget érni, olyan élénk a kínálat és kereslet.

A folyosókon ezalatt valakinek eszébe jutott a kalendárium, alkalmasint Németh Bercinek, aki minden névnapot, minden születésnapot könyv nélkül tud.

Andrássy Gyulának ma van a 60-ik születésnapja.

Hallatlan az, hogy ez az ember, akire helyesen jegyezték meg, hogy sokkal fiatalabb a fiainál, már 60 éves aggastyán legyen!

Régi barátai közül (tempora mutantur, bizony nagyon kevesen vannak már) egy-kettőnek eszébe jutott gratulációt írni alá. Így aztán - amibe már nem hittünk többé - bejött megint az Andrássy-éra a folyosón, de csak egy félórára.

Egypár új anekdota is felszínre került megint róla. Hiszen örökké az anekdoták hőse volt ő.

Nehány anekdota szülte, s nehány anekdota temette el. Ötletekből volt a bölcsője, ötletekből a koporsója.

Bezzeg most már nem kapnak rajta a lapok annyira, se a közönség.

Járhat-kelhet már, sziporkázhat a »Bismarck barátja«, a nimbusz odavan...

S ez éppen úgy nem kerül vissza többé, mint a rendjelei.

Ad vocem rendjelek!

Néhány nap előtt ismét maga a gróf inkvirálta a törvényszéknél a tetteseket. Mégpedig oly kedélyesen csevegett a tolvajokkal, mintha valami szalonban lenne.

Sőt még fel is derítették őexcellenciáját.

- Mondja el, kérem, miképp határozták el a betörést, s miképp jöhettek fel oly észrevétlenül - kérdé a főtolvajt.

Az aztán egész nyíltan kezdi beszélni:

»Hát kérem, arra ténferegtünk egy estefelé, én meg két pajtásom. Azt mondja ez a "szemölcsös":

Ejnye, be szép ház ez! Ugyan kié?

Mire így kiált fel a "bögre nyakú" cimborám:

Hohó, fiúk - itt jó lesz körülnézni. Ebben a palotában, úgy beszélik, négy szekérnyi arany van, mert itt a "király pajtása" lakik.«

Andrássy elnevette magát e passzusnál, kivette tárcáját, s egy tízforintost adott ajándékba az orgazdának.

A tolvajok egészen megszerették már vége felé a grófot a jó modoráért, s neki is nagy mulatságot szereztek a gazfickók.

*

Meg nem állhatom, hogy ide ne jegyezzem egyik kitűnő mondását, melyet Éber elméje tartott fenn az utókornak.

Hosszas volna elmondani, milyen dologról volt szó, melyet a király őfelsége óhajtott volna, ha keresztülmegy a parlamentben.

- Ne kívánja, felséges uram - mondja a miniszterelnök (mert még a miniszterelnöksége idejében történt) - én legalább nem merem tanácsolni felségednek...

- Tehát lehetetlennek tartja ön?

- Nem, csak célszerűtlennek - szólt Andrássy.

- De lássa, én szeretném, tegye meg!

Andrássy hallgatott.

- Hát akkor legalább ígérje meg.

- Ja Majestät - szólt a gróf bizonyos határozottsággal, mi különben nem volt sajátja - versprechen ist schwer, halthen ist leicht!

A király elmosolyodott. Ez éppen a német közmondás, de megfordítva. Tetszett neki az erő és a gavalléria, ami ebben a felfogásban van, s többet sohasem hozta elő kívánságát, melyet azért nem hoztunk elő most mi sem.

*

Most pedig térjünk vissza megint az üléshez ez adoma után, melyért örök kár, hogy nem később történt, mikor a Bosznia okkupációját kívánták Andrássytól, s melynél kétszeresen felsóhajthatunk, mert most már a német variációja van divatban.

Az ülés legérdekesebb része az ónodi-epizód volt -, de nem Ónody Gézát értjük, mert az ő napja már leáldozott a második Eszterrel.

Hanem értjük Thaly párviadalát Rakovszkyval. A jó Thaly szellemharcokat vív. Mindig elhozza magával a küzdtérre Rákóczi daliáit. Annyira beleélte magát e korba, hogy ezek nélkül ő nem mehet sehova. Ott ül a balján a vén Bercsényi, s nyers kemény igazságokat sugdos a füleibe, látja Kollonicsot a túlsó oldalon s vérbe borul a szeme a dühtől... Ott ül valami képzelt trónuson maga Rákóczi Ferenc is, fönséges nyugalommal, s habár nem integet neki szemöldjeivel, ő mégis leolvassa az arcáról, mit akar, hogy mondjon...

S amikor ő maga (ti. Thaly) kifárad, megszólaltatja őkegyelmeiket, nagyságos és kegyelmes uraimékat, s az ő buzogányaikat csattogtatja meg.

Azonban Rakovszky István, aki bizonyosan még most is haragos indulatot táplál a fejedelem iránt, amiért ősét, Menyhért urat lekoncoltatták, nem hagyja annyiban a dolgot, s kéri a kurucok mondásait kikorrigálni.

Hanem iszen méregbe jön emiatt Thaly Kálmán, s odacsapja Rakovszky árulását a dédunoka fejéhez...

A dédunoka pedig mit tegyen, bizonyítgatja, hogy büszke reá, ami egészen hasonlított arra a katona földijére, akinek megmagyarázza többi közt a káplárja, hogy legyen kevély arra, hogy a ruhája mindig tiszta.

Kérdi aztán egyszer sok idő múlva a káplár:

- Mit csinálsz, fiam?

- Kevély vagyom.

- Mire vagy olyan kevély, édes fiam?

- Kevély vagyom a nadrágomra.

A Ház ma kevésbé unatkozott, mint tegnap, de mégis eleget; keserűsége azonban határozottan kevesebb volt a felekezeteknek, sőt egy öröm is érte: Lesskot már nem hagyták az idő előhaladottsága miatt szóhoz jutni.

Ő holnap reggel lesz az első szónok! Minden embernek jól esett ez a kijelentés. Mert mindenki tudja, hogy tovább alhatik a rendesnél egy egész órával.

Az egész vita színtelen már, színes csupán a karzat, hol valóságos virágkiállítás volt ma. Itt egy kék fátyol, mellette egy fehér ködmönke, ott egy halvány zöld strucctoll, szép pirospozsgás arcnak a bevégződése, amott egy vérvörös szalagos bébé kalap, ez ma a királynő (a szép Rudnay Ilona k. a. fején van). Trefort - ha komolyan fölvesszük - büszke lehet, hogy ő csalja ide a legszebb közönséget. Különben a hölgyeknek igazuk van, ha olyan nagy számmal jönnek, ők vették észre legelőbb, hogy itt tulajdonképpen csak szépirodalmi előadások folynak.

Hanem a dolog kölcsönös.

A Ház vonja a karzatot, s a karzat vonja a Házat. Mióta a karzatok ilyen ragyogók, azóta mind ott könyökölnek a fiatalabb képviselők, még Rohonczy Gida is bebotlott, s leült a habarékpártra.

- Mért nem inkább ide hozzánk? - mondja neki Szalay, aki szörnyen meg van ijedve, mert öt esztendő alatt minden ember vagy kihalt vagy kibukott abból a padból, amelyben ő ül. Az ősfoglalók közül Hollóssy volt az utolsó: ő sincs már többé szegény.

Rohonczy a fejét rázza. Még, azt mondta, nem döntött véglegesen. Addig tehát kénytelen volt egy ideiglenes helyet keresni. S ott a habarékpárton minden hely ideiglenes. Az a purgatórium. Oda taszította fel Tisza a Tartarusból. Majd ezután válik meg a többi.

Különben sem a hely teszi az embert; aki zöld alsónak született, sohase lesz veres kétszem!

Lessko István kezdte az ülést és Grünwald végezte be. Mintha az ember a pincéből felmászik a torony tetejére verebet szedni...

De még közbül jött Prónay Dezső és Hoitsy Pál.

Prónay Dezsőről már sokszor fecsegtem ezen a helyen, ösmerik már kívül-belül az olvasók: testileg vézna, szellemileg izmos legény, hanem Hoitsy Pálnál érdemes lesz egy kis lélegzetet venni.

Hoitsy saját erejéből emelkedett fel a parlamentbe, ő nem olyan alak ott, akit a megye szalasztott ide vagy hatalmasoknak szárnya hozott el idáig; erős egyénisége van, s ez még mielőtt kilépett volna a sorompókba, tiszteletet szerzett neki pártjában. Nagy remény fűződött hozzá, de ő ezt mind felülhaladta messzire.

Tudós, de nem pedáns és egyoldalú, művelt ember tetőtől talpig. Minden iránt van érzéke. Világos fő, kiben összeolvad szerencsésen az idealizmus a realizmussal. Ez az anyag, melyből a nagy embereket gyúrják.

Az ő beszéde, melyet ma tartott, egészen megfelelt egyéniségének. Az a beszéd messze túl van a magyar nívón. Ő nem úgy állt fel, mint rendesen jelesebb szónokaink is, hogy megtartsák a szokott észbeli gimnasztikai gyakorlataikat, s megcsillogtassák tekintélyük öregbítésére időről időre gondolkozásuk gyümölcseit. Ő akart valamit. Azt akarta kimutatni, milyen abszurdum a régi klasszikus nyelvekkel való túlterheltetése az ifjúságnak, s az egész nevelési rendszer. Minden erejét ennek a megvilágítására csoportosította, azért hatott jobban, mint bárki más.

Ha minden képviselő így fogná fel rakéták elsütögetése helyett feladatát, nem lennének a hosszú viták se unalmasok, sőt inkább sok tanulság volna azokban!

Hanem itt senki sem akar okulni, mert mindenki a legjobban érti a kérdést, azért hát »halljuk, halljuk Göndöcsöt!«

S a jó Göndöcs atya, mintha fizetve volna azért, hogy a tisztelt Házat földerítse, ártatlan mosollyal rágyújt, amikor csak kívánják. Fuvolaszerű, siránkozó hangja kellemesen csiklandoztatja az idegeket. Hiszen olyan kedves a kis öreg, hogy lehetetlen rá megharagudni. A játszi gyermetegség és szűzies naiv észjárás szivárványos bugyborékai, amiket mond. Igazán nem szabad őt kinevetni...

Őneki se kell a görög nyelv...

- Benedek - kiáltják neki -, fáklyás zenét akarsz a diákoktól?

... Az egyház az anya, őszerinte, az iskola a szűz leányzó. Uraim ne vegyük rossz néven, ha az anya félti a leányát őexcellenciájától, a kultuszminisztertől...

Nagy nevetés. Németh Berci közbekiált:

- Tempi passati!

A miniszter maga is nevetve tiltakozik a gyanúsítás ellen. Mire enged Göndöcs, s gyermetegül kiigazítja...

- Igenis, nincs oka a leányzót a miniszter úrtól félteni.

De ki győzné elszámlálni azt a sok tréfás intermezzot, ami akaratlanul sikerül neki, s éppen azért sohasem lesz olyan ízetlen, mint például valamikor a Dobsa Lajos beszédei voltak, vagy a Prónay Dezső mai kifejezése, hogy a szászok fogadatlan prókátorok, akiknek mindenki tudja mi a fizetésük...

- Zsindely van a házon! - szólt önkénytelenül Prónay Gábor.

Beszélt még Csiky Kálmán is, elég okosan és elég folyékonyan. Sőt még egy fiatal szónok próbálta az erejét: Prónay Gábor.

A folyosókon, hogy szokás szerint erről is megemlékezzem, nem volt ma semmi.

A párbaj-intéző részvénytársaság újra mozgásban van, de még csak korai előkészületekkel.

Kérdezem Szalayt:

- Ugyan kérem, mondja meg nekem, nem unták még meg az örökös segédkezést?

- Ha kénytelenek vagyunk, mert mindenki bennünket hív.

- És miért?

- Ön nagyon naiv, uram - egyszerűen azért, mert mivelünk sokkal jutányosabb a párbaj.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy nekünk a tömeges megrendeléseknél fogva orvos, fiákeros negyven százalékot enged.

A logokosabb mondás azonban mégis a karzatról datálódik a mai napról, egy éltes asszonyság szájából.

- Vagy ezer bálban voltam, leányocskáim, fiatal koromban, de mégse ültem félig annyit, mint ez a szegény Szathmáry Gyuri.

Azt majd húsvétkor, mert eltart addig, késsel fog kelleni lefeszegetni az előadói székről.

Aki még eddig nem jött ki a béketűrésből ennél a hosszadalmas vitánál, az megérdemli, hogy ezt a karcolatot is végig kelljen még olvasnia.

Ergo - placeat!

Van nekem egy igen kedves barátom, László Miska, aki föltette magában, hogy mint tanférfiú, de már azt a vitát végighallgatja, ha törik-szakad az írói karzatról.

Első nap egészen jól találta magát.

- Istenuccse, mulatságos ez az országgyűlés!

Második nap fanyar ábrázattal mondja:

- Barátom, fene dolog itt ülni négy óráig!

Harmadnap felsóhajtott:

- Borzasztó ezeket hallgatni.

Negyednap egészen meg volt soványodva, csak a szemeiben csillogott egy kis öröm, midőn az ülésnek vége volt.

- Nem adom száz forintért, pajtás, hogy nem vagyok képviselő.

- Pedig azt hittem Miska, erre spekulálsz. Mert ha mind betelepíted a csángókat, éppen kitesznek egy választó kerületet.

- Esküszöm, soha...

- Elég!

Ötödnap már ősz hajszálak mutatkoztak a, haja között. A Prónay Gábor beszédje alatt szemlátomást őszült.

Ma hatodnapra meg betegen fekszik szegény. Mint hallom, tengeri betegséget kapott a beszédektől.

S ezzel rövidem mintegy jellemeztem a rettenetes szóhullámokat.

Mint Aphrodité, emelkedett ki azonban e hullámokból a derék Hoffmann Pál. Rekedtsége éppen nem gátolta meg, hogy lendületet adjon annak a vitézi harcjátéknak, mely a szászok ellen kifejlődött. Szép, átérzett, eszmékkel gazdag beszédet mondott, melynek az a sora, hogy »aki e hazában nem teszi magát képessé a magyar kultúrára, az talán lehet művelt ember más országban, de e hazában nem az«, megérdemelné, hogy mottónak vésettessék fel a Mileticspénzekre és a szász fakardokra.

Ellenben eltekintve ettől, csupa hiábavaló idővesztegetés a szászok fejét mosni. Hadd csináljanak, amit akarnak.

Legjobban tett ővelük vagy hat év előtt egy olyan vita alkalmából, midőn éppen nekik kellett volna szólaniok, a boldog emlékezetű Beöthy Aldzsi, alkalmasint felsőbb megbízásból.

...Aldzsi ugyanis Szebenből feladatott nekik egy álsürgönyt valami barátja által, amelyben a szász püspök megsürgönyzi, hogy ekkor és ekkor délelőtt tizenegykor Pesten lesz az »Angol királynő«-ben, s fontos ügyben akar velök beszélni.

Nosza lett riadalom a szászok között... frakk-kefélés, fehérnyakkendő vasaltatás. S a másnapi döntő vita alatt nem lábatlankodott ott egy sem. A derék Trefort nem győzött csodálkozni a csodálatos jelenségen.

A szász követek ezenközben mind összegyűltek az »Angol királynő«-nél.

- Hanyadik szám a püspök? - kérdezik a kapustól.

- A püspök nincs itt szállva, hanem úgy gondolom, hogy ő volt itt reggel, ha ugyan önök a szász követek.

- Mi vagyunk!

- Ez esetben ő volt minden bizonnyal. Azt hagyta hátra, hogyha előbb jönnének, legyenek szívesek várni egy picikét.

A szászok vártak türelemmel, s amíg vártak... vártak, addig a Házban szó nélkül hajtatott keresztül a javaslat.

Akiket a mese tovább is érdekel, azoknak megsúghatom, hogy a püspök nem jött el, s amikor Aldzsi az ülés után véletlenül odamegy ebédelni, gúnyosan szólítja meg Zayt:

- Mit csináltok itt, Adolf?

- A püspökünket várjuk.

- Ejnye! Ha megjön, küldjetek be értem is az ebédlőbe. Szeretnék neki kezetcsókolni.

Tudós Orbán Balázs is a szászok ellen polemizált, mégpedig új oldalról. Bebizonyítja nekik, hogy ők még csak nem is szászok. Amin ezek felette elbúsulnak vala. Mert hát mik is ők akkor?

Azt mondja, szeretné őket zálogba adni, hogy mint hajdan a szepességi városok, ott tanulnák meg a hazaszeretetet.

- Ugyan ki venné el ezeket zálogba? - sopánkodik Madarász.

- Odaadnánk ingyen - véli Kiss Albert.

- Még ingyen is úgy volnánk - elméskedik Bölöny József -, mint amikor Moháczi bácsi sóhajtott fel hogy: »Elvesztettem az étvágyamat!« Mire azt feleli neki valaki: »No, jaj annak, aki megtalálta.«

A jelentékenyebb képviselők közül még Lukács Béla beszélt, olyanformán, mint kedves Teleki Sándor bátyánk szokta, hogy a beszéde fölébe bátran odaírhatta volna:

- Szíves üdvözlet az erdélyi katolikus státusnak! -

Különben Lukács Béla okos fej, ízléssel bíró ember. Nem mondott semmi olyat, amit már hallottunk, de az igaz, olyat sem, amit még nem fogunk hallani.

A beszélők sorozata még hosszú,... szörnyű hosszú... s e rettenetes étlapon, nincs semmi más inycsiklandoztató már, csak Németh Albert.

A hetedik nap... melyen az Úristen is megpihent.

Itt is megpihent a Ház a folyosókon, mert Dobránszky Péter beszélt másfél óráig. S hogy unalmas ne legyen, közbe németül is olvasott fel, hanem azért mégis unalmas volt.

Azazhogy nem volt unalmas, mert e beszédet mindenki arra használta fel - azok, akik bennmaradtak -, hogy a saját gondolataikkal foglalkozzanak.

Csak Madarász bácsi hallgatta figyelmesen, mintegy tüntetni akarván, hogy ő németül is tud. S a tisztességesebb szavaknál, amiket ő is értett, minő például a »Realschul« ismerősen bólingatott a fejével.

Legfurcsábban járt Wahrmann Mór, aki múlt pénteken közvetlenül Hoitsy Pál után látta a padban fölemelkedni Dobránszkyt...

Megijedt erre Lipótváros érdemes képviselője, s rohant a ruhatárba a télikabátja felé.

- Hova olyan sietve, Móric? - kérdezé Wodianer, mint majd fellökte.

- Futok a Dobránszky beszédje elől.

Hanem Dobránszky múlt pénteken nem azért kelt fel, hogy beszéljen, s ez a csalódás, mely akkor elrémítette Wahrmannt, szörnyen konfúzussá tette ma.

Szombaton sábesz lévén, nem jött be Wahrmann, hát uramfia, amint ma délelőtt beállít, eliszonyodva látja, hogy még mindig Dobránszky beszél.

- A Krisztus kínszenvedéseire, urak... hát mi történt ezzel az emberrel? - interpellálja Karátsonyi Guidót.

- No bizony, hát egy kicsit sok mondanivalója van.

- Micsoda? Nektek csak egy kicsit van az, ha valaki harmadfél napig beszél?

Megriad erre gróf Karátsonyi, s nagy szemeket mereszt.

- Lehetetlen! - hörgi csodálkozással. - No, én azt hittem, hogy csak ma kezdett beszélni. Szörnyűség! Példátlan a parlamentek történetében... No, ezt sohasem hittem volna...

- Hát persze nem voltál itt se tegnap, se tegnapelőtt - mondja Wahrmann.

- Dehogynem, dehogy. Itt ülök én, barátom, szorgalmasan ebben az egy helyben hat egész napja. Hanem azt nem tudom soha, hogy ki beszél és mit beszél... Ez nem sikk! Ez nekem rangomon alul van. Egy mágnástól elég annyit tudni, hogy beszél valaki, s punktum.

Még ennél is sokkal tragikusabb a derék hű Kemény Kálmán esete, kinek halaszthatatlan családi dolgai lévén, a múlt hét elején elutazott Erdély be, de azon Trefortnak tett ígérettel, hogy a szavazásra törik-szakad megérkezik.

Mikor elment, még huszonnyolcan voltak felírva a szólásra. Csinált magában egy kompútust, megátolgatván a felírottak természeti tulajdonságait, bőbeszédűségét, a körülményeket, a fel nem írottak türelmetlenségét, s denique kiszámította, hogy valószínűleg ma hétfőn lesz a szavazás...

Sietett gyorsvonaton, ameddig a füstös közlekedik, azontúl pedig váltott fogatokon lóhalálban oda és vissza; végre ma tizenegy órakor úti portól lepve, lélekszakadva, lihegéssel becsörtet a tisztelt Házba.

- Nem késtem el? - kiáltja Kovách Lászlónak.

- Nem - mondja ez keserűen.

- Hála istennek - szól megkönnyebbülve.

- Hány van még a beszélőkből?

- Úgy circiter huszonhét eddig.

- Szent ég! Hát melyik javaslatról beszélsz te?

- Ej, hát a tanodairól.

- Seregeknek ura! Mondd meg hamar, ki volt az az egy ember, aki azóta beszél?

E tarka jelenetek után bátran átmehetek arra, hogy a jámbor Wolff ma kijelentette, hogy ő nem volt sohasem »Farkas«, apja, nagyapja mind Wolffok voltak. (Az én külön Farkasaim, mint biztos forrásból értesülök, erre a kijelentésre bankettet rendeznek ma a Marschalnál.)

Ha elmés ember volnék, azt a remarque-ot tenném itt, hogy Bódogh Albert is segített Dobránszkynak boldogtalanná tenni a tisztelt épületet, mert a képviselők nem igen hallgatták.

Hanem annál több figyelemben részesült Pulszky Guszti; aki dacára annak, hogy egyetemi professzor, érdekesen-okosan és tömören szólt a javaslat mellett, a felekezeti szempontok háttérbe szorítását kisebb bajnak tartva, mint az államéit. Szilágyi Dezső szeme boldogan pihent rajta. S mikor felhangzott szavai után a helyeslés, gyönyörteljesem mondá:

- Látod, látod!

S ebben benne volt az öröm, a megelégedés, a pártfogás és a kevélység érzete.

- Kár, hogy nem vagyok felíratkozva - szólt aztán -, mert most kitöröltetném magamat.

- Oh, minek okoznál énmiattam fájdalmat a Háznak? - szólt Gusztika elérzékenyülve, s kevésvártatva elhagyták mind a ketten a termet olyan arccal, mintha most már az egész világ minden dolga el lenne végezve az utolsó jottáig.

Pedig még Ugron Gábort sem a gólya költötte... S míg a hívek Polónyi vezérlete alatt odakünn a folyosón a »Macesz« című napilapot igyekeznek megalapítani, addig Gábor úr odabent védszárnyai alá veszi őfelségét (Ugyanis gyomorhurutja van szegénynek!) Tisza Kálmánnal szemben.

Tisza Kálmán megijed, hogy ő a királyra tör, és jegyezni kezd.

Kemény Kálmán azon tűnődik, ne utazzék-e vissza megint Erdélybe? Hiszen egy hét múlva már harminchárom ember lesz feljegyezve a szólásra.

A folyosókon ma a jó Teleki Samu gróf volt a nap hőse, aki onnan nevezetes, hogy ő ejtette el Erdélyben a legtöbb medvét s rettenthetlenségét még inkább illusztrálja az, hogy a nagy Futtaki-ba is bele mert kötni, de azt még ő se bírta elejteni.

Ott járt-kelt kopogva mankóival, s mesélgette a kíváncsiaknak a szegény Atzél Béla esetét, kire megírhatnák azt a verset:

»A revolvertől megszabadította magát, de a vadászkésnek nekiment.«

Dobránszky Péter úr megharagudott a tegnapi karcolatban azért a szóért, hogy ő unalmas...

Visszavonom, mert ő ellenkezőleg nagyon is mulatságos az alábbi nyilatkozatával:

»Tisztelt. Szerkesztő úr! Nagy köszönettel tartozom a "Pesti Hírlap" munkatársának, ki "A t. Házból" vett szeszélyes torzképeivel oly szellemesen nevetteti meg az embert, és csak azt sajnálom, hogy bizony neki énbennem a jövőben sem lesz valami sok gyönyörűsége, mert én ezután is mindig "unalmas" fogok a Házban maradni.

Már ezt az én felfogásom unalmassága hozza magával, mert én az ország nagy életkérdései felett tanácskozó honatyák gyűlését nem tarthatom cirkuszbeli bohócok bukfencező színterének, hol a honatyák a karzat gyönyörködtetésére rendezzenek botrányokkal, ízetlen személyeskedésekkel olcsó mulatságot.

Én ezután is dolgokkal és nem személyekkel fogok foglalkozni az ország házában, és így előreláthatólag megmaradok továbbra is ingyenes laptölteléknek a "Pesti Hírlap" számára.

Jutalmam e szolgálatért remélhetőleg ezután is az a jóízű kacaj lesz, melyet a "Pesti Hírlap" kedélyes torzképeinek fogok köszönhetni, mely élvezetért fogadja a kedves művész előre is hálás köszönetemet.

Dobránszky Péter,
orsz. képviselő.«

Ha pszichológus volnék, azon tűnődném most, vajon apprehendál-e Dobránszky Péter úr, vagy csak kedélyeskedik, mint az én kedélyes Farkasaim a minap?

De nem! Dobránszky Péter úr nem kedélyeskedik. A Péterek mind igen mogorva emberek. Aztán Dobránszky úrnak tökéletes igaza van arra nézve, amit a honatyák cirkuszi hajlamaira mond, de hát én istenem, leben und leben lassen, miből élnék én, ha minden ember csupa könyvekbe való színbölcsességet beszélne?

Aztán nem is kellene azt olyan nagyon zokon venni... hiszen mióta Zayt hallottam ma, azóta úgy rémlik nekem, igazságtalanságot követtem el.

A nagy Zay egészen megváltoztatta a fogalmat e tekintetben. Ami tegnap még hosszú volt, az ma már kurta, ami tegnap unalmas volt, az ma érdekfeszítő. Mert amennyire elhomályosítja a jót a jobb, éppúgy bearanyozza a rosszat a rosszabb. (Lánczy Gyula jövője most már meg van alapítva, nagy orátor lesz belőle.)

És hogy miért mondtam legkivált unalmasnak Dobránszky urat... arra nézve elmondok neki egy anekdotát.

Úrnapján, mikor a katonákat kirukkoltatták a templom elé parádéban, a főhadnagy végignézte őket. A csinos legényeket előre állította, s a viseltes ruhájúakat pedig, ne rontsák itt az illuziókat, beküldte gyónni:

Mikor aztán a pap kérdi az egyik katonát: »Miért vagy itt, fiam?«

- Biz én csak azért, főtisztelendő atyám, mert egy kicsit kopott a waffenrokkom!

No, hát úgy van az, hogy néha bizony nagyon különös okok miatt kerül az ember valamibe.

A jó Apafi Mihály uram például, ha az »innyaadója« (főpohárnok) nagyon meggondozta az ebédnél, minden járókelőt megtett nemes embernek. A kegyetlen Zan-Ekbar pedig, ha esős idő volt, minden mellette elhaladónak leüttette a fejét.

S a világnak mindezért mégsem lett semmi baja. Az továbbhaladt az ő uralkodásuk után is egész a Tisza Kálmán uralkodásáig. Hogy tovább is viszi-e, az már kétes. Én azt hiszem, hogyha a Plantamour kométája nem tett kárt benne, az én megjegyzésem sem zökkenti ki a sarkaiból.

Azért hát kössünk békét... hiszen csalódni emberi dolog - lám a publikum is mennyire csalódik most - azt hiszi Zayról fog olvasni, pedig Dobránszkyról írok neki.

Hogy azonban az asszonyok előtt (mert gondolom emiatt történt a felszólalás) ne diszkreditáljam, kijelentem, hogy engem pártelfogultság is vezethetett. Az az igaz, amit a karzat ítél a tegnapi beszédéről. Kár, hogy a karzatnak nincs orgánuma. A szép fekete és kék szemek beszélnek ugyan, magasztalón, vagy elítélőn az egyes beszédek alatt, de nem kerülnek a nyomdába, már ti. nem az asszonyok, hanem beszédeik.

Most azonban menjünk át Zay Adolfra.

Mikor beszélni kezdett, a képviselőház legnagyobb része kivonult a folyosókra.

Ott aztán kérdezgették, hol az új kijövőktöl, hol teremőröktől:

- Ki beszél? - Zay.

Egy óra múlva megint kérdezi az előbbi honatya:

- Ugyan ki beszél?

- Zay.

Egy félóra múlva.

- Mi van most odabent?

- Zay.

Fulmigatíve biggyeszti fel ajkait az illető, veszi a kalapját, s átmegy villásreggelizni a Szikszayba, mert már Zayt, csak mégse hallgatja meg. Egy óra múlva visszakerül ismét a korridorra.

- Mi történik?

- Zay beszél.

Megfordul, egy hosszú sétát tesz a Váci utcában, egy váltóadósságot csinál útközben, s mire a fölvett pénzt szinte útközben nagyobbrészt elkölti, megint önkénytelenül is oda viszi lába a Házba.

- Nos, hogy állunk?

- Zay beszél!

Huh! Ez már rettenetes. Ez már borzadályos valami! Azazhogy ez már sok, ez már több a soknál! Ez már odáig megy, hogy virtuozitás. Ezt már meg kell hallgatni.

S bemegy s látja, hogy az egész Ház ott ül türelemmel és bámulattal. Senki sem mondja, már elég, senki sem kiáltja: eláll. Mindenki átérzi, hogy ez epocha lesz, hogy ez egy természeti tünemény. Madarász József azt állítja, hogy ennek sohase lesz vége, ki fog kelleni venni a nyelvét és külön agyonütni. Ki vállalkozik reá?

Halász Géza bácsitól orvosi véleményt kérnek, hogy mondja meg, miféle nyavalya lehet az?

S mindenki azon bámul, hogy jegyzet sincs előtte. A fejéből mond el egy egész kötetet. Ez oszt' a virtus!

Még otthonról is eljöttek a közelebb lakók meghallgatni, mert gyorsan híre futott a városrészben, hogy megvan a perpetuum mobile, s nincs az a földi hatalom többé, amely azt még egyszer megállíthassa.

Milyen szégyen, gyalázat, mennyire lefőznek mindig bennünket ezek a nemzetiségek!

Tavaly a híres Gyömbér János több mint száz napig aludt egyhuzomban, s erről az sült ki, hogy nem a mienk, mert tót.

Most itt a másik celebritás, s az se a mienk, mert szász!

Ember még olyan meglepetést nem látott, toll azt leírni nem bírja, ha szivárvány színekkel rendelkeznék is, amekkora volt, midőn Zay végre leereszté a jobb kezét, aztán a balt, fölemelte fejét magasra, hangját kieresztette dörgőnek, szemeit, melyeket ide-oda forgatott, lesütötte, ajkai becsukódtak, s mély csend lett a teremben.

- Hogyan? - riadt fel minden ember. - Hát nem örökké így lesz ez már?

Zay leült. De senki sem akarta elhinni, hogy ő leült. Mindenki odanézett, hogy nem a föld nyelte-e el egyszerre, mert ez sokkal valószínűbbnek látszott, mint hogy ő maga magától hagyta abba a szót.

Megírnám azt is, hogy miről beszélt, de azt talán senki sem tudja a világon, mert nincs az az ember, ki el ne felejtette volna a beszédje elejét, míg a közepéig jutott.

Szebenben, mint hallik, még a délután folyamán egy részvénytársaságot gründolnak a szászok, mely egy nyomdát fog vásárolni abból a célból, hogy a Zay beszédét kinyomassák benne.

Eleinte Polónyinak tették azt az ajánlatot, közölje az új lapban folytatásokban.

Polonyi számítgatni kezdett:

- Nem lehet - szólt aztán -, a lap csak a jövő választásokig van asszekurálva.

Már Zichy Jenő is hanyatlik erejében. Lévay Henrik leteperte.

Az ő dicsőségéről zeng hegy, völgy, berek és képviselőházi folyosó.

Karátsonyi Guidó gróf szatirikus mosollyal dünnyögi:

- Én is így kezdtem!

- Persze, hogy te is így kezdted, csakhogy váltakozóbb szerencsével! - mondja egy öreg barátja.

Nem nyughattam meg, míg meg nem tudtam, mi volt az a »váltakozó szerencse«.

Hát az volt, hogy Karátsonyi Guidó még mielőtt nem volt gróf, azzá akart lenni. Az első lépése az volt, hogy egyszer csak kilépett a homályból, s negyvenezer forintot adott az Akadémiának.

- Ejnye, micsoda derék ember ez! - mondták a magyarok, s egyszerre jócsengésű lett a Karátsonyi név!

De Karátsonyinak még több kellett. No, ha ti olyan nagy lármát, olyan örömzajt, hűhót csináltok negyvenezer forintért, hát majd kiadok én még most egy nagyobb tromfot s kivett a fiókjából százezer forintot, s elvitte Albrecht főhercegnek, hogy az fordítsa valamely tetszése szerinti jótékony célra Magyarországon.

A főherceg fogta magát, s egy német gimnáziumot alapított belőle Pesten.

S erre a magyarok elkezdtek nagyon mélyen hallgatni Karátsonyi Guidóról.

Egy elmés ember pedig látván e visszatetszést, melybe ártatlanul került Karátsonyi, így szólt:

Szerencsés ember! Népszerűséget vett negyvenezer forinton, s mindjárt túladott rajta százezren. Nem minden embernek sikerül ez így!

*

A kilencedik napja volt a vitának. Míg egyrészt kilenced napra nyílnak meg a kis macskák szemei, addig másrészt kilenced napra elalszik a medve is a havon.

Így lett az körülbelül ma is. A jelentékenyebb szónokok föllépése volt. S még a legmakacsabb öreg hallgatók is kimerültek, és otthon maradtak.

A folyosók ki voltak halva, kriptai csend uralkodott az épületben, csak a vén teremőr, Fodor lépései hangzottak kísértetiesen.

Bent hetven-nyolcvan képviselő népesítette a zöld padokat. Többnyire gyomorhurutos emberek, akiknek jól esik nézni, hogy kínlódik ott székében Trefort, mert azalatt, míg őt sajnálják, legalább elfelejtik a saját bajukat.

Pedig nem volt valami gyilkos, unalmas ülés. Sőt tekintve, hogy a petróleum már elégett, elég jól pislogtak a kanócok.

Szalay Imre bal lábbal kelt fel ma, s azonfelül meglátott egy a Házban szétosztott nyomtatványon egy kétfejű sast. No, az ugyan a Madarász reszortjába tartoznék, hogy ezt a madarat eltüntesse a képviselőházban megjelenő nyomtatványokból, de Imre fürge gyerek, s nagyon is tudja, mitől döglik a légy... Otthon ezt nagyobba veszik, mintha ő csinálta volna meg Csemegi helyett a büntetőkódexet, mely pedig úgyis olyan, mintha ő csinálta volna.

Az első szónok Lánczy volt. Lánczy a klasszikus nevelést óhajtja.

- És a kiborotvált szakállt - jegyzi meg Czirer Ákos...

...Mellette van a törvényjavaslatnak... mert, hogy a magyar nemzet a létért való harcban fel legyen fegyverezve a helytállás leghatékonyabb eszközeivel, ez volt szólónak kora ifjúságától kezdve a religiója...

- Hát azelőtt? - dünnyögi Krisztonkovich Ede, aki mindenbe minduntalan beleszól, de olyan szerencsétlenül, hogy sohase jut be a gyorsírói jegyzetekbe. Én nem tudom, miért olyan nagy ellenségei a Maszákék?

Különben Lánczy beszéde elég ügyes volt, egy kicsit doktriner ugyan, száraz és hév nélküli, de látszik, hogy nem a falusi szemétdombról nézi a kérdést.

Ha mondhatjuk némely szónokra, hogy »haza beszél«, Lánczyra azt mondhatjuk, hogy »Grünwaldnak beszélt«.

De a legnagyobb meglepetést ma a Kiss Albert beszéde keltette. Nézze meg az ember ezt a Kiss Albertet! Ki hitte volna róla?

Tűzzel, lelkesedéssel, kereken, gördülékenyen mondta el velős kis beszédét. De 'iszen mégiscsak kemény gyerekek ezek a kálvinista papok! S azonfelül a magyar nadrág hanyatló renoméja is újra vissza van állítva.

A Házban a vita végére maradt szónokokat »kurta emberek«-nek szokták nevezni. S ezek a kurta emberek kitettek ma magukért...

Mert ha nem azért ülnék most ennél az asztalnál, hogy minden emberre valami rosszat mondjak régi szokás szerint, a múzsát kellene segítségül hívnom jó Bartha Miklós diadalmas virtuskodását megzengeni.

Lassan, folyékonyan beszélt, kellemes csengésű hangon, szépen poentírozva. Egészen fölépített szónoklat volt és tartalmas. Hús és csont, nem pedig üres hólyag.

Hanem hát azért igaza volt a szegény Trefortnak is, aki mint a megsózott hal-csík hánykolódván székében imígy tűnődék:

- Mi az istenyila igaz már? A szászok azt mondják rólam, hogy magyarosítok. És ezért szidnak. Bartha pedig azt állítja rólam, hogy germanizálok. És azért szid.

De nem sokáig tűnődhetett, mert íme kiáltja már a jegyző:

- Mladi Pán Tischler!

- Cso rozkázsu? Vagy igaz, beszélni fogom. Mert beszélni kell. Aki azt mond a ferbliben, hogy »cu«, annak nincs semmi, aki semmit se mond az országgyűlésen, az azt mondja »dru«: annak sincs semmi az ő fejiben. Tehát tisztelt Ház!... stb.

Tischler kedves úriember, csak az nem szép tőle, hogy németnek adja ki magát, mikor ő tót. Abba lyukad ki, hogy a németek ővele együtt örömmel fogadják a javaslatot.

Trefort (félre): Hát eszerint mégis germanizálok?...

Tischler után nem jöhet már semmi csak a köd vagy legfeljebb még Krisztinkovich Ede.

- De gyönyörű magyar kiejtése van! - jegyzi meg a jámbor Bedekovich Krisztinkovichre Tischler beszédjének hatása alatt.

Mert volt hatása, de persze ilyen.

Ma a Polónyi-Verhovay affér alkalmából a következő legfelsőbb kézirat hiteles szövege keringett a t. épületben:

Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztésére számos emberélet megmentése körül szerzett érdemeiért a Komjáthy Béla orsz. képviselő tulajdonát képező párbajpisztolyok ismeretlen készítőjének az arany koronás érdemkeresztet adományozom.

Kelt Laxenburgban sat. sat.

Ennyit a végtelenig nyúló párbajokról.

Most pedig lássunk ahhoz, amiből élünk, a végtelenig nyúló vitához.

Elunta azt már minden élő ember, Pantocsek Rezsőt kivéve. Az még mindig friss, mint a gyík. S neki mindegy, akármiről beszélnek. A beszélés ellen nincs orvosság a patikában.

Első szónok Hofgräff volt. Mint ékesen hangzó neve is mutatja, szász.

A kedves szász atyafi papirosokról olvasta fel beszédét, nagy izgatottságban, úgyszólván kézzel-lábbal beszélt: csak éppen a feje nem látszott meg beszédéből.

A jámbor Péchy Tamás csak hallgatta... hallgatta türelmesen egy darabig, az azután közbeszólt ő is:

- Itt nem lehet olvasni!

- De ha nem tud magyarul.

- Aki pedig németül akar itt beszélni, az menjen ki.

Hofgräff azonban nem ment ki, hanem igenis kimentek a hallgatói. Mert az okosabb enged.

A folyosón és a büfében ezalatt a többi országos dolgok intéztettek. Odescalchy Artúr herceg Nagy Gyurival súg-búg a csángók behozatala tárgyában. A herceg maga kész kimenni értük.

Az egyik csoportban ifjabb Ábrányi Kornél tartja az életet. Először csak tréfálkozik, szellemeskedik, s mi csak lassankint vesszük észre, hogy politikát csinál. Még egy óra, s minden ember arra ébred fel, hogy ő már konzervatív.

Amott túl Szalay Imrét ingerlik, hogy olvasta-e azt az újdonságot, miképp menekült meg a zsidó a rárohanó farkasok elől az országúton? Felmászott egy keresztfára, s szorosan odalapult a Krisztushoz: az mentette meg.

- Meg ám - mert szerencséje volt, hogy a lába, keze le van szegezve; jótállok érte, letaszította volna egyébkint.

Még távolabb, egészen a korridornál, Kármánt ostromolták jó tanácsokkal.

- Ha neked volnék - mondja neki, gondolom Domahidy István - meginterpellálnám a minisztert, van-e tudomása róla, hogy a »Bozóty Mártá«-ban kifiguráz téged Náday?

- De mi alapon tehetnék én interpellációt - zengi Kármán fuvolaszerű hangon -, mondsza, kedves jó barátom, Domahidy István?

- Mi alapon? Hát azon az alapon, hogy micsoda skandalum egy az állam által szubvencionált intézetben gúnyolni ki az államférfiakat?

- Hm! Ez már logika, kedves jó barátom, Domahidy István.

Míg e komoly dolgok ekképpen folydogálnak itt, egyszerre Németh Bercit kiáltja a jegyző.

Egy perc alatt vége a folyosónak... mintha ebédhez harangoznának odabent éhes sáskahadaknak.

Pedig bizony meghallgathatták volna előbb Miehl Jakab »mondókáját« is (hogy a Péchy Tamás stílusában beszéljek), mert értelmesen, okosan szólott a katolikusok védelmében, úgyhogy még Komjáthy Béla is »helyes«-t kiabált neki, elfeledkezvén vallási hagyományairól.

Beszéd után odament hozzá Miehl Jakab mosolyogva, örömmel, mintha egy bárányt fedezett volna fel, szallagok közé fonódva, s kérdé tőle:

- Hát igaz, te miféle vallású ember vagy?

Komjáthy zavarba jön.

- Izé... hogy úgy mondjam... biz én voltaképpen magam sem tudom.

- Hogy lehet az?

- Hát úgy - felelé ártatlanul -, hogy az anyám katolikus volt, de az apám protestáns...

- Apage!

- Csakhogy reverzálist adott magáról...

- Ohó, hisz akkor te katolikus vagy...

- Köszönöm - feleli ájtatosan -, hogy felvilágosítottál.

Hogy Németh Berci mulatságos volt, nem szükséges sokáig bizonykodni. Az egész Ház körülötte gyűlt a fórumra. Egy légy röpülését meg lehetett volna hallani, olyan csendben, oly figyelemmel hallgatták a mézzel csurgó ajkakat.

S ha meg lehetett hallani a légy döngését, annál inkább hallható volt a Lánczy Gyula sóhajtása:

- Nem... lelkemre mondom - így monologizált -, nem érdemes okos embernek lenni!

Pedig nem volt oka elkeseredve lennie, Tisza Kálmán az ülés további folyama alatt az ő múltkor kiadott brosürjét olvasgatta, amiből nyilvánvaló az a célzás, hogy érzékenyen meg akarta sérteni Győry Elek és Nagy István uraimékat, akik olyan jól tették le a garast, hogy mire megint leültek, százas banknóta lett belőle; kivált Nagy István dicsérte meg igen szépen a szerzetes barátokat, hogy az elfásult Trefort arcán rózsák kezdtek virítani e beszédre, Széchényi Pál pedig szemérmesen lesütötte a szemeit-.

A legkülönb produkció volt mégis a Beniczky Gyula palóc dialaktusa. Istenem, de csak gyönyörű is az, így magunk közt legyen megjegyezve. Hátha még mondott volna is valamit...

A karzaton nem volt ma egyetlen női fej sem.. A notabilitások közül Szász Károly jelent ott meg, de csak egy percre, mert belátta, hogyha elmegy, ővele is legalább kevesebb lesz egy szásszal.

A legnagyobb öröm az ellenzéken uralkodott, hogy kiengesztelődött, hogy megvan mégis a vezér: Mocsáry.

- Istenem, mit csináltunk volna, ha visszavonul?

- Ej, hát beraktuk volna az összes függetlenségi neveket a Madarász Jenő kalapjába, aztán kihúztuk volna, hogy ki vezessen.

És valóban nem is egészen ügyetlen tanács a viszonyokhoz, persze a viszonyokhoz mérve.

Mende Bódog óta nincsen a szélsőbalon jó szabású ancúg. Pedig a ruha teszi az embert!

Innen származik az a sajátszerű tünet, hogy a hölgyek mind a baloldali karzatokra ülnek, ahonnan csak a jobboldalt láthatják.

Ami elég nagy baj Királyi Palinak, aki aztán kénytelen a nyakát nyújtogatni (pedig túlságosan kurta nyaka van), hogy beláthassa kik ülnek a szépek közül fenn a kakasülőn, s esetleg fölrándulhasson egy kicsit csevegni.

Mert ha örökké idelent ülne, biz isten, megeshetnék, elfelejtene beszélni.

De ez is jobb még, mintha annyit beszélne, mint Steinacker, vagy úgy, mint Csanády bácsi.

De kezdjük legelején.

Az első tárgy ugyanis Kozarek volt.

Csanády bácsi hozta elő, mert a mai ülés ővele kezdődött és ővele végződött, ami egészen úgy vette ki magát, mintha a rozsdás kerékkötő-lánc kócmadzaggal van kitoldva az elején és a végén.

Hát Kozarek! Csanádyt Péchy rendreutasította, hogy válogatottabb kifejezéseket használjon Tiszával szemben.

- Amit én akarok, azt én kimondom, ha a hóhér csapja is le a nyakamat.

Péchy Tamás erre kijelentette, hogy a hóhér nem parlamenti fogalom. A hóhérnak semmi köze ide, itt az örök béke van és az ildom.

»Az már más!« - gondolja magában Csanády, s megelégszik azzal, hogy Tiszát »kálvinista jezsuitának« nevezi.

Azután két nemzetiségi szónok következik, Román Sándor és Steinacker Ödön. Ott ülnek egymás mellett a nemzetiségek a habarékpárthoz közel. Keleties, éles, idegenszerű arcuk azonnal elárulja, hogy az a pad egy »ellenséges ország«.

A folyosón ma van legmelegiben a csángó ügy.

Minden harmadik ember Somssich Pált keresi. A herceg ki elvállalta, hogy hazahozza őket, egy csinos fekete útitarisznyába gyömöszölte az ötezer forintot, amit egyelőre magával visz. A tarisznyát mármost a nyakába akasztja a Rákóczi-zubbony fölé, s ilyen vándormódra öltözködve járkál fel s alá, általános érdeklődést keltve s tömérdek szerencsekívánatot kapva fáradtságos útjára.

- Vigyél revolvert is! - tanácsolják neki némelyek.

- Minek? Majd hoznak magukkal a zsurnalisták, mert tán jönnek velem azok is!

Szilágyi Dezső szinte jó tanácsokkal látja el:

- Azt tartom, Artúr, ne sokat rezonírozz ott. Mert attól félek, ha elhibázod, hogy nemcsak csángót nem hozol magaddal, hanem még téged is ott reteszelnek.

- Legalább kicsináltad volna Tiszánál, hogy háborút indítson érted, ha valami bajod esik - vág közbe Prónay Gábor.

- No, én csak azt mondom - folytatja Szilágyi -, okosan kell csinálni. Amint odaérsz, menj el rögtön a bukovinai főnökhöz, s kérd ki támogatását. Ez lesz a jó politika. S tetejébe kínáld meg egy öt krajcáros kabánosszal.

- Aztán merre jössz haza az ezer magyarral? - vallatja egy erdélyi képviselő.

- Még nem tudom egészen a plánumot. De mit érdekel az téged?

- Arra akarlak kérni, hogy ha ezeren jöttök és arra jöttök, ne restelljétek útközben kiverni a szászokat.

Ha azt a sok tanácsot Odescalchy mind megfogadná, terhesebb lenne a válla, mint az ötezer forintos tarisznya.

Maga Odescalchy Gyula csak azt köti ki Artúrtól, hogy ha többet nem lehetne, legalább mutatónak mégis hozzon egy bukovinai menyecskét.

És ezen idő alatt beszélhetnek a szászok derűre-borúra... Senkit se bánt már, senki se haragszik érte. Sőt Péchy Manó, még csak most kezd érdeklődni a vita iránt... Tisza Kálmán pedig úgy indul, hogy beszélni akar. De már ezt megvárja Jókai is. Addig azonban egy kivándorlást tesz a szélsők közé ő is a folyosóra, s ott egy kicsit megszurkálja őket. Ez az egyetlen mulatsága, amikor jól érzi magát.

Helfy az első áldozatja.

- Nos, hát te Náci, nem szólasz a javaslathoz?

- Nem én! - mondja Helfy.

- Pedig látom - elmélkedik Jókai - milyen nagy megerőltetésedbe kerül eltitkolni, hogy te is okos ember vagy.

De bezzeg nem titkolja el Mezei Ernő. Akitől pedig elvárná az ember, hogy meghallja, mikor nő a fű - ahogy mondani szokás -, s meg nem feszíti a türelmetlenség húrjait.

De ez a türelmetlenség nem veszedelmes, mert a vallási türelem olajágai kezdenek tőle rügyet hajtani.

S hogy egészen meg legyen nyerve a csata, még Tisza is feláll, hatalmas polemikus beszédben összetörve a szászok és kálvinista magyarok pókhálóit.

- Ez a Tisza - mondja Thaly - éppen olyan, mint azok a bizonyos képek, hogyha oldalról nézi az ember, akkor Kálvin Jánost mutat a rézsuntos papírdarabokról, előlrül azonban Loyola Ignác.

- Majd a részleteknél tudódik ki, melyik az igazi. Hanem hatalmas elme, meg kell adni.

Csendesen, higgadtan beszélt s oly tömören, mint még egyszer sem. Kifejezéseiben erő volt, némelyikben pláne orátori művészet is, ami nála szokatlan dolog.

Fekete kabátját beszédközben hol kigombolta, hol begombolta, a szász urak hol a fülüket vakarták, hol a homlokukat dörzsölgették.

Az ember, ha ma bement az országházba, ha körülnézett és nem látta ott se Hentallert, se Polónyit, se Verhovayt, se Litset, mindjárt tudhatta, hogy párbaj készülődik.

S ha körülnézett és ott látta tarka bárót, Podmaniczky Frigyest, ebből mindjárt tudhatta, hogy szavazás készülődik.

Mert Podmaniczky Frigyes nem jönne el egyébként. Tisza Lajos meg is szólította, amint a folyosón elhelyezkedett, arra az esetre, ha szükség lenne rá.

- De iszen, ha már eljöttél, hát legalább eredj be, hallgasd meg a beszédeket.

- No, azt a bolondot nem teszem.

- Miért?

- Nagyon megbotránykoznának rajta, ha látnának. Attól félek, valamelyik közületek elfelejtené a szerepét. Mert nekem ez már rendes átkom, ahol megjelenek.

Beszélt pedig a mai Házban Szathmáry Gyuri nagy zaj között.

- Tömeges kivégzések! - kiabálta Csanády bácsi, kinek tegnap óta még mindég Kozarek jár a fejében, s ki látta, hogy Gyuri nekiront egy csomó ellenzékinek, mégpedig nagy mérgesen s olyan erős logikával, hogy ritkaság erdélyi embernél.

Még Herman beszélt szépen, nagyon szépen, majd Trefort elménckedve, de átcsapván a gorombáskodásba is. Különösen rengeteg zajt támasztott az a kifejezése, hogy ő hivatalát nem fogja letenni a Mezei és az afféle emberek kívánságára...

- Nem ám, de le fogja tenni a Tisza kívánságára - dünnyögte közbe Madarász.

Általában nagy izgatottságot szült mind a Szathmáry, mind a Trefort mondókája, úgyhogy Prónay Dezsőnek már csak a végkimerülés jutott.

Senki sem hallgatta. Pedig úgy beszélt, mint egy második Luther Márton. De a Ház unta már a dolgot, s csupa merő elkeseredésből restellte kiabálni az »eláll«-t.

Az ülés elején Gull beszélt.

- Gull, dúl, fúl - mondogatták a képviselők, s kezdték a privát ügyeiket végezni némelyek a büfébe tértek, mások becsületbíróságnak gyűltek össze. Tisza Kálmán pedig átment a baloldalra, s leült Madarász mellé.

- Hallod-e, öreg, csináljunk egy paktumot, hogy szerdától kezdve ne legyenek ülések egész ápril másodikáig. Madarász bátyónak nagyon megtetszett az a dolog, hogy ő dirigálhassa az országot, s nagy hirtelen beléegyezett mindenbe.

Ez az oka, hogy én most itt egész április másodikáig búcsút mondok nyájas olvasóimnak, mert hétfőn és kedden lesz ugyan még ülés, de azon nem végeznek semmi okosat.

Ha esetleg írni találnék is valamit erről a két ülésről, azt már ne tessék kérem komolyan venni...