Az ember átlépi a Sándor utcát, keresztülmegy a Múzeum kerten, s csonka, ócska szobrok és antikvitások mellett megyen útja, míg odaér, ahol őméltóságaik üléseznek.

Fényes hintók állnak meg a Múzeum nagy lépcsőzete előtt, s cifra tarsolyos hajdúk és inasok ugrálnak le a bakról kinyitni az ajtókat. Görnyedt, köhögős alakok gurulnak ki a kocsiból, s úgy másszák meg a pompás lépcsőket, mintha valami Montblanc volna. A monoklikon vagy pápaszemeiken át nézegetik is, hogy hol van odavésve: Kiszelák.

Mert ők mindenütt mást szeretnek látni, mint ami van.

Egyszer az öreg Pulszky Ferencet nyári időben, mikor a vöröses pántlikájú szalmakalapját viseli, megszólítja valaki:

- Hallod-e, Feri, mondd meg, kérlek, szabad-e a tárgyakat elvinni a Múzeumból?

- A tárgyakat a Múzeumból nem szabad elvinni - válaszolta Pulszky nagy mogorvasággal.

- Hát akkor hogy van a fejeden ez a kalap?

Nos, én is azt tartom, hogy a Múzeumból nem szabad tárgyakat elvinni, nem is hoztam hát el semmi tárgyat ehhez a karcolathoz (az lehetetlen is lenne!), de minthogy egy hasábot mindennap nekem kell teleírnom a mellékleten a Házból, kénytelen vagyok a semmit nyújtogatni egy hasábnyira.

A büdzsé fölött kellett határozni a főrendiházban. Ezt más kamarákban úgy híják, hogy büdzsé-vita. De miképp nevezzük vitának itt, ahol senki se akar disputálni? Ahol mindenki meg van elégedve mindennel.

Kevesen jöttek el. Pedig sohase volt annyi arisztokrata Budapesten. A királyi udvar jelenléte, mint valami flastrom a rossz vért, egy csomóba húzta össze főurainkat.

Mindenütt, minden meglátszik ez: még a Kék macska volksängerein is, csak a múzeumbeli fehér termen nem. Hívogatóbb, csalogatóbb az a másik »fehér terem« a budai várteremben, ahol Jókai szövögeti a regényeit.

A derék országbíró Mailáth György ott ül ugyan, mint mindig, de hiába fordítgatja kurta nyakát, hol erre, hol arra, igen gyéren vagynak itt őméltóságaik. S akik vannak is, többnyire a régi gárdából valók, aggastyánok, akiket a múltak emlékei hoznak ide.

Egy idegen is volt a karzaton, a Standard-nak egyik konstantinápolyi levelezője, különben török effendi.

- Ugye itt önöknél nem házasodnak a papok?

- Nem bizony szegények - mondom.

- De ugye a mágnások se házasodnak 48 óta?

- Honnan gondolja? Kitől hallotta?

- Nem látom itt a sarjadékokat, hát könnyű kitalálnom, hogy magvuk szakadt. S csak az öregek könyökölnek még itt, míg Allah el nem szólítja őket a Tubafa árnyékába.

- Ahova valók - jegyzém meg mosolyogva, s beláttam, hogy a derék effendi nem okoskodik ugyan a tényeknek megfelelőleg, hanem azért a megfigyelő és kombináló tehetsége helyén van.

A dignitáriusokból eljött egynehány. Az öreg Cziráky János (az ott van mindég, alkalmasint valami fogadásból), Szlávy József koronaőr (az új seprő mégiscsak söpör eleinte), Zichy Ferenc (ő vezeklésből jár ide), Andrássy Gyula (aki elkeseredésből van itt) s végül Szapáry Géza (valahogy bevetődött).

A főpapokra soha sincs panasz. Haynald, Samassa, Sehlauch, Ipolyi ott mosolyognak ornátusban. Csak a prímás nincs ott.

- Az most haragszik - mondja Zichy Ferdinánd (az egyedüli ember, akiben a kék vér nem változott még át aludttejjé).

- Miért haragszik a prímás? - kérdezi kíváncsian Kálnoky Géza.

- Mert az udvari bálon azt a nótát húzatták:

Nincs mennyország, se pokol, se pokol,
Még a pap is udvarol, udvarol.

- Szörnyűség! - mondja Cziráky János, ég felé fordítván szemeit. - Milyen idők, milyen idők! Szavamra, megtagadnám a büdzsét, ha nem restellném...

- Ha mit nem restellne excellenciád?

- A szájamat kinyitni.

Szapáry Antal csinálta különben ma a legnagyobb virtust. Hordszéken vitette be magát a főrendiházba.

- Szegény Tóni - szörnyülködének -, de minek jön az ide ilyenkor, ha a lába fáj?

- Hagyjuk el, kérlek. Hiszen éppen azért jön. Mert ha nem fájna a lába, egyebüvé menne.

Ennyit lehet krónikába fogni a mai ülés érdemleges részéről.

No és a büdzsé?

Oh, a büdzsének nem történt semmi baja.

Sehogy se tud átmelegedni a Ház a tárgyalások iránt. Ma is kevesen voltunk. Pedig olyan dologról volt szó, ami minden képviselőt közelről érdekel, mert mind szereti a cukrot, és issza a kávét, talán az egy Madarász papát kivéve, aki még szalonnát reggelizik.

Az apró-cseprő ügyek bejelentése után, amiket monotom hangon dünnyögtek el a jegyzők, a cukor- és a kávéadó következett.

Helfy szerette volna azonban, ha előbb a takarékpénztárakra vonatkozó javaslat kerül szőnyegre. Ő tudja, miért. De hiszen Helfy mindnyájunk helyett gondolkozik, hát rá kell hagyni hogy így lesz üdvösebb az országra nézve.

Csanády bátyánknak ellenben igen praktikus gondolata támadt. No, csak diskuráljatok ti itt. Majd közétek ütök én mindjárt, s szétsprengolom az egészet. Mert hiába, jó az öreg a háznál! Figyelmeztette az elnököt, hogy a Ház nem határozatképes, mert ahhoz száz tag kell, annyi pedig nincsen a padokban.

- Meg kell számlálni! Lássuk mennyien vagyunk. - Nosza, leugrálnak erre a jegyző urak, Rakovszky és Fenyvessy s kezdik megolvasni, hány darab ember van bent. Kezdik pedig a mi oldalunkról, a szélsőről.

Hanem ez ellen kellett volna aztán felszólalni. Mert ebben volt a gaukleria.

Fel is állt valaki, beszélni is kezdett, de túlnyomták a hangját a túlsó oldalon keletkezett mesterséges lármával, mely már Mezei Ernőt is sértette:

- Ne méltóztassék - kiáltá - olyan hangosan beszélgetni.

Mondom, ebben volt a gaukleria, mert mialatt innen elkezdték a számlálást, azalatt mint a Hatvani professzor bűvös szobája, folyton nőtt a Ház, az adott jelre a folyosókról beözönlő mamelukok által.

Elannyira, hogy a jegyzők (Fenyvessy Kemény Gábort pláne nem is olvasta irigységből, mint konkurrensét az udvari finom társalgásban) mire a végire értek, már százhat embert találtak. Hogy honnan bújtak elő ezek, úgy egyszerre!

Most eszerint határozatképes lett immár a Ház, s megindulhatott a történelem folyása.

A baloldal dühös volt emiatt. S még Prileszky is átjött ingerkedni.

- Győztünk - szólt -, de nem propria virtute sed intertia romanorum. (Rosszul van biz ez latinul, de nem csoda ilyenkor, midőn Hegedüs Sándor az előadó.)

A javaslat senkit se érdekelt, még Trefortot sem, ki bizalmas suttogásba mélyedett Bedekovichcsal, kinyitván az ő miniszteri fiókját s megmutatván annak édes rejtelmeit: egy stanicli bonbont. Amihez derekasan hozzálátott a két státus férfiú, hogy csakúgy ropogtatták Kugler remekműveit... Hiszen úgyis cukros ülés van!

Herman így szólt:

- Az én kerületemben nem isznak kávét, és nem esznek cukrot a választók. Mit bánom én, akármit határoznak is.

Nógrádi Szontagh Pál is erre mondott adomát, vagy hogy talán csak ráfogják.

Egyszer az Akadémiában a helyesírásról disputáltak Budenz és Hunfalvy. Ezt meg azt milyen ortográfiával kell írni. Ott ült az öreg Arany is, de nem szólt semmit.

- Hát te mit gondolsz, János?

- Semmit - felelte Arany -, nekem mindegy, én már nem szándékozom írni többé.

A javaslat mellett Hegedüs mondott higgadt, átgondolt beszédet, az ellenzékről Horánszky. Ezen két garde-dame szavai után (Szapáry felszólalását nem lehet komolyan venni) a közvélemény elé eresztették a javaslatot.

Kétszázöt képviselő közül százhuszonnégy jelentette ki hogy szerelmes bele. Gusztus dolga az egész!

Minden jó egyébiránt, ha a vég jó. Az ülés végén bejelentette Tisza, mint a vidéki színpadokon szokás, hogy holnap rendkívüli díszelőadás lesz görög tűzfénnyel: a Wimpffen esetben fog válaszolni.

- De már holnap elmegyünk a Házba, ha jégeső esik is!

Örömteljes nyüzsgés támad a folyosókon, mint valami méhköpűben, ha megmozgatják. S egy mindig sűrűsödő gomolyban tódulnak a képviselők a bejárat felé.

Valami történt? Mi történt? Menjünk!

És senki sem olyan kíváncsi, mint egy képviselő. A honatyai élet semmit sem fejleszt ki jobban, mint a kíváncsiságot. Az idegek elfinomulnak, s a lábszárak megvékonyodnak.

Mi van ott? Mi okozza a nyüzsgést. Mitől terjed el egyszerre ilyen zajos vidámság mindenfelé?

- Megjött! Itt van! Ki jött meg? Hát ki jött volna. Németh Berci.

Faluról jött... bizonyosan faluról. Valóságos friss szénaillatot hozott magával, s azonfelül tömérdek ötletet és adomákat.

Szalay Imre ázsiója kezd leszállani. Berci bácsit mindenütt úgy fogadják, mint mikor nyáron friss virágot tesznek a szobába a pohárba.

Már a folyosón kezdi a tréfálkozást. Bizonyosan a kapusnak is mondott már egy élcet s a szolgának is, aki a poros kabátját lesegítette. Tele van pezsgő jókedvvel.

Szalay rohanja meg legelőbb, s mint a legnagyobb gyerek a papájánák, kezdi elreferálni neki, mi történt azóta itthon a Ház táján: hát bizony az történt, hogy Kecskeméten olyan bál lesz vasárnap, amelynek a meghívó jegyeire a rendezőség kiíratta: »zsidók nem vehetnek részt a mulatságom«.

- De már erre elmegyünk, Berci.

- Bizony nem megyek én. Mert ha el találom ferblizni a pénzemet, kitől kérjek én ott akkor kölcsön.

De már nem fecsegek többet a folyosókról. Hagyjuk a folyosó-lakókat nyugodtan. Hadd beszélgesse ki magát Tisza Lajos Csernátony Lajossal. Hadd végezze hosszú sétáit gróf Zichy Jenő. Bizonyosan marienbadi vizet iszik, s ez hozzátartozik neki a kúrához.

Menjünk keresztül az olvasószobán. Nini, hiszen Zichy Jenő itt is itt ül Csejteyvel szemben, s édes önelégültséggel olvassa a Nemzetet. Szent isten! Ez a mi Zichy Jenőnk talán két példányban van meg már!

Az olvasószobából benézek a büfébe. Ott áll a tavalyi képviselőház albuma. Végiglapozom. Beh sokat látok benne, akiket nem látok. Különben üres a büfé. Csak Szerb Gyurka eszik ott sódarszeletet az egyik márványasztalnál, s Odescalchy Gyula herceg mondja el keleti nyelven az egyik »patrona Hungariae«-nek (csinos szőke kisasszony, jól venné ki magát képe az ezüst húszasokon) azokat a beszédjeit, melyeket a Házban elhallgat.

S míg az egyik herceg a Venus oltárára rakja a szóvirágok illatos szirmait, addig a másik Odescalchy, a »vörös herceg« a tapolcai kerület egyik temploma számára felállítandó oltárra gyűjt pénzt.

Bátor ember (mutatja a lehajtott inggallérja is, mely által egészen elő van készítve szabad nyaka a guillotine alá), lobogtatja a gyűjtőívet, amerre megy. Igyekszik is mindenki a háta mögött lenni.

De senki a sorsát ki nem kerülheti, szemben jön vele a szegény Tisza Kálmán.

- Jó, hogy jössz, kegyelmes. Írjál alá kérlek ennek a szegény templomnak. Nem tudnak oltárt csinálni.

- Hagyj békét. Nem írok alá. Mi közöm nekem ahhoz a templomhoz?

- Már hogyne volna közöd, hiszen te vagy a főkurátora.

- Igen? No, már akkor meg éppen alá nem írok, mivelhogy különben is közöm van hozzá.

S amit ígért, meg is tartotta. Nem írt alá egy kopeket sem.

Odescalchy pedig elindult keresni Göndöcs Benedeket. Annak úgyis annyi a pénze, hogy a királynak is ajándékoz oltárkövet. Hadd emeljen oltárt a kálomistáknak is.

De most már tréfán kívül itt az ideje, hogy végigjárván minden zugot, minden fülkét, felmenjek az írói karzatra, s lássam, a Ház mit csinál odabent.

Felmegyek. Az írói karzaton nincs egy lélek sem. Csak a Maszák felesége: Egyesy alszik ott. Elszundikált szegény a Gaál Jenő beszédjén. Nehéz álma lehet, alig bírom felkölteni. Egészen fel van dúlva az arca, mert Futtakiról álmodott, s látta álmában, hogy Futtaki Vilmos császárral Bruderschaftot iszik, s a jó öreg Vilmos a fülébe sugdossa, bizalmasan hozzáhajolva, Bismarck jövendő terveit.

Hallja álmában a beszélgetést.

- De ki ne írd, pajtás a lapodba... tudod, csak neked mondom.

Egyesy közbe szeretne kiáltani:

- Ne higgye, felséged... Ne mondjon neki semmit. A »Magyar Távirati Iroda« az egyedüli kérem...

Ebben a pillanatban költöttem fel szerencsétlenségére. Vigasztalhatlan lett volna. De szerencsére észrevette, hogy nem Futtaki beszélget Vilmossal, hanem Verhovay suttog alant Hentallerrel.

Verhovay... Hentaller... suttogás... bizonyosan párbaj készül valamerre.

Elhelyezkedem a karzaton, levetem a télikabátomat, s odateszem az első pad külső deszkájára, hogyha már magam nem, hát legalább a kabátom felerésze bent legyen a »tisztelt Házban«. Boldog kabát, mely kerület nélkül is bejutottál, csakhogy fájdalom, inkább a szabómat képviseled ott, mint magamat!

Szétnézek, hát ott is ott ül Zichy Jenő a jobboldalon.

Káprázat ez? Vagy mi?

Szemem odavetődik, mint egy kopár ugarra a habarék pártra, hol Széll Kálmán gyűjti maga köré a kisdedeket. Hát ott is ott ül Zichy Jenő.

Keresem most már a régebbi helyen, hogy legalább egyszer lássam kétszer egyszerre. S íme nem találom az előbbeni Zichyt, hanem találok ahelyett egy harmadikat a Madarász háta mögött.

Ej, sok titkos dolgok vannak a föld felett, én bizony nem koptatom az eszemet, hogy találgassam.

Ennél még Szapáryt is jobb hallgatni, mert most az beszél. Csinos ember még mindig, bár erős konkurrense támadt a kabinetben, Széchenyi Pál. S most már bátran nevezhető »szőke kabinetnek« a kormány, ad capta »cabinet noir«.

Hogy miről beszél Szapáry, hallottam, de elbeszélni nem tudom.

S valószínűleg így volna ezzel maga Szapáry is, mint Kosciusko, mikor kérték, hogy mondja el a lengyel forradalmat:

- Én csináltam - szólt -, de elbeszélni nem tudom.

Ő (Szapáry) beszélt, de hogy miről, azt talán ő se tudja.

Hegedüssel úgy járt, mint Nagy Sándor az apjával, elmondott előle mindent. Mégis kemény gyerek az, ha úgy nekigyürkőzik.

Esett az eső, de sarat nem csinált. Kit érdekelnének már nálunk a pénzügyek, meg az adók. Fizetünk már mi mindent, tessék kivetni bátran!

A nincsnél már csakugyan kevés különbség az, hogy mennyi forint nincsen. Ha egy forintom nincsen, akkor bizonyosan nincsen százezer forintom sem. A mínusz borzasztó, de a fokozatai már nincsenek nagy hatással egy bizonyos határon túl. Akárhogy elpusztulni.

Mit is koptatják a szájukat Helfy és a lutheránus pápajelölt, a fiatal Prónay? Nem lesz abból kalács sehogy sem!

Hogy a kálvinistákat megbosszantsam, egypár sort hadd szenteljünk itt a fiatal Prónaynak, akin nemcsak rajta van az egyház szeme, hanem rajta van a legutolsó magyar nadrág is.

Vékony cingár ember, s a katolikus tisztelendő urak azzal keserítik a lutheránus kollégáikat, hogy nem fog tudni majd imponálni a királynak, ha esetleg kellene.

Hanem ez nem baj, hiszen ott van Hegedüs Sándor, az is kicsiny ember, Bittó pláne nemcsak miniszterelnökké lehetett a kis termetével, hanem még feleséget is kapott öreg korára. A termet semmi. Sokkal nagyobb baj az, hogy Prónay Gábor még ómódi báró, s valójában a »legpecsovicsabb tagja« a Háznak minden szélső baloldalisága mellett is.

Különben »ma« értelmesen beszélt és röviden, csak a fejét ne sütné le úgy, mert az ő feje az egyház feje. Mégis alig várták, hogy bevégezze, mert a Tisza felelete volt a programon.

Hívogatólag hangzott fel most a csengettyű. A folyosóról özönlöttek a követek. A karzaton aláhajoltak a szép fejecskék. No most, no most!

Méla csend keletkezett.

Mindenki odaült a párjához, mert ez az élvezet perce, s ezt mindenki a párja mellett szereti tölteni. Mivelhogy a Házban javára élik a páros életet. Berzeviczy átment leülni az ő Láng Lajosához. Pulszky Guszti majdnem az ölébe hajtá harmat fejét Szilágyi Dezsőnek. Szerb Gyurka derekát átfűzte karjaival Szlávy Olivér, és a többi meg a többi.

Tisza megszólalt »hangulatos barna ruhában«, mint Bölönyi Sándor mondá, ki a Móricz Pál (nini, igaz, hogy hol lehet Pali, már három napja nem volt a Házban?) családi színeit kedveli a ruházatban, zöld kabátot viselvén. S ezáltal kitűnik egyénisége a többiek közül.

Tehát Tisza szólt.

Megfogta a kérdést, mint egy darab tésztát, s míg gyúrta, azon gondolkozott, hogy mit lehetne ebből csinálni.

Hát mit! Elég lenne - így töprengett -, ha csak annyit mondanék is, hogy a német lap közleménye nem igaz.

De én többet fogok mondani. Ütök egyet Istóczyn is!

Az ő játéka nem éri meg a gyertyát. De az én gyertyám, melyet a szemitáknak gyújtok, ha egy oldalvágást adok ennek a dühöngő antiszemitának, megéri a fáradságot, mert azt vissza nem adhatja.

Különben pedig igaza volt Tisza Kálmánnak. Istóczy hangcsövet csinált a tenyeréből, s úgy kapkodta izgatottan a szavait.

Kissé halovány volt, mikor felkelt. S piros lett, mire bevégezte szavait.

Jó festék az ilyen szóharc. Egész lényén, hangján, szemei villogásán látszik, hogy érzi, amit mond.

Ez a játék hát, mely valójában nem éri meg a gyertyát, legalább mégse hamis játék.

A hadmentességi adó van szőnyegen, s mivel adó, megint Hegedüs Sándor van a ketrecben, akiről azt a rágalmat híreszteli Pázmándy Dénes, hogy Párizsban létekor ekképpen szólította meg Gambettát az utcán:

- Polgártárs! Nem tudná ön nekem megmondani, merre van a Louvre?

- Magam is arrafelé tartok. (Pedig a temetőbe ért szegény.) Szívesen elvezetem. Ön tehát ismeretlen ember itt?

- Igen, én magyar vagyok.

- Ah, magyar! Ön tehát eredetiben olvashatja a Hegedüs Sándor cikkeit?

Különben Hegedüs Sándor egyszer sem adta annyi jelét dialektikájának, hadi képességének és macskaszívósságának, mint ezen három-négy napon át. A tegnapi sikerült napja után még az öreg Halász Géza bácsi is azt mondta:

- De iszen. Meg van ez kenekedve mindenféle zsírral a világon. Ezt ugyan agyon nem ütitek.

Az pedig nagy dolog, ha Halász bácsi nyilatkozik, ki ritkán dicsér és bámul meg valakit, meg lévén teljesen elégedve a világrenddel s azzal, hogy a csáját a Kammonban »Halász-lének« keresztelték el őróla. Tovább fennmarad ez unokáról unokára.

Apró-cseprő ügyek végeztettek. Tegnapi dolgoknak a farka. A takarékpénztár-javaslat részletes tárgyalása, sat. Az ülés azok közé tartozott, mikor még Péchy Manó is unja magát, s azt mondja, hogy de ez már nem sikk, s megy a sikk után.

Apponyi Albert Csávolszky Lajossal súg össze. Nagyitalú Kállay János nagyokat ásít, s visszagondol azokra a jó időkre, mikor még otthon Szabolcs megyében Ujhelyi káptalannak a prédikációjára, ki így kezdé azt karácsonykor: »Nagy dolgot mondok nektek keresztény atyámfiai«; vi coacta azt énekeltette rá a kántorral orgonaszó kíséretében »olyan nincs!«

Ami kevés élet van, az mind a folyosóra gyűlt. A szegény Mezei Ernőt kínozza ott egy csoport, melyből kimosolyog a Teleszky jóízű arca, a Szerb Gyuri mosolygó feje. Még Kaas Ivor is idevetődött. Szívesen látott alak itt: ismerősen üdvözlik mindenfelől.

- Meg vannak-e már a körmök, Ernő? - Mezei Ernőnek a körmök a vörös posztója. Valaki ráfogta tréfából, hogy az Eszter körmei őnála vannak elrejtve, s Ernőt most világra lehet szekírozni a körmökkel.

- No, majd szombaton... akkor lesz, ami lesz - dühösíti Hentaller.

- Láttad-e már a Kada zsuzsuját, Ernő? Egy felakasztott zsidó karneolból - enyeleg vele Verhovay.

A szegény Mezei azt se tudja, kinek válaszoljon előbb, kinek mit feleljen. Egészen tűzbe jön, s ha már lecsillapodik is, megint csak előveszik.

- Fel kell már megint húzni Ernőt, mint az órát.

És senki se szánja meg, e pajkos csoport közepette hagyják bosszankodni szeretetreméltó kegyetlenkedéssel, csak Kaas Ivor szánja. Az ő szíve olyan, mint a jó falat kenyér. Ha annak fáj az egész zsidóság sérelme, amit érzékenysége tízszer nagyobbá nevel, emennek meg az fáj, hogy van egy ember, akinek fáj valami. Siet felvilágosítani Mezeit.

- Ne adj rájok semmit. Hiszen ezek csak bolondoznak. Szeretnek azok téged...

- Hiszen nem is magam miatt -, de a pártom szolídságának megőrzéséről van szó.

- Azt hagyd rám - mondja büszkén Szalay Imre.

- Az bánt engem, hogy éppen a függetlenségi párt...

- Ej, te a függetlenségi párt ellen panaszkodol - szól Teleszky. - Pedig látod nincs okod rá. Hát nem az szülte nektek Eötvöst? Mi?

- De bizony, van abban valami - okoskodik Szerb György - Ha neked volnék, egy percig se maradnék köztük. Gyere át mihozzánk!

...Ilyen épületes diskurzus folyik a folyosókon. Egész galéria alakul a balfolyosó legszélső csücskében. Mint a hangyák a napfényre, kijön a székely krónikás Orbán Balázs is, eredeti székely szövetű ruhában, odagurul a kis »skiz« Meszlényi, a »pagát« Bausznern. - Csak még a XXI-es hiányzik.

Az ülés komoly ügyei közül csak az bír némi érdekkel, amelyben Ugron Gábor szólalt fel. Hogy ti. egy képviselőtársukat száz forint bírságra ítéltek, s ennek megfelelő fogságra. S bizony még végre is hajtják az ítéletet, ha a Ház közbe nem szól.

S mindez Erdélyben történik. Kár, hogy Kemény Gábornak nyaka nincsen! Hadd csóválná most!

S most még igen érdekes epizódot a tegnapi udvari ebédről. Mint egészen hiteles keringett a Házban.

B. Majthényi László honti főispánt az ebéd után a cercle alkalmával következőképp szólítá meg őfelsége.

- Úgy hallom, igen kevesen látogatják a főrendiházat.

- Nagyon kevesen, fölséges uram!

- És miért van az? Remélem másképp lesz ezután.

- Én is azt hiszem, felséges uram, kivált a reform után - mondá Majthényi.

- És ön olyan sokat várna a főrendiház reformjától?

- Igen sokat. Mert bizonyos vagyok róla, hogy például Heves megye Németh Albertet fogja megválasztani főrendi tagnak, s maga Németh Albert elégséges lenne, hogy érdeklődést támasszon a tanácskozások iránt.

Őfelsége kegyesen mosolygott:

- Oh, igen - szólt a bárót elbocsátva -, Németh Albert kitűnő ember.

Bosszantották is ma Németh Albertet mindenfelé.

- No Berci! Belekerülsz a múzeumba!

- Nem bánom én. Csak azt az egyet kötöm ki, hogy spirituszba tegyenek. Mert jó lehet ott, ha az ember alaposan meggondolja.

- Holnap lesz a sábesz!

Ez az uralkodó jelszó a Házban és folyosókon. Mert holnap lesz a tapolcai zsidó ügy.

Házban és a folyosókon, mert a büfében nagy keserűség van. A büfében harcias ellenzéki hangulat uralkodik.

Háromszáz forint fogyasztási adót vetettek ki a büfére a fináncok. A szőkék roppantul panaszkodnak, s mennyre-földre esküsznek, hogy semmi se fogy a Házban, teljesen lehetetlen megélniök, mert itt minden ember jól van lakva.

...Hej, Tisza Kálmán talán meg tudná mondani, hogy ez nem igaz!

De Tisza Kálmán nincs ma a »Házban«. Csak Tisza Lajos látható ott örök fiatalságában: fekete bársonykabátban és pepita nadrágban. Irigyli is tőle sóvár szemekkel ezt az ancúgot Ugron Ákos.

A »Szegedi Napló« azt írta Tisza Lajosról, hogy farsangolni jött Budapestre, s ez a legnagyobb dicséret, amit őróla mondhatni.

Mert ez az, amit a király nem adhat, ki pedig csinálhat belső titkos tanácsosokat, minisztereket és grófokat, de azt nem teheti meg, hogy valakinek jól álljon a pepita nadrág, s eljöhessen még farsangolni Budapestre.

...Hanem 'iszen aki egy egész várost tett fiatallá, bizony megérdemli, hogy a menyecskék őt is annak tartsák!

Ma különben minden érdeklődést elvon a személyekről egy nagy dolog. Hiába sétál ott Prileszky otthonosan kis házisipkájában (lateinerek őt nézik hadnagynak).

Hiába beszélik Zámory Kálmánnak kalandját, hogy miképp táncolt agyon két ezrest?

(Hanem azért én mégis elmondom zárjelben, mert nem úgy táncolta el a két ezrest, hogy eljárt a farsangi bálokra, s traktálta a dominókat pezsgővel, hanem úgy, hogy valahova utazván, egy állomásnál megijesztették, hogy alighanem betyárokkal fog találkozni útközben, mire ahhoz az ősi fortélyhoz folyamodott, hogy a pénzkészlete nagyobb részét, két darab ezrest a csizmaszárába dugta. Mégiscsak jó valamire az a magyar viselet!

Nem találkozott ugyan betyárokkal, hanem a következő állomáson éppen lakodalom volt a korcsmárosnál. A korcsmáros meginvitálta. Takaros menyecskék szeme feltüzelte. Nekieredt a csárdás-táncolásnak kivilágos-kivirradtig.

Hanem mikor aztán lehúzta a sokat szenvedett magyar sarukat a megizzadt lábáról, a kétezer forintból nem volt biz ott egyéb, mint néhány feketére vált papír pirula.)

Most pedig térjünk vissza hát ahhoz az érdekes dologhoz, mi a személyektől elvonta a figyelmet úgy, hogy még Csernátonyt is morfondírozni hagyták hosszú sétái alatt, pedig ez idő szerint ő legkedvesebb pecsovics, akit mind a három párt megszeretett, mert valóságos megtestesülése annak amit »parlamenti tagnak« szeretünk képzelni. Egyszóval idealizált mameluk s vezér a kulisszák mögött. Az »Angol királynő«-be járó vacsorálók feje. Uralkodik, de mulattatva, kormányoz, de engedelmeskedve.

De nini, még mindig nem tértem arra a legfontosabbra, hogy ti. megjelent Solymosi Eszter, s nagy szenzációt tett a folyosókon.

Nono... nem kell megijedni, keresztények... nem az igazi Solymosi Eszter jelent meg, hanem csak az Ónody Géza sokat emlegetett könyve, melyet a komoly irodalmi barátok nagy élénkséggel siettek megszerezni.

Szalay Imre a nap örömére negyven Stefecius-ostyát osztott ki a képviselők között. S most ezzel sokakat abba a helyzetbe juttatott, amibe Tisza Kálmán került, hiszen megírtam, mikor tegnapelőtt nem adott a tapolcai templomra semmit Odescalchy Artúr hercegnek, aki elébe nyújtotta a gyűjtőívet.

Másnap emiatt szemrehányást tesznek neki egy estélyen a hercegék.

Az örökké slágfertig miniszterelnök ezt válaszolta:

- Nem adtam, mert okom volt rá.

- Miféle okod?

- Hát nem láttad, hogy ott állt mellettünk Wahrmann Mór?

- De bizony emlékezem, de hát aztán ha ott állt is?

- Nem mertem, barátom, kinyitni előtte a tárcámat.

- Ugyan miért?

- Ej, no... már csak megmondom bizalmasan... mert egy Stefecius bélyeg van beleragasztva.

Az Odescalchyak persze hogy nagy örömmel megbocsátottak a jó élcért a jókedvű adakozónak.

Németh Berci persze legmohóbban sietett keresztülolvasni az Ónody könyvét, s kikereste magának Mezei Ernőt, hogy szekírozhassa:

- Bizony sok okos dolog van ebben a könyvben ellenetek, Ernő fiú. Én is aláírom mind. Hanem a legsúlyosabb vád ellenetek az nincs itt, azt kellett volna még behozni, mert az aztán nagyon komoly dolog. Ott van, fiam, olvasd el Mózes II. könyvének 16-ik fejezetében: Mikor az Úristen Lothoz küldte az ő teljhatalmú kormánybiz... akarom mondani teljhatalmú angyalait, odajövének a zsidók is... s mi tűrés-tagadás... no, ne pirulj el, a zsidók udvarolni kezdének nekik, s gonosz cselekedetekre csábíták...

A Házban bent a »hadmentességi adójavaslat« ment, hogy azt a szót használjuk, ami a színdarabokra dívik terminus technikusnak. Beszélt Hegedüs, Földes, Madarász, Gaál Jenő, aki ilyenkor van in floribus, s a kereskedő elemet képviseli. Csak azt az egyet nem tanulta még meg az angoloktól, hogy az »idő pénz», de az ő beszédjei csak puszta idő.

Lessko módosítványa volt az egyedüli zsírfolt a mai hosszúra eresztett lében.

Erre szavaztak oszt később.

»Lessko! Lessko! Ki az a Lessko!« - kérdezték egymástól megriadva, amint az elnök csöngettyűje belülről hívogatólag süvítette be az összes helyiségeket annak jeléül, hogy jöjjenek szavazni.

A Lesskot senki se ösmerte. Senki se tudott felvilágosítást adni. Végre Abonyi Emil kezdte kitalálni, hogy Lessko valami francia generális, aki könyvet írt a hadmentességről, s annak a metódusára fog kelleni most szavazni.

Hanem Abonyi Emil sem találta ki egészen, mert Lessko István valóságos eleven ember, s valahonnan Abaúj megyéből van megválasztva.

- Nás cslovek - dörmögte Prileszky, amiből nyilvánvaló, hogy lutheránus.

Szontagh Pali odahajolt Beniczky Gyulához:

- De iszen jól beszél...

- Kicsoda? - mondja Beniczky felriadva. - Azt hittem, hogy a szérűn vagyok, s a tót cséplőim veszekesznek egymással.

Hát a Lessko ellenzéki módosítványára szavaztak. Hanem az volt a hiba, hogy úgy volt feltéve a kérdés: »Elfogadják-e Lessko módosítványát vagy nem?« Miáltal egészen megfordult a világrend.

Az ellenzék zengette az »igen«-t, s a kormánypárt selypítette pironkodva a »nem«-et.

Ilyenkor természetes mindég történnek mulatságos dolgok. Szalay Imre felkelt az ellenzéki padokból, s átfutott hirtelen a jobboldalra. Azt mondja, az »igen«-t teljesen lehetetlen kimondani más helyről: a világért se fertőzné meg vele a baltájékot. Horváth Gyula pedig - rájárván már a nyelve - kevélyen harsogta az »igen«-t.

Lett is nagy méltatlankodás a pártjánál. Ezer vasvilla tekintet szurkálta meg delejesen.

- Hát minek jössz te ide, ha nem velünk szavazol? Hát mi az ördögnek vagy te itt, mikor tegnap megadtuk a távozási engedélyedet? Eredj innen a pokolba Szentesre vizet zavarni, ne kavard a mi tiszta borunkat!

Horváth Gyula aztán ki is ment a folyosóra, de mint minden renegát itt is csak oldaldöfésekben részesült. A labancok úgy bántak vele, mint kuruccal, a kurucok pedig úgy bántak vele, mint a labanccal.

- Persze könnyű neked mármost velünk szavaznod... mikor tegnap erősítettek meg megint egy egész évre kormánybiztosnak!

Elkeseredett erre Horváth Gyula, s mikor aztán egy félóra múlva egy másik szavazás következett, s padszakaszonként olvasta meg Baross és Fenyvessy a két pártot, Horváth Gyula villámhirtelen át tudott ülni az átolvasott szakaszból a másikba, hogy ott is odaolvassák egy voksnak.

S ezt kétszer csinálta meg egymásután.

- Behoztam mármost a voksokat - mondá kevélyen az édes nyájas tekintettel.

- Behoztad... édes fiam, sőt maradt még egy bónid is a jövőre.

Istenem, milyen tüneményes időket élünk! Micsoda szánalmas képe van most ennek a Háznak! És mégis, ha az ember elgondolja, hogy az a kis ember uralkodott Magyarországon, aki ott ül, mint a cseperkegomba meglapulva valahol a Scitovszky István háta mögött, hogy Bittó István volt valamikor ennek az országnak a feje (ma szinte lehetetlen elhinni), hát kissé megvigasztalódik a jelen fölött.

A régi Deák-párti minisztériumból, melyet bízvást lehet a »nagy minisztérium«-nak nevezni, már csak az egy Lónyay Menyhért van meg, s az is többet törődik most már az Akadémia dolgaival, mint a »Ház«-éval. A következő kis minisztériumokból Bittó, Széll ülnek még a padokban, de az egyik már egészen jelentéktelenné vált, míg a Széll Kálmánhoz kötött remények is folyton halaványodnak. Ott ül tarka kabátjában egy jól táplált ember összes sajátságaival, s csak azért szavaz »nem«-mel néha, hogy máskor ismét »igen«-nel szavazhasson.

Sic transit gloria mundi.

Új idők, új emberek. S az új emberek talán csak azért kicsinyek, mert még újak. Semmi sem csalékonyabb, mint a szemmérték.

De félre ezzel az elégiai hangulattal most, hiszen szatírát kell írnunk, s nem ellágyuló költeményt biztató refrénekkel.

Igen, szatírát, s ezt azzal kezdjük, hogy ideírjuk ritkított betűkkel a dátumot:

A n n o m i l l e s i m o o c t o g e n t e s i m o...

Bizony jó azt a dátumot ideírni... mert hiszen katolikus és zsidó kérvények vannak a napirenden. S az olvasó meg azt hihetné, hogy ott vagyunk valahol a múlt századokban a vallási sérelmeket orvosló diétákon, s a tekintetes KK és RR-ek bölcs disputájának deskriptumát nyújtom itt extrahálva.

Örül is már Hegedüs Sándor, hogy félre ülhet, s nem ő van többé exponálva az előadói székben. A fiatal elegáns Berzeviczy Albert foglalja el helyét, kinek szép hangorgánuma szenzációt tesz a karzaton. De idelent is meghallgatják szívesen, mert beszédjeinek alakja van, s habár kissé szépirodalmi ízűek is még, látszik bennük már a vér, mely ugyan még nem lüktet nagy verve-vel, hanem máris elevenekké teszi szépen perdülő mondatait. A jelen parlamentnek kétségkívül ő az egyik legkülönb succrescentiája.

Jó, hogy említettem a karzatot. Zsúfolva van az ma. Sok szép asszony nézi édesdeden a délcegebb honatyákat. Hoitsy Pál pláne legott áthurcolkodik felülre.

Göndöcs Benedek savószín szeme is gyakran keresi most a magasságot, de nem az égieket, hanem csak az égi tüneményeket, kik nyugtalan kíváncsi fejecskéjüket ide-oda forgatják, minden iránt érdeklődnek, s mindent egyszerre szeretnének megtudni.

»De már ma beszélni fogok - gondolja Göndöcs -, most az idő vagy soha! Most tégy ki magadért, Bence fiam. Ma lehet eroberungokat csinálni.«

A főrendek karzatán ott bukkan ki a Pulszky Ferenc feje is. Mindig a Gusztit nézi. És az nagy élvezet is.

Nem messze a másik karzaton a szerencsétlen Majoros Pista mereng azokon, amiket e karcolat elején mondottam.

...Hej, mikor még ő is odalent ült!... Mikor még az asszonyok mellett szállott síkra, s azok még »szép legény«-nek szólítgatták. Zenta, erős Zenta, jaj de földhöz vágtál!...

Berzeviczy beszéde után főtisztelendő Jánossy János emelkedett fel. A plébános úr egy valóságos megfordított Göndöcs. Sovány és siránkozó. A katolikus sérelmeket hánytorgatta fel. Apellált Ponciusra, Pilátusra, IX-ik Piusra, XIII. Leóra. A Háznak újdonság volt Jánossy. Mint mikor az ember először eszik salátát egy szezonban. S ezért hallgatták figyelemmel.

Utána Göndöcs szólott, a megfordított Jánossy. Kövér és örökké mosolygó. Már a felállásakor elkezdődött a derültség, s felharsogtak a kiáltások: »Halljuk! Halljuk!«

Nagy pátosszal beszélt a derék apát kijelentvén, hogy ő most olyan szentet fog mondani, aminél szentebb nincs a világon.

...Azok a gonosz pogány lelkek gúnyosan mosolyogtak. Nem hitték el, hogy Benedek olyan szentet mondjon.

A legnagyobb derültséget azonban azzal a jó élccel aratta, hogy lehetetlennek tartja, miszerint a nemes joviális magyar vér a zsidó vérrel összekeveredjék. Egy szóval ellensége a polgári házasságnak, s arra nyújt be határozati javaslatot, hogy engedtessék meg szabadon szerződni a szülőknek, milyen vallásban akarják nevelni a gyermekeiket.

Mikor a szentatya bevégezte jeles szavait, nyomban megrohanták az antiszemiták, hogy jöjjön el holnap Kecskemétre a magyar védegylet báljára, hol az Istóczy és Verhovay csárdást fogják ez alkalomra eljátszani.

Göndöcs késznek is ajánlkozott, ha megígérik, hogy minden, de minden lesz. Később azonban ijedten mondott le erről a tervről, mikor Ráday honvédelmi miniszter titokzatosan figyelmeztette Ónodyékat:

- Elmehettek! De ha valami kellemetlenségtek talál lenni, magatokra vessetek.

- Tarnóczyáda! - bíztatgatták egymást a kirándulók, de Göndöcsnek nagy szöget ütött fejébe a barátságos fenyegetés, s azt mondta, hogy reumája van.

Tisza Kálmán hallgatta, figyelemmel hallgatta egy darabig, hogy mit darálnak itt ezek a katolikus papok, s kiérezte, hogy no most jó lesz mindjárt közibük ütni.

Felkelt, s olyan sikert aratott erőteljes liberális szavaival, hogy a taktika nagy mestere is nem a közönséges diadalai közé fogja e napot feljegyezni.

A mamelukok kevélyen feltartott fejjel hallgatták vezérüket. Szilágyi bús arca elborult, Pulszky a pad alá kuporodott. Mocsáry a fülét vakarta bosszankodva. Jókai pedig jókedvében a Móricz Pál nyakát csiklandozta pajkosan hátulról a ceruzájával, mire Pálnak arcát a mennyei derű önté el, s tátott szájjal nyelte »Urunk« ajkairól a mézédességű bölcsességét.

Nincsen abban kétség: a reverenda is csak úgy rászorul a szellőztetésre, mint akármi más szoknya. Egészséges az neki. De porolni talán mégse kellene kalapáccsal. Három malleus, mint Ugron, Irányi, Mocsáry, attól bizony könnyen esik szakadás a legerősebb szöveten is. Hát még, ha a szövet már »fadenscheinig«, - mint Steinacker barátunk mondaná.

Különben az is bizonyos, hogy 35 darab petíció, melyet az evangélium nevében fölkent papok írnak alá, nem egy foghegyre való dózis. Meg kell azt rágni jól, hogy meg lehessen emészteni. No de hisz meg is rágták. Csak úgy ropogott a foguk alatt.

Ugron Gábor harapott a föltálalt szent követelések halmazába legelőbb. Körültekintett az egybegyülekezett fényes publikumon, s nagy megelégedéssel tapasztalá, hogy figyelmes hallgatóságra számíthat a felső régiókban - értsd: a karzatokon -, mint az alantasabb rétegekben egyaránt.

Szép sugárnövése van, mint egy gárdistának: az arca mindig piros, ami sehogy se illik egy higgadt államférfiúhoz, a szeme meg kacsintós, mi ellenkezik a komoly diplomata kellékeivel. Aztán a hangja is csengő, s így sehogy se alkalmatos az átszűrt bölcsesség tolmácsolására. Igazi székely vér, akinek Attilával települt meg a hetvenedik nagy apja valahol a Hargita alján, amit nem is bocsátanak meg neki Erdély őslakói, a Szászok és Biasiniak, akik ennélfogva azt híresztelik felőle, hogy »jöttment«. Tüzes gyerek, aki bizonyosan elrontja, amihez hozzáfog.

Ilyen fölszereléssel fogott neki Gábor a forró kérdéseknek, s a liberalizmus hívei szorongva lesték, hogy jaj, csak az istenért, ne lőne bakot valahogyan.

Fölösleges volt az aggodalom. Gábor diák úgy beszélt, mint akinek rég benőtt a feje lágya, de a szíve még tizenhatéves. Fiatal tűz és öreg megfontolás olvadt szavaiban együvé. Sorra vette a plébános urak panaszait, s egymás után sakterolta le bravúrosan, eleganciával. Göndöcs Benedek, aki odaállt elébe, nem győzött eleget szörnyülködni. Még Pulszky is, az öreg, aki a főrendi karzatról ez alkalomra az írói ketrecbe szállt alá, elszörnyülködött, mikor Gábor kijelenté, hogy a szabadkőmívesek ártatlan emberek. Érdemes elolvasni azt a beszédet, melynek végső szavaiért Gábor urat szégyenkezés nélkül megcsókolhatná akár Gábor arkangyal is.

A karzaton nagy figyelemmel hallgatta e beszédet egy feltűnően szép, szőke arcú fiatalember. Komoly megdöbbenés volt leolvasható vonásairól. Mire Ugron befejezte szavait, a fiatalember fölállott, égre emelte szemeit, aztán ájtatosan keresztet vetett, és eltávozott. Sokan látták e jelenetet, de senki se tudta megmondani, ki lehetett.

Göndöcs pedig a helyére ment, s félremagyarázott szavai helyreigazítására szót kért. Rendkívül föl volt indulva. Elmondta, hogy esküvel is kész erősíteni, hogy nem kíván viszályt, sem súrlódást a felekezetek között. Ő elhiszi, hogy Ugron jót akar, de ő még jobbat akar. Békét, békét és semmi mást.

- Hát ki bántja? - mondák innen-onnan. - Mifelőlünk akár szunyókálni tessék, még a legyet is elhajtjuk az orráról, ha odaszáll.

De a jó öreg az egész ülés alatt nem aludt, s még erőlködésébe se látszott kerülni az ébrenlét. Ha orvosa volnék, ilyen ülést preskribálnék neki sokat. Tudom, Istenem, olyan karcsú, nyalka legény válnék belőle, akár Komjáthyból, amióta marienbadi vizet iszik diószegivel.

Hanem az Irányi adataira is lesz ám szörnyülködés, ha megtudják az országban, hogy minő barbarus egy nép a francia. Ott az ország első papjának, a párizsi érseknek csak tizennyolcezer forintja van, s ennyiből kell tartani szakácsnét, a kisebb érsekeknek meg nincs több hatezer forintjuknál, és a püspök meg négyezerből kénytelen kijönni. Rettenetes ez! Hát még a szegény kanonokok, rongyos 640 forinttal, míg az egyszerű lelkészek 400 forinttal! Hogy élhetnek meg ennyiből? Hisz nálunk a kanonokok komornyikjainak is háromannyi van, nem is tekintve a mellékes jövedelmeket, s a főpapok százezrekre mennek föl minálunk, és mégis ők panaszkodnak elnyomásról, igazságtalanságról, s fenyegetik a kormányt, hogy elszakad a türelmük fonala.

Mocsáry Lajos alig győzi egy lélegzetvételre elmondani, mi minden az, amit a szentatyák kívánnak. És kívánnak jót is, például a szegényedés meggátlását. Csoda, hogy a deficit megszüntetését is nem vették föl a programjukba. A reakció támadását látja a liberalizmus ellen, mire Göndöcs sztentori hangon közbekiált:

- Kérem, Krisztus a legszabadabb elvű volt.

- Igen ám, de nem követitek - veté oda neki Madarász bátyánk.

Göndöcs megint szót kér szavainak félremagyarázása miatt. Ő nem antiszemita, ő azt akarja, hogy a zsidók emelkedjenek föl mihozzánk, ne mi süllyedjünk őhozzájuk: legyenek jók, nemesek, joviálisok. Ez az, amit ő akar, semmi más.

És azért ellenzi a polgári házasságot.

Jánossy János tisztelendő úr is föláll, és tiltakozik, hogy őt itt palam et publice az antiszemitizmus bélyegével megsüssék, s panaszkodik, hogy a szegény papoknak már alázatosan könyörögni sem szabad.

Vidovich páter ott ül a szélsőbalon. Szépen és okosan beszél, úgyhogy a szélbali kecske is jól lakik, a papi káposzta is megmarad. Különben ellene szavaz Göndöcsnek dacára, hogy frater in Christo ő is.

Prónay Dezső báró és Tisza Kálmán között az ismert 53. § körül támad szóvita. Ez utóbbi nagyon nevezetesnek tartja egyházi kérdések megítélésénél azt, hogy van-e az egyháznak az országon kívül fejedelme vagy nincs.

- Hiszen ez az! Ez az! - gondolja magában Szalay Imre. - A katolikusoknak ott a pápa, a zsidóknak ott a Rothschild. És egyik sem magyar ember.

Most már a kérdés fölötti szavazás következett volna. De Göndöcs újra föláll, s két kezét összetéve könyörög, hogy hallgassák meg. Tudja ő, hogy nincs joga beszélni, de legyen a Ház irgalmas és kegyelmes.

Szilágyi ráhagyja, hogy legyen hát a Ház nagylelkű. De a kegyetlen elnök nem akar tudni róla, s rácsap a házszabályra. De a lárma nagy. A Ház követeli a szavazást arra a kérdésre, hogy meghallgassuk-e Benedeket vagy ne hallgassuk? No, hát szavazzunk erre. És szavaznak. Tarka többség áll föl, hogy no, hát beszéljen Benedek.

Most már az elnök is megadja magát.

- Ha - úgymond - a Ház meghallgatja, hát tessék beszélni. A többség megadhatja a jogot, hogy valaki beszélhessen, de a csendet nem adhatja meg, mert azt a kisebbség is elronthatja, csapván lármát, mint a zivatar.

A kisebbség azonban nem csinál lármát, s Göndöcs Benedek rágyújt. Hiszen ők csak kérnek, könyörögnek. Hát ez reakció? Az isten szent szerelméért! Hát hova menjenek kérni, ha nem ide? Aztán micsoda beszéd az, hogy »nagy vagyonotok van, hát fogjátok be a szátokat«. Igaz, hogy nehány ezer papnak nemigen lehet panasza, ami a testieket illeti, de tizenegy ezer pap nyomorog. Ezek most könyörögnek, és nem is a magok, de nyájaik nevében (Gr. Somssich Imre közbeszól: Ohó, én nem hatalmaztam föl). Nohát, akkor éljen a haza, éljen a magyar!

- Erre aztán igyunk ám egyet, szentatya! Hol a pohár, hadd koccintsunk - hangzik innen-onnan, s miután az ital csak nem érkezik, nincs mit tenni, mint szavazni.

A kérvényi bizottság véleménye mellett mint az erdő áll föl az egész Ház, nehány papot kivéve. Még a gyorsírók is fölállanak.

Következik a Göndöcs Benedek határozati javaslata a reverzálisok iránt.

És föláll az egész Göndöcs Benedek. A többi kollega a pad alá bújik.

Azt hiszem, a dolog inszcenírozva volt. A jó öreget nekibíztatták a kollegái, hogy beszéljen és indítványozzon, és cserbenhagyták. Így akarták alábbszállítani azt a népszerűséget, melyre oly szépecskén kezdett szert tenni a Házban és Házon kívül. A szentatya szent intrikának lett áldozata.

És most jött a tapolcai kérvény a zsidó emancipáció eltörlése iránt, amire a kérvényi bizottság részéről kijelenti Berzeviczy, hogy nix dajcs! Mert nye mozsem! A harmadik emeletről le lehet ugorni, de a harmadik emeletre fölugorni egy kicsit bajos.

De föláll Istóczy, és tart egy nagyszabású beszédet a zsidók által letiport magyar társadalom megmentésére és az ország visszahódítására. Mert az a kérdés: a zsidó legyen-e az úr Magyarországon vagy a magyar? Beszél zsidó vallású zsidókról és keresztelkedett zsidókról, zsidó sógorságba keveredett magyarokról, új arisztokráciáról igen érdekesen, amit a zsidó hirdetéseken hízó sajtó egész terjedelmében fog közölni, s amit mi ennélfogva itt csak fölemlítünk, csak annyit csatolva hozzá, hogy Istóczy határozati javaslatát a zsidó emancipációról szóló törvény revíziója iránt kívüle még nyolcan írták alá.

A végszó jogához tíz aláíró szükséges. Istóczynál egy hiányzik e számból. Hát már nem tudta megfogni a tizediket is valahol?

Dehogynem! Csak nem akarta, mert akkor illett volna a végszóval élni is. De az nem megy olyan könnyen, mert azt rögtönözni kell, nem lehet szépen gondosan átgondolni, leírni és leolvasni. Aki pedig a rögtönző szónoklatban kevésbé jártas, annak okosabb nem rögtönözni, mert még elrontaná, amit megcsinált. Azért nem került elő a tizedik aláíró, azt mondja a rossz világ.

Egy gondolat bánt engemet...

Egy gondolat. Az, amely Hamletet foglalkoztatá: van-e másvilág? És mi van a másvilágon a halál után.

Kell lenni másvilágnak. Hívő lelkek szent sejtelme nem lehet hiú ábránd, üres fantazmagória.

Van másvilág, kétségtelen. Azzal a hatodik érzékkel, melyet nem határol körül a fiziológia, nem ismer az anatómia, azzal a hatodik érzékkel érezzük föl, hogy van.

És fölérezzük azt is, hogy az valóban olyan, aminőnek a vallási mítosz festi. A bűn bűnhődése, az erény jutalma pontosan bekövetkezik a halál után, a gazdag szegény lesz a másvilágon, a szolga lesz király, és a király szolgál neki. A földi életben megzavart erkölcsi egyensúly helyreáll a halál után, boldog lesz, aki szenvedett, s üldözővé válik az üldözött.

Így hozza ezt magával az igazság örök törvénye, nem lehet az másként. Az nem lehet, hogy minden létnek zárköve legyen a sírgödör.

És hogy ez így van, annak bebizonyításáért nem is szükség felhatolnunk a hatodik égbe, ahol a jók megjutalmaztatnak, és a gonoszok elveszik büntetésüket. Mert már itt a földön kész rá a dönthetetlen bizonyíték.

Íme országszerte folynak a vadászatok. Csahos, kopó űzi a puskacső elé a szegény tapsifülest. Menekülne a nyomorult, de két ellenség fogja közre. Elbújna, de az átkozott kutya, lát az még az orrával is. Ha el nem fogja a kopó, a vadász golyója teríti le, s a nyúl tragédiája kész.

Mit vétett a szegény annak az ádáz ebnek, hogy úgy üldözi? Mi okot szolgáltatott rá, hogy ellensége, átka, halálba kergetője legyen? Ugyan mit vétett volna az a jámbor, félénk állat, mikor még a szemét lehunyni sincs elég bátorsága.

És a kutya mégis üldözi. Ösztönből, öntudatlanul, más ok nélkül, mit tudja ő, miért? De üldözi. Ez az élet, vagy ahogy a francia még jobban mondja: c'est la guerre.

A nyúl elesik, a nyulat megesszük. De a kutyára is eljő az ebek harmincadja, az sem él örökké. Csak az a különbség, hogy őt nem eszik meg. Különben mind a kettő földi életének határa lesz a halál. A két ellenség egy sorsra jut.

S azt hinné az ember, hogy a sír mindent elfedez, a halál mindent kiengesztel.

De nem addig van az! A halál után is van még létel, mondja a teológia és igaza van. Kezdődik a másik létel, a halálon túli, ahol ugyanaz a processzus kezdődik, ami a halál előtt, csakhogy most már megfordítva.

A régi viszály, mely a kutyát a nyúl ellenségévé tevé, fölveszi megint a fonalat túl a síron. A nyúl lelkének porhüvelye elenyészett úri asztalon, a kutya lelkének porhüvelyét varjúk-hollók ételének dobta oda a pecér.

De mi lett a nemesebb, a maradandóbb részből: a porhüvely hüvelyéből?

Mi? Hát nyúlbőr és kutyabőr.

S valamint a kutya ellensége és üldözője volt életében a nyúlnak, azonképpen a halál után is ellensége a kutyabőr a nyúlbőrnek et vica versa.

De most már itt fölmerül egy kérdés.

Azt, hogy az életben a kutya volt üldözője a nyúlnak és nem megfordítva, tudja még Lázár Lajos is. Azt azonban, hogy a két ellenség halála után a kutyabőr-e az üldözője a nyúlbőrnek, avagy a nyúlbőr az üldözője a kutyabőrnek: az még kontroverz kérdés.

S azon álláspont szerint, melyet e kérdésben elfoglal, oszlik az emberiség szemitákra és antiszemitákra.

Ez idő szerint erősebb az álláspontja azoknak, akik azt vallják, hogy igenis, a síron túli visszatorlás törvénye valósul itt, az üldözöttből lett az üldöző. És ezt erősítik azzal a tapasztalati elmélettel, hogy a nyúlbőr irtóztató módon pusztítja a kutyabőrt országszerte; arra azonban, hogy kutyabőr csak egyetlenegy szál nyúlbőrt is elpusztított volna, még nem fordult elő soha eset. Ellenkezőleg, még szaporítja.

Erről tenni kell, ez a meggyőződés.

És e meggyőződés az oka annak, hogy a magyar törvényhozásban és a magyar társadalomban most oly vehemens zsidó-vita folyik.

Szombaton kezdtük, közben pihentünk, nem akarván fegyverzörejjel profanálni a vasárnap szentségét. Hétfőn újra fölvettük és folytattuk oly dühösen, hogy csak az ülés vége felé kezdtünk belemelegedni még istenigazában, úgyhogy Tisza Neptun elérkezettnek látta az időt előállani a rettentő fenyegetéssel, mondván:

- Máskor húsz perc alatt elintéz a t. Ház hetvenkilenc kérvényt. Most két nap alatt sem bír elbánni egy szál petícióval. Jól van. Folytassuk hát holnap is. Azt azonban megmondom, hogy holnap befejezzétek, mert Szent Péchy Tamás uccse, rátok csukatom a kaput, s nem kaptok sem ennyi, sem innya, amíg vége nem lesz, ha mindjárt öreg estig kellene is itt gyönyörködnünk egymás ábrázatában!

Tisza nyilván arra számított, hogy ki nem állhatjuk egymást. Hát azért is megmutattuk neki, mekkora közöttünk az atyafiságos szeretet. A keddi ülésen is kihúztuk a zsidóbőrt egész két óráig, s a honatyák hangulata egész azon szerinti volt, hogy itt maradunk estig, mely célból az előrelátóbbak már odahaza megrakták a zsebeiket tepertős pogácsával.

Tisza Kálmán csak akkor ámult el, s most már rajta volt a sor megijedni a saját fenyegetésétől. Eszébe jutott, hogy még aznap nem reggelizett (Kármán Lajoshoz készült ebédre), s látni való volt, hogyha a hallott beszédeken kívül nem szed magába egyebet, estére az elnök csak a bőrivel számol be őfelsége a királynak, mint a kutyabőr- és nyúlbőr-háború szomorú áldozatával.

Azért hát most már ő fogta könyörgőre a dolgot, hogy »hát édes atyámfiai, kötnénk talán békét szombatig, amikor aztán újult erővel vehetjük föl a hadakozást. Ezt annál inkább kérem, mivel nem is lesz az voltaképpi béke, sőt még fegyverszünet sem igazi, az uzsoráról leendvén szó, amit minden ember kedve szerint használhat föl a hecc folytatására, ha van esze.«

Ebben aztán megnyugodott a tisztelt Ház a tegnapi napon, melyre nem közönséges megelégedéssel tekinthetett vissza, nem kisebb emberek levén a mulattatói, mint Mocsáry, Irányi, Verhovay, Jókai, Ónody, Herman Ottó, Tisza. (Szalay Imrét föl nem említem itt a nagyok között, hadd egye a méreg.)

Olyan szép ülés volt ez a tegnapi, hogy noha végighallgattam az egészet, ma az újságokból megint elolvastam az egészet, és bosszankodtam, hogy azok a fránya gyorsírók nem jegyeztek föl minden nevezetes momentumot. Az Irányi-Istóczy-féle rencontre sem egészen úgy volt, ahogy előadják - no, de nem kívánok most már több háborúságot okozni -, hát csak fiat piscis.

De azt már mégse hagyhatom szó nélkül, hogy mikor a zsidóveszedelem ellen Jókai azt javasolta:

- »Állítsunk minden községben takarékpénztárakat« -, egy hang a szélsőbalon közbekiáltott:

- Hisz megadóztatják azt is, ami már van -, s amikor Jókai folytatá:

- »és állítsunk iskolákat« -, ugyanaz a hang megint közbekiáltott:

- Azt is megadóztatják!

Meg azt, ha így haladunk, még az ispotályt is.

És mikor Tisza Kálmán azt magyarázta, hogy a zsidóemancipáció nem zsidókérdés, de jogegyenlőségi, jó egyetértési kérdés, »kell uzsora-törvény, de nem zsidó uzsora-törvény, kell honosítási törvény, de nem zsidó-telepítési törvény, kell korcsma-törvény, de nem zsidó korcsma-törvény«, - a szélsőbalról megint belekiált egy hang:

- És kell polgári házassági törvény, de nem zsidó polgári házassági törvény, amilyet ti. a kormány beadott.

Egyébiránt Tiszának e beszéde alatt tanultam meg egy szónoki fogást. Kiss Berti figyelmeztetett rá:

- Az a forsza ennek a Tiszának, hogy kotyog, kotyog, addig kotyog, míg valahol aztán mégis csak kiüt a helyeslés, s akkor leül.

Ugyanez ülésben Szalay Imre (ejnye, mégse lehet elkerülni a kis gonoszt) előállt azzal a forró óhajtásával:

- Csak egy akkora kis zsidót mutassanak, mint a kisujjom, aki tett valamit a szabadságért.

- Hát Kohn Náthán? - veté oda Meszlényi.

- Hát mit tett az a Kohn Nátán? - kérdé aztán Szalay, mikor a beszédét befejezte.

- Mit? Hát te azt se tudod? Nagyot tett barátom, nagyot: meggazdagodott.

Ez mind tegnap történt. Ma aztán a tisztelt Ház uzsoráskodni méltóztatott. Nem vonható kétségbe, hogy aki e népszerű kérdésben elsüt egy beszédet, annak jövőre is biztos lesz a mandátuma. Az pedig elég tisztességes, akarom mondani, elég tisztességtelen uzsorakamat attól a kis tudománytól. Ezer percent legalább.

Kőrösi Sándor debreceni juris professzor tartott prelekciót a felnőtteknek abból a tudományból, hogy »60 krajcár egy forint«. (Így volt az ő idejében, mikor még sájniban beszéltünk, s egy kongó garasért adtak egy véka szilvát.) Érdekes új adomákat hozott elő a régi görögök, antik rómaiak korából, de elfelejté megjegyezni, hogy a nemes Cato nem irtózott a magas kamattól, ami különben még nem uzsora, amint azt ő szépen kifejté, s amely értelmezés szerint vagyon egybeszerkesztődve a törvényjavaslat is.

Ugron Gábor csak hallgatja a tanulságos oktatást, mereszti szemét a katedrára, holottan a bölcsesség forrása fortyog, s egyszer egész mal à propos azt mondja Apponyinak:

- Azt kérdik a bekísért jogásztúl a polícián, hogy volt-e már büntetve. »Hogyne - mondá -, egy egész óráig kellett hallgatnom Pulszky Gusztit az észjogból.«

No, én nem tudom, mi itt az összefüggés e közt és a Kőrösi bátyánk előadása között, elég az ahhoz, hogy az előadás olyan nála, amelytől hamarabb kifárad a tanár úrnak a lába, mint a feje, mert beszéde közben a Ház engedelmével kétszer is leült, és úgy folytatta megint egy darabig.

Komjáthy Béla nem olyan gömbölyű már, mint még csak egy évvel is ezelőtt - ezt a fiút emészti valami -, de azért mégis úgy gurult neki Paulernek, mint egy ágyúgolyóbis. Jó, hogy Tisza tartja a veres szék karját, mert bizony fölborulhatott volna.

Ezután következett az Istóczy-Irányi-affér ünnepélyes komplanálása írásból leolvasott manifesztumok szerint, ami teljes ünnepélyességgel ment végbe, s nem lett nevetségessé, mint a halálos párbajok, melyeknek a végén mind a két fél ahelyett, hogy meghalna, újra éled.

Majd Darányi kezdett eleinte más malomban darálnyi; de aztán olyan okosan beszélt, hogy senki se nézte volna ki Náciból. Pompás dolgokat mondott, Szilágyi Dezső egész belesárgult az irigykedésbe.

Ennél okosabbat ma úgyse remélvén hallani, haza »haladtatott általunk« - mint Csernátony mondaná - attól tartván, hogy váltóról levén szó, mára talál beütni a tegnap elmaradt ülési prolongáció.

Miért nem hisz a zsidó a Krisztusban?

Egyszerűen azért, mert ahol az atya örökéletű, ott a fiúnak nem lehet hitele.

Miért van az uzsora?

Mert nagyon sok megszorult ember van a világon.

S míg ezek a nagyon megszorult emberek meglesznek, addig az uzsorát ki nem lehet irtani sem rendszabállyal, sem törvénnyel, még kevésbé hírlapi cikkekkel és országgyűlési orációkkal.

Mindegy! Azért a Házban mégis végig kell azt beszélni, ami elbeszélendő, ami meggyűlt az elmékben, hadd adódjék ki. Úgyis ceremónia az egész. Mintha csak az üszög ellen perorálnának, hogy ne rondítsa ezentúl a búzát.

Van egy igen egyszerű példamondás, hogy »könnyű Katót táncba vinni«. Ebből áll, tessék elhinni, az egész dolog. Vannak pénzsóvár emberek, akik hajlandók reszkírozott üzleteket csinálni nagy nyereség reményében, s vannak megszorult emberek, akik a lelki üdvösségüket is aláírják könnyelműségből, hogy pénzhez juthassanak. Az uzsora hát igen emberi dolog, s nem lehet kiirtani, mert tényleg létező emberi szenvedélyeken alapszik.

A mai ülés mégis az uzsorajavaslattal foglalkozott:

Az előadói székben Kőrösi bátyánk ült, aki elég nagy uzsorát húz kormánypártiságáért azzal, hogy előadói tisztbe jutott, ami csak a kiválóbb tálentumú embereket illeti még. Márpedig ezt még az ellensége sem foghatja rá.

Nem minden kálvinista professzor Kerkapoly Károly, hanem azért Kőrösi igen kedves ember örökvidám arcával, ezüstös szöghajával. Egyebekben pedig követi a Deák Ferenc históriai nevezetességű jó tanácsát, melyet az a nála látogatást tevő Szentiványi Károlynak adott, hogy: »Vigyázz, öreg, semmit se csinálj állva!«

Tegnap ülve végezte előadói tisztét, kijelentvén, hogy lába fáj. Akik nem hallották ezt a kijelentését, s csak azt látták, hogy ülve beszél, felette elcsodálkozának e rendkívül szokatlan jelenségen.

A mai nap szónokai között Orbán Balázs volt az első. A tudós székely jól beszélt, s a Darányi beszédét szedte szét.

Furcsa ember ez a mi Orbán Balázsunk: székely ipar őrajta minden, a zeke, a magyar nadrág, a csizma. Mikor egypár év előtt összes ruháját ellopták a betörő tolvajok, mindenki nevetett rajta, mert ezekkel a ruhákkal igazán nem lehet csinálni semmit: ezeket más ember fel nem húzza semmi pénzért. Az ő ruhái olyanok, mint a Podmaniczky Frigyesé, hogy jóravaló tolvaj azokat el nem vinné, ha az utcán találná is őket.

Roszival Pista Mocsáry ellen polemizált, Széll György a szélmalmok ellen. A legtöbbet a Hodossy beszédje ért. A »leendő igazságügyminiszter« rokonszenves alak, az a hangorgánuma is. Csak annyit mond mindig, amennyi mondanivalója van: világos logikus fő, s szónoklataiban magvas és többnyire rövid, ha nem is olyan rövid, mint Komjáthy Béla, ki már két nap óta egy-egy szóval szerepel az országgyűlési tudósításokban.

Tegnap azt mondta: Amen. Ma azt mondta: Nem. S a napló meg fogja őrizni az utókor számára a jeles férfiú e közbeszólásait.

Prónay Dezső a kamatmaximum mellett szólott. Beszédje kerekre volt kikerekítve, s tett is hatást, de csak a lutheránusok előtt.

Általános feltűnést keltett, hogy Eötvös Károly váratlanul megjelent a »Ház«-ban. Már több hónapja elmúlt, hogy nem volt ott.

- Szégyellte magát - mondták az antiszemiták.

- Haragudott a pártjára - találgatták a komolyabbak.

Megjelenése igazi esemény jellegével bírt. Wahrmann, Mezei hálateljesen pislogtak feléje. Pártja pedig engesztelékeny szemeket vetett rá.

Különben pedig igazán nem történt semmi olyan tarkabarka dolog, amit érdemes lenne kiszínezni. Ha előre nem lett volna tudvalevő, hogy Németh Berci beszélni fog, a »Ház« megszökött volna egészen, s szegény Péchy Tamást ott hagyta volna a csengettyűjével, hadd merengjen ott némán, egyedül, miképp kell megszüntetni az uzsorát.

S ha már kérdésekkel kezdtem e karcolatot, kérdésekkel is végzem be, amiként azokat a Háznak egy élcelője felállította:

Mit csinálnak a képviselők, ha a Házban vannak? Az uzsora ellen beszélnek.

S mit csinálnak a Házon kívül? Uzsoraadósságot.

Az előadói székben még mindig Kőrösi bácsi ül. Még mindig az uzsora-törvényt nyaggatják.

- Meddig ülsz még itt, Sándor? - kérdezi tőle Herman Ottó, ki utolsó jeles beszédje óta méltán jár kidüllesztett mellel a Házban.

- Hogy meddig ülök itt - feleli Kőrösi bánatosan. - Annyian vannak még felírva, barátom, hogyha tojás volna alattam, tudom kikölteném, míg vége lesz.

Az előadói széken, mondom, Kőrösi ül. Nézzünk hát szét a karzaton is, úgyis minden ember innen meríti az erőt, még a karcolatíró is.

Ott ül a hölgy-karzaton Pulszky Polyxena, az érdekes menyasszony és Pulszky Ágostonné, amiből nyilvánvaló, hogy Pulszky Guszti is beszélni fog. S ez éppen jó arra, hogy a felesége kiszeressen belőle.

Bizony többet ér a karzatot nézni, mint a Házat, mert alig lézeng bent néhány képviselő. Oly lassan gyűlnek, hogy Péchy már kétségbe van esve, hogy talán nem is fog lehetni megtartani az ülést.

Csanády Sándor bátyánk, ki mindig ott ül legelsőnek a helyén, éppenúgy, mint Horváth Gyula is azóta, hogy egy évi távozási engedélyt kapott, hát, mondom, Csanády bátyánk széttekintvén a gyér padokon, Kádárként felemelé szemeit a karzat felé, ahol is megpillantá vala könyökölni Czincz uramat, a híres hajdúböszörményi kortest, felállt, s felé fordulván - mintha egyenesen neki szólna - így fakadt ki:

- Szörnyűség mégis! 448 képviselő közül ennyi jár el.

Amiért Czincz uram, megértvén a hozzá intézett hazafiúi elkeseredést, elkezdett helybenhagyólag bólingatni onnan felülről.

Különben az egész ülés Apponyi Albertnek volt tulajdonképpen szentelve, majd minden szónok a »fekete szocialista« tegnapi beszédjére reflektált. Mindenesetre találó név Apponyira a »fekete szocialista« név. Mert a »vörös«-t nem kedveli ő semmiben. Legfeljebb talán a Róza-színt. Így suttogják azt a városban a kerepesi kaputól kezdve föl a gellérthegyi házikókig.

Ehelyütt jegyzem meg (de higgyék el, nem ám valami malíciából), hogy Pancsova Udvarhely megyének a »vadházasságok« elleni kérvényét pártolja. No, ugyan van is mit feszegetni!

Az első szónok Literaty volt. Rosszat nem mondok, mert lehetetlen lenne kikorrigálnom valaha az életben azáltal, hogy jót mondhassak, hanem Literatyról mégis jut valami az eszembe, az ti., hogy amilyen nagyon jó az, ha valaki nem Literaty, éppen olyan nagy baj, ha valaki nem literátus.

A derék Jeszenszkynek valami panasza volt a sajtó ellen s valami helyreigazítási kérelme a sajtó embereihez. Odajárult hát az írói karzathoz, s kikereste magának onnan a legtekintélyesebb ábrázatot, aki véleménye szerint minden valószínűség szerint madzagon igazgatja a többit, s neki panaszolta el keserveit, mire a tekintélyes fej nagy »hüm«-ök és »hja«-k között érté meg a sérelmeket, s a jó Jeszenszky megnyugodva távozott képviselői padjába azon magasztos öntudattal, hogy most mégiscsak megreperálta egy kicsikét a világ folyását.

Jeszenszky hihetőleg sohasem fogja megtudni, hogy a tekintélyes fej a volt »Hon« Sándor nevű szolgájának képezi örök tulajdonát.

Ezalatt szerencsésen véget ért a Literaty beszéde, s megszólalhatott Pulszky Guszti. Úgy beszélt, ahogy egy fiatal házashoz illik, verve-vel.

Általában a fiatal Pulszkyakról jól jegyezte meg egyszer gróf Hunyady László, hogy úgy néznek ki, mintha mind a kettőt a könyökéből rázta volna ki az apjuk. Ő, az öreg pedig úgy néz ki, mintha saját maga lenne magamagának az apja.

Itt kell elmondanom... itt, mikor egy egyetemi tanár beszél, ami már régen nyomja a lelkemet..., hogy a mi parlamentünkben annyi komolyság sincs, mint a körmöm feketéje. Az »anekdoták parlamentje« ez. Egy beszéd, amelyben adomák nincsenek, olyannak tűnik fel, mint a sótlan kenyér. Nem hallgatja meg azt egy lélek sem. Ásítozva dülöngnek a képviselők erre-arra komoly beszédek alatt, vagy pedig kiszaladnak a folyosókra, ami pedig olyan nagy szégyen a szónokoknak, mint petrezselymet árulni a lányoknak a bálban.

A petrezselyemárulás elkerülése aztán arra vitte a legkomolyabb parlamenti szónokokat is, hogy mielőtt fel akarnának szólalni, mindenekelőtt keresnek maguknak egy anekdotát. Ha az anekdota megvan, az az alapfundamentum, s akörül építik meg az eszmemenet falazatát. A legtöbb beszéd az adoma kedvéért készül, s mondatik el. Általában el lehet mondani, hogy Magyarországot adomákkal kormányozzák.

Még a kis Pulszky is adomázik. Azt mondja azok ellenében, akik veszni akarják hagyni a könnyelmű adósságcsinálókat, hogy mit szólnának ahhoz, ha valami doktor a gyógyíthatlannak látszó betegeknek mérget adna be, hogy haljanak meg, s ne fizessék tovább a receptjeit.

De mit Pulszky!... többet mondok, még Hegedüs Sándor is viccekkel szövi át a beszédje stoffját. Hallgatják is most figyelmesen. Pedig az nagy dolog, mert rendesen viharokat támasztó beszédekhez vagyunk szokva az ő szájából

Ő maga is meg van hökkenve a nagy figyelmezéstől, s szinte zavarja szokatlanságánál fogva, kevés híja, hogy meg nem akad.

A kormánypárton is találgatják, hogy mi az oka, hogy hallgatják, míg végre kisütik az okát: azért, mert most a padból beszél, s nem az előadói székből, annak a széknek van meg a szúrós csalán-természete.

Pedig ő maga most se kenegeti hájjal a Komjáthy meg a Németh Berci hátát. Urambátyám kellemetlenül fészkelődik helyén, s úgy tesz, mint a kútba fulladozó asszony, hogy:

- Csak azért is Szulpicse... Szulpicse, Szulpicse... (ti. Hegedüs Sándor kérdezősködött így Párizsban a Saint-Sulpice tér után).

...Ejnye, most veszem észre, hogy a folyosókra még ki se néztünk. Ezt egészen kényelmesen megtehetjük, mert éppen Tisza kezd beszélni, s amennyire a jegyzeteiből látható, ez eltart legalább is egy óra hosszat.

A folyosón az antiszemita frakció lődörög. Mezei beszédre készül a Herman beszédét megtámadandó. Szalay Imre a dabasi képviselővel disputál. Mind a kettő az egymás kerületét dehonesztálja.

- Mit Lölle? Löllén csak fukszin van!

- Mit Dabas? Ti csak arról vagytok nevezetesek, hogy ti temettétek el a Kossuth apját!

Némelyek zokon veszik Ugron Gábornak, hogy egy pártértekezleten úgy nyilatkozott: »Ki kell lőni a pártból az antiszemitákat«.

- Így nyilatkozott igenis - védelmezi a párt legügyesebb élcelője -, de e nyilatkozat után nyomban elutazott Erdélybe, s minden puskájából kiszedte a töltést.

Megszólal odabent a csengettyű. Mi lesz? Mi van bent? Talán szavazás? Ohó! Hol van az még! Mindössze Mocsáry szól személyes kérdésben nagy zajban.

S pedig kényes, nagyon kényes ügyben szól. Pszt!

Archimedes egy pontot akart találni, ahonnan kimozdíthassa sarkából a világot.

Mocsáry azt mondja, hogy ő nem akart találni ilyen pontot, s csak sajnálhatja, hogy mégis kimozdította sarkaiból Roszival Istvánt.

Vigye el, aszongya, az ördög azt a »vadházasság« szót, nem úgy értette ő azt, hanem csak izé, hogy hát, miután éppen a száján lebegett, hát ennélfogva, mert tulajdonképpen, sőt ami azt illeti.

Ezzel azonban szerencsésen véget ért volna békében az ülés, ha Tisza nem terjesztett volna be egy igen elmés törvényjavaslatot »A gyógyíthatlan közveszélyes elmebetegek házának fölszereléséről«.

No, majd meglássuk annak idején, hogy ki fog beszélni majd itt pro domo sua.

Megint azok a sztereotip alakok, tele köszvénnyel és náthával.

- Mi megy ma? - kérdezi az egyik vontatott, blazírt hangon.

- A pénzintézetek és taka...

- Az ördög vigye, nem ezt értem.

- Vagy úgy? Na igen... Hát »A fekete hajó«.

- Azt mondják, szörnyű frivol.

- Mindjárt gondoltam, mert Irányi szolgáját láttam ott ácsorogni a kassza előtt.

Zichy Ferenc kezdette meg a méltsás ülést, hosszasan fejtegetve, hogy milyen igazságos javaslat; unalmasan, akadozva, elálmosítólag, beszélt... Egyhangú mulatság az itt. Mintha valami kripta lenne, hol a szavak visszaverődnek a falakról.

Bezzeg nem kiált itt közbe senki sem »helyes«-t, sem »úgy vant!«-t. Peregnek le a szavak meggátolás nélkül, mint a homokszemek.

Minden olyan feszes, olyam steiff, mint egy kikeményített inggallér.

Aki felszólal, arra bámulva néznek rá, mintha mondanák:

- Nini! Egy ember, aki nem restell még beszélni. Hallatlan! Bámulatra méltó! S a sok méltóságos hófehér kéz mind megmozdul a csodálkozástól.

S valóban minek is beszélnek itt?

Azt mondja Zichy Ferenc, hogy igazságos a javaslat.

Ezt mondja Pongrácz Emil is.

De hát van-e valaki, aki nem ezt mondja?

Ki az ördögnek beszélnek ezek? Kit akarnak ugyan kapacitálni?

Én különben nem a méltsás főrendiházat sajnálom, hanem a szegény stenográfokat, akik utoljára belebolondulnak abba az önhittségbe, hogy őket, egyedül őket akarják informálni ezek a méltóságos magatartású címeres nagyurak.

Aki a mi karcolatainkat olvassa, hajlandó volna azt hinni, hogy az áll egy üvegtetős nagy teremből, melybe úgy toppan be kívülről a választott halandó, mint a cirkuszba. Csak a körbe futó folyosóról van még egynémely szíves olvasónak néminemű halvány fogalma, no meg a büféről, ahol Nina kisasszony elnököl.

Pedig hát a mi tisztelt Házunk nem ily primitív berendezésű épület. Vannak őneki mellékhelyiségei, amik nem kevésbé nevezetesek, mint maga a tanácsterem. A könyvtárról nem is szólunk, mert arra azt mondja Székely Józsi bátyánk, hogy égessük el, mint az alexandriait, s tegyük helyére Kossuth Lajosnak a millenium tárgyában írott második levelét, s több lesz benne, mint amennyi most van. Az elnöki, a háznagyi irodákról se beszélünk ez alkalommal - excelsior! Fölhaladunk az emeletre, holott nagy római numerusok lógnak a szárnyas ajtók kilincsein, jelezvén, hogy itt üléseznek az osztályok a Nr. I-től a Nr. IX-ig.

Ami egyébiránt - zárjel között legyen mondva - egy óriási históriai falzum, mert az osztályok sohasem üléseznek, levén azokban sok az ellenzéki ember, ami köztudomás szerint igen akadályozza a tárgyalások gyors menetét.

Az osztályok helyett tehát a szakbizottságok tartják itt üléseiket, s azok teszik e termeket nevezetesekké. Mert a tanácskozó teremben már csak a kész ételt tálalják föl a Ház asztalára; a konyha azonban, ahol elhatároztatik, hogy a Budán megállapított menü egyes fogásaihoz mennyi jöjjön a sóból, mennyi a zsírból, borsból, paprikából, itt ezekben a termekben vagyon.

Most egy nagyszerű étel elkészítése körül fáradoznak az országos szakácsok. Kemény falat kell hogy legyen, mert nem kevesebb, mint tizenkét éve már, hogy sütik, főzik, pörkölik, pácolják, föleresztik a levét sauce à la Cardinallal, ellátják aszpikkal àla Houguenotte, tesznek reá cukorban pirított vöröshagymát àla Juif, leöntik felekezeti mártással, majonézet raknak a tetejére ultramontán módra; egyszóval mindent elkövetnek vele, hogy a legkülönbözőbb gusztusok megtalálják benne, ami nekik ízlik, és uramfia, tizenkét év óta nem tudtak belőle olyasvalamit csinálni, amit be tudott volna venni az ország gyomra.

Pedig el kell azt készíteni, törik szakad, mégpedig mielőbb. Mert ez lesz az étel, amit ha a nemzet megemészt, megint erőt meríthet belőle nehány száz esztendőre.

A »középtanodai törvényjavaslat« ez a neve annak a fogásnak, melyet most az oktatásügyi bizottság igyekszik tenni a nemzet szája íze szerintivé.

Csodálatos dolog az, hogy oly keveset beszélnek még róla. Pedig megérdemelné, mert ennél fontosabb javaslat még aligha fordult meg a bizottságok előtt az újabb időben. Nem kevesebbet akar az, mint egy oly generációt nevelni, melyre bízvást lehet bízni az országot s az ősök hagyományait.

A magyar közönség nem igen mutat iránta érdeklődést. No, annál nagyobbat mutat a német közönség. Az igazi német, ott nagy Németországban. A Kulturvolkot a saját bajánál is jobban érdekli most, ami itt a magyarországház e zugában történik. Ott is vannak az erdélyi nagy szász nemzet képviseli minden ülésen. Pedig nem tagjai a bizottságnak, de azért nem maradnának el egyetlen ülésről.

Megjelen Zay Adolf, és helyet foglal Mészáros Nándor háta mögött. Azt találja a legkapacitálhatóbb embernek valamennyi között, annak levén a legtöbb önbizalmat és a legkevesebb tájékozást eláruló arca. Wolff is beoson valóságos sakál módra, nem köszön se jobbra, se balra, besurran a legsötétebb zugba, ott meghúzza magát a kályha mögött a fáskosáron, hegyezi a fülét, és jegyez, jegyez szorgalmasan, nehogy egy jotta is elvesszen a becses anyagból, melyre nagy szüksége lehet a német Schulvereinnak.

A szélsőbalról csak két ember van a bizottságban. De ez aztán mind a kettő ember a talpán. Az egyik Hegedüs László, kinél a tanügy terén alig van érdemesebb férfia a Háznak. A másik Herman Ottó, az ezermester, aki mindenhez ért, de semmihez úgy, mint a gyöngébbek oktatásához. Itt van elemében igazán, s valóságos vezérszerepet visz a bizottságban. Nem hiába tették ezek ketten komoly tanulmányuk tárgyává, de elő is állanak olyan jobbítmányokkal, hogy azokat a bizottság egytül egyig elfogadja.

Ha a középtanodai javaslat be fogja váltani a kultúrai és politikai tekintetben hozzá kötött nagy várakozásokat, abban e két embernek nagy érdeme lesz. Ezt elösmerik a bizottsági tagok is.

Kivéve az egy Mészáros Nándort. Ennek Herman Ottó minden szava, mely helyesléssel fogadtatik, az oldalába nyilallik. Vajh, mi lehet ennek az oka?

Érdemesnek láttam tudakozódni e rejtélyről, s íme egyszerre három nyitját adták a kezembe.

Egyik az, hogy míg Herman Ottó Szeged városának a II-ik kerületét képviseli, Mészáros Nándor az I-őt. Az pedig mégiscsak borzasztó, hogy a II-ik elsőbb lehessen, mint az I-ső, kivált még akkor, ha a második függetlenségi párti.

A másik az, hogy Mészáros Nándor tankerületi igazgató volt, mielőtt az elhúnyt Szende Béla helyére képviselőnek kinevezték. Mint volt tankerületi képviselőnek pedig illenék bebizonyítani, hogy konyít a tanügyhöz is valamit.

A harmadik az, hogy mint félfüllel hallatszik, a képviselő úr szép magyar neve mellett is nemzetiségi gyanúban áll. Olyan javaslatra tehát, mely magyar nemzetet akar teremteni, csak kell megjegyzéseket tennie.

A pech csak az, hogy a megjegyzése mind azon szerintiek, melyekből kiderül, hogy nem mindig igaz ám az a közmondás, hogy akinek a miniszter hivatalt adott, észt is adott hozzá. A bizottság úgy találja, hogy a Mészáros Nándor volt tanfelügyelő úr megjegyzése nagyobbára mind bolond, s szavaz a Herman javaslataira.

Pedig ez igen csodálatos egy dolog. Mert egy képviselő kollega azt kérdezte tőle már hónapok előtt:

- Hát te már sohase beszélsz?

- Jaj, barátom, én majd a középtanodai javaslatról készülök beszélni. Tudod az az én szakmám. Aztán vannak a javaslattól eltérő nézeteim.

- Hát mi van abban a javaslatban?

- Tudod, barátom, azt én még nem olvastam, hát nem tudhatom mi van benne.

De máskülönben is fényes tanúbizonyságát adja ő a tanügyekben való tájékozottságának.

A szövegben például előfordul egy tollhiba, mértanirajz helyett szabadkézirajz. Az előző §-okból világosan kiderül, hogy mértani rajznak kellene ott állnia. De ő köti az ebet a karóhoz, hogy úgy van az jól, ahogy nyomtatva van, míg végre elő nem áll Szász Károly minisztertanácsos is, s azt nem mondja, hogy de bizony Herman Ottónak van most is igaza, tollhiba az, tollhiba.

Mészáros Nándor sokkal büszkébb ember, semhogy megretirálna. Sőt inkább nekitámad a minisztertanácsosnak, aki még az imént elöljárója volt, s most, miután azt hiszi, ő lett az elöljárója, foghegyről odaveti neki:

- Elvártam volna a miniszteri tanácsos úrtól, hogy több gondot fordít a szövegre.

Tyhű, Szász Károlynak se kell ennél több. Fölegyenesedik, jól megnézi a leckéztetőt s odavág:

- Jegyezze meg a képviselő úr, hogy ez a javaslat nem a minisztertanácsos, de az e célra kiküldött bizottság elaborátuma. Ennyit legalább tudnia kellene.

Így kotyvaszt az országház konyháján némely hivatalos szakács, azt se tudva, hogy amit el kell készítenie: hús-e, hal-e '?

Régi elkoptatott hasonlat, hogy valaki úgy néz ki mintha fecskét nyelt volna el, és a két szárnya künn maradt volna, de a mélyen tisztelt Háznak két alakja valóban ilyen, azzal a különbséggel, hogy ezek varjút nyeltek el, de nem pápista varjút. Aztán annyiban új.dolog ez, hogy eddig csak bajuszra volt használható ez a kép, ezúttal a szakállra talál.

S ez a két egyforma szakállú úriember valóban arcra is hasonlít egymáshoz, egy párton ülnek, sőt egy nézeten vannak a híres Stefeziussal.

E két férfiú Simonyi Iván és Szalay Imre.

Mondtam, hogy arcra nézve is hasonlók.

Arcuk olyan, mint egy körte.

S ha a keresztények a legendáik szerint egy alma miatt lettek szerencsétlenek, most ez a két körte a zsidóknak okoz nyugtalanságot. De már azt nem merem mondani, hogy e körték miatt lesznek szerencsétlenek. Mert talán éppen ez a szerencséjük.

A t. Ház olyan, mint egy igénytelen színpad - mondjuk például a »Kék macska« házi színpadát -, kortína nincs, hogy azt leeresztenék, ha változást akarnak jelezni; zenekar sincs mely más nótára (ezúttal a »hep-hep«-re) gyújtva más hangulatot ébresszen a hallgatók és nézőkben; itt az egész változás nem történik egyéb ceremóniával, mint hogy jó Kőrösi leszáll a ketrecből, s ezzel tessék elképzelni, hogy egyszerre elmúlik a téli tájkép, havas szirtek, jéghegyek, befagyott tavak, s beül a ketrecbe Berzeviczy Albert: tavasz van, ragyogó verőfény süt a tarka-barka dekorációkra, pálmák, olajfák nyílnak a jobb, bal és közép bemeneteknél, s ami pénzcsengés volt előbb, hadi szablyák pengetése, az most... Izrael népe ellen verik a dobokat.

Rettenetes Iván feláll, és beszélni kezd.

Fut is megriadva balról kifelé Eötvös Károly, és jobbról Csernátony igyekszik kiszabadulni a folyosóra. Nem jó ezt végighallgatni. Könnyen antiszemitává lesz az ember!

Pedig nem változott a tárgy. Kár volt Berzeviczyvel változást jelezni, hiszen egy darab ez a két darab. Az uzsora volt az expozíció, ez meg az erkölcsi tanulság.

A mi kedves Csernátony-nk is öregszik már. Míg odabenn agyonverik az ő zsidóit, ő nem érez semmi izgatottságot odakünn, nyugodtan szíja cigarettlijét, s mintha egész Európa csendes lenne, kedélyesen beszéli el, hogy talált meg tegnap egy lutri reskontót 1846-ból a régi írásai között a következő számokkal: 17, 37, 46.

No, már ezt meg kell tenni - gondolja magában, s elviszi a forradalom előtti reskontót a klubba.

A klubban már éppen egy hónap óta nem történt semmi. Múlt december 27-én elfogták Szontagh Pali XXI-esét, azóta mindég ez a beszélgetés tárgya.

A fölfedezett reskontó valóságos új életet, valóságos elevenséget hozott be a klubba. Az ördögbe is, egy ős reskontó! Csernátony nem mutatta mindenkinek, hanem a hír hamar szivárgott szét, hogy vagynak három kormányszámok, amelyekkel okvetlenül nyerni lehet.

Akadt is mindjárt vállalkozó, egy másik képviselő és egy miniszter; tettek rá hárman mutyiban három forintot. Hanem a miniszterben nem volt egészen annyi önállóság, ő még előbb megkérdezte Tiszától, ha szabad-e?

- Nem bánom, tegyél -, de azt a tanácsot adom, hogy ne nyerj, mert interpelláció lesz belőle.

A derék Maszák is megtudta (de mit is ne tudna meg Maszák?), s ő is feltette a számokat. Az egész klub lázas izgatottsággal várja az eredményt. Mert ettől az eredménytől függ aztán, megszavazzák-e a kamatmaximumot vagy nem?

Ezalatt bent folyton Simonyi Iván beszél. Az egész alak olyan, mint az eleven ezüst. Minden porcikája külön mozog, csak viaszsárga képén nem látszik semmi indulat. Fejét behúzza a váll-lapockái közé, majd az egyik válla esik le, s féloldalt hajolva úgyszólván karéjban szórja a tüzet. Hol a mellét dülleszti ki, hol leereszti a kezét, mint egy tört szárnyat. Az orrlyikai kitágulnak, majd ismét becsukódnak, bizonyos kimerültség csukja le, s csak az alsó állkapocs mozgása lengeti szüntelenül a hatalmas szakállszárnyakat.

És nem kell ám azt hinni, hogy a rettenetes Iván csak úgy a világba beszél, nagyon is kiszámította ő a hatást, sőt vannak beszédjében forsz helyek, finom fogások is.

Nem ilyen-e az, hogy mit csinál ő a sok gyerekeivel.

(- Nevelje fel sakter-legényeknek - kiáltott bele Verhovay.)

Vagy nem ügyes dolog-e, mikor elbeszéli, hogy mutassanak hát keresztény embert, aki a saját erejéből rövid időn át meg tudott gazdagodni.

(- Ott van gróf Karátsonyi Guidó. Még az öregapja sertéskereskedő volt! - kiáltá bele Hentaller.)

Csakhogy hosszú, végtelen hosszú ez a beszéd. Már délben kezdte, s még most háromnegyed kettőre is folyik. Még ebédnek is hosszú volna, hajtja Madarász.

A karzat is unatkozni kezd, pedig zsúfolva van szép hölgyekkel. Valóságos virágkiállítás, s a legtöbb Sáron rózsája köztük.

Egy dunántúli atyafi megsokallja már a Simonyi Iván hosszas beszédét, s naivul mondja egy mellette ülő pestinek:

- Nagy panasza lehet annak az úrnak, úgy gondolom, mert szörnyen el van keseredve.

Aztán kérdezősködni kezdett.

- Ugyan kérem, ha meg nem sérteném, mutassa meg nekem a nemzetes úr, melyik itt az a Tisza Kálmán. Mert csak egyszer láttam életemben, tavaly, akkor is úgy kutyafuttában.

A pajkos pesti embernek volt esze, hogy Móricz Pál uramat mutassa meg az atyafinak:

- Szépen meghízott tavaly óta - mondja nyugalommal, megméregetvén szemével arcát és hatalmas váll-lapockáit -, de tehette is, már magában az én adóm is kilenc forinttal lett nagyobb tavaly óta, s az is legalább öt lat benne.

A kisasszonykák eleinte jól mulattak, mert gyakorta kellett elpirulniok a Rettenetes Iván szabadszájúságán. Oh, az istentelen! Még a jó Irányi Dani bácsiról is miképp beszél! Hogy tudtommal nincsenek gyermekei... Oh, Dani bácsi, Dani bácsi!

De aztán eltaplósodott Iván, a karzat fecsegni kezdett, a szép fejecskék összebújtak, nehány kurmacher felhurcolkodott hozzájuk, trics-tracs kezdődött, figyelem csak az írói karzaton volt, mert egy rettenetes fekete hajó úszott a hatalmas szóáradat özönében, mely rémülettel töltötte be úgy a zsidó, mint a keresztény vallású reportereket: az éji ülés.

A kis cukorbaba Fenyvessy kolportálta a rémhírt. Az elnöktől jött. S ha igaz lesz, megrontja az összes újságírók vacsoráját. A hatodik nagyhatalom korgó gyomorral lesz kénytelen beszedni a zsidó vita preparált nedveit.

A képviselők nagyrésze kiszökött a folyosóra, s megülték a »pletykapadokat« kínos várakozásban az esti ülés lehetősége iránt. Mindenkinek az orra vére folyt.

S ez iszonyú lehangoltságban, mikor már senkinek nincs se szava, se megjegyzése, mintha minden földi szó az Iván torkában gyülemlett volna meg mocsárnak, mondom, e szörnyű lehangoltságban végigmegy csörtetve a folyosókon Bartha Miklós, s üde, csengő hangon mondja:

- Ki látta Királyi Palit?

Királyi Palit? Igen, igen, Királyi Pali után tudakozódnak! Ki keresi? Bartha keresi. Lehetetlen! De istenuccse!

Mindenki csodálkozva emeli fel fejét. Odescalchy herceg szájából, ki László Miskával mereng a csángó-kérdés fölött, kiesik a cigarettli.

Hogyisne! Hiszen ilyen se történt. Ki hallott már olyat valamikor, hogy valaki Királyi Palit keresné? Csodálatos! Mire kell még vajon Királyi Pali valakinek?

Hát kisül, hogy azt akarja Bartha megtudni Királyitól, igaz-e az a szörnyű hír, hogy »A fekete hajó«-t betiltotta a nemes kupaktanács?

- Íme, gyerekek - mondja kenetteljesen, hallván a keresés okát egy öreg képviselő. - Minden embernek jut az életben valami szerep. Csak ki kell tudni várni. Ki hitte volna azt valaha normális viszonyok közt, hogy Pali után még tudakozódni is fognak.

- »A fekete hajó« rásegítette.

E pillanatban hirtelen szétcsapódnak a tanácskozó terem szőnyeg ajtói, s kikelt halvány arccal rohan ki Maszák Hugó.

- Tűz van? - kérdi Helfy Ignác, akit ma gróf Apponyi Berci nyilvánosan »Nácinak« nevezett.

- Több! - kiált Maszák Hugó a künn sétáló miniszterelnökhöz furakodván lihegve. - Excellenciádat antiszemitának nevezi!

De már ezt nem vette tréfára Geszt hatalmas ura, s szó nélkül besántikált a helyére, képezvén két lába járás közben a következő írásjegyeket (|.

Valami rettenetes dolog fog történni odabent -. gondolták, s Tisza után megindult befelé az egész folyosó...

Csak a kis Bölöny döcögött el a télikabátjához.

- Hova mégy, Sándor?

- Borotválkozni.

- Mikor borotválkoztál utoljára?

- Régen. Még az Iván beszéde előtt.

*

Mikor elmentem, még mindig Simonyi beszélt. Sőt amikor már a »Nemzet«-ben a beszéde elejét olvastam, akkor jött be a Házból a Holzwarthba kimerülten, lelógó bajusszal Hoitsy Pál, s szomorúan, bánattól rezgő hangon mondá:

»Még mindig Simonyi beszél.«

Erősen folyik a munka, hétfőn, kedden zsidót üldöznek, szerdán, csütörtökön, pénteken uzsorát üldöznek, szombaton megint zsidót üldöznek. Hát vasárnap?

A vasárnapot pihenésre rendelte a keresztények istene. De még vasárnap sem hagyják pihenni a szegény országot.

Összejöttek, a papok kivételével (azok mégis megtartják a vasárnapot) ma is a »hon atyái«, akiknek már az lesz a nevök maholnap, hogy a »hon gyerekei«. Az ünnep nem látszik meg semmin, csak az Orbán Balázs fekete kazincziján és a Tisza Kálmán szalon rokkján. Olyan ismerős nekem valahonnan ez a kabát!... Alighanem Tisza Lajos viselte valamikor új korában. Csakhogy őrajta jobban állott!

Kár, hogy nem lesz ma politika, hanem csak hecc, mert határozottan kisebbségben van a kormánypárt, le lehetne szavazni. A szélsőbal berukkolt egészen, de a Szapáry Gyula háta mögötti mameluksor teljesen üres.

A folyosókon, mint mindig, Németh Berci beszél. Németh Berci kezdi kinőni magát a Ház legkomolyabb alakjának, mégpedig egyszerűen azért, mert sohasem beszél semmit komolyan.

Ma a latinizáló napja van. Elmeséli, hogy a rivulust, a kis folyócskát, milyen különböző módon verselte meg a német és magyar diák:

Svimulat ecce fusis, fresculat rupaceis.

Ez volt a német verse; amire aztán így duplikázott a magyar:

Musculat ecce labis bekulat görbiceis.

Kevesen nevetik már a Berci bácsi élcét, mert bizony már kevesen tudnak diákul. Maholnap nemigen lesz, aki meghallgassa, s holt tudomány maradnak a Berci bácsi adomái.

De jó, hogy előfordult egyszerre az ő neve az Orbán Balázséval. Legalább felemlíthetem a legújabb kópéságát.

Tisza Kálmán tudvalevőleg nagyon szereti a tudós Orbánt, aki mellesleg legyen mondva, egyik legszeretetreméltóbb tagja az alsóháznak.

Németh Berci felmegy Budára e napokban valamelyik választója ügyében a miniszterelnökhöz. Kérdi tőle az ajtónálló:

- Kit jelentsek be?

- Orbán Balázs képviselőt.

Tisza érdeklődéssel kel fel helyéről, ahogy bejelentik:

- Ugyan mit akarhat az én székelyem? Nagy dolog lehet, hogy idejött.

Megnyílik az ajtó, s íme csakugyan Orbán Balázs Lép be, de roppant megváltozva, kopaszon, megőszülve... Tisza bámészkodva nézi.

Hát úgy volt biz az, hogy Berci a szájába vette nagy szakállát, s onnan lógatta ki kétfelül két szélben bajusznak, olyatén formán, mint ahogy a góbé híres bajsza fest első pillanatra.

De tartsuk magunkat ahhoz, amiből élünk, gyerünk vissza a zsidó vitához.

Széll Gyurka beszél bent, azt mondják. P. Szathmáry Károly kifut a Házból, s idegesen szaladgálja be a könyvtár-helyiségeket, vizsla szemekkel kutatva az örök érintetlenségre kárhoztatott könyvek címeit.

- Mi lelt bátyám? Mit keresel olyan lázasan, az isten szerelméért?

- A Széll György műveit.

- Tud is az írni!

- Ne beszélj, kérlek. Hiszen éppen most hivatkozik odabent az irodalmai működésére.

- Nem értem. Vagy hogy talán összetévesztette saját magát Ónody Gézával.

Széll után Kiss Albert szólalt fel. Látszik az arcáról, minden mozdulatáról, hogy nem mestersége az ékesszólás és a hivalkodó tudás, hanem azért mégis pórázon tartja az eszét, s ámbátor ő is mérget forral a zsidóknak, de a cserépedény, amelyben forralja, az józanságból van gyúrva.

Majd Ugron Gábor állt ki a sorompóba leventés magatartással. Mezei Ernő most merészen dugja ki fejét Eötvös Károly széles háta mögül. Ugrontól már nincs mit megijedni. Ez az ő emberük, tele is van mind a két zsebe seréttel, hogy kilövöldözze az ellenségeket.

Ugron lehet nagy szónok, de varázsa csak a Királyhágón túl van. Itt bizony kiszökdöstek lassankint az emberek. Egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy üresen tátong mind a tíz miniszteri szék, s hiába intézi Ugron szavait a mélyen tisztelt kormányhoz, a mélyen tisztelt kormány nem hallja meg azokat. Az utolsó Szapáry Gyula volt, aki ott ült búsan, mint egy gólya, s aztán ő is foszfor lett.

...Itt úgyse szavaznak le - így monologizált. - Nincs rá eset, hogy leszavazzanak. Bátran mehetek. Istenuccse nem lesz több három voksuknál. Ezt Kemény jósolta meg így. De ha leszavazzák is... Tyhű! Az volna még csak édes bosszúság nekünk. Nem adnám ezer forintért!

Ugron beszéde után kezdetüket vették a személyes felszólalások. Mint mikor a békák ugrálnak ki a tóból, meg vissza egymás után... úgy csapódtak fel Szalay Imre, Simonyi Iván, Herman Ottó, Ugron Gábor.

A Rettenetes Ivánban sok naivság van. S ez a mai világban a leghatásosabb eszköz a szónoklatnál. Előhozakodott biz ő a házi dolgokkal is.

Mire aztán a többiek is előszedegették a kulcsaikat, s kinyitogatták a fiókokat, hogy megmutogassák az alsó ruháikat, mennyi a szennyes köztük.

Ez volt a zsidó vita története.

S ez a vita olyan volt körülbelül, mint a mitológiai asszony (a mulier formosa). Hegyi Aranka arcával kezdődött, s halfarkkal végződött.

»Halljuk« volt az ajkakon az eleje felé, s »eláll«-ok zúgtak a vége felé.

- Mire szavazol?

- A kamatmaximumra.

- Mit érsz vele?

- Ez akadályozza meg legjobban az uzsorát.

- Istennyila!? Mondok én nektek valamit, ha egészen meg akarjátok szüntetni az uzsorát. Igazán komolyan akarjátok?

- Hogyne akarnánk?

- Nohát akkor törüljétek el a selyemruhát és kártyázzatok dióra, s mindjárt fölösleges minden törvény az uzsora ellen.

Ez a diakurzus, mondanom sem kell, a büfében történt. Hiszen a »Ház«-ban nem szoktak ilyen velősen beszélni. Ott beleöltöztetik báliruhákba a gondolatukat az emberek, s ha nincsenek gondolataik, nos akkor... felöltöztetik a semmit is.

Prónay Dezső kezdte meg a vitát. Alig hallgatták negyvenen, ötvenen, mert nagyon lassan gyülekeztek ma a képviselő urak.

Még a karzat is üres volt, csak egyetlenegy ember ült a baloldali sarok-karzaton, egy penész hajú, piros orrú, tubákszín felöltőjű ember, aki egy év óta mindennap ott ül nyugalmasan, türelmesen hallgatva prücsköt-bogarat hideg szenvtelen arccal.

A hűséges karzatlátogatót elnevezték »pecsérké«-nek, ami egy olyan meglapult gombafajnak a neve. Gondolom Grisz Náci (csúfnéven Darányi Ignác) nevezte el így, aki ezen ember miatt lett nevezetessé, mivel azt hitte, hogy a »pecsérke« nem eleven ember, hanem valami dekoráció a karzaton.

Hanem pecsérke bizony eleven ember. Szerb Gyurka azt fogta rá, hogy melegedni jár oda. Horváth Gyula kisütötte, hogy bombamerényletet akar elkövetni Tisza ellen. Valóságos mítosz képződött a pecsérke körül, akit mindig elsőnek ereszt be a rendőr a karzatra, s mindig utolsónak csoszog le onnan bús, csüggeteg arccal.

Végre is győzött a kíváncsiság. Két fiatal képviselő elhatározta, hogy szépszerével meginterjúvolja a pecsérkét.

- Uram, ne vegye tolakodásnak, de összebeszéltünk, hogy megkérdezzük, mi érdekli önt olyan nagyon a Ház tanácskozásaiban?

- Semmi, éppen semmi - felelé síri hangon.

- De hát akkor miért van ön itt?

- Oh, hogy miért? - és szomorúan sóhajtott, mintha valami fájó sebét érintették volna.

- Legyen ön bizalommal irántunk...

- Igazán zavarban vagyok, uraim. Önök ismerik a középkor történetét...

- Amennyire, annyira... A Németh Berci adomáiból.

- Nos tehát a középkorban egy-egy fogadást tett valamely lovag, zarándoklás közben...

- Hát aztán?

- Lássák uraim, énnekem is ilyen kedvteléseim vannak. Én fogadást tettem magamban, hogy meg fogom hallgatni Jónás Jánost.

- Lehetetlen!

- Szörnyűség!

- Úgy van, föltettem magamban, hogy nekem hallanom kell Jónás Jánost; hallanom kell minden áron, hogy én addig boldog nem leszek, míg az ő szózatát meg nem hallom... De ne nevessenek, kérem.

- És hogy jutott ez önnek eszébe?

- Úgy, mint a szenvedélyes kártyagibicnek, aki nézi a játékosokat, aztán kiválaszt magának egyet, s azt mondja, no, addig nem megyek haza, míg egyszer ez bele nem megy a zsinórba.

- Fogadja részvétünket, uram. Apropos, sokáig akar ön élni?

- Legalább addig... addig - szólt érzékenyen.

- Mit? És ön ezt legalábbnak nevezi?

*

Szakítsuk meg ezt, ne csapongjunk a lehetetlenségek között, hanem térjünk vissza báró Prónay Dezsőhöz, aki ilyenformán beszél.

Uraim, én lutheránus vagyok, tehát nem vagyok szent. A lutheránus ember, ha a felesége mellett ül, azon keresztül lógatja le hosszú pipaszárát, én is Helfy Ignácon keresztül csipkedem Tisza Kálmánt.

Báró vagyok ugyan, de én nem hiszek a kék vérben. Herman Ottó se hisz. Ha azonban hinne benne, én akkor se hinnék. Különben azért ne bántsuk a kék vért.

Mert éppen az a legszentebb, amiben nem hiszünk.

A lutheránus ember azonfelül tudvalevőleg ballábbal lép fel a fürhéces kocsiba, tehát elfogadom a Komjáthy indítványát.

Sőt a lutheránus ember sárgarépát is hord a dohányzacskójában, minélfogva elfogadom az Apponyi indítványát is.

Báró Prónay után Teleszky szólalt fel. Ha valaki kíváncsi lenne a beszédjére, annak azt a tanácsot adom, hogy ne olvassa el, a szószátyárság mesterművei rendesen a Ház fiskálisaitól kerülnek ki. Ezek olyanok, mint az az egy csepp beoltott himlő az ember organizmusában, amelyről Prónay beszélt, azt mondják nem árt, de nem kellemes.

Valahányszor egy-egy Teleszky-féle alak felszólal, az embernek mindig eszébe jut valamelyik olyan asszony ismerőse, aki hamis vuklikat és nem saját fogakat hord, sőt egyebütt is átkozottul ki van pótolva.

Annál szívesebben hallgatott szónok Herman. Az egyedüli ember, akiben francia verve van, akinek egyénisége felolvad a hangulatban, aki sohase lesz sablónszerű. A minap szép kerek beszédet mondott, ma már rapszodice beszélt. A pillanat uralkodik fölötte és a tárgy is. Azért való ő azon kevesek közül, akik életet adnak a parlamentnek, mert a legnagyobb rész az otthoni gondolkozás gyümölcseit nyújtja át készen összerakva egy kis kosárba, ki kecsesen, ki ügyetlenül ki nonchalance-szal, de azért bizonyos szertartással.

Herman ott bent él a »Ház«-ban, s az impulzust nyomban ott meríti szavaihoz, nem várja míg azok átszűrődnek. Herman a legérdekesebb parlamenti jelenség, kihez e tekintetben Csernátony Lajos kivételével csak Tiszát lehetne tenni, ki szinte ott rögtönöz, ott forr föl, ott hül át, csakhogy egyénisége, fegyelmezett agya annyira uralkodik a benyomásai felett, hogy a közvetlenség üdesége alig-alig csillan ki itt-ott hatalmas és mindég talpraesett rögtönzéseiből.

Már Herman s később Győry Elek beszéde alkalmával kacéran izgett-mozgott, feszelgett Szilágyi Dezső, Pulszky Guszti pedig, mint valami impresszárió sürgött-forgott, rendezkedett.

Dezsőnk szétnézett a karzat szépein is, hogy sokan vannak-e, Guszti a Ház jegyzőjével, Fenyvessyvel értekezett, miből gyanút merítvén Komjáthy, kijött a folyosókra, s így szólt:

- Uraim! Ne menjenek el. Szilágyi Dezső trikóban van!

Igen, igen fel fog lépni. Hanem a dolog ma úgy volt inszcenírozva, hogy meglepetés legyen. Szilágyi Dezső nem iratkozott fel in persona. A derült égből jöjjön a villám. Itt van ez a derék fiú, Fenyvessy... ennek most hasznát lehet venni, hadd iratkozzék fel ő, s mikor magamagát kellene kiáltania, Szilágyit szólítja ki, neki engedi át a szót.

Hanem a taktika paraszthajszál híja, hogy nem ütött ki rosszul Fenyvessyre, mert mikor Szilágyinak szólnia kellett volna, egyszerre csak rémülve látja, hogy Szilágyi sehol sincs.

Nosza rohan a folyosókra, a büfébe, bezörget itt, bezörget ott.

- Hol van, merre van Szilágyi?

- Minek akarod?

- Nagyon sürgős. Nagy baj van. Ha elő nem kerül, nekem kell szólanom.

- Baj is az?

- De baj nekem, mert nincs semmi mondanivalóm. Abszolute nincs.

Végre megkerül Szilágyi, amivel aztán jól járt Fenyvessy, mert nem neki kellett mondani beszédet, jól járt a Ház, mert nem Fenyvessy beszédjét kellett végighallgatni, jól járt Pulszky Guszti, mert a dicsőségből egy rész őt illeti, jól jártak a következő szónokok, mert emiatt holnapra maradtak, s most 24 óráig jobban megrághatják a mondanivalójukat, s végül jól járt Tisza Kálmán is, mert alkalom adódék neki megint egy jó replikát produkálni.

Milyen nagy szerencse hát, hogy Szilágyi Dezsőt sikerült megtalálni Fenyvessynek.

Meglehetős száraz, unalmas ülés volt. A karzaton is kevesen, a képviselői padokon is kevesen, a folyosókon alig valaki, csupán a büfében ült egypár ember, s arról beszélgettek, hogy mi is volt tulajdonképpen oka a krími hadjáratnak?

Bizony érdekes dolog azt megállapítni!

Azután ásítoztak, elgondolkoztak, majd ebben is kifáradva, beszélgettek a két szőkével. Azonban ma Ninácska is haragos volt, s alig méltatta pillantásaira az ott megfordult honatyákat, kiket itt háromféle osztályra soroznak. Azok, kik paprikás szalonnát esznek, és szilvóriumot isznak rá. Azok, akik sonkát villásreggeliznek, s madeirát szürcsölnek hozzá, s végül azok, akik egy-egy piskóta darabot ropogtatnak szét, vagy nehány cukkedlivel édesítik meg szájízüket.

A büfében nagy ritkán betévedt a Házból egy-egy lézengő képviselő s híradással volt, mi van ott bent.

- Ki beszél?

- Deutsch Lipót.

- Kicsoda?

- Deutsch Lipót.

- Ejnye!

- Haj, haj...

- Nem így volt valamikor!

- Az ám. A régi jó pozsonyi ülések idejében.

- Hol volt még akkor Deutsch Lipót?

- De csak ezelőtt nehány évvel is egészen más világ volt itt még. Tudja az isten, sokkal komolyabbak voltak még az emberek és mégis sokkal vidámabbak.

- De még mennyire. Bent a Házban nagy szabású, komoly disputák, a folyosókon vidám, harsogó kacaj, kedély, elevenség.

- Ma már semmi se történik.

- Kivévén, ha Kemény Gábor vagy Fenyvessy Feri mond valami jót a király előtt.

- No, annál sokkal különben járt Damokos László. Ő is ott állt a karéjban egy udvari bálon, amikor a felség cercle-t tartott, s nehogy az essék meg rajta, ami Kemény Gáboron hajdan, jól odafigyelt előre, hogy a király eszmemenetét figyelemmel kísérhesse, s ne jöjjön valami esetlen zavarba, ha őt találja megszólítani.

A király egy mágnás képviselővel társalgott. Damokos kivette a töredezett szavakból, hogy a vadászatról beszélnek; mikor aztán billentett a fejével, s egyet lépve őt magát szólítá meg, úgy beleélte már magát, hogy a király azt fogja tőle okvetlenül kérdezni: »szokott-e ön is vadászni« - miszerint összefolyt előtte szó, trónterem, tömeg, s csak ezt hallotta csengeni. Pedig a király azt kérdezte:

»Házas-e ön?«

»Néha-néha, fölséges uram!« - felelé Damokos László, s igen meg volt elégedve, látván, hogy őfelsége mosolyogni kegyeskedik a feleletén.

De minden adománál százszor többet ér a Kőrösi Sándor beszéde. Mit mondhat egy ember, akinek tyúkszemei vannak, de olyan tyúkszemei, hogy napokig nem tud miattuk járni? Egy ember, akinek nem marad üres ideje sem a tanulmányokra, még arra sem, hogy au fait legyen, mert egész éven tyúkszem-vágó eszközökön és tyúkszem-gyógyító tapaszokon jár az esze.

Ezek az átkozott tyúkszemek látszottak meg az argumentumain is, sőt azok, akik beszédét hallgatták, szinte tyúkszemet kaptak a fülükre. Utána Komjáthy Béla szólt. De lehet is Kőrösi Sándor után még meghallgatást kívánni! Sokkal nagyobb ő, mintsem Komjáthy hathatott volna. Pedig okosan szépen beszélt, s éppen a Kőrösi uram malmára hajtotta a vizet kijelentvén, hogy a tudományt nem sokra nézi.

Akként levén egy idő óta a sorrend, hogy kövér ember után egy soványnak kell lándzsát törni a küzdhomokon, Komjáthy után gróf Apponyi Albert beszélt.

A gróf, úgy gondolta, hogy minden téma között a legérdekesebb téma ő maga. Panaszkodott és védekezett. Úgy tette magát, mintha egy ellenséges démonsereg környékezné, mely áskálódik ellene.

Hosszasan polemizált Beksics Gusztival, aki »fekete szocialistá«-nak nevezte el valamely újságcikkben. Fáj neki ez a titulus, de megvigasztalódik, hogy lesz Magyarországon mindig egy kerület az ő számára. (Bizony nem lehet tudni.) Macskazenének tartja az ellene indított hajszát, s igen sajnálja, hogy ebben a macskazenében részt vesz Tisza Kálmán is.

A nagymogul, ki ravaszul összehúzódva székén, jól érzi fölényét a sok tekintetben fölfújt, s korán elkapatott fiatal mágnás fölött, édeskésen mosolyog, amint az egypár oldalvágást mér hatalmasabb ellenfelére, Szilágyira: »No, csak egyétek meg egymást« - gondolja. A nagymogul ma jókedvében van, semmi sem zavarja csendes megelégedését, néha-néha egy cukrot majszol, miközben idegesen és sebesen mozogni kezdenek a szempillái.

Azután felkel, s amint visszautasítja a vádat, hogy ő Apponyi célzatait gyanúsítani akarná, benne van a hangjában a kicsinylő pártfogói tónus, mintha csak úgy szólna vállveregetve.

- Nem bántalak én. Hova gondolsz? Sőt inkább szeretem az igyekező fiatalembereket. Nőjj nagyra, kis öcsém!

Ami sok, az sok! Az ember már szinte jobban megunta az uzsora vitát, mint az uzsorakamatok fizetését.

Mikor hajdanában Franciaország földarabolásának meggátlásáról tanácskoztak, az még csak megjárta, hanem az uzsora meggátlásáról, az haszontalan szóvesztegetés! Mesebeli potencia kellene ahhoz! Minden wertheimkassza mellé egy drabant, aki följegyezze mennyit vesz ki onnan az uzsorás, s mennyi értékű váltót tesz be helyére. S minden drabant mellé egy finánc, hogy a drabantot ne lehessen megvesztegetni.

Ha itt volna a mi derék Beöthy Algernonunk, az megmondhatná nekik:

- Ugyan, ne okoskodjatok, kérlek. Az uzsorások a legbecsületesebb emberek, mert rizikóra dolgoznak. Az uzsora a szerencsétlenek szigete, ahova menekülnek. Az uzsora a mamelukok nevelőintézete, az uzsora a hűség és szelídség vetett ágya. Minek bántjátok ti az uzsorát? Hát már egészen agyon akarjátok ütni a szegény dzsentrit? Menjünk inkább, nézzük meg Faublas lovagot a Kék Macskában.

Kiss Lajosnak pláne az a véleménye már így is, hogy:

- Hagyjátok, kérlek, már leszállani a szószékről ezt a mi Kőrösi Sándorunkat. Mert bizonyisten megutálom benne a szülővárosomat.

Szegény Kőrösi, hogy megöregedett azóta! A háta meggörbedt, a haja még jobban megőszült, sőt már a füleire is nagyothall. Mert inkább legyen az ember Tischler Vince két álló esztendeig, mint az uzsora ügyében előadó, amely ügyhöz tudvalevőleg érteni vél minden egyes tagja a Háznak, pedig nem ért hozzá tán csak gróf Karátsonyi Guidó, áttanulmányozván ősei történetét.

Hanem iszen a kisebb dolga is nagyobb annál a Háznak ma. Bánják is most, akármit beszélnek a szónokok az uzsoráról. Az egy Bittó Pistát kivéve, nem hallgatja egy lélek sem a vita folyamát. Maga Tisza Kálmán is összegyűjti a lelkeket, s vakációt ad nekik. »Szavazzatok a meggyőződéstek szerint, akár a kamat-maximum ellen, akár mellette. Még azt is megengedem, hogy megéljenezhetitek Kőrösi Sándort. Legyünk már egyszer pajkosak is!«

Hogyne, hogyne... hiszen sohase volt még ilyen víg nap a képviselőházban!

A habarék párton csak az imént veszett össze diplomatice szolgabíró vicispán. Szilágyi uramat ma is még görbe szemekkel méregeti Apponyi uram! Ezer mameluk szem kíséri, hogy referálhasson a mozdulatokról a grimaszokról a közeledésekről és távolodásokról. Különben is a habarék párt már úgysem volt valami nagyon veszedelmes. A habarék párt már csak hamu, abból legfeljebb hamuzsír lehet még, ha a szél szét nem fújja..., de bizonyosan szétfújja.

Sokkal többet ér az, hogy a függetlenségi párt is bomlik. Ez ültet rózsákat most a Tisza arcára, vagy hogy talán egyéb... hogy őexcellenciája e nagy napon alkalmasint megkínálta magát a büfében egy-két pohárka küraszóval, mivel hogy azt mondják, bort nem iszik őexcellenciája. Mert a borban igazság van.

Mint a megrázott méhköpűben, olyan élénk zsivaj folyik a baloldali folyosón. Odagyűlt minden vér: a szélbaliak fel s alá nyargalnak két pártra gabalyodva. Mint mikor a mesebeli ördög egy véka kölest és egy véka mákot csap össze, hogy azt most már külön kell válogatni. A mákszemek keresik a mákszemeket, a kölesszemek a kölesszemeket. Nagy sor azt kiválogatni.

Herman Ottó mérges melankóliával méregeti a folyosó hosszú futószőnyegét. Szalay Imre ónszínűre vált arccal hirdeti a saját diadalát. A nagy Ugron pedig mint valami új Robespierre csattog-pattog, szót vált itt, eszmét cserél ott. A legtöbb ember arcán tűnődés, habozás. Az öreg Almássy Sándor aggodalmasan tekint szét a híveken. »Végünk van, összeesünk. Mondtam mindig, hogy ne engedjük a fiatal kocsisokat a Phaeton szekerére«. Kiss Albert Mocsáry után tudakozódik. Mit mond Mocsáry? Mocsáry nem mond semmit. El se jött ma a Házba. - Hát Helfy? Az itt van. Hát Thaly? Még van ijedve.

Csak Verhovay nevet a markába, ő egész hidegen nézi a vihart. Neki elementuma az, ha baj van. De ebben semmi része. Most az egyszer ő maradt meg »komoly«-nak, s ez a szerep is tetszik neki, mert szokatlan előtte.

A jobboldalról eljönnek a szokásos »hollók« a káröröm kinyomatával ábrázatukon. Hegedüs Sándor élceket farag, s nagyokat nevet nekik ő maga:

- Hát ugyan mért?

- Mert itt a februári évnegyed: hogy ne kelljen haszonbért fizetniök a klubhelyiségekért.

Legnehezebb dolga van Komjáthynak, aki menni is, maradni is szeretne. S mint hajdan Somssich arca, az övé is egy nagy kérdőjel, hogy »Hát velem mi lesz?« Zavartan játszik egész folyama alatt az ülésnek a szép sima cilinderével. Talán a cilinder megsúgja neki, mi lesz vele.

Mint a futótűz, úgy terjed el, hogy a kilépők új pártot akarnak alakítani a pártonkívüliekkel. Kormányképes függetlenségi pártot.

Ez már nem tréfa dolog. Csoportokban dugják össze fejeiket, s új hírek folyton új meg új hullámokat vernek a kedélyekben.

- A delegációt is elfogadják.

- Kedves egészségükre.

- Ki lesz a vezérük?

- Ki? Majd meglássátok, hogy Szilágyi Dezső. Nem adok neki hosszú időt.

Minden ember olyan, mint a darázs, s minden szó, minden megjegyzés olyan ma, mint a csalán.

A bizalmatlanság és gyanú köde ül az arcokon. A zavar általános. Az érintkezés hideg és kimért, bizonyos taktika rí ki minden mondatból.

S e nagy fejvesztett állapotban csak egyetlenegy mameluk, Horváth Gyula érez mély sajnálatot a szegény szélsőbal iránt, s ott jár-kel, mint egy apáca, bíztatni, vigasztalni majd ezt, majd azt az áramlatot.

- Hát te mit keresel itt a tigris-fészekben? - kérdé tőle az arra menő Jókai. - Hiszen neked ott kellene lenned, ahol az árvíz van.

- Éppen azért vagyok itt. Pumpolom belőlük a vizet.

- Hát te kinek a részén vagy?

- Az Ugron Gáborén - mondja Horváth Gyula komolyan -, Szalayt ki kellett volna rekeszteni.

- De mért? Indokold, mért? - riadtak rá ingerlékenyen a Szalay hívei.

- Mért? Hát azért, mert nagyon rossz bort csinál.

Minden képviselő azzal feküdt le tegnap este (már ti. a Háznak az a része, amelyik este és nem hajnalban fekszik), hogy a következő 24 óra nagy változásokat hoz be a függetlenségi pártba.

Azt mindenki látta, hogy a Rákóczi keserűvíz már be van adva a pártnak, s a tisztulás okvetlenül bekövetkezik.

De a keserűvíz, meglepetve látjuk, nem vezetett semmi eredményre. Legalább eddig egészen hatástalan maradt.

Ónody el se jött az ülésre, azonképpen Makó híres követe, Széll Gyurka sem (sohasem lesz többé belőle György), csak a szegény Szalay Imre jár-kél saját pártjában idegenül, mint az üldözött vad. Érzi a szúró tekinteteket az ellenfelektől; s barátai nem merik azokat ellensúlyozni melegséggel.

Imrére tökéletesen ráillik a »róka szoros egykor a lyukba bebújt volt, dombos az oldala lett, nem lehet ám gyere ki«. Kapkod is most ide-oda, kérdezgeti fűtől-fától, mi tévő legyen?

- Eredj el Nizza derültebb ege alá - tanácsolja neki egy mamelukpárti humorista.

Egy másik bőbeszédű kapacitás éppen erre a szóra érkezik oda s hallván, hogy Nizza levegőjéről van szó, nagy képpel mondja:

- Nincs nevetségesebb, mint folyton ezzel a Nizzával állni elé. Az orvosok ostobák, barátom, valóságos hígvelejű fickók az orvosok. Mit fecsegnek nekem a levegőrül? Hiszen ha forog a föld, és forog pedig, hát akkor világos dolog, hogy mindenféle levegőbe beleforog. Mi szükség nekünk odautazni?

S ezzel mint aki valami nagy teoriát fejtett ki, a világon a legkomolyabb arccal sarkon fordult, s bement szavazni.

Mert hát szükség is volt rá. A részletes viták kényelmetlenek e tekintetben, mert mindig ott kell lenniök a képviselőknek. Ha jönnek is, mikor a legjobb ízűn beszélgetnének a folyosón, vagy élveznék a sherry bűvös aromáját s rózsaszínű ködét a büfében, zizegve, hívogatólag rezdül meg a villanyos sodrony.

Mikor a vihar közeleg, akkor hívja így össze kicsinyeit a páva, annak olyan kellemetlen a hangja, mint a távírda dróté, mikor recsegi...

Jertek, jertek!

A legérdekesebb szónok természetesen ma is Göndöcs.

Mintha a nap sütne ki, ha ő feláll. Egyszerre mosoly támad minden arcon, az üvegfedélen át mintha vidámság ömlene be, s betöltené a terem minden zugát. A Halász Géza kopasz fején egy arany sugár táncol, a miniszterelnök pápaszeme, mely a homlokára tolódik föl, szivárványszínekben játszik, nincs, valóban nincs itt ilyenkor egyéb árnyék csak az, amit az Orbán Balázs bajusza vet a falra...

- Halljuk! Halljuk!

A jó Benedek apó, kinek feje olyan, mint egy nagy paradicsomalma, kéjjel, örömragyogással néz szét azokon, akik őt úgy szeretik, úgy becsülik, s akik a szavainak úgy örülnek, mélyen benőtt apró macskaszín szemeiből szeretet csillog ki, s az a benyomás, az a kéj látszik egész lényén, mintha valami láthatatlan tündérleányok csiklandoznák őtisztelendőségét.

De halljuk már valóban. Göndöcs a kocsmai hitelről beszél és a szeszes italok mértéktelen élvezetéről. Ennek kapcsában említi fel, hogy nincs megelégedve Tisza Kálmánnal. Nagy derültséget keltett e megjegyzése, pedig mint az alábbiakból láthatja a nyájas olvasó, tökéletesen igaza volt.

- A részegség ellen üdvös törvényeket kell hoznunk - mondja.

- De ha nem hozunk - véli Almássy Sándor.

- Majd meghozza az idő - szól Göndöcs.

- Köszönjük alássan. Nekünk kellene. Az idő nem húz ezért napidíjakat.

- Én megvallom őszintén, a földön járok, és nem repülök a levegőben.

- Bajos is lenne! - kiáltják.

- Ami a szeszes italt illeti, a miniszterelnökkel szemben megjegyzem, hogy az emberiség legnagyobb része szeszes ital nélkül él.

Tisza a fejét rázza. Halász Géza közbe szól:

- Lehetetlen az!

- A víz - így folytatja - olyan eledel...

- Ne bolondozzon, Göndöcs bácsi.

- Mely az emberi test erejét edzi... míg a szeszes ital az elmét tompítja (derültség), az emberi testet lankasztja...

- Ez »A fekete hajó«-ba való...

Igen odavaló, hanem azért a karcolatba is bevettem szórul szóra, mert annál jobbat nehéz lenne magamtól kigondolni.

Göndöcs apó beszédje után azt lehetett hinni, hogy ma már nem lesz semmi. A csúcspont az volt!

De nem, az égre nem, Göndöcsnek erős vetélytársa akadt: Péchy Tamás.

A képviselőház elnökének kellett a nap hősének lenni.

A Tamásokról tudvalevő dolog, hogy igen hitetlen emberek. Péchy azonfelül szórakozott is. Talán szerelmes.

Az egyik paragrafusról gróf Csáky László tett stiláris módosítványt, s néha a vak tyúk is szemet találván, a módosítvány megnyerte a képviselőház többségének tetszését, amivel különben azt akartam rövidebben kifejezni, hogy maga Tisza is mellette nyilatkozott.

A jó Péchy Tamás föltette a kérdést. Hogy miképp tette fel a kérdést Péchy Tamás, az az ő dolga, a világosság nem igen fényeskedik az ő elnöki föltevéseiben.

De miért is legyen ő világosabb, értelmesebb és korrektebb? Mi haszna volna neki abból? Hiszen úgysem hallgat rá senki. A ruténék azt nézik, hogy Tisza prüsszent-e, s akkor ők is prüsszentenek, ha feláll, felállnak, ha ül, ülve maradnak.

Hát Péchy se olyan naiv, hogy erőlködjék. Akármilyen pongyolán csinálja is, Tisza azt megérti, s tudja, fel kell-e állni vagy ülve kell-e maradni, s így aztán valahogy mégiscsak forog az államgépezet.

Csakhogy ma Tisza már délelőtt volt délután, s megfordítva látván ez állapotban a világrendet, azon hitben volt, hogy azoknak kell most felállni, akik a Csáky módosítványát akarják.

Felállt tehát.

S miképp a sűrű erdő, felállottak a rutének is. Felállott maga Csáky László, és felállott az ellenzék is.

Mert az ellenzék tudta miről van szó, az ellenzék az elnökre figyel, a mamelukok Tiszára, s így lőn, hogy egyszer összejövének.

Az elnök elbámult, és kimondta a határozatot: hogy a Csáky indítványa el van vetve.

Nem lehet! Szörnyűség!

Iszonyú zúgás keletkezett.

Tisza felugrott. Mi történt? Ő még most sem értette, hogy az elnök mit mondott ki, hanem az döbbentette meg, hogy Madarász, Németh Albert, Verhovay is felálltak.

Kivette zsebkendőjét, megtörölte szemeit. Való-e ez vagy álom? Ördögök űznek vele csalóka játékot, szemkápráztató pokoli délibábot mutogatva.

Eközben nőttön-nő a zaj, kacaj, kétségbeesés, bosszankodás, hurrá, mind összefolynak egy kaotikus hangzavarban.

- Mi történik itt? - kiáltanak némelyek sztentori hangon az elnök felé, ki zavarában elfelejti használni a csengettyűjét.

- Dobránszky beszél - kiáltja magyarázólag az elnök.

No, erre aztán rengető hahota tör ki, mert Dobránszkyt nemcsak nem hallja senki, de még csak nem is látja sehol (talán a pad alá húzódott beszélni), a képviselők mind a fórumra csörtetnek, s e nagy lármában, e sajátságos babiloni képben két alak lép előtérbe: a felbőszült Tisza Kálmán és a kétségbeesett, idegesen kapkodó Péchy Tamás.

A nagy zajból az éber kakasok kezdenek legelőbb kibontakozni. Somssich követeli, hogy ami határozatot kimondott az elnök, az határozat, azt már a macska se kaparhatja ki onnan többé.

- Tévedés volt... lapszus volt! - kiabálják a mameluk padokról.

- Nincs kegyelem! - ordít bele Madarász.

- Majd megváltoztatom a főrendiházban - argumentálja Tisza Kálmán.

- Sicc! - csúfolódnak az ellenzékiek. - Szegény főrendiház! Tiszteltet téged a bagi barát.

- Hát valamire mégiscsak jók a vén mágnások. Alászolgája!

Ilyen jelenet csak az oláh kamarában lehetséges.

Horváth Gyula áll most föl. Tisza olyan vörös, mint a szegedi paprika. Gróf Karátsonyi Guido járja az ismerőseit.

- Mi az kérlek? Mi történt? Mondjátok meg nekem is!

Odescalchy Gyula fölhasználja a zavart. Kioson a büfébe. Most senki sincs ott: most egyedül lehet vele.

Horváth Gyula pedig elbeszéli, hogy Uraim nem azért ülünk itt, hogy a tévedéseket törvényekké csináljuk, hanem hogy a törvények tévedéseit orvosoljuk.

Egy lat erdélyi ész mindig jó: olyan mint egy szemernyi arzenikum, gyakran orvosság is.

Horváth Gyula, nem tudom miért, grata persona egy idő óta az ellenzék előtt, talán ezért, mert érzik, hogy Tiszának ő a balkeze, s neki a balkeze a jobb. Egyszóval Horváthnak sikerült lecsillapítani a kedélyeket.

A tigrisek szelíden engedik még egyszer végigenni Tiszáéknak a kókai lencsét.

Jó Péchy Tamás ismét összecsukorította imádságos kis száját, ismét föltette a kérdést.

Minden mameluk szeme figyelemmel csüggött a generálison.

A kérdés elhangzott. Tisza most ülve maradt.

A rutének is ülve maradtak.

Csáky is. És az ellenzék is ülve maradt.

Homéri kacaj tört ki újból, melytől harsogva reszkettek a falak.

A mamelukok megint úgy fogadták el másodszor is a törvényjavaslatot, ahogy nem akarták.

A tapsvihar zúgásától nem lehetett hallani senkit, pedig mindenki kiabált, ki gúnyosan, ki mérgesen, ki tréfálkozva.

Tisza dühös gesztusokkal fenyegette az elnököt, mintha mondaná:

- Tamás, Tamás, te vénülsz. Te csinálsz itt minden zavart.

Az elnök elsápadva harapdálja ajkait, s szelíd szemei bánatosan és szemrehányólag nézték a nagy államférfiút.

- Látod, Kálmán... Látod, mért nem fogadsz szót Göndöcsnek?... Mikor olyan világosan megmondta.

Mint ahogy van póttag, pótkávé, éppúgy van pótülés is. S ami pót, az sohase olyan, mint az igazi. Kivévén a pótadót, mert az olyan keserves, mint a valóságos adó.

Tehát pótkarcolat a mai pótülésről.

Ünnepnap lévén, kevesen voltak. A karzaton se ült senki, csak két gyászruhába öltözött nő, meg egypár veres orrú ember, akik mind az atteutátumot jöttek meghallgatni, ami ellenök követtetik el itt, a kocsmai hitel megszüntetése által.

Herman Ottó is gyászban volt. Egy olyan eset híre érkezett a Házba, mely mélyebb hatást keltett, mint bármely nagyfontosságú miniszterválság a francia kamarában. A derék Bertók Sándor meghalt.

Minisztert kaphatunk akárhányat, aki mellett búsuljunk, de olyan cimbalmost, aki mellett búsuljunk, nem egyhamar hajít fel az idő. Ma már talán nem is születnek ilyen zseniális cigányok.

Szegény Bertók, de csak szépen tudtad csinálni! Micsoda bolond nótát húzhatott a füledbe a halál, hogy olyan mélyen elaludtál rajta!

Herman Ottó gyűjtött a temetésére, és igazi részvétre talált mindenütt. Az egyik minisztert is megszólította. Az is adott.

- Nem szívesen teszem - mondá -, jobb szeretném, ha ő maga tányérozna itt. De gondolom, ti is szívesebben temetnétek engem, mert én nem úgy cimbalmozom nektek, ahogy ti szeretnétek.

- Nem haragszunk rád, kegyelmes uram. Hiszen jól tudjuk mi, hogy nem a te kezedben vannak a verő szerszámok.

- Persze - mondja nevetve a miniszter -, én csak olyan cimbalmos vagyok, mint a Gonosz Pista a Falu rosszában, a hátamra tették a hangszerszámot.

De térjünk át a tárgyalásokra.

A derék veres orrúak nagyot csalatkoztak a karzaton, szeszélyes italokról ma már nem volt szó, csak az uzsoráról, mely a 9-ik § alatt van megénekelve. Biz az úgy ment keresztül, hogy nem üldözendő hivatalból, ami igen bölcs dolog bizonyos szempontból tekintve.

S ennek a bizonyos szempontnak az illusztrálására (okos ember kevés szóból is ért) elmondom azt a történetkét, hogy egy vidéki kis városban kolera idején azon rendszabály fölött őrködni, hogy a korcsmák éjfélkor becsukassanak, kinevezték biztosul éppen a legedzettebb korhelyt és legkonokabb virrasztót, Tornyos Zsiga bácsit.

Zsiga bácsi ott ivott éjfélig a korhely cimborákkal, de midőn már éjfélt mutatott az óra, bánatos hangon mondá:

- Takarodjatok ki, fiaim!

- Engedjen még egy negyedórát, Zsiga bácsi. Nem megyünk.

A jó öreg könnyekre fakadt, s elérzékenyülve rebegé:

- Értelek benneteket, gyermekeim. Ti csak az erőszaknak engedtek. Én is azt tenném, vagy pedig kidobnám a biztost, de hát mi hasznom lenne belőle így, hogy akár mi győznénk, akár a biztos, én mindenféleképp ott künn lennék.

Szóltak pedig ma Literaty (aki szakember a liter dolgokban), s aki eldúdolhatta magában:

Bejött a liter
Megszűnt a hitel
De megmaradt Literaty.

Szilágyi, Irányi, Apponyi, Pauler is síkra kelének. A sok mindenféle beszédnek az alján aztán az maradt, hogy az uzsoravétség nem évül el három hó alatt, hanem három esztendeig lehet följelenteni.

Ez is csak valami - mondta Istóczy.

Hogy a Ház mai kelletlen ábrázatáról minden tekintetben kimerítő leírást adjak, meg kell említenem, hogy a folyosókon még mindig a tegnapelőtti pártbomlásról beszélnek.

Most, midőn már szűnik a feszültség, s midőn már Szalay Imre is igazolta magát Murai vidéki lapszerkesztő levelével, hogy nem csinált Kada ellen Kecskeméten semmit, most már kezdik a bomlasztó pártkonferencia komikus részleteit is észrevenni.

Herman felugrott, s így szólt:

- Én hát ezennel kilépek a pártból. - Többen eléje léptek, s kérlelgették:

- Ne okoskodj, ne tedd azt... ne csinálj zavart köztünk.

Herman a fejét rázta, hosszú sörénye vadul táncolt a nyaka körül.

- Nem eresztünk! - kiálták.

E pillanatban fölkelt Polónyi.

- Én is követem Hermant mondá. - Kilépek vele.

A képviselők összenéztek, s többé nem marasztották Hermant.

- Polónyi is? Az már más. Akkor hát isten veled, Ottó! Isten veled!

Legérdekesebb különben az egész dologban az, hogy miképp az Akadémia nem tudja megállapítani, mikor jöttek be Ázsiából a magyarok, úgy nem tudják megállapítani máris, hogy mikor akartak kimenni a magyarok nem ugyan Ázsiába, hanem csak a Holzwarth helyiségbe.

Sokan, akik ott voltak, eltagadják, hogy ott voltak. Azok közül pedig, akik nem voltak ott, egyik sem ajánlkozik jelenvoltnak.

Mind absens akar az lenni halálig.

Így lőn tehát, hogy csak 11 ember számítható össze, a többi kétes perszóna. Lesz velök, tudom, baja valamikor Marczali Henriknek, aki ha megírja »Tisza Kálmán uralkodása I. Ferenc József idejében« című akadémiai pályadíjat nyerendő művét, nem fogja bírni kisütni Ugron Gábor összeesküvésének személyeit.

Legyen valami a homálynak is.

Ui. A folyosókon el volt terjedve, hogy Klapka tegnap kihítta Verhovayt.

De ebből csak annyi az igaz, hogy Kászonyi ezredes s egy másik úriember jelent meg a folyosókon, de sem nem hoztak kartellt, sem nem vittek.

Egy kis barátságos diskurzusban ért véget a dolog.

Mikor én először hallottam a latin professzoromtól az elrecitált szavak közt hogy: shisma = szakadás, úgy értettem a két szót, mintha mind a két fele magyar lenne, hogy: csizma-szakadás.

S valóban ez egyszer csakugyan csizma-szakadás van jelezve a politikai műhelyekben.

Fontos esemény a maga nemében, de nem örvendetes, legalább egyelőre. Mert nem lehet az mégis jó dolog, ha a talpak azt mondják, ők a fejekkel össze nem maradnak többé, s a fejek is lebecsmérlik a talpakat.

És a viszálkodó talpak és fejek mindenike azt hiszi külön, hogy ő azért mégis csizma marad.

Hiszen lehet, lehet... hanem bezzeg a lábak meg nem köszönik ám ezt a változást, kivált ebben a lucskos időben.

*

Hogy ennek előbb-utóbb be kellett következni, előre látható volt. A sarok már nagyon izgett-mozgott, s a nagy taréjos sarkantyú miatt sem volt megtűrhető sokáig.

Hanem hát mi lesz most ilyen egyszerre?

Melyik szög marad a talpakban, s melyik reped együtt a fejekkel?

A helyzet elég különös.

Mocsáry azt mondja »Én majd nézem még«. Egy kissé el is van keseredve.

S mikor ma délelőtt találkozott a Holzwarth előtt Irányi Dániellel, azt kérdé tőle kesernyésen:

- Szervusz! Nem láttad valahol e napokban Irányi Danit?

- Irányit? Nem én. Elmaradt az valahol Mocsáryval.

*

Szegény Irányi Dánielt azonfelül a kormánypártiak is keserítik. Azt mondja neki Bánó József:

- Ugye hogy mégis végig kell nézned »A fekete hajó«-t, amely a delegációba visz benneteket?

- Ej - vigasztalja magát Irányi. - Hát mire való a hajótörés?

*

De sokan vannak, sőt talán többen, akik örülnek az új válságnak. Mert egy ellenzéknek csakugyan az az első föltétele, hogy félelmetes legyen a kormányra nézve. S ez az lesz, mert közelebb lép a piros székekhez.

Már fel is vannak osztva úgy nagyjában. Ugron Gábor miniszterelnök, Polónyi igazságügy, államtitkára Győry Elek. Király személye körül Mezei Ernő, honvédelmi miniszter Bartha, közlekedésügy Prónay, kultusznak Halász Gézát remélik megnyerni.

Hát Eötvös?

Eötvös megmarad Deák Ferencnek.

*

Szalayék ez ellen egy új pártot akarnak szervezni, melynek sarkalatos programpontjai a következők lennének:

Nagykörös külön minisztériumot kap, ha Eötvöst meg nem választja.

Kecskemét eltöröltetik a föld színéről, ha Kadát megválasztja.

Az egyenes adókat fizessék értünk a zsidók.

Szikszay - akinek helységeiben az új Alkotmány-nyilatkozat kelt - tartozik büntetésbül egész élethossziglan a Szalay borait árulni.

*

A jó isten tudja mármost: hová csatlakozzunk?

Valaha a régi nemes vármegyékben volt szokásban, hogy míg a tekintetes szolgabíró úr belebonyolódott valahol a ferblizésbe, addig a vármegyében szünetelt az igazságszolgáltatás és közigazgatás.

Így volt az most, a magyar szolgabíró (mert jobban illik Tisza Kálmán szolgabírónak az ország fölött, mint miniszterelnöknek), tehát míg a miniszterelnök úr Bécsben kavarta a lekvárt az ottani boszorkánykonyhán, addig idehaza végképpen szünetelt a parlamentarizmus....

Mert úgy kell azt csinálni, hadd lássa minden ember, hogy kicsoda itt az állam.

S ez a négy-öt nap éppen elegendő volt arra, hogy az országházi kapus kipihenhesse magát (mert övé a legsúlyosabb teher a törvények hozatala körül), s hogy az Ugron-frakció, miként a hold, megteljen és megfogyjon s megint megteljen..

Mikor Tisza tegnap hazajött, az volt az első kérdése Jekelfalussyhoz:

- Nos, mit csinál az én kedves ellenzékem?.

- Nagy baj van, kegyelmes uram., Szalay Imre le akar mondani a képviselőségről.

- Isten ments! - mondá a miniszterelnök.

Ki tudja, hogy érthette. Annyi bizonyos, hogy Jekelfalussy nem tudja.

Tisza hazaérkezvén, ma már megint volt Ház, folyosó és minden. A kihűlt helyek a padokon megint átmelegedtek.

Tárgyalták pedig a vadászati törvényt. Elég érdekes tárgy Magyarországon, ahol körülbelül minden ember lesipuskás, csak az a baja a témának hogy sehogy se lehet belőle se közjogi vitát csinálni, sem pedig zsidó üggyé átvinni, hacsak nem valami elmés vonatkozással a nyúlbőrre.

Az előadó Péchy Jenő: valóságos ellentéte Péchy Tamásnak és Péchy Manónak.

Rettenetes dolog elnézni ezt a három Péchyt így egyszerre, s valóban szerencséje a kettőnek ez a harmadik.

Cérna vékonyságú hang. Egy szabólegény a karzaton szinte az ujjaival kapkod utána, s alkalmasint mindjárt tűbe húzza az elfogott előadói hangokat, és mellényeket varr velök.

Kölcsey Ferenc óta ilyen pipogya hang nem figurált a diétákon. De Kölcseyt mégis meghallották. Talán a fülek voltak még jobbak abban a korban, vagy hogy talán, mert bizony nem lehetetlen az is, Péchy Jenő mondásaiban van a hiba. Valami különbséget magam is meg tudok határozni a kettő között. Kölcsey vakon beszélt, Péchy Jenő pedig vakon úgy vétetik, mintha már beszélt volna, még mielőtt beszélt.

A vadászati törvény különben okos törvény, s előre evidens az a tulajdonsága, hogy senki sem fogja megtartani.

Istenem, be csak otthonos, kedélyes Ház ez a mi Házunk! Az, ember úgy gyönyörködik benne, mint egy gyermek, ha már kitanulta a szokásait, az étlapját és a speiz tartalmát.

Vadászati törvény, hát ki is beszélhetne más ma, mint a kedves Madarász bácsi, abból is látszik ez, hogy a kék zrínyije átkozottul ki van kefélve.

Jól van papa, csak tessék elkezdeni. Mégpedig a régi démoszthenészi griff szerint: lassan közönbös hangon az elején, lágyan, szelíden, érzékenyen azután, s viharosan mennydörögve ordítván a legvégén. Ez a Kazinczy iskola. Ha ez se hat, akkor vigye el a kánya az egész tisztelt Házat! A napóleoni mesterfogást, a papír széttépését, már a múltkor használta a papa; az a fő, hogy minden alkalomra új attitüd, új nüanszok és új eszközök!

Különben a »Rovás« ellen polemizál.

Mi az a rovás? - kérdi a nyájas olvasó, aki járatlan Izraelben.

A »rovás«, kérem, egy rovat, amit Csernátony Lajos tálal fel a »Nemzet«-ben.

A mi jó öregünk, kinek csak az a baja, hogy nem ellenzéki ember, így szólt nemrégen a régi ellenzéki »Ellenőr« számait lapozgatván:

- Uramfia! Micsoda gyenge dolgokat írtam én valaha, de milyen jól voltak azok megkomponálva!

Ezzel mintegy azt akarta mondani, micsoda okos dolgokat írok én most, de milyen rosszul vannak elmondva!

Pedig nem igaz. Ma is nagy taktikus ő. S a »Rovás«-ában, ahová állítása szerint az ellenzék hibáit jegyzi, úgy tesz, mint a csárdabeli szép asszony, egyet felír, kettőt törül. Mert az ellenzék hibái szellőztetve erényekké változnak.

Körülbelül ennek volt szószólója Madarász bátyó. S a vadakat ő se kíméli...

- Sőt lövi is - kiált közbe egy hang.

Csak az ellen van kifogása, hogy miért ne lövöldözhessen azokra (a saját szemetjén úr lévén a bagoly is) a kisebb birtokos?

Ki szólhatna méltóbban Józsi bácsi után, mint Göndöcs bácsi. Őneki úgyis most van a virágkora. Ezen országgyűlés alatt adja ki a mérgét vagy soha. Mert ki tudja, lesz-e rá többé alkalom? Jövőre megint bejuthat Beöthy Aldzsi vagy Dobsa Lajos - sőt Csiky Sanyi se lehetetlen még -, s akkor ő agyon van ütve.

Benedek is a nagyobb mérvű öldöklés mellett szólalt fel.

- Mért tagadjuk meg a szegény embertől - kiált fel érzékenyen, szemeit behunyva, mialatt síróvá alakul át mosolygó arca -, hogy lelőhesse azon nyulakat...

- És azon snepfet!

- Csitt, te! - hajlik hátra szemérmes pirulással. - Igenis, tisztelt Ház, azon nyulat, mely az ő gyümölcsfáját tönkretette, mely az ő kukoricaföldjén a babot mind elpusztította.

E két hatalmas szónok érvelése ellen Tisza áll fel, hiszen így megy ez örökkön-örökké különféle variációkban: Göndöcs, Tisza, Madarász, vagy Madarász, Göndöcs, Tisza. Madarász és Göndöcs legújabban abban a gyanúban állnak, hogy az ő beszédeiket is Tisza csinálja olyatén alakban, ahogy neki legkényelmesebb aztán parlamenti diadalt aratni felettük.

Tiszán újdonantúj szürke kabát van. Nem valami különös biz az. De hát ha ilyen uniformist kaptak most Bécsben.

A miniszterelnök kijelenti azoknak, akik még nem tudnák, hogy ő nem tud vadászni, ennélfogva nem is szokott.

A párt el van ragadtatva uruknak ezen tulajdonsága által.

Józsi és Benedek bácsiékat egy élccel főzi le.

Hogy ő azt mondja, nem tehet arról, hogy a nyulak nincsenek a veszedelmes ragadozó állatok közé sorozva.

- Ejnye! - vág közbe Herman Ottó. - Ez már olvasta Brehmet!

A miniszterelnök azután a szakácsnék javára tart egy szpícset. Mondva mondván, hogy a nyulak, hahogy őket úgy kíméljük meg, hogy (bocsánat a sok »hogy«-ért) ne hagyjuk lelőni mindenkinek, úgy elszaporodnak, hogy olcsók lesznek, s hogy minden szegény ember turkálhat a nyúlhúsban, de hogyha a nyulak elszaporodását megakadályozzuk, akkor valóságos elégedetlenség üt ki a gyomrok műhelyében, a konyhákban. Márpedig egy megelégedett gyomor a fő egy államéletben. A megelégedett gyomor a forradalmak villámhárítója.

Jeles beszéd volt. Hálás pillantások fénysugarai löveltettek őexcellenciájára a karzatokról.

S míg ez lezajlott ottbenn, azalatt a folyosón Németh Albert beszélte el egy eredeti esetét.

Nem nevezem meg az ügyet, sem minisztert. Hanem iszen kitalálhatja mindenki.

Az ügy Hódmezővásárhelynek valami dolga, melyet Berci bátyánk már évek óta sürgetett a miniszternél, s mely az elrugaszkodott Hódmezővásárhely szívét hivatva van megint feléje fordítani, ha beüt.

Nem valami apró dolog, éppen azért nehéz volt kivinni. Szorgalmazta is Berci bácsi Ponciusnál Pilátusnál, miniszternél, tanácsosnál, sok nyájas szót, sok járás-kelést fektetett már bele.

Végre e napokban, midőn a miniszteri tanácsoshoz ballag fel megint Budára, hogy ismét megsürgesse, azzal fogadja a tanácsos:

- Szervusz, Berci. Éppen jó, hogy jössz. Megvan!

- Mi? Megvan? Igazán? - kérdi örvendezve Németh.

- Tegnap írta alá a miniszter.

- Lehetetlen!

- De istenuccse! Itt van ni! Nézd meg, ha nem hiszed. Még nem expediáltuk. De e héten már okvetlenül elmegy.

Németh Berci megnézte a koncesszió kérvényt. Biz az alá volt írva annak rendje és módja szerint. Ott tündöklött a miniszter kunkorodott manupropriája.

- All right! Rendbe van. Köszönöm, pajtás, az isten áldjon meg benneteket.

Másnap találkozik Németh Berci a folyosón a miniszterrel.

- Jó reggelt, Berci!

- Jó reggelt, kegyelmes uram! Bocsáss meg kérlek, hogy egy pillanatra megállítlak.

- No, mi baj, Berci?

- Nem akarom elmulasztani, hogy azon nagy szívességedet...

- Miféle szi...?

- Azt a hódmezővásárhelyi ügye...

A miniszter nyájas arca egyszerre átcsapott savanyúnak.

- Bocsáss meg, kedves Bercim, de lehetetlen... a jelenlegi körülmények közt teljes lehetetlen... meghánytam-vetettem a dolgot, s bármennyire szeretném is, de ez idő szerint...

Bercink nagyot bámult... szólni akart, de praktikus eszén mindjárt átvillant, hogy a miniszter hihetőleg tudtán kívül írta alá a dolgot, s szerény rezignációval válaszolá:

- Oh, kérlek alássan... nem akarok neked éppenséggel alkalmatlan lenni... Oh, a világért sem... hiszen várhatunk, miért ne várhatnánk még...

S ez a ravaszság mentette meg Hódmezővásárhely dolgát, mert az expediálás előtt még vissza lehetett volna venni.

Így azonban el lett küldve, s hirdetni fogja mindenkoron, amit úgyis mindenki tud, hogy furcsán kormányoztatik a világ.

*

A gyengébbek kedvéért ideírom, hogy a Ház úgy fogadta el a javaslatot, ahogy Tisza kívánta.

Minduntalan rezgett a telegráf a képviselőház helyiségeiben, szavazásra híván a képviselőket, amint egyenkint leperegtek a vadászati §§-ok.

Előkelő ülés volt. A mágnások dolga tárgyaltatott. Ők jelentek meg nagy számmal. Szegény embereknek nem való a vadászat, örüljön ha megélhet, mire pusztítsa a puskaport?

Az ellenzéki képviselők azzal ingerlik egymást, hogy a nép kezéből kicsavarja a puskát az új javaslat, mire aztán a jó öreg Prileszky fölmelegít nehány jó szatírát a múltból, hogy hát nem olyan nagy baj az, ha szegénynek hagyják a szegény embert. Nem puska kell már a magyar embernek, hanem bot és koldustarisznya.

Mert hát úgy történt a dolog, hogy 1848 előtt egy meghalt osztrák politikus fölment szépen díszruhába öltözve a mennyországba, vagyis hogy csak a kapujához, mert Szent Péter sehogy sem akarta beereszteni tekintettel arra, hogy sok rosszat tett, amíg élt idelent.

Amint így künnrekedve búsulna, jön egy rongyos ruhába öltözött, mankós koldus magyar paraszt, s íme Szent Péter rohan nagy sollemnitassal kinyitni előtte a kaput.

- Jöjjön be, János bácsi... Isten hozta!

Mikor aztán belépett, - mert ott bent a mennyországban mindnyájan egyszerre fiatalokká, épekké leszünk, s liliomokból szőtt ruhával ékesítenek fel - Szt. Péter uram átvette tőle a mankót és a rongyos gúnyát, s kihajította mint fölöslegest az ablakon.

A ravasz osztrák diplomata levetette fényes ruháit, s magára szedte a magyar kosztümöt, amiben aztán nem ismert rá Szent Péter, s beeresztette.

A diplomata belépvén a mennybe, elbámult annak fönséges szépségein, s bámultában összecsapta a tenyereit.

- Istenem, de csak jó a magyaroknak ez a mi osztrák kormányunk! Mindnyájokat a mennyországba juttatja, mert mindnyájukat koldusokká teszi.

A büfében is csupa alkalmi dolgokról, vadászatokról folyik a beszéd.

Odescalchy Gyula herceg elmondja, hogyan lőtt meg Tóth Vilmos egyszer egy herceget, egy grófot, egy nemes embert, egy hajdút, egy parasztot és egy rókát. Egy gróf Berényinél tartott vadászat alkalmával történt, s bár a róka is elesett, ők mindnyájan, akik egy vonalban állottak, szinte kaptak a lövésből, maga a herceg is öt serétet talált a csizmájában.

Bent a tárgyalásnál ma is Madarász bácsi volt a legnagyobb. Valóságos isten volt! - mondaná ifj. Ábrányi Kornél, a nagyítások nagymestere. Szarvas Gábor elbújhat most már.

Megalkotott vadászati műszavai a következők:

Üzencek.

Üzömöncök.

Kéj üzömöncök.

Üzemkéjencek.

Különben pedig elég »fád« ülés volt. A karzaton alig volt valaki. Folyosó pedig ma nem is volt.

A szélsőbaloldal, mely a miniszteri szoba tájékán levő sarokban van a »színfalak« közt, ma nem volt látható. Csak a Szalay arca volt izgatottabb, halványabb a szokottnál.

Ebből azt jósolták, hogy még mindig válság van.

Azonban ma megjelent a Házban Komjáthy Béla is. S ebből megint azt jósolták, hogy már nincs válság.

Az ördög tudná hát, hogy mi van történőben.

A helyzetet még komplikáltabbá teszi, hogy Verhovay nagyon vidám, s tetőpontra hág a bonyodalom az Eötvös Károly verőfényes arcában.

Itt bizonyosan csalódik valaki!...

A módosítások váltakozó szerencsével születtek és haltak.

Lázár Lajos, »a kormánypárt antiszemitája« azt indítványozta, hogy a fekete és szürke rigóra legyen szabad vadászni a szőlőkben és gyümölcsösökben a tiltott időszak alatt is.

- Szegény Kemény István! - sóhajtott fel Horváth Gyula.

- Hogy jut most ide Kemény István?

- Jól járt, hogy meghalt. Neki lett volna kín most végighallgatni ezt az öldöklő javaslatot. Mikor olyan jó ember volt, hogy lent a büfé alatt lakik a házmester, annak volt egy stiglice, hát ő azt minden évben legalább hússzor váltotta meg a gazdájától drága pénzen, hogy az eressze ki a szegény pici madarat.

- Ugyanazt a stiglicet.

- Ugyanazt. Mert a házmester már úgy tanította be az imposztort, hogy a nyitott ablakon át megint visszarepült a kalitkába...

Sokkal szerencsésebb volt Lázár Lajosnál Csanády Sándor bácsi, akinek a módosítását Tisza Kálmán is helyeselte. (Hiába no, kéz kezet mos, múltkor Csanády helyeselte a Tisza liberális egyházpolitikai nyilatkozatát.) Mire nagy riadalom támadt a szélsőbalon: »Micsoda? Hát így vagyunk Sándor bácsi? Ennyire jutottunk«.

Csanády pirulva sütötte le szemeit a tréfás felkiáltások alatt, s naiv szégyenkezéssel födte be kezeivel szűzies negyvennyolcas ábrázatát.

Kurázsit kapott ezenközben Göndöcs apó. Ő azt mondja, a szentnek sem hagyja a maga nyulát tovább garázdálkodni a kukoricásföldeken. Követeli, mondja ki a tisztelt Ház, hogy a nyúl is ragadozó állat.

Ennek ellenében természetesen feláll megint ma is a nyulak védelmezője, Tisza Kálmán, s kifejti, hogy a nyúl sem nem arisztokrata, sem nem demokrata, sem nem demagóg, ha pusztít, mindenütt pusztít, sőt a nagyobb birtokokon többet pusztít, mint a kisebbeken.

- Apropó - beszéli Kovách László -, a nyúlról jut eszembe hogy a Wahrmann-ügyben most voltunk a vizsgálóbírónál hárman: én, Ónody és Odescalchy.

- Ki lesz a háznagy, ha becsuknak?

- Valószínűleg maga Tisza veszi át ideiglenesen, ő ér rá a legjobban.

- Az igaz! Akinek ideje van még Göndöccsel is polemizálni.

- Te! - mondja Széchenyi Pálnak egy gyanakodó ellenzéki. - Nem akartok ti valami külön választókerületet csinálni a nyulak szigetén?

- Ne viccelj, kérlek.

- Legalább az látszik a Tisza beszédjéből.

Persze; hogy persze megint nem lett a Göndöcs módosítványából prédikációs halott. A nyulak szelídek maradnak ezután is, csak Göndöcs bácsi lesz lassan szelíd bárányból tigrissé.

Kivált ha ezek a lutheránusok is így mozognak a Házban: ma is milyen lelkesen megéljenezték, mikor belépett a Házba az új főfelügyelőjük, báró Prónay Dezső.

Az első felekezeti éljenek a magyar parlamentben.

Amiképpen hogy péntek a bab, a túrós csusza és a hal napja, éppúgy napja a kérvényeknek a szombat.

Hogy miért éppen a szombat?

Sokat gondolkoztam már ezen. Mígnem egyszer Vácon azt találtam felírva valami hivatalos statutumban:

A koldulás tilos a szombatot kivéve.

Ez hát magyar szokás, és belenyugodtam. Ilyenkor jönnek a koldusok, és eléneklik az ő istenes zsolozsmáikat: megyék, városok, községek és privát egyének.

S bár igen alkalmatlan ez a csaszogás a képviselőház küszöbén, de már bele kell törődni. Annál is inkább, mert néha-néha megesik, hogy éppen a kérvényi tarisznyákban van a legjobb ízű falat. Lásd: a tapolcai kérvényt.

Micsoda fényes dolog volt az! Még most is annak a morzsáiból élődünk.

Mert mi másból veszi eredetét a Szalay-Herman-féle párbaj? Az igaz, hogy olyanformán, mint ahogy az egyszeri tót gondolta a Fekete erdőnél, ahol a Duna fakad egy kis forrásból: »Ejnye, fékom adta, csinálok most egy jó tréfát. Befogom a széles kalapommal egy néhány percre ezt a forrást, hogy csodálkoznak majd a pestiek, ha ott egyszerre megszűnik folyni a Duna!«

Ez a rossz adoma különben az öregeknek is szól, akik a függetlenségi pártban fölmerült differenciákat ilyenformán vélik megszüntethetni.

A Herman-párbaj a nap főeseménye. S Hentaller Lajos a főhős. A Lajos gyerek csakugyan kezdi magát kinőni idő óta, nemcsak azért, mert egyik legrokonszenvesebb tagja a szélsőbalnak s mert Kemény István óta neki van a legnagyobb »Sitzfleisch«-sa, hanem már szóvivősködni is kezd. Megéljük, hogy nemsokára pártja lesz már.

Ha pedig lesz valamikor magyar arzenál, annyi, mint hogy kétszer kettő négy, ő lesz az igazgatója. Eddig is már valóságos arzenál. Nekiszilajodott kemény bajusza olyan, mint két gyíkleső, a két szeme, mint két ágyúgolyóbis, hosszú kezei mint buzogányok, feje pedig mint egy nagy tölténytartó.

Különben csinos gyerek lenne, ha Hoitsy Pali nem elölgetne neki, ki, ha szép szemek tűnnek fel a karzati láthatáron, legott ott terem... nem csoda, hogy csillagvizsgáló.

De térjünk át a párbajügyre. Mert abból áll az egész ülés. Nyilatkozatokat komponálnak és aláírnak.

- Már megint párbaj! - Ezzel köszön be minden képviselő. - Jószerencse, hogy nincs vér!

- Persze - elméskedik a kis Mezei. - Fel kellene íratni a képviselőház kapujára: »Leben und leben lassen«.

- Úgyis ez a kimenetele minden párbajnak!

Ami a tegnapi párbajt illeti, két különböző felfogás képezi a közbeszéd tárgyát.

Helyes-e, hogy Herman úgy tartotta pisztolyát, ahogy tartotta.

- Hajszen tarthatja, ahogy akarja, az az ő dolga. Hanem az meg tisztára abszurdum, hogy nem tekinti rehabilitáltnak ellenfelét.

- Ezt a ferde szokást Rohonczy hozta a kaszinóból.

- Arra nem Herman az illetékes, hogy rehabilitált-e Imre vagy nem. Mihelyt kiállt vele, elösmerte gentlemannak. Punktum.

Ez az általános vélemény a folyosókon, hanem Bartha Miklósnak, aki nagy tekintély Erdélyben az ilyenekben, van mégis egy figyelemreméltó filozófikus észrevétele, hogy aszongya még sincs bevégezve a páros viaskodás!

- Ugyan miért?

- Azért, mert a párbajnak a kiengesztelés a célja; ez pedig háromféleképpen történhetik.

- Halljuk!

- Kibékülés által, vér által vagy halál által. Legalább Erdélyben így van.

- Van benne valami. Csakhogy Magyarország egészen más.

- Ejh, mit vér által - hajtja egy főrendi képviselő. - Bolondság az is. Egyszer a megboldogult Wenckheim Béla szekundált két polgárembernek Pozsonyban. A segédek által meg volt állapítva, hogy a viadal az »első vérig« megy. Kiálltak az urak a Palugyai egy termében, s addig fektíroztak, hadonáztak össze-vissza a két éles karddal, míg az egyik szerencsésen megtalálta az oldalt álló Béla báró lábát, úgyhogy abból magasra buggyant a vér. »Íme, az első vér - kiáltá erre a másik hadakozó fél, leeresztve kardját -, a becsületnek elég van téve!«

Míg ezekkel a bolondos párbaj-kalandokkal disztrahálták egymást a Szalayék táborában és a pecsovics folyosón, addig a napnak másik hőse, Herman Ottó egykedvűen morfondírozott, szokott nagy sétáit végezve, s azzal az ötlettel mulattatta szembejövő ismerőseit:

- Hallottátok már? Gődl folyamodott, hogy engedtessék neki fölvehetni a Kaminski előnevet.

- Nem értem - mondom neki.

- Hogyan? Ön semmit se tudna az Überlandi földekről?

Bent a Házban mindössze néhány képviselő üldögélt nagy álmosan. A vadászati javaslat részletei és a kérvények nem érdekeltek senkit.

Mint a sovány levesben a zsírcsöpp, olyan volt itt a Rába-szabályozási kérdés, ahol is alkalma lett a tisztelt Háznak egy szűzbeszédet hallani. Tóth Antal tartotta.

Tóth Antal magas, robosztus alak - valami hosszadalmasan nem írjuk le -, mert mint a regényíró szokta mondani, hihetőleg igen kevest fog előfordulni ezután is a világesemények folyásában. Nem volna érdemes vele hosszasabban megismerkedni. Annyi bizonyos, hogy hasonlít egy kevéssé Gambettához, de ez az erőteljes ábrázat úgy rí le róla, mint Mamusichról az úri ruha.

Tóth Tóni után Gábor miniszter állt fel. S amint Gábor miniszter felállt, egyszerre megindult mindenki a folyosóra. A dámák a karzatokon a nagykendőiket keresték, a külföldi reporterek rohantak a karzatokról megtelegrafírozni a Presséknek és Zeitungoknak, hogy »A hangulat lanyha«.

Mindenki ment, csak Tisza jött be a folyosóról, s beült a foteljébe hallgatni.

Be akarta bizonyítani, hogy ő még arra is képes.

Mit mondjak ma el önöknek? Elmondjam-e, hogy láttam Éber Nándort? Sejtem, miképp szakadnának fel a kérdések: Micsoda? Hát Éber él még? Éber, a derék Éber, aki nagy volt, de nem tudni miért, azután komikus lett, szinte nem tudni miért, s most már még csak nem is komikus többé.

Felemlítsem-e, hogy Széchényi Pál a két év múlva leendő országos kiállításról szpícselt? (Könnyű neki, mikor bizonyos, hogy meg nem éli!). Szemeit lesütötte, ajkait lebiggyesztette, s úgy nézett ki az egész alak, mint a tok, amelyben az iskolás-fiúk a griflit, a tollakat és a radírgumit tartják.

Nem! Talán mégis érdekesebb lesz Steinacker beszédével foglalkozni. Szegény Steinacker. Hiszen úgyis a világnak beszél. Soha senki meg nem hallgatja, újságok az orációját nem közlik, miért beszél hát? Nagy pszichológiai problema ez!

Vagy tán Krisztinkovich és Tóth Tóni szóváltását fújjam fel eseménynek. Minek? Hiszen kisült, hogy mind a kettő derék ember, s hogy mind a kettő spanyol karddal övezi derekát. A spanyol kardoknak ugyanis az a feliratuk: »Ok nélkül ki ne ránts, becsülettel tégy a hüvelybe«.

A kardról jut eszembe Madarász Jenő.

A világ valamennyi »jockey-clubbja« meg lesz lepetve e sajátszerű párbaj által, mely nem bír megszületni, se elmúlni. Még most is bíznak benne, hogy meglesz.

De mikor?

Talán most gyártják a kardokat Solingenben, vagy most fúrják a pisztolyokat a wolwichi gyárban... egyszóval, kezd már tűrhetetlen lenni a dolog.

Sürgetik is erősen a folyosón:

- Csináljátok már, vagy mi...

- De kérlek - mondja Verhovay mintegy türelmet esedezve -, hiszen csak nem kényszeríthetjük rá őket erőszakkal.

Hanem ha a párbaj nem is akar végképp elmúlni, annál jobban közeledik az örök... vagyis jobban mondva az ideiglenes béke.

Ugron Gábor és Szalay együtt csevegnek a folyosókon. Ez most éppen olyan hatást tesz, mintha a Váci utcában fényes nappal karonfogva sétálna a huszár a bakával. Istóczy elhagyatva bolyong a Ház különböző zugaiban. A balszerencse minduntalan összehozza Wahrmannal, kinek azt mondja Vizsolyi:

- No, mondj már, Mórickám, valami viccet!

- Mondok egy műfordítást. Kaminszki neve átfordítva tótból németre, annyi mint Offenheim.

- Jó. Csakhogy elkéstél vele. Már túl vagyunk a Kisfaludy-választásokon.

A t. házbelieknek, amint már megírtam, sajátságos passziója az elménckedés. Boldog-boldogtalan ilyenekre köszörüli elméjét, mert ilyenekkel hatni lehet.

Vannak ugyan még más eszközök is, de ezek nem olyan biztosak.

Mészáros Nándornak például az ád államférfiúi kinézést, hogy az arcán mindig valami érdes fanyarság honol.

Egy gubó képviselő, ki igen szerette volna elsajátítani ezt az imponáló »vonást«, sokat próbálta a tükör előtt, de nem ment neki, végre is megkérdezte magát Mészárost.

- Te miről gondolkozol, mikor olyan kedvetlenül tekintesz szét a Házon?

- Semmiről. Hanem akkor rendesen szaggatás van az arcomban.

Ezt tessék aztán utána csinálni.

Szemző Gyula a rikító veres nyakkendőivel vonja magára a közfigyelmet. Bittó István azt állítja, hogyha két hónapig kellene vizavi ülnie Szemzővel egy embernek, az bizton belevakulna ebbe a feladatba.

De ne személyeskedjünk az egyéneket kritizálva, nézzünk be már a büfébe is egyszer, lévén úgyis szó a kiállításról.

A büfében most csupa mamelukok ülnek, s a Tisza dinasztiáról beszélnek.

No ez érdekes lesz, itt meg lehet állapodni. A Házban úgyis Halász Géza beszél. Nem vagyok én dabasi ember, hogy meghallgassam.

Tehát igen... a Tisza-házról folyik a diskurzus. S e tekintetben igazán följegyezni méltó dolog, hogy én még sohasem hallottam Tiszát szidni olyanoktól, akik őhozzá közelebb állnak. Mi szidjuk őt, akik nem ösmerjük.

Jó jel. S valóban irigyelni való az a nimbusz, amely magánéletét s még hozzátartozóit is környezi. S mert önként magukból a viszonyokból folyik ez, elmondhatjuk, hogy e puritán nemes otthonból hozza, s meríti erejét. Tisza Kálmánról, ki reggel megcsókolgatja gyermekeit, elvégzi az államügyeket, s azután elmegy civakodni, perpatvarkodni a parlamentbe, örökös soha meg nem szűnő szóharcaiból megküzdeni a mindennapra eső részt, Tisza Kálmánról mondom, még azt is fel lehet tenni, hogy este otthon zsoltárokat énekel családjával a templomi könyvből.

A »Tisza-ház« csemetéi voltak ma napirenden. Mindenik tudott valami hazafiasat mondani róluk.

A kis Kálmán még nemrég ezt a verset szavalgatta:

Attila híres volt,
Sokat szúrt és vágott,
És ő találta fel
A magyar nadrágot.

Hát a kis Lajos. Az még csak gyerek! Egészen az apjára hasonlít. Tisza Lajos már gyerekújságot is járat neki ezzel a titulussal: »A kis druszának - Geszten.« Éppúgy odatalál, mint hajdan: »Humboldtnak Európában«.

Egy harmadik képviselő Tisza Paula kisasszonyról beszélte el, hogy mikor megnézte Szegedet, minden tetszett neki, hanem azért az egyért nagyon megpirongatta Lajos bátyját, hogy »minek hagyja megkeresztelve az egyik legszebb utcát a Laudon nevére, mikor az nekünk olyan nagy ellenségünk volt«.

Egyszóval az egész Tisza-ház ellenzéki, s a mamelukoknak jól esik meglátni a régi vezért a folytatásaiban - én pedig rohanok ki a büféből a »tigris szöglet«-be -, mert még egy negyedóra ebből a diskurzusból, legott én is mamelukká változom, s megyek elárulni az országot, ha ugyan akadna valahol vevője.

Ej, jobb nekem itt a magam felei közt. Dicsérni nehéz, ócsárolni könnyű. Bolond aki a nehezebbet választja. Hát azért voltam én most a büfében, hogy sonka helyett arzenikumot egyem?

Csodálatos, hogy a környezete észjárása, szelleme, mennyire ragad az emberre. Egészen más az ember, ha a baloldali folyosón van, mintha a jobboldalira téved. Mintha kicserélnék.

Ma tapasztaltam magamon e sajátságos tüneteket. Ma úgyis olyan unalmas nap van, mondom, hát menjünk át egy kis vizitbe a jobboldali írói karzatra: hátha ott is emberek laknak?

Átmentem, s onnan hallgattam a beszédeket. De én istenem, micsoda szörnyű alakok azok az én kedves szélsőbali ismerőseim innenről?

Verhovay feje valóságos Robespierre-fej. Ugron Gábor, amint lélegzetet vesz, s orrcimpái meg-megmozdulnak, úgy veszi ki magát, mintha vért szagolna. Az öreg Madarász szemeiben valami rettenetes félelem gerjesztő van, a Nagy Ferenc megnyúlt homlokú feje úgy néz ki, mint egy porcelán váza (kár, hogy rá nem festeti a homlokára a szlavóniai birtokainak a mappáját), Széll Gyurka olyan, mint egy hiéna...

Hát még Thaly? A nagy buzogányú kuruc épp most beszél. Brr! Már hasonlatait is az akasztásból veszi!

Akasztanak... itt örökösen akasztanak.

Bizonyos nyárspolgárias borzongás fut át idegeimen, testem nehézkes lomhává lesz, úgy érzem, hogy minden jól van úgy, ahogy van, mire való ez a sok beszéd. Valaki közbeszól a hátam mögött: »Csütörtökig megint nem lesz ülés!« Mit, csütörtökig! - elmélkedem. - Miattam akár ne legyen sohasem. Minek is az? Hiszen mindent elvégez a mi Tiszánk!

S ezenközben eszembe jut, hogy ejnye, hiszen még én ki sem fizettem az adómat erre a félévre... azt bizony el kellene vinni még ebéd előtt, s ennek kapcsán bosszankodom, hogy a minap meg elfelejtettem bélyeget tenni egy folyamodványra...

No, erre aztán sietek is az övéimhez, ahol a télikabátom van, hogy felveszem, és elmegyek leróvni az állam iránti kötelességemet.

Hát amint odaérek a tájékomra, egyszerre megcsap az otthoni levegő, hallom Komjáthy jóízű adomáit, hogy szedte rá a fináncot, látom Wodianer Bélát gőgösen sétálni köztünk, s tarka nadrágján olvasom a kockákat, egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét millió... Csanády bácsi magyarázza, hogy a pénzünket társzekéren hordja Bécsbe Szapáry Gyula... - de bizony nem fizetek én egy garast se ennek a veszendő országnak. Az én tizenöt forintom már azt meg nem menti. Ha eltalálja venni a muszka, legalább kevesebbet talál azzal is az államkasszában.

Ilyen óriási különbség az, nyájas olvasó, hogy honnan nézi az ember a vidéket.

Csak egyetlen ember van, akit ez nem zseníroz. Az Horváth Gyula. Ő az ellenzék kedvence most. Múltkor én csináltam rá itt a karcolatokban azt a rossz viccet, hogy amióta távozási engedélyt kapott, azóta folytonosan a Házban van. Ma kikorrigálom a dolgot. Ő úgy érti, hogy akkor van a Házból távol, mikor az ellenzékhez van közel.

Konferál, tanácskozik, intrikál, javasol, dönt, indítványoz, s olyan itt, mint a bonyodalmas színdarabokban az a bizonyos nagynéni, aki mindent jóra boronál; ő a végzet.

S aztán neki valóságos gyönyörűsége ha protezsálhat. Sokféle passzió van a világon, de valamennyi között ez a legsajátságosabb. Már olyan embert is ösmertem, akinek az volt az élvezete, hogy másokat megnyírjon. S ha nem akadt neki arra való fej, hát fizetett is, csakhogy nyírassa meg magát. Többi közt egy olyan ismerősöm is akadt, akinek a főszenvedélye abban kulminált, hogy ahova jött, mindenütt megigazította az órákat az övé szerint.

S ehhez áll legközelebb Horváth Gyula.

Egyszer az az én ismerősöm a vasúti órát is meg akarta igazítani az övé szerint. Hanem ebből aztán nagy baj lett.

És a vasúti órát mégis tán könnyebb lett volna, mint az ellenzék dolgát eligazítani. Mindegy! Horváth Gyulának tetszenek az ilyen dolgok.

De még mindennél jobban szereti, ha protezsálhat valakit.

Csakhogy ez nehéz dolog már.

Minden kimegy a divatból, eszerint gondolják önök, kiment a divatból a protekció is? Nem, a protekció még nem ment ki a divatból, de már annyira be van protezsálva valahova minden ember, hogy már nagyon nehezen akad széles Magyarországon valaki, akinek valami kívánsága lenne még.

Orvos nem várhat oly égő vággyal pácienst, mint Horváth Gyula egy embert, akin a megnövekedett erejét kimutassa, amióta népszerű s kiválóbb alak lett.

S íme ma beüt neki a szerencse. Hívatják a Házból.

Ki lehet, mi lehet? Egy gyűrött, ócska öltözetű ember várja a folyosón, s egy vizitkártyát ad át neki, mely így hangzik:

»Kedves barátom!

Becses pártfogásodba ajánlom e soraim átadóját. Vedd figyelembe, kérlek, s támogasd illető helyen a kérését. Szerető barátod. Kállay János orsz. képviselő.«

Mintha hájjal kenegetnék a hátát, míg olvassa, arca, szemei gyönyört fejeznek ki. Tekintete édesen pihen meg a kérelmező alakján.

»Hogyne, hogyne« - dünnyögi felvillanyozva s a levél hozója felé fordul.

- Mi a kívánsága kérem?

- Nekem? - mondja az csodálkozással, kopott kalapját egykedvűen forgatva a kezében.

- Igen önnek?

- Nincsen nekem semmi kívánságom, kérem alássan.

- Az lehetetlen uram! Kell, hogy kívánjon valamit. Hiszen...

- Nem én, semmit sem kívánok. Becsületemre mondom.

- Gondolkozzék csak...

- Hiába faggat a nagyságos úr.

- De hát akkor miért hozza nekem ezt a levelet? - vág bele Horváth elszomorodva.

- Miért? Mert kifizette egy úr az idehozataláért a két hatost.

Szegény Horváth Gyula, tönkre volt téve egész napja. Hiába vigasztaltuk, hogy a dologban tévedés van, a patrónust kereső ember majd maga is előjön. »Nem, nem - rázta fejét búsan -, érzem, hogy elvesztettem őt örökre. Máshoz megy.« És mert az ő ruganyossága odalett. Ezért nem történt aztán ma semmi nagyobb dolog a baloldali folyosón.

Hát a Házban?

Arról meg éppen nem érdemes beszélni.

Én a »Ház« üléseiről, minthogy későn kelek, rendesen azokból a falragaszokból értesülök, amelyeket a Redout kapujára ragasztanak minden reggel; ha onnan valaki letépi, akkor bizonytalanságban ballagok a Sándor utca felé, s rendesen a szembejövőkről, az utca fiziognómiájáról tudom meg, tartatik-e ma ülés.

Ha Gromon Dezsővel találkozik az ember, akire az egész város kíváncsi, hogy melyik gyárban önteti a cilinderkalapját, csak azt kell megnézni, kockás nadrág van-e rajta vagy nem. A kockás nadrág az ülést jelenti. De vannak egyéb jelek is. Sőt kell is ilyen jeleknek lenni, mert megeshetik, hogy Gromon Dezső éppen a Házban van, s nem találkozik vele az ember sem a Váci, sem a Hatvani utcában. Hanem az már nem eshetik meg, hogy Odescalchy herceggel ne találkozzunk. Az ő forsza éppen abban van, hogy az utcán búsul az ország dolgai felett, figyelve, mérlegelve az országgyűlési tárgyalások minden apró mozzanatát. A szembejövő képviselők esetről esetre hírül hozzák:

- Most Farkas Károly beszél.

- Ki az?

- Egy a népből. S az is csak ott a habarékon. Különben pedig ez idő szerint fiatalember.

- Miért ez idő szerint?

- Miért? Azért mert a nagybácsim, aki a 60-as években volt követ, még úgy ismerte, mint öregembert.

- Aha, hát ez egy olyan visszafejlődő márki, mint a Liliben.

- Eltaláltad, kegyelmes herceg.

- Pedig nincs valami csúnyább, valami kiállhatatlanabb, mintha valaki erőnek erejével bele játssza magát a fiatalságba.

Megint új képviselő jön.

- No, mi van Farkassal?

- Már leült. Mikor a kabátomat húztam, akkor Szederkényi ontotta a szavakat.

- Miről beszél?

- Ha tudnám. Az egész Ház ezen tűnődik.

Így tud meg Odescalchy mindent. De ez csak mellékesen legyen megjegyezve. A fődolog most a jelek, amiről az ülés legbiztosabban megállapítható, még künn az utcán.

Mert az utca nem olyan semmitmondó, mint ahogy gondolná az ember. Arca, kinézése és színe van annak, s gyakran igen sokat megmond, s igen értelmesen mondja.

Ma például Jókai Mór ment végig szokott imbolygó járásával a Hatvani utcán rókatorkos nagy kabátjában.

Szembe rá egy fiatal szőke mágnás jött, ki harsányan kiáltá: »Szervusz, Móric!«, s odanyújtotta, amint átfutott mellette, a három ujját szorításra.

Azután két idősebb férfi a polgárságból jött feléje, ezek ránéztek, s közömbös arccal mentek tovább.

Három zsidó bicegett ezek után. Kettő tiszteletteljesen leemelte közülök a kalapját, a harmadik valami idegen lehetett megkérdezte:

- Wer war das?

- Das war Jókai, der grosse Patriot, von dem der Lloyd Romane herausgibt.

Végre egy ifjú következett a járdán. Ez a dzsentriből való. Szemei felcsillogtak, megfordult, s addig nézett Jókai után, míg csak el nem nyelte kegyeletes tekintete elől a barátok templomának a csücske.

...Íme az utcán megtaláljuk összes osztályaink hű jellemrajzát egy piciny, jelentéktelen képben... Csak tessék tudni elolvasni.

Az utca sokat elárul, hogy úgy ne mondjam, mindent a figyelmes szemek előtt. A suhogó selyemszoknyák tulajdonosnői nagy számban végzik reggeli sétájukat az Úri utcán, nincs ülés, mert akkor a Sándor utcán volnának. A Kerepesi útról Maszákot látja jönni az ember: az is annak a jele, hogy »ma nincsen politika«. Ellenben, ha a Kammon kirakatában nem szemlélhető Halász Géza, bizonyosan az országot dirigálja.

S minél közelebb ér az ember az Országházhoz, annál számosabbak és biztosabbak a jelek, már-már azt is ki lehet venni, izgatott ülés van-e vagy unalmas? Szavazás lesz-e, vagy nem lesz?

Hát még aztán odabent a folyosó. A folyosó több, mint maga a Ház. A folyosó a Háznak a külső része, s mégis ez a belseje. Erre mondhatná rá Kerkapoly, hogy olyan külső, amely több, mint a belső. Vagy még jobban fejezi ki a folyosó fontosságát Kerkapolynál is a ferbli műszó: »gyomrodba látok«. A folyosó a gyomor. A Ház csak a felületes külszín.

Ma ugyan csendesebb a szokottnál a folyosó. Nincsenek hullámai, sima, mint a pihenő tó. A nagy Eötvös- és Ugron Gábor-féle manőverek bevégződtek. Mégpedig úgy, ahogy Csernátony Lajos jegyezte meg valaki előtt igen szellemesen valami régi hadimunkából citálva:

»Húszezer katonájukkal felmentek a dombra, s ismét lejöttek a dombról.«

...Bizony csak ebből állott az egész.

S mert nincsen nagyobb esemény, megint Németh Berci alakja lép előtérbe.

- Berci, Berci - inti a jókedvű tréfálózót Szilágyi -, mikor beszélsz már te egyszer okosan?

- Mindjárt fiam - vág vissza Berci -, mihelyt az osztrák határt elhagyjuk. De míg én ebben a monarchiában vagyok, s míg ezeket a fizionómiákat látom, addig mindig a keserűség bolondozik belőlem.

Amit Németh Berci mondott, azt ő magamagáért mondotta, de a karcolatok írójának is jó mentségét képezi ez, ha netán szemére vetnék, hogy miért nem fordít nagyobb gondot a Ház komolyabb eseményeire.

Komolyabb események! Én istenem, de szörnyen naivok önök, képzeletbeli gáncsolóim!

Hát azt hiszik, hogy az valami komoly esemény, ha Gromon Dezsőből eredetét veszi egy mentelmi vita. Nincs abban sem mulatságos, sem komoly oldal!

Hiszen sokkal többet ér, hogy Verhovay milyen bizalmas tête-á-tête-ben van merülve legfiatalabb írótársunkkal, Andrássy Aladárral! Vagy az, hogy Tisza Kálmán milyen ügyesen sodor magának cigarettliket. Ez az egyetlen úri vonás benne. De csak a sodrás, mert a gyufát már azután a cipője talpán gyújtja meg. Mit szólna ehhez Gladstone, mert szó, ami szó, ehhez kezdik hasonlítani a mi ezerszer megcsúfolt miniszterelnökünket komoly külföldi szemlékben is.

De ha éppenséggel kívánják, hát nem bánom, legyünk benn a Házban, ma úgyis elég csinos karzatunk van szórakozásul.

Tehát Gromon. Igenis Gromon. Ha volna egy megfordított Balzac, ki a hervadó férfi szépséget dicsőítené, akkor Gromouhoz verset írna, ezzel a címmel: »Hozzá«. Gromon a Ház legcsinosabb barnája romokban. Minden jól áll neki, még hajának ritkulása is, csak éppen az orátorság nem.

Amint kirakja papírjait a zsebéből, az ember szinte sehogy sem hajlandó elhinni, hogy azok jegyzetek, hanem hogy illatos levelek, amiket útközben adott át neki titkos mosollyal a sarki hordár: azokat akarja itt most felolvasni.

Nem biz az, hanem az elnök igazságszeretetéből keféli le a rákent vádat olyan arccal, mintha a szalonkabátjára esett volna egy kis szivarhamu.

S szíve megdagad örömében, amint látja, hogy immár valóságos vita lesz belőle, rendre sorompóba lépnek, kékblúzos Madarász, gyűrött nyakkendőjű Mukics Ernő, gyolcsinges Istóczy.

Nagy lélegzetet vesz. Sose hitte volna, hogy olyan könnyű dolog az a parlamenti szereplés. Akárcsak a huszonegy. Az ember betesz a bankba egy csomó aprópénzt, s egész két óráig eljátszanak vele a pártvezérek, s még nagy zsinórra is kinőheti magát.

A napirend csak ezután jön, a megyék háztartásáról szóló javaslat. Tibád az előadó. Tibád, Tibád, hol is hallottuk már ezt a nevet? Olyan ismerős, s mégis olyan idegen!

Nagy széles arc. A régi tízforintos bankókon rajta volt különben. Talán azért is, mert Tibád Antal annyit jelent, hogy »Tíz forint osztrák értékben«.

Úgy néz ki, mintha örökké álmos lenne - pedig éberebb Ébernél -, hanem az igaz, hogy cikket még eddig nem írt a »Times«-be.

A spanyol don kinézésű Farkas Károlyról már szólottunk a karcolat elején, Szederkényit is megemlítettük... S ezzel ők céljukat érték.

Hanem tudós Orbán Balázst kellene még krónikába szedni, ő derekasan védelmezte a megyéket, s nagy gravámeneket hozott föl Tisza ellen.

Tisza ma farkasétvágyat érzett a Farkas beszédje következtében, minden ellenzéki szónokot ő akart felfalni, s olyan szépen ki is mosakodott mindenből, hogy öröm volt elnézni a mamelukok örömét efölött.

Ennek az ülésnek különben az a legjellemzőbb oldala, hogy nem volt benne egyetlen (derültség) sem.

De mégis... Tibád restellt beszédet csináltatni, hát beszéd helyett elmondta az előadói székről a bizottság már kinyomatott s a képviselők közt szétosztott jelentését.

Ha nincs ott a Házban az öreg Madarász, aki mindent elolvas minden lapból, minden eléje kerülő nyomtatványból, még azt is, hogy felelős szerkesztő: Visy Imre, ha, mondom, nincs ott Madarász, senki sem vette volna észre, hogy Tibád nem valami újat beszél.

De Madarász észrevette, és közbekiáltott:

- Hiszen meg van már... Ahon van ni, nyomtatásban.

- Mit rontod az illúziónkat - förmednek rá Madarászra a szomszédok. - Neki könnyebb így; nekünk meg mindegy.

De a gyorsíróknak nem volt mindegy... azok olyan derülten, boldogan, olyan édesdeden hallgatták, plajbászaikat elcsapva, mintha csak Gambetta tartaná valamelyik remek beszédét.

Közeledem a büfé felé, hát hallok onnan valami rettenetes rossz magyarságot, valami kivehetetlen akcentust, roppant siránkozó-panaszkodó árnyalatban.

Ki lehet az? Ki más, ha nem gróf Hunyady László. Az az egy ember van itt csak, aki még nem tud magyarul.

De nem Hunyady Laci volt - mert ő csakugyan Hunyady Laci -, hanem egy szegény lengyel főnemes, aki a Báthory István lengyel király szépmívű kardját állította itt ki, hogy talán vevője akad.

Ott állt a szegény lengyel a régi karddal, mely visszakerült háromszáz esztendő múlva a nagy király szülőföldjére. De a kardok renoméja lejárt már az unokák előtt. Nagyon kevés embert érdekelt. Egy csinosabb lábacska vagy boka, előtt sokkal tágabbra nyílnak a mi főuraink erszényei.

A megyék háztartásáról folyt a részletes vita. Menyasszonyt öltöztetnek úgy, ahogy ezt a szerény javaslatot. Ez egy máslit tett hozzá, az egy csokrot igazított meg rajta, ez a fátyolból kívánt lenyíratni egy darabot, s amaz a fodrot találta kevésnek, egyszóval minden ember okos lett ennél a javaslatnál olyan nagyon, annyira, hogy még gróf Andrássy Manónak is eszméje támadt, ami annyira lelkesedésbe hozta Móricz Palit, hogy fölvackalódott helyéről, s átment meleg kézszorítással üdvözölni a nemes grófot, akin az a csoda történt, hogy öt valóságosan megérthető szót kimakogott.

Maga a gróf is szörnyen bámulta ezt a dolgot, s arcán le volt olvasható az öntelt gondolat: »Ez már sok egy embertől!«

Mivelhogy a karzatról néha semmit sem lehet hallani, az egész vita úgy tűnt fel, mint egy Beranger-féle költemény a szokásos refrénekkel a végén, ilyenformán:

Felugrott N., beszélt egy keveset ki tudja mit,
Ekkor felkelt Z., az is beszélt, ki tudja mit,
Majd következett B., az is mondott valamit.
Akkor felállt Tisza Kálmán, s eldöntött egy §-t.
Ekkor új strófa kezdődék, A. volt szóláson,
Utána jött D., s bús hangon énekelt egy darabig,
F. vágott közbe, tudós ábrázatot csinálva,
Ekkor felállt Tisza Kálmán, s megint eldöntött egy §-t.

S ez így ment végtől végig; a strófák között szavaztak is, a Tisza felállása szerint, mert senki sem ügyelt ma sem a tárgyalásra, csak a miniszterelnökre, ki bámulatos éberségben vagdalkozott, riposztírozott, szóval mindég egy csomóban tartotta az eszét, s ha kifáradott, csak annyit tett, hogy friss pápaszemet váltott.

Mert mindég két pápaszem vagyon őexcellenciája előtt, s az ő luxusa abból áll, hogy minden tíz percben leteszi az orráról az egyiket, s felveszi a másikat. Ha néha otthon felejti a szemüveget, bizonyos zavar látszik rajta, s akkor azt a viccet szokták rá mondani ellenfelei, hogy a másik pápaszeme mosásban van.

A szavazatok olvasásánál ma is az a taktika volt, hogy a szélsőbaloldalon kezdték, s azalatt rajként tódultak be az ajtókon a mamelukok. De hát ezen már nem lehet segíteni. Hacsak egyszer el nem határozza Ugron Gábor, hogy ki kell őket egyenkint lövöldözni.

A folyosókon a Csanád megyei deputáció nyüzsgött-mozgott Ponciustól Pilátushoz folyamodva pártfogásért, segélyért.

Mert hát nagy baj van odahaza.

A szegedi hétfejű sárkány (értsd Tisza Lajost) meg akarja enni a tekintetes vármegyét. Márpedig ha a tekintetes vármegye nem lesz meg, akkor ők sem lehetnek se főjegyzők, se vicispánok benne.

Az pedig nagy baj, nagy veszedelem Európára nézve!

Nem lehet tudni még, hogy lesz, mint lesz, de a közvélemény csak helyeslőleg veheti és veszi is, ha Tisza Lajos nem kockáztatja azon nagy műnek sikerét, melyet Szegeden végzett azzal, hogy megvonná a Szegednek szükséges életföltételeket csak azért, hogy néhány nemzetes úrnak a szilvafája el ne fagyjon.

A megbolygatott kaptárok közül különben ez csak az egyik, nemsokára itt fog kuncsorogni Csongrád is, melynek megint Szentesre tervezik a székhelyét a Balogh uram alispánságával.

Németh Berci azzal vigasztalta a Csanád megyebelieket: Örüljenek, hogy az Úr által lészen szép kimulásuk (Ézsaiás könyve X-ik rész XVI. vers.).

Andrássy Manóval barátjai közül az ülés után többen tréfálóztak.

- Látod, hogy elsül neked minden!

- Hiába, no... az Andrássy vér!

- Manó, te még miniszter is lehetsz, ha így folytatod.

Manó úrnak tetszett ez a sok hízelgő szó, s olyan jó feleletet mondott, hogy akár Wahrmann se tudna különbet.

- Nem akarok én miniszter lenni, mert én meg vagyok szokva a magam esze után élni.