Elzengték a lapok a különféle véleményeket és kritikákat, amik éppen elég jók arra, hogy most már igazán ne tudja Huszár Adolf: miképp alakítsa a szobrot.

Hja, már az így van az olyan országban, ahol mindenki mindenhez ért.

A publikum betelt már vele, hiszen már több mint egy hónapja, ahogy ott ül az "öregúr" kényelmes karosszékében a Lánchíd téren; aki akarta megnézhette.

Most már ismét beviszik a műterembe s elkészül véglegesen. Nincs olyan szobor s nem is lesz soha a világon, amivel a publikum meg lenne elégedve teljesen.

Még a szegedi Dugonicson is (pedig az a legszebb szobor az országban) hibát találtak az ottani városatyák, hogy hát a ló, hol maradt ki alóla?

Mert ha már annyi pénzbe kerül, ne hagyták volna legalább gyalog a főtisztelendő urat!

*

Hát én is azt mondom a Deák-szoborról, hogy mindenesetre kényelmesebb és méltóságteljesebb dolog lesz ülni az öregúrnak, addig a néhány száz esztendeig, mintsem hogy ott álljon hajadonfővel azon a magas oszlopon...

Nem is avatkozom hát a dolog ezen részébe, hanem a divergáló eszmecserék közé markolva, kiveszem azokat a megjegyzéseket, amiket a nem-szakértőktől hallottam imitt-amott (mert amit a szakértők beszélnek, azon túl vagyunk, azt nem érdemes feljegyezni.)

- Szép szobor - mondja egy mameluk képviselő, kár hogy nem szubtilisabb valamivel.

- Nekem nem tetszik - veti oda egy másik -, s ha rajtam állna, visszavetném az egészet.

- Kár lenne a munkáért és az anyagért.

- Hát iszen azért hasznát lehetne venni...

- Ugyan mire?

- Ha Szapáry meghal: neki állítanánk fel, mert őhozzá is hasonlít.

- Az istenúgyse! Csakhogy Szapáry...

- Mit? Hogy nem kap szobrot?

- Ej, dehogy! Hanem nem fog meghalni.

*

Ugyancsak két másik képviselő beszélget.

- Nos, mit szólasz az öreghez?

- Pompás, nagyszerű és találó...

- Ugyan mi a találó rajta?

- Az, hogy a szabadelvű körnek hátat fordít.

Egész literatúra támadt már, mely a hervadást dicsőíti - az asszonyokban. A »harmincéves« asszonyoknak fölszállt az agiójuk, mióta Balzac nyomán egy nagy csoport író keletkezett, kik elfordulnak a szende, naiv, ártatlan hajadonoktól s nem érdekli őket a pirulva, szemlesütve elrebegett »igen«, hanem fölkeresik az asszonyt a harmincadik évében, mikor az már mindent tud és mindent mer.

Igen, a hervadás költészete semmivel sem rosszabb, mint a virágzásé, sőt bátran ki merem mondani, hogy idillibb. Azért csak hadd dicsőítsék a tavaszt a poéták, én megmaradok az ősznél.

Tulajdonképpen csak ez az egy évszak van Magyarországon: a többi ajtóstól ront be. A hidegből egyszerre nagy meleg lesz. Csak a nagy meleg embereli meg magát s lassan, alig észrevétlenül hagyja itt a szép Magyarországot: sőt amikor elment is, visszatér még egyszer, mintha itt felejtett volna valamit: hanem hát mi nem vesszük szórakozottság-számba s mint valami köteles ajándékot, a vénasszonyoknak adjuk oda évente nyárnak azt a fölösleget. Mert még a vénasszonyok iránt is udvarias a magyar, ha elhiszi, hogy az ő kedvükért kukkan még be a nyár ősszel egy-két napra.

Ha szép az első szerelem, nem kevéssé szép az utolsó, a bágyadt őszi napsugár; ha nem éget is, mint a tavaszi, de melegít még, s az ember érzi, hogy már nem tart sokáig. S édesebb, becsesebb az, ami fogy, mint az, ami növekszik.

Azért vonzódom én mindig ahhoz a szomorú processzushoz, amit hervadásnak neveznek.

Flóra legszebb leányai, a rózsák, csak az imént voltak még virulóban. Láttuk és élveztük a pici teremtéseket; láttuk, amint a haragos zöld levelek között a rügy támadt - isten csókjától fogamzott talán, - a rügyből bimbó lett, mely egyszerre szétnyitotta keblét a napsugár tüzétől, a selyemlágy tündérszárnyacskák szétereszkedtek s titkos rétegei a legszebb virág kelyhének szerelmet látszottak lehelni. Reggelenként egy-egy csillogó harmatcsöppnek jutott a boldogság, lemosni róluk a nap porát, salakját.

Oh, hogy ilyen üde csöpp csak a Flóra leányainak jut s az Éva leányainak nem!

És nem lehet teljesen boldog senki. A tavasznak várni kellett a rózsákra: megkapta későn, a nyár büszkélkedett velük, de elvesztette korán. Az ősz járt a legjobban: az új rózsákat kapott külön, hanem ezeknek rövid volt az életük.

Születni, fesleni és elhullani csak néhány nap. Mikor még teljes bevonulását tartja az ősz gazdag színpompájában, útközben egyszerre elvesznek legszebb ékszerei: a rózsák.

A napsugár, mely megszerette, mely a nyílásra csábította, melynek sóhajtva engedének, megperzseli tüzes nyelvecskéivel a vágyó szirmok széleit, a szél, mely illatukat fölcsókolta, kéjelegve, megzörögteti hajladozó ágaikat s ketten végzik a hálátlan gyilkos munkát. A szirmok elhullanak. A mulandóság úgy tesz velök, mintha a könyvből, melyet gyönyörrel lapozgat mindennap, kitépne egy levelet. Elfogy a könyv, s nem marad ott csak a rideg tábla, a rózsa zöld tartója, a szár, s a száron a tövisek.

Letarolva a kert, mint piros kagylócskák elborítják a rózsaszirmok, még halálukban is széppé, költőivé téve a földet, amely nekik életet adott. Mintha szőnyeg volna, mintha tündérek picike lábai alá lenne megterítve: ők fognak itt táncolni harmatos, csendes éjjelen.

És másnap, harmadnap virradóra csakugyan le van gázolva a puha szőnyeg; a levelek, mik a tő nélkül is éltek még egy darabig, rothadásba mennek át. A föld párája alulról rohasztotta-e el őket: vagy az ég csípős harmatja felülről, vagy egyik sem a kettő közül, hanem hogy igazán eljöttek a fantázia tündérkisasszonyai s pergő fürge táncban legázolták, színüket saját arcukra kenték, őket pedig odaadták a földnek? Hadd legyen belőlük haraszt, por, sár és semmi.

Szegény rózsák! Hiába keres másnap a pillangó. Nem talál meg soha többé. Habozva röpködi körül a helyet, a ravatalt, a sírt...

S amint tovaszáll s nincs semmi szín már, mely hímporos szárnyait fölülmúlja, nem féltékeny többé, de nincs is kit szeretni többé.

A halál neki is ágyat vetett, az ősz dermesztő szele sivítva hurcolja a földön halálos derekalját, a fonnyadt virágleveleket.

Szegény rózsák és szegény pillangók!

Azaz dehogy szegények! Ők elenyésznek hamar, de nem tudják, hogy elenyésznek.

Mi emberek maradunk sokáig, de tudjuk, hogy el fogunk enyészni.

Az idő új rózsákat hoz nekünk nagyon gyorsan s ugyancsak az idő új embereket hoz a rózsáknak, de lassabban.

...Ha egyszer el találná téveszteni az idő - s az embereket vinné el egyszerre s a rózsákat hozná vissza lassan?

Pedig az is megtörténhetik...

A rózsák halálát gyorsan követi minden. Először élénkebb színeit veszti el a föld, azután megkopaszodik... fái lehullatják lombjaikat, a gyep elsárgul rajta...

S az őszi esőtől meggyűlt vizek úgy néznek ki, mint egy-egy szomorú szem, melyekben a haldoklás bágyadtsága tükröződik az őszi napsugár hideg fényében.

A természetben bizonyos fájó, de mégis édes melancholia van. Minden olyan nagyon szomorú és mégis olyan nagyon kedves.

A hervadás költészete ez... Az elmúló pompát még egyszer odaképzeli az ember a fantázia által megszépítve.

S meghatja szívét ami nincs már, ha hidegen ment is el mellette, mikor még volt.

Minden átváltozott: egyforma kopasz, barna az egész világ, csak a kútgém maradt meg a réginek a pusztán.

Azaz hogy arra meg a gulyás akasztotta ki piszkos tarisznyáját fehéredni.

Mire leveszi tavasszal, olyan lesz, mint a patyolat.

Azt mondják: egyszer volt Budán kutyavásár és nem lesz többet. Gödöllőt azonban szerencsére nem zárta ki a közmondás, mert Gödöllőn most olyan kutyavilág van, aminőre a legöregebb gödöllői kutyák sem emlékeznek.

Nem viccelek, kérem, nem a »Kossuth kutyák« gúnyelnevezést akarom visszaadni, én valóságos igazi kutyákat értek, és az korántsem lealacsonyító név, mert királyi kutyának születni nem kutyaállapot.

32 tagból áll a falka, tehát 8-cal kevesebből, mint egy-egy tudományos akadémia, amelyek fölött mint korlátlan hatalom székel királyné őfelsége főkutyapecérje. A főkutyapecér fölött magasan állnak a huntsmanok. Ezek képzett szakemberek, kik büszkeséggel kezelik hivatalukat s éppen olyan garral beszélnek egy-egy tanulékony növendékükről, mint amilyen büszkeséggel emlegeti Szilágyi Dezső, hogy ő nevelte Pulszky Gusztit, vagy Pulszky Guszti, hogy ő nevelte Szilágyi Dezsőt.

A főkutyapecér igen büszke úri ember, aki azt mondja, hogy egy kutyában több ész van, mint ötven emberben, s ha az emberekben igazságérzet lenne, kalapot emelnének a kutyák előtt.

És igaz is, a királyné harminckét kutyája közt, éppen úgy, mint egy akadémiában, vannak nevezetességek, hírhedt celebritások, ünnepelt példányok és középszerűségek.

Legkitüntettebb állást foglalnak el egy afrikai dogg és egy spanyol uszkár. Nevüket nem lehet megtudni, mert a főkutyapecér azt találja, hogy a két állat nevét illetlen dolog lenne közönséges emberi ajkakon meghurcolni.

Maga a főkutyapecér, noha csak közigazgatási teendője lenne, csupán két állatot tüntet ki azzal, hogy személyesen gondoskodik róluk.

Ő vezetgeti a dán doggot (bizonyosan nagy kitüntetés a nemes doggra nézve), s ő fésüli a spanyol uszkárt. Nos igen, miért ne lenne részrehajló ott, ahol igazi celebritások állnak vele szemben?

A királyi kutyáknak, eltekintve azon fényes rangbeli állástól, melyet elfoglalnak, nincs valami különös jó dolguk. (Meg kell ezt írnom a közönséges juhászkutyák vigasztalására, kik eddig a mészároskutyákat is átkozottul irigyelték.)

Enni csak egyszer kapnak naponkint, éspedig 12 kiló húst ugyanannyi zabdarával, s mindig a vadászat után, mikor már ki vannak merülve az éhségtől.

Ez bizony szűkecske koszt egy királyi udvaron, azonfelül nincs meg a szabadságuk, amit a juhászkutya oda nem adna az udvari fényért, s gyakran meg is büntetik őket: ami ellen apellálni sem lehet. A gödöllői közönséges kutyának a verés ellen megvannak a maga fortélyai, szökés, az asztal és ágy alá való búvás, a királyi kutyák hallgatagon kell hogy tűrjék, még csak ugatniok, vonítaniok sem szabad, mert siket szájkosarat kapnak.

De hát a rangot sem adják ingyen. Az pedig megvan nekik illő mértékben. Tisztességes neveik vannak, mégpedig nem olyan bolondos parasztnevek, hogy Tisza vagy Dráva, hanem igazi előkelő nevek. A főkutyapecér neveiken szólítja és valószínűleg per »ön«. De mindez még semmi. Egy nyomtatott lajstromban is előfordulnak, s a királyné e lajstromból nézi ki, oda be van írva a magaviseletük, milyen az ügyességük és mire alkalmasak.

Ha valamelyik jó reményben van (s most is várandó egy), az aztán kiváló gondoskodásban részesül, s az új csemeték megkereszteltetnek, lehetőleg tekintetbe vétetvén az anyai név, mert apai ág nincs a kutyák között.

A harminckét kutyán kívül van még három agár is. Ezek azonban nem foglalhatnak helyet ezen arisztokratikus testületben, csak mint olyan »tűrt perszónák« mozognak a kutyahatalmasságok között.

A királyné szeszélye az egész, akinek nagy kedvence az Ida agár. A másik két agár hát alkalmasint csak azért van az udvarnál, hogy a kis »Idácska« meg ne unja magát a high life közt.

A király kutyáiról is kellene még szólanunk. De hát ezek nem élnek szoros udvari életet. Először nagyvárosba nem mennek sohasem, hanem állandóan Gödöllőn vannak. Fidonc! Valóságos falusi nevelésű kutyák, kik kezdetleges műveltségüket az erdészektől nyerik.

Meg is látszik rajtuk. Kopóknak beválnak s vérebeknek ügyesek.

De finom vadászati rafinériára nem valók.

Nem sokkal a Göczl-affér előtt történt, hogy Horváth Gyula képviselő kormánybiztosul küldetett ki Szentes környékére a töltéseket megcsinálni.

Szentmártonban valóságos lázadás volt, mikor Horváth Gyula oda indult a szükséges mérnöki személyzettel.

Már az úton kérdezte tőlük egy paraszt:

- Hova mennek az urak?

- Szentmártonba.

- Oda ugyan ne menjenek, mert ott nagy rebellió van. A polgármestert meg az egész tanácsot már elkergették, a csendbiztost agyonütötték, most a kormánybiztost várják, hogy azt is agyonüthessék.

- No, az a kormánybiztos éppen én vagyok - mondá Horváth Gyula.

A mérnökök azt indítványozták, hogy jobb lenne visszatérni.

Horváth, a szégyenletes oldalát festette a visszatérési aktusnak s azon föltétellel rábírta őket a követésre, hogy katonai erőért sürgönyzött Edelsheim-Gyulainak. Hatvan embert kért.

Edelsheim-Gyulai úgy kombinálta a dolgot, hogy a civil ember mindig felényivel [!] jobban fél, mint kellene, s harminc embert menesztett a sürgöny vétele után útnak.

Ezek körülbelül egy nappal később, éjjel érkeztek meg Kunszentmártonba, mint a kormánybiztos.

Nagy sötétség volt a vendéglő előtt, ahova a biztos szállt. Csak két-három ember állt ott a gangon, mikor a korcsmárosnak megnevezte magát s lehető jó szobát kért. A korcsmáros sietett is eleget tenni a kívánatnak.

A parasztok mogorván álltak ott föltett kalappal és fenyegető arccal.

- Hogy hínak téged? - kérdé a kormánybiztos az egyiktől.

- Ipacs Ferencnek.

- Vedd le a kalapodat.

Ipacs Ferenc levette.

- Hol a polgármester?

- Elkergettük.

- Hát a jegyző meg a tanácsnok?

- Mindenkit elkergettünk - szólt sötéten. - Nem kell senki.

- Eredj, küldd ide a polgármestert.

- Nem tudom, hol van.

- Keresd meg, édes fiam.

Ipacs Ferenc elment, de természetesen eszeágában sem volt a polgármestert megkeresni, hanem bejárta a lázadók főkolomposait, hogy megérkezett a kormánybiztos, s annyira alarmírozta a várost, hogy alig egy óra múlva, midőn a kormánybiztos már levetkőzött, lefeküdt, ijedten rontott be a korcsmáros, hogy nagy baj van, vasvillás emberek gyülekeznek, kik be akarnak törni a szobájába és meg akarják ölni.

- Mondja meg nekik, hogy nem fogom az ajtót becsukni éjszakára, bejöhetnek, amikor akarnak.

Ez az üzenet úgy hatott a tömegre, mint a zuhany. Bosszankodva oszlottak szét - lefeküdni.

Másnap a városházára ment Horváth. Óriási tömeg állott a városháza előtt, a szörnyű nagy sárban s elállva az egész járdát.

Az ingerültség tükröződött az arcokon és az elszántság. Egyik se lépett félre a trotoárról, mikor a komisszárius jött, hadd ő menjen a sárba.

- Adjatok helyet! Látjátok, hogy nincs bagaria csizma a lábamon, hanem cipő...

A városházán minden nyitva volt, de egy lélek sem várta; az akták ott voltak elszórva a szobákban az asztalokon, nem vigyázott azokra senki.

Egyetlen szál hajdú volt ott, aki félvállról eldünnyögte a kormánybiztosnak, hogy az egyik mérnökét, ki hajnalban elment a többieket megnézni, úgy megverték, hogy úgyszólván lepedőben kellett hazahozni.

- No, majd beszélek hát én ezzel a rakoncátlan tömeggel - mondá Horváth.

- Hanem akkor jó is lesz, ha nagyságod előre megírja a feleségének, hogy agyonütötték, én majd elviszem annakutána a postára, hogy ideérhessen a temetésre.

A pillanat csakugyan komoly is volt. Vasvillák emelkedtek és kaszák villogtak odakünn.

Horváth lement és így szólt:

- Hát mit akarnak kendtek?

- Mi nem akarjuk az urat - hangzottak a felkiáltások. - Menjen innen! Fel is út, alá is út!

- Eh, sose diskuráljatok vele sokáig! Üssük agyon! - hangzott egy stentori hang a tömeg fölött.

- Gyávák! - kiáltá Horváth. - Hitvány, gyávák vagytok.

Minden ököl fenyegetőleg emelkedett, óriási lárma és zavar keletkezett, a tömeg rá akart rohanni a beszélőre.

E pillanatban megharsant a trombita. Megérkezett a harminc katona.

- Hol a kormánybiztos? - kiáltá a vezénylő tiszt.

A tömeg utat nyitott, de nem a félelem, de a meglepetés miatt.

- Én Lendl százados vagyok! - mutatá be magát a tiszt. - Parancsára állok a kormánybiztos úrnak.

- Üssük agyon a katonákat is! Fel a kaszákat! Kövekhez, fiúk!

- Igenis, gyávák - folytatá zavartalanul Horváth. - S én nem félek tőletek. Nekem nem kell a katona.

Lendl kapitány felé fordult:

- Százados úr, vonuljon ön el embereivel az udvarba, nincs szükségem önökre.

Majd emeltebb hangon szólt:

- A magyar ember nem fél ezer embertől sem, de ti nem vagytok magyar emberek, ti százan rohantok egyre. Minden hitvány, gyáva nép ilyen.

Ez mentette meg Horváthot.

Összenéztek a kunok, s kezdett a fenyegető lárma szelídebb morgássá devalválódni.

- No, ugye nem mertek bántani? Hát mármost térjünk a dologra. Adjátok elé a bajaitokat, mondjátok, hogy mit akartok? Hátha megértjük egymást.

Egyszerre kétszázan kezdtek beszélni, ki vastagon, ki vékonyan, némelyik ordítva, másik káromkodva. Olyan káosz volt ez, mintha a Bábel tornyát építenék.

- Hallja-e kend, Ipacs Ferenc uram. (Ő volt a vezér.) Hát érti kend ezt, amit ezek beszélnek? No, ugye nem? Bizony én sem. Hanem válasszanak kendtek egypár okos embert, azok majd elmondják nekem odafenn!

Ebbe aztán bele is nyugodtak, s egypár perc múlva húsz szónok állott Horváth Gyula előtt fenn a teremben s mind a húsz egyszerre beszélt össze-vissza mindenféle zagyvalékot.

Horváth Gyula csak hallgatta egy darabig, hanem azután egy szerencsés ötlete támadt, hogy azt a sok bolond beszédet jegyzőkönyvbe kellene felvenni; kerített is szerencsésen egy írnokot valahonnan, akinek meghagyta, hogy markírozza, mintha a jegyzőkönyvet vezetné.

- Hát mármost beszéljenek kendtek egyenkint. Mert nagyon fontos az, amit kendtek beszélnek, azt ez az úr majd írásba teszi.

(Jól számított, mikor úgy okoskodott, hogy a magyar embert ki kell hagyni beszélni s akkor az mindjárt lecsillapszik.)

Hát iszen úgy is volt. Tóth János kezdte a diktálást. Két óráig beszélt egyhuzamban. Már ezalatt megszökött a húsz szónokból kilenc. Utána Varga-Máté Imre vette át a szót. Már a delet is rég elharangozták; még mindig ő beszélt. No, már azt csak nem lehet kivárni soha! Aztán meg az ördög vigye a város dolgát, de meg Varga-Máté Imre úgyis elég okos ember, elmond az mindent őhelyettük is.

Egyenkint szökdöstek meg mellőle, mire Horváth Gyula, ki ezalatt a gangon cigarettezve sétált, visszakerült, már akkorra nem volt egy lélek se, csak Varga-Máté uram, ki is azon végezte, hogy iszen különben ők tulajdonképpen mindenbe belenyugosznak.

...S így történt, hogy a biztos még aznap hozzáláthatott a töltéscsináláshoz.

Folytatta is nagy erélyességgel, néha sok galibával. A katonákra bizony szükség volt s azok künn is tanyáztak a töltéseken.

Valami nagyobb zavar azonban elő nem fordult. Csupán Lendl kapitány jött egyszer panaszra, hogy ő itt nem maradhat, mert semminemű kényelme nincsen, a házban, ahová elszállásolták, nincs semminemű kényelem, a vendéglőben rosszul főznek.

- Hát, bizony rosszul főznek... - mondja Horváth Gyula részvétteljesen -, de még a civilizáció kényelmi követelményeit sem ösmerik ezek az emberek... én igen sajnálom a kapitány urat, de nem tehetek e tekintetben semmit.

- Hogyan? Semmit sem tehet?

- Ha csak arra nincs kedve, hogy megossza velem az én kényelmemet.

- Ezer hálával és örömmel! - mondá a kapitány örömragyogó arccal. Hízelgett neki egy kissé ez a kitüntetés. Hogyisne. Együtt étkezni és lakni a kormánybiztossal. Bezzeg mennyire megirigyli ezért a hadnagya!

Éppen künn a töltésen ejtődött meg ez a párbeszéd. Alig ügyeltek fel a munkásokra egy óráig, beesteledett, s Lendl megnézvén az óráját, figyelmeztette a biztost, hogy a vacsora ideje itt volna már.

Horváth karonfogta s vitte a parton nyugotnak.

- De hiszen nem a város felé megyünk, nagyságos uram!

- Nem - mondá a kevés beszédű Horváth.

- De hát akkor hova megyünk?

- Majd meglátja.

Egy munkássátorhoz értek. A felügyelő hevert ott egy szűrön, mellette nem messzire két bunda hevert.

- Jó estét, Mudrik uram! - szólt a kormánybiztos. - Adja elé a vacsorámat, mert már megéheztünk.

Mudrik uram kivett a szeredásból egy nagy karaj fekete kenyeret és egy fontnyi vékony szalonnát.

- Van-e két bicskája?

- Van, méltóságos uram!

- No, hát adja ide szaporán.

Azzal odanyújtotta az egyik bicsakot Lendl kapitánynak, maga pedig a másik segélyével kezdett falatozni.

A kapitány kidülledt szemekkel bámult egy ideig, azután megevett egy-két falatot és félretette.

- Hát most mi lesz?

- Lefekszünk, kapitány úr! Mudrik uram, Mozza elő az ágyneműt!

- Ott van, méltóságos uram, mind a két bunda; a kapitány úr ül rajta.

Lendl kapitány savanyú arcot vágott, felkelt s bocsánatot kért, hogy neki sürgős dolga van, a városba be kell mennie.

S azontúl soha többé nem kívánkozott megosztozni a kormánybiztos kényelmén.

Rászállott a gólya a Lándzsa Imre uram házára, el is hozta a kicsikét, s épp ahogy kívánta, király embere lett, azaz hogy fiú.

No, hát nem is lehet más keresztapja, mint maga a király, akiről az a hír otthon Császártöltés helységében, hogy a szomszédos Gödöllőn most éppen odahaza van.

Elindult hát őkigyelme, míg otthon a bábák a dolgukat végzék, toronyirányában egyenest Gödöllőre, hol is könnyű dolog volt megtalálni a király házát.

Hanem bezzeg nehéz volt bejutni. Egy jáger járkált a kapu előtt feszesen, azt szólította meg Lándzsa Imre magyarul.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus, tekintetes uram. Eresszen be, kérem, a királyhoz.

A jámbor német jáger tiltakozólag állt a kapu elé, mert noha nem értette a magyar beszédet, a szándékot nyomban észrevette, hogy a paraszt be akar menni.

- Nix ungrisch.

Szerencsére egy másik udvari nőcseléd jött, aki tudott magyarul is, németül is: annak tolmácsolása mellett aztán megindult a diskurzus.

- Nem lehet bemennie, barátom, mert őfelsége itt Gödöllőn nem szokott audenciát adni.

- Pedig én tanácsbeli ember volnék. Az egyik bátyám meg éppen bíró Császártöltésen.

- Az mindegy! Mégsem lehet bemenni.

Lándzsa Imre uram elkezdte a fejét vakarni, mint az olyan ember, akit váratlan bosszúság ér.

- Pedig én keresztapának szeretném meghívni őfelségét.

- No, az meg éppen lehetetlen - felelte a jáger -, mert az udvari etiquette tiltja, hogy őfelsége mindenféle keresztapaságot elvállalhasson. Tudja ön, mi az az udvari etiquette?

No, azt ugyan nem tudta Lándzsa Imre, de nem is volt rá kíváncsi. Mérgesen szemére húzta a kalapot és elkezdte a fejét csóválni, hogy az úgy ingott jobbra-balra váll-lapockái között, mint egy meglódított hinta.

- Ejnye... ejnye - dünnyög. - Ez már hiba, nagy hiba, roppant nagy hiba.

Olyan szomorú hangon mondta ezt, hogy a becsületes vadász, kit Schram Ferencnek neveznek, megszánta a parasztot s így szólt:

- Ne búsuljon, barátom. Ha csak éppen keresztkoma kell, talán jó leszek én is?

Imre megnézte a derék, szálas urat és a tenyerébe csapott.

- Szaván fogom. Ebben maradunk.

Schram szabadságidőt kért s még aznap elindult Lándzsa Imrével Császártöltésre komának, s csaptak ott olyan víg keresztelőt, hogy a király se különbet. Schram még csárdást is táncolt a kackiás magyar menyecskékkel és két aranyat tett le kis keresztfia vánkosa alá ajándéknak.

Meg is becsülték ott úgy, hogy még a helyet is megfújták, ahova leült.

Mikor pedig elment, híre kerekedett a faluban, hogy akárki mit mond is, de mégis csak maga a király volt az a saját személyében.

Hogy mégis eltagadta magát: az onnan van, mert az uraktól tart, akik nagyon megszólnák, ha tudnák, hogy egy olyan szegény, egyszerű parasztgyereket tartott a keresztvízre.

A két nagy alföldi várost felosztotta a két Tisza-testvér. Kálmánnak Debrecen jutott, Lajosnak Szeged. (A szegény Lászlónak, ha jut, jó lesz valami falu is.)

Kálmán Debrecennel kokettirozik. Játsszák a »haragszom rád«-ot ketten. Hol ez dobja oda a szultán-kendőt Debrecennek, hol Debrecen vissza. Hanem hát a vége, ki tudja, mi lesz?

Tisza Lajos pedig Szegeden fészkelte be magát erősen. Szeretik ott igazán, mert becsületes és lelkiismeretes munkát végzett.

Eleinte nagy bizalmatlansággal fogadták a bátyja végett, végre pedig megszerették tán szinte éppen a bátyja végett, mert a bátyja nélkül bizony sok dolgot nem vihetett volna ki, ami már tény ma, s nem kis fontosságú a város jövőjén.

Nincs is ez idő szerint más ellenzője Tisza Lajosnak Szegeden, mint talán az az egyetlen ellenző, amit az asszonyok vettek neki: t.i. egy kályhaellenző.

A rekonstrukció vége felé közeleg már. Mint biztos forrásból halljuk, május elején megszűnik a király biztosság.

Nem hisszük, hogy ez javára lenne a városnak, s hogy májusig teljesen be lenne fejezhető az ő működése, de másrészt nem kívánhatjuk Tisza Lajostól, hogy hasonló megjegyzéseknek tegye ki magát, mint a múlt évben, a királyi biztosságról szóló törvény meghosszabbítása alkalmával: hogy a szegedi udvartartást hosszabbítja.

Hallottuk akkor az ízetlen pikantériát, hogy Tisza Lajos sokkal nagyobb ember, mintsem szerep nélkül meg tudjon élni és sokkal kisebb ember, mintsem szerephez tudjon jutni a mai viszonyok közt, ha a királyi biztosságot leteszi.

Ennek a személyes önző indoknak tulajdonították maradását. Pedig sok komoly közérdekű indok kívánná, hogy megmaradjon még a jövő évre is, s mi hisszük is, hogy befejezi művét. Ha a biztosságról szóló törvény lejár is ebben az alakjában, az ő hatásköre megmarad. A biztosság mehet, a hivatalnoki karra már nincs ott szükség, de a biztos maradjon, míg a város nem lesz egészen talpra állítva.

Ami még teendő hátra van, azt Tisza Lajos innén a fővárosból is végezheti.

Érdeklődéssel csügg az ország a nagy alföldi város sorsán. A sajtó kimerítően közli az ott történteket, de többnyire az »Országgyűlési Értesítő« után.

Mondjunk valamit erről az »Országgyűlési Értesítő«-ről. Van a »Karácsonyfa« című látványosságban egy jelenet, ahol a zenetanár azt hirdeti, hogy hat óra alatt tanítja be a muzsikát.

- Eh, mit! - mondja Popov! Az ilyen reklámoknak csak a felét kell elhinni!

- Nos, akkor hát három óra alatt tanítana meg!

Egyebet ne mondjunk az »Országgyűlési Értesítő«-ről. Azt hiszem elég.

Most pedig közöljük: mit ír a szegedi rekonstrukciórul.

A rekonstrukció munkálatai nagy arányokban haladnak előre, bár az október hó második felében bekövetkezett esőzések tetemesen hátráltatták a munka gyors folyamát, s az építkezések a szállítás akadályai miatt hátramaradást szenvedtek.

A város épülése szépen halad. Ezen évben már az árvíz óta épült házak száma meghaladta a másfélezret. Az épitkezési statisztika tanúsága szerint f. évi jan. 1-től október végeig 1206 építési engedély adatott ki 886 lakházra és 320 melléképületre s tényleg fölépült vagy építés alá került a jelen év alatt összesen 598 lakház és 296 melléképület. A múlt évi építkezések eredményét is beszámítva, Szegeden az árvíz óta összesen 1645 ház épült s ezekből 1221 lakház és 425 mellék- vagy gazdasági épület.

A középületek közül jelenleg 9 áll építkezés alatt, ezek közül 4 nagy állami épület és 5 a város által építtetik. Ide számítandó továbbá a közös seregbeli laktanya nagyszerű épület-csoportja.

A középületek közül az emeletes leányiskola díszes épülete tető alá került, a szintén emeletes szegényekházán már a homlokzati vakolat is készen áll s még csak a belső munkálatok vannak hátra, s a humánus intézet átadható lesz rendeltetésének.

A kisdedóvó-épület az alsóvároson szintén egészen elkészült.

A laktanya-csoport monumentális épületei gyorsan emelkednek fölfelé. A melléképületek közül a börtön és az istálló már tető alatt vannak; a tiszti pavillon emeleti falazata részben már felrakatott, a 3 legénységi kaszárnya földszinti falazata készen van, az altiszti laktanyánál a pincefalazat készül, a szertárnak szintén rakják az alapfalait. Egészben véve tehát a munka szép haladást tett aránylag rövid idő alatt.

Előkészületek tétetnek két szép stílű kápolna építéséhez. Egyik a Szent Rozáliáról nevezett fogadalmi régi kápolna helyett épül a Gizella téren (a múlt században dúlt pestis emlékére), a másik a kálvária-sugárút végén a kálváriával lesz kapcsolatban.

A csatorna-hálózat s az azzal összeköttetésben lévő szivattyútelepek építéséről szintén kedvezőleg írhatok. A szivattyútelepek már régebben elkészültek s a felsővárosi telepen már a gépek is föl vannak szerelve. A fő gyűjtő-csatornák közül, a 2-ik számú már egészen elkészült 3460 folyóméter hosszúságban, s ennél már a vas zsilipek is elhelyezvék. Az eddig elkészült csatornák összes hossza 6680 folyómétert tesz.

*

A kör- és sugárutak feltöltése annyira előhaladt, hogy az óriási munkálat közel áll a befejezéshez. A sugárutak közül még a szabadkai sugárút áll feltöltés alatt, melyre október 1-én kezdték meg a földszállítást gőzmozdonyokkal. Még a két körúton van hátra egy kevés munka. A sugárutak mind fel vannak emelve a tervezett magasságig, sőt a Boldogasszony sugárúton már a kövezés is megkezdetett.

Nemsokára munkába veszik a sétányok és közkertek létesítését. Ezekre nézve készen vannak az ízléses tervek, melyek afelől tanúskodnak, hogy az új Szeged belső terein gyönyörű vázok fognak séta- és üdülő helyekül szolgálni a közönségnek.

A rakodópart és tiszai híd építése szintén nagy erővel folyik. A rakodópart felső részén már hosszabb vonalban kész a partfalazat.

A hídfők- és pilléreknél hangyaszorgalommal dolgoznak. Az I. pillérnél a caisson már 11 méteren áll a Tisza 0 pontja alatt s az alapfalazás 12.50 méter magasságban bevégezve van. A II. sz. pillérnél már szintén lesüllyesztetett a caisson, s a munka 3 méterig haladt a 0 pont alatt a caisson menyezete fölött az alapfal 2.60 méter magasságig a 0 pont fölött van fölrakva.

Magyarországon két részből áll az úri osztály, akárhány okos cikket írjon is Láng Lajos, Szontágh Pál és Asbóth János: a dolog egyre megy. A világot nem fogják megváltoztatni, sem a nemességet restituálni.

A nemesség ma, mondom, két részből áll: szíves házigazdákból és a vendégekből.

Én magam is a vendégek osztályához tartozván, hosszú »lengyeleskedésem« alatt szerzett tapasztalataimból kifolyólag a következő tanácsokkal szolgálok tisztelt kollegáimnak, kik egy-egy kastélyba bejutnak, melynek gazdája még nem »egy mitőlünk«.

Vigyék el önök minden lovaikat és minden szolgáikat ilyenkor. Mert a vendégkonyha és a vendégjászol jót tesz úgy a cselédeknek, mint a szegény állatoknak.

Minthogy azonban nem minden vendégnek vannak lovai és szolgái: az, akinek nincsenek - otthon hagyhatja őket.

Ha a háziúr így szól:

- Nézzük meg a vetéseket.

- Nos, természetesen nézzük meg.

Kicsiségekben mi legyünk udvariasak a gazdáink iránt, hogy nagy dolgokban viszont ők legyenek udvariasak.

Fiatal vendég, hozzád pedig vagyon titokban egy diszkrét tanácsom. Vigy magaddal a pakktáskádban fúrót is, mert nem tudhatod, mi minden érdekeset láthatsz a másik szobában, ha lyukat fúrsz magadnak az oldalajtón keresztül.

A reggelinél aztán természetesen érvényesítsd a tapasztalataidat.

Mikor a fiatal asszonyka ezt kérdezi:

- Hogyan aludt ön?

Mondd el úgy odavetőleg:

- Jól, köszönöm. Csak egyszer ébresztett fel valami recsegés a szomszéd szobában.

Ne törődj azzal, hogy belepirul - te szemtelen voltál ugyan, de lásd, a szemtelenség egy lépés a cél felé...

Én úri asztalnál sohasem teszem vissza a palackba a dugót, hanem az ujjamat dugom be, s így lesz az ujjam is borízű és a bor is újízű.

Ez egy kapitális vicc tőlem, amelyért sokan tartanak engem eredeti embernek. Mert egy jó társaságban sohasem lehet tudni, miért lesz szeretetreméltóvá az ember.

Óvakodjanak vendégtársaim az idegen kisasszonyoktól, akiket az asztalnál önök mellé ültetnek.

Mert becsületemre mondom, vannak kisasszonyok, kiket legelőször elvisznek bálozni, azután fürdőzni - s ha már semmi sem sikerül, elviszik őket kastélyozni.

És ez az utolsó kísérlet is beüthet.

Tévesszék el önök gyakran a szobájukat, mert egy-egy rövid és szende pillantás is sokszor csak azért rövid és szende, hogy annál finomabb lehessen.

Hogy tekintélyük megmaradjon a hölgyek előtt, okvetlenül hajtsanak be néha Pestre. Mintha sürgős dolguk volna ott, vagy valami érdekes rendez-vous-juk. Ha egyebet nem, hát legalább - megborotválkozhatnak.

Hozzál nekik valami csecsebecséket.

Adj, hogy kaphass!

Ha halat hoznak fel az asztalra, beszéljenek el önök valami undorító történetet, s biztosak lehetnek, hogy a tál egészen tele marad az önök számára.

Ezek az asszonyok olyan bolond képzelődők.

Aki már eddig is nem vette volna észre, hogy én az illetlenségre oktatom a vendégeket, annak itt még egyszer megmagyarázom, hogy előkelő csak az lehet, aki illetlen, mert az illetlenség a »sikk«.

Nos, az is jó tanács tőlem, fiatal vendégbarátom, tégy pikáns megjegyzéseket a férj jelenlétében annak feleségére mások előtt és aztán lőjetek egymásra a parkban.

A rendőrségnek ne jelentsd be előlegesen, mert az úgy sincs falun.

Rendőrség csak az Apponyi Albert miniszteri programjában lesz. De mikor?

Szobádat hagyd néha nyitva. S azokat a bizonyos tárgyakat és üvegcséket, az arany fiatalság háztartásának kiegészítő részeit és kísérőit ne dugd el valami nagyon.

Hadd leljék meg kíváncsiságból belopódzó hölgyecskék, hadd találgassák, tanulmányozzák, mi mire való. Legalább megösmerik, mivel foglalkozol a legörömestebb.

Azzal - amiben meg vagy akadályozva.

Nincs kellemesebb látvány a világon s azonfelül istennek is tetsző, mikor fiatal hölgyek imádkoznak a templomban. A kedves angyalokat bizonyosan meghallgatják az egek.

Ha meg akarod tudni, milyen áhítatosak, csúsztasd a padba a »Borsszem Jankó« valamelyik frivol számát.

S a mise után hallani fogod mindenfelé:

- Micsoda skandalumokat ír össze az az Ágai!

Ha még e csínyek után sem kergetik ki önt a kastélyból, akkor meggyőződhetett róla, hogy mégis nagyon szeretetreméltónak kell lennie.

Ez esetben fordítsa minden erejét a vadászatokra.

Ha jól akar ön mulatni, üljön rá egy nyúl-vacokra.

A nyúl magától is eljön oda s akkor kényelmesen lepuffanthatja. Azonfelül megvan a nyúl vigasztalása is, hogy majdnem ágyban halt meg.

Legyen rá gondja, hogy reggelenkint, mikor még mindenki alszik, a tornácon eldurrantsa néhányszor a fegyverét; egy pár rossz veréb leeshetik és a háznál mindenki ijedten riad fel.

A hölgyek pedig egész nap duzzogni fognak, hogy »az a csúf Szatymándi Elemér vagy Szelléri Aladár legédesebb álmaimat rontotta meg.«

Miután szokásban van, hogy a férfiak vadászaton egymást szokták kínálni a kulacsaikból, dupla tartalmú kulacsot hordj.

Az egyik rekeszét töltesd meg finom egri vörössel a Stöbl József szegedi pincéjéből, a másik rekesztéket pedig a Pannónia lőréjével.

Ha, akit megkínálsz, valami főispán vagy hivatalnok, kínáld meg e szavakkal:

»Igyunk egyet a Verhovay egészségére!«

Legokosabb kiválni a csoportból s valami gyalogösvényre térni ki. Az ember kényelmesen pipázgatva ügethet. Aztán az is megeshetik, hogy véletlenül éppen arra hajtanak, s elsők leszünk a »hallali«-nál. Énrajtam már megtörtént.

Ha valami állatot lőssz a vadászaton, kérdezd meg hetykén azoktól, akik látták, hogy:

- Uraim és hölgyeim! kell-e még több?

Vaddisznó-vadászatra tégy kampós vasakat a csizmádra, hogy a rúgásaid nyomatékosak legyenek, ha netalán makacs disznóval lenne dolgod.

Okos ember, ha csak szerét ejtheti, a legelső fordulónál elszakad a társaságtól és visszafordul.

Mivelhogy a kastélyban majd mindig vannak unatkozó hölgyek.

A vadászatra vigyen ön magával gyufát is, hogy ha netalán elsötétednék ön előtt a világ egy közeledő vaddisznó láttára: világot gyújthasson.

S a vaddisznót ledurranthassa.

De egy jól nevelt ember fényes tulajdonságai mégis legjobban ebéd alatt tűnhetnek ki az asztalnál.

A legjobb mód, hogy az ember a figyelmet magára fordítsa, ha a szalvétának csücskére csomót köt, s annál fogva dugja az inggallérja alá.

Az ott annyira alkalmatlan, hogy az asztal-társaság szentül azt hiszi, hogy no, most mindjárt meg fogsz fúlni.

Meglehet, hogy néhányan kívánják is.

Ha csak teheted, csöppents rá valami mártásfélét a szomszédnének (már ha t.i. szép a szomszédné) ruhájára; ha megharagszik, sebaj, ki lehet békíteni, ha meg nem haragszik - akkor már tudhatod, hányadán vagy.

Evés közben törüld néhányszor az orrodat. A »jerikói kürt«-öt utánozd. Erre azt fogják mondani, hogy ez nonchalance!

Ha meg akarod tudni, mi történik az asztal alatt, mert sok mindenféle dolog történik néha ott is... hirtelen ejtsd le az asztalkendőt az asztal alá és hajolj le érte.

Eleinte veres bort ittam csupán, de szörnyű veres lett tőle az orrom.

No, majd kifehéredik, gondolám, ha ezentúl fehér bort iszom.

Rákaptam a fehér borra.

De csak ismét veresebb lett a fehér bortul is az orrom.

Ebből látható, hogy abszolut tudományos igazságok nincsenek.

Igyál tehát válogatás nélkül mindenféle bort, amit elédbe tesznek.

Ha a gyomrod megbírja, igyál egy kortyot a szájöblítő vízből is, miután előbb már megöblítgetted a szájadat.

Azt fogják mondani rólad, hogy szórakozott ember vagy: azaz geniális.

A fogaidat a villával is piszkálhatod. Kivált ha szép fehérek.

Ha mindezen stiklik után nem így tekintenek rád a háziak - bátran folyamodhatsz Tisza Kálmánhoz hivatalért.

Mert te a közönség szolgálatára termett férfinak bizonyultál be.

Elbeszéli: Thaisz Elek

...Sok ami sok! Magam is meguntam már - nem a közbiztonság hiányát, hanem azt, hogy az ember a reggeli kávéja mellett bele nem nézhet nyugodtan a lapokba, mindenütt a saját szidalmazását olvassa.

Ha van valakiben flegma, hát énbennem van... de már mégsem tűrhettem tovább. Pláne, azt is szemünkre lobbantották, hogy soha semmit sem bírunk kisütni. Még az Erny-gyilkosságra sem tudtunk rájönni egész mai napig.

Nekem ugyan az a meggyőződésem, hogyha valakit megölnek, ezt utólagosan úgysem lehet már helyrehozni.

Az oktalan kíváncsiság fürkészheti még, hogy ki volt a gyilkos, de gyakorlati szempontból nem látom be, mi haszon van abból, ha tudjuk, ha nem tudjuk?

Mindegy. Eluntam a dolgot. A sok csaholás idegessé tett már s kiadtam a rendeletet közegeimnek:

Urak! mondom nékik, mielőtt kétszer lenyugodnék a nap és fölkelne, akarom, hogy a Landauer-féle betörés tettesei ki legyenek derítve.

A jó öreg Somogyi jóváhagyólag bólintott fejével. Ha ő valamire bólint, az aztán szent. Tudtam, hogy a föld alól is ki lesznek kerítve a betörők. A jó öreg Somogyi nem tréfál.

Nosza, kezdődött rögtön a hajsza, s egy nap múlva már be voltak fogva Pospischillék s ki volt derítve minden.

Igenis, Pospischillék követték el a betörést. Ügyes gyerekek.

Hanem a dolog nem ment könnyen, Pospischill civilizált ember s bizonyos tudományos rendszerrel dolgozik.

Ambicióval látott a dologhoz. Nem akarta a kudarcot. Tudta, hogy az erős Wertheim-kasszát feltörni nem gyerekség. Ahhoz nem elég a hazai ráspoly.

Ügyes kéz és finom angol ráspoly kell hozzá. Hogy hát a művelet okvetlen sikerüljön, két londoni betörőt szerződtetett vendégszereplésre tízezer forint tiszteletdíj mellett.

Tízezer forint nem tréfadolog, kivált ha előre kell lefizetni.

A két vendégművész lejött. Az indóháznál Pospischillék fogadták s azonnal a tettek mezejére indultak.

A vállalatot siker koronázta. A londoniak művészileg oldották meg elvállalt feladatukat.

De a feltört Wertheim-kasszában, mint általánosan tudva van - csak nyolc ezer forint találtatott.

Ebből világos, hogy Pospischilléknek két ezer forint deficitjük volt a vállalat mellett.

Ez a tiszta színvalóság.

Amint megtudtam, sajnálat fogott el. Hiszen én is keresztény vagyok, - két bőrt egy rókáról nem lehet húzni.

Hogy én ezeket az embereket, akik ilyen érzékeny kárt vallottak, még tetejébe üldözzem is... no, már arra nem vitt rá a lelkem.

Igazam van-e, vagy nem?

A francia rendőr úgy szaglászta ki a barát-csuhába bujtatott tolvajt, hogy feltűnt neki az álbarát szőrös karja, s mint finom észlelőnek eszébe jutott, hogy ha a barát barát volna: a daróc öltönytől rég elkopott volna karjain a szőr.

Paupera úr, aki a Landauer-betörés vezetésével lett megbízva, nem olyan finom észlelő. Ő áttanulmányozván az egész ügyet, csak annyit bírt kisütni, hogy aki a betörést elkövette, annak okvetlenül nagyon erős embernek kellett lennie.

Tyű! Hogy megörült ennek a zseniális ötletnek.

- Paupera! - mondá a tükör felé állva önmagához - te mégis nagy talentum vagy!

*

Nosza, most már fel kell kutatni az erős embereket az egész városban. Azok közt meglesz a betörő.

Becsengette Lassanjáró Mihályt, a legpraktikusabb vén rendőrt.

- Ösmeri ön a várost?

- Akár a tenyeremet.

- Figyeljen ide. Hanem, pszt, lassan beszélgessünk. Nevezze ön meg nekem a legerősebb embereket a városban.

- Már hogy a legerősebbeket? Azt bizony bajos tudni voltaképpen, hanem az meg már bizonyos, hogy tulajdonképpen én voltam a legerősebb ezelőtt huszonöt esztendővel. Istenúgyse én voltam.

- Nem arról van szó. Hanem a mai legerősebb emberekről.

- Ühüm! Hát már tán nincs is igazándi erős ember, azaz hogy a Lupek István keresztkomám mégis beszélt egy rettenetes erős emberről... aki csak úgy szaggatta a fákat a földből, mint más ember a karórépát.

- Az lesz... hátha az lesz... Mi a neve?

- Valami Herkules.

- Kend szamár. Tudja meg, hogy az a Herkules már nem élő személy, ergo nem lehet elfogatni. Mondjon másikat.

- Valami Kinizsi Pali.

- Bolond maga! Az se egzisztál már...

- Hát kérem alássan, elég erős ember Móricz Pál úr is, meg Tisza László, sőt a Tallián úr is a nemzeti theatrumból.

- Egye meg őket! Ezek csak nem törték be a Landauer kasszáját?

- Hát tudom én? Hanem most jut eszembe, ismerek egy olyan erős korcsmárost, aki a régi kétgarasost széttöri az ujjaival, mint a cserepet. Pospischillnek hívják.

- Miről tudja, hogy olyan erős?

- Ötünket hajigált ki a minap a korcsmájából. Pedig mi fel voltunk fegyverezve, ő puszta kézzel.

- Megfordulnak-e nála gyanús és rossz emberek?

- Hogyne.

- Honnan tudja?

- Hát hogyne tudnám. Hiszen mi rendőrök odajárunk.

- Már az lesz. Okvetlenül az lesz. Be kell fogni.

S így történt Pospischill befogatása.

A rendőrség hivatalos lapja hozta is akkoriban mint a legfontosabb argumentumot ellene, hogy mekkora erős ember.

*

(Tragikomikus jelenet a Frohnerben.) Thaisznak jelentik, hogy nem Pospischill a betörő.

Thaisz úr dühbe jön s elkeseredve vágódik hanyatt székében.

A szék nagyot reccsen és összetörik.

Thaisz bosszúsan hagyja el a szállodát.

A rendőrségtől azonban időközben küldött jön, Paupera úr, a híres nyomozó személyében. Azt jött jelenteni, hogy befogatta a Szemeráth testvéreket, mert ezek is nagyon erősek.

A főkapitányt nem találja már ott a Frohner-szállóban, hanem ott találja a széttört széket és Jeant, az új kellnert.

- Ki törte össze ezt a széket?

- Egy úr.

- Hogy törte össze?

- Beleült és rögtön összetört.

- Jézus Mária! Ez lehetett ám erős ember. Ki volt az az ember?

- Nem ösmerem.

- Miről beszélt?

- Valami betörésről.

- Hah! az volt! Bizonyosan az volt! Utána, darabontok! Fogjátok el! Hogy nézett ki, milyen ruha volt rajta?

- Potrohos ember, szürke kabátban, deres szakállal, a sétány felé ment...

- Utána!

Egy negyedóra múlva behozták a leírás után Thaiszt. Két rendőr kísérte.

- Hogy mert ön engem befogatni?

- Bocsánat, főkapitány úr, a rendszerem alapján!

- A rendszere?

- Igen, az én rendszerem az, hogy egy erős ember követte el... minélfogva sorra veszem az erőseket.

- Ön élhetetlen, kedves Paupera úr! Hát nem olvassa ön mindennap a lapokban, hogy én gyenge ember vagyok?

*

Hírlik, hogy Paupera úr nemsokára ki fogja kérni a háztól gróf Forgách Antalt és Paczolay Jánost: mert azok is nagyon erős emberek.

Sohasem hittem volna, hogy a »Proletárok« koszorús írója olyan nagy politikus s olyan nagy ellensége a kormánynak.

Mióta »Mukányi«-t megírta, azóta Tiszának majdnem lehetetlen volt fogni érdemrendekkel és címadományozásokkal korteseket. Kénytelen a rendjeleket érdemes embereknek osztogatni ki. Így jutott hozzá Paulay is. Mukányi nem akar lenni senki sem. Pedig a Mukányiak háta mögül kormányoztatnék az ország... legalább ez a parlamenti felfogás és úzus.

De hát ez még mind nem volt semmi. A Mukányiakat még ki nem irthatta a »Mukányi« egészen. Hanem a »Cifra nyomorúság«, az felköltötte az éhes oroszlányokat.

Mióta ezt a darabot előadták, azóta a szegény öreg Pauler nem tud aludni.

A tisztviselők »minorum gentiuma«, melyet Csiky olyan bravúrral hozott a színpadra, amint meglátta magát a festett deszkákon, kezdte magát megösmerni.

Csak ez a szikra kellett, hogy a lázadási zászló kitűzessék.

S most - mint a kőnyomatú lap írja - egy egész szervezett légió zúg és zajong, nem egy csapatban, de hatban is.

A bírósági végrehajtók emlékiratot adtak be, hogy vagy törülje el egészen a miniszter azt az állást, vagy pedig javítsa meg valahogy, mert egy tisztességes ember arra nem pályázhat vagy ha ráfanyalodik: vagy tolvajjá, vagy sikkasztóvá kell lennie előbb-utóbb. Az írnokok 700 és 800 frt-ra kívánják fizetésüket felemeltetni.

Hát még a diurnisták? Ezek a szegény párák. Ezek is a jövőre gondolnak. Kérvényeznek, küldöttségeznek. Ezeknek is jobb sors kell.

Pauler alig győzi őket elfogadni és csillapítani, mert máris követelő kezd lenni a modor, mellyel ez az áramlat, ez a létért való jogos küzdelem megindult nemcsak a fővárosban, hanem folyton nagyobb-nagyobb arányokat öltve Nagykanizsán, Debrecenben, Szatmártt és több helyen.

És az igazságügyminiszter még azt sem meri megkérdezni, hogy »micsoda hang ez?« - mert itt is azt felelhetnék, hogy »hivatalos hang«.

Az a hang amelyik a legtompább, hanem azért mégis a legmélyebb, az a hang, amelyik a legrémletesebben kong, mert üres gyomrokból jön.

...Pauler úr mély gondolatokban méri miniszteri termein: mint segítsen a szegény hivatalnokokon?

- Lehetetlen, lehetetlen.

És mégis kell. Mert az éhes emberekkel nem lehet tréfálni. Kormányozni csak jóllakott emberekkel lehet.

Könnyű megoldási probléma volna ez, hanem az a baj, hogy ha a hivatalnokok jóllaknak, a nép marad nagyon éhesen.

S az éhes nép aztán meg találja enni a minisztereket.

Csak vissza-visszasóhajt az ember abba a régi jó világba, mikor még a só is sósabb volt, mint most.

Mikor még egy váltógaras volt a bor iccéje, s egy pár kordován csizmát meg lehetett venni 1 frt 80 kr-on.

Ezt még mind meg lehet érteni.

Hanem mikor valaki azért sóhajt vissza a régi korba, hogy megvolt benne a botbüntetés - az igazán furcsa gusztus.

Nem irigyeljük a »Magyar Föld«-től.

*

Igaz, hogy a magyar föld (az a másik, melyet nem nyomatnak, de nyomnak elegen) terem elég sok mogyorófa bokrot.

Sőt azt sem lehet eltagadni, hogy a bot a legolcsóbb igazságszolgáltatás. Mert a magyar föld, mondom, ingyen termi a mogyoróvesszőket.

A »Magyar Föld« véleményét különcködésnek tartanók csak, ha nem volna egyszersmind a gazdasági egyesület közlönye.

Lapsus linguae-nek is megjárná, sőt a szerkesztőtől se vennők zokon. Egyszerűen így szólnánk Andrássy mondatát travesztálva:

»Amit óhajtotok: kapjatok meg mindent!«

*

Hanem - és ez a hanem itt a fő - a »Magyar Föld«-nek lapfelügyelő bizottsága is van. Olyan emberek, akik lényeges tényezők társadalmi életünkben.

Ha ehhez hozzáadjuk aztán azt a tünetet, hogy legközelebb két főispán is nyilatkozott rosszallólag igazságszolgáltatásunk s büntető törvényeink enyheségéről, könnyű kitalálni, hogy a mi társadalmunkban vannak még elemek, amelyek szívesen térnének vissza a régire.

A sallangos dohányzacskó korszakának lovagjai meg-megmozdulnak a sötét ködtől eltakarva, de hangjuk már nem vihar, még csak nem is trombita-harsogás, mely összehíná a zászló alá a rozsdás tábort, hanem hasonlít ahhoz, mint mikor az orrát fújja valaki.

És senki sem kívánja neki, hogy: Conducat sanitati!

*

Nem viaskodunk a botbüntetés behozatala ellen, mert úgyse hozzák be; csak egyszerűen kommentáljuk, mint ahogy félemlítenénk akármilyen más kuriózumot.

A »méltóságos uraknak«, kiknek sehogy sem tetszik, hogy a modern intézmények kivették kezükből a hatalmat, persze jól esnék, ha megint visszahoznák udvaraikra a derest meg a kalodát.

Hiszen, valljuk meg, volt abban egy kis romantika is.

Olyan nagyon szép volt az, mikor a magyar szolgabíró csak úgy a kocsiülésről diktálta a huszonötöket.

Most már nem az eleven emberek úriaskodnak, hanem a nyomorult, élettelen §§-ok.

*

Hadat a paragrafusoknak! A vén ősi menték alatt megdobban még egyszer a szív.

Milyen hatalmas dolog is lenne az?

Ami jó van az új korban, azt már úgyis kieszközölték: megvan a távirdaállomás a falunkban, a családi vasút stb. Most csak a régi kor csecsebecséiért kár még. Egy kis mameluksággal milyen pompás lenne most kieszközölni Tiszáéktól, teszem azt: egy kis pallos-jogot...

Hanem hát mind hiába! A dolog nem megy többé.

A bot is csak mint sétapálca kapható őméltóságaik számára Baliczkynál.

Az ilyen rugaszkodásokkal maholnap már nem lehet sehova jutni.

Ha ugyan lehet azt mondani, hogy ha az ember a kényszerzubbonyba jut, hát sehol sincsen.

*

De nini, most jut eszembe, hogy a sok szónak sok az alja.

Nincs nekem igazam mégsem.

Hiszen valószínű, hogy az egész dolog nem egyéb, mint hogy Dapsy szerkesztő úr, nem méltányolva az Apafi Mihály uram őnagysága ellenében hozott erdélyi törvényt, ebéd után írta meg a botkövetelő híres cikket.

Aztán nem is olyan nagyon rossz az.

Legalább egy kissé emlegetetté tette lapját, mely máris halomra készült dönteni egy tudományos elméletet, hogy »a föld mozog«.

Nem igaz! A »Magyar Föld« sohasem mozgott.

Kivévén ez egyszer.

De ez sem annyira mozgás, mint inkább keringés.

Hogy Mekkában kolera van, hogy Debrecenben zsinat gyűlésezik, hogy a király Kállay és Kálnoky között habozik, hogy Bernhardt Sarah elutazott és Fiáth főispán megérkezett s hogy Gelléri Mórral ezen az egész héten semmi sem történt: az mind nem olyan nagy dolog a városi atyáknak, mint hogy az Első Hazai Takarékpénztár által készítendő szökőkúthoz a nagy követ nem lehet elhozni a Kálvin-térre.

Budapest úgyis szegény műemlékekben. Ha valami nagyot akarunk mutatni az idegennek, nincs egyebünk, mint a közvágóhíd meg Blaháné: aki az egyiket látta, a másikat pedig hallotta, az legfeljebb Ráth Károly hosszú bajuszát tartja még érdemesnek megbámulni.

Ezért lett volna jó az a nagy kő. Meg aztán Sztupa Gyurinak is ki kellett a kedvét tölteni. Miután családi vasutat s több ilyenfélét a helyrajzi körülményeknél fogva nem kívánhat, hát állítsanak neki oda a patikája mellé egy kolosszális kőmonstrumot, hogy aki azt megpillantja, rögtön elájuljon a csodálkozástól s rászoruljon a patikájára.

Elindultak a nagy követ most már keresni, s hogy semmi okosat ne lehessen belőle faragni, hadd legyen az mészkő.

Nagy lett az öröm, mikor találtak egy ilyenre.

Városi atyák és igazgató-tanácsosok bankettet rendeztek a Frohnerben.

Erre a bankettre még a szegény nagy Kristófot is meghítták.

Hanem az ütött-kopott alak szégyellt eljönni onnan a Kristóf-térről. Az ő ideje lejárt már. Régen volt az, mikor még ő is nevezetesség volt! Ha most a követ elhozzák, olyan nagy figurát faragnak belőle, hogy a vén Kristófot teszik oda a markába csecsebecsének.

S amint az óriás kődarabot hozták: a városházán, az újban és régiben, örvendetes nyüzsgés támadt.

"Ő jön! ő közeledik! már útban van! Nemsokára itt lesz!"

A lapok is jelezték, hogy jön a nagy kő.

Csak az apró flaszter-kövek nevették a dolgot gúnyosan.

- No iszen, az ugyan ide nem jön! Aztán mire való is lenne itt? Mi legalább arra is jók vagyunk néha, hogy a miniszterelnök ablakain beröpüljünk. De az a nagy kő semmire sem jó!

A város urai pedig kifeszítették a mellet, hogy:

- Hát iszen, igaz ami igaz. Az angol királyné gyémántja a legdrágább kő, de a legnagyobb kő a mienk.

S ennek az örömére is bankettet rendeztek a Frohnerben.

Lőn azonban, hogy úgy jártak a kővel, mint a nagyenyedi bábával, nem lehetett egyszerre elhozni. Aquincum és a Papföld közt megakadt és beüzente, hogy ő a herkópáternek sem megy odább. Jó hely ez itt neki. - Legalább Thallóczy és Hampel kijönnek néha-néha, s be fogják bizonyítani tudományos cikkekben, hogy ez egy maradvány a kőkorból. Míg Pesten eltorzítanák a szobrászok, s csirkefogók hálnának alatta. Ő bizony egy tapodtat sem mozdul. De hiába is kényszerítenék, a Margit-hídon úgyse mehetne át.

Eközben azután még nagyobb bajok merültek fel. Hogy csak vízi úton lehet idehozni a követ. De a Filátori gát hídja úgyse bírja, míg a Dunához szállítnák. Tehát ez is lehetetlen.

S mi több, mi főbb, hátha amikor elhozzák, összerepeszti a vízvezetéki csöveket a Kálvin-téren.?

Mindenféle aggodalmas kombinációk keltek szárnyra.

Most legyen már okos ember valaki. Összehíttak szakférfiakból álló tanácsot: Jó emberek, adjatok tanácsot!

- Én azt mondom - szólt az egyik -, törjük össze a követ apróra, azután szállítsuk be talicskákban, itthon pedig ragasszuk össze a darabokat egybe.

Megéljenezték.

- Én azt mondom, urak - szólt a másik -, az összetörés és a ragasztás igen sokba kerülne, legjobb lett volna, uraim, ha öregapáink Aquincum tájára építették volna fel Budapestet. Ez az én szerény nézetem. Így azonban azt mondom, fürészeljünk le a kőből vagy négyszáz mázsát. Ezt én egy angol meséskönyvből tanultam, ahol az egyik királykisasszony lába bele nem akart menni a bűvös cipőkbe: fogta magát a kisasszony és lefaragott belőlük. Uraim, bátran elindulhatunk a praktikus angol nemzet eszméi után.

Megéljenezték, és határozatba ment a kő terjedelmes súlyának szakszerü enyhítése, s lőn a Frohnerben erre újra egy fényes bankett.

De a nagy követ még így sem lehetett elhozni.

Megint új tanácskozás.

Valaki azt indítványozta, hogy kéressék fel valami európai szaktudós, nem lehetne-e azt a sok üres beszédet petrifikálni, amit a városházán tartanak.

Ebből talán még nagyobb követ lehetne előállítani.

Egy másik azt proponálja, hogy várják be azt az időpontot, ha majd fagy.

Mert ha majd fagy, akkor a gáthíd elkerülésével lehet a követ lehozni a Dunapartig.

Most ebben a stádiumban van a botránykő ügye.

Ha majd fagy!...

De hátha nem fagy?

»Híres szakférfiaink« pedig nem mernek a Váci és Dorottya utcán járni, mert a vén nagy Kristóf olyan gúnyosan nézi őket talapzatáról, hogy belepirulnak.

Az ő kompániája nincsen már meg. Nem tartozott sem a »Korona«-beli »titánokhoz«, sem a Kammon-klubhoz - azaz hogy mit is beszélek, hiszen akkor még nem volt meg sem a Titaneum, sem a kammoni »hátulsó asztal«, hanem volt csupán a »Kávéforrás«.

Az pedig nagyon magas hely volt az ő számára. Az egész Olympust mások ülték körül. Akinek ott hely jutott, az nem hagyott oda más embert ülni, kivált az olyan egyszerű, igénytelent embert, mint Varga János.

Ő csak ott a néhai boldog emlékezetű »Fillinger kávéház« emlőin növekedett. Neve nem kísértett a lapokban hasábos reklámok közt. A saját nevét nem tartotta érdemesnek a nyomdai festékre, mit keresne a közönséges hangzású Varga név a szépliteratúrában? Mást választott. De olyan éktelen nevet, ami ne csillogjon, ne mutasson semmit, ne hívja fel a világ irigykedését.

Bagó Matyinak írta magát.

Akkor még egzisztált a Tóth Kálmán lapja, a hajdan híres »Bolond Miska«. Abba kezdett Varga dolgozni s humoros versei (ami nagy ritkaság az élclapok versei közt) gyorsan nemcsak ismertté, de emlegetetté is tették nevét. A »Bál előtt és bál után« c. költeményt például országszerte szavalták.

Még jobban feltűntek a »Vasárnapi Ujság«-ban írt képmagyarázó cikkei az egyes népies szokásokról. Oly tősgyökeres nyelven voltak ezek írva s oly jóízű humorral, aminőket sem azelőtt, sem azóta nem olvastunk még.

A népies irodalomnak egy nagy tehetségű írót ígért már a kezdet is.

A vidám kedélyű, erőteljes külsejű ifjúnak nagy jövőt jósolt mindenki. Csak a szerénységből tudna már egyszer kivetkőzni.

Szürke, lelkes szemei sokszor csillogtak ragyogó tűzben, midőn irodalmi kérdésekről volt szó. S búsan hanyatlott le feje, valahányszor arra gondolt, hogy valamely kenyérpálya után kell látnia.

Ügyvédi irodát nyitott Aradon, s nagy panaszok közt végzé teendőit, mert érezte a bánatot, amit az okozott neki, hogy a múzsáktól elpártolt. Hanem azért, bár nem szívesen, foglalkozott is az ügyvédséggel, kötelességét híven teljesíté, s csak egészen üres idejében lopózkodott a múzsákhoz, kik ezért nem aprehendáltak rá, s nem fordítottak neki hátat.

Itt írta a »Véletlen« című egyfelvonásos, kiváló sikert aratott vígjátékát, mely alá odajegyzé: »Barilli olasz novellája után.« (Ha minden drámaírónk ilyen magyaros őszinteséggel cselekednék, be kevés eredeti színmű maradna!)

Varga egyszerű szegedi polgár-szülők fia.

Sorsa így is nagyon emelkedett, mert Aradon irodája egyike lett a legkeresettebbeknek, s ő maga az intelligenciának egyik dísze. Megházasodván, bizonyos jólétre tett szert, házasságában boldog volt. Szerencsés embernek mondható így is, de mivé lehetett volna, ha életben marad s ha tehetségét idő előtt nem zsibbasztja a betegség, mely mint őrlő szú csak lassan-lassan, de biztosan pusztította!

Utóbbi két népszínműve kevésbé sikerült, de ezekben is sok jó és szép részletet találunk. Midőn ezeket írta, már akkor beteg volt. Beteg, olyan beteg, aki már maga is tudja, hogy sohasem lesz többé jobban.

De mégis szakadatlanul dolgozott.

Múlt évben részt vett az »Arad és vidéke« megalapításában s az még kezei közt lett az alvidék tekintélyesebb orgánumává.

Ez utolsó év már nem volt egyéb rá nézve, mint szomorú haldoklás.

Mikor legutoljára, néhány hét előtt lent voltam Szegeden: akkor beszélte a testvére, hogy a szegény János levelet írt: azt írja, hogy még egyszer életében szeretne olyan almás pitét enni, mint aminőt valaha réges-régen, gyermekkorában evett.

A feleségem - mondá a jó testvér - sütött is neki, ma küldtük el a postán. Egész gyerek lett abból a szegény Jánosból!

Aztán szomorú arccal tette hozzá:

A halál vagy hirtelen viszi el az embert, vagy ha lassan viszi: mielőtt leszakítaná, előbb gyermekké teszi.

Egy idő óta sűrűn kellett jeleznünk irodalmunkat ért veszteségeket. Míg egy írónk támad, tíznek szakítja ki kezéből a tollat a halál.

Úgyszólván nekrológ nekrológot követ. Még meg sem száradtak a göröngyök Lukács Móric sírján, alighogy eltemették tegnap a fiatal Varga Jánost Aradon, már ismét ki kell tűzni a fekete zászlót az Akadémia palotájára: az Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak van halottja Dux Adolfban.

Dr. Dux Adolf már egy éve betegeskedik. De ma reggel 6 órakor bekövetkezett halála még korántsem látszott oly közelnek.

Egy tevékeny és érdemekben gazdag élet az, amelyre ravatalánál visszatekintünk.

Dux Adolf németül írt teljes életében, s mégis a magyarul beszélő közönség hálája kéri a legközelebbi széket koporsójánál. Csak kis nemzeteknél, kis irodalmaknál lehet ilyen szerep, aminőt Dux Adolf oly szépen betöltött; ami kicsiny, de mégis több, mert hasznosabb a nagyokénál.

A magyar irodalmat és szellemi életet ő hozta és tartotta folytonos összeköttetésben a külfölddel. És nem lankadt sohasem, kedvét nem lohasztotta a nagy, folytonos munka, melynek csak izzadsága van, de nem fénylő látszatja. Jókait, Petőfit, Aranyt, Eötvöst, Vörösmartyt, Katonát ő fordította.

Lelkiismeretes volt e feladatban, nem az anyagi jutalom izgatta a majdnem bámulatos szorgalomra, melyet harminc éven át kifejtett, mert az úgysem volt, még a siker sem lehetett ösztöne, sarkantyúja - csak a cél.

Ez az a sarkantyú, melyről megismerjük a szellem országában az igazi nemes lovagot.

Érdemeit sem ösmerték el, néhányszor meg is támadták, nem az ő irigyei... hiszen őtőle nem lehetett irigyelni semmit... hanem a mindenütt jelenvaló kicsinyes lelkek, azoknak az irigyei, kiknek szellemi produktumait ő közvetítette.

Őt nem bántotta ez sem. Szakadatlanul haladt előre: fordított, dolgozott, fáradozott.

Mert az a fordítás nem megy ám olyan könnyen magyarból, mintha valaki Daudet, Feuillet, meg Bret Harte urakat fordítgatja. Hosszú, unalmas processzus az!

Először el kell olvasni, azután lefordítani úgy, hogy abba az utolsó élclaptól kezdve fel a legelső nagy lapig mindenki bírálólag bele fog szólni, mert az nálunk nagy esemény.

Mikor aztán a nagy munka be van végezve, úgyhogy senki sem talál benne gáncsot, hibát, akkor jön a nehezebb vége: most már el kell indulni vele házalni, Bécsből Lipcsébe, Lipcséből Berlinbe. Sorba kell kopogtatni minden kiadó ajtaján, kapacitálni per mopsz, ezer és száz levelet megírni, kerülő utakon eleibe menni az ellenszenvnek, a közönynek, meglesni a jóakaratot, félretaszigálni az útból az akadályokat, míg végre egy kis nyomdafestékre talál a magyar szellem.

És ezt a szegény jó Dux Adolf mind végigcselekedte miértünk, harminc hosszú éven keresztül.

Pedig ő maga sem volt mesterember. Művész a tollforgatásban. Erről tanúskodik kötött és kötetlen fordítása, mely hű majd mindig, és a német irodalom magaslatán áll, ott is a jobbak között.

És ennek az embernek, aki maga is tudott produkálni, volt annyi ereje egy egész életen át mindig a mások tündöklő homlokát mutogatni, sohasem mondani, hogy »nézzetek, itt vagyok én«, hanem azt kiáltani örökké: »Itt van ő. Gyönyörködjetek őbenne.«

Ezt a virtust nem mérik bőven az embereknek; nála is csak a hazafiság tarthatta azt meg épnek annyi ideig, hogy önzés, kimerültség össze nem törte.

A magyarság halottja ő, olyannyira a magyarságé, mint senki jobban.

Dux Adolf Pozsonyban született 1822-ben.

Pozsony abban az időben még rosszabb volt; igazi elővárosa Bécsnek. A német nyelv és szellem uralkodott ott. Még Kraxelhuberek sem voltak, mert a Kraxelhuberkedés már támaszkodó helyzet: jele, hogy ok van a támaszkodásra, valami tolja őket kifelé. No, hát az a valami még akkor sem volt meg. Nem is álmodtak róla.

De a 24 éves ifjú mintha megérezte volna, mivel viselős az idő. Kezébe vette a magyar nyelvtant és megtanulta a pogány nehéz nyelvet, melyről azt mondta mindenki, hogy mire való az, aminek úgyse lehet soha hasznát venni?

Mert ha a magyarokkal akar beszélni az ember, azért nem szükséges a nyelvükhöz nyúlkálni, ők tanulják meg az idegen nyelveket: ez úgy dukál, de teszik is magoktól, az az úzus.

Ha pedig a magyar irodalmat akarja búvárolni, no, azért ugyan nem érdemes magyarul tanulni: az összes évi literatúrájukat meg lehet venni húsz garason a kassai kalendáriumban.

De Dux megtanult magyarul, mégpedig rövid idő alatt olyan jól, hogy magyar cikk- s röpiratzsengéket írhatott.

1854-ben alapították tekintélyes és mindig hazafias német lapunkat: a »Pester Lloyd«-ot. Ezen időtül kezdve kevés megszakítással (amikor az Ung. Lloydhoz ment át) e nagy orgánumnál helyét kitűnően betöltő s mindenki által tiszteletben tartott munkatársa volt egész a múlt év közepéig.

A múlt évben a tüdőtágulás, melyben évek során át szenvedett, vízikórrá fajult, s emiatt nyugalomba vágyván vonulni, rovatát átengedte dr. Silberstein Adolfnak, ki mintha e rovatnak tradíciói volnának, híven az öregúr nyomdokaira lépett, minek nem kevéssé örült budai magányában a rohamosan hanyatló beteg.

De betegsége dacára sem pihent. Folytonos figyelemmel kísérte budai haldoklásában is irodalmunkat. Azonfelül szakadatlan dolgozott. A német lexikonoknak ő írt a magyar dolgokról, s a Lónyay Menyhért szakkönyvét fordította, bár a szorosan vett anyagi szükség nem nyomta.

Szorosan véve, mondjuk, mert e folytonos munkában eltelt életnek nem volt, nem lehetett anyagi sikere.

A »Pester Lloyd« ötven forinttal nyugdíjazta havonkint, hitsorsosai pedig ötezer forintot gyűjtöttek számára. Ez volt minden, de most már arra sincs szüksége többé a néma halottnak.

Az ő elnémulásával magunk is némábbakká lettünk. A tolmács halt meg.

Dux Adolf két eredeti könyvet is adott ki, egy beszélygyűjteményt és egy vastag ismeretterjesztő kötetet »Aus Ungarn« címmel.

Megemlítjük még, hogy aránylag fiatal özvegyet hagyott hátra.

A Nemzeti Színház tagjai, írók és tisztelők serege, ma este ünnepélyes lakomát rendezett Paulay Ede, a Nemzeti Színház drámai igazgatójának tiszteletére, kinek a Ferenc József-renddel való kitüntetéséről már ismételten volt alkalmunk megemlékezni.

Nyolcvannégyen gyűltek egybe a Hungária dísztermében. Jelen voltak a Nemzeti Színház drámai osztályának férfi- és nőtagjai kivétel nélkül, számos operai tag, a drámaírók közül Csiky Gergely, Várady Antal, Szász Károly, Bartók Lajos, s hírlapírók Urváry, Vadnay, Gyulai, Ágai s számos színházi kritikus.

Az asztalfőn Paulay foglalt helyet. Jobbján br. Podmaniczky intendáns, balján Ribáry miniszteri tanácsos ült.

Fél tízkor kezdődött a vacsora, melynek menüje a következő volt:

Esturgeon et fogas sauce tartare.
                  Vin de Neszmély.
Roastbeef à l'anglaise et filet de
mouton à la jardinière
                  Vin de Sashegy.
Canard et poularde rotis
Salade. Compote française
                  Champagne.
Crème nationale.
Fruits, fromages.
Café. Thé.

A pecsenyénél fölkelt Podmaniczky báró és poharát emelte a királyi családra.

Utána Gyulai Pál »termetéhez illő rövidséggel« mondott toasztot hajdani tanártársára, Paulayra, kivel együtt nevelték a Nemzeti Színház művészeinek sok jelesét.

Győry Vilmos mint pap és a kereszt szolgája, rendkívül illőnek találta, hogy ezen »kereszt« alkalmából szót emeljen és éltesse Paulayt.

Szász Károly »nem mint író, csak mint közönség« élteti azon férfiút, ki neki legtöbb élvezetes estét szerzett. »Nincs okuk félni a mai színészeknek az összehasonlítástól a régiekkel« mondá.

Ribáry Felekinére és Prielle-re üríté poharát.

Bercsényi a Nemzeti Színház tagjai nevében ékes szavakkal köszönté fel a szeretett igazgatót.

Vadnay Károly a sajtó nevében éltette azt az embert, aki, mióta a Nemzeti Színháznál van, ugyancsak megkönnyíté annak feladatát.

Ez volt az utolsó pohárköszöntő, mely után víg cigányzene mellett táncra perdült a társaság. Nem vagyok próféta, hogy megmondhatnám: mikor ér véget a kedélyes mulatság.

Férfiat énekelek. A nagy Busbachot zengi lantom húrja. Mert testre kicsiny, de mamelukságra nagy.

Ha az »úr«-ból mameluk lészen, az még mindig olyan, mint a hajlékony vessző, kis szellő nem mozdítja, nagy szelek vagy balra, vagy jobbra hajlítják, - de ha a burgerból lesz mameluk, az már olyan, mint az érzéketlen tuskó, csak ülőhelynek jó, vagy a tűzre.

*

Busbach összes múltját és jelenét a neve magyarázza. Azelőtt az ellenzékhez, a bús magyarokhoz tartozott. Azelőtt ő is bús volt, most pedig, mióta képviselő lett, azóta valóságos Bach.

Nincs abban egy porcikányi függetlenség sem, nem hogy öt forint 25 krajcárnyi hazafiság lenne benne naponkint.

*

Az úgynevezett nagyszájú emberek közé tartozik. A nyelvét, mint a váci asszonynak, külön fog kelleni agyonütni a halála után.

Ha minden rossz beszédét, amit eddig itt-ott tartott, kinyomatná, műveinek egy-egy példányából még egy Somogyi könyvtárt lehetne ajándékozni Szegednek.

De ha csak a jó beszédeit venné be, éppen úgy nézne ki elokvenciájának monumentuma, mint a Vizvári »összes művei« Odry Lehelnél.

Az Odry könyvtárában ugyanis van egy üres papirosból álló díszkötetű könyv, ezzel a felirattal: Vizvári »válogatott művei«.

*

Herr Busbach különben prókátor mesterember.

A mesterembert szándékosan ritkítjuk, mert ő csakis mint mesterséget űzte azt.

S az üzlet jól jövedelmezett. Volt egy kis klientélája is, van egy-két háza és egy csinos villácskája Ausseeban.

Most már csak egy rendjelecske kellene még!...

...Meglesz, herr Vetter, ne búsuljon!

*

Az emberek azonban mégis gazdagabbnak hitték őt, mint aminő. Úgy látszik, nagyon szegényen vonult el működési pályájáról.

Az gondolták: Busbachnak meggyőződése is van, - de bebizonyult, hogy nincs.

Csalóka Péter úr, a városi közgyűléseken nagy vitéz volt, támadott, mint egy Don Quixotte, harcolt, küzdött és hadonászott minden ellen, ami felülről jött.

Tisza Kálmán egy napon a választások előtt így szólt tanácsosaihoz:

- Noe is mindenféle állatot bevett a bárkájába. Én is be szeretnék venni. Bűnbakom már volt, Busbakom még nem volt. Jó volna megvenni ezt a Busbakot.

- Ennek csak egy ebéd kell, kegyelmes uram!

S úgy lőn, amint beszélték.

Egy ismeretes mameluk meghítta ebédre Busbakot, s Tisza Kálmán mellé ültették.

Mint ellenzéki ült le, mint kormánypárti kelt fel az asztal mellől.

*

Ez volt a Busbak víg története.

S ez az oka, hogy tegnap a képviselőház pénzügyi bizottságában semmi megróni valót nem talált még a rendőrségen sem.

A derék Busbak meg van elégedve mindennel és mindenkivel.

Hanem a választói közül bezzeg senki sincs megelégedve a derék, becsületes Busbachhal!

100 arany pályadíjt lehetne annak az embernek kitűzni, aki a debreceni zsinat tárgyalásait olvasta, - az ember biztos volna, hogy nem veszélyezteti az aranyait.

Annál még csak egy szárazabb olvasmány van:

A Ghyczy Kálmán könyve.

Mindig azt beszélték az öregúrról, hogy félénk ember, hogy sohasem tudja magát ráhatározni semmire.

No, hogy mennyire nem igaz ez, mutatja ez a röpirat.

Egy röpirat, amely azt demonstrálja, hogy még mindig több adót kell fizetnünk.

S új adónemeket hoz javaslatba, fokozni kívánja a fogyasztási adót és a fináncok hatalmát.

Erre a röpiratra is jó lesz rányomatni, ami Ghyczy Kálmán falujában, a templomon ékeskedik, hogy:

»Készült itt helyben Igmándon.«

Mert az ember azt hihetné különben, hogy nem az »igmándi tekintetes komposszesszor úr« gondolta ki ezeket a dolgokat, hanem valami fináncminiszteri tanácsos, a Szapáry mulattatására.

*

Az angolok rossz néven vették Disraelitől, hogy visszavonulván a miniszterségtől, regényeket írt.

Mi meg Ghyczynek azt vesszük rossz néven, hogy ha unja magát otthon Igmándon, mért nem ír inkább regényt. Révaiék kiadják.

A röpiratot különben Ráth Mór adta ki.

De a publikum be nem veszi.

*

De mi is lelte az öreget, hogy így megfordítja a világrendet?

Eddig már megszoktuk a »volt« miniszterektől, hogy ők vetik a legnagyobb gáncsot az utódoknak. Nehezítik útjokat, frontot csinálnak ellenük, vagy ha nem is, legalább titokban frondeurködnek.

S íme, a jó öreg Ghyczy ehelyett maga nyúl be a darázsfészekbe, hogy a fullánk őt érje.

S majdan könnyebben szedhessék ki a darázsokat a kollégák.

De nem lehetetlen, hogy a látszat dacára mégis csak a nyugalomba vonult miniszter hagyományos politikája ez!

...Mert ha ennek a tervnek véletlenül neki találna ugrani Szapáry, százat lehet tenni egy ellen, hogy megbukik.

*

S ha Szapáry megbukik (de már erre kétszázat lehetne tenni), zicher miniszterelnöknek bukik meg.

No, hogy ebből mi következik - azt minden okos ember eltalálja.

*

Ghyczy röpirata ezért nem veszedelmes.

Meg azért, mert az adófokozás már teljes lehetetlenség.

Ghyczy röpiratának tehát éppen csak annyi gyakorlati értéke van, mintha valaki arról írna munkát, hogy miként kellene juttatni az égbe lajtorja nélkül egy eleven pesti susztert, hogy az angyaloknak ne kelljen mezítláb járniok?

*

Egy van csak, ami csodálatos vonás az öregúrban. Hogy mikor és miért szerette meg olyan nagyon az úgynevezett fináncokat?

Ezek az ő gügyölgetett, szeretett gyermekei. Ezeknek ő megengedne mindent s szerető keble semmit sem képes tőlük megtagadni.

E kedves kiváncsiaknak megengedi még azt is, hogy mindenkor szemlét tarthassanak az adóköteles raktárában és üzletében.

A szegény adókötelesek, ez üldözött vadak pedig csak hadd tűrjenek és örüljenek rajta, hogy fel nem akasztják őket.

Mert tán föl is akasztanák... ha ennek következtében nem apadna az állam kárára a fejadó, vagyis műnyelven a személykereseti-adó.

*

De ne tréfáljunk.

Ghyczy könyve megjelent. Meglehet, hogy tanulhatnak belőle a szakemberek, s lehet, hogy sokan elolvassák a laikusok közül is.

De az az egy bizonyos, hogy senki sem fogja elmondani a szerzőről, amit Teleki Sándor magáról mondott:

»Hogy jól fogta föl a nemzet géniuszát.«

»Száz arany egy poloskáért!« - szokott lenni felírva néhol a boltajtókon egy-egy táblácskán, hol oda van rajzolva nagyított alakban a hirdetmény mellé két oldalról a poloska is, arany színekben.

Valahányszor arra sétál el valami drámaíró (s vajon a nap melyik órájában ne sétálna?), mindig megrezzen és elhalványodik, sóhajt, kezét szívére teszi (hiszen a mellényzseb is ott azon a tájon van véletlenül), s gondolataiban, mint a villám cikázik át az elkeseredés emésztő töprengése:

- Hát egy poloska is annyit érne, mint egy sikerült darab?

De ez csak helytelen értelmezése a bolti táblácskának.

Jönni fog idő (és már nem is lehet valami nagyon messze), amikor ilyen táblácskák fognak állni reklámul a puskaművesek cégtábláin: »huszonöt arany egy drámaíróért.«

Mert, uraim, küszöbén állunk annak, hogy éppen mint a poloskák elszaporodása folytán, a drámaírók kipusztítására is valami arkánumot találjanak fel.

Nehezen fog ugyan menni, mert szerény véleményünk szerint százszor könnyebb a poloskákat kipusztítani, mint a drámaírókat.

Aki valaha Szana Tamásnál megfordult, az láthatott az ő budoárjában két nagy karosszéket.

E két karosszéken tornyosodik a népszínházi száz aranyos pályázat eredményének harmadrésze.

Ha éjjelenként recsegni kezd a két izmos bútordarab kísértetiesen, mintha Poe Edgar sötét rajzainak alakjai suhannának el a szobában, a hiúság láncai csörögnek ez árnyakon, a szegény Szana Tamást valami lidérc lenyomja az ágyába, mellére térdel, - ő akkor tudja, hogy ugyanekkor Királyi Pali is ilyen helyzetben van.

S ez neki jól esik.

Mert hiába nincs olyan szív a világon, amelyikbe a káröröm nem fér be.

De hát ez még csak megjárta a Pulszky Ferenc drámájáig.

Hanem most? Mi lesz mármost?

Most már tehát senki se ment többé ettől a ragályos nyavalyától.

S nem lehetetlen, hogy a Teleki-vígjátékdíjra Tisza Kálmán is pályázik, és hogy a népszínmű-pályázatra Kossuth is küldött darabot.

Kritikusok, vigyázzatok!

Úgy okoskodjatok, mint a 48-iki szabadságharc után egy Földváry, kinek a csizmáját akarták leporolni egy úri palota előszobájában.

- Vigyázz, fiam! - mondja az inasnak. - Hátha a nagyapád pora van rajta.

...Kritikusok, vigyázzatok!

Ha éjjel megzörögteti valami az ablakot, vagy ha a pap ablakában megcsördülnek a templomkulcsok, ha az asztalra helyezett palack egyszerre pattan és megreped, ez biztos jele annak, hogy halál történik.

De hátha a szék reccsen az ember alatt és összetörik?

S kivált ha az a szék a miniszteri piros szék?

Vajon mit érzett a »bádoghajú« miniszter, mikor ropogni kezdett alatta az a hatalmas, izmos bútordarab, melynek használati joga ezerszer többet ér tulajdonjogánál?

Hogy éppen az ő székének kellett összetörni! Az övének, aki sem nem olyan kövér, mint Szende, sem nem olyan lejárt, mint Pauler, - mert Trefortot nem akarom említeni, miután Trefort »kenyérbe van téve« s valóban kegyetlenség volna őt elejteni, mert más foglalkozásra nem való.

És mégis a fátum gróf Szapáryt jelöli ki határozottan. A nyolc miniszter közül ő a »tizenharmadik«, ki egy év lefolyása alatt ki fog esni a miniszterségből.

Mert a fátumban, a csodákban és az isteni kijelentésekben hinni kell.

Ha nem volnának titkos égi hatalmak, vajon hogyan álmodhatta volna meg gróf Andrássy Manó, hogy az Izabella-gyűrűje elveszett?

Van, igenis van misztérium a természetben, s ha nem volt lehetetlenség az, hogy Szapáry miniszter legyen, - bizonyára nem lehetetlenség az sem, hogy Szapáry miniszter ne legyen.

*

A szék-eltörésből nem lett valami lényeges baj. Őexcellenciája hirtelen észrevette és nem esett el. A szolgák sietve hoztak más széket, mivel még két fölösleges piros bársonyszék van a képviselőházban.

De e csodálatos intermezzo elsápasztá a mamelukok ábrázatját.

Móricz Palya megdöbbent, szíve hangosan dobogott.

- Én babonás ember vagyok - mondá Palya. - Isten legyen nekünk irgalmas.

- Már a lelketlen bútordarabok is megmozdulnak alattok! - vélé Verhovay. - De már ezeket bizonyosan szélsőbaloldali asztalos csinálta!

- Valaha az asztalokban laktak a kopogó szellemek - jegyzé meg Szalay Imre.

- A forradalmi szellem sokkal szerényebb - tudákoskodék Ugron -, visszahúzódott a székekbe.

Nagy szerencse egy kezdő íróra nézve, ha a darabját elfogadja a drámabíráló bizottság, és nagy pech, ha el nem fogadja.

De egy veterán íróra nézve az is a szerencse forrása lehet, ha rossz darabot ír.

Pulszky Ferenc mindazt visszanyeri most a népszerűségéből, amit apródonkint elvesztett, csupán azért, mert rossz darabot írt.

Nincs a világon logika!

S ha van, az olyan görbe, hogy senki sem igazodhat el rajta.

*

A »Felsülés«... már maga e cím mint rossz ómen lebegett e darab fölött.

Pulszky Ferenc azt hiszi, hogy a drámabíráló bizottság sült fel.

A »Fővárosi Lapok« azt hiszi, hogy Pulszky fog fölsülni a felolvasással.

Pedig legjobban fog felsülni az egyetemi hallgatóság - a meghallgatással.

*

Van ebben a »Felsülésben« egy érdekes jelenet. Két politikai nagyság ugyanis párbajt vív egymással. Midőn kiállnak a küzdhomokra mielőtt elsütnék a pisztolyt, elkezdenek előbb disputálni a párbaj jogosultságáról a társadalomban.

Ez a disputa éppen egy félórát tölt ki a véres csatatéren.

Mit szólnának az ilyen színpadi szerkezethez Rohonczy Gida és Komjáthy Béla?

*

Hanem azért ezt a darabot, ha már a gonosz drámabíráló bizottság be nem eresztette is a Nemzeti Színházba, mégis kár a feledés karmainak szétmarcangolni.

Hát mire való a Népszínház? Ott úgy sincs kilátás jó darabokra.

Oda kellene adni az egész darabot Blahánénak, hogy elejétől végig énekelje el egymaga, mint valamikor ezt a verset:

»Müller Gyula
Nagy Naptára
Szerkesztette
Fribejsz István
Ezernyolcszáz
Ötvenhétben stb.«

Már ez csak elég lejtős próza volt s mégis sírtunk rajta a fájdalomtól valamikor régen, régen... ma már nem is igaz talán.

*

Az utolsó évtizedben Blahánéra szabták a hazai népszínműírók a darabjaikat.

Ez volt a selyem-korszak.

Ma már olyan fűzfapoéták is akadnak, akik Pálmai Ilka idomaihoz öntik elmeszüleményüket.

Ez a gyócs-korszak.

Pulszky Ferenc fogta magát, írt egy olyan darabot, melyben csak Greguss Ágost és az öreg Wenzel Gusztáv tudnák eljátszani művészileg a főbb szerepeket.

*

Pulszky Gusztáv üres óráiban tudvalevőleg egyetemi tanár is. A tanterem ajtaja fölé, melyben előadásait tartja, nemrég ilyen feliratú cédulát akasztottak ki a nebulók:

»Ahol unatkoznak.«

Most már letépte onnan a cédulát a pedellus, de az ötlet elég jó arra, hogy ismételtessék annak a teremnek ajtaján is, hol a felolvasás lesz.

Mert nagyon ügyes felirat ez, amit roppant jól lehet applikálni.

Most még tán csak az egyetemen, a száraz felolvasásokon, de maholnap a Népszínházban is.

Ha a Nemzeti Színház nem volna, a fővárosnak alig lenne más mulatóhelye, mint az egyetlenegy képviselőház.

Mióta a kutyák is beléptek az adófizetők sorába, azóta sokkal magasabb nívóra emelkedtek, sőt tán a politikával is foglalkoznak, mely őket tényezőkké emelte az államban. És az nekik nem is valami nehéz, mert sokkal szorosabb összeköttetésben vannak az irányadó magas körökkel, mint a közönséges polgárok.

Különösen az arisztokrata kutyák élnek nagy fényben, selyemvánkoson ülnek úrnőik lábainál, pompás ételekkel táplálkoznak s arcképeiket Pállik örökíti meg...

Sohasem felejtem el - engedjenek kérem egy kis kitérést -, midőn a múlt hónapban Horgos nevű faluban voltam, találkoztam egy fogattal, melyben egy szegedi előkelő úri ember: Kárász ült. Arca csüggedt, szomorú volt. Némán, szomorú biccentéssel fogadta köszönésemet... nem is csoda, egy kis koporsót tartott a kezeiben.

Egy kis diófakoporsó mindig olyan látvány, mely mélyen hat az emberre s sötét színeket vegyít hangulatába.

Horgoson megkérdeztem, kije halt meg Kárásznak. Hiszen az tudtommal nem is nős ember.

Ott aztán nevetve mondták, hogy a kis kutyáját jött ide eltemetni a nemesi uradalmába.

- Abban a kis koporsóban?

- Igen, abban a koporsóban feküdt a kis Nini ölebecske. Örökre elnémult szegényke.

- Pedig milyen szépen tudott ugatni.

- Bizony, rettenetes dolog az, hogy ezek a szegény kutyák is megdöglenek.

- De hát miért hozza ide, hiszen otthon is elkaparhatta volna?

- Mit gondol ön? Egy Kárász nem hagyhatja azt, hogy a kis Nini ott feküdjék abban a közönséges burger városban. Itt az ősi parkban legyen édes pihenőhelye neki.

...................

Bocsánat e kitérésért, mely a humanizmus diadalainak egyik kis bizonyítéka.

A kis Nini úgyis már kimúlt, és nem fog rá irigykedni senki.

Még tán mindössze egy síremlék fogja elmondani, ki és mi volt ő, s azzal vége.

Nem is írtam volna meg, de mint novellaírónak mesterségemhez tartozik kiemelni az ellentéteket. Ezekkel a színekkel dolgozom én. Ha erőszakos kivégzéseket akarok rajzolni, bevezetésül egy természetes kimúlás szépségeit festem.

Tagadhatatlanul sok kutya örülhet annak, hogy nem született embernek, de uraim, nem mind arany mégsem, ami fénylik. A kutyatársadalomban is vannak békétlen, elcsigázott és rosszul táplált elemek.

Azon nagy drámának, melyet leírandó vagyok s mely Greguss Ágostnak talán egy kutyatragédiához fog tárgyat szolgáltatni, egyetlenegy kutya volt az oka.

Mert mint a nagy folyamok is egyetlen picike forrásból származnak, úgy jönnek a veszedelmek is. Tavasszal ugyanis egy demokrata kutya érkezett a poros országúton Budára.

Szép nyári délután volt. A nap arany sugarai pazarul szórták fényüket. A kutya alkalmasint azért tartott Budára, mert a kutyák összes dicsősége és ragyogó múltja e fényes városhoz tapad, hol már kutyavásár is volt egyszer.

A kutya szép fekete volt - s hogy regénystílusban folytassam -, behunyt szemekkel futott Buda felé.

Szemeit hihetőleg azért hunyta be, nehogy a kanyargó Duna folyamot, hazánk testén e gyönyörű ezüstpaszomántot lássa, mert a kutya víziszonyban szenvedett.

Nagy baj ez, kérem. Ha az ember víziszonyban szenved, hát ihatik bort, de a kutyának nincsen bora, hát harap.

Budára érve a Vízivárosban megpillantá a »Fehér kutya« című vendégfogadót, s annak a cégtábláján fehér kollégáját.

Elkezdett vele konverzálni - de az nem felelgetett neki...

Dühösen ment odább s ahány kutyát csak látott útközben, mind összeharapta.

És, uraim, semmi sem terjed olyan nagyon, mint a veszettség, még tán a korrupció sem.

Hogy mi lett az idegen kutyából, azt majd ki fogja nyomozni a történelem. Ő maga teljesen elveszett, de nyomai megmaradtak.

A »hetes szám« rettenetesen ránehezedett ős Buda kutyalakóira.

Hetednapra megveszett egy csomó kutya.

Hetedik hétre még nagyobb csomó veszett meg. Most a hetedik hónap közeledik.

A boldogtalan kutyák arról tanácskoznak, hogy jó volna valami hasznot húzni e nagy szerencsétlenségből s peticiókat szándékoznak benyújtani a biztosító társaságokhoz, hogy szabad legyen az életüket asszekuráltatni.

De miként a történelemíró hidegen megy el az elesett húsz- és százezrek között s figyelemmel csupán a királyok és az országnagyok dolgát kíséri, - mi is akként állapodtunk meg a rettenetes vészben báró Edelsheim-Gyulai kutyáinál.

Aki ismerte e kedves kicsinyeket, és a nagyméltóságú newfoundlandit, az bizonyára meg fog döbbenni borzasztó sorsukon.

De hát hogy az Andrássy Manó híres Izabella-gyűrűjének három betűjével (S. F. V.) éljünk: Sic Fata Volunt.

Egy sötét gyanú lopózott be a híres tábornok fejébe.

Ezek a kutyák is az utcákon kóborogtak. Hátha ezek is meg vannak veszve? És itt jön a »hetedik hónap«.

Tartsunk halálos ítéletet fölöttük.

És ki lett mondva, hogy a kutyák ki fognak végeztetni.

...................

Mély gyászba öltözött az egész palota. A szolgák baljóslatúan suttogtak a folyosókon.

A tábornok megélt - de a kutyái meg fognak halni.

A dolog ki volt mondva, s minden mutatta, hogy ez lesz az első nagy aktusa, ami sikerülni fog.

A kutyák pedig nem tudtak erről semmit, hanem gondtalanul őgyelegtek föl s alá a lépcsőkön, az udvaron- és a szobákban.

Nem is lesz addig a kutyákból semmi, míg nem lesz nekik egy párt-orgánumuk, ahol az ellenök való merényletek híre idejekorán napfényre jöjjön.

Az óra rémesen kongott déli tizenkettőt. Ez volt a halálharang csengése.

A newfoundlandit levezették a pincébe...

Az lement gyanútlanul.

Egy lövés dördült el, s megszűnt élni.

Milyen halál! Az emberek közt kevés van olyan boldog, aki pincében halhat meg boros hordóra hajtva haldokló fejét.

A lövés zaját meghallotta ott fönn a szép báróné:

- Szent isten, mi történik odalenn?

- Semmi, semmi... A newfoundlandit lőtték agyon.

- A newfoundlandit? De hát lehetséges ez? Én azt hittem, valami közönséges katonát. De a newfoundlandit! Ez borzasztó, uram.

Most azután két új lövés dördült el. A szép báróné elsápadt.

- Mit cselekszik ön, báró? - Kegyelem!

- Nincs kegyelem. Meg kell halniok.

- Miért, miért? Hisz ártatlanok.

- Elhiszem, de hátha megvesznek...

- Nos, akkor kell őket agyonlőni, nem előbb.

- Ha majd valakit megharapnak, késő lesz.

- Menjen ön, uram! Ez olyan osztrák politika.

- De édesem - szólt a báró -, be kell bizonyítanom, hogy erélyes ember vagyok. Minden kutyát kiirtok a házból.

- A Mungót és a Murzukot is?

- Azokat is.

- Azok az én kutyáim. Azokat én nem engedem.

- Akaratomat semmi sem változtatja meg.

- Pedig hogy örültek ezek a kedves kis ebecskék a fölgyógyulásodon.

- Nincs pardon!

- Jól van hát... de ám lásd a következését. Én magam fogom inspirálni a lapokat. Verhovaynak megüzenem az esetet, s másnap szent, hogy cikkek jönnek ellened ezzel a felirattal:

»Edelsheim-Gyulai mint gyilkos.«

...................

Edelsheim-Gyulai megrezzent s megkegyelmezett Murzuknak és Mungónak.

A kedves kis állatkák azonban addig is, míg a hetedik hónap kisütné, ha vajon tiszták-e még, orvosi felügyelet alá adattak. A szép bárónének hetenkint kétszer küldenek pontos jelentést - állapotukról.

A Murzuknak az utóbbi napokban a szőre - kezd kimenni, Mungó azonban jól érzi magát.

De ez csak a doktori jelentés.

Mert így magunk közt szólva, lehetetlen, hogy jól esnék ez a hosszú szabadságolás nekik, akik meg vannak szokva esténkint színházakba, hangversenyekbe járni - az úrnőjükkel.

Kiss József neve már régen táplálkozik nyomdafestékkel. Majdnem tizenöt éve ír már ő többnyire jó dolgokat. Szűkebb körben mindig számított, derék tehetségét mindig elösmerték a suba alatt. Az irodalmi emberek, ha elkezdték egymást megszámlálni, sohasem felejtették el. Mindig rájöttek, hogy ő is itt van, de nem érezték, hogy itt van. Semmilyen helyet sem bírt magának kiszorítani. Meglehet, mert szerényebb volt a többinél, lehet, hogy szerencsétlenebb és valószínűbb azért, mert még nem jött el az ideje.

Hanem mikor aztán egy német művésztől hallották szavaltatni az »Ágota kisasszony«-t, egyik igen szép költői rajzát, s látták, milyen szép az németül, akkor elhitték, hogy magyarul is az.

Mindig eszembe jut az az adoma, mikor a londoni orvoshoz utazott budai magyar embernek azt mondá, baját megvizsgálva a doktor:

- Önnek fürdő kellene, uram... csakhogy félek, igen sokba fog kerülni, mert nagyon, nagyon messze van. Kérdés, ha elszánja-e ön magát?

- El vagyok, uram, szánva, megyek én akár a világ végére.

- Menjem ön el Magyarországra... Budára... Van ott egy Császárfürdő...

Kevés híja, hogy közbe nem rikkantott:

- Tyű! Hiszen éppen mellette lakom, hanem aztán mégis csak elszégyellte magát s nagy bölcsen szó nélkül utazott haza meggyógyulni. Sokszor megesett ez már rajtunk különböző variációban. Mindig is restelltük utólagosan. Így Kiss Józsefnél is. S hogy helyreüssük a mulasztást, elkezdtük két kézzel szórni a dicséretet rá. Ezt is így szoktuk.

Pedig az nem praktikus dolog. Ha valakit éhezni hagytunk, hiába rakjuk eleibe mindazt az ételt egyszerre, amit esztendőkön át megvontunk tőle: nem bírja megemészteni.

Innen a visszahatás az »Egyetértés« és a »Vasárnapi Ujság« kritikáiban, melyek máris hajlandók a túlságos dicsőségből lefaragni egy keveset.

Márpedig a Kiss József előttünk fekvő kötete megérdemelte volna, hogy egyhangú tetszéssel örüljön neki a sajtó.

Tagadhatatlan, minden túlzás émelygős, s korántsem szándékunk akár Aranyhoz, akár Gyulaihoz (kinek kötete most van sajtó alatt) hasonlítani Kiss Józsefet, de ezt ő maga sem akarja, s általában megfoghatatlan, hogy a »Vasárnapi Ujság« hogyan jut ahhoz, e két nagy érdemes költővel ütni egyet Kiss Józsefen.

Kiss Józsefet a fiatal generációval kell venni, amellyel támadt s amellyel együtt működik. Itt pedig ő áll az első helyen Reviczky Gyula, Bartók Lajos és Ábrányi Kornél mellett. Ez egyszer tagadhatatlan.

Ha nem lett volna is az első: elsővé tenné a kötet, mely nemcsak nyomdászatunknak válik díszére, mert a lehető legízlésesebb amatőr-kiadás, oly fényes köntös, aminőt a magyar irodalmi termékek nemigen bírnak még, hanem a beltartalmával is a maradandó becsű költői termékek között fog helyt foglalni mindenkor, sőt bármely kifejlett irodalmi nemzetnél is számot tenne.

Kiss Józsefnek hatalmas érzéke van a népies forma iránt s az enemű balladáiban méltó utódja Aranynak. Igaz, hogy néhol nagyon is a nyomán igyekszik járni, de a legtöbb balladájában ismét, mint a »Kincses Lázár leánya« és »A szép Batóné«-ban az ő saját felfogása és ereje domborodik ki, és még leginkább »Simon Judit«-ban. Az ős népies formának új és tetszetős alakot ad az ő egyénisége.

A 200 lapra terjedő kötet mindenféle genre-t foglal magában, s bár a balladák, melyeket ő »tragédiák«-nak nevez, képezik a kötet koronáját, sok gyönyörű költeményt találunk a lírai részben is, mert a költő meleg bensőséggel tud érezni, s érzelmeinek megtalálja a formát.

De beszéljenek magukért e sorok, midőn anyja sírjáról szól:

»Valahol messze,
Valaha régen
Megástak egy sírt
Temetőszélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak -
Én tudom csak.
Nem jártam arra,
De oda szállnék,
Nem láttam soha,
De rátalálnék,
Valami titkos
Erő él bennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem -
Merre kell mennem...«

Ha egyebet sem ír Kiss József, mint e kis költeményt, már akkor is igazi költőnek kellene tartanunk őt, kinél a közvetlenség bája és a művész esztergályozó tehetsége akképp egyesül, hogy egyik sem foglal el a másik medréből semmit, hanem bizonyos harmóniában folynak egymás mellett.

De hány meg hány szebbnél-szebb vers van e kötetben, melyek az író sokoldalú tehetségét feltüntetik. Ott a »Magány« a líraiak, »Ágota kisasszony« az elbeszélők között mint csúcspontok, de ami azokon alul van, azok is mind jelentékeny tehetség termékei, tele hangulattal, erővel és színekkel.

Kiss Józsefnek nincs széles látköre, fantáziája nem csapongó, nagyobb alkotásai már nemigen lesznek, mert se mély, sem magas, de éppen abban van az ő nagy érdeme, hogy meg tud maradni a saját mezsgyéjén.

Bartóktól abban különbözik, hogy az ízlése tisztultabb, nyelve tömörebb, egyénisége konszolidáltabb, míg viszont Bartók eredetibb és izmosabb, Reviczky mélyebb mindkettőjüknél, de ez legkevésbé van még kiforrva.

Kiss József már ma egy teljesen bevégzett költői egyéniség, s kötete kiválóbb helyet biztosít neki a magyar irodalomtörténetben.

Keveset ír, de gonddal. S ezt kövesse ezentúl is, mert elfogultság a produkció mennyiségéhez és nem minőségéhez szabni az ítéletet valamely tehetségről, mint azt egy lap teszi Kiss Józsefről.

Annyi azonban bizonyos, hogy költőnk kissé túlskrupulózus s néhol szinte észrevehető a csiszolás költeményeiben, ami mindig rontja az illúziót.

A gondolat akkor szép, ha mintegy odaleheltnek látszik.

Mióta Arany és Gyulai lantja már csak igen ritkán peng, azóta még nem tett poéta nagyobb s élénkebb hatást a közönség közt, mint Kiss József (mert Vajda sokkal nagyobb költő, mintsem a mai generáció méltathatná). S ez a hatás teljesen indokolt és örvendetes.

Eltekintve a kiváló költői becstől, melynek elismerését senki sem merné megvonni a Kiss József költeményeitől, még egy speciális érdeme van az ő költeményeinek, olyan érdem, melyet gáncsképp említenek fel a legtöbben, s ez az, hogy a magyar népies ruhát ráadta a zsidókra, mert balladáinak hősei többnyire zsidó lányok és zsidó ifjak, akik azonban úgy tesznek, úgy gondolkoznak és beszélnek, mint a mi magyar parasztjaink. Lehet, hogy ez hibájuk a balladáknak, de végeredményben annyi, hogy a magvar zsidókat bevitte a magyar poézisbe, s illetve a magyar poézist vitte a zsidók közé. Ennek csak jó eredménye lehet, mert minden összekötő kapocs között legerősebb az arany kapocs.

Igen, igen, magukról van szó, kedves picinyeim! Ne hagyják magukat, kérem, mert ez most a magácskák szezonja: jön a fehér karácsony.

A csúf Mikulás már elment, aki a gyerekeket megijesztette, most már a Jézuska jön majd, aki csak örömet fog okozni.

Ha kiteszik az ablakba a csizmácskáikat és cipőiket, bizonyosan telerakja ő s még a karácsonyfára is jut.

Igaz, hogy nem lehet tudni: mit hoz, mit nem hoz a kedves Jézuska. Az az ő titka egész a gyertyagyújtásig - de mondok én mégis egy jó tanácsot.

Mert protekció van ám ahhoz is. Úgy áll tudniillik a dolog, hogy a Jézuska adja ugyan a pénzt, de mégis a papa és a mama veszi meg az ajándékokat, mert a Jézuska még odáig nem vitte annyira, hogy eljárjon a boltokba alkudozni a kereskedősegédekkel.

Hát éppen azért meg lehet úgy szépszerével súgni a papának, vegye meg Győry Vilmos bácsi gyönyörű könyvecskéjét, az »Ünnepi ajándék«-ot, mert annál szebbet, kedvesebbet még képzelni sem lehet.

»Mindennapra egy képecske,
Minden képhez egy versecske.«

Csak ennyit ígér Győry bácsi (e kitűnő írónk, ki e gyermekkönyvben több kedélynek, bensőségnek és humornak adta jelét, mint sokan nagyhangon hirdetett »összes műveik«-ben), csak ennyit ígér, de többet ad, mert e képecskék igazi remekművek, s a gyermekvilágnak oly ragyogó tükre, hogy elandalodva tesszük le.

Irodalmi rovatunkban már volt szó az »Ünnepi ajándék«-ról. Ezúttal csak egy kis mutatványt közlünk belőle, újólag ajánlva ezt melegen a kedves apróságoknak.

A karmantyú nagyon illik,
Kis lányoknak, asszonyoknak,
De a fiuk - helyesebb lesz -
Ha meleghez, ha hideghez
Jó idején hozzászoknak.
                  *
Szürke felhők már szakadnak,
Zöld levélkék már fakadnak,
Nyájasabb a napsugár;
Jöjj tavasz, jöjj, - kis madárka,
Gyermek, ember, ifjú, lányka,
Fű, fa minden várva vár!
                  *
Üsd ide, dobd át, várom a labdát
És ez ütővel, rája lesővel
Fejbe zuhintom, vissza suhintom.
                  *
Ugyan mit nézsz, kis barátom?
Ahá, értem, tudom, látom:
Ott a fán csörög egy szarka,
Illeg-billeg hosszú farka!
                  *
Itt van újra, újra eljött szeptember hó eleje,
Újra elmúlt a nyugalmas szünnapoknak ideje;
Újra kezdem iskolámat: kérlek, áldott Istenem,
Jóvoltoddal, kegyelmeddel újra légy te is velem!
                  *
Nézi, nézi a vidéket,
Puszta erdőt, sárga rétet
S száll a sóhaj: Oh, be kár,
Hogy minden oly puszta már!

Elnökök:

                  Péchy Tamás.
                  Mailáth György.
                  Ribáry József.

A jegyzőkönyvek felolvastattak mind a három helyen. De a jegyzőkönyvet csak egy helyen hallgatták meg a tagok, ott, ahol a legkevesebb nyomatéka van: a színész-kongresszuson.

A képviselőház ülései egy idő óta éppen olyanok, mint a protestáns »alumneum«-ban a - koszt.

Dara, grica, borsó, kása, bab és krumpli, lencse, pohánka.

Újra bab és kása, krumpli és lencse, pohánka.

Jönnek a jelentések.

Azután jön a napirend. Egy kis szószátyárkodás. Az ellenzék mond valamit, vagy nem mond semmit. Ha semmit se mond, azért unalmas a gyűlés, mert semmit sem mondott, ha pedig mond valamit... az is annyi, mintha semmit se mondott volna, - mert úgyis leszavazzák.

Az interpellációk sem események már. Ki lenne olyan naiv ma már, hogy komolyan vegye az interpellációkat?

A miniszterek csak mosolyognak már, mikor meghallják a sztereotip: »Tekintettel erre« stb.

S kész már a fejükben a szintén sztereotip formula: »Tekintettel arra« stb.

Ma Kemény Gábor válaszolt egy interpellációra.

A háznak ez idő szerint egyetlen humoros alakja.

S a nagy humorista sem bírt kiszorítani semmi poént, amin mosolyogni lehetett volna.

A legtöbbet érő dolog volt a Prónay Józsi kérvénye. Hol vette, hol nem vette... a felsőpárkányi parasztok peticionálnak a polgári házasság behozatala ellen.

Reszkess, XIX-ik század, nemes Felsőpárkány helység utadba áll, hogy mer mozogni ez a hitvány kor! Felsőpárkány ezt nem engedi!

*

Most menjünk át a felsőházba, a Múzeum-kerten keresztül.

Ha jeligét kellene választanom a méltóságos rendek tanácskozó termébe feliratnak, ezt választanám:

»Észrevétel nélkül.«

In hoc signo... élik át az életet a főrendek. Azoknak minden úgy van jól, ahogy van, még az is, amivel nincsenek megelégedve.

A világ, az emberiség és annak fejlődése igazán olyan hitványság, hogy egy méltóságos szájnak kár azért felnyitódni.

Hiszen ők megélnek - észrevétel nélkül is!

Legrettenetesebb feladata az országbírónak: az elnöknek van, mert ő nemcsak a legmagasabb névnapokat és születésnapokat tartozik számon tartani, s így tudni az egész kalendáriumot, hanem mindennemű szerencsétlenségeknek és katasztrófáknak ő a hivatalos bemondója, amikoron is alkalom adatik őnekie csillogtatni államférfiúi éleselméjűségét.

Ma is egy meglepő eseményre figyelmeztette a főrendeket, hogy Bécsben ugyanis egy nagyon gyászos esemény történt, a Ringszínház égése.

A főrendek közül még bizonyára sokan nem tudták a dolgot s élénk kíváncsisággal figyelték meg elnökük szavait, korántsem sejdítve, hogy azok olyan befejezésben nyerjenek művészi egészet.

Az elnök ugyanis tudatta, látván az általános felindulást, hogy a külső teremben egy aláírási ív van kitéve, ahol a méltóságos urak nagy felindulásukat azonnal csillapíthatják.

Nem akarok maliciózus lenni, de önként fölmerül az a kérdés, nem lesz-e vajon ennek káros hatása a főrendiház eddigi látogatottságára nézve?

Azután a napirend következett.

A nagy humorista (B. Kemény) itt is beszélt a kikészítési forgalomról.

Senki sem hallgatta.

Elfogadtatott minden - észrevétel nélkül.

*

Siessünk most már innen a komédiások országgyűlésére - azaz, hogy ne siessünk, mert ezek éppen »apré« vannak a főrendekkel.

Ezek az urak éppen ellenkezőleg mindenre észrevételt tesznek, még ott is, ahol semmit nem vettek észre.

A főrendeknél egy órai ülés mindig egy félóráig tart, emitt pedig egy félórai ülés egy egész napig.

De mivelhogy a szentivánénekének, bármilyen hosszú vala is, mégis lőn vége: így lőn vége a kongresszusnak is - dacára annak, hogy Komócsy bátyánk is benne volt.

Ribáry jött ma elnökölni, hogy berekessze az ülésezéseket.

Be is rekesztette, miután előbb némi észrevételek történtek a jegyzőkönyv tartalmára és stílusára.

Közvetlen a berekesztés után eszébe jutott Rajkay Istvánnak (hiába, jó ötletek csak a színészkongresszuson születhetnek), hogy nini: itt van ez a szűziességnek díjakat osztó Karácsonyi Guidó gróf!

Ha őméltósága díjakat adott azoknak, akik »még« erényesek, miért ne adna azoknak is, akik »már« erényesek?

Öreg, elélemedett színésznők is vannak a nyugdíjintézet kötelékében. Fiatal korukban... mikor még a gróf is fiatal volt... azelőtt... ki tudja... talán...; egyszóval el kellene kérni a gróftól a nyugdíjintézet számára annak a 100 ezer frt-nak egy részét, amit jótékony célokra adott a trónörökös násza alkalmával.

Mialatt ezt Rajkay elmondta, azalatt eszébe jutott valakinek az az észrevétel, hogy jó volna rosszallást fejezni ki azon társulatoknak, melyek nem képviseltették magukat.

Azután eszükbe jön az elnöknek köszönetet szavazni.

Majd az alelnöknek.

Valaki észrevételezi, hogy a napisajtónak is szavazzunk köszönetet. Hiszen úgyis benne vannak már.

Végre az elnöknek nem jut eszébe semmi s bezárja a gyűlést azzal az észrevétellel, hogy jövőre még igen sok megbeszélni valójuk maradt.

Szapáry Gyula grófnak született s azt tartja, hogy megél, mert grófnak született.

Az egyik őse szántott, - neki hát határozottan joga van aratni.

S arat is - az igaz, hogy nem sikereket, hanem fizetéseket és mellékes jövedelmeket.

A miniszterség szép hivatal s lehet is belőle csinálni valamit. Csoda, hogy rájött az a Pázmándy Dénes.

Egyszóval egy Szapárynak nem létezik a szótárában ez a szó: nyugdíj. Ő csak megél valahogy: a többi emberhez pedig semmi köze.

Kivált ha az a többi ember újságíró. Ha Tisza Kálmán be tudná csempészni a »lutherani comburantur« helyett »scriptores comburantur« a törvénykönyvbe, Szapáry Gyula még alázatosabb szolgája lenne Tiszai Kálmánnak.

Podmaniczky Frigyes esetlen ember. Elveszi a színházi jegyeket az újságíróktól, pedig éppen meg kellene nekik hagyni, hogy ha netalán tán valami tűz lenne, hadd égjenek bent valamennyien.

*

- Hallatlan szemtelenség kell ahhoz mégis - gondolja magában Szapáry -, hogy ezek az újságírók, akik a közvéleményt szolgálják, az államtól kérnek a nyugdíjintézetük számára segélyt.

Hát mi köze az államnak a közvéleményhez s a közvéleménynek az államhoz?

Nyugdíjt ezeknek? Akik szidnak bennünket, marnak, tépnek bennünket, az államot, - mert mi vagyunk az állam!

Újságírót, aki harap, elnémítani érdemes pénzért, vagy az se rossz üzlet: fogadni olyan újságírókat, akik visszaharapnak, de hogy az olyan újságírókra költsünk, akiknek már kihullt a foga - az abszurdum.

Ha a minisztereknek nincs nyugdíjuk, miért legyen a miniszter-falóknak.

Hiszen azok jól lehetnek lakva örökké - mert mindig benne vagyunk a gyomrukban.

- Nem én, egy garast sem szavazok meg a hírlapírói nyugdíjintézetnek - mondá a nemes gróf a mai pénzügyi bizottsági ülésen.

*

A legbúsabb Bak felkelt erre és osztja a pénzügyminiszter nézetét.

Busbak oszt, - de nem sokszoroz.

Busbak el van keseredve, - az újságíró had ellen, mert elméjének kamera obszkurájában semmiféle fénypontokat nem bírt eddig felfedezni a zsurnalisztika.

A nyugdíjintézet úgyis megél - úgymond -, ő sem szavazza meg a 2 ezer forintot.

Nem is méltányos, hogy az egyik nyugdíjintézet (a tisztelt ház) segítse a másikat (a hírlapíróét).

Van ott elég invalidus...

Teszem azt Busbak.

Aztán takarékoskodni kell mindennel.

Még a bölcsességgel is.

Ezért indokolt, hogy még az olyan ember is, mint a Busbak, meg mer mukkanni a pénzügyi bizottságban, aki csak azt tudja a pénzügytanból, hogy ami a kliensé, az könnyen lehet az övé.

*

Ignaz Helfi állt ki most a platzra. Tőle mindenki azt várta volna, hogy amennyiben ő is bele szokott fusserolni az újságírásba, a nyugdíjintézet mellett szólal fel.

Nem. Ő is osztja az excellenciának nézeteit. Az újságírók olyan grobiánok, mintha ők volnának azok az ismeretes hordárok.

Ő nem szavazza meg a kétezer forint. Éljenek meg a maguk emberségibül.

Vagy megélnek, és akkor úgysem kell nekik a segély.

Vagy nem élnek meg... és akkor meg sokkal jobb.

*

Hanem hogy Hegedüs Sándor mért tartózkodik a miniszter indokait megcáfolni, arra csakugyan nincs felelet.

Vagy neki latinul van minden, ami ellenkezik a miniszterek magas akaratával?

Nem kutatjuk. Csak egyszerűen konstatáljuk azon szűkkeblűséget, hogy azok az emberek, akik bűnös könnyelműséggel dobálják ki az ablakon a milliókat, hátradugják kezeiket, mikor az alkotmány és szabadság elaggott tollharcosai segélyért fordulnak az országhoz, ahhoz az országhoz, mely nekik köszönheti, hogy a piros székein most egy csomó nulla terpeszkedik nagyúri dölyffel.

... De hova jutottam már én is az okoskodások terén?... még végre magam sütöm ki, hogy a hírlapírók nem érdemlik meg ezért az ország elismerését.

A kormányt meg akarták lepni a mamelukok és a törvényszék. Hadd legyen valami édes örömük karácsonyra, amit jó szívvel fogadjanak, mintha a kis Jézuska hozta volna.

Ki akarták szolgáltatni a Verhovay fejét.

Hiszen úgyis olyan örömtelen őexcellenciáik élete. Egy kis ajándék üde mosolyt csal orcáikra, melyeken a hazafiúi tépelődés szántja, örökösen szántja barázdáit.

Aztán örömet okozni másoknak annyi, mint élvezetet szerezni magunknak.

A dolog jól is ment volna egészen. A »krisztkindli« okvetlenül meg lett volna, ha a bokorban ott nincs egy kapcáskodó furfangos diák.

Hogy ezektől a prókátoroktól már sehol sem lehet nyugton az ember!

Már-már bizonyos volt a kiadatás, mikor csak előállott Komjáthy Béla s az érdemleges felolvasás előtt felolvasni követelte az esküdtszék határozatát és a főügyész átiratát.

»Minek már ez a kötekedés?« - Ezt olvashatta minden arcon. Ezek a prókátorok olyan ok nélkül pedánsok és szőrszálhasogatók, mintha bizony Verhovayn segíthetne valami; elhatározták, hogy kiadják, hát kiadják, ha az van is benn a hivatalos aktában, hogy:

»Kossuth Lajos azt izente stb.«

De Komjáthy csak követeli, s ha már követeli, meg kell lenni a házszabályok szerint. Egy haszontalanul elfecsérelt félóra biz ez, semmi egyéb.

- No, hát akkor felolvasom - dörmögi Joanovics István előadó s kedvetlenül nyúlt az aktákhoz, hogy kivegye közülök a kívánt ügydarabot.

Keresztüllapozta elölrül, aztán keresztüllapozta hátulról. Ejnye, hol a pokolban van hát? Megnyálazta ujjait, megint keresztüllapozta elölrül, azután keresztüllapozta hátulról - de bizony nincs közte a kívánt irat.

Kikapja erre Baross jegyző a Joanovics kezéből a már vaskos percsomót bosszankodva. Mit értene ahhoz Joanovics Pista? Mindenhez szaktudomány kell! Majd megtalálja ő, de mindjárt.

Keresztüllapozta elölrül, azután keresztüllapozta hátulról. Ejnye, hol a pokolban van hát? Megnyálazta az ujjait, megint keresztüllapozta elölrül, azután keresztüllapozta hátulról - de bizony nincs közte a kívánt irat.

Dühbe jött erre Péchy jegyző. Úgy látszik, ezek már a »büfé után vannak«... Ügyes ember kell mindenhez... Hun az az iratcsomó? Add ide hamar!

Keresztüllapozta elölrül, azután keresztüllapozta hátulról. Ejnye, hol a pokolban van hát? Megnyálazta az ujjait, megint keresztüllapozta elölrül, azután keresztüllapozta hátulról - de bizony nincs közte a kívánt irat.

Indulatra gerjedt öreg Péchy házelnök. Mit értene az aktákhoz a fiók Péchy. Átkozott fiatalság, ezek a betűt sem ismerik még! A szélsőbal már nyihog, türelmetlenkedik. Ide azzal az iratcsomóval!

Keresztüllapozta elölrül, azután keresztüllapozta hátulról. Ejnye, hol a pokolban van hát? Megnyálazta az ujjait, megint keresztüllapozta elölrül, azután keresztüllapozta hátulról - de bizony nincs közte a kívánt irat.

A felkiáltások egész hangzavarrá tornyosultak:

- Szép redakcionális rend!

- A derék mentelmi bizottság!

- Alapos egy bizottság!

- Innen sugárzik ki a rend Nagy-Magyarországba.

És Péchy Tamás még mindig lapozott az akták között. Reszkető ujjai idegesen babráltak az ívekben, szemei előtt lázadón táncoltak a fekete betűk.

Perc perc után múlt. Az óramutató őrülten sietett tova...

Komjáthy felemelkedett és azt indítványozta, hogy függesztessék fel az ülés, hogy azon idő alatt a lelkiismeretes előadó megismerkedhessék a lereferált üggyel.

...Az ülés felfüggesztetett, de az aktákat bizony nem találták. Azokat még most az éji órákban is, midőn e sorokat írjuk, eszeveszetten keresi az előadó - szakácsnéja.

Mert ő áll gyanú alatt, hogy vagy a karácsonyi kalács alá terítette, vagy pedig kisöpörte a szeméttel.

S így nem lett semmi a miniszterek krisztkindlijéből, a Verhovay fejének kiadatása bizonytalan időkre halasztatván.

Egy idő óta kétségkívül ő a legemlegetettebb alakja a zsurnalisztikának. S minthogy sohasem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik, Podmaniczky sem olyan rossz ember, mint amilyennek látszik.

Frigyes bárónak csak szeszélyei vannak. Migrénes is, egy kicsit gyomorhurutja is van, sőt meglehet köszvénye is - ezt azonban titkolja, s ez a csepp hiúság éppen semmit se von le szeretetreméltóságából.

Mert a szíve mindenekfelett jó. Néha makacs, csökönyös és katonás. Látszik, hogy honvéd volt.

Néha azonban hirtelen megkapitulál. Ekkor a volt osztrák katona látszik rajta.

*

A színházi intendánsok Magyarországon nem kapnak fizetést.

Neki nincs semmi fizetése, hanem csak háromezer forintnyi fájdalompénzt húz. Mert az intendánsnak nem kell sokat dolgoznia, de sokat kell tűrnie - a sajtó pusztító s időszakonkint megújuló kirohanásai következtében.

Ami baj csak van a Nemzeti Színháznál, az mind az ő baja, sőt még a népszínházi dolgokért is ő szenved. Ha jó ott a népszínmű, minek adta akkor oda? ha rossz, akkor is azért rossz, hogy minek adta oda?

Mikor Blaháné népszerűsége mindig emelkedőben volt, csak őt szidták akkor is, hogy:

- Íme, a Nemzeti Színházé lehetne!

Most, hogy Blaháné napja már a délpontra jutott, okolják.

- Ha el nem ereszti: úgy nem szenvedett volna népies vénája az operettek lascivitásában.

Most aztán Podmaniczky csak egyben találja örömét, ha Blahánét nézi:

- Hízik... nagyon hízik... rettenetesen hízik. Ühüm, hüm, úgy van, ő hízik.

És nem tudni: mit akar ezzel mondani? Azt-e, hogy nemsokára belehízik a Nemzeti Színházi primadonnák kvalifikációjába, vagy azt, hogy mégsem az ő lelkén fekszik egészen, amiért Blahánét elvesztette a Nemzeti Színház.

*

Podmaniczkyt különben a tarka nadrágjai után a legnevezetesebbé egyes elejtett mondásai tették. Ezek egy elkényeztetett agglegény ideges észjárását tükrözik vissza.

Az a mondása már meglehetősen el van nyűve, hogy »Shakespeare-t vagy jól kell adni, vagy sehogy - de adni kell«, és mégis e mondás örökké ott fog ragyogni a Thiers Adolfé mellett, hogy »az alkotmányos király csak uralkodik, de nem kormányoz«.

Egyébiránt Podmaniczky, hogy e mondásnál időzzünk, szintén nem kormányoz, de az igaz, nem is uralkodik.

Ő csak beszél. Délelőtt így, délután úgy.

Zsörtölődik, pöröl, zúgolódik, panaszkodik s ha valamelyik barátja megkérdezi:

- Miért haragszol, Frigyeském?

- Miért... miért?... Hát mit tudom én, miért? Hát már mindent én tudjak, hát már más ne tudjon semmit?

*

Idegessége, ellentmondási viszketege és türelmetlenkedése néha a legkomikusabb mondásokba kergetik.

- Ösmered X. urat? - kérdik tőle.

- Hogyne ösmerném - mondja -, hiszen unokaöcsém!

- Ha nem csalódom, egy Kerekes-leány az anyja?

- Az anyja? - vágja oda türelmetlenül a báró. - Nem volt annak soha anyja!

*

A divatra nagyon haragszik. Azt tartja, hogy minden embernek eredeti, veleszületett ízléssel kell bírnia s kitalálni egy ruhát, amely illik neki. S ennek a ruhának éppen mint egy költeménynek - valami eszmét kell kifejeznie.

- Hát a te excentrikus öltözeted ugyan miféle eszmét fejez ki? - kérdik tőle gúnyosan.

- Én a szász király verseit parodizálom.

*

Néha akad egy-egy sikerült megjegyzése is. Egyszer valaki azt találta előtte mondani, hogy Törs Kálmán rosszul fordította le gróf Fredro darabját.

- Ne bántsa kérem Törs Kálmánt - mondja ismeretes orrhangján -, mert abból még miniszter is lesz.

- Nem lehet biz az, mert baloldali.

- Mit tudja azt maga, barátom? A lutheránus ember ballábbal szokott a fürhéces kocsira föllépni.

Ezt magáról tudhatja Frici báró a legjobban.

*

Zivatar nélküli napjait nagyon megzavarta a múltkori »szabadjegy-hecc«. Nagy darázsfészekbe nyúlt a jegyek elvételével. Csak mások beszélték rá - és akkor is előre látta a forradalmat.

Az ingyenjegyeknek - dicséretére legyen mondva különben - nagy ellensége. Megesett többször, hogy mikor a színészek ingyenjegyet kérnek tőle, roppant kedvetlen ábrázatot vágva mondja.

- Jöjjenek velem!

S viszi őket a pénztárhoz.

Ott aztán kiveszi szemük láttára a pénzt tárcájából s megváltja a jegyeket a saját zsebéből.

Az így lefőzött színészek persze hogy ezentúl soha többé nem alkalmatlankodnak ingyenjegyért.

Mikor a legutóbbi napokban a 8-ik számú padot potyapadnak berendezte, Szigeti Imre azt indítványozta, hogy a pad mögé állíttasson egy póznát s arra ilyen feliratú táblácskát:

»Itt ülnek azok, akik nem fizetnek.«

A bárónak annyira tetszett ez az indítvány, hogy csupa mosoly volt az ábrázata egész addig, míg oda nem vetődött Bartók s el nem beszélte, hogy micsoda rettenetes zúgolódás van a hírlapírók között.

Elkomolyodott erre a báró s elkezdte dünnyögni szokott szaggatott mondásait.

- Most mi lesz... béke se lesz... nyugalom se lesz... színház se lesz... publikum se lesz... semmi se lesz... így lesz.

S másnap azután ő retirált meg.

Az ingyenjegyek megvannak szilárdan, mint a Sion. S Podmaniczky megint nem rossz ember.

De tréfán kívül nem is rossz ember.