Azt írhatnám, hogy az utolsó nap, de hiszen mindenkinek megvan az a joga, hogy a saját szempontjából tekintse a világot, s azért írtam: az utolsó szám.
Az idő szárnyának még egy csattanása, s itt van az elseje; azaz hogy az elsejénél is több:... itt van az új esztendő.
Igaz, hogy az új esztendőnek is nagyban növeli a nevezetességét az a körülmény, hogy a hónap elsejével kezdődik, - de nekünk még tán a hónap elsejénél is több.
Az utolsó nap érzékenyebb, szomorúbb... mint akármelyik.
*
Az emberiség ritkán jegyez elmúló évet rögtön az elmúlása után oda, ahol a boldog éveit tartja fölírva.
Mert az esztendők is olyanok, mint a tudósok, meg kell kopaszodniok előbb, s csak azután jutnak be az akadémiába.
A rossz időt is jóvá teszi - a rosszabb!
Ki tudja hát: micsoda fényes év lesz még ebből az 1881-ik esztendőből; nem kell vele fumigative bánni!
*
Aztán nagyon relativ dolog az, melyik a jó év, melyik a rossz.
Az öregemberek már az én gyerekkoromban mondogatták, hogy: »No, valaha még a só is sósabb volt!«
Én pedig most mondogatom azokra az évekre, amiket ők megpanaszoltak, hogy: »hej, akkor volt még jó világ: szebb színe volt még akkor a rózsának is!«
Nem igaz! Az évek majdnem egyformák. Csak mi leszünk örökké fáradtabbak és mérgesebbek.
Sőt egynémelyikünk még öregszik is.
*
A haldokló esztendő harapós volt egy kicsit. Háborút ugyan nem hozott és csak potyára ijesztgetett a nyáron az üstököscsillaggal.
De elég olyan sebet ütött, amiért nevezetes lesz a következő kollégái előtt nagyon sokáig.
A muszka cár meggyilkolását említsem-e, vagy a derék amerikai elnökét?
A bécsi szerencsétlenség pedig egyike a legnagyobb világkatasztrófáknak, borzalmasságban mindeneket felülmúló.
Hát ez bizony elég szerencsétlen esztendő volt.
Nem is igen sokat törődnénk az elmúlásával, ha ő ránk, hírlapírókra nézve nem lenne több, mint a közönséges embereknek.
*
A közönséges emberek mindössze felakasztják a szögre, ha elfogyott a régi, az új kalendáriumot - s ezzel folyik ismét minden a régi kerékvágásban.
De mi kiadjuk az utolsó számot. Mi ma utoljára megyünk el ez évben kedves ismerőseinkhez, ma az »utolsó vizit«.
Szívesen látott vendégek voltunk eddig, meginvitált minket a család újévig minden napra a reggelihez. Meg is jelentünk pontosan. Elfecsegtük ami történt.
De ma... ma utoljára megyünk. Éspedig szorongva, mert azt a szót várjuk újra a kedves házigazdától vagy a háziasszonytól, hogy: »Legyen megint szerencsénk, kedves "Pesti Hirlap" barátom!«
Azért hát, tisztelt olvasóink, szomorúan búcsúzunk el önöktől ma, hogy holnap reggel megint összemosolyoghassunk - a reggelinél.
Isten önökkel! Tőlünk ugyan nem látnak egy betűt sem az idén!
Az »új ház« hát együtt van. Olyan ez már, mint a hetedik gyerek, senki sem kíváncsi valami nagyon a kinézésére. Apja (Tisza Kálmán) vonásait fogja magán viselni, mint a többiek, az anyjából (a nemzetből) igen kevés lesz benne.
Hanem azért, mert meddők a napok eseményekben s mert már a Renz-cirkusz is elvesztette lázas vonzerejét - némi érdekeltséget költ fel a másik cirkusz: az új ház.
A régi clownok... de ki is maradt néhány. Csupa fiatalok jöttek helyükbe.
Az első sorokban ülnek a régiek, az öregek. Ezeket már mind ismerjük, tehát fölösleges róluk szólani. Utánuk egész erdeje a fiatal generációnak: ezeket még abszolúte nem ismerjük, tehát lehetetlen róluk szólani.
A Sándor utca denique fölvette régi jellegét. Az ideiglenes országház előtt már tíz óra előtt álldogálni kezdtek a kíváncsiak és a bús hazafiak, kik mindannyiszor eljönnek megbámulni a »honatyákat«, kik közt most nagyon sok »uramöcsém« van.
Ütött-kopott alakok járnak ide minden új háztól boldogabb napokat várva - magukra. Nagy fantaszták, tervkovácsok, sorsüldözöttek... tehát nagy bolondok.
Bent a folyosókon, hol méla csend uralkodott több hónapon át, fölhangzik a zsivaj, a nagy élénkség.
Az öregek hazajöttek ide s mégis idegenül érzik még magukat, mert sok ismeretlen arcra találnak, a fiatalok idegenül léptek be s mégis otthon látszanak lenni, mert néhány ismerősre bukkantak.
Iskolatársak találkoznak össze. Nevetnek, élcelnek afölött, hogy:
- Ki hitte volna? Nemrég még együtt ültünk a szamárpadban.
...Biz az pedig megeshetik rajtuk még ezután is...
A tradiciók uralkodnak ma. A múlt országgyűlés tagjai mint igazi arisztokraták fumigative nézik a fiatalokat.
- Szervusz, gyerek! Téged is felküldtek? No, hát csak aztán jó viseld magadat!
De egy hely mégis van, ahol a balek képviselő is helyén van: az a büfé.
A »ház angyalkái« ezek fölött tartanak szemlét, s mindjárt kinézik az első két-három pohár likőr után, melyikből milyen kapacitás lesz.
Amint ott sürögnek-forognak és alakulnak, kiki sötét ünnepies színekbe öltözve, inkább estély-társaságnak látszik a tisztelt ház, mint politikai testületnek: nem is beszélnek még politikáról. A Lendl-ügy már elaludt, új napi-kérdés még nincs. Ha Zichy Jenő gróf »Figaro« módjára nem jelenne meg egyszerre mindenütt (sajátságos ember, talán tíz példányban is megvan), kiről aztán eszébe jut mindenkinek a »haza« - bizony tán el is felejtenék, hogy miért jöttek itt össze.
De végigrezeg a csengettyű hangja, s mind betódulnak a folyosókról.
Az öreg, ősz Boér, az örökös korelnök ül az emelvényen, a jegyzői székeken a legfiatalabb képviselők fészkelődnek: a »szélsőbal szépe« Hentaller, Fenyvessy Ferenc világos szőke hajával, b. Prónay Gábor gyermekded arcú fiú, Grecsák, Biasini, s e virító fiatalság közt, mintha az egész kor fiatalságát képviselné, egy kopasz fej - melynek tulajdonosát nem nevezzük meg. Egy kopasz fej - körjegyzőnek!
A miniszterek jelen vannak valamennyien. Tisza sötét kabátban és szokatlan gonddal öltözve, Szende Béla pedig most először - német pantallonban.
A »miniszter úr pantallonja« képezi a közbeszéd tárgyát.
- Rossz ómen! - mondják a szélbaliak.
- Bevezetés a trónbeszédhez.
Csanády Sándor megbotránkozva szorít kezet Szendével és aztán odamegy Irányihoz, hogy ha netalán az idén is követelné a »sárga-fekete« zászló levételét a várpalotáról, hát követelje azt is, hogy Szende vesse le alkotmányellenes nadrágját: mert ő pusztán a magyar nadrágja miatt jutott be a kabinetbe, sőt Szegeden is azért választották meg.
S valahányszor ilyen pajkos gondolata támadt jó Csanádynak, mindig nagy szívfájdalommal tekint egy üres hely felé, hol a szegény Németh Berci csinálta már ilyenkor a vicceket.
No, de túlnan is van hézag elegendő. Sok »rossz szem« is kiesett a rostán - hála istennek.
Csak a papok ne volnának olyan túlságban. Az ember úgy érzi magát, mintha valami nagy temetés készülődnék.
Sötét színt kölcsönöznek a háznak, amit nem élénkít egyéb veres szín, csak az Antonescu rőt szakálla: mintha a nemzetiségek vörös politikáját jelképezné.
Megnyílt tehát az 1881-iki országgyűlés, melynek már a praeludiuma is olyan mérges volt.
A bevezetés után ítélve, ez lesz a legharapósabb parlament.
Még az öreg Boér bácsi is tűzbe jött s ugyancsak lepirongatta Csanádyt.
Ezek a tüzes szikrák, amik az ősgyűlésen csillogtak a korelnök szemeiben, azóta ott lebegnek a ház atmoszférájában mint gyúanyag.
Sőt azon módon kihatoltak a folyosóra.
Mint némely asszony, a »tisztelt ház« is csak pongyolában érdekes.
A »tisztelt ház« pongyolája pedig a »mélyen tisztelt folyosó«.
*
De hogy ennek a Komjáthynak mindenütt ott kell lenni!
Ha Verhovayt lövik le, az ő testének kell azt fedezni.
Ha Váradynak van baja, azt is az ő teste óvja.
Hiszen az igaz, hogy elég terjedelmes a teste, de hogyan terjedhet mégis - a pólusokig?
*
Ha Sir John Falstaffot valaki lerajzolná szekundánsnak, hát azt mondanák, hogy művészi komikum.
S Komjáthy Bélára mégsem mondanak semmit ebben a minőségben.
Igaz, hogy ha másrészt Váradyt rajzolnák le vívófélnek - az is valószínűtlen lenne a művészetben.
Az életben megeshetik mind a kettő.
De hát jól van az így. Mundus se expediet.
Ha az eljárás tán nem egészen egyenes, legyen hát legalább az egyik szekundáns túlgömbölyű.
*
De csitt a párbajokról.
Mert párbajokat vívni ha nem is - de róluk fecsegni tilos, tilos, tilos...
(Az embert nem veszik be kaszinó-tagnak.)
A párbajok végre is kedélyes dolgok ma már s többé-kevésbé hasonlítanak a Kecskeméthy Aurél és a Kemény Zsigmond egykori párbajához, mikor a jó öreg Kemény sehogy sem bírta, amint ellenfelével mordul szembenállott, elsütni a rozsdás karabély-pisztolyt.
- Vigyázz, te Zsiga - figyelmezteti ijedten a kakassal erőlködő ellenfelét Kecskeméthy. - Vigyázz, az istenért... mert még meg találsz lőni.
*
Különben az események fája is olyan, mint az igazi fa: az egyik kéreg benövi a másikat.
A »folyosó-beszédet« elnyomja a trónbeszéd. A lapok szája, miként a Moloch torka, idegesen van kitátva erre a csemegére.
Huh! A trónbeszéd!
Nagy fontosságú esemény a nemzet életében.
Igen. Nagy fontosságú, mert kétszáz vezércikknek a szülőanyja s millió rizsma papiros befeketítője.
Már négy nap óta öltögeti nyelvét az éhes Moloch, de eddig még egy morzsa sem hullt belőle a szájába.
*
A muszka azt mondja a karácsonyról, hogy az a nap, amikor úgy jól lakik az ember, hogy sem ülni, sem állni, sem enni nem tud.
No, hát ez a mi napunk. A lapok ünnepnapja, amikor egy olyan nagy darab hull a torkukba, hogy két hétig kell megemészteni.
Az újságírók szeme csillog, a »névtelen félistenek« tele tarisznyával lépnek az íróasztalokhoz. Mennykövekkel tele tarisznyával.
De ma nem hajigálják még ki, mert nagyon sok van (azt csak akkor esik jól mutogatni, ha nincs), hanem csak megperzselik velük a közel eső tárgyakat.
*
Ha a trónbeszédhez nem is esik közel a Füzesséry sarkantyúja és a gróf Andrássy Tivadar huszáruniformisa, mégis mindenesetre ezek voltak a mai ülés legszebb tárgyai.
Gyula gróf »katona-fiát« nagyon sokan megnéztük, igyekezvén arcvonásaiból kiolvasni a nagy tulajdonokat.
Füzesséryn meg azt bámulták meg, hogy ugyan mire hiú ez az ember, hogy úgy kiöltözik mindig.
Különben volt egypár mente is és egypár kard!
A képviselőház éppen azt a karaktert viselte magán, mint mikor a jogászok tartanak valami politikát, aztán kiírják a plakátra, hogy »találkozás a Szabadi kávéházban«.
Hát egy ilyen találkozás volt a képviselőházban, ahol mindenki elmondta a napi élményeit, s több közhasznú kérdezősködés merült fel.
- Mikor varrattad ezt a mentét?
- Ugyan hagyd abba, még ki sincsen fizetve.
- Megszólított-e a király?
- Mit szólasz a trónbeszédhez?
- Nagyon lanyha.
- Hát te?
- Szörnyen sötét.
- Au contraire. Túlvilágos.
- Ugyan eredj, hiszen nem kell annak olyannak lenni, mint a kapucinernek.
De mit toldjuk-foldjuk? Hogy milyen hatása volt a trónbeszédnek a parlamentre, azt nem a parlament dönti el úgyis - hanem a lapok.
De hogy milyen hatása volt a parlamentnek őfelségére, arra nézve van egy vékonyka selyemszál a kezünkben.
Az, hogy őfelsége az ünnepélyes megnyitás után szükségesnek látta nyomban megnézni a nőkiállítást.
Talán azért, mert a saját termeiben már előzőleg megtekintette a gyermekkiállítást.
Majdnem teljes számban volt a ház. Legalább azok, akik Pesten vannak, mind eljöttek - csemegézni. Mert ma nem a büfében volt a csemege, hanem a folyosókon.
A folyosókon keresték tudniillik, de megtalálták a »ház«-ban is.
A Rohonczy-párbaj kimenetele, melynek reggel kellett történnie, mindenkit érdekelt. Megteltek a folyosók, már jóval az ülés kezdete előtt csoportokra alakultak a képviselők, s izgatott disputák folytak pro és kontra, mert mint minden dologban Magyarországon, itt is kétfelé szakadtak a nézetek.
Ha már a dolog érdemére nem is - de a modorra nézve sokan hibáztatták Rohonczy eljárását, míg mások dicsérték, hogy kitette magát a - Tisza neheztelésének.
A párbaj felől különféle hírek szállingóztak. Bizonyos csak a lényeg volt, az, hogy senkinek sem lett semmi baja. De ez most mellékes volt.
A párbaj lefolyásának hírét az tette érdekessé, hogy Rohonczy állítólag földhöz vágta a pisztolyt. E részletek körül merült fel legkülönfélébb verzió.
Itt a sportsmanoknak jutott tág tér az elmélkedésre, ha vajon fordult-e már elő ilyen eset? A párbajok krónikájában legalább semmi nyoma.
Egy újságíró, ki a folyosóra jött, elbeszélte, hogy éjjel valami nyilatkozatot hordoztak valami emberek a redakciókba, amelyben négy eleven ember bizonyítja, hogy Rohonczy Gidát Szegeden arcul ütötték.
E kaotikus hírek tűz gyanánt terjedtek el...
- Hahó! Hahó! Egy olyan valaki jött, aki már beszélt is Váradyval az eset óta.
Körülvették, mit szól Várady, hogy van Várady?
- Egy egész paddal is kész megverekedni a szegény öreg...
- Egy egész paddal - adták odább.
Majd olyan képviselő érkezett, aki Rohonczyval találkozott.
- Rohonczy beszélni fog ma... Nagy dolgok lesznek.
- Lehetetlen, hogy beszélhessen - mondta mindenki, de azért mégis mindenki várta, hogy beszélni fog.
Végre megjelent maga Rohonczy is, de csak nehány boldogabb bírt hozzájutni a nevezetes férfiúhoz. Valóságos tolongás támadt körüle.
Még ilyen nagy dolog sohase történt Rohonczyval, pedig már egyszer az is megesett rajta, hogy négy királya volt négy hetes ellenében, ámbátor nem vehette semmi különös hasznát a királyoknak, mert Beöthy Aldzsinál volt a négy hetes - néha pedig a hetesek is meggyöngítik a királyok erejét.
A főcsoportból csak egyes töredezett szavak hallatszottak ki a távolabb állókhoz, de még azok is mennyi értékkel bírtak! Mint a mozaikkövekből, össze lehetett rakni belőlük, hogy Rohonczy csakugyan beszélni akar, de hogy némelyek lebeszélni igyekeznek, míg mások fel-felkiáltanak koronkint.
»Ármány! Titokban működő kéz!«
Titokban működő kéz! Tyű! Ezt már csakugyan jó volna tudni, miről van szó?
S hozzá még a düh villámai, melyek a Rohonczy szemeiben szikráznak.
Vajon mért haragszik? Mi történhetett?
Bent az elnöki csengettyű éles hangja sivít. Az öreg Boér már benn ül az elnöki székben, de »ház« még nincs; azt még előbb be kell csengetni.
Az pedig nagyon nehezen megy, sőt ha Rohonczy akarná, nem is sikerülne; csak neki kellene végig ott maradni a folyosón.
Jobb is volna tán, ha ott maradna, - de megindul, s mint anyaméh után a többiek, ömlik be a sok képviselő most már minden ajtón.
Idegesen, türelmetlenül hallgatják a jegyzőkönyvet. Nagy penitencia az most. Mintha a világot akasztaná meg haladásában.
De pszt... halotti csend támad, feláll Rohonczy, elkezd beszélni, izgatottan, szenvedélyesen, s szavai nyomán ki-kitör a zaj, úgyhogy alig hallani a szónok hangját.
Az öreg Boér nyugtalanul fészkelődik székében. Nem tudja, mit csináljon.
Majd mereven függeszti szemeit a miniszterelnökre, mintha annak arcából akarná leolvasni jó tanácsát.
Az az arc pedig most sötét és komor.
Nyakát vállai közé húzza a »taktika nagy mestere« és hallgat. Csak ujjainak ideges rángása mutatja, hogy izgatott.
Az egészen bedresszírozott mamelukok ebből is észreveszik, hogy nem szereti ezt a dolgot, s bár ők magok imádják a botrányokat, meg-megszakítják a szónokot: »Nem ide való! Napirendre!« - kiáltásaikkal.
Herman Ottó, ki nagy figyelemmel hallgat oda, nem tudván miről van szó, odaszól Láng Lajoshoz:
- Mit tartasz, kérlek, a trónbeszédről?
- Én? Ki beszélne most az ilyen csekélységről?
Hja, több nap mint botrány... Ma aztán igazán nem történt semmi.
Néma álmodozásokba merültek az emberek. Csanády két könyökére dűlt és szundikált, Verhovay az üvegtetőt nézte merengő szemekkel s azon töprengett, hogy mégis komisz világot élünk: abból a Széll Kálmán-dologból sem lett semmi.
A világ kereke lassan forog: meg kellene kenni valamivel. A »kozák képviselők« el sem jöttek. Azok olyanok már, mint a köszvényes láb, megérzik az esőt, tehát tudják, mikor lesz szárazság.
Ki az ördög hallgatná meg az előadók száraz, rideg jelentéseit? Míg lepereg az a négyszáz és néhány név! Ha valami »non pubarem« esnék, majd hírét hozzák úgyis, ha előbb nem, este, a »Kék macská«-hoz, mert hiába, szép nyugodalmas a kétfejű sas árnyékában is pihenni, de azért az összes emlős állatok között mégis legtöbbet ér a »Kék macska«.
De bezzeg nem így vannak a fiatal balekok, kivált az olyan szimplexebbek, mint Csejtey Antal vagy Fenyvessy Ferenc.
Ezekben még tart az örömláz. Mint a fiatal bakfis, ha bálba viszik, örömremegéssel nézi a csillárokat is és a pompás tükröket. Nem kellenek neki pikáns részletek, udvarló sereg tömjénzése, nagy fény, sok táncos, meg van elégedve egyszerűen azzal is, hogy ott lehet.
Én istenem, mekkora boldogság lehet az, olyan embernek, ki még sohasem látta nyomtatásban a nevét, hallani, amint ragyogó s ismert nevek sorába fűzik, s olvasni másnap kompakt betűkkel: »Csejtey Antal előadó.«
Az éj, melyet átvirraszt a süldő képviselő, ekkor sokban hasonlít a menyegzői éjek gyönyörűségeihez, nem tud aludni, hánykolódik; nem tud aludni, de nem is mer, nehogy azt találja álmodni, hogy nem képviselő. A süldő képviselő csak »ébren« boldog, a régi képviselő csak alva, vagy hogy enyhébb kifejezéssel éljünk: öntudatlanul.
Az igazolások előtti éj édes, de rémletes is. Mert hátha valami mégis rosszul van abban a valentin jegyzőkönyviben! Hiszen ezerszer olvassa el, az igaz, kiment nyáron a patak partjára és ott elkiabálta a szövegét számtalanszor a folyamnak, a fáknak, a rögöknek, amikor már az emberek ráuntak, nem lehet abban semmi hiba - és mégis... ki tudja.
Felriad... gyertyát gyújt, még egyszer átolvassa. Korrekt benne minden szó, minden betű.
Reggel hajnalban ébred, már korán reggel ott reggelizik a Szidonban... mert az új képviselők a Szidonba járnak, ami igen szép kegyelet a hely iránt, mely szülte őket.
Azután bemegy a házba s még erre az unalmas ülésre is, s izzadva drukkol, míg végre ki nem jelentik az A-ba tartozónak, azaz igazolják.
De még ekkor sem hisz a saját füleinek (pedig többnyire jó füle van az új generációnak az egy Mezeit kivéve).
Nagy kő esik le ugyan szívéről, és bizonyos képpel nézi fent a királyi páholyt, a túloldalon a karzat szépeit, akik jelenleg állnak egy vén dámából és annak a nagynénjéből. De a hely, a parlamenti terem még ezeket is megszépíti s bizonyos méltóságot kölcsönöz arcuknak.
- Te! - löki meg szomszédját. - Az bizonyosan valami hősnek az özvegye.
- Nem biz a. A Schlesinger szabóné a Borz utcából.
- Tyű! A férjénél csináltattam ruhát jogász koromban.
- Harmadéve?
- Nem! Tavaly.
De a fiatal képviselő is korán érik. Olyanok, mint a tündérmesék fáinak gyümölcsei: egy óra alatt lesznek a rügyből érettekké.
Már az ülés felén így szól az új parlamenti tag:
- Te Muki! Ez a honatyaság is unalmas egy órán túl.
- Az ám! Legalább addig, míg be nem hozzák, hogy a jegyzőkönyv felolvasása és a nagyobb beszédek tartama alatt Rácz Pali muzsikáljon az írói karzatról.
- Ha nem is... de legalább mindig Gida adná a bankot.
- Gyerünk haza! Ami történik, úgyis benne lesz az esti lapokban.
S csak mikor erre a tudatra jön rá a süldő képviselő, abban a pillanatban válik igazi magyar parlamenti férfiúvá.
Az új honatyák közül azok, akik tán sohase látták volna az országházat belülről, ha a kerület nyakukba nem akasztja a mandátumot, - ma nem győztek eléggé csodálkozni, hogy ez a Jókai, aki olyan szépen tud írni, ni milyen szépen tud beszélni is. Pedig beteg. Hát még minő lehet, mikor semmi baja sincs.
Tisztelt honatyák, ugye önök nem ismerik Gyulai Pált? Lássák, ez a Gyulai Pál, mikor még Jókai ellenzéki volt, azt mondta róla, hogy rossz regényíró s politikusnak is csak afféle, hogy okosabban tenné, ha pártjával egyetemben Hevesbe menne dinnyét termeszteni. De mint szónokot akkor is elismerte kitűnőnek. De még ezt az érdemét se hagyta meg neki magának. Azt mondta rá: »Könnyű neki, mikor a felesége tanítja rá.«
Most, hogy egy párton vannak, Jókai nemcsak hogy megmaradt jó szónoknak a Gyulai szemében, de jó politikus is lett belőle s kitűnő regényíróvá változott.
Az igazán szép egy tájkép volt, amit Jókai Fiuméról pingált beszédében. Látszik, hogy festőnek is beválik. Tetszett is mindenkinek. Kivéve talán az egy Csernátonyt.
Mint Fiume képviselőjének, ezt a képet őneki illett volna festeni. Most megeshetik, hogy Jókai három év múlva kibuktatja Fiuméból.
Különben Jókai szobrász is. Gyönyörű ruhátlan figurákat tud faragni elefántcsontból. Azonfelül nagy szakács is. Mikor egy magyar konyhát leír, - be kell ismerni, hogy úgy főzni a legjobb szakácsnő se tud, mint ő tollal. Persze, hogy ebből az ő főztjéből egy szúnyog se laknék jól.
Tollával ő mindenható.
S ezért bízták - a fáma szerint - a válaszfölirat megírását is éppen őreá.
Ha a többségnek lett volna valami mondanivalója, hát azt elmondhatta volna akár a savószín bajuszú Porubszky is, vagy Láng Lajos. Most az nem vicc. De semmit úgy mondani, hogy lássék valaminek, ahhoz mester kell.
Ezért pottyant ki a válaszfölirat megírásából annyi hivatott mameluk. Azért lett szükség Jókaira, a legkitűnőbb íróra és legjobb szónokra valamennyiök között.
Úgy volt vele a többség, mint a beteggel a hozzátartozói. Ha a betegség kicsi, végez vele a falubeli javasasszony is, vagy a csömör-kenegető bába; ha nagyobb, akkor küldenek csak a felcserért. Ha azután az sem tud segíteni, elszaladnak a legközelebbi tilógusért. Mikor az is lemond a betegről, akkor kerül rá a sor a városi doktorra. - S ha az állapot már kétségbeejtő: elhozatják Pestről Lumniczert, Bécsből Bambergert, Párizsból Nélatont.
Úgy látszik, a, többség kétségbeejtőnek ismerte föl a kórtünetet.
Jókai különben igen meg volt elégedve, hogy egy ellenzéki lap a mostani minisztériumot a »folyó ügyek« minisztériumának nevezte.
Pedig Tisza Kálmán aligha nem vette kegyetlen célzásnak: somlyóit és ménesit sejtvén a »folyó ügyek« alatt.
A »szerb császár« nagyon megfehéredett, mióta Vácon is túlesett. Ha így halad, nincs biztonságban az élete. Mert ha III. Sándor meg találja látni az arcképét, a veszedelmes versenytársat azonnal fölismeri benne. Világos lesz előtte, hogy Miletics az igazi »fehér cár.«
- Jobb, ha piacokat, mint ha várakat foglalunk - mondá Jókai.
- Hát azért adjátok Boszniát nekünk - mondá Miletics.
Talál-e erre Jókai kádenciát?
Egyet azonban Jókainak rektifikálni kell. Ugyanis azt mondta, hogy »Fiume népe testestől-lelkestől kereskedő«.
Ha ezt a horvátok meghallják, fogadni lehet rá, hogy úgy fordítják le, mintha Jókai azt mondta volna az országgyűlés színe előtt, hogy Fiume népe testét-lelkét - eladja.
Egy kormánypárti képviselő a folyosón:
- Nem ér a Helfy Náci fölirati javaslata semmit: nincsen benne semmi - muzsika. Az Apponyiénak a végén erős dolgok vannak; szerencsére azonban olyan hosszú, hogy mire őfelsége odáig olvassa - el méltóztatik aludni.
Puhul a szélsőbal, puhul és hanyatlik!
Nemhiába kürtölte a fáma, hogy volnának köztök feles számmal olyanok is, akik, hahogy nem restellnék, készek volnának bemenni - uram bocsá! - még a delegációba is elismerni az átkos közösügyet.
Mi lesz a hazából, hogyha így haladunk!
Haj, hol vagy jó Csatár, bömbölő szavaddal, hogy megragadnád a miniszteri székek lábait, Sámsonkint megráznád sorra valamennyit, hogy csak úgy recsegne székláb, miniszteri oldalborda, s vernéd agyon hatalmas állkapcsoddal az egész mamelukhadat, miközben egyéni szíveddel imádnád az hazát!
Haraszti, Haraszti, téged otthon maraszti, és most a szélbal, mely hűtlenül elejtett, beláthatja nélküled való tehetetlenségét, - haj, de későn, későn! Utólagos bánat téged föl nem támaszti.
És te Józsep, jó Madarász Józsep, nem látod-é, hogy vergődik pártod? Miért nem ocsúdsz fel, hogy - mint Dávid király Saulba - lelket vernél bele zengő szózatoddal, és gyújtanád lángra a vizenyős kebleket enközvéleményed zsarátnoktüzével?
Nem jó dolog lesz ebből, meglássátok, ha már a szélsőbal is elalszik.
Második napja virradt föl ma a válaszfölirati vitának. És a honatyák még kevesebb számban jelentek meg, mint a tegnapi napon. Pedig maholnap kifüggesztik a folyosó falán lógó jól ismert táblára, hogy a képviselő urak szeptember-csonka, de október-teljes hónapjára fölvehetik a napidíjakat és az első félesztendei házbért, kerekszám 599 frt 50 krajcárokat, mert a gazdasági bizottság már megjavasolta és a t. Ház már meg is szavazta.
Hát már ez sem elég csáberő, hogy behúzzon a törvényhozásba? Mi lesz így a világból?
Szűzbeszédet is lehet hallani. Krisztinkovich Ede követte el a szélső baloldal legszéléről. Szép magyaros alak, magyar atillában, egészséges arccal és olyan termettel, mint a régi jó táblabíráké.
Beszéde is azonszerinti volt. Nagy szép igazságok, nagy körvonalakban, amiket élvezni kevés ember tud már a finom disztinkciók, szuppozitumok és konklúziók elnyavigásodott korszakában. Osszákat halmozott Pelionra, mint hajdan a titánok; de mit ér, nem ártott vele a közösügyes szirtek hasadékaiba magokat bevett egereknek. Nagyon is nagy volt hozzájuk képest a támadó fegyver. Macska kell azoknak, nem tigris.
Polit szólt utána, egészen megsemmisítvén - Mileticset.
Ez a Polit különben nem mindennapi ész. Egészséges agyvelő rejtőzik a mögött a rézkeretű binokli mögött. S ha szíve oly rendben van, mint az agyveleje, lehet még az a mi emberünk.
Kiürítését hangsúlyozta Boszniának s azt mondá, hogy azt joggal követelheti minden signatarius hatalom, mert monarchiánk a föltételt, mely alatt az okkupáció neki megengedtetett, nem teljesíti. A bosnyák adminisztrációnál nincsen kerek e világon infámisabb, egy veréb sincs megelégedve vele egész Boszniában s óhajtja vissza a törököt.
Beszélt nemzetiségekről, beszélt az 1848 előtti boldog világról szép Magyarországon, beszélt Fiuméról, - iván vizeket számos poharakkal.
Érdekes volt, mikor leleplezte, hogy Bedekovich Kálmán, a magyar kormány tagja, a horvát miniszter, egy zágrábi országgyűlésen tűzzel erősíté, hogy »Fiume a horvátoké«.
Igaz, hogy még akkor nem volt miniszter.
A legérdekesebb volt beszédének az a része, ahol fölvetette a kérdést, hogy hát kit is képvisel tulajdonképpen az országgyűlési többség? - Az tény, hogy nemzetiségi kerületekből regrutázza magát, mert a tiszta magyar kerületek mamelukot nem, de tiszta szívű szélsőbaliakat választanak. Igen, de a nemzetiségi kerületekből került kormánypártiak a nemzetiségieket nem képviselik, mert azt mondják, hogy ők a magyarokat képviselik; a magyarokat ismét nem képviselik, mert azokat az általuk választott szélsőbaliak képviselik. Kit képvisel tehát a kormánypárti többség? - Senkit.
És ebben, bizony no, igaza van.
Polit beszéde alatt Miletics több ízben tűzbe jött s bozontos fejével, kinyújtott kezével csinálta Polit szavaihoz az akciót. Mikor pedig Polit az utolsó pohár vizet is megitta és leült: elismerő taps hangzott föl háta mögül.
A Miletics két tenyere volt.
Ez aztán az önzetlenség: nem törődni vele, hogy egészen elhomályosították, megsemmisítették.
Szalay Imre szólt Polit Mihály után.
- No, a szélső balnak ma szerencsétlen napja lesz - jegyzé meg egy habarék.
Felsült azonban.
Szalay Imre ma kivételesen - nem múlta felül magát.
Mondott nehány jó dolgot is. Nevezetesen mikor Politnak válaszolt, aki panaszkodott, hogy a fajgyűlölet mily tűrhetetlenné tette az életet, mely azelőtt Magyarországon oly paradicsomi volt, mióta 48-ban lángra gyúlt s elhamvasztott falvakat, városokat, úgyhogy őneki is menekülni kellett innen - Bécsbe.
- Hát miért nem ragadtak fegyvert - mondá Szalay - 48-ban a szerbek is, mint mi? Nem volt szükség menekülni Bécsbe, fölkelhettek volna, mihozzánk hasonlóan, annak az alkotmánynak védelmére, mely szabadságot, testvériséget s olyan paradicsomi életet biztosított nekünk is, nekik is, hogy Polit még ma is érzékeny szívvel gondol reá?
- Ez jól volt mondva, Imrus!
Tisza Kálmánnak rendesen szerencsés napja van, ha nemzetiségi képviselő után beszél. Ma is nagy triumfusokat nyert Polit fölött, kapott is helyeslést, és roppant elégedett volt önmagával, mint aki jól végezte dolgát s megalapította Magyarország jövőjét egy másik ezredévre.
Úgy tesz, mint a gyermekek abban a játékban, melynek neve: »add tovább!«
Elpáholják Bécsben, hogy csak úgy puffog. Kapja magát, hazajön s ő maga részéről elpáholja Politot vagy Mileticset, büszkén tekint körül, mintha ő most már nem lett volna megverve.
Ahelyett, hogy annak adná vissza az ütleget, akitől kapta.
Irtóztató népség az az újságíró. Mindenben gáncsot keres, semmi nem tetszik neki. Olyan, mint az a találós mese a láncról, ha fölveszem is sír, ha leteszem is sír.
No, például: régi dolog, hogy »interdum magnus dormitat Homerus«. De hát nem malicia-e ebből azt következtetni, hogy az öreg Homér rossz poéta, nincs benne költői véna?
Hát hogy a mi jó képviselőházunk egy kicsikét elszundikált - az igaz, hogy mindjárt az első üléseken; hát nem azt sütötte-e ki ebből a tüneményből az újságíró-had, hogy jaj, vége az országnak, a nemzet képviselőiben semmi vér, efelől akár kihúzza alólunk a pokrócot a német, mint valami pokrócot. Szerencsére itt vagyunk mi tollasok, hogy másodízben is megmentsük a Capitoliumot.
Ma aztán kiderült, hogy rágalom volt, amit a képviselőház elernyedéséről, unottságáról, blazirtságáról összefirkáltunk, rút rágalom. Van itt vér, van itt tűz, akár egy fia-vulkánban. A régi »tigrisek« nem nagy számmal vannak ugyan már meg, de az új succrescentia se nyúl ám!
Azzal indult neki az ülés, hogy fölolvasták a gazdasági bizottság jelentését. Már ez is jó vért szült. Mint ahogy tapasztalt hadvezérek tanúsága szerint mindig jó vért szül csata előtt a dupla-lénung kiosztása
Következett Szeniczey Ödön fölesküvése mentelmi bizottsági tagnak, a ház ünnepélyes felállása között. És nem akadt Lendl, aki az eskünek érvényét kétségbe merte volna vonni. Úgy látszik, hogy ez csak a királyi eskük privilégiuma.
Aztán jött a szavazójegyek beadása még egy igazoló bizottsági tagra, elkésett utójátéka a ház alakulási szertartásainak. Bizony unalmas mulatság, mikor jobb is akad. Mint mikor a maródikat pakolják szekérre és indítják útnak a már elvonult regiment után.
Csak most indult meg a válaszfelirati vita.
Elsőnek hajnalarcú Urváry rontott neki, Csáktornyának a Pesti Napló szerény beismerése szerint is nagy lelkesedéssel megválasztott képviselője, ki valami másfélezer szavazattöbbséggel verte agyon Frici bárót, úgyhogy alig tudták annyira összeragasztani szétmállott tagjait valahol Bács megyében, hogy mégis kikerüljön belőle egy hosszú derekú mameluk.
Tehát Urváry volt az első szónok. Szelíd, mosolygó ártatlanság, kit ugyan a Pesti Napló rebellisei rabszolgakereskedőnek rágalmaznak, de akinek szép piros arcára, szende szakállára elég egy pillantást vetni, hogy felismerjük benne a hamisítatlan jámborságot, mely a légynek is fél véteni.
Hogy kerülhetett ez az ellenzéki padokra?
Furcsa! Hát a Pesti Napló útján. Az vitte bele. A rossz világ legalább azt beszéli. Addig olvasta a lapját - mert hát tudnivaló, hogy ő a szerkesztője -, míg egy szép hajnalon csak arra ébredt föl, hogy nini, hisz ő ellenzéki. S annyira megtetszett magának ebben az új kiadásban, hogy kapta magát, - Kossuthhoz is elment s minden Iratait megvásárolta az Athenaeumnak.
És most ott ül az ellenzéki sorban. Az igaz, hogy még most csak egy »mérsékelt« pad szélén - mert egyszerre csak ki nem fordulhat az ember a bőréből -, de azon a szélén, mely nem a kormánypárt, de a szélsőbal felé néz. Csak egy kis utca választja el tőle, ami Rubikonnak nagyon is - keskeny árok.
De azért, mikor fölállt; minden ember azzal a gondolattal fordítá rá szemét, hogy ez ugyan nem nagy kárt fog tenni Tisza Kálmánban.
Nem-e? De csak hallottátok volna!
Úgy megpergett az a máskor bizony néha akadozó nyelve, mint a jégeső. Csakúgy pattogott a miniszteri asztalon.
Micsoda? Még hogy megfogyott a közjogi ellenzék? Ez először is nem áll. Igenis, megfogyott akkor, mikor Tisza Kálmán beadta a derekát, átvándorolván az egész táborával. De ha ez érdem: akkor ez az érdem a Deák-párté, aki befogadta, nem a Tiszáé, akinek megadta magát kényre-kegyre, ami bizony sehol, soha nem volt nagy vitézség.
Sohase hittük volna, hogy ez a szelídség úgy oda tud valakit teremteni.
Beszéde alatt két nem érdektelen közbeszólás történt.
A szélső pad soraira mutatva, kérdé:
- Hát ez fogyott volna meg? Nézze a miniszterelnök úr ezt a nagy - fekete sereget!
Amire a szélsőbalról belemordult egy agg szakáll:
- Az a hiba, hogy nagyobb a - sárga-fekete.
Mondott bókot néhány volt Deák-párti miniszternek. A többi közt Trefortra azt mondá, hogy érdemeit, amelyeket a kultúra emelése körül szerzett, a mai kornál több elismeréssel fogják emlegetni a mai kor utódai.
- Az ám a Kégli Gyuri utódai - szólt közbe egy szélsőbali.
Szűzbeszéd következett az Urváryéra. Éspedig a jobboldalról. A Dobránszky Péteré.
Huj, de perfekt mameluk mindjárt prima intrádára is! Hová fog ez jutni, ha még - fejlik!
Illojális hanggal vádolta a mérsékelt ellenzék fölirati javaslatát! Hallott már ilyet valaha a világ?
Még hogy illojális hang, annál a pártnál, mely oly ritka sikerrel versenyez a kormánypárttal a trón előtti derékhajlongásban.
És mit vetett a szemére?
Azt a passzust, mely azt mondja, hogy a király jóindulata a nemzet bizalmát a trón iránt még fokozhatja.
Hát csak olyan bizodalommal van az ellenzék a trón iránt, hogy az még fokozható? Ez illojalitás.
- E'meg bolond beszéd - mondá Szalay, s Imrusnak megint igaza volt.
De mégis kezet sietett szorítani vele - Tibád Antal.
Most rukkolt elő Verhovay.
A katonai brutalitásokról beszélt s a sajtó hangjáról, melyet Jókai megrovólag említett beszédében.
Tűzzel, hévvel, indulatosan beszélt, amit még fokozott a sok közbeszólás. Láttuk Verhovayt, az igazi Verhovayt, aki a maga valójában ma mutatta be magát: először a tisztelt házban.
Volt is rá fölháborodás, zajgás. Kezdett a ház tűzbe jönni.
- Ez aztán jól odamondogat - jegyzé meg valaki az elnöki szék alatt.
- Könnyű neki - viszonzá a másik -, mikor tudja, hogy őt még agyonlőni se sikerül.
Utána Madarász Jenő, ezután Mocsáry szólt, s ezzel övé lett a mai nap.
Hatásosabb beszédet még nem mondtak az országgyűlésen, de még ő se mondott parlamenti egész pályája alatt. Átgondolta jól s rámutatott oly momentumokra, melyek fölött őnélküle alkalmasint elsiklottak volna a pártok. Pedig bizony veszedelem lett volna. - Mert, hogy mint az a Határőrvidékkel történt, országrészek bekebelezéséről, kikerekítéséről, rendezéséről a törvényhozás megkerülésével, annak háta mögött, pátensekkel rendelkezzenek, az mégse férhet össze az alkotmánnyal, melynek őrködni kell az ország érdekei fölött, amelyek között pedig az ország területi integritásának kérdése mindenekfölött áll. És rendelkezzék ne is a magyar király, hanem az osztrák császár, kinek ebbeli minőségében Magyarország területeihez, országrészeihez semmi köze.
Felhozta a közigazgatási reform kérdését, rámutatván, hogy a kormány által tervezett experimentálás nem más viviszekciónál; fölemlítette a nemzetiségi kérdést, abszurdumnak mondván, hogy mi Ausztria egységesítési törekvéseivel szemben sikeresen csinálhassunk frontot hadi lábra állva saját nemzetiségeinkkel, s élesen illusztrálta viszonyunkat a közös hadsereggel szemben.
Péchy Tamás elnök nem is állhatta meg, hogy bele ne szóljon. Nem járja, úgymond, egy törvény által elismert intézményt, mint a közöshadsereg, a »nemzet nyakán hurok«-nak nevezni.
- Hisz ez a Tisza Kálmán frázisa a 75 előtti időkből - harsogá Csanády.
Tisza Kálmán felelt végül, ami azt jelenti, hogy az előtte szólók »mondtak valamit«.
De bizony őexcellenciája ezúttal gyenge volt. Hacsak azt nem vesszük beszédében erősnek, hogy »boszorkányok nincsenek«.
Vége felé jár a válaszfelirati vita. A tisztelt házból kifogyott a lehelet. A szónok urak részint elmondtak mindent, ami a négy válaszföliratra elmondanivaló eszökbe jutott, részint, ha ezen fölül is jutott még valami eszükbe, olyannak találták, amit nem tartottak érdemesnek elmondani.
Ha még Irányi Dániel neve nem állna ott a jegyzői kis fekete táblán, hogy a hétfői ülésben elmondja ő is amit előadni még szükségesnek ítélt, a mai nappal kimerült volna a szent buzgalom.
Négy szónok beszélt s ezek közt csak egy volt olyan, amelynek hangja ismeretes a ház előtt. A másik három egytől egyig szűzbeszéd. Három újonc esett át a krízisen egy ajtónyitásra.
Érdekes volna egyszer úgy leírni annak a fiatal embernek a lelki állapotát, aki épp elmondani készül első beszédét egy olyan publikum előtt, melynek véleményére sokat kell adnia, mely imponál neki s melyről tudja, hogy attól, hogyan fogadja e közönség első felszólalását, mennyi sok függ jövő pályájára.
Hát biz az izgatottság ily körülmények között nagyon megfogható, kivált nálunk, a mi parlamentünkben, ahol oly sokan vannak, akik gyönyörködni szeretnek a kezdő szónok kínos gyötrelmeiben. Odaállnak eléje, szemébe nevetnek s mindenféle arcfintorral, elvető taglejtéssel, olykor hangos nevetéssel hozzák szegénynek tudomására magas kritikájukat.
Biz ez valamivel más állapot, mint Melanchtonként - káposztafejeknek predikálni, noha a mi parlamentünkben is annyi a »Kohlkopf«, hogy még tán a »Kahlkopf« se több. Pedig ez ugyan szép numerus.
Hát ha még a szónok úgy az ülés végére marad, amikor aztán azon az egész hosszú időn keresztül nyúlik halálos kínszenvedése. Hogy rezdül meg minden neszre, hogyan néz körül kérdő tekintettel, nem szólította-e még a jegyző. Hányszor jut eszébe ilyenkor a csizmadiainas felsóhajtása: »Istenem, bár csak már meg volnék verve!« Pedig még nem is bizonyos, hogy el fogja törni a bögrét. Hátha nem?
Ilyen halálos kínt állhattak ki ma a szűzszónokok. Mielőtt még rájok került volna a sor, a ház a horvát testvéreket osztotta be a bizottságokba cédulaszavazással.
Hosszadalmas munka pedig. Négyszáznegyven képviselő névsorát kétszer végighallgatni s elnézni, hogyan masiroz revue-t a tisztelt ház az ember előtt, mint a generális előtt egy sereg egzercírozni még nem tudó katona.
Ilyenkor nyílik a legjobb alkalom megismerkedni a ház tagjaival. Akinek a nevét felolvassák, megjelen a ház asztalánál s beadja céduláját, mintha csak bemutatná magát a nemes kompániának.
Nem lehet mondani, hogy ez az átvonulás olyan minden érdek nélkül való. Hisz ilyenkor történik meg, hogy a jegyző elkiáltja, hogy: Móricz Károly.
Móricz Károly pedig éppen diskurál a szomszédjával; hirtelen összerezzen neve hallására, nem tudja magát egyszerre tájékozni, miért hívják, s a legjobb lélekkel mondja, hogy »Igen«!
Azt hitte szavazni kell. S ha szavazni kell, hogy szavazna mással, mint »igen«-nel, aki Móricz.
Mert tudni kell, hogy ő Móricz Pál gazdának az édes testvére. Jó, hogy olyan hiteles személy, mint a ház jegyzője tanúskodik ezen minéműsége mellett; mert bizony nehéz elhinni. Palya olyan, mint O, Kari meg olyan, mint az I.
Pali bátyó, ez a testvéri osztály aligha volt igazságos.
Göndöcs Benedeket is érdekes látni, mikor cédulával szavazni elégördül a hátulsó padokból.
Mintha az Úrasztalához járulna, olyan áhítattal járul a ház asztalához s szép illedelmes pukkedlit csinál Regele papírskatulyájának, mialatt szavazatával áldoz, mintha az volna az oltáriszentség.
Nemhiába újonc még a szent atyus.
No, de végre a szavazó is elfogy, akármennyi legyen, s jön a napirend után másik tárgya: a szűzbeszédek.
Nem történt semmi baj. Sőt inkább!
Hiszen mind a három legény a szélső baloldalról került ki, ahol egyik fődogma az, hogy megijedni nem szabad. Aki fél, menjen oda, ahol többedmagával lehet.
Ónody Géza vágta ki elsőnek a rezet. Csinos fiatal ember, aki bizony korjegyző is lehetett volna tán, ha van egy kis protekciója odaát.
Elég folyékonyan és elfogulatlanul beszélt, s amit elmondott is, tisztességgel megjárta első beszédnek.
Utána Zay szólt, kit úgy mondanak, akik kedveskedni akarnak neki, hogy Czáj. Levén ő bakszász, akinek a magyar ortografiát németül ejteni politikai hitágazat, nehogy csonkulást szenvedjen a nagy németbirodalmi egység.
S amikor ennyit mondunk, azt hisszük, hű kivonatát adtuk beszédének, mely hosszú volt, mint a Nibelung-ének és száraz, mint a Pumpernickel.
Polónyi Géza, Szolnok képviselője mennydörgött ezután. Hatalmas orgánum, statura is hozzá s kitűnően érti pártjának már-már feledésbe ment őseredeti dialektusát. Tiszának arra a passzusára, hogy »hiszi Istent, hogy a közjogi ellenzék sohase nő akkorára, mint a fúzió előtt volt« - azzal felelt be, hogy melyik Istent gondolja Tisza? Mert ha a magyarok Istenét: akkor az a felfohászkodása nem ér föl odáig. Valószínű hát, hogy a szélsőbal növekedésének megakadályozására az »osztrák--magyar Istent« kell majd lehúznia a lábánál fogva.
Mezei Ernő fejezte be ma a vitát egy igazán szépen átgondolt, tartalmas beszéddel. Sikerült lekötnie vele az ellentábort is, melynek arcáról mindinkább eltűnt a gúnyos mosoly, mellyel kezdetben fogadta. Ez egy komoly, méltóságteljes, eszmékben és érvekben egyaránt gazdag parlamenti beszéd volt, mely megalapította a szélsőbal ez évek óta egyik legjobb publicistájának hitelét a szónoklat terén is.
A függetlenségi párt gratulálhat magának, hogy e szép tehetséget a parlamentbe behoznia sikerült.
- okt. 17.
A mai nappal berekesztődött a válaszfelirati vita. Szólásra a múlt szombati ülésen már csak az egy Irányi volt följegyezve, s azt hittük, hogy rajta kívül nem szólván senki, a zárbeszédeknek is ma lesz vége.
Azonban nem úgy lett.
Közvetlen ajtózárás előtt meggondolták magukat még néhányan s felmerülének az ismeretlenség habjaiból, hogy megörökítsék nevüket a diáriumban. Kapocsányi és Berzeviczy voltak a bátor férfiak, kik a kormánypárt néma hallgatását megtörék s vitézül sorakoztak Dobránszky mellé, így válván valóvá, hogy tres faciunt collegium, máskülönben Tisza Kálmán és a bizottsági előadó bizony még magukra maradtak volna az első nagy vitában.
Szilágyi Dezső volt az utolsó szónok az ellenzéki táborból, de azért az utolsó szó nem az övé volt, hanem Tisza Kálmáné, ki egymaga három ízben sütötte el a nagy ágyút az egy hétig tartó ütközetben.
De hát tartsunk rendet, mert nemcsak Pösner Károly Lajos tartja ám, hogy a rerum anima - az ordo.
Tehát Irányi beszélt.
Az ő fölszólalása a házban mindig esemény. Figyelemmel, sőt azzal a bizonyos tisztelettel hallgatják azok is, akik tudják, hogy rájuk nézve nem kellemes dolgokat fognak hallani, melyet nem szokás megtagadnunk attól, akiről tudjuk, hogy mély meggyőződésből, nagy igazságszeretettel s ahhoz még szépen is beszél.
Mai beszéde is az ő saját képére vala megteremtve. Hallottuk a magyar Catót, ki a respublika süllyedő erkölcse fölött megtépi kebelét; láttuk Dániel prófétát, aki az oroszlánok barlangjában is ostorozója marad a gonoszságnak.
Nem vette ő sorba a trónbeszéd és a többségi válaszfelirat pontjait. Azt elvégezték helyette mások. Másról beszélt, arról az erkölcsről, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbed.
Bizony, napirenden inkább levő tárgyat alig találhatott volna. Mindenki érzi, mindenki látja, hallja, tapasztalja a régi jó patriarchális erények eltünedezését, a világi hiúság beharapódzását, s a tántorgó társadalmat, mely a régi alapot kirúgva maga alól, újat, szilárdat nem találva már-már bukni készül.
A választási visszaélések festésével kezdte beszédét, melyeket a kormány ha tán el el nem követett is, de nem is ellenzett komolyan, s midőn megtörténtek, büntetésükről nem gondoskodott. Midőn felemlíté, hogy egy esetben, midőn az evidens visszaélések megtorlására vizsgálat indíttatott, azt királyi kegyelem útján beszüntette, - felzúgott a baloldalról e név: »Wodianer«.
És itt legyen szabad egy már-már feledésbe ment epizódot fölemlítenünk, mely valóban megérdemli, hogy a választások krónikájában megmaradjon.
A kis Tornában volt a választás. Két ember állott szemben egymással, Lükő Géza, aki csak a közélet terén szerzett érdemeiben, és Wodianer Béla báró, aki pénzben volt gazdag.
Nagy érdeklődéssel kísértük e választás lefolyását, nem levén közönyös, hogy a két érdem közül melyik hát az, mely a másikon diadalmaskodni van hivatva először csak ebben a kerületben, de lehet, hogy majd a többiben is.
Tudtuk, hogy a pénz hatalmas mozgásba hozatott. Duzzadt tárcákkal jártak faluról falura a Wodianer megbízottjai. És vásárolták a lelkeket, ki amennyire taksálta magát.
Így jutottak el Almás községébe. Ott már várták. Erős ellenzéki község volt, annál nagyobb volt hát a meglepetésük, mikor oly hangulatban találták, mély - üzleti nyelven szólva - szerfölött kulánsnak mutatkozott.
De szerfölött drágák voltak a szavazatok. A bíró 100, a többi 50 forint. Borsos biz ez, de ha már benne vagyunk! Azután akinek olyan gazdag papája van!
Meg lőn az alku. Nem is volt titok, s a szegény embereket még megróni is nehéz volt érte, hiszen 50 frt-ot mikor lát az a szegény nép egy csomóban. Aztán bedobják neki az ablakon s nem kívánnak érte egyebet, mint azt, hogy ha szavazni megy »Wodianer«-t mondjon a megszokott »Lükő« helyett. Ha ily csekély szolgálatért valaki egy ötvenest kaphat, miért ne fogadná el? Családjának tartozik vele, mert azon a pénzen egy tehenet vehet, amiről pedig a szegény ember azt mondja, hogy olyan kenyér, melyből mindennap eszünk, mégis egész.
Jött a választási nap. Következett Almás községe. Odajárultak a szavazóasztalhoz, legelöl a bíró. No, most mi lesz?
A bíró, amint előszólítják, odalép az elnök elé és ott motoszkálván a mándlija zsebében, előhúz belőle egy zsíros bugyellárist, kivesz belőle egy százast s odateszi az elnök elé.
- Mit akar kend ezzel? - kérdi az elnök.
- Hát könyörgöm, ezt az izét nekem a Wodianer zsidaja adta, hogy szavazzak az urára. Elfogadtam, mint ahogy elfogadták a többi atyafiak is, csak hogy szabaduljunk tőle; most meg aztán idehoztuk, mert mi tűrés-tagadás, nem tiszta dolog ez, és mi csak azt mondjuk, hogy éljen Lükő Géza!
És aztán sorra lerakta a bankóját valamennyi s mindenik azt mondta, hogy éljen Lükő.
Ha a nép erkölcsét kísértetbe hozni bűn, akkor az ilyen népet kísérteni meg kétszeresen az.
Amit Irányi a választási visszaélésekről s általában a korrupcióról mondott, nagyon megszívlelendő dolog, ott kivált, ahonnan a nép a példát veszi.
Fogott-e rajtok az igaz szó? Annyi bizonyos, hogy a beszéd hatása alatt mintha komoly megilletődést, magábaszállást vagy ahhoz hasonlót vettünk volna észre az arcokon.
No, nem tartott sokáig, az is igaz.
Kapocsányi Mór szólalt meg Irányi után, a jobboldal legutolsó padjából. Keveset beszélt és mondott is. Polittal polemizált s azt hitte, ez elég elhitetni, hogy politizált.
Sokkal figyelemreméltóbb volt a Berzeviczy beszéde. Értelmes, kifejező arc, rokonszenves megjelenés. Szépen, folyékonyan s nem minden dialektus nélkül beszélt. Máris gyakorlott szónoknak s gondolkozó politikusnak mutatta be magát. Sorra vette az ellenzéki föliratokat, majd meg az előtte szólók egyes állítására tette meg észrevételeit, ami legkönnyebb módja ugyan a szónoklatnak, de szoktatónak elég is, ha sikerül. Az első fellépéséből következtetve a kormánypárton nemcsak numerálni foghat, kivált, ha még időnek előtte el nem oszlatják azt a jóhiszeműségét, mellyel beszédét berekeszté: »mi keveset ígérünk, de azt meg tudjuk tartani.«
No, meglássuk.
Szilágyi Dezsőnek nem volt nehéz az előtte szóló állításait cáfolgatni. Szépen beszélt, azzal a rutinnal és szóbőséggel, melynek nem találni párját a mai parlamentben. A trónbeszéd semmitmondó voltát illusztrálta éles dialektikával s legalább általánosságban határozott irányokat és vezéreszméket jelző programot követelt a kormánytól.
A hosszú beszédet figyelemmel s az ellenzék többszörös helyesléssel kísérte. Kivált, ahol a trónbeszédben helyreállottnak mondott államháztartási rendről beszélt, kombinálva a miniszterelnök azon emlékeztetésével, hogy volt ám idő, mikor nem tudtuk, egy 24 óra múlva tudjuk-e az államhivatalnokokat fizetni? Eszerint hát, a »helyreállott rend« alatt azt akarja értetni a kormány, hogy ma már tudjuk fizetni. De ez még messze van attól, amit a nemzet vár, a bevételek és kiadások egyensúlyba hozatalától.
A közigazgatási reformok terén ígért experimentumokra is szerencsés megjegyzése volt. Aki bevallja, úgymond, hogy kísérletet akar tenni, bevallja vele azt, hogy a követendő útra meggyőződése nincs.
Tisza az erős támadásokkal szemben, melyek ma ellene intéztettek, nem veszté el fejét. Pedig nehéz helyzete volt. Visszavágott és négyszer talált.
Hiába, Tisza Kálmánról régi dolog, hogy elmondhatni, amit Arany János mond a »Jóka ördögé«-ben, hogy: »Érti a hat-vágást Judit asszony, nyelvvel.«
- okt. 18.
Az első nagy ütközet tehát megesett a pártok között.
Az utolsó nagy összecsapás előzte meg, egy felől Jókai Mór és Tisza Kálmán, másfelől Helfy Ignác és Apponyi Albert között.
Jókai Mór, mint a válaszfelirati bizottsági javaslat előadója, kit a vita folyamában gyengélkedése visszatartott a megjelenéstől, ma berukkolt s oly támadást intézett a két ellenzék ellen, akárcsak egy - egészséges ember.
Beszéde, mellyel a vitát bevezette, szelíd volt, sőt szentimentális. Igyekezett nagyon csendesen bánni el az ellenféllel, úgyhogy simogatásnak vegye még ami benne ütleg is.
Pedig hát taktika volt az egész. Arra volt szánva, hogy hasonló szelídségre hangolja az ellenzéket. Ami sikerült is.
Most azonban, mikor már csak az indítványtevőknek lehetett szólni, s nem kellett félni, hogy ellene indulhat az egész ellentábor, - elővette legmérgesebb nyilait és lövöldözött velök, mint a haragvó Apollo. Nem hiába istene a poetáknak, de jó mintául is szolgált.
Hogyne szeretné, úgymond, a magyar ember az osztrák katonát, mikor egy város sem folyamodott, hogy vigyék el belőle a garnizont. Aztán milyen szép egyetértésben táboroz együtt a nagy hadgyakorlatokon a katonai és a fegyverben szolgáló polgár: a honvéd-tisztikar.
Amire aztán valaki azt jegyezte meg, hogy hiszen fegyverszünet idején a muszka tisztek is átjártak a honvédekhez egy-egy barátságos kvaterkára. Ami pedig a garnizont illeti, hát annak elviteleért nem azért nem folyamodnak a városok, mert szeretik az osztrák katonát, de mert a katona pénzt hoz a városba.
Aztán a hadügyminiszter is kijelentette, hogy óhajtja a jó egyetértést polgár és katona közt. Hát azt el is hisszük; mert ugyan mi lenne, ha egyszer a polgárok egy szép este fölkerekednének mindenütt, hogy megfojtsák a katonát, mielőtt tömegekbe sorakozhatik. Bizony meg bírnák tenni puszta kézzel is, ha egyéb is nem tartaná vissza, mint a félelem.
Elmondta, hogy Sennyeynek nem kell a külön vámterület; hogy a szélsőbal a nép érdekeivel nem törődik: lám, most sem törődik vele, elönti-e a Tiszavölgyet az árvíz (holott ismerünk szélsőbali képviselőt, aki a legnagyobb veszély idején a gáton hált s a minisztert is levitte magával, hogy az is lássa, miről van szó), hogy a nőiparegylet tárlata norinbergi áruk kiállítása volt és hogy a véderő törvény tíz évre szól, - ami mind azt mutatja, hogy koszorús költőnk mily alaposan informáltatta magát azokról a dolgokról, amikről ítéletet mondott.
- Mindent megtettem a választás körül, amit megtehettem - mondá Jókai.
- Háromszor buktam - tevé hozzá Géza bátyó a szélbalon, ki sokatmondó észrevételeiről nevezetes.
Ő is kikelt az etetés-itatás ellen, ő is kárhoztatja azt.
- Hát Szarvas? - hangzott a közbeszólás.
- Ugyan hagyjátok el - mondá Jókai csendesen, hogy meg ne hallják a gyorsírók -, ti is csak úgy ettetek-ittatok, mint mi.
Aztán fogadást ajánlt Irányinak, hogy írjanak törvényjavaslatot a választási visszaélések ellen, s amelyiké szigorúbb lesz, azt írják alá mind a ketten.
Irányi elvető mozdulattal mondá:
- A törvény jó, de nem hajtják végre.
Nagy vádat emelt Jókai az erdélyi szélbaliak ellen: azt, hogy az intranzigens románokkal cimboráltak.
- Rágalom, hazugság! - hangzott föl a baloldalról. S Helfy később betelelt neki azzal a ténnyel, hogy egyetlen intranzigens román lépett föl a választások alatt, azt is megbuktatta, nem ám a kormánypárt, de a szélsőbal.
Így paktált a szélbal a románokkal.
Arra a logikára, amit Jókai a mérsékelt ellenzéknek imputált, hogy a kormánypárt ismerteti közigazgatási rendszerét, ott tehát nincs, a mérsékelt ellenzék meg nem ismerteti, ott tehát van rendszer. Még az öreg Somssich Pál is azt mondta:
- No, ez már aztán igazán bolond beszéd.
Jókai beszéde különben ragyogó volt, és szikrázó az élctől, mint mindig, de minden mértéken fölül igazságtalan, úgyhogy olykor még maga Tisza Kálmán is összerezzent tőle, gondolva magában: Ments meg Isten túlbuzgó jóbarátaimtól.
Helfy mindenekelőtt visszautasítá a Jókai vádjait az árvíz és a románokkal cimborálás tárgyában, s arra, hogy Tisza Kálmán hat évi működése program, azt mondta, hogy meglehet, hogy az, de ennél rosszabb programot Tisza ugyan nem adhatott.
Ha a gazdasági kiegyezés eredményét, ha a bosnyák okkupációt - kormányzata e gyönyörűséges eredményeit - programként hangsúlyozta volna mindjárt kezdetben, még a jobboldalon se találta volna meg a többséget az ily program pártolására. Úgy vitte bele pártját alattomosan.
Érzékenyen érintette Tiszát annak felemlítése, hogy mindig megragadja az alkalmat bántani elődeit. Így most bántja Kerkápolyt, akinek a jobboldal tapsolt akkor, mikor a szélsőbal megtámadta, s most ugyanaz a jobboldal tapsolja Tiszát, amiért azt bántja, akit ők akkor szintén így tapsoltak. Bizonyosan tapsolni fognak ezek a jó urak akkor is, ha majd Tisza Kálmánt bántja az utódja.
Fölhozott Helfy - az ifjú Berzeviczyre vonatkoztatva - egy Deák-adomát is, arról a fáklyászenéről, amit az ifjúság az öregúrnak adott, mely alkalommal az ifjúság szónoka biztosítá, hogy ők mind Deák-pártiak. »Hej, mi lesz belőletek, ha majd megvénültök, ha már ily ifjan Deák-pártiak vagytok!« - mondá a jó öreg. Mi lesz az ifjú Berzeviczyből is, ha már most is olyan jó mameluk, vén korára?
Furcsa, hát k. k. Hofrat.
Jókainak arra a vádjára, hogy a szélsőbal helyi érdekek legyezgetésével korteskedik, emlékeztette Jókait, hogy neki tán nem kellene szellőztetni azt a pontot. Vagy tán elfeledte, mit mondott a szarvasiaknak? Azt, hogy »válasszanak az urak: vagy Móricz Pál árvíz nélkül, vagy Herman Ottó dupla árvízzel«.
A vesztegetés csúnya dolog. De ha egy magánember veszteget, legalább a magáéból veszteget. De a miniszterek az országból ígértetnek embereikkel Zalaegerszegnek iskolát, Sopronynak főreáltanodát, Debrecennek, Nagyváradnak királyi táblát stb.
Ez ellen ugyan mind Trefort, mind Tisza tiltakozott, de Helfy fönntartá vádját, mint aki tulajdon füleivel hallotta.
A Tisza tiltakozása érdekes volt. Tiltakozom - úgymond - az ellen, hogy királyi táblát ígértem volna Debrecennek is, Nagyváradnak is, mert ezzel olyat ígértem volna, amiről tudom, hogy meg nem tarthatom.
Csanády bá' közbeszólt:
- Mondott ő már ilyet többször is.
Nagyvárad és Debrecen pedig Tisza nyilatkozata után azt az egyet biztosra vehetik, hogy a kilátásba helyezett királyi táblát egyikük - nem kapja meg.
Apponyi beszéde szépen átgondolt, hatással előadott beszéd volt. Jókai »alaposságát« illusztrálta mindenekelőtt, s aztán megmagyarázta Tiszának, hogy mi az a kísérlet? Azzal a kétellyel fogni valamibe, hogy hátha nem sikerül.
Szép része volt beszédének az átalakulási korszakok vezérlő államférfiairól, kik csak egy eszmét képviselhetnek, nem pedig oly alternativát, hogy az eszmének az ellenkezője is éppoly vezéreszméjök lehet, esetleg. Kimutatta, mily jezsuitamódra jár el Tisza a közvéleménnyel szemben, mely iránt az államférfi őszinteséggel tartozik, midőn úgy állítja föl céljait, hogy a municipálisták és a centrálisták is a maguk emberének tarthassák.
Szerencsésen kulminált a beszéd a hivatalos visszaélésekről szóló részében.
Nem is állhatta meg Tisza szó nélkül. Fölszólalt e vitában negyedszer, éspedig »személyes kérdésben és félreértett szavai helyreigazítása végett«, mely cím minden képviselőnek megadja a szólásjogot.
Beszédjének eleje mentegetődzés, vége rabulisztikus kortesbeszéd. Amint tegnapi beszédéből megtanulhattuk azt, hogy Tisza nem lesz hajlandó lemondani, még ha leszavaznák is »holmi csekély jelentőségű kérdésben« (melyeknek csekély vagy nem csekély voltát persze esetleg ő ítéli meg), úgy megtanulhattuk a maiból azt, hogy prédikálhat Tiszának Irányi erkölcsről, igazságról, haza érdekeiről: ilyen csekélységek miatt Tisza Kálmán »öngyilkos« nem lesz soha.
Tisza beszédével bezáródott a válaszfelirati vita, s kezdődhetett a szavazás. A kormánypárt 90 szótöbbséget mutatott föl.
Bizony szép szám. Jöhet rá a »magnum áldomás«.
Okt. 20.
A Házból ám, de nem a tisztelt Házból.
Mert ma »paullo majora canamusa. A méltóságos főrendek házáról szól az ének.
Csendes ház ez máskülönben évek hosszat. Ott a szomszéd teremben bepácolt múmiák és páncélos lovagok is zavarnak annyi vizet, mint a méltóságos és nagyméltóságú főrendek ott a múzeum vörös termében.
Ha aztán néhanapján, minden szent időben egyszer egy kis nesz támad a dohos légkörben - az aztán esemény. Azt illik jegyzékbe venni a krónikaírónak. Nem úgy, mint a képviselőházét, mely mindig zakatol s örökös lármájához úgy hozzászoktatja a fület, hogy akkor riadunk meg, mikor elcsendesül, mint a molnár, aki fölretten édes álmából, ha megáll a kelepelő.
Ma tehát a főrendiház neszezett.
A hétszáz meghívott mágnás közül lelkiismeretesen meg is jelent vagy harmincöt, nagy része szép kardosan, a főpapok violaszín tüszőkkel a derekukon s ugyanolyan színű görögdinnye-kobakokkal a fejükön.
Miniszter is öt egész darab jutott ma a főrendeknek. No, itt ma valami nagy dolog készülhet.
Úgy is volt.
Fölolvasták a miniszter átiratát, melyben fölkéri a házat, választaná meg a reá eső húsz tagot a 27-ére összehívott delegációba.
Delegáció?! Haj, mily villanyozólag hatott e szó Árpád címeres véreibe. Delegáció, a Jula mintaintézménye! Választani bele tagokat? Hogyne! Azonnal. Íme, már itt is vannak a cédulák.
S csakugyan alig telt bele öt perc, már be is voltak szolgáltatva a szavazójegyek.
Hát így is kell, így is illik egy főrendiházban. Az a rebellis képviselőház még 24 óráig gondolkozik.
De nem ez volt a mai ülés legfőbb tárgya. Ennek a kedvéért harmincöt magyar mágnás nem kelt volna föl az ágyából tizenkét óra előtt. Gondoskodjék a hadügyminiszter a maga delegátusairól, nevezze ki magának s vitesse föl Bécsbe kötéllel - bánják is ők.
Más, sokkal nagyobb és fontosabb dolog hozta őket együvé ilyen kora reggel, (11 és fél óra) ilyen rengeteg számban.
Vita lesz a válaszfölirat fölött. Általános vita. No, ez el fog tartani legalábbis három-négy napig. Mert hát a tárgy fontos, s van benne udvariassági point is. Mert csak nem küldhetik föl király őfelségének minden szó nélkül; annyit sem mondana, hogy befellegzett.
És richtig, a válaszfölirat felolvasása után föláll gróf Keglevich István.
Egy magyar mágnás, aki beszél. Éspedig magyarul beszél. No, nemhiába tartják a főrendiház üléseit a múzeumban. Ritkaságoknak ott a helye.
A nemes gróf persze, hogy azzal kezdi, hogy ő elfogadja a válaszfölirati javaslatot. Hát, hogy ne! Próbálná csak azzal kezdeni, hogy »nem fogadom el, hanem ajánlom a szélső baloldalét«. Hah, mekkora lenne itt az elképedés. Az elnök menten lefordulna a székéről, Cziráky szörnyethalna, a hercegprímást meg azonnal megütné a guta.
A nemes gróf tehát elfogadja. Minden szép, minden jó, ami benne van. Ami természetes is, mert a válaszfölirat a legmagasabb trónbeszédnek visszhangja csak, s micsoda vakmerő tiszteletlenség volna azt mondani, hogy a legmagyarabb királyi ajkakról egyéb is ellebbenhetett, mint ami a legjobb, legszebb, legbölcsebb és legcélszerűbb. Ami a trónbeszédben benne van, az mind nagyszerű. De van nagyszerű olyan is, ami a trónbeszédben nincsen benne. (Mozgás. Nyugtalanság. Suttogás: »Stefi rebelliskedik.«) Így például az államháztartás egyensúlyának helyreállítása, (Derültség.) és ami azt kizárja, a közlekedési hálózat kiegészítése (Közbesúgás: Stefinek még nincs vasútja.), vallási és házassági kérdések megoldása. (Gewalt! Segítség! Na, der Einfältige! A hercegprímás teljes segédlettel elájul.) Kérem, ez mind benne volt a 75-ki trónbeszédben, pedig az is a legmagasabb trónbeszéd volt. (De ez még annál is magasabb.) S ezek közül csak a pénzügyi viszonyok terén történt előhaladás hat év alatt. (Der zielt auf die Steuer hin! Hat aber Recht, gewissen Massen.) Egyebekben csak kezdeményeztünk, de be nem fejeztünk semmit. (Ist der aber grob!) Jó közgazdasági politika kellene, hadd csökkenne a nyomor, (Aber, Stefi!), s ne vándorolnának ki az emberek. (Hát csak nem csukhatjuk el őket!) Meg kell szüntetni a regálét. (Arányos megváltással, meint er.) Sok van a gazdaság terén, amit részletesen szeretett volna hangsúlyozva látni a trónbeszédben. (Na freilich, fällt ihm ein!) Aztán a törvényhozás is reformra szorul. (Will uns nach Haus schicken.) Főispánokat is meg kell rendszabályozni. (Der Teufel wird ihm akkor főispán!) Erről mind nem szól a trónbeszéd egy kukkot sem, minélfogva a legnagyobb hódolattal elfogadja.
Vérszemet kap a rebellis beszédre gróf Zichy Nándor is. Őneki is sok kell, amit a trónbeszéd nem ígér. Polgári törvénykönyv is kellene. Főrendiház reformja is kellene, de azt maga sem hiszi, hogy megkapja, noha ezt a legmagasabb trónbeszéd megígéri. Summa summarum elfogadja a javaslatot. Inkey Nándor a horvátok részéről dettó.
Tisza Kálmán nem hagyhat cáfolat nélkül ennyi ellenvetést, vissza kell vernie az ádáz támadásokat. Neki is gyürkőzik hatalmasan, hogy leteperje a fejét emelgetni kezdő gaz oppozíciót. Mit? hogy csak az adóban volna tapasztalható országos emelkedés? Hát a közigazgatás? Avagy nem 1876-ban lett-e meg az a rengeteg reform, melynek egy olyan intézményt köszönhetünk, mint a közigazgatási bizottság? Azért, hogy a Jula gróf, azért másnak is lehetnek mintaintézményei. Aztán, engedelmet kérünk, de mi is építettünk görbe vasutakat, ezt ne tessék szem elől téveszteni s ne tessék mondani, hogy semmi se történt. Polgári törvénykönyv? Azt hiszik, hogy azt csak úgy föl lehet fújni? Másutt is nemzedékek éltek ebből a munkából, az apa fiára hagyta örökségül. Csak nem akarják a jóravaló embereket kenyerüktől megfosztani az urak! Lám, a bazilika is hogy épül a Lipótvárosban, meg az operaház a sugárúton. Élni csak kell az embereknek.
Most föláll Lipthay Béla báró. Képviselőkorában is a baloldalon ült s mérsékelten ellenzékieskedett. No, itt a főrendiházban valóságos vérengző tigrisnek válik be az olyan ember. Nemhiába van neki olyan kemény arca, mélyen bennülő szeme, bozontos szemöldök alatt, mintha valami régi rámából lépett volna elő Rákóczinak valamely kurucgenerálisa. Ez itt, meglássátok, még ellenzéket teremt s inficiálja a levegőt elégületlenséggel s oda lesz az engedelmes főrendiház jó hírneve.
Azt mondja, hogy alig van a kormányzatnak ága, melyben ne volna kiáltó a hiány. Ami a pénzügyek terén jó történt, mi az a fölszaporodott terhek sima tengeréhez képest! Mint egykor Bánk bán, azt mondja ő is: Az országnak nagyobb részét bejártam és mindenütt csak nyomort és elbúsulást találtam. A közvagyon fogy, az érték hanyatlik, napról napra válságosb a helyzet és szomorúbb a kilátás.
Conticuere omnes intentique ora tenebant. Ilyen vörös beszédet még nem sokat hallott a főrendi terem, amióta vörös.
Tisza nem is hagyhatta a méltóságos főrendiházat e beszéd benyomása alatt, sietett helyreigazítani »félreértett szavait«.
És ezzel - vége lőn a komédiának. A válaszfelirati egész nagy vitának, melyre a képviselőháznak egy hét kellett, nyakára hágtak rövid egy óra alatt.
Ezek tudnak ám gyorsan dolgozni.
Október 21.
Ma is volt még valami rongyos ülése a tisztelt háznak.
Rongyosnak nevezzük annyiban, hogy olyan szakadozott volt. Kétszer is »elnapolta« az elnök, hol tíz percre, hol másfél órára.
De hát a borsot is megtörik, mégis erős. Olyan volt a mai országgyűlés is. Mindenki sietett a maga dolgát behozni, nehogy becsípje a sarkát a ház becsapódó ajtaja.
Különösen Tisza Kálmán vágta ki a rezet. Egy egész nyalábot csapott a ház asztalára csupa törvény javaslatokból. Közigazgatási reform kell nektek? Nohát nesztek. Itt van egyszerre három nagy reform. Egyik a rég sürgetett domestikáról, mely szerint az állampénztár a megyék házi pénztárába közigazgatási, árva és gyámhatósági kiadásokra nem egészen öt milliónyi összeget fizet, melyből aztán kijönni muszáj mind a hatvannégy vármegyének. Másik csak határigazítás, az igaz, de a harmadik aztán bekeblezi Torna megyét Abaujba, mert azt már mégse tűrhetni el, hogy egy olyan tenyérnyi kis megye, mint Torna, váltig reszeljen tormát a kormány orra alá s mindig egyhangúlag válassza meg az országgyűlés képviselőit a szélsőbaloldalra.
Azért hát - delendam censeo. Mert meg vagyon írva, hogy a szélsőbal kiirtatik és kipusztíttatik a föld színéről, tűzzel, vassal és mindenekfölött szavazatokkal.
A kérvények iránt ritkán szokott lenni nagy érdeklődés. A tisztelt háznak rendes praxisa a kérvényekkel szemben az, hogy az ülés végén, mikor már minden polgári gyomorban elharangozták a delet, s alig támolyog még ott néhány éhes honatya, különféle sülteket és főtteket forgatva gondterhelt agyában, előveszik a lajstromot s úgy elintéznek ötvenet-hatvanat a kérvényekből egy szuszra, mint a karikacsapás.
Ma azonban a peticiónak ilyetén csinos elintézése egy kis fennakadást szenvedett. Az országgyűlés kényelmesen haladó szekere erős zakkanást szenvedett egy nagy iratcsomón, egész kis Himalája állta útját iratokból. A törvényhatóságok föliratai a Göczel--Lendl-ügyben.
No, már ezt csak ne vegyük egyszerű akta-számba, s Berzeviczy Albert előadó jónak látta megereszteni mellé egy kis okadatolást. Az esetet, úgymond, mely a kedélyeket fölháborította, ismeri a ház. Azt is tudja, hogy Lendl kapitánynak hátrafordították a sarkát, hát non parlons plus. Ami pedig azt illeti, hogy jövendőben ilyetén állapotok elő ne forduljanak, arról gondoskodjunk majd a katonai büntetőtörvénykönyv reformjánál.
Hát hiszen ha az ember tudná, hogy az a reform olyan lesz, hogy a katona közbüntetteiben ezentúl a polgári bíró ítél olyan törvény szerint, melyet országgyűlés alkotott, király szentesített - még csak elvárnók valahogy; de így ki követelhetné kivált Csanády bácsitól, hogy belenyugodjék a kérvényi bizottság lagymatag javaslatába.
Nem ő, ha addig él is! Van neki ennél különb ideája: adjon be a miniszterelnök törvényjavaslatot, hogy legyen magyar hadsereg.
Persze leszavazták az öreget, és ezzel Csanády bátyánk javaslata és az egész magyar hadsereg elesett.
Sebaj! Lesz még szőlő lágy kenyérrel!
Az ülés legnagyobb része a delegáció tagjaira szóló szavazatok beadásával telt be.
A kormánypárt szörnyű zavarban volt. A kiosztott szavazócédulákon a névlajstromból megfoghatatlan s még eddig föl nem deríthetett vétségből kimaradt a - Wodianer Albert báró neve.
Szerencse, hogy valami szemes ember - talán éppen Wodianer Albert báró maga - még idejekorán észrevette a szerencsétlenséget s figyelmeztette rá a nagyfejűeket, kik a szomorú fölfedezésre menten elvesztették a fejüket s csak amikor ismét megtalálták, csíptek nyakon minden embert, kinek szavazócédula volt a kezében, s gyilkot szegezve a mellének, kényszerítették, hogy herceg Odescalchi Gyulát irgalmatlanul törülje ki s írja helyébe irgalmasan báró Wodianer Albertet.
Mert az rettenetes veszedelem volna a hazára, ha Wodianer Albert báró a delegációból kimaradván, megapprehendálna. E neheztelés végveszéllyel fenyegetné az országot, mert hát ad normam: Görögország parancsol a kerek világnak, Athén parancsol Görögországnak, Themistokles parancsol Athénnek, neje parancsol Themistoklesnek, a kisfia parancsol az anyjának: ergo a Themistokles kisfia parancsol az egész világnak, - azonképpen: a nemzeti bank parancsol a magyar kormánynak, az öreg Wodianer parancsol a nemzeti banknak, az ifjabb Wodianer parancsol az öreg Wodianernek, ergo Wodianer Albert báró parancsol a magyar kormánynak.
Így állván a dolgok, Wodianer bárót nem szabad a delegációból kifelejteni. Egy az, hogy őnélküle ez a mintaintézmény nem volna tökéletes; más az, hogy pénzre is nagy szükség lehet. Hiszen még csak tegnapelőtt vallotta be a pénzügyminiszter, hogy nem tudja: a büdzsén támadt huszonheted-félmilliónyi hézagot mi az ördöggel dugja be.
Ha Wodianerék, megbosszankodva, csomót kötnek a pénzes zacskóra, akkor aztán igazán nem tudja ám.
Ennélfogva csak be azzal a Wodianerrel a delegációba! Hátha szükség esetén megkönyörül.
És a nemes báró belejött a delegációba, a kormány szerencsésen elkerülte azt az örvényt, melybe vigyázatlanságában majd-majd belebukott, - a haza megint meg van mentve egy esztendőre.
Odescalchi? - az apprehendálhat! Neki nem a nemzeti bank a papája.
Másfél órai szünet után esett csak le a nagy kő a kormány szívéről, mikor a választások eredményét kihirdették, s kiderült, hogy az az ember, akitől Magyarország sorsa függ, megválasztatott s a haza egéről eltűnt a fenyegető vihar fellege.
Ekkor aztán az elnök kijelentette, hogy a tisztelt ház az ország szénáját ekként rendben hagyva - mehet istenhírével haza. Akár színét se lássák egymásnak november 21-ig.
Addig a hadügyminiszter majd elcsinálja Bécsben a delegációkkal, hogy mennyi legyen a deficit, elfoglaljuk-e Salnichit, s az orosz verjen-e meg bennünket, vagy a porosz, avagy mind a kettő.
A delegációnak nagy hálával tartoznak azok a honatyák, akik nem lesznek delegátusok. A delegációknak köszönhetik, hogy a legnagyobb munkaidőben kapnak vakációt s egy egész hónapig szabad pihenés munkájában fáradozniok.
Nem tudom ugyan, ha vajon a szólás-mondás: munka után jó a pihenés, megfordítva is áll-e vajon, s jó munka lesz-e az, amit a tisztelt törvényhozók a pihenések egymást ilyen sűrűn követő szakai után végzendenek, - annyi azonban bizonyos, hogy elég jó humorban gyűltek össze az első érdemleges ülésre, mely ma tartatott.
Mindenekelőtt felső Magyarország rukkolt ki.
Torna megye, melyet ugyanannak a processzusnak szánt egy napirenden levő törvényjavaslat, melyet Magyarországgal immár végrehajtva látunk, t. i. betemeti Abauj vármegye gyomrába, valamint Magyarország ott emésztődik a kétfejű saséban; húzódozik a megevetés elől s a szép fehér szakállú Farkas József által kér egy kis akasztófa-haladékot, vagy hogy a manóba mondjuk a Galgenfristet barbármagyarul.
Nem vehetni tőle rossz néven. Mert hiszen igaz, hogy ő kicsi, de az is igaz, hogy megvolt ő ebben az ő kicsiségében éppen olyan régidőtől kezdve, mint akár a nagy Biharország. Aztán a középkori skolasztikusok és szofisták maig se bírták eldönteni, hogy az egérnek fáj-e jobban, ha elevenen megnyúzzák, vagy az elefántnak?
És végre az is igaz, amit egykor Deák Ferenc mondott Bachnak, arra a mondására, hogy hiszen Magyarországot előbb vagy utóbb, de okvetlenül beolvasztja Ausztria.
- Hinni akarom - mondá az öregúr, - hogy Excellenciád jó keresztény. És ennélfogva vágyik a paradicsomba. Mindazonáltal tán nem sértem meg igaz keresztény hitében, ha azt gondolom, hogy jobban szereti, ha holnap jut oda, mint ma.
Tisza Kálmán nagylelkű volt. Azt mondta, hogy éljen hát Torna megye még egy héttel tovább.
Vajon Torna megye hasonló jóindulattal viszonozza-e a miniszterelnök nagylelkűségét?
A bizottsági előadók is mind a görbe országból kerültek elő. Jött a városi Berzeviczy, a kérvényi- és jött a szepesi Wieland Arthur, a gazdasági-bizottság előadója, ki a legnépszerűbb szerepre vállalkozott s biztos felőle, hogy őneki nincsen a házban olyan ellensége; aki opponálna. Ő szokta kérni ugyanis a tisztelt házat, hogy kegyeskedjék megszavazni a diurnumokat - saját úri magának.
Ekkor jött Engelmeyer, az is szepesi. A jogügyi bizottság nevében kérte »az 1800: LXIV. törvénycikkben adott fölhatalmazás hatályának meghosszabbítását«.
Már-már megadták, s a törvényjavaslat már-már keresztül surrant volna a házon, mikor Szilágyi Dezső az ajtóban megragadja a kabátja végét s azt mondja: »Ohó, szolgám, álljunk meg csak egy szóra; hadd nézzünk a szemedbe, ki fia vagy?«
És ezzel aztán megkezdett egy nagy juridikus vitát. Szegény Pauler sült is, főtt is belé, kétszer is mentegetődzött, mind nem használt, sőt ártott, mert nekirontott Horánszky Nándor is, aki már régen nem volt honatya, s feszíté kebelét az annyi idő óta belerekedt beszéd; de még Pulszky Guszti is, akinek az a boldondos természete van, hogy mentül többet beszél ki magából; annál telibb lesz ideával.
Siralmasan helybenhagyták szegény miniszterét az igazságnak, nem ismervén határt a rája mért büntetés mérvének kiszabásában, sőt gyakorolván rajta a vesszőfuttatás fenyítékét, amit pedig, ha jól tudjuk, már a katonaságnál is eltörült a humánusabb jogi fölfogás.
És még azt mondták a kegyetlenkedők, hogy az csak ízelítő, most csak cirógatni akarnak, majd a büdzsévitánál jön még a vastagabb vége.
Szent Isten! hisz az már nem lehet kevesebb a kerékbetörésnél.
Szerencse, hogy a tisztelt házban most új tagok is vannak, akik azt hiszik, hogy a szorongatott miniszternek szoros pillanataiban segítségére futni háladatos dolog. Gáll József és Busbach Péter, ez utóbbi budapesti képviselő, siettek ma megkísérleni az országház üléstermének rossz akusztikáját. Megkísérlették, de hogy milyennek találták, azt nem ítélhettük meg a szűzbeszédeikre kitört általános hallgatásból.
Mialatt beszéltek, azalatt a terem egy zugában érdekes levél keringett a honatyák kezében.
Lópokrócot rendelt egy honatya - Bécsből. Mert hát olvasta a »Vadász és Versenylap« hirdetései között, hogy »Schaumann et Comp« bécsi Wollwaren-, Kotzen- und Pferdedecken-Fabrikjában nagyszerű pokrócok kaphatók. Magyar gavallér pedig nem vesz olyat itthon, amit Bécsben is megkaphat.
Rendelt tehát lópokrócot Bécsből vagy egy tucatot. S mivel a hirdetés magyar volt, rendelte hát magyarul.
Kapott is ő aztán pokrócot, aminőt egész Magyarországon hiába keresett volna. Kapta egy levélborítékban, finoman összehajtott sima levélpapíron, mely »pokróc-durvulatú-gyalog-alkalmatosság módjára« - így nevezi a szarvasi borbély a goromba drabantot -, ékes germán világnyelven szóla vala szóról szóra ekképp:
»Herrn F. G. in P. Pestmegye Magyarország.«
»Wenn ich Ihr Werthes von 11-ten d. erst heute beantworten kann, hat dieses seinen Grund darin, dass ich Ihre Correspondenz-Karte, wenn ich nicht eigen f. 5. kostenden Dolmetsch bezahlen wollte, c. 100 Personen zur Uebersetzung antrug; erst heute fand ich Jemand, an dessen richtige Uebersetzung ich keinen Zweifel hege.
»Wenn Sie nicht Etwas ganz Anderes bekommen wollen, als Sie wünschen, so muss Ich Sie schön bitten, mir deutsch oder in einer Weltsprache zu schreiben; denn für Provinz-Idiome kann man doch kein Geld ausgeben, wenn man keine Veranlassung siehzt, jemit Bauern zu verkehren.«
Miután lehetnek olvasóink között olyanok is, akik nem oly szerencsések, hogy tökéletesen bírják a germán világnyelvet, ide iktatjuk a levelet magyar fordításban is. Így szól:
»Hogy csak most válaszolok, tulajdonítsa az úr annak, hogy levelét - miután nem akartam 5 frtba kerülő tolmácsot fizetni - megmutattam vagy 100 embernek, fordítaná le, de csak ma akadtam olyanra, akiről hiszem, hogy fordítása hű.
»Ha azt nem akarja ön, hogy egészen más valamit kapjon, mint amit rendel, - már bocsásson meg, de kérnem kell arra, írjon az úr nekem németül vagy valamely más világ nyelven, mert provinciális tájszólásokra csak nem adhat ki az ember pénzt, ha semmi érdeke nincs parasztokkal érintkeznie.«
Éljen a derék bécsi cég! Megmutatta, hol kaphatni igazi, hamisítatlan pokrócot. Reméljük, hogy e levél olvastára ezrivel fognak sietni boltjába megrendelésekkel a - magyar gavallérok.
Mi is azért tesszük ki a kezünkben lévő pokrócot az ablakba, hadd lássa minden magyar ember, s tanuljon belőle legalább egy kis - magyar hazafiságot.
nov. 26.
Hogy a nemzet azon képviselői, kiket törvényhozásába választ, a kormánytól teljesen függetlenek legyenek, - ez a legislegfőbb kelléke minden alkotmánynak, mely komolyan akarja, hogy a törvények alkotásában föltétlen tényező legyen a nemzet akarata.
Mert a »patere legem, quam ipse tulisti«, nemcsak azt jelenti, hogy a törvényt meg kell tartani; de azt is, hogy más, mint amit magunk alkottunk, nem is törvény, csak parancs, önkény, melynek megfogadására eltűrésére rászorulhat más is, de csak addig, míg ő az erősebb. Nem tovább.
Hogy a nemzet valódi akarata alkossa a törvényeket, teljesen függetlenül minden egyéb befolyástól, mint melyet a törvény a koronás királynak biztosít: ezt világosan mondják régi törvényeink, meghatározván, hogy a törvény a szuverén nemzet és a megkoronázott király egyező akarata.
S hogy milyen nagy súlyt fektettek a törvényhozó teljes függetlenségére a 30-as években is: semmi nem bizonyítja jobban, mint egy kurta kis fölszólalás, melyet ott találunk Deák Ferencnek Kónyi Manó által összegyűjtött beszédei első kötetében.
Ez az egyetlen beszéd az egész kötetben, mely arról tesz tanúságot, hogy némely dolgok láttára őt is elhagyta államférfiúi nyugalma, elveszté türelmét, erőt vett ildomosságán a méltó indignáció, elfutotta a harag s beszélt, mint a Jupiter tonans, nem sokat mérlegelvén, hogy az általa használt kifejezés vajon parlamentáris-e, hanem odavágta azt a jelzőt keményen, melynél nincsen sértőbb az emberi érintkezés dikcionáriumában.
Elhatározták a Karok és Rendek, hogy királyi hivatal vállalója országos bizottság tagja ne lehessen. A főrendek értesíték a követek tábláját, hogy e határozathoz ők nem járulnak hozzá.
Erre szólalt föl aztán Deák Ferenc.
Szárazon kijelenté, hogy a méltóságos főrendek tartsák meg véleményüket magoknak, a rendek táblájának határozatához semmi közük, s akár tetszik a főrendeknek, akár nem tetszik, a követek házának határozata a követek házának tagjaira kötelező s nem függ a főrendek beleegyezésétől. Ő részéről kijelenti, hogy azt a követet, aki királyi hivatalt vállal, kollegájának el nem ismeri s vele egy asztalnál nem tanácskozik. S szeretné látni, ha akad-e »oly szemtelen ember, aki e határozat ellenére ide tolakodjék«. Ám kísértse meg valaki e határozat után is bitorolni a független törvényhozó jogait, ujjal fog rámutatni a nemzet, mint aki megcsalta bizodalmát.
Az újabb alkotmányos éra kezdő szakában nagyon elszaporodott azok száma, akik törvényhozói minőségükben a függetlenség föltételének nem feleltek meg. Voltak bírák, miniszteri hivatalnokok stb. mintegy negyvenen, s nem egy kényes kérdésben ők döntötték el a mérleget a kormány javára, mely az ő szavazatuk nélkül kisebbségben maradt volna.
Ekkor még élt Deák az ő arisztideszi visszaemlékezéseivel. És megalkottatott az inkompatibilitási törvény; mely szerint az, ki a kormányi kinevezéstől függő hivatalt visel és az, akinek a kormánnyal üzleti összeköttetésben álló vállalatnál, társulatnál állása van - képviselő nem lehet.
Nagyon szép, derék törvény!
És hogy nagyon szükséges, bizonyítja Franciaország, melynek képviselő-kamarája ki akarja mondani, hogy ne csak kormányhivatalnok, ne csak a kormánnyal üzleti összeköttetésben levő, de egyáltalában semmiféle nyerészkedő vállalat elnöke, igazgató tanácsosa, igazgatója vagy jövedelmet húzó más tisztviselője se lehessen képviselő, - mert hiszen azt nem tudhatni, ha vajon a nyerészkedő vállalat, mely ma a kormánnyal üzleti viszonyban még tán nem áll, holnap nem lép-e vele ily viszonyba? vagy nem éppen azért jár-e majd a kormány kegyébe, hogy abba léphessen?
Szép dolog ez nagyon, ha valahol átérzik a törvény szellemét s cselekesznek a törvényhozó intenciója szerint, - és nem kapaszkodnak szavak egérfarkába, hogy egyik-másik kegyetlennek kibúvót nyithassanak a törvény alól, nem törődve vele, hogy azzal az egész törvényt illuzóriussá teszik.
És ha valaki nem érti meg, miért írjuk e dolgokat éppen e rovatban s a mai ülés alkalmából: hát... annál jobb.
Az még meglehet, amit a franciák mondanak, hogy a stíl az ember. A stílt még megengedem, de a szavak nem bizonyítanak.
Ugyan ki hinné el Herman Ottóról, arról a szelíd tudósról, ki a szegény fürjecskét is megsajnálja, ha didereg, ki kezébe fogja az isten legparányibb, leghitványabb teremtését, a picike bogarat és örül annak is, életét, szokásait fürkészi!
Ki hinné el a mélázó költőről, amint elandalodva hallgatja a folyamok locsogását, megszánja a letépett ibolyavirágot, s zokog, ha a halál angyala a szárnyát megrebbenti s kicsike játékszereknek apró gyermeksírokat rak össze magának a temetőben.
Ki hinné el komolyan Herman Ottóról, hogy mikor a tőr villogását látja orgyilkos kezében, amint nekiszegzi a király mellének, még ő kiáltsa biztatólag:
-- Ne reszkessen a kezed! Üsd mélyebben!
*
De hát a frázisok hazájában élünk. Valahányszor még olyan embert láttam, aki megszokta örökké fumigative és becsmérlőleg nyilatkozni a házasságról, az mind papucs alá került mihamarább.
Nem akarom én ebből azt vezetni le, hogy Herman Ottóból a fentebbi nyilatkozata folytán nemsokára valóságos belső titkos tanácsos lesz... én csak azt akarom ebből kihozni, hogy az ember - kivált az író és poéta - bizonyos frázisokba mindig bele van lovagolva.
*
Hát ez csak olyan festett revolúció, ami a Herman szívében lakozik.
De ez neki többet ér az igazinál, táplálóbb, édesebb.
Ha egy trónusnak recsegése hallatszanék: Herman lenne az első ember, aki behunyná a szemeit, hogy ne lássa, és bedugná a füleit, hogy ne hallja.
Hugo Viktor is mennyköveket szórt a hatalmasok ellen s könyvet írt egy szegény közönséges katona védelmére.
Herman vértengerről álmodik s azt predikál, de ha meglátna egy igazi könnyet, legyen az bár király szemében, ő vón' az első, ki sietne azt letörülni.
*
Ebből a magból keletkezett a ház mai viharos vitája. A menedékjog tárgyalásánál, a Szerbiával kötött szerződésnél mondá Herman, hogy »a népeknek fönn kell tartaniok a jogot, hogy a zsarnokokat magukról lerázhassák«.
Irányi emelkedett fel legelőbb. Mintha egyetlen színezüstből vert pénz volna a két ember együtt; rokonanyag, de Herman az egyik oldala, Irányi a másik oldala.
Az érem másik oldala tiltakozott azon kép ellen, mely a túlsón domborodik ki. Ő sem fogadja el a javaslatot, de nem abból az indokból, amelyből Herman.
Elvörösödött ezekre a dolgokra Tisza Kálmán s igazi dühhel szólalt fel, hogy az mégis csak gyalázat, hogy ilyet lehessen itt mondani...
- Tessék zsandárt hozatni ide - ingerkedék vele Verhovay Gyula, de Tisza Kálmán ezúttal nagyon ügyesen riposztírozott:
- Zsandárokkal azok szoktak kormányozni, akik más véleményét még csak meg sem akarják hallgatni.
Verhovay dörmögve hallgatott el s hallgatta a miniszterelnököt tovább, amint az ügyes rafinériával Hermannak a királyok elleni megjegyzéséből pressziót kovácsolt arra nézve, hogy most már okvetlenül a kormányi indokolással kell elfogadni a szerződést, mert különben azon gyanúnak teszi ki magát a ház, mintha abban egy királygyilkosságot pártoló párt lenne.
A mamelukok, mint egy nagy nádas, bólingatni kezdtek fejeikkel.
Különben is ingerültek voltak a kedélyek. Különösen Németh Berci egészen nekibőszült, amint a miniszterelnök egy kifejezését elferdítette, erővel rá akarván sütni, hogy ő is a királyok ellen van.
Szegény Tisza úgy nézett ki ma, mint egy tour-táncos a cotillonban, akit sorra kapkodnak el. Egyik leteszi, másik veszi föl.
De a Németh Bercivel vitt feleselésben járta meg a legjobban, mert Berci bátyánk ballábbal kelt s a Pilátus-viccre nézve nyersen jegyzé meg: hogy Tisza a Pilátus, aki hét esztendeig hazudott, hogy hat esztendeig csaljon.
Lett erre aztán kaotikus zaj, éljenzés, taps, pisszegés, lárma és kiabálás. A mamelukok felugráltak helyeikről és rendreutasítást követeltek.
Albert úr pedig leült, végignézett a háborgó tengeren, melyet ő hozott hullámzásba, és édesdeden, boldogan mosolygott, mint egy gyermek, akinek sikerült az ingerkedése.
Olyan a »ház«, mint a megbolygatott méhkas.
Ha az anyaméh van megbántva, lázong az egész köpü. Ezer meg ezer fullánk nyúlik ki a megbosszulásra.
A főmamelukok, Móricz Palya, Dárday Sándor az ökleiket emelgetik. Haj, hol van most Nagy Gyuri, Jankovich Micu? Hadd ordítoznának, hadd fújnának tüzet és tajtékot!
Ide dzsidások, hű fegyvernökök! A rakoncátlanságnak és az új szociál eszméknek kerekei már olyan magasra hajigálják a sarat, hogy abból Tisza arcába is vágódott egy maroknyi.
Meg kell a mozgó világot állítani.
Van suttogás, tervezgetés. Mert hát mégis szörnyűség, micsoda ember ez a Németh Berci! Kár, hogy már nincs meg az a tüzes trónus, amelyen Dózsa Györgyöt elégették...
*
Denique mindennap történik valami »imputarem«. Tegnap az volt az »imputarem«, hogy minden szikra nélkül, minden incidens híján, egyszerre olyan tűz tört ki, mintha mindjárt a háború készülne köztünk kiütni.
Ma pedig az volt az imputarem, hogy dacára a tegnapi skandalumnak, egészen nyugodtan, tisztességesen folyt le az ülés.
Ki hitte volna?
A közönség zsúfolásig töltötte meg a karzatokat, még az utca is el volt állva várakozókkal - s nem történt semmi. Istenem, de csak hiába húzzák azokat az öt forintokat!
*
Hanem azért valami mégis történni fog. Tisza Kálmán arca, sőt még a Láng Lajosé is olyan titkolózó. Ha az Ellenőr beszélni akarna...
A kérdés csak az, hogy mi fog történni?
Alkalmasint megváltoztatják a házszabályokat. Körülbelül olyan angolosan, hogy jó Péchy Tamás a rakoncátlankodó hazafiakat el is csukathassa valami házi karcerbe.
Szegény Berci bátyánk! Ő csak nagyon ritkán fog ebédelhetni ezentúl a Szikszayban.
*
De hát az egész dolog, amint már tegnap mondtuk, nem megy komolyan.
Hiszen ma már Herman Ottó volt az első, aki a humanitás nevében szólalt fel, interpellálván a belügyminisztert: van-e szándékában intézkedni, hogy a német kárán tanuljon a magyar?
T. i. intézkedjék a miniszter, hogy a magyar színházakban megtétessenek a kellő óvintézkedések a bécsihez hasonló szerencsétlenségek kikerülésére.
*
Egy másik interpelláció is volt: az Urváry Lajosé, ki Treforttal kíván enyelegni a szombathelyi püspökség betöltése és a Muraköznek a szombathelyi püspökséghez való csatolása tárgyában.
Trefort úr nem volt jelen. De különben is nem szereti, ha előlegesen kezdi valaki megbeszélni a betöltendő püspökséget. Úgyis olyan ritkán üresedik meg egy-egy... ezek a püspökök mind olyan hosszúéletűek.
Aztán mirevaló volt az a nagy kíváncsiság Urvárytól? Ezek az újságírók egészen kiállhatatlanok a tudvágyukkal!
*
Az ülésnek nem volt több tárgya, de akik tudnak olvasni a sorok között, s látták, hogy milyen tömegekben tanácskoztak a mamelukok, s ha ellenzéki lépett közéjük, milyen hirtelen hallgattak el: azok észrevehették, hogy készül valami.
A miniszterelnök végre is nem hagyhatja magán száradni, hogy hét esztendeig hazudott azért, hogy hat esztendeig csaljon.
Ha legalább tizenöt esztendőt mondott volna Németh Berci. Ez még megjárná karriérnek.
Vallásos hangulat uralkodott a házban, a jó Péchy Tamás művészileg utánozva a lutheránus papok szónoklási modorát, megemlékezett a bécsi katasztrófáról. A ház részvétét hívá fel, mely tudtul is fog adatni a lajtántúli parlamentnek.
Az érdeklődés központja ma a karzat volt. Talán valami szép női szemek? Oh, nem! Hiszen az egész világ tudja, hogy a mi parlamenti férfiaink milyen erkölcsösek... Hanem Kálnoky grófot várták a karzatra. Mert híre volt, hogy megjelenik. És az új seprűre ki ne lenne kíváncsi?
A kérvények, bejelentések, javaslat-benyújtások, interpellációs kísérletek s egyéb bolondságok után, miután a ház havi költségvetése elfogadtatott, tárgyalás alá került a német vámterülettel való kikészítési forgalom szabályozásáról szóló törvényjavaslat.
Mint az ördögök a tömjénfüsttől, úgy szaladtak szét a honatyák a nehéz témától. Csinálja Tisza Kálmán! Úgyis egy tarisznya bizalom szakadt a nyakába ma! Mikor belépett a »ház«-ba, megéljenezték a mamelukok. De kár ilyenkor az olyan hatalmas bariton-hangért, mint a Beöthy Algernoné!
Az ellenzékiek is elszállingóztak. Hiszen arra való Eötvös Károly! Tud az mindent és gondolkozik mindnyájuk helyett, hadd opponáljon ő!
Opponált is, elmondta összes bűneit a kormány kereskedelmi politikájának, de bizony még csak el se pirult amiatt senki, a zsebrákok kihallgatták nyugodtan és még nyugodtabban megszavazták.
Még az is szerencséje volt a javaslatnak, hogy éppen a tárgyalás közben behozott egy fiatal képviselő egy új »Drukk« naptárt: mind odatódult körüle nézni, hogy, a jó Patay Pista bácsi szelleme hogyan látogatja meg Csiky Sanyit, mondva mondván:
»Aki pipafüst-fellegben
Ez órán elédbe lebben,
Én vagyok. No, mit meredsz rám?
Én vagyok a nászod: Están.«
Sanyi erre imigyen felel:
»Esmérem a pélpád füstyit,
Te vagy, öreg! Hej, a nyüstyit!« stb. ...
E versezetet és a szaftos mondásokat hallgatták s adták egymásnak tovább fültől fülhöz, míg az a kereskedelmi dolog eldőlt.
Hanem 'iszen most már konfektnek sokkal élénkebb téma következett. A törvények kihirdetéséről szóló törvényjavaslat. No, itt már lehet valamit csinálni. Ha nagyobb dolgot nem, hát legalább föl lehet ingerelni a miniszterelnököt.
Egy kis ürmöt keverni a mézes »éljen«-ek közé.
És ez talán sikerült is, mert Szilágyi Dezső olyan logikával és olyan hatalmas erővel szólalt föl a javaslat ellen, hogy a saját pártja sokkal lelkesebben éljenezte meg, mint Tiszát beléptekor. Mert hiába, a kicsinált lelkesedés »éljen«-ei éppen olyanok, mint mikor a Blaháné hangját elviszik fonográfon Miskolcra. Hiszen az igaz, hogy az ő hangja, de milyen?
Lánczy Gyula is ma zengte el a »szűzbeszédet« a javaslat ellen.
- Jól szól az a furulya, édes öcsém! - mondta neki Somssich - csakhogy három lyuka van.
Ezzel aztán jellemezve volt a beszéde is.
Tisza felszólalása után különben a mameluksereg kivételesen megszavazta ezt a törvényjavaslatot is.
A két, mennykövekkel dobálódzó úr ma színes lepkéket kergetett.
Tisza Kálmán úr mosolygott Herman Ottó úrra, Herman Ottó úr pedig mosolygott Tisza Kálmán úrra.
Ma különben csupa lekötelező mosoly volt az egész képviselőház. Mameluk, ellenzéki, siettek udvariasak és engedékenyek lenni egymás iránt.
Ámde mielőtt e kölcsönös mosolyokhoz juthattak volna, keresztül kellett menni előbb a kérvények hídján.
És az nem közönséges utazás. Az embereknek annyi és annyiféle kérnivalójuk van a »legmagasabb ház«-tól, hogy akinek csak egy csöpp érzéke van a naivitás iránt, igen jól mulat ezeken.
Olvastunk már olyan levelet, hogy az előfizető azt kívánja a szerkesztőtől, miszerint legalább az ő lapszámát nagyobb betűkkel nyomassa. Volt már olyan kívánság is, hogy valaki beállított az újságkiadó hivatalba s már kedden előre kérte a vasárnapi számot: haza akarja vinni - úgymond -, hogy aztán vasárnap délután, mikor ráér, elolvashassa, - de ez még mind semmi a képviselőházhoz intézett kérvények tarkabarkaságához képest.
Kérnek itt fizetés-fölemelést, adóelengedést, sőt ma nemes Pécs városa odáig ment, hogy a polgárokkal rakoncátlankodó közös hadseregbeli katonaság megfékezését kéri.
...Talán ebből a kérelemből fakadtak azok a mosolyok, melyek ma oly derültté tették a levegőt.
Herman azt óhajtaná, hogy a törvények szentesítés után esetről esetre hirdettessenek ki s nem úgy, mint a már általánosságban elfogadott javaslat mondja, hogy egy ülésszak alatt hozott törvények mindig a következő ülésszak alatt legyenek bejelentve a háznak! Horváth Lajos még tovább megy, ő a kontroll kedveért a szentesítést követő napon tartott ülésben kívánja a törvényeket bejelenteni.
De már ezt nem engedheti Tisza Kálmán, s hogy a hozzá közelebb álló Horváth Lajos őellene szól, truccból inkább a Herman módosítását helyesli.
Herman Ottó, hogy egy percig se legyen kénytelen egy véleményen lenni a miniszterelnökkel, lóhalálban siet visszavonni a módosítványát.
Marad végre a Horváth módosítása azon módosítással, hogy egyik legközelebbi ülésen legyen a szentesített törvény szentesítése bejelentve. Ami azért kell, hogy a ház tagjai azonnal tudhassák - mit nem kell megtartaniok, ha okos, taktikus emberek hírébe akarnak jutni.
Szóba kerültek még az állami kölcsönök a zágrábi károsodottak részére.
Steinacker kereskedelmi ügyekben hányt a falra borsót egy interpellációban - s ezzel a ház eloszlott. Kimondatván hallgatólag, hogy miután kedden vakáció volt, mert 13-ka lévén szerencsétlen nap, a holnapi nap - a péntek - szinte szerencsétlen nap lévén, a legközelebbi ülés szombaton lesz.
- Elkezdték-e már?
- Nem szakad be?
- Ki van egyengetve a pálya?
- Hogy fogjuk mondani az új évadban: »irongálni«-e vagy »iszánkolni«?
- Kész-e már a korcsolyázó toaletted, kedves Emma? Ah, kár, hogy elment a cher Muki, aki nekem a csillagfigurát tanította.
- Nem csak egy tarka Muki van a világon!
- Az igaz, kedvesem... Minden korcsolya-idény fölvet új embereket. A jég nagyon kedvező talaj, édesem. Még az öregasszonyoknak is jut valaki. Hát még nekünk!...
Ilyenforma diskurzus folyik most nemcsak a fővárosban, de a vidéki kisvárosokban is, ahol megakad egy pocsolya, amelyben békák kuruttyolnak nyarankint, s ahol szerelmes párok turbékolnak most a síkos jégtükrön.
A korcsolyaegyletek teremnek, mint a gomba. Semmi sem olyan nagy rugó az egyesülésre, mint a hiúság. Azok az akciák a legbiztosabbak, ahol erre van alapítva a nyeremény.
*
Oh, a kedves jég! Mintha sima, tiszta átlátszóságával, finom szilánkjaival egészen az asszonyoknak volna teremtve. Nyáron a kávéjukat fagyasztják meg vele, télen a szívüket melegítik meg rajta.
Aztán itt próbálják meg azok a kedves pici teremtések - először elesni.
A világ megbocsát nekik. Hozzászoknak a másodszori eleséshez... de már nem a jégen.
Mi a különbség? Bagatell... Az egyik elesésnek egy kis ütés a következménye... fáj vagy egy félóráig... a másik, az hosszabban tart... kilenc hónapig.
*
Mikor X. asszony elesett a jégen, a megboldogult Wenckheim sietett őt felemelni.
A madame nem valami különösen illedelmes pozitúrában feküdt elterülve, ruhái láttatni engedék nemcsak apró lábacskáit, de lábikráit is.
- Látták? - kérdé a derék asszonyság fájdalmas hangon, de izgatottan a lovagias bárótól.
- Legyen nyugodt, asszonyom... látták.
...Régi adoma lehet... de minden korcsolya-idény megnyíltakor érdemes elmondani, a közönség épülésére megnyitó beszédnek.
*
Tél apó egyébiránt okos ember s mindennemű embereknek meghozza a maga örömeit, a gyerekeknek a karácsonyt, a férfiaknak a disznótorokat, az öregeknek a meleg kályhát, de az asszonyok iránt a legudvariasabb: nekik hozza a farsangot, a bálokat, a hangversenyeket és a jeget.
Tél apó ravasz vén hízelgő, s ha már nem szégyenli magát így kedvezni nekik s ha már mindent a számukra hoz, - hozna legalább nekik e mulatságokhoz - toaletteket is.
Egy elkeseredett férj
Ki ne ismerné e kedves rövidke szót! Mennyi szép remény, naiv kíváncsiság fűződik ahhoz egyrészről, hány keserű csalódás tapasztalása másrészről.
»A jogászbálon láttam meg feleségemet először« - szól egy fiatal férj barátjához s boldogan emlékszik vissza ama farsangra.
»A tavali farsangon ismertem meg Lucyt, ki ifjúságom költészetét, illúzióimat, mindenemet tönkretette. Átkos bál!« - szól egy megcsalt fiatalember, bosszúsan dobva a papírkosárba az éppen érkezett báli meghívót.
»Papácska! ugye az idén mehetek már bálba, hiszen tizenhat éves vagyok, aztán tavaly megígérted, meg Dezsővel foglalkoztam is már a füzértáncra« - mondja a kis barna Emma, reményteljes pillantást vetve atyjára.
»Károly, a lányunkat még az idén el kell vinni a bálba, azt vettem észre, hogy az a kis fogalmazó érdeklődik Vilma iránt, még az idén hozzuk meg az áldozatot, különben rajtunk marad a lány. Az a titkár is addig járt-kelt, kutatott, míg megtudta, hogy neked nincs több a fizetésednél« - mondja egy gondos anya, ki már a negyedik farsangot aludta át a vigadó termeiben leánya mellett.
Ily és hasonló jelenetek előidézője e kis szó »farsang«.
Hanem okos ember is volt az, aki a farsangot az év elejére tette, hiszen újévkor úgy telerakják jókívánatokkal és gratulációkkal, hogy bizony a tánckedv magától jön, alig várja a fiatalság az első bált, félénken, kétkedőleg, vagy biztosan, új hódítások előérzetében.
Hát még az álarcos bálok, hol a gondos papák és mamák éber szemeit oly szépen ki lehet játszani, hol az öreg férjeknek (ma már még a fiataloknak is) oly szépen lehet szarvakat rakni.
Íme, mindezt nyújtja a farsang. Üdvözölve légy, te nagy hatalom, ki fényeddel, alakjaiddal kápráztatod a szemeket, andalgó zenéddel biztonságban ringatod a félhangú suttogást, s míg az ifjúság egymás karjai közt, dobogó szívvel, ragyogó szemekkel, kipirult arccal lázasan lejt, - elhangzik egy még rövidebb szócska, az »igen«, s két emberrel több van, kik egész éltükön át boldogan emlékeznek vissza - a farsangra.
I. Bevezetés.
Volt egyszer egy főszolgabíró ismerősöm otthon a megyében, aki mindig a részeg emberekre vigyázott. Ebben képzelte ő a közigazgatási teendőket. Ha rossz karfájú hidat látott, dühösen parancsolta, hogy csinálják meg, mert hátha valami részeg ember talál erre jönni s lecsúszik?
A falukon végigmenve, egy fűrészt cipelt utána a hajdúja, s ahol a csűrlyukon át, mint az a parasztoknál szokás, ki volt dugva a kocsirúd, nyomban lefűrészeltette, nehogy meg találjon benne botlani valami részeg ember.
A józan emberekre nem viselt gondot a tekintetes úr, hiszen azok úgyis okosabbak őnála. Vigyázzanak magukra.
A mi jámbor pesti magisztrátusunknak is van ilyen kidomborodó sajátsága.
Az ő gyenge oldala a kutyák. A kutyákban vagyon a jó közigazgatásnak az ő elégtétele - hogy a Sztupa Gyuri stílusában szóljunk.
Mert a kutyák is olyan veszedelmes állatok, mint az emberek. De a kutyáknak van egy nagy előnyük, hogy nem választók - s így meg nem bosszulhatják a rajtuk ejtett jogtalanságot.
Aztán olyan nagyon szép politikus eljárás az, indirekt úton a kutyák által hatalmaskodni a gazdáikon, annyival is szebb, mert az ellenkező is eléretik vele: hatalmaskodás a gazdák által a kutyáikon.
Ilyen nagy problémát még emberi elme meg nem oldott, mióta a világ áll, mint most ezt ez a jámbor városi tanács.
...Istenem, de okos ember is lehetett, aki kigondolta!
II. Kutya-észrevételek.
Tegnapelőtt éjjel három kutya ballagott az Erzsébet téri sétányon, - bizonyosan a »Kék Macská«-ból jöttek.
Közönséges szelindek kutyák voltak, csupa egyfajta s élénk társalgást folytattak kutyanyelven.
- Hallod-e, Dráva! - szólt a tarkafülű eb - azt mégis nagyon restellem, hogy a legharapósabb ember címerében kakasokat találtak.
- Eh, hadd el... a régi királyok ostoba emberek voltak. Minket sohase vettek be a címerekbe.
- Ne bántsd a régi királyokat, Tisza! - szólalt meg a sántító Zagyva. -- Őalattuk legalább holtunk után értünk valamit, a bőrünkre írták a diplomákat... de most... most...
- Mi van most?
- Nagyon el vagyunk nyomva, gyerekek.
- Csitt! Egy rendőr járkál itt, lassabban beszéljünk.
- Egy rendőr? Az lehetetlen!
- De istenúgyse igaz! - mondja Dráva élénken.
- Nem fog az bennünket bántani?
- Tetessük magunkat, hogy meg vagyunk veszve, s bezzeg úgy elszalad, hogy nem éri a lába a földet.
Egy-két ugatás és keringő kutya-mazurka schrittek után a derék rendőr csakugyan kereket oldott.
- Te nagy pszichológus vagy, Dráva!
- És esztétikus... - tette hozzá Dráva szerényen -, éppen most készülök én is egy kritikához az Ábrányi Emilke verseiről.
- Ne harapd meg szegényt nagyon... tudod, a Fuchs testvérek miatt... mégis csak fajtánkbeliek.
- Nyomatták volna hát kutyabőrre legalább.
- Hagyd el a poézist, Zagyva... legyünk reálisak. Nem találod, hogy milyen gyáván szaladt el az a rendőr. Írhatnál legalább egy cikket a fővárosi rendőrség rosszaságáról.
- Úgy kell ennek a hitvány városnak! Látod, a falukon, ahol még a házőrző kutyák kezében van a policia, nincsen semmi baj és jól megy minden. Az emberek nem jók semmire.
- Kivált ezek az élhetetlen városiak.
- Mindenünket elveszik.
- Adót vetettek ránk.
- Korlátozzák a szabadságunkat...
- Semmink sincs.
- Hát a nyakravaló?
- A független életünket elvetette a magisztrátus, s ha az istenben megboldogult Simon Florent nincs, ma szájkosárban járkálnánk. De a jó bolond... isten nyugosztalja meg... egy hazafias dikcióval kirántott a bajból.
- Nagyobb baj az, hogy a »konc«-ra, ami századok óta nekünk dukált, a mameluk képviselők tették rá a kezüket.
- Csináljunk forradalmat.
- Csináljunk! Hogy gondolod?
- Én megyeista vagyok. Le a várossal! Egypárnak meg kell veszni közülünk. Az egypártól megint megvesz egypár. A veszett kutyák szaladgálni fognak az utcákon s összeharapják az embereket.
- Pszt! pszt! - vakkantott fel Zagyva ijedten - itt jön a hátunk mögött Sztupa Gyuri.
- Szent Isten, az mindent kihallgatott.
- Bolondok vagytok. Hiszen Sztupa Gyuri nem érti a nyelvünket.
- Csitt, szamár! Van is a világon valami, amihez Sztupa Gyuri ne értsen?
III. A tegnapi kánikula a városházán.
Hogy volt, hogy nem volt, titok fátyla fedi azt el, ember azt soha tudni nem fogja, történelem ki nem fürkészi, annyi bizonyos, hogy egyszerre csak irtóztató rossz szél kezdett fújni a kutyák ellen.
Mi vagy ki hangolta ily irányban a közvéleményt tegnap reggelre az ebek ellen?
A jelszó ki lett adva, s rettenetes dolgok készülődtek a közegészségügyi bizottságban.
A doktorok, jó Patrubány és daliás Bókay, baljóslatú arccal jártak-keltek. A teremben nyomott hangulat uralkodott.
Ki fog mondatni az ostromállapot.
A folyosón egy kis pudlikutya járt-kelt s irtózatosan vonított. Persze azért, mert egy díjnok ráhágott a farkára. Egy díjnok! Hát mióta tartja már magát többnek egy díjnok, mint egy kutya?
De a díjnok már tudta, mi történik bent a tanácskozó teremben.
Reinitz tette meg a szörnyű indítványt, melytől kezdve új korszak, az »elnyomatási epocha«, fog kezdődni a kutyatörténelemben.
Reinitz ugyanis a felmerülő veszettségi s harapási jelekkel szemben a szájkosarat indítványozta.
Síri csend következett.
A Mokány Berci kutyája, a »Szellő« és a Verhovayé, a »Dido«, a városház kapuja alatt őgyelegve, érdekfeszülten várták a nagyfontosságú ügy kimenetelét. A kis pudlikutya fel s alá nyargalt a lépcsőkön s jelentést tett a gyűlés folyamáról.
A gyűlés menete váltakozó érzelmeket ébresztett a két vezér kutyában.
A kis pudli jő s lihegve mondja:
- Nagy a baj. Dr. Bókay is amellett van.
Egy perc múlva friss hír jő.
- Mégis egy hang mellettünk! - kiáltá a pudli örvendetesen vonítva. - Azt indítványozzák, hogy ne kapjunk szájkosarat, mert a szájkosár ingerli a kutyákat.
- Ez oszt' az aranybeszéd! - rikkant fel Szellő lelkesedve.
- Hallgass, buta, - mondá Didó sötéten. - Ez a legravaszabb! Ez már tudja. Ez a Tisza-iskolából való ember lesz! Ettől féljünk; ez fog kipusztítani.
A gyűlés mindig jobban-jobban komolyodott.
- Patrubány tovább ment; nem elégszik meg már a szájkosárral, a zsinegen való vezettetést indítványozza.
- Szörnyűség!
- Gyalázat!
Egy félóra múlva szomorúan, lelógó fülekkel, kiöltött nyelvvel, lekonyult farkkal jött le a kulcslyukon hallgatódzó pudli.
- Széna vagy szalma? - kérdik ott lenn a vezérek.
- Szalma - rebegé a pudli halkan. - Megszavazták a szájkosarat is, a zsineget is.
Szellő és Didó szomorúan összenéztek.
- No, Didó öcsém! - mondá Szellő sóhajtva - eddig sem szerettem volna lenni ember ebben az országban, de ezután már a kutya se sokkal több.
Nagy kor volt az, mikor Kossuth, Széchenyi, Jókai, Petőfi, Deák és Aranyunk volt - egyszerre.
Soha az vissza nem tér többé. Az óriásoknak csak a nyoma van. A nagy csizmákba, mellyel az új korszaknak útját kitaposták, nem illik most be semmiféle láb.
Az is valami már, aki ezekkel a nagyokkal együtt bírt lépkedni, de hát még az olyan, aki köztük is tekintélyes helyet foglalt el, aki barátjuk volt mindig, kiegészítő részük sokszor, s nem ritkán támaszuk is egyben-másban.
Szentkirályi Mór fekszik a ravatalon. Szentkirályi Mór neve ismerős, végighúzódik mint egy finom selyemszál majdnem az egész századon a magyar történelemben.
Múltkor fejtettük ki, hogy egy munkás, közügyekben érdemekkel eltöltött életnek alig van egyéb jutalma, mint többé-kevésbé hosszabb nekrológ a halála után. A kisebbekről húsz méltányló sor, a nagyobbakról száz, vagy százötven. Ez a nagyok küzdelmének a végeredménye. Jóformán e sorok száma adja meg az előkelőséget, a rangot, a megboldogult jeleseknek az emberek emlékezetében.
De a tegnapi nap halottja följebb áll még. Őróla már elég csak annyit írni: »Szentkirályi meghalt!«
S mindenki tudni fogja, mennyit vesztettünk, s mi volt ő nekünk azelőtt.
Lapunk tegnapi számában elősoroltuk röviden életrajzi adatait. De köteteket lehetne róla írni, hogy csak egy kicsit is elevenné tegyük ötven nehéz esztendőnek küzdelmeit, diadalait, hányattatását és szenvedéseit.
Pest megye alispánját fessük-e, vagy az 1849 előtti parlamentek jeles szónokát? Mikor volt nagyobb? Nem-e akkor, midőn az abszolutizmus igája alatt belátván, hogy a közügyekben nem szerepelhet s életelvét - »az emberiségnek hasznára lenni« - fel kellene adnia, beiratkozott az orvosi egyetemre s elvégezte a medikát, hogy embertársainak testét gyógyítgassa, ki eddig szellemüknek lobogtatott világító fáklyát? Mint Pest főpolgármestere, ő vetette meg e város nagymérvű haladásának alapjait.
Szentkirályi nem a mai időkből s nem a mai időknek való alak volt. Vissza is vonult már nehány éve a szerepléstől s az irodalomnak élt és a tudománynak.
Oly jellem, mint az övé, óriási kísértet gyanánt mit keresne - a liliputiak között?
De neki joga is volt már megpihenni. Hiszen még 1829-ben - egy félszázad előtt - lépett a közpályára mint Pest megye főjegyzője, honnan fokonkint emelkedett alispánná, majd 1839-ben követté.
Gyorsan lett belőle parlamenti nevezetesség. Nagy készültsége azonnal kitűnt s már a szólásszabadság kérdésénél egyik előharcosa volt a liberális pártnak.
Szónoklatait nagy eszmeboncolási képesség jellemzi, s bár nem volt olyan világos, egyszerű, mint Deák, viszont nem volt olyan dagályos, mint Kossuth.
1848-ban mint a tudományos vitatkozások embere s különben is szelíd lelkület, sehogy sem érezte magát jól a forradalmi levegőben, sok kérdésben ellentétbe is jött Kossuthtal, ki szinte Pest megye követe volt s otthagyta Pozsonyt, lemondott. Később mégis belekeveredett a szabadságharcba, de csak igen rövid időre tábori biztos minőségben, hogy aztán egészen visszavonuljon.
Az elnyomatási korszak után, midőn újra föllélegzettünk 1861-ben, csak vonakodva lépett a közpályára olyanforma kifogásokkal, hogy ő már megfutotta pályáját.
Pedig még előtte volt az egyik, a fényesebb fele.
1865-ben Pest városa választotta meg képviselőnek, s elfoglalta helyét a parlamentben Deák oldala mellett s az akkori országgyűlésnek egyik csillaga volt. 1867-ben főpolgármesternek választotta meg a főváros, s itt sokszorozta meg nagy érdemeit több közhasznú intézkedéssel. Az ő érdeme, hogy egyebeket ne említsünk, a közúti vasút, a közvágóhíd. Alatta, vett nagy lendületet a főváros virágzása - s ki tudja, hol volna az ma már, ha Thaisz Elekkel nincsenek kellemetlenségei, s ott nem hagyja nemesen betöltött székét idő előtt?
Mert Szentkirályi makacs ember volt s bizonyos tekintetben nagy különc.
Sokszor rossz néven is vették ezt neki barátai. Széchenyi egyszer visszaemlékezve, hogy Szentkirályi hét hónapra született, tréfásan jegyzé meg: »Az a két hónap hiányzik neki.«
Végrendelete is különcködésre mutat. Azt ugyanis a múlt nyáron bízta bizalmas barátja, Molnár Endre gondozására, s egy levelet is adott hozzá, melyben temetése felől rendelkezik: »Tegyetek bele - írja - egy ládába, ott is jó lesz nekem.« Egyszersmint 100 forintot mellékelt a levélhez, meghagyva, hogy a temetési költség semmi esetre se legyen több.
Még egy jellemző adomát mond el róla a Pesti Napló. Mikor az orvosi tanfolyamot hallgatta, valamelyik pajkos orvosnövendék oda véste a helyére: »Szentkirályi hazaáruló.« Ő ott hagyta s ezt írta alája: »s Kossuth nagy hazafi«.
A jeles férfiúnak, kivel szegényebbek lettünk, mintha ezeren haltak volna el, hétfőn délután négy órakor lesz a temetése Ősz utcai házából.
Az egész ország bizonyára nem lehet ott - de ott lesz gondolatban, ott kell lennie mindenkinek, ki ezt a hazát szereti, s egy sóhajt küld az elköltözött után - ki nemcsak nekünk élt, akik még ideig-óráig itt maradunk, tevékenysége gyümölcseit még unokáink unokái is élvezhetni fogják.
Ez egyszer ugyancsak nagy fába vágta a fejszéjét a derék Gönczy Pál, akinél alig veszi valaki komolyabban föladatát a közoktatásügyi minisztériumban.
Nagy dologba fogott, de már azért is megérdemli a dicséretet, hogy belefogott - ha nem találna is sikerülni.
Mert bizony nehezebb kiirtani az irodalmat megmételyező ponyva-nyomtatványokat, mint a szerbtövist.
Márpedig a szerbtövist sem irthatták ki, dacára annak, hogy van már vagy száz miniszteri és ezer megyei rendelet, mely az ártalmas plánta halálára tör.
Annál kevésbé fog hát boldogulhatni Gönczy Pál egymaga, mert hiszen míg a szerbtövis a szántóföldeket lepi el s azok termőerejét szívja el s elöli a hasznosabb növény tenyészetét, addig a ponyvanyomtatványok csak a nép kedélyét, lelkét rontják meg.
A lélek pedig semmi - a magas államhatalom előtt, mert az még csak nem is adófizető.
*
No, de ne csináljunk szemrehányást azért, hogy eddig semmi sem történt, éppen most, mikor történni készül valami, ha ugyan nem marad, mint sok más jóravaló ügy, az értekezleteknél.
Mert az már sablon. Összeülnek, tanácskoznak, azután megint összeülnek és tanácskoznak - és soha semmit el nem végeznek.
Nem tudjuk, mit tanácsoltak Gönczy úrnak Komócsy József és P. Szathmáry Károly, akiket jónak látott értekezletre hívni meg, de annyi bizonyos, hogy a ponyvairodalmat csak két eszközzel lehet kipusztítani: pénzzel és jó olvasmányokkal.
Egyik a másika nélkül nem ér semmit.
Hiszen ott van rá a példa. Egy derék társulat, melynek élén dr. Szontagh állott s mely humánus célokra fordítja ami fölöslege van, megkezdte a nemes hadjáratot tavaly a ponyva ellen - mégpedig valóságos hadi taktikával.
Megnyert egypár írót s csináltatott a népnek egy-két beszélyt, a királyfi lakodalmáról egy magvas népies füzetkét - s odatette a ponyvára éppen olyan alakban, olyan papíron, mint aminő »Hétfejű kisasszony«, a »Zsidóvá változott disznó« stb.
Rá is ment a lépre, vagyis a jó útra a nép, mert anyagi áldozatokkal is terjesztették a jótékonycélú füzeteket, de mikor később kevesebb lett a »nervus rerum gerendarum« s következésképp gyöngébb írók kezibe került a jó feladat, a nép nagyon is magasnak találta maga számára az olvasmányt s nem kellett volna neki még ingyen sem.
Amiből pedig az a tanulság, hogy a legkiválóbb íróknak kellene egyesülnie: mert nagynak kell annak lenni, aki úgy tudjon leszállni a néphez, hogy egészen kicsiny legyen, hogy a nép magához hasonlónak, rokonlelkűnek nézze gyanútlanul.
Csak ilyen álúton férhetünk a nép szívéhez, s mikor már megnyertük egészen, csak akkor tisztogatjuk meg lelkét a koromtól és a piszoktól, mely a ponyvától ráragad.
Helyesen mondta Lamartine, hogy »a népnek a legjobb olvasmány sem elég jó«.
Mester legyen, aki neki ír. A mestereket pedig meg kell fizetni, mert nem élhetnek a levegőből.
Kétségtelen az, hogy a mi nagy művésznőnknek, ki már több mint tíz éve uralkodik Magyarország fölött, ha nem volna is művésznő, akkor is maradna meg egy óriási titulusa: »A legszebb magyar menyecske« ő lenne.
Egy egész generáció ábrándozott felőle: tizenöt esztendeig dobogtatta a férfiszíveket s ugyanannyi ideig ő adta a mintát, hogy milyennek kell lenni az igazi szépségnek.
Én magam már vagy tíz asszonyt köteleztem le azzal, hogy úgy odavetőleg megjegyzém: »ejnye, de nagyon hasonlít Blahánéhoz!«
De vajon ki is ne akarna hasonlítani őhozzá, a hasonlíthatlanhoz?
Az Ágai remek Bukovay Absentiusa ugyan azt mondja: »Csak az vigasztal engem, hogy Blaháné még az én feleségem is lehet.«
Igaz! Ez vigasztalt mindenkit. Csakhogy nehéz volt ezt kivárni, s mi, akik rajongtunk Blahánéért, de nagy hasztalan, kifáradva a türelemben, egy »saját külön Blahánét« választottunk.
Szép barna lány volt, észvesztő gödröcskékkel az arcán, tüzes szemekkel s éppen olyan kedves grimaszokat és mókákat tudott csinálni, mint az igazi Blaháné. Tagadhatlan, volt valami hasonlatosság köztük, kivált a homlokban és az arc alakjában. De ha nem lett volna is, mi annyira beleéltük magunkat a »saját külön Blaháné« eszméjébe, hogy immár a vége felé az volt az »eredeti Blaháné« - s az igazi volt a másolat.
Mondanom sem kell, hogy a »külön Blaháné« korcsmárosleány a józsefvárosi »Arany paszománt«-nál. Ott sürög-forog a vendégek közt - azaz hogy ott sürgött-forgott egy darabig mindnyájunk örömére, de neki is a fejecskéjébe szállt a nagy tömjénezés s egy napon azt hitte magáról, hogy ő csakugyan Blaháné.
Egy derék becsületes pékmesterrel járt jegyben. Már éppen öt nap múlva lett volna az esküvő. Szerette is a pékmestert - szerette, de csak azelőtt -, mert én istenem, egy Blaháné csak nem mehet egy közönséges pékhez, mikor abból még báróné is lehet?
Visszaküldte neki a jegygyűrűjét. Szülői zsörtölődtek, szidták, miért utasít vissza könnyelműen egy kompetens partit? De iszen beszélhettek már annak!
A saját külön Blahánénak volt egy kis hangja is. Azzal a hanggal fogja ő magát kiküzdeni - gondolta -, s egy szép reggelen eltűnt az atyai házból.
Elszökött Győrbe. Ott valami volkssängerek voltak; beállott azok közé.
Rosszul ment egy ideig a dolga, míg dicsőségre dolgozott, de hogy aztán ő is megösmerte ennek a mesterségnek az árnyékát, helyzete javult.
Hanem hát ez a javulás nem tartott sokáig. Az ő szépsége nem olyan volt, mint az igazi Blahánéé; nem hozott rá fényt, dicsőséget; az ő szépségét rossz kedvükben ajándékozták az istenek, csak veszedelmére volt.
Az egyik népénekesnő férje csakhamar beleszeretett. A népénekesnő féltékeny volt az őrültségig. S paprikát hintett a szép Malvin szeme közé. Az egyik szemevilágát elveszté.
Megtörve, koldussá téve jött a hazai hajlékba, s a vendégek, akik őt mint saját külön Blahánéjukat bámulták, most szánakozva nézik az »Arany paszománt«-nál azt a szerencsétlen, eléktelenített arcú, félszemű teremtést - kinek egész életét tette tönkre a kelleténél nagyobb cím, amit mi tréfából adtunk neki.
A saját külön Blaháné azonban még most is dicsekszik vele s rút arcát mosoly önti el, amikor felemlegeti, hogy ezelőtt két évvel Blahánéhoz hasonlított.
Viszonzási vizit volt csak. Hiszen a képviselőház is ott szokott ülni részint a körszékekben, részint a páholyokban, ha Blaháné játszik; illő hogy ő is végignézze egyszer az ő tornajátékukat.
Ott is ült a csalogány a hölgykarzaton. Kandi férfiúi szemek azonnal észrevették. Nyüzsgés támadt a fiatal honatyák között, majd az öregek is figyelmesek lettek a szokatlan jelenségre, s senki sem hallgatta Sárközy Aurélt.
Ami különben nagy szerencse Sárközy Aurélra nézve.
*
Blaháné eljött hallgatni; ő, akit mindig mi hallgatunk. Vajon van-e jogosultsága valakinek szólni ott, ahol ő hallgat? Igen, van - Jókainak. Mikor Jókai beszél, még Blaháné is hallgasson.
Hanem persze csak akkor áll ez, ha nem azt vesszük, hogy Jókai mit beszél, hanem azt, hogy miképp beszél.
Olyan ő (már t. i. Jókai), mint a cessleur, mely a vizet is borszínűre festi.
Szép... szép lesz színre nézve - de ihatatlan.
*
No, hanem mit beszélünk mi, hogy Blaháné hallgatott. Tud is Blaháné hallgatni! Fejecskéje nyugtalanul izgett, mozgott s ezer meg ezer kérdést intézett látogatóihoz.
- Hát eljött a honatyákat meglátogatni?
- El én, galambom, mert én már csak itt maguk között lehetek még leány. Honleány.
- De hát a színpadon?
- Ott is elvesztettem már én a pártámat.
- A művészet annyi, mint örök fiatalság.
- Köszönöm alásan. Az öreg Szatmáry néninek már nemigen írnak a poéták szerepet.
*
- Hogy ez a Herman Ottó milyen veszekedő természetű ember! Engedjék már, hadd hallgassam, mit beszél. Oh! oh! Mennyire lepiszkolja a minisztereket! És megtagad tőlük mindent. Lássa, édes galambom, ez nem járja, mert miből élnek meg szegények?
- Ne legyen olyan bárányszívű!
- No, csak nem szeretném, ha az én férjem lenne.
- Kicsoda?
- Ez a Herman... De nini, nini, hallgassa csak éppen azt ígéri, hogy nem alapít családot az átkos közösügyi rendszer miatt.
- Van is benne valami.
- Mert az igaz, hogy az olyan ember, aki irtózik a költségvetések megszavazásától - sohase vegyen magának asszonyt.
*
- No, hála istennek, csakhogy már Jókait szólítja a jegyző. Pszt! Pszt... Ne zavarjanak, kérem. Egy szavát sem akarom elveszteni.
Nagy hallgatásba merült a csalogány, érdekelte a költő szájából a száraz előadás is. Odakünn hagyta pegazusát Jókai. Gyalog indult el - de fantáziája mégis tovább vitte a valóságtól, mint akár regényeiben.
- Nos, hogy tetszik Jókai beszéde?
- Nagyon kevés benne közben a (hangos derültség).
- Hja, maholnap már ott leszünk, hogy az emberek elfelejtenek nevetni...
- Pedig nézze, lelkem... mégis csak szép beszéd az, olyan szép, nem is hiszem, hogy nem valami színpadi országgyűlésen mondják.
- Például a »Hős Pálfy«-ban.
- Körülbelül. S ezt annyira elképzelem, hogy önkéntelenül mindig azt nézem, hogy hol is van tulajdonképpen a súgó?
- Ott ül, ni... az a sovány, magas a pápaszemmel.
- Menjen maga... hisz az a Tisza!
Mennek a katonák... de kérdés: visszajönnek-e? Violaszín pecsét nélkül is jön most parancsolat, hogy indulni kell, s még ha nem jönne is, jöhet minden órán, s bizonyos ideges nyugtalanságban tartja a Dinsztliket, kiknek eddig úgysem volt egyéb mulatsága mint békés polgárokkal kötekedni.
Trombita harsog, dob pereg, az utcaajtóban a szolgálók sírnak.
Bizony rosszkor jött ez a dalmáciai lázadás.
Mit csináljanak a lányok? Éppen farsang idején viszik el a legényeket.
*
Valahol még csak magyar vér elfolyt (pedig be sok helyen folyt már el, ahol nem kellett volna), a bölcsek mindig ki tudták utólagosan sütni: mi mindenféle haszon háramlott abból ránk.
Hanem ennél a dalmáciai dolognál ugyan nehéz lesz. Mert itt még a fölkelés elnyomatása sem használ.
Olyan ez a sok népű, sok nyelvű állam, mint a romlott vérű test, ha valahol sikerül is behegeszteni a kelést, - a rossz vér bennmarad s okvetlenül kiüt másutt.
*
Valaki a következő legendával jellemezte hajdan az össz-birodalom népeit.
A Krisztus holttestét szerették volna a népek megszabadítani a zsidó poroszlók kezeiből, s evégből tanácskozának egymással, hogy miként kerítsék meg.
- Várjuk meg, míg elalusznak a poroszlók - mondák a tótok.
- Eh, mit! Vegyük el karddal - szóltak a magyarok.
- Nyújtsunk be alázatos folyamodványt a felsőséghez - vélik a németek.
- Vegyük meg pénzért - okoskodának a szerbek -, hátha még drágábban eladhatjuk.
- Ássunk egy vermet - tanácsolák a dalmátok -, s akkor aztán tegyünk úgy, mintha rájok akarnánk ütni; nekünk rohannak a poroszlók és bepotyognak a verembe.
...A magyar taktika még most sem változott meg azóta - de hátha a dalmátoké sem változott!
*
Íme a tavalyi üstökösnek mégiscsak igaza volt.
Hozott mégis háborút. Persze csak olyat, aminő telt tőle, szegénytől.
Masíroznak ismét a katonák.
S a parasztemberek, amerre elvonulnak a szegény fiúk, tudom, mondogatják megint, hogy:
- Nagy baj van! El akarják venni Dalmát-országot a királyunktól.
- No bizony! Hát miért nem íratja át a telekkönyvben hitelesen a feleségire, hogy el ne vihessék - szólnak az okosabbak.
Sokszor panaszkodunk, hogy a régi udvarok és nagy urak többet értek a maiaknál legalább az irodalomra és a szellemre nézve - pedig tessék elhinni, tiszta rágalom az egész, a nagyuraknak és a hatalmon levőknek most is megvannak saját udvari poétáik és szatirikusaik, kik egyes eseményeket olyan formába gyúrnak nagy ügyességgel, ahogy az patrónusaiknak legjobban tetszik.
Feldolgoznak egyes epizódokat, némelykor szellemmel, egy kis szatírát és humort is vegyítenek bele, s kész a szellemi csemege őexcellenciáik számára.
Mert nincs valami kellemesebb, mint megnevettetni őket. Önzésből teszik. Hiszen a nagyok mosolyában van a kicsinyek boldogsága.
De ne fontoskodjunk itt hosszú bevezetésekkel, hanem csípjük el az excellenciás fülek elől az új pasquille-t s nevessünk rajta mi is - de nem ott, ahová az udvari pasquillegyártók tették a poént.
Somssich Pálról szól a krónika. Kiről is szólhatna másról? Az ő magatartása sokszor árt a többségnek. S ha már nem lehet se kiparírozni bent a parlamentben, sem kisebbé tenni az öreget az ország közvéleménye előtt, fennmaradt a harmadik út: nevetségesnek tüntetni fel.
Ez se rossz eszköz. Megölt az már nagyobb embereket is.
Hát úgy volt az - legalább így beszélik a mamelukok szóról szóra -, hogy mikor Andrássy Gyula az első minisztérium lajstromát csinálta, Somssich Pál volt fölírva rajta kereskedelemügyi miniszternek.
A hiú Gorove kimaradt, szóba sem jött, ami bántotta is szerfölött, úgyhogy napokig feléje se nézett a Deák-körnek. Mert hát mégis csak fekete hálátlanság, hogy őt nem vették be a lisztába, mikor »annyi jót tett Andrássyval« annak idején!
Még csak csírájában volt meg ugyan a minisztérium, félig mint valóság, félig mint remény, ott lebegett a nagy »ha« fölöttük - míg végre egy este azzal a hírrel toppant Andrássy a klubba, hogy: »Megvan a minisztérium; most már bizonyos. Reggel megyünk Bécsbe.«
S ezzel sorba járta az összes kandidátusokat, hogy este pakoljanak be, a legközelebbi vonattal indulni kell őfelsége elé, a vett távirat folytán. Nehogy elkéssen valamelyik.
Természetesen kész volt rá mindenki, csak az akadékoskodó Somssich nem, kinek természete mindenre észrevételt tenni:
- Engedd meg, kedves barátom, de a dolog véleményem szerint nagyon fontos, s én 24 óra gondolkodási időt kérek.
- De ha nem lehet - szólt Andrássy türelmetlenül. - Aztán mi van azon megfontolni való?
- Méltóztassál megbocsátani, de én nem mehetek semmibe bele egykönnyen. Nekem, tudod, múltam van.
- Ejh, hiszen mindenkinek van múltja. Ösmerlek, csak kéretni akarod magadat...
- Hallgasd meg, kérlek, indokaimat. Először is mindenre jó aludni egyet, de különben annál inkább is, mert...
- Nem vagyok kíváncsi az okoskodásaidra, mert azoknak nem vehetem semmi hasznát... - szólt Andrássy némi bosszankodással s a másik terembe indult.
Az ajtónál azt kérdezi tőle Kandó:
- Haragos vagy, Gyula, ki bántott?
- Somissichra dühösködöm. Huszonnégy órai gondolkodási időt kér, vállaljon-e vagy se miniszteri tárcát, s nekem már holnap őfelségénél kell lennem az összes minisztériummal. Az egész dolog csak caprice Palitól, s nekem nagy zavart okoz vele. Honnan a pokolból vegyek én most holnapra hirtelenében kereskedelmi minisztert?
- No bizony, ott van Gorove... Az úgyis haragszik, hogy be nem vetted.
- Gorove? Eh, Gorove... Azaz megállj csak, hát gondolod, hogy jó lenne?
- Körülbelül. Írj egypár sort, elviszem neki.
- Azt nem... hanem ha akar, jöjjön, de mindjárt.
Kandó azonnal kocsiba ült s sebesvágtatva hajtatott a Gorove szállására.
- Andrássy nevében jövök - rontott be Kandó Kálmán-, gyere azonnal a klubba - kereskedelmi miniszternek.
- Hát most jutottam eszébe? - pattant fel Gorove neheztelő hangon. - Köszönöm alásan a gráciáját. Persze, ilyenek az emberek. Most talán szüksége van rám? Hálátlan a világ, kedves Kálmánom. Ki hitte volna ettől az Andrássytól? De ülj le már egy kicsit s ítéld meg magad, van-e okom haragudni vagy nincs?
- Most ne arról beszéljünk. Majd akkor haragudjál Andrássyra, ha miniszter leszel vagy nem leszel. Most az a kérdés: akarsz-e miniszter lenni vagy se? Mert ha nem, akkor isten áldjon meg, én megyek...
- Hát jól van, no, megteszem a te kedvedért.
- Az én kedvemért ne tedd meg. Én nem kívánok áldozatokat.
- Akkor hát a »haza« kedvéért.
- Az már lehetséges. De siessünk!
Egy félóra múlva együtt volt az összes első minisztérium, melyről még akkor azt hittük, hogy a nemesi előnevét is megtartja, azt, hogy »független«.
- Hát uraim, most már együtt vagyunk valamennyien - mondá Andrássy -; menjünk hozzám a lakásomra s beszéljük meg a legközelebbi teendőket.
A lelkesült Deák-pártnak »éljen«-ei közt vonultak ki a termekből Andrássy, Eötvös, Fesztetics, Horvát, Lónyay, Wenckheim, Mikó és Gorove, - hogy mint igazi miniszterek térjenek vissza holnapután.
Sokan utánuk mentek az előszobába, s míg felső kabátjaikat adták rájuk, addig is éljeneztek.
Somssich is ott állott tétovázva, hogy felvegye-e kabátját ő is, s midőn Andrássy kifelé indult, hamleti pátosszal kérdé:
- Hát velem mi lesz?
Andrássy hallotta-e vagy nem Somssich kérdését, tudni bizonyosan nem lehet, annyi azonban áll, hogy nem felelt s búcsút intve a párttagoknak, sebesen távozott le társaival a lépcsőkön.
Somssich még mindig ott állott ködös arccal rémletes tekintetet vetve az ajtóra, mely a nap hősei után becsapódott.
Azután lassan, gondolkozva visszaindult a nagyterembe s megállva annak közepén szomorúan dünnyögte:
- Hát velem mi lesz?
...S azóta sok, sok esztendő folyt le, az első minisztérium alakjai régen letűntek: ki a sírban, ki rosszabb helyen élvezi a nyugalmat, de Somssich mint egy árny tizenöt év óta mindennap megjelenik a klub termeiben s homlokára mindig oda van írva a tűnődés, hogy:
»Hát velem mi lesz?«
De a legfurcsább az, hogy ezt az írást csak egy idő óta tudják elolvasni a Somssich homlokán a szabadelvű párt írástudói.
Ha úgy nekilendülnének az olvasásnak: akadnának ott még más homlokok is - más írással.
Egy darab Kairó Budapest kellő közepén. Sehol annyi lárma, annyi zaj, mint itt. A konzervativizmus a legerősebb érzés az embereknél. Akik emlékeznek valaha a Két szerecsen és a Könyök utca tájékára, hol reggeltől estig szólt a dob, a réztányér, ordítozott a handlé s harsogott a verkli, s akik azt remélték, hogy amint arra épül a fényes paloták végtelen sora, egyszerre beköltözik oda a méltóságos hallgatagság és az arisztokratikus csend, azok ugyan nagyon csalódtak, mert az már egészen a helyhez van kötve, hogy a verklis, a komédiás, a handlé hol érezze magát a legjobban.
Az írói bál rendezői beszélgettek együtt tegnap az ott bemutatandó telefon-produkciókról. Az volt a tanácskozás tárgya, hogy miként elégítsék ki a hallgatni akaró közönséget. Abban állapodtak meg, hogy a színházi előadás három óráig fog tartani s a közönséget két-két percre eresztik a telefoncsövekhez, így aztán majd mindenki hallhatni fogja Wiltet.
- De hát azok, akiknek a két perce felvonás-közre jut?
- Tyű! Azok részesülnek még csak igazi nagy élvezetben - mondá a fennebbi ellenvetésre egy örökké schlagfertig rendező.
- Hogy-hogy?
- Mert semmi sem lehet élvezetesebb, mint azt a csodálatos zsongást élvezni messziről, mely a függöny legördülte után szokott bekövetkezni a színházban.
- Akkor talán legcélszerűbb lett volna a Sugárúttal kötni össze a redoute-ot, mert a Sugárúton mindig felvonás után van a közönség.
Igaz is! Mintha csak ez az utca lenne a város torka. S ez aztán különb torok az Odry Lehelénél is, mert amennyi skálája ennek van - azt emberi fül nem bírja lajstromba szedni.
A fütyülő csizmadiainas- és a sült gesztenyét áruló taljántól kezdve a földkerekség valamennyi genre-je itt egy kompakt egésszé kögülve jelentkezik.
Nehéz furmányos szekerek döcögésébe belevegyül a komédiás dobpergetése, ki a világ csodáit mutogatja, fiáker-robogás, részeg emberek kurjongatása, veszekedő zsidó asszonyok lármája. Egy egész nemzetiségi bábel. Tarkábbnál tarkább alakok, éppen mint Kairóban. Még pecsenyét is sütnek az utca-szögleteken a tótoknak - akik meg is érdemlik, mert mint Budapest többi részeit, úgy a Sugárutat is ők építették.
A két liliputi emberke még mindig ott van s még mindig nem keltek egybe. Itt hálás talajra leltek. Tömérdek a nézőjük. A marquis úr azonban veszedelmesen öregszik, a menyasszony meg hízik. S ez utóbbit némelyek nagyon gyanús körülménynek találják a jegyesek közt.
Nem messze a kicsinyektől az »óriás asszony«-t mutogatják egy másik bódéban. Körülbelül másfél öl magas, s az egyik lábából kétszer telne ki gr. Apponyi Albert.
Csupa zsír, csupa háj, szemkarikái akár egy-egy sercika alma s még tüzük is van, sőt némelykor hamisan kacsint velök.
Kérdeztük, hogy volt-e már valaha szerelmes.
- Voltam - mondá -, egy fiatal angolba.
- Aztán beszélje el, kérem, hogy szeretett bele?
- Hogy? Hát nagyító üvegen át.
- Nagyító üvegen?
- Nos, igen! Puszta szemmel nagyon hitványaknak látszanak előttem a férfiak.
A Sugárút a legcsodálatosabb utca, melyet valaha csak láttak az utazók. Ha semmi sem emlékeztetne egyéb keletiségünkre, ez magában elég lenne.
A ringelspiel, a szappant és a ruhapecsétet tisztító szereket áruló szerb, a csavargó cigány gyerekek, kik egyes alakok után szaladva muzsikálnak, a szivarcsutkákat szedegető gaminok.
Sőt akár hiszik, akár nem: a Sugárúton még rendőrt is láthat az ember.
S a világ legnagyobb csodáját: szaladó omnibuszokat. Ami fülnek kellemetlen, szemnek kedves és tarka, az mind együtt van.
A vidéki ember, aki ide vetődik, ha megolvassa az egyik még kiépítetlen ház kapuján, hogy »pénz becsületszóra«, s azután egyet kerül a túlsó oldalra, ahol az a biztató ajánlat mosolyog rá a ruhakereskedésen, hogy: »itt ócska ruhákért újakat lehet kapni«, büszkén dobogó kebellel kiálthat fel:
...»Itt vagyok hát a magyar Eldorádóban. Ahol minden van. Ahol selyembe öltözött nők mosolyognak rám, mintha már régen ösmernének, pénzt beesületszóra adnak a jószívű emberek, új ruhát az ócskákért... És még azt írják ezek az ellenzéki újságírók hogy Tisza Kálmán alatt nincsen jólét.«
Közéletünk egyik régi alakja tűnt a sírba, kit már gyermekkorunkban is ősz Bernáth Zsigmondnak neveztek, kit a már közel egy évtized óta sírban porladó Deák Ferenc is »te öreg«-nek szólított.
Nemcsak Ung vármegye legnemesebb fia lett vele a síré, de az egész ország egyik legtiszteletreméltóbb alakja, kit még a múlt század ajándékozott a nemzetnek.
Született 1790-ben, jómódú birtokos családból, melyből már sok előd tűnt ki, kivált a reformáció harcaiban, mert a Bernáth-nemzetség úgy volt ismeretes Ungban, Beregben, mint a protestantizmus előharcosa.
Bernáth Zsigmond apja, szintén Zsigmond, mint igen művelt férfiú s Ung megye alispánja gondos nevelést adott fiának, úgyhogy az már 1811-ben, huszonegy éves korában szerepet kezdett játszani; ez évben ugyanis a távollevők követei közt találjuk a rendi táblán a reményteljes fiatal embert, - ki azután gyorsan csinálta megérdemlett karrierjét.
E rövid szereplés után, az akkori idők szokása szerint, mint jurátus Vay József septemvir mellett működött a jogi tanfolyamot Pesten és Bécsben nagy sikerrel végzett Bernáth Zsigmond, s már a következő évben, 1812-ben letette az ügyvédi vizsgát.
Mint fiatal ügyvéd hazament gazdálkodni, de nem sokáig hagyták a mezei élet örömei mellett a megyei rendek s törvényszéki bírónak választották Bereg megyében, mert Bernáth Zsigmond tulajdonképpen két megye gyermeke volt s tettdús élete jóformán egyenlő arányban oszlik meg a két municipium szolgálatában, mely úgyszólván vetélkedve karról karra vette át e kitűnő férfiút, ki mindig elménckedett azon, hogy ő ilyen kétkulacsos lutheránus, mert még megyéje is kettő van.
A Bereg megyei törvényszéki bírót 1816-ban a tisztújítás alkalmával Ung megye választotta meg főszolgabírónak.
Fogta magát erre Bereg megye s a következő restoráción alispánná akarta választani, de Ung megye azért sem hagyta magát s a diétára küldötte a 35 éves főbírót. Ugyane megye választotta meg az 1830-iki országgyűlésre is, s itt kezdődik tulajdonképpen Bernáth Zsigmond jelentékenyebb szereplése.
Nem tartozott ugyan soha az úgynevezett vezéregyéniségekhez, de a zöm egyike úgy említé. Hosszú időkön adta mint a »nagy munkaerőt«, s ez biztosított neki szerepet a diétákon, s olyan tagja volt azoknak körülbelül, mint Horváth Lajos most.
Számos emlékezetes törvénycikk folyt az ő tollából, a híres hosszú 33-iki országgyűlésen Kölcsey Ferenccel együtt a kerületi tábla jegyzői tisztét viselte s ő bízatott meg az úrbéri törvénycikkek szövegezésével.
Tagja volt azután folyton minden országgyűlésnek. Látta Deák feltűnését, Wesselényi-vívta harcait, Kossuth alakja előtte nőtt meg óriásinak; részt vett a mozgalmakban, s nevét örök időkig emlékezetessé tette azzal, hogy ő indítványozta legelőször a tagosítást, ami bizonyosan többet ért a nemzet vagyoni emelkedésére nézve, mint sok körmönfont államférfi úgynevezett »nagyszabású művelete«.
A forradalom már ősz hajakkal találta Bernáthot - de ő azért nem kapkodott, mint Bernát a mennykőhöz ide-oda, mint a hasonló életkorúak közül a legtöbben, hogy ne kelljen színt vallania; határozottan odaállt a nemzeti függetlenség eszméje mellé s főispánságot vállalt Ung megyében.
A szabadságharc rossz vége mélyen elkeseríté őt is, s ahonnan fényes pályáját kezdé, visszament újra az eke szarvához a már akkor hatvan éves öreg ember, ki nem is álmodta, hogy még egy új pályát kell befutnia.
De az ifjú vér még forrt benne, s amint az első alkalom nyílt a harcra, amint a pátens ellen küzdeni kellett, ő volt az első, aki a sorompóba lépett hitsorsosainak jogai mellett.
Amint pedig újra derengni kezdett, a tizenkét gyászfátyollal betakart esztendő után, a 61-iki országgyűlésen újra ott ül a legjobbak között, s ott látjuk a 65-iki országgyűlésen is, mégpedig korelnöknek.
Itt történt meg vele az, hogy kérvény adatván be választása ellen, könnyes szemekkel lépett le az emelvényről, mely immár nem illeti meg.
A képviselők nem akarták engedni, hogy székéről távozzék.
- Mi azért elnökünknek akarjuk! - kiálták lelkesülten.
Ünnepies, megható volt e jelenet.
- Soha! - szólt az ősz elnök nagy megindulással. - Én, ki több mint ötven év óta a jogbitorlás ellen küzdök, nem fogok egy engem meg nem illető helyet bitorolni.
S a nyolcvan éves aggastyán csakugyan leszállott helyéről.
Ez országgyűléssel fejezte be hosszú, érdemes politikai pályáját. Visszavonult Ung megyei birtokára, hogy szeretett rokonai körében boldogan töltse hátralevő napjait, megérve egy egész nagy generáció elenyésztét s az eszmék felvirulását, melyeknek előidézésében ő is fáradozott.
Két év előtt tartotta születésnapja kilencvenedik évfordulóját, mely alkalomból a király is gratulált neki.
Mikor a gratulációt megolvasta, öreg szeme fiatal fényben csillogott fel, azután kissé elkomorodva tette hozzá:
- Milyen kár, hogy nem Budárul vagy Visegrádrul van datálva!
- Rossz darab!
- Még hozzá unalmas is.
- Nem csoda. Azért német operett! Ki is hallott ilyet? Mintha a tehén quadrille-t akarna lejteni...
- Ez az Éva minden rossz almába beleharap, s azután velünk kóstoltatja meg.
- Engem csak az vigasztal, hogy német ember a szerzője. Ha jó operett lenne, kibújnám mérgemben a bőrömből.
Nincs mulatságosabb a világon, mint egy premier-előadás. Mindenki bírál, mindenki tesz megjegyzéseket. S ezek igazán közvetlenek. Másnap már a lapok véleménye által van preparálva s nem ér egy ütet taplót sem.
Karaktere közönség dolgában csak a premier előadásoknak van. Ott ülnek szokott helyeiken a jó ízlés földi bírái, a referensek jupiteri ábrázatokkal, a hatalom súlya kiül szemeikbe és meggörbeszti vállaikat. Ritkán tapsolnak és még ritkábban nevetnek, hogy a »profanum vulgus« észre ne vehesse: mi az ő véleményük a darabra vonatkozólag. Hátradőlnek székeiken és unatkozni látszanak, mert hisz az nekik dolog, ami a közönséges embereknek mulatság.
A közönség másik részét a színházi gourmand-ok képezik. Ezek úgy fogják fel az előadandó darabot, mintha egy köcsög tej lenne. Az első öntelékben van a tejföl - a többi aztán csak szurrogátum. Szegényembernek való.
A harmadik rész a habituék; ezeknek az uraknak mindegy a darab, őket csak a toalettek érdeklik, az új toalettek.
Az újságírók, ezek a szegény ördögök, mit tudnák azt, sőt a gourmand-ok sem érik fel ésszel, hogy a toaletteknek néha különb történetük, érdekesebb és pikánsabb meséjük van, mint magoknak az operetteknek! Boldog együgyűek! - ez egyszer bizony nem övék a mennyek országa!
A negyedik klasszis... no, a negyedik klasszisról már nem érdemes beszélni, az úgy szokott a színházakba járni, hogy mikor megkérdezik otthon, mi volt a darabnak a címe, hát azt mondja, hogy:
- Bizony elfelejtettem megkérdezni a szomszédomtól.
- De hát csak emlékszel a meséjére?
- Hogyne! Kápolnai Hegyi Arankával csókolózott. De hogy mit beszéltek hozzá, nem emlékszem.
- Nagy kópé az a Kápolnai! Amennyi szerelmi viszonya már annak volt! No, de bele is vékonyodtak a lábszárai.
A premier-előadások mindig bizonyos izgatottsággal járnak. Az idő méhe mintha új dolgokkal, váratlan fordulatokkal volna terhes, míg aztán a többi előadás alatt a hallgató majdnem biztos a tisztességes lefolyású jövendő iránt.
Egyszóval a premier-közönség a felfedezők élvezetéből is szürcsöl, a többi aztán járt nyomon ballag.
»A furcsa háború« publikuma, az olyan volt tegnap, mint a többi premiereké, azzal a különbséggel, hogy néhány bakfis is látható volt a padokban, ami a »Nap és Hold« s általában a francia operettek premierjein nem tanácsos.
Hanem az erkölcsös bécsi darabban meg lehet nyugodni vakon. Az olyan, mintha egy francia garde-dame írta volna, gondosan kihagyva belőle mindazt, ami a növendék leányokat idő előtt ingerelhetné.
Azaz, hogy mikor Csatai Zsófi kulcsot kínál Solymosinak, hogy az bejuthasson a Hegyi Aranka hálószobájába, az mégis csiklandós dolog egy kicsit, s a kis bakfisek erősen elpirultak, - hanem ezt a pajzánságot bizonyosan csak Csatai Zsófi improvizálta bele a darabba!
Mellettem is egy mama ült, meg egy kisleány, akik folyton megbeszélték egymás közt a »Furcsa háború«-ban folyó életet.
- Hát csak ennyiből áll a házasság? - szólt a kis Malvin az első felvonás végén.
- Mit tudod te azt? Sokszor még ennyi sem kell hozzá.
- Ni, hogy tud ez a csepp haragudni - a férje miatt! - figyelmezteté a mama kisleánykáját Komáromi Mariska legsikerültebb jelenetére.
- Vajon kitől kaphatta azt a szép lantos koszorút? Szakasztott olyan, mint a Hegyi Arankáé volt az első felvonásban.
- Hát persze, kis bohó... mert ugyanaz.
- Ugyanaz?
- Természetesen. A kulisszák mögött levették róla a sárga pántlikát, s fehéret kötöttek rá. Holnap meg úgy lehet vörössel dobatja oda Evva egy harmadik színésznőnek.
- Ez a koszorú jelképezi hát leghívebben az »örök dicsőség«-et.
Így megy ez végtől végig, kivált ha asszonyok közt ül, akikben mindig több a lelemény, mint a »Furcsa háború« című darabban.
De az igazi szilárd hangulat mégis csak a darab legvégén születik meg a foyer-ban, a ruhatárban, felöltők begombolása közben.
- Nos, hogy mulattál, János? - kérdi egy úr barátját, cigarettre gyújtva a külső oszlopoknál.
- Pompásan!
- Ugyan mi tetszhetett annyira?
- Hát Blaháné.
- Hogyan? Blaháné?
- Nos, igen. Ott ült a negyedik alsó páholyban.
Az öreg kaprerai hős, a két Szicília meghódítója haldoklik. A villanyos drót naponkint szétviszi a szomorú hírt, mely részvétet fog kelteni mindenütt, hol a szabadság eszméi iránt még fogékony lelkek laknak.
Hugo Viktor, a század nagy költője (ki arról is nevezetes, hogy a legnagyobb tisztelettel viseltetik a század legnagyobb hőse iránt s egykori száműzetése színhelyén, a kies Guernesey szigeten egy külön lakást rendezett be Garibaldi számára, ha ez esetleg meglátogatná), mondom az öreg Hugo Viktort egyszer arra kérték meg, hogy egy 70 évet élt és végelgyengülésben elhalt tábornok sírkövére emlékverset írjon, mire e sorokat írta:
»Ötvenöt éven át nem ártott neki a háború s hat évi béke ölte meg.«
Garibaldit is a béke öli meg. Egész Európában tokban vannak a szabadságharcosok kardjai. Mély álmát alussza a szabadság. A múzeumokban pihennek a lobogók, a szentképekkel és feliratokkal. Sehol sem szól a harci tárogató.
Mit is csinálna itt tovább köztünk az öreg? Elunta magát s megköti az örök békét az istennel. Már erősen folynak az alkudozások.
Mint mikor nagy dübörgéssel fordul alá a címer-pajzs ha a kriptában lezáródik az ős családfa, a századok is nagy zajjal csapják be az ajtót a lezárt institúciókra és korszellemre.
A romantikus iskola is egy óriással fog véget érni, valószínűleg Hugo Viktorral. A középkori kalandos hadi dicsőség egy fényes újkori alakja fejezi be a világ daliás időszakát.
A természet két határkövet tesz oda, mintegy szándékosan az eszmék és korszakok emlékeül: az egyiket az elejére, a másikat a végére.
A tündöklő sávok, miket a dicsőség végigterít a végtelen mezőn, e két határkő között nyúlnak el.
Ma már más a harcászat, más a felfogás. Ma már nem hősök kellenek a csatákba, kik oroszláni bátorsággal rontanak az ellen sorai közé s két kézre fogva a kardot rettentő csapásokkal aprítják az ellenséget, ma már a villany harcol, a gőz, s a hős a cirkalommal dolgozik és pápaszemet visel.
Hős Toldi, nagy Hunyadink, két Zrínyi Miklós ma csak gerillák volnának már. És Dinsztli-Lendli is nagyobb katona lenne tán náluknál. Mert ma tudni kell mindenekelőtt az exercírozást, a Dienst-Reglement-t, a többi, aztán mellékes dolog.
Garibaldi nem e kor számára született, két egész századot késett mint katona - de két egész századot előzött meg mint ember.
Ő a XVII. század nagy hőseiből való, de azért tudott csodákat művelni a XIX. században is.
És mintha őbenne vetette volna előre hatalmas árnyékát a XIX. század humanizmusa és demokráciája. Hogy lehetett ez? Az idő, mely viselős volt e nagy alakkal, érezte, hogy kétszáz évet késett, s fogta magát s egyszerre négyszázat ugrott előre.
Meseszerű alak ő! A költészet és a történelem lábaihoz rakja koszorúit. A népek elzarándokolnak majd sírjához és elviszik szent emlékeknek göröngyeit, amelyekbe az ég harmatja közé királyok könnye is vegyül még azonfelül.
A győztes hadvezér, ki két koronát szerez, s mikor az megvan, odateszi a király fejére - aztán hazamegy a kecskéi közé szántani, vetni, hazamegy remetének.
A rettegett hős, ki véres csata után, hidegen járja körül a holttestekkel borított csatamezőt, aztán hazamegy kifáradva s ledől és édesen alszik sátorában az ágyon. Egyszer azonban báránymekegést hall a távolban s fölébred.
- Szegény kicsike bárányka, vajon mi baja lehet?
Felkel, megkeresi s meg is találja iszalagok közé befonva (éppen úgy, mint Ábrahám valamikor azt a bibliait), behozza a sátorba nagy aggodalmas ábrázattal.
- Hogy didereg, hogy fázik!... No, majd megmelegszel te mindjárt.
Odatette a saját ágyába a párnák közé. - Ő maga pedig lefeküdt a földre s ott aludt el édesdeden... mert isten ölében volt.
És a megrongált testű, sánta agg, kinek már háta mögött ül a halál, kiről orvosai lemondanak - nem gyógyul az már meg soha többé.
S ím, egyszerre csak megdördülnek az ágyúk, kibontott lobogók csókolják a szellőket. El akarják nyomni, le akarják taposni a szabadság földét, Franciaországot.
S a megrongált testű öreg felkelt az ágyból s harcolni ment.
Ismétlődik a nagy jelenet. Nápolyban haldoklik a világ hőse. Az orvosok lemondtak róla, éppen mint azelőtt, mikor a lelőtt lábát akarták amputálni.
Lankadó érverését egész Európa aggódva veszi tudomásul, nyögéseit szellők sóhajában, mintha minden népek hallanák... mintha minden házban a koporsó-csinálót várnák...
Az öreg Garibaldi haldoklik!
De hát igazán haldoklik-e?
Hátha megzendülne valahol véletlenül ilyenformán:
Gyün már Garibaldi a szomszéd faluba;
Kossuth is vele jön, Türr Pistát is hozza,
Akinek kardja van, lovát kantározza.
Ha igazán úgy kantároznának valahol... úgy, ahogy mi akartuk valaha... Vajon nem változnék-e meg hirtelen még egyszer a bulletin Nápolyból?
»Meggyógyult már az öreg és lovon ül.«
- Hanem iszen nem lehet félni semmitől. Csendes az egész világ. Ma már nem verekednek nemzetek a királyokkal, csak szavaznak nekik. Az öregúr, szegény, elmehet isten hírével. Nincs már neki itt semmi keresete többé.
Nem egy, de száz alkalommal emelkedtek már hangok a sajtóban az ellen, hogy miért közlik a lapok oly terjedelmesen a rablók, gyilkosok és tolvajok viselt dolgait, mikor ez csak megmételyezőleg hathat a közönségre?
Egy nagyon jó példa fekszik előttünk: a párbajok, melyeket úgy elszaporított az, hogy a lapok kiírják a segédek sztereotip nyilatkozatát, hogy »X. és Y. urak közt a fennforgó ügy mai napon lovagias módon elintéztetett«. Azokat most már a Csemegi-kódex sem bírja kiírtani. Pedig a párbajoknak több mint fele csupa komédia, melyet csak azért játszanak el a »Karc-lovagok«, hogy megmutassák ismerőseiknek, miszerint ők is vannak még és szerepelnek. Hiszen olyan édes az a dicsőség és az emlegettetés, érdemes érte megengedni, hogy a bőrét egy kicsit fölhorzsolják az embernek! Sőt érdemes keresni is rá az alkalmat!
Ha vannak emberek, kik egész életüket a munkában, a közügyek körüli fáradozásban töltik egy kis emlegetés miatt, bizony sokkal könnyebb mód azért egyszer kihajtatni fiákeren szekundánsokkal és doktorral a rákospalotai erdőbe. Az egészben az a legkellemetlenebb, hogy hajnalban kell felkelni. De az is igaz, hogy egészen biztos szer az emlegetésre.
Ha azonban egyszer a sajtó megfogadná, hogy a párbajokról nem emlékezik meg sohasem, rögtön leolvadna a párbajok száma felényire. Azon indítvány, melyet egy laptársunk tett, hogy csak a véres kimenetelű duellumokról kellene referálni a sajtónak, rossz eredményre vezetne, minden hiú ember (s ezek a párbajvívók többnyire hiú emberek ám!) véres kimenetelű párbajra vágyakoznék. Csupán egy radikális mód: nem írni abszolute semmit, bármilyen szomorú véget ér is a párbaj.
De tulajdonképpen nem is a párbajról akarunk mi most beszélni, hanem arról a sokkal nagyobb ferdeségéről a sajtónak, melyet most egész terjedelmében tüntet fel a várpalotai gyilkos pörének tárgyalásánál.
Már évek óta kezdődött a szenzációnak a felkarolása, a sajtó kilépett lassankint abból a méltóságos álláspontból, melyen vezetője volt a publikumnak, s leszállott ahhoz és az ő ízléséhez alkalmazkodott - hogy tessék. Nem azt nézte, hogy milyen olvasmányt szerettessen meg a közönséggel, hanem hogy milyent szeret az most.
Így jöttek be két, három hasábos hírek az akasztásokról és a gyilkosságokról. A lapok ma már valóságos novellákat írnak a rablókról, tolvajokról és csirkefogókról, a költészet nimbuszát öntve rá tetteikre, leírják arcukat, életüket, még jelentéktelen szavaikat is.
Valóságos verseny van e tekintetben. Még a távirda drótja is, mely azelőtt csak az államférfiak, hadvezérek jelentőségteljes dolgait és szavait vitte szét a világba, gazemberek és tolvajok vallomását zúgja, mintha ki tudja micsoda fontos dolog volna az emberiségre, hogy ez elvetemedett gonoszok mit mondanak és hogyan viselik magukat.
De sohasem hágott oly tetőpontra e rossz divat, mint most, midőn napok óta alig foglalkozik egyébbel az összes hazai sajtó, mint a Hoszter-üggyel.
A delegáció, hol monarchiánk életérdekű ügyeit intézik, a dalmáciai csatatér, hol katonáink vére foly - mind háttérbe szorulnak most azzal szemben, hogy Hoszter úr mit beszél, mit evett tegnap ebédre s nyugodtan aludt-e az éjjel!
Cicero-betűkkel szedett és ritkított táviratok, tudósítások özöne kürtöli a nagy férfiú ügyének egyes fázisait. Ha egy hadvezér diadalmas csatát nyert volna, növelve vele a nemzet dicsőségét, annak is elég volna ennyi parádénak a fele: a nemzet bizonyára megelégednék, ha egy-két hasábot olvashatna e hősies ütközetről két-három napig.
Egy emberről, ki tudományt szerez egy hosszú életen át s megír egy könyvet s gazdagítja vele a nemzet szellemi kincseit, elég négy-öt sor; annak, ki talán életét áldozza egy nemes ügynek vagy a hazának, alig jut száz betű - de egy rablógyilkosnak, kiről elég volna, megírni, hogy ölt ekkor és ekkor, felakasztották ekkor és ekkor - odamegy börtönébe az összes sajtó képviselőivel s foglalkoztatja vele napokig az országot.
És miért?
Nos, mert erről szeret olvasni a közönség.
De hát van-e ebben aztán morál? Hiszen odajutottunk, hogy semmivel sem lehet már oly gyors és biztos hírnévre tenni szert, mint ha valaki megöl valakit, s minél kegyetlenebb a gyilkos, annál nagyobb a virtus.
Aki csak egy csöppet pszichológus s ösmeri az emberi lelket, melybe annyi gyengeség és hiúság vegyül, az tudja, hogy micsoda megmételyező lehet az emberiségre a sajtónak ez a kinövése, - melyet azonban megszüntetni alig lehetséges a konkurrencia miatt.
Nincs talán egy lap se, amelyik be ne látná, hogy ez nem járja, hogy ez rosszra vezet, de mégis kénytelen Hoszter-tárgyalást s akasztási deskripciókat hozni, mert a többiek is hoznak.
De miért nem beszélnek hát össze?
Meg volt már ez is próbálva, mikor a hétfői számot akarta egyakaratúlag beszüntetni a sajtó, mely roppant nyomja mind a szellemi munkásokat, mind a nyomdai személyzetet s melyre egyáltalán nincs szükség, mert a közönségnek sem árt egy pihenő nap egy héten.
Minden lap beleegyezett volna, csak Bródy Zsiga nem. S mihelyt egy mond vétót, a dolog természeténél fogva nem határozhat semmit a többi.
Ez az az ok, amiért nem lehet sem a párbajnál, sem a gyilkosok, rablók dolgainál visszatérni a régi jó szokásra - mert legalább egy Bródy Zsiga mindenben mindig akad.
Az időnek nagy fontosságot tulajdonítottak eddig is az emberek, az szokta begyógyítani a sebeket, az szövi a feledés fátyolát szerelemre, fájdalomra, az öli meg a rossz instituciókat, a rossz könyveket és a rossz politikusokat. Egy szóval az idő nagy úr volt eddig is.
De itt most nem annyira az időről, mint az időjárásról van szó. Tulajdonképpen nem is jó hát a fentírt cím, így kellett volna travesztálni: »jó idő jár a diplomatákra«.
Csáktornyáról írják, hogy ott pillangók röpködnek a mezőn.
Pillangók februárban! Ki hallott valaha ilyet.
De nem azért jár jó idő a diplomatákra, mert a pillangók föléledtek. Ezzel a pillangó-dologgal egyáltalán nem akarok szellemes célzást megreszkírozni a diplomatákra. Nagyon rossz vicc és gyenge sértés lenne az rájuk! Hiszen ha csak pillangók volnának! Sokkal, nagyon sokkal rosszabbak.
...Hanem azért jár jó idő rájuk - mert megfoghatták argumentumnak.
*
Mert úgy van az, hogy mikor a telivér delegátus megindul Bécsbe, bepakoltatja a díszmentéjét a potyaebédekhez s kigondol magának útközben lelkiismeretének megnyugtatására valami ellenzékies kérdést; anyagot egy nyájas interpellációra, de olyat, melyet a választók rebellisnek lássanak, míg a »kegyelmes urak« előtt csupán úgy tűnjék fel mint egy kedves kis naivitás, amiért nem lehet megharagudni.
Majd minden delegátus azt fundálta ki útközben, hogy meg fog ugyan szavazni mindent, hanem az mégis botrány, hogy ilyen váratlanul érte a Monarchiát ez a zavargás. Hogy lehetett az ilyet észre nem venni, csak mikor már kitört?
No, hanem iszen megizzasztják ezzel a külügyi kormányt!
*
A delegációban nyomott hangulat uralkodott ez alkalommal. Az volt a jelszó, hogy »csitt, pszt!«
Ez a titokteljes »pszt« lebegett az egész tanácskozás fölött.
A magyar delegáció eddig csak arról híresült el, hogy eljár a nyelve. Nem kell az orrára kötni semmit!
Dóczi Lajos hadd informálja a hírlapírókat, amennyi szükséges, hogy tudjanak.
Így is lett.
Ha pedig mégis valamit el kellene mondani, amiből hiba származhatnék, vagy indiszkréció, hadd mondja azt el Jókai: az úgyis regényíró.
Ha jó hatása lesz - akkor jó.
Ha nem lesz: könnyű demonstrálni, hogy iszen Jókai csak mesélt.
*
A nyolc milliót megszavazták s a hazafias rebellis kérdést föltették: hogy miért hagyta magát a kormány meglepni?
Fölemelkedett erre Szlávy, megnézte: hány fokot mutat az időmérő, s a meggyőződés őszinte hangján mondá, hogy olyan pontos tudomásuk volt, mint a parancsolat, a lázadásról. Márciusban kellett volna annak kitörni - de ki tehet arról, ki tudhatta volna előre, hogy olyan enyhe időjárás lesz az idén, mely alkalmassá teszi a fölkelést már januárban.
És mindenki kezdett sajnálkozni azon, hogy báró Kemény Gábor még nem külügyminiszter.
Mert az bizony meg tudta volna mondani.
*
Az is kitűnt, hogy milyen poétikus nemzet vagyunk. Mikor Szlávy elsorolta azokat az okokat, miért kellett civilizálni az okkupált tartományokat, mindenki hidegen hallgatta, hanem mikor aztán elmondá, hogy csak nem engedhettük meg azt, hogy tél idején száz esztendős terebélyes fát kivágjanak csak azért, hogy a kecske gyenge csúcsait megrághassa - a jó delegátusok elkezdték a fejeiket bólintgatni.
Kár, hogy ezt a poétikus hatást aztán végképp lerontotta a Jókai beszéde, aki azt találta megzabolázandónak, hogy ott a fiatal házasok egy esztendeig próbaévet tartanak és csak azután esküsznek meg.
- De iszen mégsem olyan bolond ország az! - mondogatták magukban a fiatalabbak - kár azt civilizálni!
Tisza Lajos nem vesztegeti az idejét hiába Szegeden. A feladat, melyet elvállalt, becsülettel közeledik a végéhez.
Nem volt az olyan nehéz, aminőnek hinni lehetne. Azok, akik nagy koncepciókat vártak az oda kinevezett királyi biztostól: a frázisok és az elméleti hóbortok emberei, kik évkönyvet írnának ismert fontoskodásukkal arról, hogy miként kell a virágmagot kikeleszteni, hát úgy, hogy meleg földbe ülteti az ember.
Most, midőn végigtekintek a rekonstrukción, s határozottan ki lehet mondani, hogy az kitűnően oldatott meg, most csodálkozom rajta, hogy Tisza Lajosnak nem zavarták meg fejét, akik örökre sürgették a már említett nagyszabású koncepciókat, azaz úgy akarták valahogy Szegedet újjáteremteni, hogy azt ne lehessen józan ésszel fölfogni: mi módon történik.
Napoleon valahányszor olvasta egy-egy csatájáról, hogy micsoda hatalmas lángészt eláruló számítások alapján nyerte meg, mindannyiszor megjegyzé: »Ha én előre így tudom, ilyen nehéznek látom, sohasem mertem volna belekezdeni.«
Tisza előtt, midőn e feladathoz fogott, olyan magasan mutogatták bölcsek és nem bölcsek az eszközöket, melyekkel célt érhet, hogy igazán bámulok rajta, hogy ő olyan alul kereste azokat.
De célt ért, a diadal igazolta őt - s mi, akik abban néha kétkedtünk, kell, hogy most mi legyünk az elsők, akik beösmerjük derekas sikereit.
Igen, ez a szó fejezi ki az ő működését. Akik őt nagynak tartják ezért, azok hízelgők, mert nem rendkívüliek a dolgok, amiket cselekedett. E siker nem konstatálhat olyan tulajdonokat, amiket bámulni szokás. A szívós akarat, a szorgalom, az előszeretet Szeged iránt, a lelkiismeretesség az elvállalt feladat teljesítésében, az eszközök sokfélesége, tapintatos megválogatása és felhasználása képezik e siker nyitját.
Oly tulajdonok ezek, amik előtt tisztelettel kell hogy emeljen kalapot minden magyar ember, mert ugyancsak kevés emberben vannak meg, de nem olyanok, amik a szellem fönsége előtti meghajlásra késztetnének. Azért hát adjuk meg mindenkinek, ami az övé, de ne túlságosan, mert a fölösleget azután rendesen vissza szoktuk kérni s azt is túlságosan.
Ennyit akartam mintegy előzményül mondani azon férfiúról, ki a legnemzetiesebb feladatok egyikét végezte az alvidéken egy virágzó várost emelve az országnak a romokból. Fölemlítettem főképp azért így, mert nem tartom hozzá méltóknak ama émelygős dicséreteket, melyekkel a hivatalos skriblerek és a fölemelt város haszonleső hízelgői elárasztják. Ilyeneket minden királyi biztos elérhet; ő sokkal többet érdemelne: azt is, hogy igazi színében mutogassák.
A királyi biztosság meghosszabítását, mely 1883-ik év végéig van kilátásba téve, ma már mindenki örömmel fogadja Szegeden, - pedig mennyire idegenkedtek eleinte ez intézménytől.
De nem is lehet az másképp, oly rohamosan nő e város a Tisza szerencsés keze alatt, hogy aki rövid időközökben is széttekint ott, meglepetve bámulja a haladást s minduntalan más-más fényesebb, erőteljesebb várost talál maga előtt.
A Boldogasszony-sugárút, a Brüsszeli út (vagy ahogy a nép elnevezte: a »pruszlik út«), a Budai sugárút egy igazi európai város vázát mutogatják. Szebbnél szebb épületek nőnek gombaszámra, a tiszti pavilon, a honvéd laktanya, magányosok palotái mintegy karikacsapásra emelkednek.
A régi Szegednek alig volt négy-öt díszes háza s az is egyetlen polgáré volt, a köztiszteletben álló Zs. Andoré.
Egyszer, midőn még ismeretlen voltam ott, együtt járkáltam az öregúrral egy vasárnap délelőtt. Kérdezem tőle:
- Ejnye de szép nagy ház ez! Ugyan kié?
- Az enyim! - mondja szerényen.
Tovább menve megint felmutatok egyre.
- Ez se kutya. Hát ez ugyan kié?
- Az is az enyim!
Akkor aztán fordultunk egy másik utcába, ott is elémbukkan egy kolosszális épület.
- De már ez csak nem az ön háza?
- De bizony az enyim - mondotta szégyenkezve. Láttam, hogy restelli, hát a jövő-menő közönségre fordítottam a figyelmemet.
- Nini, micsoda szép iskolás leány ez! Ugyan kié?
- Az én lányom.
- Amott ni, tovább az a barna menyecske is megjárja a zöld ruhában, azzal a férfival a karján.
- Az is az én leányom.
- Hát az a szőke szép arc ott a túlsó oldalon?
- Az is az én leányom.
Amint a templom felé fordultunk, imádságos könyvvel a hóna alatt két leányka jött velünk szembe.
- Hát ez a kettő?
- Ez a kettő is az én leányom.
Nagyot bámultam rá.
...Jött is még ott vagy hatvan-hetven szép délceg asszony, leány a templomból - de már nem mertem kérdezősködni.
Azonban térjünk át a komolyabb dolgokra. Az állandó színház építéséhez most fognak hozzá; az állandó híd, mely a pesti hidak után a legszebb lesz, már tavaly óta épül; a rakpartnak felsővárosi részéből egy nagy darab kész; lázasan folyik a munka mindenfelé.
A rakpart szolid építkezés nagy faragott kövekből, belvédfallal, semmivel sem gyengébb, sőt tán még biztosabb a mi pesti rakpartunknál.
A derék szegediek látva, hogy mi minden történik érdekükben, mint a kezes bárány egészen odahajlanak Tiszához. Ráhagyják, tegyen velük, amit akar. Csodák történnek. A hal-adót ellenmondás nélkül engedték behozni.
A tömeges építkezés folytán azon aggodalom merült fel, hogy nagyon leszáll a lakások s következésképp a házak értéke is, s ez nagy visszahatással lesz az anyagi fejlődésre. Ez aggodalmat még a legvérmesebb reményűek is osztották.
S mégsem bizonyult alaposnak, - mert a lakbér nem kevesbedik a lakások szaporodása folytán, jele, hogy illő arányban szaporodik és vagyonosodik a közönség. Sőt ha - amint tervben van - most májusra lebontják az ideiglenes épületeket, nemcsak hogy ez nagy lökést ad az építkezéseknek, melyek szépen indulnak már is a tavasz kezdetével, hanem még a lakbéreket is fölrúgtatja.
És a palotákkal, a támadó utcákkal egyszerre nő és csiszolódik a város szellemi élete is. A rekonstrukció üdítőleg, jótékonyan és fejlesztve hatott mindenre. Szegeden Tisza igazán nagyon sokat mívelt e tekintetben. A közigazgatás kitűnő, a rendőrség, mely csak gúny tárgya volt azelőtt, ma Szluha főkapitány ügyes keze alatt kielégíti az európai igényeket is.
Egy jó adoma jut itt eszembe régebbről, mikor egyszer Szende elé két lovas drabantot rendelt ki a helyettes főkapitány.
- Odamennek kentek pont éjfélkor az indóházhoz - rendeli a kapitány -, mert az éji gőzössel jön meg őexcellenciája.
- Igen, kérem -, mondja a drabant... - de tessék meggondolni, hogy csak hatvan pengős lovaink vannak ám.
- Hát mit bánom én, hogy hány pengősök?
- Csak azért mondom, kérem alásan... mert hogy ím, bajos lesz ezekkel nekünk a gőzös előtt szaladni.
Ma már nem szaladnak a drabantok Szegeden a gőzös előtt, - sőt a Szegednek ügye, jóléte sem szalad gőzösen előre, hanem a lassú, de biztos fejlődés stádiuma mutatja a fényes jövőt, melyet Tisza Lajos becsületes buzgalommal, eréllyel és nagy tapintattal előkészített.
Lassan, nagyon lassan megy a gyűjtés. Minden mutatja, hogy milyen szegények vagyunk! Másutt, hol ennyi a tüntetés, hol ilyen nagy lelkesedés uralkodik, három nap alatt összejött volna a százezer forintnyi összeg, mely a kép megvételére szükséges.
Van itt szeretet, elösmerés, minden szív Munkácsyért dobog, minden száj az ő nevét éljenezi, s kevély büszkeséggel tér tűzhelyéhez vissza a Műcsarnokból minden ember s csak annyit mond ragyogó szemekkel, hogy »láttam«. Senki sem kérdezi, mit látott, lehet is most egyebet látni, mint a Munkácsy képét?
Még a »Magyar Állam« is azt írja lakonikus rövidséggel: »Ilyen, egészen ilyen volt Krisztus!«
És mindazok, kik gyermekkorukban ábrándjaikba szőve, elgondolkoztak a keresztény vallási legenda e fenséges alakjáról, Szűz Máriának szent fiáról, azok mind ráösmernek most: »Ez az, ez ő, egészen ő!«
Már azt hittük, emberalakot öltve sohasem jelenik meg többé az emberi szemeknek; s íme, egy magyar olyan magasra száll, hogy lehozza a fotográfiáját s a két ezredéves tragédiából a vászonra teszi a legimpozánsabb jelenetet.
Megrendül a szív a lángész ereje előtt, s sebesen lüktet ereinkben a vér, ha meggondoljuk, hogy magyar emlőkből szítta a tejet a művész, kit az egész világ hódolattal áraszt el. Magyar ő minden ízében most is, ott van a nemzeties jelleg művészetében, s mint egy enthuziaszta mondja: a Pilátus előtt megjelent csőcselék magyarul kiáltja a »feszítsd meg«-et. Szinte hallani lehet.
Ez ünnepélyek, mik szülőföldjén fogadják, jól eshetnek neki. Hiszen Napoleon is mindig azon ábrándozott egy-egy világdöntő diadala után, hogy »vajon mit beszélhetnek most róla Korzikában a szalmafedeles viskók alatt«. Csak az az egy vágya volt, ha ő azt hallaná...
Hát Munkácsy hallhatja most, láthatja most, hogy mit beszélünk róla s hogy gondolkozunk felőle. Az a mező is telenőtt borostyánnal, ahol a kishitűség volt a kertész.
S nekünk is jólesett most a Munkácsy eljövetele és diadala; most, amikor a német sajtó széltében híreszteli rólunk, hogy nincs hivatásunk a magasabb civilizáció követelményének megfelelhetni.
Jókor beszélnek. Próbálják meg, vágjanak ők ki ilyen tromfot!
Hogy Munkácsy jó magyar-e? Ha nem bizonyítaná is az, hogy iszen semmi más nyelvet nem beszél, száz meg száz jele van annak.
Mikor három év előtt utoljára volt itt, elbeszéltette magának a forradalmat. Tudta ő azt már apróra, de még mindig hallani akarta, ötször, tízszer, minden kis részletét, ha lehetett volna: s a szelíd költő, mert az ő, együtt élte át az elbeszélővel a csatákat, a szent zászlónak jó és rossz sorsát, ragyogott a szeme, mikor Budát bevették, haragosan emelkedett az ökle, hogy az alvidék elesett, beborult az arca, mikor Világoshoz értünk.
»Istenem - szólt -, de mégis csak nagy dolog magyarnak lenni!«
Egyszer Szegeden együtt jártunk, s séta közben egy szűk utcában fazekas-boltot pillantott meg, s ott a cserépedények között pici virágos magyar korsókat, amiknek az alján három nagy cserép golyócska van meghagyva hogy csörögjön.
A gyerekemlék megkapta ellenállhatlan erővel a művész szívét. Kiszakította magát kísérete közül, amelyben magas, komoly uraságok is voltak, odarohant és három ilyen korsót vett meg, gondolom két hatosért.
Az egyiket odacsapta a hóna alá, a másik kettőt két kezében csörögtetve, elkezdett velük örömében táncolni ott az utcán száz meg száz, bámulatára kiállott ember előtt.
A komoly urak megbotránkozva figyelmeztették, hogy az isten szerelméért: tegye le azokat a korsókat s mutasson több komolyságot, mert oda a tekintély.
Kivették a korsóit kezéből s odaadták vinni egy városi hajdúnak, mire elszomorodva, mint egy gyermek, kelletlenül jött velünk, minduntalan sóvárgó pillantásokat vetve a színes korsókra, miket aztán csakugyan el is vitt Párizsba a feleségének.
Ki tudja, mikor látjuk meg viszont valamelyiket, úgylehet Szent Magdolna kezében?
Mert Munkácsy egy egész Krisztus-ciklust akar festeni. A következő képe Krisztus fölfeszíttetése lesz.
Munkácsyné odanyilatkozott, hogy ha a most kiállított képet talán nem is venné meg a nemzet, e másik festendő képet illetőleg azon lesz, hogy az a művész hazájáé legyen.
Tehát megvan az a lehetőség is, hogy a kép megvétele meghiúsul. Nagy szégyen lenne a nemzetre nézve - ha már egyszer belekezdtünk.
Ennyi közönyt vagy ennyi szegénységet mégsem szabad elárulni. Mert én megengedem, hogy szegénység. Ha meggondoljuk, hogy a nagy népszerűségű Petőfi s később még a Deák szobrára is, melyre pedig a király is kezdeményező volt s az egész országban hivatalosan gyűjtöttek, milyen nehezen jött össze a szükséges összeg: hajlandó vagyok hinni, hogy magángyűjtés útján a Munkácsy képét lehetetlen lesz megszerezni.
Négy nap alatt hétezer forint gyűlt össze. Igazán parányi eredmény.
Mindenkit az a kérdés foglalkoztat: »Mienk lesz-e hát e kép?« Ezt a kérdést hajtják a képviselőház folyosóin, erről beszélnek a szalonokban, ezen tűnődnek a sajtóban.
A szegényemberek is ez iránt érdeklődnek - sőt még az előkelő uraságok is a kaszinóban.
A díjnok napi munkája mellett a kép megvételének esélyeit tárgyalja, s a »mágnás«, amint ezer forintot tesz egy-egy blattra, szintén azt kérdezi hanyagul a partnerektől:
- Nos, hát miénk lesz-e a kép?
A partnerek közül aztán vagy felel valaki, vagy nem felel senki, de ha felel valaki, hát rendesen azt mondja:
- Hja, nem tudhatni!... Szegények vagyunk.
S ő is ezer forintot tesz aztán ki egy másik blattra.
Minden alábbszáll, per »maga« beszélnek már a tekintetes karokkal és rendekkel, per »ön« szólítják a miniszterelnök őkegyelmességét, a besztercei püspök kalapot emel egy piktor előtt.
Kár azokért a régi jó időkért!
Amikor még egy váltógaras volt egy icce bor s tíz forintért - amennyi most egy teríték ára a Munkácsy banketten - meg lehetett venni egy egész ökröt. Mikor az volt a legkülönb szónok a vármegyén, aki a legnagyobb bunkósbottal jött be a gyűlésbe; az volt a legnagyobb gavallér, akinek a legszebben volt kivarrva a dohányzacskója s a legkülönb hazafi, ki a legjobban tudta elfütyülni a Rákóczi-nótát.
Most már az a legkülönb hazafi, ki a legszívesebben szavazza meg a lázadási költségeket.
És odalett minden auktoritás a világon. A király arravaló, hogy a miniszterek propozícióit aláírja. A miniszterek arra valók, hogy legyen kit dehonesztálni a népnek, a nép arravaló, hogy legyen kin szántani a minisztereknek. S ami e fogalmak közé esik, az is mind olyan, mintha egymás csorbítására volna teremtve.
Nincs már semmi. A törvényt is csak az tartja meg, aki nem elég ügyes megszegni. Csak egy tartotta fenn magát eddig is hatalomnak, csak egy, a »kalendárium«.
Ez amikorra azt mondta, hogy február lesz, hát február lett, amikorra hideget jósolt tél lett, és amelyik napra kimondta a hamvazószerdát, hát böjt lett akkorára.
És most már a kalendárium tekintélye is nulla. Se tél nem lett, amikorra mondta, se a bőjt nem kezdődött el a hamvazószerdával.
Hanem folyik a farsang odább is...
Most már nem akkorra esik a böjt, amikorra a naptár mondja, de amikorra a kormány megcsinálja. Mert hogy ezeknek a »megszavazásoknak« böjt lesz a vége, több mint valószínű.
Csakhogy nekünk, jámbor tárcaíróknak nem szabad ezt a böjtöt megjósolni, mely ha lesz - nemsokára lesz már, nekünk a tradiciókhoz kell magunkat tartani, s mint ahogy őseink tették: megénekelni Karneval herceg távozását és sötéten elsiratni, hamut és porzót hintve fekete betűinkre, a bekövetkezett böjti epochát.
Igaz, hogy a pajzán herceg modern úr lett azóta s nagykorú... Bátrabb és korhelyebb, úgyhogy szándékosan lemarad a vonatról.
Bőröndjei még itt vannak, melyekben a tömérdek cotillon-ordókat, piszkos kesztyűket, elnyűtt lakktopánokat s elszáradt virágcsokrokat szállítja.
Meghökkenve állunk meg a távozó herceg poggyásza előtt, s azon kezdünk elmélkedni, hogy vajon érdemes volt-e az a nagy zaj, amit csapott, amikor ez az összes eredmény?
Egypár tépett ruhafoszlány. Mint színes pillangók röpködnek előttünk a lezajlott fényes napok aranyos emlékükkel. Emlékek, amik édesek és fájók egyszerre, amik megdagasztják a szívet, de amikor a kéz utánuk nyúlna, nincs megfognivaló semmi - csak egypár ruhafoszlány. E kellemes, átlátszó, illatot lehelő romjai az öltönynek, mely a kedves lányka bájait fedte költőileg.
Egy darabig a tárcánkban őrizzük. Ott van a megfogyott bankók között, s fényt vet a bugyelláris azon rekesztékére, ahol már nincsen semmi. Valahányszor kinyitjuk tárcánkat (s be sokszor kell pedig kinyitni!), mindig ott nevet, ott mosolyog, ott tündöklik az a bűbájos kis rongyocska.
A nemesség kutyabőrre van írva, de a boldogság kartonra és »tüll-anglais«-re.
Később aztán bekerül az értékes szövet a fiókba, mert a tárcában avatatlan szemek meglátják s sokszor ránk pirítanak.
Ott van a többi ereklyék között. Csendes pihenőhely az, egy kis pézsma is jutott oda, mely illatot terjeszt az emlékek szűk de megszentelt birodalmában. A társaság se nagyon rossz. Millike haja, a kis Mariska elszáradt ibolyája, tömérdek levelek és billets doux-k, a nagymama arcképe és a papa legszebb tajtékpipájának ezüst kupakja között jól érezheti magát a kis bolondság... míg azt is odább nem szorítja egy új emlék majd a jövő farsangról.
S a vég vajon mi?
A vég, az még csak néhány év múlva következik be.
Egy szép fehér kezecske rakosgat a szobánkban, felhány, felkutat minden zeget-zugot, s egypár szép kökényszem éles, hamiskás, megpillant mindent, és egy üde hang zavar fel délutáni álmunkból.
- Hollá! Megvagy, gonosz csábító! Miféle titkokat rejtegetsz te itt. Ni, egy darab a kedvesed fátyolából.
- Ugyan, ugyan, mi jutott eszedbe, édesem? Van is nekem kedvesem?
- De volt, mielőtt elvettél volna... Ne is tagadd, te csúf ember... Tudom, hogy nem szerelemből vettél el. Oh, én boldogtalan!
- No, ne zokogj hát... Ne tedd magad nevetségessé, becsületemre mondom, te vagy s te voltál az egyedüli szerelmem.
- De hát ez a ruha-darab?
- Az? Megállj csak! Aha, tudom már. Az egy mustra, amit a nagynéném adott komissziónak.
- Becsületedre mondod?
- Becsületemre.
- Ej, ej... de mindegy. Hiszek neked. S jutalmul, hogy kivallattalak, megcsinálom pipatülleknek.
S másnap már ezeken a pipatüllökön keresztül húzod fel s eregeted ki a füstöt, azon a gondolaton elmélkedve, hogy minden csak füst, füst és füst.
És ezek nagyom böjti gondolatok - de tiszta szín filozófia.
Azt a címet lehetne adni e tudósításnak, hogy »Munkácsy otthon«, mert itt igazán otthon volt; itt nem azt suttogták, kiabálták: »Hol van Munkácsy? Merre van Munkácsy? Kivel beszél Munkácsy?« - hanem: »Hol a Miska? Merre van a Miska? Keressük meg Misit!«
Misi pedig ott volt és jól mulatott, dacára annak, hogy a kimerültség ott ül rajta s még az arcát is megdagasztotta, szemei jóformán ki vannak gyulladva az álmatlanságtól s elvesztették minden fényüket.
Nagy virtus is kell ahhoz, hogy valaki végigszenvedje azt a sok virrasztást, amit Munkácsy; ha csak magyar embertől, Gyömbér Jánostól telt ki az, hogy hetven napig aludt, az is csak magyar embertől telhetik ki, hogy tíz napig folyton talpon legyen. S milyen talpon-létel ez! Örökké szeme közé nézni a dicsőségnek!
No, hanem a feleségén nem látszik semmi kimerültség. A kedves menyecske olyan üde, olyan élénk, mintha csak ma kezdené. Hja hiába, a francia vér!
Párizs egy báléj!
Hogy kik voltak az estélyen Munkácsyékon kívül?
Elég csak Jókait, Lisztet s Erkel Ferencet említenünk, miután a teljes névsort úgyis lehetetlen volna ide írnunk.
Az estély hangversennyel kezdődött, mely vacsora után folytatódott. Komócsy felolvasta Munkácsyhoz írt ódáját, Jókai egyik regényéből olvasott fel egy fejezetet, Krisztinkovich Béla zongorázott, Máté István hegedült.
Ezután bankett következett, melynek folyamán először Jókai köszöntötte fel igen szépen Munkácsyt, majd Feleki, P. Szathmáry Károly, Ágai Adolf, Komócsy József mondottak sikerült beszédeket; de Munkácsy beszéde tett Jókaié mellett legnagyobb hatást; óhajtását fejezte ki, hogy minél előbb eljöjjön az idő, midőn a magyar festők itthon hazát találhatnak s megtelepedhetnek.
A társaság vacsora végeztével a táncterembe ment át és itt szerencséje volt Wiltné remek hangjában gyönyörködni s Ágai humoros hegedűjátékán mulatni.
A mulatság éjfél után javában folyik s bizonyára csak reggel felé ér véget.
A múlt éji írói estély igazán nem egy mozzanatban volt a legérdekesebb az eddigi összes Munkácsy-mulatságok közt. Már magában azért is, mert Munkácsynak majdnem valamennyi régi barátja együtt volt, s egész otthonosan érezte magát közöttük.
Mintha az ünnepelt nagy művész otthon maradt volna valahol a Hungáriában, hanem csak a régi cimbora, a Miska jelent volna meg - a fiúk között.
- Nos, hogy érzed magad a dicsőségben, Misi?
- Ej, hagyjátok el, édesebb annál az álom is.
Négy-öt reporter tolakodik utána s lesik minden szavát.
- Mit mondott, kérem? - kérdik a körülállóktól.
- Mikor?
- Most, önöknek arra a kérdésére, hogy miképp érzi magát.
- Azt mondta, hogy úgy, mint Krisztus Pilátus előtt.
Miska oda sem ügyel, régi barátjait kapva karon, hol Urváry Lajost, hol Ágait vagy Szana Tamást, úgy jár ott az ismerős, de már egy-két vonással öregedett arcok között, mint a fiú, ki ahonnan elszakadt, ha szülőföldjére tér vissza, örömrepesve szaladgál be minden bokrot, minden mezsgyét, ezer emléket keltegetőket.
Még arra is ráér, hogy énbelém bolonduljon.
- Hol van hát az a vad palóc... akiről beszéltetek?
Ott vagyok. Hogyne volnék ott, - de nem kérdezek tőle semmit, tudom, hogy már nagyon ki lehet fogyva a feleletekből, mint ahogy a kérdésekből is. Ő sem kérdez semmit, csak megnéz; aztán lassan, szelíden elfordítja rólam tiszta, kék szemeit, amiből aztán világosan látom, hogy nem találta alkalmasnak a fizionómiámat »a Krisztus fölfeszíttetéséhez« - modellnek.
Tovább húzódik kíséretével a termeken, ahol a tányérokon ott fehérlenek a vizitkártyák, a terítékek gazdáinak nevével. Vannak ott nagy és kicsiny, fényes és igénytelen nevek.
Egy-egy névnél meg-megáll Miska: Ejnye no, hiszen én ösmerem ezt a nevet valahonnan. Ejnye no, nem a mi Gyurink ez? A nagy biliárdozó. Hát ez meg Laci,... az istenúgyse, a Laci, még most is tartozom neki egy ezüsthuszasával. Mintha csak tegnap lett volna.
A negyedik szobában végre megtalálja a saját nevét is a főhelyen.
- Hát ezt a nevet ösmered-e, Miska?
- Annyiszor olvasom nyomtatásban, hogy nem csoda, ha már ráuntam volna. Olyan valamilyen érzés az, mintha pénzért mutogatnának. Nem igaz?
- Bemutatlak Zichy Jenőnek! Az jobban meg tudja mondani.
- Nem a, nem, fiúk. Hanem azt mondjátok meg nekem, lesz-e ma itt töltött káposzta és túrós csusza?
- Hova gondolsz? Francia menü lesz.
- Micsoda? Francia menü? Hát azért jöttem én haza, hogy a Párizsban hagyott szakácsném főzte üldözzön szerte a világ minden zugában, még itt a hármas bérc alatt is? No, ugyan szép emberek vagytok! Azt mondom otthon a feleségemnek: »No, fiam, gyerünk most már egy kis töltött káposztát enni Magyarországra« - és íme, hermetice elzártok minden hazai eledeltől. Meg se érezném, hogy itthon eszem, ha nem volna ez a sok toaszt - a krémekhez.
- Az ma is lesz. Láttam sötétnek a Komócsy homlokát.
- Hanem előbb gyerünk még be a hangversenyterembe, nézzük meg még egyszer az asszonyokat. Kik a legszebbek?
- László Mihályné, Helvey Laura, Székely Malv...
- Elég. Ne folytasd. Kettő egyszerre és nem több, ez az én elvem.
- Te még mindig csapodár vagy, Miska!
Elég. Ne folytassuk mi e párbeszédet, melynek hűségét nem garantírozhatom, hanem menjünk át amaz állításom igazolására, hogy miért volt főleg legérdekesebb a Munkácsy-ünnepélyek közt a tegnapi.
Mert együtt, egy csomóba volt a magyar irodalom és művészet színe-java. Soha sehol sem láttuk azt még így egy rakáson. S akiknek a nagy történelmi jelenetek imponálnak, azok is megláthatták egyszerre egymás mellett Magyarország három legnagyobb eleven emberét. Az isteneket, akik ürükotlettet esznek, a zene, az irodalom és festészet fejedelmeit, - akik a szakácsmesterség produktumaiban egyesülnek.
A három legnagyobb magyar embert, s azokból is az egyik - német.
Zichy Jenő szerint van még egy negyedik nagy ember is, aki valamennyinél a legnagyobb, ott is volt, látta is a tükörből, de a szerénysége nem engedi megnevezni.