Tudósítónk érdekes esetről értesít Csanád megyéből.

Van ott egy kis mezővároska abban a választókerületben, melyet hajdan Szontagh Pál képviselt. Hogy senki se ösmerhessen rá (mert nem akarjuk Göcsej és Rátót sorsára juttatni) változtassuk meg nevét - belügyminiszteri engedély nélkül - Mogyoróvárra.

Tehát Mogyoróvárott lakik egy jóravaló ügyvéd, névleg Szabó Elemér, aki egy jelentékenyebb rendes pört azért vesztett el a törvényszéknél, mert az alperes egy községi bizonyítványt csatolt a védiratokhoz.

Ide írhatnók a pört is, az összes, különféle »vesszők« alatt csatolt mellékletével, de ez túlságosan unalmas lenne; a fődolog az, hogy a bírói serpenyőben a végzetes községi bizonyítvány nyomta alá a mérleget az alperes javára, mely bizonyítványt a rendezetlen tanácsú városka elöljárósága írt alá.

Az ügyvéd miután előtte az ítélet a marasztalási indokkal együtt fölolvastatott, megapellálta azt, éspedig ilyenformán argumentálva az ellen:

»Hogy mennyit ér azon bizonyítvány, melynek alapján elutasíttattam keresetemmel, annak bizonyítékául a tekintetes királyi táblához a következő ugyanazon elöljáróság által aláírt s a város pecsétjével ellátott hiteles bizonyítványt csatolom:«

Szólt pedig a hiteles bizonyítvány ekképpen:

»Mi alólírott, Mogyoróvár elöljárósága, hitelesen bizonyítjuk, hogy egytől egyig ostoba tudatlan fráterek vagyunk, akik sohase nézzük meg, ki mit írat alá velünk, azért is kérünk magunknak a tekintetes királyi tábla által egyenkint huszonöt botot kiutalványoztatni.«

...Mogyoróvárról szóltam - de a menyem is értsem belőle a hiteles községi bizonyítványok tekintetében.

A fölséges úr most már sokkal többet jár Magyarországon, mintsem nagy dolog lenne többé, ha ő közénk jő.

Hiszen ha a gödöllői paraszt kaszálás közben nagy port lát kavarogni az országúton s vágtató lovas csapatot, egész egykedvűen mondja:

- Nini! A királyék megint itthon vannak.

Természetes, hogy a gyakori látogatások következtében megritkultak az adomák, melyek őfelsége egy-egy látogatását csapatosan kísérték azelőtt - de azért egy-kettő mindig terem most is.

Nincs is már egyéb óhajtásunk ez időre, csakhogy mindig köztünk lakjék, s az osztrák sógorok csináljanak adomakört, ha néha átlátogat majd hozzájuk unalomból.

Ha itt laknék, még tán unszolnók is, hogy menjen néha át a németek közé is, mert azokon szeretne meg bennünket mindig jobban-jobban.

Így azonban azt kell óhajtanunk, hogy addig is minél többet forogjon köztünk, hogy először megismerjen egészen.

*

Alig van már hely az országban, ahol a király nem volt, hol passzióból, hol valamely adott incidens következtében.

Majd minden évben szétnéz az egyes vidékekre a hadgyakorlatokra. Hanem az idei miskolci hadgyakorlatnál aligha igyekezett egy is érdekesebbnek.

Nagy fénnyel készülnek fogadni őfelségét és igaz magyar szivélyességgel, amint annak mindig több-több híre szivárog be a lapokba.

A borsodi bandérium már erősen szervezkedik. - Élén Szathmáry Király Pál fog lovagolni »borsodmegyei buzogányt« tartva kezében.

Erről a buzogányról a következő történetet olvassuk:

»Gróf Vay Ábrahám Borsodnak ezerháromszáz fejből álló nemes lovagaival és így eddig soha nem látott ily számos tisztelkedő Bandériummal jobbjában Szittya Törzsök Atyáinak szokása szerint, ez inneplésre csináltatott drágakövekkel kirakott ezüst buzogányt tartva, Miskolcról Csaba helységen tul az ohajtva várt és közelitő uj Fő-Ispán (királyi magyar főudvarnok és udvari főkancellár Revisnyei Reviczky Ádám, Ő Exclja.) eléje kilovagolván s ezt a nemes Ezred homloksorai előtt, tüzes ménjéről magyar tűzzel és Athenei kellemmel üdvözölvén, annak az érintett buzogányt az azon örömpillanatok szép emlékére szentelt, Melyet Ő Exclja a vele született nyájassággal elfogada, de azonnal Borsodnak ajándékozá ily meghagyás mellett, hogy az ezen vármegye nemes hadnépének Hadvezérei ezeket minden előforduló alkalmatossággal vezéreljék.«

*

Számos apróság maradt fenn a királynak különösen az ötvenes években tett utazásáról, melyen rajta van az akkori idők kinyomata.

Gömörben, Rimaszombatban, egy Szentmiklósy, víg betyár fiú volt, és egy kicsit jó kedvű is, kiszakítván magát barátjai kezéből, odalépett bátran a kocsiba szálló fölséghez.

- Jó reggelt, fölség! - mondá és odanyújtá kezét a királynak.

A király zavarral fogadta el, de hogy ezt palástolhassa, kegyesen kérdé:

- Nos, mi hír, hívem, a felvidéken?

Szentmiklósy vállat vont s ímmel-ámmal veté oda:

- Szedik az adót mindenfelé, felséges uram!

*

Gróf Grünne volt vele, nagyon gyűlölt ember ezekben az időkben.

Mikor a klenóciak híres produktumukat, az ostyepkát hozták ajándékba a királynak, az megtekintvén a remekbe készült nagyszerű sajtokat, németül kérdé:

- A zöldje is jó?

- Nicht, Majestät! Grüne muss man weck! - mondá egy rossz németségű szittya-magyar.

*

Somogyban, hol a megyeház udvarán népünnepélyt rendeztek, egy veres pruszlikos szép parasztnő odakiáltott vakmerően az erkélyre a királynak:

- Jöjjön velem táncolni, felség!

- Már én házasember vagyok - mondá a fiatal császár mosolyogva.

- Annál jobb! Éppen összeillünk. Mert én is menyecske vagyok ám.

*

Midőn Debrecenbe ment a király, a város kocsisa vitte pompás ekvipázson a város híres lovain.

Közibe vágott az öreg kocsis az öt szilaj lónak s úgy röpült a hintó, a nyíl se különben.

- Lassan hajtson - inté a király -, nehogy feldőljünk.

- Ne búsuljon fölséged - szólt hetykén a kocsis, félarccal hátrafordulva s egyet sodorintva bajuszán. - Vittem én már nagyobb urat is!... Kossuth Lajost 48-ban... mégsem dőtöttem fel!

*

A kassaiak tragoediáját már megírtam egyszer valahol, de ez fölmelegítve sem fog ártani.

Ővelök ugyanis az történt, hogy a polgármester a dekorációkért a 450 frtos kontót éppen már akkor kapta az illető mesteremberektől, midőn a felség fogadására indult.

Szórakozottságból odatette a folyamodványok közé, melyekből egy nyaláb volt a hóna alatt, a fejedelem színe elé juttatandó.

Át is nyújtotta, azon módon - semmi rosszat nem gyanítva.

Bezzeg elhűlt nagyon, midőn egy fél év múlva egyszer csak leérkezett a kabinetirodából a négyszázötven forint azon hozzáadással: hogy ha még egyszer Kassára találna jönni őfelsége, többé ne fogadják parádéval.

*

Mindezek az adomák pedig csak a lomtárba valók már.

Más egészen a levegő.

Valaha szájról szájra jártak az illető vidékeken s hittek bennök, mintha szentírás lenne.

Ma már adomáknak sem igazak. Valaha búsultunk. Most nevetünk rajtok.

- De bolond ember volt - mondjuk -, aki ezeket valaha is kikomponálta.

Mikor Tissot Viktor itt járt, bemutattak neki az Alföldön egy fiatalembert.

- Tóth Pál! - mondák -, aki arról nevezetes ebben a városban, hogy egyszer leesett a lórul.

Tissot-nak nagyon tetszett ez a mondás s feljegyezte jellemző vonásnak, hogy a magyarok közt olyan rendkívüli dolog leesni a lórul, miszerint elhíresül az ember általa.

Persze a par excellence lovas nemzetnél így megy ez, a lovakat a poézis veszi itt körül, száz meg száz népdal dicsőíti a »Madár«-t és a »Fácány«-t.

Mikor az 1824-iki nagy ínség volt, a szomorgó népköltészet nem az emberek, de a lovak sorsát siratta. Mélabúsan fájón:

Nincsen széna, nincsen abrak,
Édes lovam, agyoncsaplak.

De visszafelel a ló igazi ragaszkodással:

Ne csapj agyon, édes gazdám,
Kitelelek a zsúpszalmán.

És ezt a nótát énekelte akkor az egész ország! Könnyezett, búsult rajta, cigánnyal húzatta.

Az 1860-iki nagy alföldi szárazság sanyarúsága mérveit is egy lóadoma jellemzi:

A gazda, mikor már nem bírta eltartani a lovát, nehogy elsoványodjék nála, csupa merő szeretetből kivitte két pej lovát a határ közepire s egy karóhoz kötötte, a lábára pedig madzaggal odabiggyesztette a pakszust is: hadd vigye el becsülettel valaki, akinek szénája van.

Másnap akaratlanul is arra a helyre vitte a kíváncsisága, no, meg a szíve... s meglepetésére nemcsak hogy ott találta a két lovát: hanem egy másik szegény ember még két másik lovat kötött hozzá.

Mindenütt mindenben nyilatkozik a lókultusz.

A gyermek, alighogy fölcseperedik, csikót kap az apjától. Megmutatják neki.

- Ezen mégy el a német ellen, fiam!

És amint a csikó növekszik a gyermek szeme előtt, amelyiken a német ellen megy, úgy nő a gyűlölete is a német ellen.

A huszár és a lova, hogy »két test, egy személy« régi dolog.

A paraszt, a dzsentri és a mágnás ebben az egy pontban találkoznak. Mind imádja a lovat.

Hét esztendeig beszélik hetedhét vármegyében, ha valakinek szép »cúg«-ja volt, mikor házasodott; még az unokákra is fényt vet ez a tulajdonjoga az ősnek.

Aztán minden meg van aranyozva, ami a ló körül szükséges, nemhogy maga a ló nem lenne.

Ha a párizsi anya csecsebecsézi a gyermekét, ráhalmoz mindent, ami csak tőle telik; bezzeg a magyar ember még a csillagokat is leszedné, hogy a »Madár« vagy a »Fácány« kantárjára biggyessze. A csótárok, bojtok, sallangok, karikák mind a lovak számára kigondolt piperecikkek, melyeknek nagy a kelete...

Képünk a pusztai lóvilágba vezet be. Ott látjuk a tanyát, a csikóst egy másik részleten, amint lovaival elbánik, elénk tárul a pusztai katasztrófa is, amint megfeneklik a szekér, ott legel a végtelen puszta közepén a ménes, melyről azt írta a külföldi utazó, hogy vadlovak, amelyekből a magyar fuvaros ott, ahol esetleg lovat akar váltani, összefog magának ab invisis négyet, a fáradtakat pedig a világnak ereszti.

Ez a vélemény el is terjedt, mert gyakran látunk külföldi képes lapokban (nemrégiben egy jóhírű angol lapban) ménesképeket ezen aláírással: »A vadlovak Magyarországon.«

Ezt a tapasztalatot pedig nyilván úgy szerezhette a külföldi tudós-utazó, hogy fuvarost fogadván, mikor már négy óra hosszat utaztak a homokbuckák között, Nagy János uram, a fuvaros (tegyük fel, hogy így hítták őkigyelmét) tudván a falubeli ménes delelő helyét, ottan megállapodék s a másik négy lovat kötötte ki a ménesből.

Ez pedig igen sajátszerű látvány lehetett a tudományos férfiúra.

Ideje megörökíteni e képeket, mert fájdalom, idestova elvész már a puszta költészete is.

A csikós faj elenyészik, a betyár is gyalog fog lopni, mint a városi csirkefogó rongyos ruhában, és nem lesz róla hetyke dal, hogy: »Láttál-e már egy lovon hét patkót? Négy a fakóm lábán, s kettő a rámás csizmámon... s a hetedik patkó? én is Patkó vagyok.«

A szerelmes legény sem fogja énekelni, midőn kedveséhez siet:

»Röpülj fakó... szikrázik a patkó...« sat. Gyalog fog kuncsorogni az is a szeretője ablaka előtt.

De hát a lovak hová lesznek?

Mindenben fogyunk. A lovakból gebék lesznek.

A jó Lázár Mihály mit gondolt magában, mutató ujját a homlokára nyomva...

Egy fiákert váltott, vagy hogy komfortáblit s beállít Budára miniszterelnöki fényes palotába.

Az előszobában ott kuncsorog Aldzsi, ott feszeleg Végh Aurél, híres Móricz Pali a körmét tisztogatja, Boér, Ivánka a tükör előtt próbát tartanak a hajlongásból, Nagy Gyuri a jegyzőkönyvébe belekomponált bókokat magolja.

S mind feszülten várják a belső ajtó nyílását, ahonnan a fényes arcú nap fog felkelni, s illetőleg ahonnan Tisza Kálmán fog belépni mamelukjai közé.

Borzalmat gerjesztő kép!

Mert nem a szelíd, kezes bárányok ők többé, akik csupa odaadás, csupa engedelmesség.

A mamelukok éhesek. S eljöttek követelni vagy kerületet, vagy hivatalt.

A választások előtt vagyunk. S a széna rosszul áll otthon, a kerületekben.

Ezek valának tehát a cirkumstanciák, midőn jó Lázár Mihály belépett!

*

- Egy habaréki! - sziszegék. - Én uram istenem, vajh ez mit akarhat?

Lázár belépett - Sámsonhoz.

- Kegyelmes úr! - mondá. - Eljöttem tőled búcsúzni, mert most már, midőn semmi érdekem, megvallhatom, hogy semmi kedvem ezzel a pocsék habarékokkal lennem. Hozzád vonzódtam mindig, csak a tisztesség okáért fityegtem köztük.

Tisza mosolygott.

- Te mindig okos ember voltál, Miska, és karakteres ember.

- Igen, én az voltam. De most, ha még egyszer feljönnék a parlamentbe (amitől különben isten mentsen meg, nem vágyom reá), szívvel-lélekkel zászlód alá állanék. Ha valahogy bolondjában el kell fogadnom otthon a mandátumot, előre is jegyezz be a szabadelvű párt közé.

- Azonnal is bejegyezlek, kedves Misim. Neked nem is szabad kimaradnod. A hazának szüksége van Lázár Mihályra.

*

Beült ismét a komfortábliba jó Lázár Mihály és elhajtatott a függetlenségi párt végrehajtó bizottságához.

- No, gyerekek, csakhogy most már köztetek vagyok... idehúzott szűm érzelme mindétig igaz lelkes hazafiak közé... Hiába, fiúk, öregszünk s ilyenkor megszólal az emberben már a lelkiismeret...

- Bizony ideje már, Miska...

- Nos, ha megleszek még képviselő... köztetek leszek: jegyezzétek fel a nevemet a listára...

- Hát föllépsz?

- No no... majd meglássuk... nemigen töröm magam utána, aztán pihenni is szeretnék a nyáron, egy kis útra készülök Olaszországba: nem akarnék meghalni addig, míg Kossuthot nem látom: akkor aztán nyugodtan hunyom be szemeimet...

A függetlenek könnyes szemekkel elérzékenyülve jegyzik be jelöltjeik közé Lázár Mihályt.

-------------------

Így lőn, hogy a jó Lázár Mihálynak nem vala semminemű vesződsége az ő kerületében: minden párt megrespektálta.

S így lőn, hogy mikor képviselő lett, minden párt lapjában a saját édes elvtársuknak figurált őnagysága a kimutatási lajstromokban.

...Aztán vesse még valaki, Kemény Gáborra gondolva, azt az alaptalan vádat Erdély szemére, hogy nem teremnek benne okos emberek!

»Hallani már a kopogást... a kopogást...
Ez csak darabont kopogása lehet.«

Így rohannak ők, a hősök a rablók ellen, s irtják szörnyű erővel... Oh jaj, Thaisz Lexi isteni népe!

Múzsa, segíts megénekelni őket, önts tüzet belém és lelkesültséget, hogy méltó legyen e himnuszi zengemény őhozzájuk.

Oh jaj; Thaisz Lexi isteni népe!

*

A rendőrökről az az állítás van legújabban elterjedve, hogy talán nincsenek is, hanem csak mint fogalom egzisztálnak s rendeltetésük célja nem egyéb, mint az, hogy az újságlapoknak legyen mindig kit szidni.

Ezen vélemény mellett szól az, hogy sehol se láthatók, verekedéseknél, tolvajlásoknál elő nem fordulnak.

Vagy ha előfordulnak - saját magukat el nem fogják.

Van ugyan egyetlenegy ismerősünk, aki azt állítja, hogy ő már látott valóságos eleven rendőrt.

De ez az egyetlenegy ismerősünk sem szavahihető ember.

*

Belenyugodtunk már egészen, hogy rendőrök nincsenek. Spiegelfechterei az egész. Kiki vigyázzon a saját bőrére és a vagyonára. A szegény államok vízzel főznek. De azért úgy kell mutatni, hogy zsírral csinálják.

Nos, nincs rendőr, csak szégyelljük bevallani a külföld miatt, mint ahogy a restorációs nemesemberek tették, kik ketten ülvén be egy fürhéces kocsiba az egyetlen pár kordován csizmát ketten húzták fel arra a lábukra, amelyik kilátszott a kocsiból, a belső lábak bizony meztelenül voltak egészen.

S íme, most utólagosan kisül, hogy nem volt igazunk. Kellemesen csalódtunk.

Most már bizonyossággá lett, hogy mégis vannak rendőreink.

Múlt éjjel a józsefvárosi őrtanyán valami akasztófáravaló gazemberek, mint biztos forrásból értesülünk, ellopták az őrszobából a rendőrök köpenyeit.

No, már ez csak világos bizonyíték mellettök.

Mert ha rendőrök nem lennének, rendőr-köpönyegek sem volnának.

S ha rendőr-köpönyegek nem volnának, akkor rendőrköpönyegeket nem is lehetett volna lopni.

Márpedig hogy a rendőr-köpönyegeket ellopták, tény.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Alapos remény van azonban, hogy ha megtudják a tolvajok, milyen gyámoltalan népet loptak meg, önként visszahozzák a nevezett köpönyegeket.

Igen, a mi Gyulánk, a kedves Gyula... Megint szerepel. Megint beszélnek róla a telegramok.

Megrázta magát, mint a mesebeli táltos s újra mindjárt a nap hőse lett a kontinensen.

Csodálatos dolgok történnek a nap alatt. De kezdjük az elején.

Az eleje pedig nem ott van, hogy Gyula úr Sinaiába megy. Az eleje ott kezdődik a dolognak, hogy Tisza Lajos Terebesre ment.

Amiből tökéletesen kilátszik, hogy Andrássy Gyulának nem illik otthon lenni.

*

Mert valahányszor Tisza Lajos Terebesre megy, Andrássy Gyula akkor soha sincs otthon.

Nem akarjuk azt mondani, hogy azért nincs otthon, mert Tisza Lajos oda megy.

De azt sem akarjuk mondani, hogy Tisza Lajos éppen azért megy, mert Andrássy Gyula nincs otthon.

Hadd maradjon valami kitalálni való a pletykának is...

*

Politika-e vagy csak magánlátogatás?

Valószínű, hogy mind a kettő, vagyis egyik sem a szó szoros értelmében.

Sajnáljuk, hogy le kell hámoznunk a misztikus ködöt, amellyel a közvélemény körülveszi e violaszínű eseményt. Csupa szín, csupa koloritból van összerakva az egész.

Egy vadászó magyar mágnás, akit egy koronás fő hí meg vendégének, akit külön udvari vonat visz, akit levett föveggel üdvözöl a pályaudvarban az eléje utazott Ghica herceg.

A királyság minden részéből a központba utazik a közönség, hogy Andrássy Gyulát láthassa.

Az indóházból udvari négyes fogat szállítja lakására. Onnan megy a királyhoz, ki egész udvarát összetartja, míg vendége itt lesz.

Felharsan a tüzes Rákóczi-mars a román királyi palotában, s »éljen«-től visszhangoznak a falak.

Ez mind annyira hasonlít Andrássy Gyulához... s annyira hasonlít ahhoz, ami minket, magyarokat elragad s hiúságunknak hízeleg, mintha csak maga Andrássy csinálta volna.

*

A román király denique okos ember. Van sikkje.

Az embert is jól megválasztotta, akivel a magyar nemzetnek leginkább hízeleghet, s az eszközöket is.

Nekünk csak a külsőségek imponálnak.

Andrássy ismét a dicsőségben úszik, s ott ő annyira otthon van, mint a macska a tűzhelynél.

- Csupán egyetlenegyszer volt pechem életemben - beszélte egy ízben Andrássy Gyula, ki határozottan Európa egyik legszerencsésebb államférfia.

Mikor Gorovéval Londonban voltunk, mint száműzöttek, a francia követ meghítt bennünket estélyre.

- Milyen nyakkendőt kössünk fel? - kérdé tőlem Gorove.

Zavarba jöttem. Mert ezt csakugyan jó volna tudni. Miután igen különösen veszi ki magát az ember, ha egy fekete frakkos társaságban valami által különbözik a többiektől.

- Bizony nem tudom én, barátom, milyenben lesz a szocietás, feketét visel-e vagy fehéret?

Gorove arcán a kétségbeesés rajzolódott le. De nem sokáig. Ötletem jött. Az nekem akad mindig.

- Tudod, hogy tegyünk, Pista! Kössünk fehér nyakkendőt, de vigyünk a zsebünkben feketét is; ha esetleg feketében van a társaság, visszavonulunk az öltözőbe és felkötjük.

- Helyes! - mondá Gorove. (A szegény Pista szája már ráállt a »helyes«-re; mamelukom volt már akkor is.)

Tehát fehér nyakkendővel mentünk az estélyre. A francia követ tüntetőleg akart fogadni s elénk jött egész az előszobába.

Megdöbbenve láttuk (különösen Gorove adott az ilyenekre sokat), hogy a házigazda fekete kendőt visel.

A szokott udvarias pár szó után tehát azonnal visszavonultunk egy kabinetbe s felkötöttük mi is a fekete nyakkendőinket.

De amint az elfogadó terembe lépünk, egészen anständig, újra szembe jön ránk a házigazda, de most már neki volt fehér nyakkendője.

Az udvarias francia azt kötött fel hirtelen. Elpirultam. Ez volt az egyetlen malőröm életemben.

Azóta mindig helyesen kötöm fel a nyakkendőt s eltalálom hozzá a színeket.

*

Miután majdnem evidens dolog, hogy Andrássy nem a romániai határkérdés ügyében ment Sinaiába, hanem csak magánlátogatást tett, de olyat, mely a király részéről egy magyar--román barátság árnyékát veti előre, s Andrássy Gyula eszerint - bár csak passziv szereplő -, mégis őneki esik az érdem, ha a szövetség esetleg létrejönne.

A szerencse szárnyaira veszi mindenütt.

Romániai Erzsébet mellette ül az asztalnál, s egy király hízeleg neki. Aranyruhás bojárnők tüzes szeme csiklandozza.

Mikor már azt hinné mindenki, hogy egészen lecsúszott a nyakkendője, megmutatta a világnak, hogy az még mindig jól van megkötve.

Asszonyok szemei, palota-termek tükrei még mindig azt mondják neki:

»Gyula, te nagy ember vagy!«

Miért ne hinné el? Hiszen mindenki hiszi, hogy ő nagy ember.

Neki hát nem marad fenn egyebe, mint vagy lenézni az embereket, kik ostobák, hogy nem ösmerik meg rajta a parva sapientiát, - vagy együtt hinni velök a saját nagyságát? Tertium non datur.

S ő sokkal udvariasabb mások iránt, hogysem haboznia lehetne... Csatlakozik a többiek véleményéhez, s ha a gyomrát nem terhelik meg túlságosan az udvari lakmározások, úgy jő haza a kaszinóba, mint aki megint megreperálta egy kicsit a világot: most már egy darabig magátul is menni fog.

Pedig nem a világot reperálta meg - hanem saját magát.

Van már megint »Karácsonyi-díj«.

Az előbbi abszolút drámai művekre, az utóbbi abszolút női erényre.

Mind a kettő ritka dolog.

Eddig mindig csak ilyesmit lehetett olvasni széltiben:

»Száz aranyat egy poloskáért.«

Most már ilyen is lesz.

Száz aranyat egy erényes leányért.

Poloska volt, dacára a nagy díjnak. Leány is akad - talán a nagy díj végett.

*

Sokan nevetik a grófot.

Vizet prédikál s teljes életében bort ivott.

Pedig nincs igazatok, urak. A gróf egészen logice jár el.

Az ültessen rózsát, aki letépni szereti...

*

Csupán az az egyetlen különbség van az alapítványban, hogy ő, ki mindig álmos, erőszakkal ébren akarja tartani az erényt.

A kaszinóban kétségenkívül nagy megbotránkozást fog okozni a bizarr ötlet.

- A Guido!... Ki hitte volna? No lám, a selyma!

- Ellenünk tör...

- Nem! Úgy tesz, mint Blick a csontokkal, mikor már maga jóllakott; morog és azon mesterkedik, hogy a többiek se ehessenek.

- Ki tudja? Hátha magának tartogatja.

- Fidonc! Annyira mégse fösvény!

*

Három falut tett boldogtalanná. Szentivánt, Vörösvárt, Solymárt.

A szép csipkés ingváll alatt érintetlen keblek fognak pihegni, szendeség fog ragyogni a szemekben és ártatlanság honol majd a homlokokon.

És Guido úr mindezekben gyönyörködni fog.

De meglehet, hogy nem. Hátha ennek az új Karácsonyi-díjnak is lesz egy kibúvó paragrafusa, mint a Teleki-díjnak.

Ott arra, hogy a díj ne lehessen kikapható, itt meg arra, hogy a leány kikapi lehessen.

*

Az az egy azonban bizonyos, hogy ezentúl kapósak lesznek ám a szentiváni, vörösvári és solymári leányok. Elbújhat Kőrös és a kőrösi lány.

Elbújhat Kecskemét is.

Vörösvárt, Szentivánt foglalja be koszorúba a nóta:

Aki legény, onnan hozzon menyecskét.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ejnye, most jut eszembe, hogy nagy politikussal van dolgunk. Guido úr ravasz is egy kicsit. Míg mi itt dicséneket zengünk neki, addig ő már régen úgy kombinálhatta ki ezt a gavalléros jótékonyságot: hogy azzal alaposan vissza lesz hozva a »jus primae noctis«.

A jó öreg Baldácsi bácsi régen pihen. Egy egész országgyűlést átaludott már.

A pörök is megkevesbedtek azóta, Bosznia is nyugodt lehet, nem kell rettegnie, hogy őt nevezik ki oda gubernátornak; amilyen nyugtalan volt idefenn, olyan csendes, békés halott odalenn.

Neve is kezd kimenni az emlékezetekből; legfeljebb a lutheránusok emlegetik még s a pörtári aktákban fordul még elő...

Pedig nem úgy van; Baldácsi bácsi gondoskodott róla, hogy a holta után se legyen nyugtunk miatta. Hadd pöröljünk vele mindig. Hiszen a pört szerette a legjobban.

Ezért vállalta el a »veteránusok« egyletének patronátusát.

Ez az egylet pedig arra való, hogy az osztrák szellem, melyet magába szednek azok, kik a közös hadseregben szolgálnak, a katona élet megszűntével el ne halaványodjék valahogy, hanem ébren tartassék a polgárok közt örökkön-örökké...

És arra való ez az egylet, hogy midőn mi azt sürgetjük szívvel-lélekkel minduntalan, ne viseljenek béke idején, szolgálaton kívül fegyvert a katonák, ugyanazon időben meg egy csomó iparos, kiskereskedő stb. is felkösse a kardot, hogy parádézzon vele.

*

Komikus látvány az egész. A vén gyerekek katonásdit játszanak. Ezüstzsinóros uniformist öltenek magukra, hősi vadászkalapokat, s az egész úgy áll rajtuk, mintha a macska lábára rojtos kamáslit húzna valaki...

Trombitásaik is vannak. Megfújják erősen a marsokat s úgy feszítenek az utcákon végig, mint a thermopilei hősök...

A szolgálók mind kiszaladnak a kapuk elé a csalogatós trombitaszóra.

De csalódva húzódnak vissza csakhamar egy gúnymosollyal:

- Hisz ezek csak a fakfon katonák!

A talmi katonák pedig tovább masíroznak és azt hiszik magokról, hogy az egész világ szeme irigykedve nézi spíszbürgeri dicsőségüket.

*

Szomorú érzés fogja el az ember szívét, ha a Baldácsi regimentjét látja.

Összeomlik a sok humánus álomkép... szétfolyik köddé a bölcsek teóriája, hogy a világ halad s az emberek folyvást tökéletesbülnek.

Komikummá lesz a frázis, hogy magyarosodunk. Mert ez egy osztrákosító egylet itt, a magyar főváros kellő közepén.

Nincs ennek semmi kigondolható dicséretes célja.

Csak a huszárok vannak vele megelégedve, s jószívűleg rnondogatják:

- Szegény bakák! Elkellett az istenadtáknak: hogy immár ők is lenézhetnek valakit.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

De a telivér bakanép azt tartja: hogy inkább voltak utolsók őnélkülök, mint utolsó előttiek - ővelük.

Hiába no... kevélység még a bakában is vagyon.

A fürdőévad vége felé, mikor már mindenki megírta a maga fürdőtárcáját, ki Tátrafüredről, ki Mehádiáról, ki Marienbadból és Ischlből, ahol a királyi család tagjai időztek az idén, midőn leírtak és észrevettek mindent a legapróbb részletekig, hogy milyen alázatos, hajlékony és nevetséges volt a szinte ott idéző Milán fejedelem, milyen feltűnő szép volt Nathalie, miért van vérpiros bélés az Erzsébet királynő napernyőin, szabad legyen nekem most, mikor már senkinek sincs semmi mondanivalója, előjönni a magam fürdőjével, a »Gyopáros«-sal, amelyhez fogható eredeti fürdő nincs több a civilizált világrészekben.

A bizony, a Gyopáros! Nincs ám ott sem liget, sem erdő, sem fényes rezidenciák. A »kurszalonban«, mely maga a szép természet, a szöcskék ugrándoznak nagy kedvteléssel, mindennemű muzsika nélkül.

Nyári kóborlásaim alkalmával először életemben vetődtem Orosházára, ahol én egy lelket sem ismerek, kivévén az orosházi kovácsot, a népdalból, akire a patkó felveretését bízza rá a szerelmes legény.

No, de magyar helyen könnyen ismerős lesz a magyar ember. Egy délután már otthon éreztem magam az úgyis csekély számú intelligencia közt. Mely bármily csekély is, nem hagy fenn semmi kívánni valót. Vagy tíz gyönyörű úrilány volt a társaságban, hol a délutáni feketekávémat ittam.

Mondták, hogy mind itt van; mindössze még a doktornak van otthon egy beteges kisasszonya. De biz én már nem voltam kíváncsi többre. Úgy tetszett, hogy ezeken kívül már talán nincs is több leány a világon.

Valaki azt indítványozta este felé, hogy menjünk fürödni.

- De hova? - kérdém mosolyogva.

- Hova? Hát a Gyopárosba.

- Micsoda az a Gyopáros?

- A mi fürdőnk!

- Az önök fürdője? No, arra kíváncsi vagyok.

Kocsikra, hintókra ültünk (akinek hogy telt), s az egész társaság denique a Gyopáros felé tartott.

- És fürödni fogunk ott? - kérdém a lelkésztől, akivel egy kocsiban ültünk.

- Természetesen. Mindennap fürdünk. A hölgyek már délben úgy csinálnak toalettet.

- Hogyan, a hölgyek is fürödni fognak?

- Mindenesetre.

- De hiszen könnyebb volna nekik ott venni fel az úszóruhát.

- Hol?

- Hát az öltöző kabinetekben!

- Vannak is ott öltöző kabinetek!

- Hát hol vetkőznek le és hol öltöznek fel?

- Ej, édes istenem... hát a gyepen, uram... a gyepen.

- Lehetetlen! A szemünk láttára?

- Igen, a szemünk láttára.

- Tiszteletes uram, ön tréfál...

- Szavamra mondom... hiszen meg fog ön győződni róla!

- Majdnem hihetetlen. És ezek a gyönyörű teremtések, ezek az angyalok fognak ott levetkőzni? Az a junói alak, az Ilonka... vagy az Erzsike. Nem, uram, ilyesmi nem lehetséges!...

Útitársam mosolygott, én pedig alig vártam, hogy a Gyopároshoz érjünk. Egy jókora tó az, körülbelül kétszer olyan, mint a városligeti. Kietlen homoksivatagnak zavaros kék szeme.

De az óriás ez az egyetlen szeme is rút, mintha szemöldje hiányzanék, hogy nincs körüle egyetlen bokor sem.

De azért nem kell lebecsmérelni, mert huszonötezer lakosnak a fürdője az, talán a legnépesebb fürdő Európában. Kultúrának, emberi kéz dirigálásának semmi nyoma, azonmódon van, mint ahogy az isten odacseppentette.

A partokon nagy néptömeg hullámzik, ki öltözik, ki vetkőzik, benn pedig a tóban rajként sürögnek, úszkálnak, evickélnek az emberek, nők, férfiak vegyesen, az előkelő úrnő a béna koldus mellett, a sugár szép leány derékig meztelen imádójával diskurál, s kergetik egymást dévajul, pajkosan, szelíden kétfelé hasadnak előttük a habok.

- Soha még ilyen világot! - mondám önkénytelenül.

- Hja, a szegény emberek vízzel főznek - felelte a tiszteletes úr -, nekünk ez a fürdő is áldás.

- De az erkölcstelenség!...

- Az egészség fenntartása az első kötelesség, uram.

(Mért nincs ez Budapesten? - gondolám magamban -, mekkora cikkeket lehetne penderíteni Thaisz Lexi ellen, hogy megengedi!)

De e pillanatban még a gondolatom is megállt. Két bájos ismerősném leszállván a kocsiról, a tó északi részén egy-egy gyepes helyen lekuporodtak s elkezdték cipőcskéiket kifűzögetni. Megszűntem lélegzeni is. Alig volt időm az egyik szememmel (pedig kertbenéző vagyok) egy tekintetet vetni a közönségre, ha vajon így nézi-e az is? Nem a! Észre sem látszottak venni a tündéri jelenetet.

A legnagyobb keccsel húzták le a cipőket, a kalap már előbb le volt téve a pázsitra. Most a fűződerekat gombolták ki; azután a sugár derék körül mozogtak azok a tündérujjacskák: nyilván a szoknyákat eresztik meg rendre...

Szemem elhomályosult egy pillanatra és mire ismét oda tekintettem: már csak a kék selyemszoknyácskák virítottak a gyepen - üresen; a két vízi tündér már akkor ott úszkált a habok között. Neptun kacérkodott velük.

Csak néha-néha láttam őket, amint felálltak az övig érő vízben, vékony úszó ingeik odatapadtak a gyönyörű idomokhoz. Szemkápráztató látvány volt. Aphrodite nézhetett ki úgy, mikor a hullámokból kikelt!

Hüm! ezek tehát még otthon vették fel az úszóöltönyt?

Persze, persze! Így aztán nemigen láthat az ember nagyon sokat. Hanem csak türelem, majd ha kijönnek a vízből, akkor csak le kell vetniök ezt a vizes ruhát is. Az lesz még csak a spektákulum.

De bizony csalódtam; mert mikor a vízből kiszálltak egyenkint, még féllábuk a parton se volt, egy öregasszony burnuszt vetett rájuk, s ugyane percben mint varázsütésre lehullott a nedves lepel - a burnusz alatt.

Soha még ilyen gyorsaságot és művészetet, mint aminőt a vetkőzésben és öltözésben kifejtenek! Az ügyesség jobban megvédi őket a kandi szemek elől, mint a négy fal, mert ott mégis van legalább - kulcslyuk.

Hiába, a kénytelenség a legnagyobb mester és a legjobb tanító.

Sokáig elmélkedtem e dolgok fölött, még este benn a vacsoránál. Sőt midőn az indóháznál elbúcsúztam a lelkésztől, meg nem állhattam, hogy egy kérdést ne intézzek hozzá:

- Ugyan mondja meg, tiszteletes uram, - de lélekre: hány törvénytelen gyerek van itt aztán évenkint?

- Az nálunk nagy ritkaság! Minden két évben egy eset ha előfordul...

- A közös fürdés dacára is?

- Sőt néha három év is elmúlik...

- Aláz' szolgája! Akkor nem ér hát egy ütet taplót sem az emberi kombináció!

Eddig is voltak nevezetes köveink, mint például azok, amelyekkel a Tisza Kálmán ablakait behajigálták.

Drága köveink is voltak, amiket a Tisza-töltésekre szállítottak a vállalkozók.

Nehéz kőben sem volt hiány; mert nehéz kő ez a közösügy s úgy lenyom mindnyájunkat, hogy szuszogni sem bírunk alatta.

Hanem azért ez mind csak bliktri.

A kövek köve még csak most jön. Most van útban a »Kálvin tér« felé, ahol a monumentális szökőkút medencéjeül és díszeül fog szolgálni.

*

De azért a kövek köve nem a bölcsek köve.

Mert nem valának bölcsek, akiknek ilyesmi jutott eszükbe, midőn a várost ismét egy műtárggyal akarták gazdagítani.

Az igen helyén van, hogy a város szépítésére költsenek, sőt dicséretes is, s még sokkal dicséretesebb, ha művészibb és ritkább tárggyal gazdagítják, amiben Budapest úgyis szegény.

De akkor nem Békásmegyer mellől kellett volna szállítani az óriási kődarabot, mert az útban levő kő, mint értesülünk, törmelékes, lyukacsos és egyenlőtlen, úgyhogy szoborművekre nemigen lesz alkalmas.

Ha farag is valami alakokat belőle drága pénzen a szobrász, azok is úgy járnak, mint a szegény Nagy Kristóf a Kristóf téren.

Az pedig úgy járt a boldogtalan, hogy minduntalan be kell festeni vagy amputálni, hogy szégyenében odább ne álljon.

*

Istvánnapkor egy csomó paraszt atyafi nézte a Széchenyi-szobortalapzat figuráit.

- Osztég mikor építették ide ezeket?

- Tavaly - magyarázta a községi jegyző.

- Ejnye, de komisz kő - milyen hamar levedlett ezekről az asszonyokról az ümög!

...Amit itt naivitásból mondott őkegyelme, az könnyen igazán rá fog illeni amaz óriás-kőre is.

*

Ha már ilyen monumentális mű van tervben, megérdemelte volna a finomabb követ.

De az illetők - hihetőleg - arról nem akarnak lemondani, hogy egy darabból legyen minden, s ez legyen a legnagyobb kődarab a világon a Nagy Péter szobrának talapzata után, mely három millió fontot nyom.

Pedig ez csak másod-kérdés a művészi becshez képest, amit a védő ad meg neki.

Aztán alig is kivihető.

Egy hétig szállították nagy nehezen a hegyről az országútig az egyenesen e célra mesterségesen összecsinált kocsin. Ott azután elakadt az országnak útján. Most ott kell lefaragni belőle, amit csak lehet, a szabad ég alatt. S a Margithídon még így sem merik átereszteni a kolosszális járművet.

De még itt is attól a veszedelemtől tartanak, hogy a városba behozva, annyira le fogja nyomni a talajt, hogy tönkreteszi a gáz- és vízvezetéket.

Azon eshetőség előtt állunk tehát, hogy a legdrágább követ nem fogjuk mégsem láthatni Budapesten.

Midőn istenben megboldogult József nádor meghalt, az ő halálát követő napon égett le a budapesti német színház.

Mintha fáklyafény lenne az égő épület, a ravatalához. És a gyújtogatót sehogy sem lehetett felfedezni.

E két incidens összeesése alkalmából a következő jóízű mennyei történetet komponálták ki az elmés táblabírói agyvelők, s cirkulált is egy darabig a tekintetes urak közt - persze csak úgy élőszóval.

József nádor lelke - úgymond - elválván porhüvelyétől, az égbe röpült s megkopogtatván a menny kapuját, Szent Péter mogorván kérdi:

- Ki az?

- Én vagyok.

- Miféle én?

- Én József, Magyarország nádora.

- Mit parancsol fenséged?

- Be akarok jutni a mennyországba.

- Igen? Hát tett-e valami jót a magyarokkal?

Soká gondolkozott a nádor, törte a fejét, de végre is kénytelen volt azt felelni:

- Bizony semmire sem emlékszem, kedves barátom.

- Akkor sajnálom, de nem ereszthetem be.

Másnap megint kopog a kapun József nádor.

- Ki vagy?

- József, Magyarország nádora.

- Tett-e valami jót fenséged a magyarokkal?

- Tettem bizony, kedves barátom. Felgyújtottam ma a német színházat, hogy a németek is kénytelenek legyenek a magyarba járni.

Szent Péter hirtelen szétrántotta a mennyei kapu mind a két szárnyát:

- Tessék besétálni, fenséges uram.

Így jutott be József nádor a mennyországba.

*

Hanem az a Janowszki Vendel, aki a cseh nemzeti színházat felgyújtotta; az nagy bolond.

Mert ha már felgyújtotta a cseh színházat, minek vallotta ki?

Vagy ha már kivallotta, minek vallotta ki Pilsenben?

Mert ha el bír jutni titkárával Magyarországig s itt vallja be - hát még bekerülhetett volna a pótválasztásoknál négy kerületből is a képviselőházba.

Szegény Wendel! Meg volt rá a jogcíme, hogy népszerű lehessen, - s íme, »rab« lesz és el fogják ítélni.

Hanem hát azzal hibázta el, hogy »cseh«-nek született és mint cseh gyújtotta meg a »Cseszko Dvadló«-t.

Fogadja részvétünket!

Előre is kijelentjük, hogy a cím »humbug«. Csak akkor nem jelentenők ki, hogy »nagyzolni« szeretnénk, mert amit tréfából írunk ki »cím«-nek, az valójában létezik - már t. i. nem a szó egészen szoros értelmében.

Öt-hat különtudósítónk van, akik hírekre vadásznak éjjel-nappal a fővárosban.

Nem követünk el indiszkréciót azon misztikus homály ellen, mely a lapkészítés titka körül gomolyog, ha eláruljuk, hogy a tudósítók soronkint fizettetnek, amennyiben tudósításuk beválik.

Ezért hát érdekes hírekre vadásznak, csupán olyanokra, amikről fel lehet tenni, hogy az »újdondász úr« (ki megközelíthetetlen magaslatban áll előttük) használhatóknak találja.

Minthogy azonban politikai és másnemű híreket korlátolt állásuknál fogva alig tudhatnak meg, terük szegényeknek egyedül az alsóbb néposztályokra szorítkozik.

Az alsóbb néposztálybeli emberrel pedig ismét csak akkor történik nevezetes (újságban említésre méltó) dolog, ha vagy lop, vagy agyonüt valakit, vagy pedig őt üti agyon valaki.

A reportereknek ez tökéletesen mindegy - szabad választékot engednek.

Őket csak az interesszálja, hogy lopás, rablás és gyilkolás történjék s ezt ők kifürkészhessék.

S ennyiben valóságos rendőrök.

De amennyiben a valóságos rendőröket nemigen interesszálják a rablások és gyilkolások és nincsenek is utána, hogy kifürkészhessék - annyiban mégsem mondhatók hát valóságos rendőröknek a mi privát tudósítóink.

De a foglalkozás, mondom, azonos - ami igen kellemes néha a rendőrökre -, mert ha csakugyan úgy esik, hogy valamit jó volna kikutatni, olyankor bezzeg jól esik tudakozódni a tudósító uraktól. Azoknak az öt ujjában van minden bűneset - még olyan is néha, ami csak másnap fog megtörténni - a lapokban.

A mi külön rendőrségünk közt Fischer a fő ember. Praktikus csont ezen a pályán. Szeretetteljesen űzi foglalkozását s a humoros oldalról tekinti a dolgokat.

Persze, persze. Hiszen az összes lopások és gyilkosságok neki is jövedelmeznek.

Néha-néha, az igaz, akad olyan infámis gazember, aki olyan igénytelenül lop, vagyis annyira minden furfang nélkül, hogy négy sort sem lehet róla írni.

Ő az ilyet éppen úgy lenézi, mint mi az olyan írót, aki minden terv és kompozició nélkül ír meg egy novellát.

Hát ez egyszer Fischerről szól az ének.

Három éve van már ezen a pályán, de eddig még nem vihette többre, mint hogy ő volt a »nyersanyag«-szállító, mely nyersanyag aztán feldolgoztatik az újdondászok által.

Ma nagy előmenetelt tett.

Ma úgy nyitott be a szerkesztőségbe, mint »tárgy«.

*

Halljuk őt magát:

»Múlt éjjel Budán jártam, amint egy óra tájon bekanyarodom a Toldy Ferenc utcából a Kagyló utcába, egyszerre egy markos kéz kap meg hátulról és fojtogatni kezd:

- Hová megy? - kérdi tőlem durván.

- Pestre! - mondám.

- Kicsoda ön?

- Újságtudósító - feleltem szerényen, mire ő fumigative viszonzá:

- Nos? Van-e pénze, mi?

Szégyelltem bevallani, hogy nincs, s a szégyenérzet bizonyos hősiességre ingerelt. Megfogtam nagy botomat s egy irtóztató ádáz csapást mértem fejére.

(Bolond volt maga, Fischer - mért nem kért tőle inkább egypár forintot kölcsön?)

Ez ütéstől elszédülve eltántorodott, miközben egy ablak nyílt ki a szomszéd házon s valaki kérdé:

- Mi történik itt?

Erre a rabló veszélyben hivén magát, megfutott, én pedig siettem a II. kerületi kapitánysághoz s ott Haszlinger biztosnak feljelentést tettem.

Tessék ebből az esetből csinálni, kérem, vagy negyven sort.«

Párizsban rövid idő óta óriási hirdetései által nagy feltűnést kelt egy lengyel származású fényképész, aki egyébiránt mesterségében igen ügyes, s ezért sokan is látogatják műtermét. Musztafa-ben-Izmail, tuniszi miniszter, aki jelenleg Párizsban tartózkodik, szintén levétette magát nála.

Fényképészünk már régóta törte a fejét, hogyan juthatna rendjelhez: most, hogy hallotta, milyen bőkezűen osztogatja a tuniszi miniszter a rendjeleket, abban a reményben ringatta magát, hogy megtalálta azt az embert, ki rendjel-vágyát ki fogja elégíteni. Elkészítette tehát a fényképeket és elküldte rendeltetési helyökre egyik segédjével, akinek szigorúan meghagyta, hogy pénzt ne fogadjon el értök.

A segéd elbámult:

- De hiszen a fényképek ezernégyszáz frankba kerülnek!

- Mit sem tesz - felelé a főnök. - Ön nem fogad el pénzt. Tudom, hogy miért teszem.

A segéd nem értette ugyan a dolgot, hanem úgy tett, amint parancsolva volt.

A miniszternek nagyon tetszettek a képek és a számlát kérte.

- Kérem - szólt a segéd -, a képek nem kerülnek semmibe, különös szerencsénknek tartottuk...

- Ah, úgy! - kiáltá Musztafa. - Várjon, kérem, egy percig.

Ezzel kis ébenfaládát nyitott fel, kivett belőle egy rendjelet és azt sajátkezűleg a fényképész-segéd mellére tűzte.

A meglepett segéd hirtelenében nem tudta, mit tegyen. Habozott, mint Hamlet. Odaadja-e gazdájának a rendjelet? - De hiszen az ő mellére tűzte a miniszter! - Ki tudja, ismétlődik-e valaha hasonló eset életében!

A hiúság győzött. Hazament, felmondta gazdájának a szolgálatot és rendjelével együtt búcsút vett tőle, a lengyel atyafi minden tiltakozása dacára.

Miért hogy ilyen meg nem történik Posner Károly Lajos segédjeivel?

A lapok írják Boda Pál uramnak az ő virtuscselekedetét, hogy őfelségének egy költeményt volt bátor átnyújtani az utcán.

Király őfelsége bizony »istanciának« gondolta azt is s ímmel-ámmal tette a többi közé, de mikor véletlenül szétnyílott a papír, s látta a strófákból, hogy vers, megörült neki s az egész udvari ebéd alatt Boda Pál uramról kérdezősködék.

No, hát ilyen dicsőség sem esett még meg szíhalomi emberen, mióta a világ áll - mert Pali szíhalomi legény ám, ahol azok a szép lányok teremnek, kik a szívét olyan ábrándossá tették.

Boda Pali körülbelül 30 éves legény most, földmíveléssel foglalkozik és költészettel. Nem lehet eltagadni tőle a vénát. Rászületett a poézisre, ami Magyarországon nem olyan nagy csoda, ahol a legszebb gondolatokat és a legvonzóbb fordulatokat még a műköltők is a néptől kölcsönzik.

Boda Pálban hát nem az a nagy sor, hogy jó nótákat csinál, mert hiszen csinálnak ebben a »szépirodalmi országban« szebbeket is a fonóban, vagy künn a mezőn az arató leányok, hanem abban híres ember Pali, hogy rögtönözni tud.

Jó ideje már annak, hogy egy napon csak beállított a »Hon« redakciójába egy nyaláb verssel, nyomassák ki azokat az újságba.

Ott aztán körülfogták a szelíd, okos nézésű, tisztességtudó és okos, józan beszédű parasztlegényt a munkatársak, s megmagyarázták neki, hogy a »Hon« komoly lap, és nem közölhet verseket.

De már hogy a »Hon« komoly lap lenne, ezt még Boda Pali sem akarta elhinni, hanem a versek fogyatékos voltában kereste a közlés megtagadásának okát, s hogy ha tán nem tetszenének, megszerezze egy-két jobbal, leült a Reviczky asztalához, s még vagy két verset kapott le hirtelen, hogy Komócsy bátyánk sem hamarosabban:

Ne kínozz már tovább
Ó, fájó szenvedély,
Mert szívem nagy sebe
Isten látja be mély,
Honnan jönne hát rá
Földi örömérzet,
Ha így kinoz engem
E tarka költészet,
Vagy ha terhelve van
Tőle szívem tája,
Vegyen árnyékába
A költészet fája.

Ott költötte őkelme még az alábbi, »Víg Szíhalom« címűt is, oly gyorsan, mintha könyökéből rázná:

Víg Szíhalom falujába,
Kis angyalom kapujába
Három vadalmafa látszik,
Hej, de fehérrel virágzik.
Egyszer feküdtem alája,
Reám hullott az almája;
Hármat ettem meg belőle;
Most is beteg vagyok tőle.
Hull az almafa levele,
Az arcom is sárgul vele;
Csak rózsám nem hervadozik,
Rólam nem is gondolkozik.

A munkatárs urak megbámulták Boda Pál uramat vagy hogy csak ő hitte, miszerint bámulják, s hogy már jobban kivágja a becsületet, még a redakcióra is kanyarított egy poémát ráadásnak:

Jegyezd meg magadnak,
Szegény árva Boda,
Hol most verset csinálsz,
Ez a »Hon«-iroda.
S gondold meg, hogy itt a
Magyarország tolla
Jobban forog, mint a
Falusi motolla;
S oly sűrű leveles,
Mint a szőlő fája,
Majd ha megengedik,
Csak azt írd reája:
Hogy ha nem születtél
Valódi költőnek,
Csak megtarthatnának
Ott kályhafűtőnek.

A keserűség és a szemrehányás szól ki ebből, amiért nem méltányolják eléggé az ő költészetét. S talán-talán egy-egy gúnymosolyt is felfedezett a tudós urak arcán.

No, de most már begyógyult ez a sebe.

Most már a király őfelsége is olvassa a verseit és az bizonyosan sokkal jobb indulatú kritikus, mint György Aladár és Reviczky.

Tagadhatatlan, hogy az összes miniszterek közt a legtöbbet ér gróf Szapáry Gyula - az asszonyok szemében.

Szép szelíd szemei, melyek olyanok, mint a damaszkuszi halastavak, bizonyos ártatlanságot kölcsönöznek neki, szőke pakfonszínű és fényű haja majdnem gyermekfőre vall, s azon állapot, hogy ő pénzügyminiszter, bizonyos szánalomérzetet költ fel az emberekben iránta.

Nincs, bizonyára nincs senki, aki antipátiával viseltessék iránta: még a Pázmándy kirohanásának oka is nem annyira őbenne rejlik, mint inkább Pázmándy Dénesben.

Nagyon kedves ember, mert nagyon gyenge ember.

Még az se von le renomméjából semmit, hogy a király éppen pénteki napon nevezte ki.

Az omen se fog rajta.

Mert ha szerdai, keddi vagy csütörtöki napon nevezi is ki őfelsége, Magyarországra nézve ez a nap mégis mindig pénteknek volna számítható.

*

A finánc-miniszteri tudomány úgyis abból áll, hogy adósságot csinálni, ha lehet, s ha nem lehet, új adónemeket kigondolni.

Szapáry gróf ott van körülbelül, ahol már nemigen lehet adósságot csinálni, s agyvelejének újszülötte az ablak-adó.

E kis csecsemő lett eredménye a nemes államférfiú erőködésének. Íme, önök azt mondták róla, hogy tehetetlen... Mily csalódás!

Kipattant s ott látható pólyában a kis szörnyeteg.

Az »új ház« bizonyára kedvesen lesz meglepetve.

Mondják, hogy Madarassy a keresztapa. Már t. i. olyan keresztapa, aminők a keresztapák szoktak lenni ott, ahol az apák tehetetlenek.

*

No, hogy a földet megadóztatták, az valami természetes, nem ütközik meg rajta senki. Az egész világon nyugodtan fizetik az emberek a földadót.

S mi a legközelebb fekvő fogalom a földhöz? Az ég! Ég és föld, szoktuk mondani.

Igen, föld és ég - s a föld már meg van adóztatva századok óta, az ég pedig nem!

Mert ostobák az emberek és parva sapientia, regitur mundus.

Egy Szapáry Gyulának kellett születni, hogy észrevegye s az eget megadóztassa: akkora darabkára mérvén azt, amennyi egy-egy ablakon bemosolyoghat belőle a becsületes adófizetőkre.

*

Szegény adófizetők!

A magyar ember sorsa rövid extraktumban ilyen lesz már ezután:

Reggel az ember felkel, az istenhez fohászkodik, akinek a szolgája számára évenkint húsz forint adót fizet, azután megissza teáját, melynek fontjáért egy forint behozatali vámot fizet, rummal, melynek literjeért ismét 20 krral van megadóztatva.

Azután kihajlik az ablakon, melyért 10 frt adót fizet, megnézi az időt és leakasztja a puskáját a falról, melyért öt forint fegyverdíjjal adózik, s elhagyja busásan megadóztatott házát s kimegy a saját megadóztatott földjeire, melyektől még azonkívül vadászati bért fizet.

Délben visszajön az országúton, mely a községi adóban esik az ő terhére, s megiszik egy pohárka pálinkát, miután kifizette érte a másfél krajcár accist, megtömi pipáját, melynek dohányáért 20 frt adóját kifizette - s miután azt keresztülcselekszi vagy harminc évig, elővesz egy 50 krral megstemplizett papírt, ráírja végrendeletét s főbe lövi magát, - amiért aztán már csak az örököse fogja lefizetni a haláleseti illetéket.

...Méltó vagy elődeidhez, nagy Szapáry!

Eddig még csak saját külön tudósító volt. De poéta dolgában még nem vitte annyira senki, mint most a bajor király.

Nálunk a fogalom is hiányzik.

Vannak ugyan udvari poétáink nekünk is, de ezek is lucus a non lucendo.

Mert ők udvari poétáknak születtek ugyan, de udvar nem született számukra.

Szász Károly és Komócsy megvolnának.

A verset is ontják két kézzel - de mégis csak abban a helyzetben vannak, amiben a fülemilék, hogy vagy hallgatja őket valaki, vagy sem.

Egyszóval biztos kundschaft nincs.

*

Lajos király, kivel nemrég hírbe hozták a mi kis Valeriánkat, szerelmes a múzsákba.

Hanem olyan furcsát kíván tőlük - ami a közönséges nőtől sem telik -, hogy csak őt gyönyörködtessék, hogy csak ő élvezze őket.

Van ott valami Karl Steigel.

Azt árendálta ki őfelsége kétezer márkáért. Úgy él, mint a pók. Két darabot tartozik írni évenkint s azok mindenikéért kap még külön kétezer márkát.

S még a témát is a király adja hozzá.

*

Nemrég írta a »Szerelem géniusza« című darabot, de a világ persze nem tud róla semmit, mert a tulajdonjog a királyé, és a darab sohasem kerül a publikum elé.

Valódi Józsa Gyuri-féle luxus!

És azonfelül rettenetes leleményesség arra nézve, hogy kell egy poétára nézve ártalmatlanná tenni a kritikusokat.

Ajánlom őfelségét a Petőfi-társaságba tagnak!

Scarron.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Hol, hol nem, messze Csehországba ment el a királyfi a párjával. Kacsalábon forgó aranyvárban laknak; kilenc eleven sárkány őrzi a portájukat.

Mert nagy kincs van ottan.

Mikor a királyunk fia házasodott s elvette a belga királyi kisasszonyt, összejöttek az örömszülők, s így szólt a mi jó öreg királyunk:

- Ezer láda aranyat adok a számodra, egy véka klárist a feleségednek, száz pár piros csizmát, háromszáz selyemviganót azontúl.

A királyfi megköszönte a drága ajándékot és kezet csókolt apjának...

- Hát még kívánsz-e tőlem valamit? Mert holtom után úgyis tied lesz mind a két országom.

A királyfi már éppen ki akarta ejteni a száján, hogy a kardjai közül adja ide a legdrágábbat, amelyik a karbunkulusokkal van kirakva; mikor - hogy honnan, honnan nem - egyszer csak ott terem mellette Vén Bence (az istenben megboldogult egri kegyes barát, akit kigyelmetek is ösmertek) hosszú ősz szakállával és ráncos képével, imigyen szólván:

- Bolond vagy, kis királyfi, hogy im a kardot kéred; hanem van a te felséges apádnak három egyforma fehér galambja, azokat kérd el tőle: odaadja.

A kis királyfi csak el nem bírta gondolni, mire való lesz őnekik az a három fehér galamb, mikor olyanokat egy forintért is lehet venni a piacon, mikor a karbunkulus kard többet ér egymaga talán még fényes Miskolc városánál is!

De csak meghallgatta a százesztendős ősz barát fülébe súgott tanácsát és a galambokat kérte a királytól.

Fejét csóválta a király erre a furcsa kívánságra; súgott-búgott Tiszával, Andrássyval, hát csak sehogy sem bírták kitalálni, mi módon tagadják meg tőle a három fehér galambot, melyek a kis királykisasszonnyal vagynak egy szobában s azzal esznek egy tányérból.

Ekkor felállott a menyasszony édesapja és imigyen szólott:

- No, ha te a fehér galambot kérted édesapádtól, akkor én meg od'adom leányomnak a három piros almát, mely a tündérfán nőtt.

Elhozták a galambokat is, a három almát is és aranytulipántos ládába zárták.

- No, királyfi - szólt ekkor a látatlanul ott lévő vén Bence -, ezzel most már te lettél a leghatalmasabb és a legszerencsésebb király a világon. Hanem egyre vigyázz, mert különben nagy baj lesz.

- Hallgatlak, öreg barát!

- Ezek a galambok mindig egyformák legyenek, mert akkor mindig épek és egyformák lesznek az almák is.

A királyfi csodálkozó szemeket vetett a vén Bencére és így szólt:

- Nem értem a beszédet, jó öreg.

- No, hát ide figyelj. A három alma ti vagytok. Apád: a felséges király az egyik, te a másik, feleséged a harmadik.

- Hát a galambok?

- Azt nem mondhatom meg, mert nem tudom; azt csak egy élő ember tudja, az öreg Kossuth Lajos, - ha hírét hallottad. Messze, óperenciákon túl él egy fekete erdőben, töviskorona van a fején, és egy aranybot a kezében. Az megmondhatná.

A királyfi nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét a tulipántos ládára, ahol a madarak voltak meg az almák.

Az öreg barát megsajnálta és még azt is elmondta neki, amit talán nem lett volna szabad.

- Tudd meg, királyfi, hogyha azok a galambok nem maradnak egyformák, az almák sem maradnak. Úgy vigyázz hát a galambokra, mint a két szemed fényire.

És ezzel eltűnt az öreg Bence; köd előtte, köd utána. A királyfi pedig sokáig gondolkozott ezen s kiadta a parancsot mindenkinek, hogy az almákat aranyos párnán üveg alatt kell őrizni, por oda ne érjen; a galambokat pedig fejvesztés alatt úgy kell etetni, hogy egy fél búzaszemmel se kapjon többet az egyik, mint a másik, hadd legyenek mindig egyformák.

A lagzi után, hogy im Csehországban laktak a királyfiék, egyszerre csak férgesedni kezdett az egyik alma, s a kisebbik királyasszony rá nyomban fekvő beteg lett.

Sírt, rítt a királyfi neje ágya szélin, összeszaladtak a doktorok is, de bizony senki sem bírta meggyógyítani.

Fekete posztóval vonták be a palotát s lábujjhegyen jártak hat álló hétig a cselédek, mikor a hetedik héten eszébe jutott a királyfinak, hogy a galambokat kellene megnézni.

Hát uramfia, mi történt? Hogy megváltozott azóta a három galamb!

Az egyik olyan kövér lett, mint a hízott réce, a másik olyan sovány volt, hogy a szárnyát se bírta emelni s szép fehér tollai is mind kihullottak.

Hát a harmadik galamb?

A harmadik galamb csak olyan maradt, mint azelőtt, de a két szeme hályogos volt és nem látott semmit.

Dühbe jött a királyfi és legott megparancsolta: a kövér galambnak adjanak ezentúl kevesebb tiszta búzát, a soványnak többet, a harmadik hályogos szemeit pedig javasasszonyok gyógyítgassák.

Most már maga a királyfi is felügyelt az etetésre. De csak nem lettek többé egyformák sem a galambok, sem az almák, sem meg nem gyógyult a kisebbik királyasszony.

Amint ezen így búslakodnék, egyszer csak megszólítja a palota előtt egy magyar fiú, aki a hamuban ült és szalonnát evett.

- Felséges királyfi! Add alám azt a rossz sárga csikót, amelyik ott haldoklik most a szemétdombon, hadd, én elsiessek ahhoz a remetéhez, akit Bence barát mondott neked egyszer; aki túl lakik az óperenciákon, egy fekete erdőben, töviskorona van a fején, aranybot a kezében és Kossuth Lajosnak hívják.

- Nem bánom én, csinálj akármit - mondá a királyfi és nagy szomorúsága mellett sem állhatta meg, hogy ne nevessen, amint a kócos fiú felült a sovány gebére.

S imhol, egyszerre megrázkódott alatta a sovány ló és tündérparipává változott, fényes csillaggal a homlokán.

Nagy por keletkezett utána s még a felhők is megálltak nézni a röpülését.

Éjfélre itthon volt az üzenettel.

- No, hát megjöttél, szógám? - kérdé a királyfi.

- Megjöttem, fenséges királyfi. Azt üzeni a vén remete...

- Hallgatom figyelmesen.

- Azt üzeni, hogy a kövér galamb a papokat és a hivatalnokokat jelenti, a sovány galamb a népet, a hályogos szemű galamb pedig... jaj, nem merem megmondani.

- Csak ki vele, szógám! Nem történik semmi bántódásod.

- A harmadik galamb maga a fölséges király, aki nem jól látja a dolgokat.

A királyfi szeme felnyílott s mindjárt befogatott és sietett Miskolcra, az öreg király után - hogy megvan már a nyitja, hogyan kell egyformává tenni a galambokat.

És most naponkint erről tanácskoznak együtt. Nem tudhassa az ember, hogy fog eldőlni?

Úgy-e, hogy az urakat és papokat fogják koplaltatni, míg olyan soványok nem lesznek, mint a nép? Vagy úgy-e, hogy a parasztnépet is olyan gazdaggá teszik, mint aminők a nagy urak?

Hanem 'iszen majd kitudódik nemsokára!

Ez pedig Renz, aki rettenetesen érti azt a mesterséget, hogy kell a publikumot becsapni, mikor az érdeklődés lankadni kezd a pajácái iránt.

Vannak neki vékonyabb, vastagabb és legvastagabb griffjei.

Sőt néha odáig is megy vakmerősége, különösen Pesten, Bécsben, hogy őfelségét a királynét keveri be a játékba.

No, ha ez se hat, akkor már nem hat semmi.

Ez azonban mindig hat; de mi, akik királynénkat szeretjük, megköszönjük szépen a vén Barnumnak az ilyen stikliket.

*

Valahányszor Renz Budapesten van, megüti rendesen a nagy dobot... A királyné ekkor jön, a királyné erről beszélt vele, most a lovait nézte meg, majd magához hívatta, nemsokára ő megy oda új lovakat bemutatni, s száz meg száz svindler ötletet ereszt fel, kivált a kőnyomatú lapokban.

Sikerült is e tapintatlanságokkal azt a vélelmet terjeszteni el, különösen a németek közt felséges királyasszonyunkról, hogy szenvedélyesen szereti a cirkuszosokat, a cirkuszlovakat és hogy egyéb nem is érdekli.

Pedig őfelségét éppúgy érdeklik a nemesebb mulatságok is; a hazai művészetek, az irodalom. Csakhogy ezen a téren nincsenek olyan élelmes csontok, mint Renz úr, akik ezt a reklám kedveért úgy el tudnák kürtölni, hogy százszorosan megnagyobbodjék.

*

Ma ismét hozza a kőnyomatú a nagy Renz legújabb szándékát ezzel a címmel: »Renz a királynénál.«

A lapok persze mind át fogják venni és megint olvasni fogja a publikum a királyné nevét a Renz cirkusszal összeköttetésben, mint még bizonyosan olvasni fogja a pesti szezon alatt igen sokszor, akár érdeklődik a királyné a cirkusz iránt, akár nem.

Ezúttal azt jelenti csak a kőnyomatú, hogy a dicső Renz a jövő kedden tisztelegni fog a királynőnél s két lovat mutat be és meghívja a cirkuszba őfelségét!

S mindez viseli azt a hangzatos címet:

»Renz a királynénál.«

De hátha még be sem eresztik?

Mindegy.

Renz úr azért talál módot, és eszközöket tovább is hurcolni mint reklámot a legbálványozottabb nevet Magyarországon.

A lapok pedig segítenek neki hozzá.

Talán minden irodalom az »előfizetésekkel« kezdődik. Ugyanazokat a jelenségeket látjuk Szerbiában, Romániában, amik nálunk voltak a 40-es évek előtt. A nyomtatott betű a hazafiságra apellál. »Lelkes honleányok« és »nagy érdemű« gyűjtők bekalandozzák ismerőseiket s szóval, rábeszéléssel fognak egy-egy megjelenendő könyvnek előfizetőket. S ez, habár fáradságos, de mégis hálás foglalkozás, mert bizonyos hiúságokat elégít ki s nimbusszal veszi körül - a gyűjtőket. Hiszen nálunk is valaha majdnem olyan ismeretesek és tiszteltek voltak az előfizető-gyűjtők, mint maguk az írók.

Később aztán midőn a hazafias láz kialszik, bizonyos apátia áll be: az ami most tíz-tizenöt év óta van Magyarországon.

A rég elévült előfizetési rendszert már hiába venné elő valaki.

Vajda költeményeire csak hét előfizető jön, sőt a nemzet legnépszerűbb, úgyszólván egyedül népszerű írójának, Jókainak »Emlékeim« című könyvére is csak hatvan előfizető érkezik. A lelkes honleányok már rég kihaltak, vagy pedig ha élnek még, már nem lelkesek. A könyvre senki sem küldi előre a pénzt, mert minek előlegezzen, ha úgy is megveheti, mikor megjelenik? Már t. i. ha egyáltalán megveszi. Annyi sok előfizetési pénz veszett el már gonoszul, hogy az új előfizetési felhívásokhoz éppen nincs bizalom. Az előfizetési fölhívás ma az apátia korszakában már komikus.

De éppen mert apátia van s mert az egy Jókain kívül senkit sem olvasnak, a könyvkiadóknak jutott a nehéz szerep az előfizetési felhívások elévült szisztemjét a könyvfogyasztás fokozása szempontjából valami új dologgal helyettesíteni, s erre legalkalmasabbnak bizonyultak a füzetes vállalatok. Gyulai Pál és Aigner Lajos derék kiadónk kezdék meg; amaz az »Olcsó Könyvtár«-ral, emez pedig a sokkal jelentékenyebb »Nemzeti Könyvtár«-ral.

Érzék kellett a közönség természetét kiismerni s úgy juttatni jó könyvekhez, hogy ne is érezze, mikor veszi meg; harminc és húsz krajcáros füzetekre szedni szét oly vállalatot, melyben apródonkint a magyar irodalom összes régebbi és újabb termékeinek javát megszerzi anélkül, hogy észrevenné. Jellemző lenne, ha »becsalogatási rendszer«-nek neveznők Aignernek e taktikáját, melyet bizonyára nem ő talált ki, de melyet ő alkalmazott ügyesen a magyar könyvkereskedelemben. Csakis így vált lehetségessé, amiről már álmodni sem mertünk, hogy Kazinczy, Mikes Kelemen, Kármán, Vitkovics, Dayka, Csokonai, Katona, Zrínyi, Sárosy, Dugonics irodalomtörténeti szempontból is becses művei összegyűjtve napvilágot lássanak. Még így is bizonyára tetemes anyagi veszteséggel az áldozatkész kiadó részéről, akiben mindig meglátszik az író.

De ha becsalogatási rendszer kell a közönségnek - fordítsuk meg az érmet -, az kell az íróknak is. Mert amilyen a vármegye, olyan a vicispánja is!...

A viszonyok hűtik, lankasztják a termelési kedvet s innen a hanyatlás irodalmunkban. Maga az ország világszerte ünnepelt írója, Jókai is úgy tesz a regényeivel, hogy mintegy belecsalogatja, belekényszeríti magát azok megírásába, mint a közönség a megvételbe.

Ez ha egy füzetet megvesz 30 kr-ért, megveszi a másikat is az első kedveért és aztán a többit: az ha belekezd a »Hon«-ban valamely új regénybe, kénytelen azt aztán folytatásokban végigírni.

Jellemzi a nagy író munkálkodását, hogy néha megesik, miszerint a szerkesztőségbe küldött regény folytatása valamely alkalmi tárca miatt vagy technikai okok folytán kimarad a lapból.

Másnap ilyenkor aprehenzióval támad rá Jókai a munkatársaira:

- Micsoda dolog az, hogy nem közlitek a regényemet? Most egy egész napot elvesztettem miattatok.

Az ember csodálkozik, miért. Míg aztán ki nem találja magyarázatnak, hogy a koszorús költő amint leküldi kéziratát a nyomdába, ha másnap nem jelenik meg a »Hon«-ban, hogy ott meglássa, hol hagyta el, nem bírja tovább folytatni kedves alakjainak álmokba ringató történetét.

De térjünk a »Nemzeti Könyvtár«-hoz, melyből már számtalan, húsz vaskos kötetet kitevő füzet jelent meg. Kazinczy összes művei 4 kötetben, Mikes Kelemen (A mulatságos napok és levelei): Kármán művei két kötetben Abafi Lajos érdekes tanulmányával Kármánról; Vitkovics válogatott munkái, életrajzzal Szvorényi Józseftől két kötet; Zrínyi: Sziget veszedelme, Dayka költeményei (Abafi életrajzot írt hozzá), Dugonics András »Báthory Máriá«-ja Endrődi Sándor tanulmányával Dugonicsról; Sárosy Gyula és Katona József összes művei. Végül méltán sorakozik e művekhez Haraszty Gyula tanulmánya Csokonairól egy kötetben. Egyike a legjobb magyar életrajzoknak.

A közlött névsor felöleli az összes régi irodalmat, s amint így előttünk áll az izmos húsz kötet, mintha egész nemzeti irodalmunk élete kitárulna előttünk nagy küzdelmeivel s nemes buzgalmával.

A lépcsők, amelyeken idáig juthattunk, egymás mellé rakva. A nevek, melyek mint fényes gyöngyszemek egymásután következtek. Az ékszerek, melyeket anyáink viseltek. A patakok, melyekből folyam támadt.

A »Nemzeti Könyvtár«-nak egyetlen magyar családban sem volna szabad hiányoznia. Mert hadd ragyogjon ott a polcokon Jókai, Daudet, Theuriet, ők olyan kedvesen tudnak csevegni, hogy mindig mulattatnak és gyönyörködtetnek; de jók az öregek is a háznál: az öregeket kell meghallgatni, hogy a fiatalokat megértsük.

(Beszéli Dőry János bátyánk az »Órá«-ban.)

Hát úgy volt biz az, öcsém, hogy az öregúr nagyon félénk ember volt, mint minden ember, akinek jól megyen a dolga. Mert tudvalevő dolog, hogy a kanonokok és a püspökök a legfélénkebb emberek. Fürhéces kocsira fel nem mernének ülni a világért, vásárban ha lovat vesznek, legelőbb mindig azt kérdik, nem-e ragadós a ló, nem-e szilaj természetű.

Szegény öreg Deák bátyám sohasem mert felülni valamely gavallér ösmerősének a kocsijára, mindig azt hajtotta: »Eszeveszett gyerekek vagytok és a veszélyekkel labdáztok szüntelen, én nem szedtem szemeten az egészségemet és az életemet; azért hát nem is kockáztatom könnyen.«

Mindössze egyszer tette meg azt a kivételt, hogy felült a kocsimra, akkor is azzal a megjegyzéssel:

- Te jó kocsis vagy, Jankó, megbízom benned.

Büszkén röpítettem az öregurat Szentgotthárdra, s biz a zökkenőknél nem közönséges ijedelmet állott ki. Baj nélkül értünk be, s látható megkönnyebbüléssel veregette meg a vállamat.

- Ember vagy, öcsém! Nagy lokális memóriád van, hogy még a kátyuk helyét is megösmered éjjel. Én azt mindig megbámultam.

Azután kivette az óráját és megnézte:

- No, még ilyen gyorsan sose jöttem ide.

A vacsoránál is ezt emlegette. Egy Inkey fiú, hogy magát érdekessé tegye, így szólt:

- Az még semmi ahogy urambátyám jött. De én egyszer olyan gyorsan jöttem ezt a két mérföldet, hogy egy félóra nem sok, de nem telt bele.

- Az még semmi, kedves öcsém, ahogy te jöttél - vágott bele az öregúr, aki kivált fiatal embernél nem szerette a hazug mondásokat -, hanem mi olyan sebesen jöttünk Jánossal, hogy csak öt perc múlva ért utánunk - a lovak árnyéka.

Az Inkey gyerek elpirult és soha többé nem dicsekedett a sebes hajtásaival.

*

...Hogy Deáknak mekkora nagy memóriája volt, jellemzi a következő eset:

Egyszer Kehidán nagy társaság volt az öregúrnál.

Néhányan vacsora felett disputálni kezdtek, hogy mint vélekedik Thiers a forradalomról és az alkotmányról.

Az öregúr nem vett részt a disputában, az unokahúgával beszélgetett édesdeden. Mert olyan volt Deák, mint egy gyerek a gyerekekkel, egészen az ő gondolatvilágukba helyezte magát.

- Hát urambátyám hová szavaz?

- Miről van szó? - kérdé.

- Azon veszekszünk, mint vélekedik Thiers az alkotmányról és a forradalomról.

- Meg akarjátok tudni? Vagy hogy csak veszekedni akartok?

- Persze, hogy meg akarjuk tudni.

- Nos hát akkor ugorj fel, János öcsém, s menj át a másik szobába.

Ott volt az öregúrnak a könyvtára.

- Ott vagy már?... A harmadik polcon balról a hetedik könyvet, sárga kötésben vedd ki.

- Fogom már a fülit, urambátyám.

- A százhuszonnyolcadik oldalon a harmadik kikezdés. Olvasd fel onnan, hogy: »Az igazi politika nemzedékek műve...«

Mindnyájan bámulva néztünk az öreg államférfiúra, mert csakugyan e kikezdésben volt összetömörítve Thiers véleménye az alkotmány- és a forradalomról.

Ő pedig mintha valami nagyon természetes dolgot vitt volna végbe, mialatt én hangosan olvastam, oda se hallgatva tovább is a Nedecky kisasszonyokkal évődött.

*

Az asszonyoknak különben nem volt nagy tisztelőjük, sőt bizonyos tekintetekben a fiatal lányokat kivéve, akiket nagyon szeretett míg az ártatlanság hímpora rajtuk volt, fumigative nyilatkozott róluk.

Szó volt arról egy téli estén Szt.-Lászlón, hogy az asszonyok közt is vannak jó írók.

- Ott van például Sand George, Madame Stael, Eliot - mondá Oszterhuber -, ezek mind hírnévre tettek szert. Denique nem igaz az, hogy az asszonyok nem írnának szépen.

- Szépen - dünnyögé az öregúr -, vannak, akik szépen írnak, de olyanok nincsenek, akiknek ítélőtehetségük lenne.

*

Deák élete utolsó éveiben szó jött róla, hogy az osztrákok is ragaszkodnak az alkotmányukhoz: az alkotmány velük született joga a nemzeteknek, mert ha megkapják, nagyon ragaszkodnak hozzá, ebből látszik, hogy életszükség s hogy a legtökéletesebb forma. Az abszolutizmust lerázni igyekeznek a nemzetek önkéntelenül is mindenütt, sőt a reszpublikától is menekülni siettek a franciák.

Deák a következőket jegyzé meg a németekre:

- Ragaszkodnak az alkotmányhoz, elhiszem, mert olyan nekik az, mint télen a bunda... Most pedig tél van.

- Nos, és nyáron? - kérdé Szentiványi.

- Nyáron levetik éppúgy mint a bundát, mert nagy melegük van alatta. Igaz, hogy a magyar nemzet alkotmánya is olyan, mint a bunda, csakhogy olyan, mint a medve bundája: ha el akarják venni tőle, meg kell előbb nyúzni érte.

*

A nagy tömjénzést nem szerette, kivált fiatalkori pajtásaitól.

Midőn egy alkalommal Vas vármegye küldöttsége járt nála s Nagy Miska hajdani iskolatársa tartotta neki a beszédet nagy pátosszal, ilyenformán hogy:

- Dicső hazafi! aki magasan ragyogsz egünkön, mint a fénylő Vénusz csillag, híred betölti a Kárpátoktól az Adriáig az ország véráztatta földjét, elméd miként az égő szövétnek...

- Ugyan ne bolondozz, Miska! - vágott bele Deák mosolyogva. - Hanem mondd meg nekem inkább, ettél-e már bíbictojásból rántottát?

- Nem én soha! - szólt Nagy Miska megzavarodva s abbahagyta a betanult hímes szónoklatot.

A »Függetlenség« már a második lap, mely gúnnyal említi fel, hogy Ágai, Keszler József, Visi és Szemere Attila úr képviselik a magyar irodalmat Bécsben, akik közül pedig Ágait kivéve tulajdonképp egyik sem író.

E megjegyzés talán igaz, de nagyon udvariatlan, az epés gúny pedig egyenesen igaztalanság az említett urak ellen, akik nem is a magyar irodalmat mentek a kongresszusra képviselni, hanem egyrészt az úgynevezett írók és művészek társaságát, mely a Szikszay fölött székel, másrészt pedig lapjaikat, lévén mind a három igen tisztességes hírlapíró, mindenik más-más laptól.

Ágai urat nem is említjük, ő elment (ha ugyan elment) a saját mulatságából, amihez különben joga van, s ha résztvesz a kongresszuson, ahhoz bizony címe is van - mert a Kisfaludy-társaság tagja.

Kár, hogy az akadémia és a Kisfaludy-társaság nem küldött képviselőket; de ez az ő dolguk, s éppen nem zárja ki, hogy ezért az úgynevezett írók és művészek társasága se küldhessen.

Ahhoz ugyan szó férne, hogy azon társaság, mely a Szikszay fölött szokott pikettirozni, jogosult-e képviselőket küldeni komoly irodalmi dolgokban s akceptálhatók-e azok? Véleményem szerint nem. Nem jogosult arra sem, hogy az »írói kör« nevet viselje s annál kevésbé, hogy a magyar irodalmat reprezentálhassa. Mert egy olyan kör, mely tagjainak kvalifikációját csupán ahhoz köti, hogy képesek-e évenkint 25 frt-ot fizetni, lehet »szeszfinomító társaság« vagy a »szerbtövis kiirtására alakult klub«, de nem lehet írói kör.

Igen, de már évek óta tűri a sajtó e játékot, amit az irodalmi nimbusz és érdemek rovására itt űznek. Jól esik odanyomatni a lapokba, hogy ide is, oda is koszorút küldött az írói kör, nem bánja; sőt nemcsak hogy tűri, hanem reklamirozza, ha idehaza qua írói kör képviselteti magát »a minden lében kanál három szoba a Szikszay fölött«. Sohasem emelkedett ez ellen egy hang is, mert jól esik a két fő-fő irodalmi társaságnak, az akadémiának és a Kisfaludynak, hogy két s három lépcső van azon magaslatig, amin ők állnak, és ennek következtében kár lenne azt az egyik lépcsőt elbontani.

Itthon úgysem árt, gondoljuk, a publikum úgyis tudja, kik az igazi írók, hadd játsszanak és mulassanak hát azok is az írói tógákban, akiknek sohasem volt még helikoni por a sarujukon.

Ám ez az indolencia szükségképpen ezt eredményezte. Most aztán tessék szépen hallgatni és bosszankodni; mert ha jók a koszorúk, amiket az írói kör a ravatalokra helyez, ha jó, ha tűrt az a cím egyébkor, amikor áldoznak, most sem lehet azt tőlük megvonni, amikor ők reprezentálnak!

Tetszett volna szólni mindjárt és mindig, valahányszor az írói kör szerepelt.

Ez az igazság, s még kevésbé jogosult a gúny azok ellen, akik a kiküldetést elvállalták.

Ezek igazán ártatlanok ebben a dologban. Nekik sokkal kényelmesebb képviselni, mint nem képviselni. Az egyes bizottságokba beosztva közelebb állnak az eseményekhez, mint ha csupán reporterek volnának.

Ettől azonban eltekintve is éppen csak a személyes támadás indokolatlan ebben a kérdésben, pedig éppen csak a személyek támadtatnak meg a »Függetlenség«-ben.

Keszler és Szemere talán az egyedüliek az írói kör tagjai közül, akik a francia nyelvet úgy bírják, hogy ott beszélhessenek.

Örülnünk kell, hogy volt valaki, aki irodalmunk kitüntetését, mely Jókai megválasztása által érte, megköszönte, s hogy vannak ott, akiktől esetleg információt lehessen kapni irodalmi viszonyainkra nézve.

Elég nagy hiba volt, hogy íróink nem mentek el még ilyen közelre sem, elszalasztották páratlan keleti-vérűséggel ezt az alkalmat is, megösmerkedni a világ nagy szellemeivel s ezekkel összeköttetésbe lépni: mert ha a világ összes írói ösmernék az irodalmunkat, az összes emberiség ösmerné.

De ha már el van követve a hiba, miért gáncsolni azon nehány hírlapírót, akik mégis elmentek?

Még ha az ország vagy valamely irodalmi alap költségén mentek volna, lenne talán értelme.

De elmentek a saját maguk, vagy a lapjaik költségén és nem hoztak ott az irodalomra semmi szégyent s nem is adták ott ki magukat magyar halhatatlanoknak, hanem becsülettel hallgattak, mint ahogy hallgatott volna, ha odamegy, akár Vajda vagy Arany János is.

Urváry Lajos úrtól, mint az írói kör elnökétől, tegnapi cikkünkre a következő sorokat kaptuk:

Budapest, 1881. szept.

Tekintetes szerkesztőség!

Az írók és művészek társaságáról s annak a bécsi nemzetközi kongresszusra utazott tagjairól becses lapjának mai számában oly cikk jelenvén meg, mely a valóságnak meg nem felelő adatokat tartalmaz, kérem következő helyreigazító soraimnak szíves közlését.

Az írók és művészek társasága nem tudományos jellegű társaság, hanem írói társaséleti klub, éppúgy, mint a bécsi Konkordia klub. A nemzetközi írói kongresszusnak ezúttal a bécsi Konkordia a házigazdája, s a Konkordia volt szíves társaságunkat meghívni, mely így joggal képviselteté magát a kongresszuson.

Messze vezetne, ha reflektálni akarnék a megjegyzésekre, melyekkel az ön tisztelt cikkírója az írók és művészek társaságának működését általában megtiszteli.

Akik ismerik a viszonyokat, azok remélhetőleg méltányosabban ítélnek társaságunkról, mint a t. cikkíró. Csak arról akarom biztosítani, hogy az írói társaséleti klub fenntartását Budapesten szükségesnek tartjuk, s igen fájlaljuk, hogy éppen némely írótársunknál a kollegiálitás oly teljes hiányát tapasztaljuk, mint az ön t. cikkírójánál.

A legteljesebb tisztelettel

alázatos szolgája: Urváry Lajos,
az írók és művészek társaságának elnöke.

A tisztelt elnök úr helyreigazító soraira, azt jegyezzük meg, hogy neki igaza van - de éppen semmit sem igazít helyre.

Tudjuk, hogy meghívásra mentek Bécsbe a képviselők, de mindig fönnmarad az a kérdés, amit fölvetettünk: vajon lehet-e irodalmi ügyekben reprezentáló ereje egy olyan írói körnek, mint a mi írói körünk, melynek tagjai kevés kivétellel nem írók, hanem ügyvédek, kereskedők és másnemű foglalkozásúak?

Mi nem állítottuk, hogy a Konkordia meg nem hítta az írói kört: hiszen éppen az a baj, hogy a fölvett név után az írói kört hítta meg.

Kérdés: meghítta volna-e, ha a viszonyokat ismeri, hogy írók alig vannak a tagok között? Kérdés, mondom, mert - gondolom - mégiscsak az lehetett a »Konkordia« célja: a magyar írókat invitálni meg az irodalmi kongresszusra.

Az irodalmi társas életet mi is óhajtjuk, s igen örülünk, hogy Urváry Lajos is: mert őneki van elég tekintélye és buzgalma ahhoz, hogy azt a jövőben meg is teremtse - de nem a mostani alapszabályokkal, melyek megengedik a körbe lépést akárkinek, aki a 24 frt-ot megreszkirozza.

Társas életet teremteni lehet úgy is, de irodalmi társas életet nem.

Mikszáth Kálmán.

Ami parádét a mindszentiek csapnak Horváth Gyulának, a töltések kormánybiztosának, az már mégis sok egy kicsit attól az ellenzéki várostól.

Hanem hiszen Horváth Gyula, az igaz, szeretetreméltó ember és nem érdemli meg, hogy mameluk lett.

A szentesiek is így okoskodnak és csak a munkás, a fáradalmakat nem ismerő embert tisztelik benne.

Azaz jobban mondva a talentumot tüntetik ki, mely úgy tudja gruppirozni a semmittevést, hogy az szakadatlan munkálkodásnak látszik.

*

Tegnapelőtt leplezték le jól sikerült arcképét, amelyet a mindszenti tanácsterem számára Vastagh György festett.

»Megható« ünnepélynek írja ezt az »Ellenőr«, de a hatás alkalmasint csak a lakoma végén nyilatkozott.

Szinte látni vélem e megható ünnepélyen Aldzsit, a mellékapostolt, amint a marka közé nevet.

Hallom a poharak csengését. Látom a kalamajkát táncoló mindszenti polgárokat.

S fölharsan az ablakok alatt a susztergyerekek kiáltása: »Éljen Horváth Gyula!«

*

Az az egy azonban bizonyos, hogy Horváth Gyula olyannak tűnik fel előttem, mintha Tisza Kálmánnak valami megszokott ruhadarabja lenne.

Teszem azt, a mellénye.

Ennek a zsebében tartja az aprópénzét.

A szentesiek az aprópénznek is ujjongnak.

*

Az igaz, hogy rokonszenves s az összes mamelukok közt egyike a legérdekesebb alakoknak.

Szerepe sajnálatos, de tehetségét nem lehet megtagadni s jelleme is acéltiszta.

Tisza Kálmán elméjét ő trágyázza, ideái csak neki vannak, de ő mégis csak eszköz tud lenni azok végrehajtásában.

*

Egyebekben igen jó fiú (még csak a negyvenes évek felé evez), Aldzsinak bátyja, - de az az Aldzsi hibája, mert Horváth Gyula minden embernél fiatalabb.

Ne szidjuk tovább. Annál sokkal több, hogy az egész párt miatt őt kelljen üldözni, annál pedig sokkal rosszabb, hogy a renoméjának még ártani lehetne.

Tehát ne szidjuk, ha nincs célja, hanem mondjunk el ehelyett két érdekes epizódot róla, melyek jobban jellemezik, mint bármi más.

Az egyiket beszélje el ő maga.

- Uraim! Mikor én sugalmaztam az »Ellenőr«-t, egy cikket vittem a szerkesztőnek, hogy adja ki.

A szerkesztő átvette és leküldte a nyomdába.

Én azonban észrevettem, hogy javít benne valamit, de ez csak akkor jutott eszembe, mikor már a nyomdában volt a cikk.

- Kérem, szerkesztő! Ön valami szót kijavított - mondom Hindynek. - Szeretném látni.

Az ötölt-hatolt s azt mondta:

- Majd elküldöm a korrektúrát a képviselő úrnak.

- Nem, én most mindjárt látni szeretném.

Nem volt mit tenni, fölhozatta a cikket.

- Na, hadd lássuk - mondám élénken -, mit javított?

Hindy elpirult.

- Bocsánat, képviselő úr - mondá félénken nekem -, ön így írt ide egy szót: »Álamügyekett!« én azt két »l«-el és egy »t«-vel szoktam írni.

Láttam szegényt, hogy nagy zavarban van, megnyugtattam.

- Nem tesz semmit - mondám. - Így is jól van.

*

A másik epizódot magunk mondjuk el róla, ami igazán gavalléros színben tünteti fel.

Egy szegény embernek megígérte, hogy hivatalt fog neki szerezni.

Szórakozott ember lévén elfelejtette.

Mikor a protegált meglátogatta, ha vajon beszélt-e már Tiszával, restelkedve mondta:

- Nem még. De jöjjön holnap, holnapig elintézem.

Szándéka volt okvetlenül beszélni a királyi biztossal, s bizony megint elfelejtette, de már másnap, mikor a szegény ember újra eljött, nem mert neki tagadó választ adni.

- Igenis beszéltem a biztossal és kinevezte önt. Jöjjön fel holnap a hivatalomba (egy kisajátító bizottság főnöke volt akkoriban).

Megörült a szegény ember, Horváth Gyula pedig föltette magában, hogy de most már utólagosan beszélni fog a biztossal.

Az új beamter beállított másnap a hivatalba, s ott ült másfél esztendeig, és dolgozott, míg csak a kisajátítási bizottságok tartottak. Horváth másfél év alatt minden nap elfelejtett érdekében a királyi biztossal beszélni s minden hónap elsején a saját zsebéből fizette ki emberét; még azt a pedantériát is megtette, hogy nyugtát vett tőle.

Az szegény abban a téves tudatban élt, hogy ő biztossági hivatalnok.

Nem is sült ki az ellenkező csak éppen a legvégén, mikor hivatalos bizonyítványt kívánt a hivatalban töltött idejéről.

Mondanom sem kell, hogy megharagudott Horváth Gyulára - s ma is halálos ellensége, pedig jó volt a havi gázsi két évig.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ez az ok, amiért Horváth Gyulára még a mamelukságáért sem merek haragudni: mert ki tudja, mire jó az - nekünk.

»Keresztények sírjatok,
Mélyen szomorkodjatok.«

Ne kapja el ijedten a fejét senki. Nem Konek vagy Kautz lesz aláírva e cikk alatt, hanem Scarron.

Nem statisztikát akarok összeütni, hanem egy meggondolatlan indítványom van.

A cím ne zavarja önöket, mert szaporodásról lesz ugyan szó, de nem az olyanról, aminőt Miskolc és Mezőkövesd tájékán várhatni esztendőre. Vagyok olyan okos ember, hogy ennek azt a címet adom: A császári királyi hadsereg manőverei.

Sem nem olyan szaporodásról, aminőt Kőrösy, vagyis a városi statisztikai hivatal szokott kimutatni bő esztendőkben.

Embercsemetékkel szaporodni, akiket még előbb szoptatni kell, akik még meg is halhatnak, míg felnőnek, nem nagy virtus, sem nem nagy haszon, hanem kész adófizetőkkel, valóságos eleven megnőtt emberekkel többszörösödni, ez már valami.

*

Egy hét lefolyása alatt a második eset fordult elő, hogy magyarországi zsidó család kikeresztelkedik.

Nemrég egy hírlapíró kikeresztelkedését említették a lapok, legújabban megint a »Numa Roumestan« derék fordítója fordította át magát keresztényre.

Amihez sokkal jobban gratulálunk neki, mint a »Numa Roumestan« fordításához.

Ily viszonyok mellett az az indítványom van, hogy mint a névmagyarosításoknak, nyissunk »állandó rovat«-ot a keresztelkedéseknek.

Mert van abban valami, hogy, aki A-t mondott, mondjon B-t is.

A magyar nevekhez föl kell venni a magyarok vallását: a katolikust vagy a kálvinistát (végszükség esetén a lutheránus hit sem rossz).

*

És ezzel ki van tűzve a Reformáció zászlaja.

Úgy sincs már egyebünk csak keresztvizünk.

Most már nyúljanak ahhoz, tisztelt zsidó polgártársaink.

Ha nem lehet is szolid hitele ott a fiúnak, ahol az apa »örökéletű«, mégis el kell ösmerniök Krisztus tanairól azok üdvözítő voltát s azt, hogy megszerzik a hivőknek a mennyországot.

Szerzésről lévén szó, ha már úgyis mindenünnen kiszorultunk, csináljanak nekünk a mennyben is egy kis konkurrenciát.

Különben általános a remény, hogy ha a zsidók keresztényekké lesznek, könnyebben, leszállított áron lehet majd odajutni.

*

Lonkay Antal, mondják, igen kedvesen fogadta a két áttérési hírt.

És igaza van.

Mert, hogy neki a renoméja és az olvasóközönsége megmaradjon, ahhoz valóban már új, kezdő keresztények kellenek.

Ősz van már. Hullanak a fákról a sárguló levelek s hűvösödik a levegő.

Lassankint bundában kell járni, s az asszonyok is, akik még itt maradtak, fölvehetik kis bekecseiket, mert már a csipkés lenge toaletteknek bizony-bizony vége van erre az esztendőre.

Hanem iszen akik csak mulatságból voltak itt a fürdőn, azok úgyis hazaszállingóztak már, csak a betegek maradtak s azok is mennek maholnap.

Az omnibusz, mely az indóházig szállít, csak visz s nem hoz soha senkit.

Lassankint egészen néptelen lesz a kis park és rideg az egész fürdő tájéka. A banda is elment, nincsen muzsika se reggel, se este, csak a kellnerek ásítozva járnak-kelnek a téres étteremben, egyetlen szögletasztalnál megfér az egész társaság.

A zajos szezonnak csak az emlékei maradtak.

Nos, igen, emlékei, az elveszett vagy az elhagyott tárgyak, melyeket a fürdő egyik szolgája most dobol ki, mikor körülbelül senki sem hallja, csak a kiabálására összeszaladt libák és ebek, akik pedig nem valószínű, hogy igénykeresetet nyújtsanak be valamely tárgy iránt. Nem is azért dobolja ki a tárgyakat Mátyás úr, hogy gazdájok akadjon (hasznát veszi ő azoknak), az egész komédia csak propter formam történik, ahogy a tekintetes szolgabíró úr mondaná, ha itt volna.

De bizony már az sincs, csak a szezon derekán teszi ide székhelyét a rend fenntartásának szempontjából, no, meg azért, mert itt minden időben össze lehet ütni egy-egy färblikompániát.

S amint kivedlik díszéből a táj, a fürdő, azonképpen lehámlik Matyi is. Mert tudni kell, hogy Matyi fürdőszolga, de azon időre, míg a tekintetes szolgabíró urat felszolgálja, hogy annak az erejét növelje, a vármegye ruháját veszi fel, cifra dolmányban jár, s minden élő ember abban a csalékony hitben él, hogy ő valóságos hajdú.

De a fürdő-évad végén azután le kell vetnie a szép burkolatot, s bizony ilyenkor többnyire a talált tárgyakból ruházkodik fel; most is a Nr. 8-beli bécsi doktor egyik rossz cilinderét vette a fejére, s hogy a szobákból kikukucskáló vászonnépet megnevettesse, figurát csinált magából, föltéve még pápaszemet is az orrára.

Így olvassa komolyan a fürdőn talált gazdátlan tárgyak jegyzékét.

Íme, két míder.

Az egyik piros csipkés, a másik fehér vászon. Mindkettő karcsú derekat szoríthatott s nagyon ki van tágulva az illető helyen. - Hm! Ez alighanem a Komornoky kisasszonyoké volt.

Két csipkés kendő, az egyiken ötágú korona. Hatvani Deutschéktól járt ott nyilván valaki.

Egy alsó női nadrág...

Ha a ruhákban rang lenne, uraim, akkor az alsónadrág lenne a "valóságos belső titkos tanácsos".

De erről a témáról nem tanácsos beszélni.

A nadrág csinos, nagyon csinos, köröskörül csipkével. Kár, hogy el van szakadva a comboknál...

Hogyan, a combok nem fértek volna benne el?

Vajon ki lehetett a tulajdonosnője?

Szegény kis nadrág! mely prózai sor vár... Matyi fog összerepítgetni kapcának.

Csakhogy ahhoz még csizma kéne előbb.

Huh! hogy fog viszketni benne a lába!

Egy finom svéd kesztyű... A puha kacsóknak még most is ki van nyomkodva benne a helye. Mintha csak most húzták volna ki belőlük.

Egy félkesztyű - egészen értéktelen a párja nélkül. A kis Eveline kezecskéjének tokja. Ah! tok, tok, tok! A kesztyűt a parkon találta Matyi. - Fölvette. Lendl nem vette volna fel - ha a saját arcán találja is.

Egy pár cseresznyeszín harisnya.

Uraim, önök azt mondják, hogy a ruha teszi az asszonyt.

Nem igaz! A ruha-nélküliség teszi.

És mégis... a harisnyáknak megbocsátunk: ők csak nagyritkán mutatnak hamisan.

A talált harisnyák cseresznyeszínűek és selyemből vannak.

Apropos! Itt jut eszembe. Ki emlékszik önök közül az Erdélyi Mariette és a Pálmai Ilka harisnya-afférjére?

Ott nagy gondot szerzett egy pár harisnya, amely hiányzott, itt pedig gondot szerez egy pár harisnya, amelyik fölösleges.

A harisnyakötők is megtaláltattak... Igazán bámulatos!

Három míder és számtalan esernyők.

Minden jel azt mutatja, hogy ezek férfi-míderek valának... A domborodó helyek érintetlenek.

Három kalap...

Nem az a vígjáték, kérem, hanem valóságos férfikalapok.

Nem csoda... Sok ember veszti el fejéről a fürdőben a kalapot - még több, mielőtt idejönne, azaz idehozná a feleségét.

Különböző ékszerek. Egy arany remontoir-óra. (Tik-tak! Ez mutatta a pásztorórát.)

Két medaillon, az egyik a kedves arcképével, a másik egy hajfürttel.

Úgyszintén podimeter, egy lépés-mutató.

Hogy hány lépés a szerelemtől - a megugrásig.

Ha azonban valamelyik hölgyecskéé volt; nem csoda, hogy elhagyta, mert a podimeter olyan pontos lehetne, hogy a ballépéseket is mutatná.

Púderes doboz... finom szivartárca... és pénztárca monogrammal!... A púderes doboz tele van és fehér, de a szivar- és pénztárca üres, vagyis »svarc«!

Az ilyet nem virtus elveszteni...

Két pár cipő, az egyik szolid, a másik túlgavalléros svindli sarokkal.

Az egyik lábacska sem volt valami nagyon nyerges. Hanem azért elég csinos formájúak a cipők.

Fésűk is találtattak s egy tucat tarokkártya.

A »herz« van kívül. Egytől egyig herzig tárgyak.

Notabene, a kártyák meg vannak jegyezve. S hátul ellátva Thaisz Elek által használati utasítással és engedéllyel.

Egy muszkaszabású köpenyeg, egy kis étui a kézben.

Bizonyosan valami orosz herceg, kit most Spitzer Adolf név alatt köröznek.

Hja, a fürdőző orosz hercegeken, illetve a köpenyegjeiken megesik az ilyen is.

Egy gukker és egy látcső.

Az ismeretlen tulajdonosok bizonyosan megunták a messzire való látást s egymás szemébe nézegetnek.

Mert a gukker nőé volt, a látcső férfié.

Napernyő és fotográfiák.

Mintha láttuk volna valaha ezeket az arcképeket Sárkánynál.

S még egyebütt is.

Ah, az elhagyott arcképek politika is lehet.

Hátha proselytákat hoznak.

Egy hózentráger, egy kocsi-lámpa és sétabotok.

A hózentráger azokból való, melyek így kevélykednek: »nincs többé görbe hát.«

A lámpás nem azokból való, amelyek Tiszának világítanak.

Különféle botok... trinkgeldnek maradtak itt. Matyi meg is érdemli.

Zongora, mely szörnyen le van hangolva - de mégsem annyira, mint az, aki vette.

A billentyűk a »Kőrösi lány«-t dünnyögik maguktól.

Íme, nehány elrongyolt kotillonjegy és egy táncrend.

Mi ez?

Első keringő: Erneszt.

Első csárdás: Erneszt.

Első négyes: Erneszt.

Füzértánc: Erneszt.

Ej ej, kisasszony! Kegyed az egész éjet Erneszttel töltötte!

No, lám, »Nana« és mellette egy nyitott büntetőtörvénykönyv, címlapján e szavakkal: »I love you.«

Na, na... ez egy veszedelmes kötelezvény ilyen könyvre írva.

Egy kis kutya. De nem a »Didó«. Didó most Lendlit ugatja.

Szenvedélye a - nyulak.

Két szék. Aki közöttük a pad alatt maradt, az nem látható.

De mi ösmerjük.

Neve diszkrécióból elhallgattatik. A kiadóhivatalnál (Nádor utca 7) azonban megtudható.

Egy kis album jegyzetekkel és sóhajtásokkal:

»Ez a Samassa mégis kifogott Kálmánon.«

»Oh, ezek a mennydörgős érsekek.«

»A püspökökre is megharagszom. Kivált, ha nem girálnak.«

Egy férfi-toalett-készülék, tükör-, fésűk-, hajkefékkel.

A tetejére ki van gravirozva: »György Aladár tulajdona.«

Egy női kalap, spanyol.

Vajon miféle infánsnő vesztette el?

Egy kulcs hevert mellette.

Micsoda pleonazmus! Hiszen néha egy szép női kalap maga is kulcs - a legédesebb lakathoz.

Musset költeményei.

De Musset csak fordította - Rudnyánszky Gyulából.

Egy női karperec - alul egy képviselőnk jól talált arcképével.

Kosár. Valamelyik kisasszony hagyta itt mérgében, mert nem volt alkalma senkinek odaadni.

A kosárban bent az »Egyetértés« egy hétfői száma, melyben csak nyolcszor fordul elő Gelléri Mór neve.

Befejezés

Ezek a tárgyak találtattak a fürdőben. Aki elvesztette, visszakérheti a magáét.

De ez még nem minden.

Hány egyén vesztette el szívét, nyugalmát. Amit aztán nem talált meg senki.

Némelyek a reménységüket vesztették el, hogy kigyógyulnak.

Mások elhagyták a köszvényüket.

Ismét mások az étvágyukat vesztették. (Azt alighanem a Matyi találta meg.)

Mi pedig elvesztettük e kitéréssel a fonalat - minélfogva nem folytathatjuk tovább ezt a bolondságot.

Állandó rovatot nyitni egy lapban a gödöllői udvari életnek, nem kis feladat. A tudósító, mikor végignéz tudósításán, bizony megérdemel magától egy elismerő öntelt mosolyt s a szerkesztőtől egy csillagot.

Ezek a sorok nem azért vannak kinyomva bevezetésül, hogy dicsérjük magunkat, hanem hogy alkalom legyEn kevéssé épületes tényt közölni az olvasóval. Az úgynevezett udvari »alsóbb körök« ugyanis, nevezetesen pedig Szupp várkapitány (egy magyar embernek való hivatalt viselő beköltözött egyén) szigorúan őrködnek afelett, hogy a nemzet ne vegyen tudomást a királyi család hogylétéről. Ki van adva a parancs a reporterek felett való őrködésre. Évekig kell Gödöllőn lakni annak, ki az udvarról valamit meg akar tudni. Azonkívül az újságírót az élelmes rendőrügynökkel kell egyesítenie.

Szupp úr és társai mindent elkövetnek arra nézve, hogy Gödöllő még mindig nem »magyar Schönbrunn«, ahol a királyi család otthon érezze magát, s ahol őket is otthon érezze a nép. Szupp úr miatt éppoly távol vannak, mintha Bécsben lennének.

Semmi közünk hozzá, ha őfelsége drágán él, de mert közöttünk van, saját nemzeti hírnevünk követelné, hogy nagyúri nyelven értelmezett jutányos árakon szerezhetne be mindent. Szupp úr a gödöllői és budai várkapitányságért nagy fizetést húz, lehetne hát benne annyi jóakarat, hogy a magyar nemzetet, melynek jóvoltából eszi kenyerét, megmentse a rágalmaktól...

Valóban kellemetlen, ha a nemzetet vagy legalábbis a magyarfaj itteni részét zsarolónak tartják. Természetesen, ha a magyar viszonyokat nem ismerő Hohenlohe az úr Gödöllőn s nem a király személye körüli miniszter, akkor könnyen lehet pazarolni.

Bocsánat ez unalmas bevezetésért.

Szupp úr tilalma dacára is legelébb a »Pesti Hirlap« olvasói hű képét fogják kapni az udvari mozzanatoknak.

*

Figaró itt, Figaró ott, a tilalom ki van játszva.

A cselédek képezik a gazda gondolkozásának visszhangját.

A kiborotvált és egészen borotvált cselédurak, officielek és kammerperszonat között seres poharak mellett nincsen megtiltva a politika. Ezeken át kiszivárgott az, hogy őfelsége Lendl iránt nem fog elnéző lenni.

Egy magas állású egyéniség - ezt leghatározottabban állíthatom -, ki az ilyen ügyekbe be szokott folyni, egész nyíltan és bátran hirdeti azt, hogy a legszigorúbb eljárást nem fogja megakadályozni azon körülmény, hogy Lendl leköszön.

Annál rosszabb reá nézve - mondá a magas állású úr.

*

Érdekes tudni, hogy mi lesz a lelőtt szarvasokból? Amit nagyon összelőnek, azt kimérik Gödöllőn. Kimérik az olyant is, melyet másnap, harmadnap találnak meg a vérebek. A többieket, miután szarvaikat levágják, Bécsbe küldi egy gödöllei vállalkozó. Darabjáért 25 forintot fizet. Egy-két darabot néha a király ajándékba küld. Olykor valamelyiknek a hátgerincét asztalra is hozzák...

A napokban egy szarvastehenet lőttek meg véletlenségből, s mint mondják, egy a királyi családdal közel rokonságban álló hölgy, ki szenvedélyes vadász lőfegyverrel, de ez titok, mit elárulni csak - újságírónak lehet....

*

Az udvar Gödöllőn csakis mulat. Így a kérelmezőknek legjobb Budán jelentkezni audienciára. Itt csak látogatást fogadnak el. Ezt a körülményt méltányolni lehet, és jó volna, ha az illetők nemcsak kímélet-, de saját szempontjukból is megtartanák...

Az udvarhoz az otthonias elhelyezkedés után kezdenek jönni a vendégek. Most a legifjabb gróf Larisch van itt.

Igazi szőke német atléta a Nibelung-énekből... Az udvar még gyászol. A gyász október 5-én telik le. Akkor valami duodez fenségért az úgynevezett kis gyászt öltik föl pár napra... A cselédség közül csak az elsőbbrangúak viselik a gyászt, a »fekete dresz«-t...

*

A Miskolcról bokrosan átutazó katonaság parancsnokoló tisztje vagy báró Mondelnél tiszteleg, vagy Rohonczy őrnagy veszi át a jelentést. A tisztelgés és jelentés mindig az adjutáns kíséretében történik egész parádéban.

*

Valéria főhercegnőt Rónay püspök jelenleg legfőképp a geológiára oktatja. A múlt napokban az egykori Duna-tengerről tartott előadást, különösen a magyarországi képződményekre való tekintettel. Ez alkalommal Rónay püspök bemutatta a balatoni kecskekörmöket s elmondá az ismeretes regét ezekről a speciális magyarországi képződményekről, melyek lételüket a Duna-tenger hullámzásainak köszönik.

*

Ferenczy Ida kisasszony elutazott. Egy rokona halt meg...

A literatúra pihen ilyenkor, (szegény literatúra, ha csak ilyenkor pihenne!)

*

Tegnapelőtt vásár volt Gödöllőn. Az udvari tisztek és személyzet egész halom vásárfiát vett. A mézeskalács-szívek verseit magyaráztatták magoknak.

Egy vidéki embernek feltűnt egy magas ember. Megkérdé, ki az?

- A királyné főpatikárusa.

- No, ennek idehaza kevés dolga lehet. Pedig a németek között ugyancsak el van foglalva.

*

A királyné látogatása Károlyi grófnőnél képezi a beszélgetés főtárgyát nemcsak az udvarnál, hanem a nép közt is.

A naiv alsó osztályokban, hol minden dologhoz valami kombinációkat fűz a maga észjárása szerint az ős fantázia, azt beszélik, hogy valahányszor a királynőnek egy lánya nő meg, mindig egy nagy magyar ember koporsójához megy imádkozni.

S annak a szelleme adja a tanácsot, kihez menjen férjhez.

A Deák Ferenc koporsójánál nyilvánult az idősebbik főhercegnő szerencséje, most pedig, hogy im a kis Valéria is nagylány lett, a Károlyi koporsójához ment a királyné.

Minthogy pedig már nincsen harmadik lánya a királynőnek - a harmadik nagy ember: Kossuth Lajos nem fog meghalni mindaddig, míg ismét egy főhercegnő nem lesz, akit férjhez kellene adni - az ő szelleme tanácsára.

És ez lenne a kis unoka, melyet még szíve alatt hordoz a kisebbik királyasszony.