A »magyar hercegnő« Mária Valéria beteg volt, a picike szép arcon rút himlők mutatkoztak, a királyi gyermek önkívületben feküdt forró lázban, selyem mennyezetes ágyacskájában.

A Burg folyosóin másképp hangzottak az udvaroncok léptei, s arcuk bizonyos aggodalmat fejezett ki. - Ezek az emberek mindent képesek kifejezni.

Benn a beteg szobájában gondos udvarhölgyek, ápolónők lesték minden mozdulatát, s orvosok figyelték meg minden lélegzetvételét, a pirinkó kacsók minden percben más-más pápaszemes úr markába vándoroltak, aki onnan megállapítsa a diagnózist, az ütér verését. A kis homlokról a gyöngyöző forróságot szelíd szemű asszonyok puha keze törülgette le...

De a beteg kínosan nyögött: egyik sem volt az anyai kéz. Az a bűvös kéz, amelyikben minden benne van: meleg, amikor fázunk, hűs, mint a harmat, ha forró lázban szenvedünk, enyhítő, mint a balzsam, ha a nyitott sebet érinti, az a kéz, amely nem fáj soha, melynek érintése mindég üdv.

A királyné nem volt a beteg mellett.

Eleinte még a himlő ki nem fejlődött, még csak a láz volt meg, Erzsébet semmit sem akart arról tudni, hogy ő királyné: csupán anya volt. Több mint a királyné.

Maga akart virrasztani kedves betegje ágyánál, maga akarta neki beadni a gyógyszereket, melyeket aranytálcán tartott ott aranyos ruhába öltözött szolga. Mit ért mindaz, a medicina az aranytálcán is csak medicina!

Maga akart ott virrasztani az anya, de környezete nem engedte; rábeszélték, hogy kímélje egészségét, mert ő királyné is: a királyné több mint az anya.

És mert királyné, csak néha-néha ment át a beteghez, hanem annál gyakrabban tettek neki jelentést a hercegnő hogylétéről. A jelentések mindig aggályosabbak lettek.

A kis hercegnő arca egy reggel csak olyan lett, mint a vörös posztó.

S ez a vörös arcocska besötétíti az egész Burgot, még őfelsége a király is felhős homlokkal intézte reggeltől estig az államügyeket.

A folyosókon baljóslatúan suttogták udvaroncok, palotahölgyek:

»A szegény kis hercegnő himlőben van.«

Az anya, a királynő kétségbeesett, mikor hallotta: éppen az öltözőasztalnál, a toalett között találta a szomorú orvosi jelentés. Oda akart rohanni a beteg szobájába, de egyszerre csak megállott, a felséges úrnő lábai a földbe gyökereztek: eszébe jutott neki, hogy ő szép asszony.

És, oh, ez több az anyánál, több a királynőnél is!

Egy szép asszony hogyan menjen be egy himlős beteghez! Megrezzent, megreszketett és szomorú arccal visszafordult.

Tegnap talán még így sóhajtott: »egy szegény királyné még anya sem lehet...«

Ma már így sóhajtott: »egy szegény szép asszony királyné sem lehet...«

Benn, termeiben a velencei tükrök, amint hattyúnyakát, karcsú derekát, szép halovány arcát mutogatták, egyre integettek feléje: »szép vagy, szép vagy Magyarország királynője!«

De az anyának úgy fájt most ez a szépség, és mégsem volt ereje kockára tenni azt. Mit mondanának másnap az aranyos velencei tükrök?

Oh, ezek a kegyetlen velencei tükrök, akik igazabbak az udvaroncoknál, akik nem hazudnak sohasem, akikre nem lehet ráparancsolni!

A kis királykisasszony ezalatt még rosszabbul lett. Mikor eszméletnél volt, édesanyját kívánta, de az nem jött, nem jött, és a környezetének tett szemrehányást a gyermek, hogy az ő mamáját talán nem eresztik hozzá.

Pedig a tükrök, azok a csúf tükrök, azok nem eresztették.

Ezalatt egyre közelgett az idő, amikor a királynénak el kellett utaznia Angliába, hol a nyár egy részét szokta tölteni. Eljött végre az elutazási nap is, de a királykisasszonyt még mindig nem látta, s még mindig beteg volt.

Képtelenség lett volna úgy elmenni az anyának, hogy beteg lánykáját ne lássa. Hátha nem is fogja látni soha többé életben.

De bemenni nem lehetett. A himlő ragadós és nem kíméli a királynőket sem. Jaj annak a szép arcnak, amelyiket az összecsókol!

Az udvari hintó már be volt fogva odalenn, minden, minden készen állott. Csak még a búcsú van hátra a picinytől.

A beteg szobájába egy ablak nyílt. Azon az ablakon át belátott a királyné, s megzörgette az üveget.

- Mama! Mama! - sikoltott föl Mária Valéria, s arcán a mosoly fényes szivárványa tündöklött.

Kis kezét feléje nyújtá, fölemelkedni erőlködött, ő, a beteg, hogy odamehessen az ablakhoz.

- Adieu! Adieu! - kiáltott be a királyné, s kezével búcsút intett. Majd elborult fényes arca, s könnyek folytak le rajta.

Oh, ha akkor föl lett volna találva a mód: szépnek maradhatni s mégis megölelni a kis Máriát, összevissza csókolná azt, anyai szíve nemes vágya szerint...

Egy darabig habozott, küzdött magával a szép királyné, de aztán lankadtan leereszté fejét, s még egyszer suttogá távozóban: Adieu! Adieu!

- Adieu! Adieu! - visszhangozták a Burg ódon, néma falai.

A zajos ünnepélyek után egyszerre kihalt lett a város. Az arisztokrácia itt hagyta. Mihelyt a fáknak lombja nő, mennek mezei kastélyaikba, s a Nemzeti Kaszinó tág termeiben csak a »törzs emberek« forgatják a harminckét levelű bibliát. (Ez az egyedüli könyv, amely a magyar uraknak pénzébe kerül.)

A királyfiék ünnepélyei meglehetős simán folytak le, mindössze egyetlen pikáns kalandról mesélnek... de csak mesélnek.

Nem illik elmondani, mert egy udvarmesterrel történt. Amit pedig az udvarmesterek tesznek, annak jogában van titokban maradni, az úgyis titokszerű. Aztán, én istenem, hiszen »udvar« és »szerelmi légyott« oly két fogalom, amelynek együtt kell lenni!

Mit csináljon unalmában az a sok szép palotahölgy? Azoknak is van érzéke a virágillat, a langyos tavaszi este, a susogó lombok és a várkerti filagóriák iránt.

De meg ki gondolná azt, hogy a királyfi lejön a kertbe a feleségével anélkül, hogy erről az udvarmesterek is tudnának, és olyan kíváncsi, hogy benéz a narancsszín-üveg ablakon?...

...Egyszóval megesett, úgy mesélik, akik tudnak róla, s még részletesebbre tágítják, akik nem tudnak róla.

*

De ha elmúlt is az ünnep, azért a zászlókat éppen nem kellett leszedni a házakról, egy füst alatt meg lehet ejteni velök a választásokat is, csak a jelöltek neveit kell ráragasztani.

Van pedig jelölt elég, de mozgalom nincs.

A választóközönség nagyon ki van már fáradva, mintegy eltompult a legszebb alkotmányos jog iránt.

Nem is csoda, mert még eddig semmi gyakorlati hasznát nem vette.

Hasztalan volt tizenhárom év óta minden erőlködés, megbuktatni a kormányokat nem sikerült maguknak a választóknak egyszer sem, nem csoda hát, ha meggyérült azok száma, akik hiszik, hogy sikerülhet.

Márpedig a siker reménytelensége minden akciót megfojt.

Tisza Kálmántól egy ellenzéki államférfi azt kérdezte nemrég:

- Hogy állunk a választásokkal, kegyelmes uram?

- Nem tudom még.

- Hogyan, nem érkeztek még tudósítások?

- Nem azért: hanem nem határoztam még el magamat, hogy miként akarok állani.

- Zsarnok! - sziszegte az ellenzéki.

Persze ez mind tréfából volt, - hanem azért van valami igaz az alján.

*

Diensztl- és a Rüsztovnak adott megkegyelmezés, melynek híre ez éjjel jött, hirtelen terjedt el s visszatetszést szült mindenfelé.

Az egész dolgot Edelsheim-Gyulainak tulajdonítják a legbeavatottabb körök. Ő táviratozta volna meg Verhovay fölmentését a brucki táborban időző királynak s ő javasolta volna ezt a tromfot is.

Rosszul tette. A kassai toaszt után ez a második eset, hogy őfelségét elhamarkodott rossz tanáccsal félrevezetik.

Pedig... könnyű a követ a kútba hajítani, de nehéz ismét kihúzni.

*

Gorove halála ismét egy pótolhatlan veszteség. Még nem várta senki, bár súlyos beteg volt. Az orvosok azt hitték, még négy-öt évet is ki fog húzni.

Maga a beteg biztosra vette fölüdülését s még tervezgetett is a jövőre nézve:

»Képviselőséget nem vállalok - mondá. - Nem nekem való idők már ezek! Egy darab múlt vagyok itt.«

Barátjaihoz így szólt kevéssel halála előtt:

»Nem jó világ ez! Minden elromlott. Az emberek olyan szárazok és unalmasok. A szakácsok elcsapni valók, átkozottul rosszul főznek, semmi se ízlik... Ezek a cselédek is hanyagok, rosszul vetik meg az ágyamat... valaha ezek az ágyak is puhábbak voltak... minden jobb volt valaha...«

Most már megint jó neki minden, a - ravatalon.

Sokat találgattam gyerekkoromban azt a találós mesét: Mi az? Egy apának van tizenkét fia, minden fiának harminc fia s ezeknek a fiúknak fele fehér, fele fekete?

Csak nagy sokára jöttem rá, hogy az esztendő ez, a maga tizenkét hónapjával s minden hónap a harminc napjával, melyeknek fele fehér (nappal), fele fekete (éjjel)...

Akkor nekem adták föl ezt a találós mesét, most én adok föl önöknek egyet: Mi az? Egy apának van három fia, az egyik viszi a gazdaságot, az a legöregebbik, a legkisebbik az egy szilaj furkó, aki mindent másképp akarna, akinek semmi sem tetszik, nincs megelégedve a bátyjával, ha bőkezű, azt mondja rá, hogy préda, ha szűkmarkú, azt mondja, hogy fösvény, - aminthogy vész is a jószág a kezei közt. A középső fiú higgadt s nem helyesli sem a bátyja dolgát, de sem az öccse észjárását, hanem az arany középszerűség útját dicsőíti, nem barátja az ugrásnak, hanem a lassú átmenetnek.

Hát ez az én egyszerű találós mesém: a pártok. Nincsen e mesében semmi humor és semmi frappáns, de egy nagy igazság, az t. i. hogy a pártok egy apának a fiai, tehát testvérek, hogy mindeniknek gondja a gazdaság fönntartására irányul, azért hát nem szabad elítélni egyiknek törekvéseit sem, mert a törekvések közösek. Csak az az egyetlen kérdés, ki vegye át a birtok kezelését a legöregebb fiú után, aki rosszul gazdálkodik?

A higgadt ész és a természeti jog is arra utal, hogy a középső fiú próbálkozzék most már, hátha ő jobban csinálja...

És mégis Magyarországon bizonyos éles ellentét van a pártok között, s ehhez az »éles ellentéthez« semmi köze az elvkülönbségnek, vagy legalább nagyon kevés; a gyűlölet, a harag és keserűség annak az alkatrészei. A piszkolódás, gyanúsítás tüzes vasával bélyegezik egymást a testvérek, ahelyett hogy kapacitáló szóra hallgatnának, s önérzetesen haladva egymás mellett egymással szemben, bizonyos nimbuszt kölcsönöznének az elveknek, amiket zászlójukra írtak.

Hanem így csak fogy a nimbusz - s leszedték, már mikor a magoké elkopott, az elvekről a hímport. Rongyos ruhában jár az eszme, s kik tündökölni látták egykor, ma már rá sem ösmernek, hidegen hagyja őket lankadt szárnyának csattanása.

A magyar politikai pártok is olyanok, mint a napok: egyik kurtább, mint a másik, mindeniknek fele fehér, fele fekete, s ha egyik sír, a másik nevet. De a napok összefüggő láncai az időnek és senki se kívánja, hogy egyik vagy másik nap ne virradjon meg, s ne teljesítse rendeltetését, mert az a természeti szükség.

Az alkotmányosságban is ilyen természetes átmeneti hidak a pártok a fejlődésben, s ebből a szempontból, ha tehetjük, bizonyára senki sem fogja helyeselni azon üzelmeket, amik a kerületekben napirenden vannak, hol először beszennyezik lelketlen kortesek és jelöltek a személyeket (de ehhez semmi közünk), hanem beszennyezik az elveket, s ezáltal közönyössé teszik a népet az alkotmányos élet iránt.

E szomorú közöny máris látszik. Sohasem volt ilyen erőltetett választási mozgalom, mint most, s biztos szimptómákat látunk arra nézve az eseményekből, hogy nehány év múlva az alkotmányos élet útján visszatérünk a kezdet kezdetéhez: a személyekhez.

A higgadtabb lakosságú kerületekben máris nem pártok szerint csoportosulnak a választók, hanem személyek köré tömörülnek. Többi közt példa erre Szeged is.

Az elvek tönkre vannak téve, hit azokban már nincs, hanem a személyek között még mindég akad valaki, aki még nincsen lejárva. Az elvekhez már nem fűződik rokonszenv, mind a három zászló össze van tépve, sárral behányva, de tiszta kabátú ember még akad, ehhez tapad tehát a bizalom.

Hát helytelen ez? - fogják önök kérdeni. Hát hiszen ha csupa jellemes, becsületes embert válogatunk össze a kerületekből a parlamentbe, az lesz még csak az igazi országgyűlés, és azt sem fog lehetni ellene fölhozni, hogy nem kinyomata a közvéleménynek.

- Igenis helytelen! - lesz mindenkor a válasz -, mert ez esetben a parlamentális élet nem fejlődhetik; a parlamentális élet kerekei az elvek és az eszmék, s ha ezek nem jönnek mozgásba, nem lehet haladás. Egy stagnáció áll be, vagyis egy forgás, - mely úgy kizárja a haladást, mint amaz.

Szilágyi Dezső, ki Urváry Lajost elkísérte a kerületébe, egy toasztban ekképp jellemezte a Zala megyeiek előtt a pártokat:

A kormánypárt olyan, mint egy vénasszony, mely idő előtt öregíti meg az embert s kiszívja életerejét.

A szélső baloldalt teljesen jellemezi - úgymond Szilágyi meglehetős szellemesen - a költő:

"Zúg az éji bogár s neki megy a falnak.
Nagyot koppan előbb, azután elhallgat".

Az egyesült ellenzéket egy szép leánynak tartja, ki epedve várja az időt, hogy kedvesét, a hazát boldogíthassa.

Ez is találó hasonlat, de a legtalálóbb az »epedve« szó.

Hanem még az államférfiaknál is jobban jellemezte a pártokat tegnap két borozó paraszt, aki a Szikszay udvarára betévedt.

- Tudja kend, János bátya...

- Hallom, Pista öcsém.

- Ha az ember lovat vesz a vásáron, akkor talál olyat is, akinek sem apját, sem anyját nem ösmeri. Igaz, hogy kevés abrakkal jár, meg hogy szép is, aztán meg fürge is. De hátha rúgós, harapós?

- Aha, értem már.

- De csak hallgasd még tovább. Aztán talál egy másik lovat, akinek apját-anyját ösmeri, tudja, hogy sok abrakkal jár, egy kicsit lusta is, sovány is, - de tudja felőle azt is, hogy nem rúgós.

- Hát aztán?

- Hát aztán, hogy okos ember az ilyet választja. Egy szónak is száz a vége, János bácsi, én bizony a kormány mellett szavazok.

- De iszen nem úgy van az, öcsém. Nem helyeslem a mondást, mert a gyengébbik ló nagyon sok abrakot eszik, nem dolgozik eleget, vén is egy kicsit. Ha nehéz munkája akad, beledöglik, és akkor az abrak is odavan, meg a ló is: csak éppen hogy a bőrét akaszthatom a padlásra. Nekem ugyan remonda nem kell a házamba. Én a baloldalra szavazok.

A fiatalabbik paraszt megvakarta egy kicsit a fülei tövét, hümmögött közbe - s akadozva hebegte.

- Igaz, de hát a paskum,^[1] amit a gróf ígért voksért.

- A paskum? Az már más. Ha az embernek legelője van, azon az öreg ló is elfér.

Sohasem hittem volna, hogy önöknél ilyen mozgalmas választások lesznek az idén.

Mikor még én fordultam meg Szegeden, mindég arról panaszkodtunk - hisz emlékszenek önök -, hogy nagyon kevés ott az okos ember.

Nem volt igazunk!

Úgy látszik újabban, hogy nagyon is sok az okos ember, akik nem férnek el a bőrükben, - vagyis helyesebben a bőrkötőben.

*

Önök építik a várost, emelik, de nem csinosítják.

Mert a legelső föladat az lenne, hogy Bakait eltávolítsák szépészeti szempontból.

Lehetnek ott paloták, sétányok, fasorok, szökőkutak, sőt még szobrok is - mind nem ér semmit -; addig, míg Bakai is ott van (és uralkodik), nem város Szeged, hanem csak egy originális nagy falu.

Önöknek, úgy látszik, nagy örömük telik a komikus szituációkban. Egyszer főtisztelendő Dugonics András uramat akarták lóra ültetni, - máskor viszont Bakai urat hagyják ülni a nyakukra.

*

Mi pestiek is így vagyunk, az igaz, s Br. Eselmayer Gottfried valóságos pendantja »Szeged államférfiának«.

Csakhogy a mi Gottfriedünk kedves ember, s nem akar nagy szerepet játszani; ő egyszerűen azért megy neki a falnak, mert a képviselőség többet fog jövedelmezni, mint amennyibe kerül.

S ez még tiszteletre méltó szempont a Bakaié mellett, kinek semmi se szent a világon, se elv, sem erkölcs, sem illedelem.

Megszakítja pártját, képes mindenre, csakhogy az »én« hiúsága ki legyen elégítve.

Pártját mondottam! De van is már Bakainak pártja? A szélsőbaloldal nem ösmeri el őt magáénak. A párt végrehajtó bizottsága nem akar róla semmit tudni.

*

Én tanúságot tehetek egy jelenetről, mely a szegedi »Hungária« 1. számú szobájából datálódik azon napról, midőn Simonyi Ernő és Szeged akkori II-ik kerületi képviselője kíséretében Törs Kálmán jött le, s midőn Bakai először mutatta ki a primipilusok előtt fogafehérét.

Négyen mentünk hazafelé az értekezletről, mely csatavesztés volt Törsre nézve.

- Bakai meglesz - mondá útközben Simonyi Ernő -, semmi kétség többé.

- De milyen szégyenletes áron! - mondá az ősz Kállay, s megvető mosoly játszott az ajka körül. - Meglesz képviselő, de égetni fogja az a képviselőházi pad. Mit gondolsz, Ernő, az az ember sohasem fog merni többé a szemünk közé nézni?...

Simonyi nem felelt, hallgatagon mentünk föl a Nr. 1-be, s egy darabig közönyös dolgokról folyt a diskurzus. Ott volt Polczner Jenő is.

Egyszerre csak megnyílik az ajtó, s mintha semmi sem történt volna, belép sunyi arccal, de teljesen elfogulatlanul Bakai.

Mindenki csodálkozott. Ha öreg Hunyadi János lép vala így közénk, nincs félig sem olyan álmélkodás.

Bakai itt! Az lehetetlen!

S ő valóban eljött s odalépve Kállay elé, kezét nyújtotta neki.

Még most is mintha látnám az öreg nemes arcát, amint egyetlen kellemetlen érzést kifejező vonássá futottak össze rajta a ráncok, s idegesen rántotta el a kezét...

- Nem, kérem... nem... - mondá halkan s mind a két kezét hátra szorította derekához.

Bakai megkövülve állott ott s kissé elsápadt. Mindnyájan oda tekintettünk. Kínos szünet következett.

Bakait most lángpír borította el.

Talán arra gondolt: Íme, a fényes jövő, amit kerestem!... Íme, hova vitt a nagyravágyás!...

Ha az a visszahúzódó kéz megállította volna akkor...

De nem, ő csak egy percig volt elfogult. Aztán leült nyugodtan, s beszélt, akár hallgatták, akár nem, s kérdezett, akár felelnek neki, akár nem.

Én azt hittem akkor: Íme, az erő, mely Valjean Jánost átalakította!...

De nem! Bakaira nem hatott. Ő még mindig tovább halad azon az úton, s ki tudja, hova fog érni.

Az az egy azonban bizonyos, hogy az iparosok renoméjának ő ártott eddig Magyarországon a legtöbbet.

*

A szegedi választások, ahogy én tudom, bor nélkül szoktak végbemenni, s mégis oly kevéssé józan állapotok vannak ott.

Hova lett a belvárosból a Pulszky három év előtti ellenzéki pártja?

Vagy már azóta jobb lett a Tisza politikája?

*

A dzsentri pusztul! Általános a sóhaj Magyarországon, s általános az aggodalom, hogy micsoda osztály fogja pótolni Magyarország közügyeiben a haldokló tradicionális birtokosságot.

Önök a mellüket verik ilyenkor:

- Mi fogunk jönni! - mondják - mi, alföldi városok...

Látva, mit csinál Szeged az ő politikai jogaival, s mit csinál Csongrád (hogy egy kis szabályozási költséget dobjon oda neki Ordódy), engedjék meg, hogy e dicső osztály nagy és szívós küzdelmére és önzetlenségére tekintve, haldokló ágyánál gúnyosan fölnevessünk az önök szeme közé:

- Önök akarják a régi megyéket pótolni? Ugyan ne bolondozzanak kérem.

Ha valaki föltámadna száz éves síri álmából, t. i. ha olyan valaki, ki Magyarország múltjából átaludott száz esztendőt, ide lépne ebbe a három szobába, ahol a mi íróasztalaink állanak, s megkérdezné tőlem:

- Kicsoda ön?

- M. K. - mondanám neki.

- Hol született? - kérdezné tovább.

- Kis-Csoltón.

Azután sarkon fordulna az én kollegám felé s őt kérdezné, hogy hívják?

- Szemere Attila - mondaná az.

- Hol született?

- Párizsban.

S azután a harmadik fiatal ember felé esne szeme.

- És ön kicsoda?

- Pulszky Károly.

- Hol született?

- Londonban.

- Hogyan? - kiáltott föl. - Önök mindnyájan magyarok, ismerem az önök armálisait, címereit, az egyiket Nógrádból, a másikat Sárosból, a harmadikat Borsodból, a nagyapjukkal »per tu« voltam. Hogyan van az, hogy önök hárman három különböző éghajlat alatt születtek? Mi történhetett azóta Magyarországon, amióta olyan mélyen aludtam?...

...Hát bizony sok minden történt - hanem azért mintha semmi sem történt volna. Legalább úgy gerálják magukat a hatalmasok.

Égő sebeknek többé nyoma sincsen, mondják. A feledés fátyolát szelíd nyugoti szellő lengeti. Ha meglebben is a fátyol, nem éget már, hanem csak hűsít, mint a legyező szárnya.

Pedig dehogy nincsen nyoma, dehogy...

Nyoma van annak mindenütt. Ébren levő honszerelem nyitott szeme látja ezeket a nyomokat mindenütt.

Én látom őket legalább. Észrevettem; hiszen olyan közel ül itt hozzám a nemzet szomorú történelméből ez a két árnyék.

Elfelejtik-e ők valaha azt, hogy ők se nem írhatnak, se nem beszélhetnek a szülőföld édes bűbájáról, aranyos felhőiről, suttogó homályos bokrairól?

A száműzöttek gyermekei sohasem felejthetik el, hogy ők szegényebbek a többieknél, és hogy miért szegényebbek?

Pulszky Károly gyakran beszéli barátai előtt emlékei közt a következő érdekes kis képet.

A »Hampstead street« 13. sz. alatt laktak Londonban szülei.

Hárman voltak gyerekek, akik sohasem látták még Magyarországot. Guszti, Károly és a kis Polyxena. Szüleik elbeszéléseiből és a Jókai mohón olvasott regényeiből volt csak fogalmuk a hazáról. Homályos fogalom volt az csak, de mégis a legtündöklőbb színekből... itt kékebb az ég, üdébb a patak, zöldebb a fű, virágok illata mámorítóbb.

Hányszor álmodták meg a szécsényi kastélyt, ősi fészküket ódon tornyaival, andalító tájképével, hányszor a büszke folyamot, a Dunát, és a tündéries Ipolyt, mely szűkebb hazájokat ékíti kanyarogva, mint ezüstös vitézkötés.

Egy reggel nagy meglepetés érte a gyerekeket. Apjuk levelet kapott Hajnik Pál nővérétől, hogy az másnap Londonba fog érkezni s egyenesen a Pulszky család vendége lesz.

Bezzeg lett nagy öröm. Hogyisne? Egy olyan eleven lény, aki Magyarországról jön. Vajon hogy fog kinézni, milyen lesz az arca, szeme, milyen lesz a ruházatja? Bizonyosan olyan lesz, mint Zrínyi Ilona a képeken, vagy olyan, mint Rozgonyi Cicelle, ha nem olyan mint Ronow Ágnes...

Alig várták azt a másnapot. Egész éjjel nem bírtak aludni.

Végre megjött Panni néni. Ötven éves szikár leány, magyaros hosszúkás arccal, bizonyos hősies vonással a homlokán: tetszett a gyerekeknek.

Körül is fogták erősen s zajongtak, lármáztak s követelték, hogy hamar adja ki, amit számukra hozott.

Mint minden utazó hölgynek, Panni néninek is természetes, hogy ridikülje volt, s a kis kézitáska teletömve mindenfélével a világon: volt abban kesztyű, hímzés, megkezdett harisnya, gyűszű, perlmutter gomb, kis olló, bicska, szappan, flacon-üvegcse, gombostű, zsinórhúzó, kis kefe, kis tükör, hálófőkötő, gombolyag, manchette, rizspor, szájvíz, de a gyerekeknek semmiféle ajándék. Erről egészen megfeledkezett.

Elszomorodott a néni is, a gyerekek is, de mily csoda! Az apróságok ábrázata csakhamar kiderült, a táska fenekén egy száraz félkiflit találtak. Egy félkiflit, amit Magyarországon sütöttek!

Ujjongtak a gyerekek a kiflinek, a jó néni szeme könnybe lábadt, s amíg a kicsinyek kacagtak, ő sírt örömében, s minden jó dolgot ráfogott arra a kiflimaradványra. Ha már akkor nagy ember lett volna Breslmayer, bizonyosan az ő sütetje lett volna...

De a nagy vigasságból csakhamar háború kerekedett: a kiflit mindenki akarta, s bizony-bizony már-már szomorú irányzatot kezdett venni a diszkusszió, midőn az öreg Pulszky Ferenc beleavatkozott s három egyenlő részre elosztotta békesség okáért a becses süteményt. A lehulló morzsákat - nem állhatott ellent a vágynak - ő maga ette meg, bármilyen irigy szemeket is vetettek rá emiatt a kis hontalan magyarok.

Íme, egy kép, egyszerű, de mégis megható. Fényes London városában is sótalan a kenyér, a száműzetésben. Száraz, penészfogta kifli otthonról - de jóízű, édes...

Ahova könyv be nem juthat, még kalendárium sem, ott is mindenütt megvan a harminckét levelű biblia. Vagy a polcon tartják, vagy az asztalfiókban, de mindenesetre a legtöbbször forgatják; van benne valami csodálatos démoni varázs, hogy aki egyszer megismerkedik ezekkel a bűvös alakokkal, nehezebben válik meg tőlük, mintha megannyi szeretői volnának.

A kockázás keleti virtus, s valószínűleg benne van az a vérében a magyar embernek, magával hozta még Ázsiából bizonyos fatalizmussal keverve, s mikor a civilizáció megteremtette a kártyát, s egy bizonyos rendszerbe szedte, vagyis harminckét garádicsra osztotta föl az utat, mely a pokolba vezet, a nemes nemzetes karok és rendek minden gondolkozás nélkül tömegesen indultak el rajta.

A régi magyar nemesi élet kedvező talaj volt a játéknak. Egy félmillió unatkozó úr, kinek mindene bőven, és mégis legtöbb az ideje. Nem dolgozik semmit, nem foglalkozik semmivel, vagyonban gyarapodni nem vágyik, mert azt sem bírja elkölteni, amije van, szellemiekre nem gondol, mert azokat nem ismeri, a nemzet összes évi irodalmát megveszi nyolc garason a kassai kalendáriumban, s elolvassa egy fél nap alatt; már aki tud olvasni. A restórációk ritkán esnek, azonkívül pedig egyéb világmozgató eszme nem háborítja őket; arra való a nádorispán, hadd gondolkozzék ő mindnyájunk helyett; ebben az időben mondom valóságos jótétemény volt kitalálni azt a harminckét levelű könyvet, amelyet sohasem lehet megunni, mely mindig ugyanaz legyen és mégis mindig új, mely fogyassza az időt, izgassa a vért s szaporítsa a nemes urak mulatságát.

Még az egyes bíróságok is úgy voltak szervezve, vicispán, szolgabíró és esküdt az úrbéri bíróságnál, szolgabíró és két esküdt a közönséges pörökben, egy szóval mindég és mindenütt hárman, hogy ha virrad, ha esteledik, mihelyt a dolgukat végezték, minden körülmények között ki legyen a tarokk-kompánia.

Tolna megye közgyűlésén még 1814-ben is, midőn az országutak csinálásáról szóló indítványt tárgyalták, Bód János, a gyűlések akkori vezérférfia így szólt:

»De mire valók nekünk az utak? Nyáron úgyis járhatni mindenfelé, télen pedig, mikor sarak vannak, senki sem szeret mozdulni otthonról. Aki pediglen mégis kártyakompánia okáért mégyen a harmadik, negyedik faluba, arról föl lehet tenni, hogy fölösleges pénze van. S lévén nekie fölösleges pénze, bizonyára van előfogata is, mely őt a sáron át kivonszolja, amennyiben pedig nem lenne, szerezhet.«

Ily élet, ily viszonyok mellett nem volt egyrészt csodálatos, hogy oly gyors és nagy mérvű elterjedést vett a kártyajáték szenvedélye Magyarországon, míg másrészt nem is volt következményeiben oly kárhozatos, mint az most, midőn szerencselovagok légiója életmódnak tekinti a kártyát. Ami mulatság volt azelőtt, most jóformán üzlet lett és iparág, mégpedig a legrettenetesebb, mely a fölkorbácsolt ferde emberi szenvedélyekre van alapítva.

Azelőtt e játékban is némi ártatlanság és naivság volt, a jó becsületes »Kauflabet« meg a »durák« és a »királyosdi« vagy a tarokk és whist bizony nemigen tett tönkre senkit, s nem is volt az egyéb a jó táblabírák közt, mint egy kis tréfálózás a szerencsével, hogy ugyan kinek kedvez jobban. Fortuna istenasszony kipróbálása képezte a legnagyobb vonzerőt. Az pedig szeszélyes egy menyecske volt már akkor is, de nem tett tönkre senkit. Aztán volt benne mégis egy kis tekintet: azokat pártolta legjobban, akik szerencsétlenek voltak a szerelemben (Hogy még az istenasszony is milyen hiú!), sokat adott arra nagy kényességében, hogy ki mit fogott, mielőtt kezét neki ajánlá föl szövetségre, azt is megnézte, ki ül pártfogoltja háta mögött, mint "gibic", annak is rokonszenvesnek kellett lennie.

A régi kártyásokat egy állandó fatalizmus vezette, mindég az istenasszonnyal kötekedtek, az ő dolga volt, ha nyertek, ha vesztettek, s éppen azért volt noble oblige: szótlanul eltűrni ami sorsot ő rájuk mért.

Hanem mennyire megváltozott azóta ez a szép istenasszony (No persze öregebb lett!), nincsen már benne poézis, semmi kedélyesség, semmi méltányosság. Mint a kiaszott vén banya, szétszórt hajjal, bizonyos fúriával ontja kegyeit az embereknek, s jaj azoknak, kikre megharagszik, de jaj azoknak is, kiket megszeret...

Most már nem lát jól, siket is, vak is, a háta görbe, az egyik váll-lapockája ki van nőve.

Szemfényvesztők, hamis játékosok kierőszakolják kegyeit, sőt diadalmaskodnak azok fölött, akiket a sóvár szenvedély láza gyötör.

A kártyajáték szenvedélye annyira elharapózott már napjainkban, hogy társadalmunk rákfenéjének mondható. A legégetőbb seb, mely megsemmisítéssel fenyeget.

Hadseregek, melyeket vérszomjas királyok összetoborzanak, öldöklő harcokat arranzsírozva velök, nem öltek még meg annyi embert, mint az a négy festett ember lóháton és az a másik gyalog járó nyolc, akiket »királyoknak«, »alsóknak« és »felsőknek« nevezünk.

Ha boldoggá akarjuk tenni az emberiséget, ezeket a királyokat semmisítsük meg előbb az alattvalóikkal együtt!

A magyar középosztályt a kártya tette tönkre, a főurakat még inkább. Mint ahogy a francia író mondja, hogy »minden drámában keresd az asszonyt«, éppúgy elmondhatjuk, hogy minden tönkrement család történetében keresd a kártyát és megtalálod.

De még hagyján, ha csak vagyonilag menne tönkre a kártyás, a vagyon meglenne még egyebütt, dacára, hogy örök igaz marad azon közmondás: »ebül gyűlt szerzeménynek ebül kell elvesznie«, hanem a kártyásban tönkremegy minden, ami emberi, a szenvedély, mint a polip kiszívja összes életerejét, kiszívja belőle a munkakedvet, aztán kedélyt, majd meglankasztja benne az erkölcsöket, eltompítja, megdermeszti, érzéketlenné teszi minden benyomás iránt, körmeit belehasítja a szívébe, nemesebb indulatait kivájja; és a társadalom nyomorult söpredékévé teszi.

Mint úr, mint gavallér, mint jellemes, becsületes ember ül le valaki kártyázni, s mint ahogy harminckét levele van az ördög bibliájának, mindenik levél egy-egy passzus a süllyedés harminckét garádicsán. A szenvedély, mint a kezdődő láng, lassan kiöltött nyelveivel körülnyaldossa csiklandozva s azután elnyeli, összecsap fölötte fokról-fokra, mindig beljebb-beljebb hátrál, s a harminckettedik fokon a gavallér ott áll becsületes fényes nevével vagy társadalmi nyomoréknak kidobva a világ szemétdombjára, vagy pedig mint sikkasztó, csaló a vádpadon a börtön küszöbén.

Egy történet, mely napról napra ismétlődik, mely össze van forrva szorosan azzal az ezer és ezer szomorú történettel, mely hazánk úri osztályának tönkremenetelében a megrázó láncos szemeket képezi.

De hát a polgári osztály? Hát a nép? Ebben is megvan az öröklött betegség. Ebben is megvan a halálos veszedelem magva, s ha idejekorán nem tépi ki, ha észre nem veszi magában a pusztító férget, az egész magyar társadalom egzisztenciája fenyegetve van.

Mert nem tréfa az többé, a kártya a legveszedelmesebb emberirtó, rosszabb a pálinkánál, ártalmasabb az uzsoránál és fenyegetőbb minden más társadalmi bajunknál. A karaktere az, ami a szerbtövisé, terjed, nem lehet kiirtani, s ott, ahol gyökeret ver, minden más növény kiszárad, mert elfojtja.

De radikális eszközök még tán segíthetnének. S ezek között a legradikálisabb egy szemer józan gondolkozás, hogy amit keserves munkával kerestünk, ne bízzuk a szerencse pillanatnyi szeszélyére, egy kis józanság, belátni, hogy a kártyaasztal megfertőzheti az embert, megfoszt önbecsülésünktől és a mások becsülésétől, s a kártyaasztalnál nyert pénz nem szerez tisztességet, mint a becsülettel szerzett vagyon, hanem lealacsonyít mások szemében. Gondolja meg minden ember, hogy amikor a kártyaasztalhoz lép, akkor már lemondott mindenről. Az már a pokol előszobája.

A magyar nemzet kedélyes, s jó kedve fényes zománcával bearanyozza önbűneit is. Nálunk a kártya, aki jól játssza, virtus, s még amellett, hogy kifosztják, kinevetik a gyenge játékost, a »balekot«, míg ellenben a »kozák« bizonyos tekintélyre tesz szert a társaságokban. A szenvedélyes játékost, ahelyett, hogy megvetnék mint veszedelmes mételyét a társadalomnak, még a kedélyesség dicsfényével övezik; a doktort, ki így olvassa betegének ütérverését: egy... kettő... három... hat... hét... nyolc... kilenc... tíz... alsó... felső... király..., a papot, aki álmában tarokkozik, a járásbírót, ki játék közben fogdossa össze a disputáló ügyvédektől a perrendtartás paragrafusait, s azoknak mindenike egy-egy nevezetesebb játszma emlékeihez van hozzácsatolva, mind megannyi adomahőst csinálva belőlük; sőt a par excellence politizáló nemzet addig-addig mesterkedett, míg egyszer csak kiállott az ő kártyáival ütni a politikában s egymás után említve az egyes kártyákat, lelkesedéssel éneklé hol a hetestől kezdve a disznóig fölfelé, hol a disznótul lefelé... Hanem ez a furcsa idő már régen volt! Lehet hogy nem is igaz.

A mi kezünkben bizony, fájdalom, gyakran az arany is sárrá válik: legalább így vagyunk a kaszinókkal, melyek a közszellem, közmíveltség ébresztésére lettek szervezve. Ha a, nagy Széchenyi föltámadna s be-belátogatna egy ilyenbe, megbotránkozva látná, hogy közönséges kártyabarlangba jutott, mely társadalmilag degenerálja azt az országot, amelynek »azután kell még lennie«, mely fogyasztja, tönkreteszi azon tőkét, amelynek megszaporítási eszközeit egész élete tanulmányává és működésévé tette, mely megöli azokat az embereket, akik közül még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni, mert oly kevesen vannak.

Pusztul, vész a nép, mely azt hitte magáról, hogy Isten választottja; mindenféle ragályos betegségek meleg fészket találnak nála, - és minden gyengeségét felhasználják.

Az álmaira adót vetnek, a lutri által maga az állam pusztítja, valamint sok más káros szenvedélyéből hasznot igyekszik vonni, a többiben pedig zsebmetszők, csalók, szemfényvesztők kezébe kerül, s azok szabadon zsákmányolhatják ki becsületességét s ártatlan naivságát. Bámulva beszéli egy szemtanú, hogy a székely huszárok olyan piszkos kártyával játszottak a táborban, mely tízféle hátú kártyatucatból volt összehozva, s a veres felsőnek el volt szakítva a füle, a makkhetesről lemállott a felső kéreg, a zöld alsó meg a közepén volt összevarrva cérnával, - de azért a jó fiúk mégis úgy játszottak, mint igazi gentlemanok, sohasem csalták egymást, - míg ellenben egy nagyvárosi kaszinóban (hol pedig nagy urak ülnek, s ahol sok olyan történetnek játszanak le első jelenetei, amelynek vége egy pisztolygolyó) nemrégiben is ki kellett utasítani egy urat, ki tükörrel ellátott gyufatartóján, mely eleibe volt helyezve, mikor osztott, mindig meglátta a kártyákat.

Itt a különbség a régi és a mostani kártyajáték közt, a régi mulatság volt, s bár nem mondható az sem nemes mulatságnak, oly szomorú következményei nem voltak, mint a mainak: ma már iparág a kártyajáték, s lovagjai hasonlítanak azon rettenetes állatokhoz, akik hullákon táplálkoznak.

Tisztelt kisasszony! Ön protekciómat kéré. Engedje meg, hogy mielőtt szíves levelére válaszolnék, elmondjak önnek a »Szegedi Napló«-ban (melyet kétségkívül járat) egy történetet arról, hogy lettem én négy gyermek apja?

Hát én bizony a Blaháné révin. Az átkozott »Pluvius« álnév, mely alatt írni szoktam, rácsábított egy merényletre. Mindig szerettem azt, ami túlhajtás, ami merénylet.

Pedig tudhattam volna, hogy hova kellenek a pontosvesszők a »reginam occidere nolite...«-hez!

Igen, a királyné ellen! Ez volt az én égető vágyam, az én szomjúságom. Lerántani a királynét az egyik színháznál és fölmagasztalni a másiknál Körösmezei Gusztit.

Mekkora kravall lesz ebből a színházaknál, gondoltam magamban, hogy nyeli majd az én kis petit betűmet Szabó Karola, Sziklai Emilia a messze távolban, és Csatai Zsófi a közeltávolban, hogy immár Blaháné náluknál rosszabb lett.

De minthogy ezt a rovatot az én kedves kollegám, Garullus (Szemere Attila) csinálja, éspedig nagy buzgósággal, nem juthattam hozzá, hogy a hatalom gyeplőjét a kezembe kerítsem.

Hanem hiszen majd csak elmegy valahova, az ilyen minisztersarjadék úgysem állja ki, kivált nyáron, hogy ne utazzék, s akkor beleszabadulok a szoknyarovatba.

Mert, kérem, a rovatok között nagy a különbség; én, aki férfi celebritások működését kísérem figyelemmel s abban piszkálok, ha van kedvem hozzá, ha nincs, sohasem jutok semmihez, nekem vagy egy pisztolylövésre van legfeljebb chance-om, vagy egy lekötelező mosolyra, aszerint, amint ócsárlok vagy dicsérek... de a szoknyarovat, az egészen más, azzal nagy kedvezmények járhatnak Budapesten. A »szoknyarovat« olyan dús halastó, hogy a horog ritkán ereszkedik le eredmény nélkül - így mesélik ezt azok, akik jobban tudják.

Nos, egyszer csakugyan a kezembe jutott a színi rovat, de szerencsére nem volt sem a Nemzeti, sem a Népszínházban előadás.

Mindegy! Elmentem a német színházba s kikerestem magamnak a legszebb arcú színésznőt. Mit törődöm én vele, hogy játszik? Az a kritikusok dolga. Elég, hogy szép: liliom hajtású minden mozdulata, égő nap szúrása minden tekintete... Ez a legszebb! Megteszem a legnagyobb művésznőnek, elmondom, hogy jobb Blahánénál. Hadd dühösködjön az aztán.

Cikket írtam róla. De hát önök azt nem képzelik, micsoda egy cikk. Nagy dolog az ott, ahol betű-számra mérik az embereket.

Nagy emberek egész életen át tartó buzgó tevékenységének jutalma az, hogy a fővárosi sajtó harminc sort ír a halálukról. A többi közönséges embernek csak négy jut, vagy annyi sem.

Azért a harminc sorért fárad az emberiség nemesebb része gyermekkorától kezdve egész a sírig - s mégis mily kevesen érik el, hogy olyan fontossá legyenek, miszerint a világ harminc sor értékre becsülje.

Urak! Valahányszor egy harminc soros nekrológot olvastok, rezzenjetek meg, - mert sok gond, sok szorgalom, nagy szenvedélyek égető lángjából, tömérdek álmatlan éj verítékéből, örökkön éber tevékenységből van az a harminc sor fonva - s az körülbelül a legtöbb, amit a nagyok elérhetnek. Hiúság, dicsőség, fény, ragyogás, közbecsülés, diadalmámor, hírnév, ragyogó pálya - összevéve együtt... az a harminc sor.

...S én egy egész cikket írtam a kis színésznőről, a jövőkor csillagáról.

Szegény kicsike! Egy porszem ő csak, akivel nem törődik senki, akit a nyilvánosság kerekei eltaposnak anélkül, hogy tudnák, tapossák-e?

Maga is megijedt reggel, mikor arra ébredt, hogy őbelőle nagy művésznő lesz.

No, hanem lett is erre forradalom a színháznál és mindenfelé. Ez már mégis botrány! Ez pofoncsapása a kritika méltóságának!

Halomszámra kaptuk a tiltakozó leveleket. De ezekkel még nem lett volna baj. Az ember csendesen csibukozva elolvassa a leveleket, ahol inkognito összeszamarazzák, és harag nélkül bedobja a papírkosárba.

Hanem másik nagy baj keletkezett.

A kicsikének vőlegénye volt, valami becsületes kis hivatalnok. Az mihelyt elolvasta a levelet, az volt az első dolga, hogy vett egy levélpapirost és belecsomagolta a jegygyűrűt.

Azaz, hogy ez se lett volna baj, - mert hiszen az nem valami nagy dolog már a XIX. században, hogy két ember, aki véletlenül boldog lehetne, véletlenül boldogtalanná legyen.

Hanem ott volt a nagy hiba, hogy a kicsike még külön udvarlókat is tartott. Ezek pedig nem voltak kis hivatalnokok, de urak. Az urak pedig nagyon finnyás emberek és azonfölül okosak is.

- Kisasszony! Ön mellett egy cikk jelent meg.

- Nos, igen! Mi közöm hozzá?

- De annál több közöm van nekem. Azt hiszi kegyed, hogy én olyan együgyű vagyok hinni, hogy egy hírlapíró olyan együgyű lehet ilyesvalamit ingyen írni...

A leány sírt - de a könnyek nem lehettek neki bizonyíték. Az udvarló ott hagyta.

De még ez se hozott volna zavarba - hanem voltak a kicsikének szeretői is: ezek az emberek pedig nem ösmernek tréfát.

Éppen kinn voltam a Svábhegyen, midőn kerestek a redakcióban, hogy kihívjanak és megöljenek másnap reggelre.

Garullus azonban nagy diplomata. Azt mondta nekik, hogy ő éppen most jött haza egy rövid útról, én pedig most mentem ki a zöldbe. Ma be sem jövök, hanem méltóztassék befáradni reggel.

Reggelre pedig megírt egy cikket, amelyikbe beleszőtte, hogy így-amúgy a kis színésznő tévedésből lett megdicsérve, mert ez a Pluvius nem is ismeri a színésznőket, nem is jár a színházba, estéit rendesen otthon tölti neje és négy élő gyermekével játszadozva. Hát egy ilyen embertől nem lehet azt rossz néven venni.

A két dühönc elolvasta másnap a cikket s csendesen elmosolyodott...

»Hüm! Egy becsületes családapa! No, az egészen más! Lächerlich! Ki haragudnék egy családapára! Az mind komikus ember!«

És nem jöttek el többé.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Így történt szórul szóra, kisasszony! Magának bevallom.

Nos, kéri-e még a protekciómat?

A fővárosban a három holt hónapban is mindig találunk csontokat, amiken rágódjanak a hírlapírók.

Miután összevissza harapdálták szegény Szegedet azért, hogy a színházát nem engedi "fusser" által építtetni, hanem egy olyan műépítészt keres föl, aki már elismert jó színházakat épített (lám, maga a nemzet is, ha monumentális dolgot emel, mint a Lánc-híd vagy egyéb, bizony külföldi szakemberhez fordul), most a legújabban a népszínmű sorsát nyaggatják.

Hanem ehhez semmi közünk.

Merült föl azonban a holt szezon alatt egy olyan tárgy is, mely minket is közelebb érdekel - habár hála istennek még nem jutottunk oda, ahova a budapestiek.

De minthogy a társadalmi testen terjedő seb s már némi nyomai itt is észlelhetők, fecsegjünk mi is egy kicsit az árverések hiénáiról.

*

Balázs Sándor fejében született meg a terv (hiába, ő a legleleményesebb az írók között), megalapítani az »Adósok lapját.«

Csakis ily lap képviselhetné a nemzet zömének érdekeit.

De Balázs csak egy ügyes tervelő. A végrehajtáshoz nincs kedve.

Az igaz, hogy az előfizetőknek sincs.

*

Valaha csak akkor citálta meg magához a magyar nemesembert a szolgabíró, ha ebédet adott. Végrehajtók ugyancsak nem garázdálkodtak két hatosos meghívásokkal.

Ma azonban úgy van már, hogy a gyerek, amint megszületik, átadatik a bábának, hogy az fürössze meg, azután átadatik a szoptatós dajkának egy évre, innen oszt átadatik egész életére nézve a különböző hatósági közegeknek és különösen a bírósági végrehajtóknak, hogy azok viseljenek rá gondot, serkentsék, idomítsák.

*

Micsoda viszonyok ezek?

Az emberiség két részből áll: a hitelezőkből és az adósokból.

Mi lenne, ha az Isten úgy teremtette volna a világot, hogy az csupa nyulakból és csupa jágerekből álljon?

Azóta egyetlen nyúl se lenne, - és egyetlen jáger sem.

Mi a világért sem akarjuk tehát, hogy a hitelezők elpusztuljanak, mert előbb el kellene pusztulniok az adósoknak, vagy legalább egyszerre, mert olyan szerves összefüggésben állnak egymással, mint a sziámi ikrek.

*

Világos dolog tehát, ha se a kecske, se a káposzta, neki kell menni a harasztnak.

A hitelezőket nem szabad bántani, mert ezeknek lenni kell, az adósokat sem szabad segíteni, mert az a hitelezők külön sportja, hogy velük mi történjék. Az árverező klikkek, az az archimedesi pont, ahonnan lendíteni lehet a bajaikon.

Igazán jellemző, hogy egy hírlapírónak, Frey Gyulának jutott eszébe az ötlet védegyletet alakítani e rongyos, igazán hiénaszerű alakok ellen, kik megszagolják előre, hol lesz a dobpergés.

Hiába erőlködik Wagner modern zenét teremteni, meg van már az, ez a dobpergés az.

Az árverező bandák teljesen szervezve vannak s nagy haszonnal dolgoznak.

Az a dobpergés vidám muzsika nekik, - mert összebeszélve úgy veszik meg az elárverezett tárgyakat, amilyen áron akarják.

*

Az emberek azt hiszik, ez ellen nincs orvosság. Olyan ez már, mint a halál.

Frey Gyula terve egészen meglepte a publikumot s mindenki így szólt:

- Liga az árverezők ellen! De hát lehetséges ez?

- Liga a banda ellen! Oh, oh! Hova gondolnak, hiszen ezeknek talán a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabályaik vannak!

És szétment a fölhívás, megjelent az összes lapokban s begyűlt summa-summárom két embertől kétszáz osztrák értékű forint.

Most már láthatja Balázs Sándor, mennyi előfizetője lett volna az »Adósok Lapjá«-nak!

Mert hát ide nem való az ilyesmi... Magyarországon nincsenek komoly adósok.

*

Nos, igen. Magyarországon könnyelmű adósok vannak csak. Azaz a legtöbb ilyen.

Emberek, akik adósságot csinálnak, mert hitelük van, s a rendezésre éppen nem gondolnak.

Itt a pisztoly szokta rendezni a legtöbb adósságot. Az árverés hiénáival senki sem törődik.

Hadd szaglásszák a vért, hadd üvöltsenek a hullák fölött. A szerencsétlen áldozatok már érzéketlenek.

S ha az ember humorizálni akar a nálunk (t. i. nálunk Magyarországon, mert Szeged hálaistennek tisztes polgárváros s ezekben a nemesi hibákban nem leledzik) uralkodó könyelmű fölfogás fölött, elmondhatja, hogy az árverező bandák üzelme - fájdalom, inkább már a hitelezők baja.

Amiből az következik, hogy mélyebben nyúlnak le itt a bajok. Drasztikusabb legyen a gyógyszer. Nem segít, akár hozzá se nyúljunk a cukros vízhez.

Sokáig törtem rajta a fejemet, mért csinálta III. Napoleon az államcsínyt december másodikán?

És rájöttem, hogy alkalmasint azért, mert december elsején még föl akarta venni az elnöki fizetését.

Hogy miért megyek én 2-án Mehádiára? Már megfeleltem.

De minek is beszélek? Megyek is én Mehádiára - a pokolba?

Ezzel csak magamat ámítom, a »két doktoromat«, barátaimat és főleg a vasúti társaságot, mely Budapesttől Mehádiáig küldi a billétet.

Szegeden kiszállok, s ha ott egyszer kiszállok, száz forintot lehet tenni egy hitvány spielmark ellen, hogy ott maradok Mehádia helyett a porfürdőben.

Mennyi bűbájos dolog vár ott rám... a kuruttyoló békák az exnépkertben és fönséges sörényével a hatalmas Oroszlány, melynek két esztendig voltam hű szövetségese esőben, sárban, viharban, éjjel és nappal.

Ott a politikus asztal az »Orosz lánynál«. Milyen enyhely! Ilyet nem adnak a Herkulesfürdő árnyas fái! Fönséges öröm kiszabadulni az okos politikusok közül a nem okosok közé.

Nincs ott regényesség, a vidék nem poetikus; akinek bölcsőjét a görbe hegyek közt ringatták, csak ott a görbeségben dobog annak a szíve sebesebben, az asszonyok sem szépek azon a tájon, az emberek se filiszterek, hanem éppen azért igazi tökéletes emberek.

Már én pedig csak az embereket keresem. Ha isteneket és szép asszonyokat akarok, kigondolok magamnak egyet-egyet a fantáziám szerint s férjhez adom akihez akarom.

Hogy elhanyagolta lelkem azt a jó öreg várost ódon tornyával, ócska városházával, szép trafikansnőjével s sok száz érdekességével - már ki is mentek az eszemből, hja a múltat mindég kéreggel vonja be a jelen -, de most, hogy ím - a kártyavető asszonyok stílusa szerint - út áll előttem, lehámozom lelkemről a kérget, s sorba pattognak ki a régi képek, alakok, tárgyak, dolgok és emberek.

Kinézek az ablakon, borul. Szegedre gondolok. Bezzeg hogy nézi most a felhőket odahaza a kapuból a Prófétás Gyuri. Mintha hallanám, hogy morog dühösen, mennyire nincs érzéke az istennek a kocsmáros üzlethez?

Nincs is - de azért Gyuri csak mégis dacol vele, mégpedig diadalmasan s esőben, derűben, ha jókedvű, ha mérges, abban a nótában ér feneket az elmélkedése:

»Bujdosik az árva madár...«

Ha megcsendül szobámban azóta a telefon: megrezzenek, hogy bizonyosan a János hí a népkertbe sétálni a Katák megtekintésére... Pedig dehogy, dehogy!... Csak Asbóth János szólít vagy Keszler az »Ellenőr«-bül, hogy hol találkozunk estére?

Egyszóval, mióta elhatároztam, hogy Mehádiára megyek, tele vagyok Szegeddel. S még Münchenben sem tudnék elképzelni annyi látnivalót, mint amennyi rám vár.

A fekete gouvernant, a szőke menyecske, az épülő híd, a »nagy hallgató«, a »kis gazember«, a »lányok«, a »fiúk«, az öregek és minden, minden.

...Nem! Én igazán nem hiszem, hogy meglátom valaha életemben Mehádiát, míg Szegedet nem építik máshova - messzebb az útból...

A császári főherceg Rudolf lakodalmára sokan sereglettek Pestre az ország minden vidékéről. Nem voltak ugyan annyian, mint valamikor Erzsébetünk első lejövetelénél. De hát Erzsébet elvégre is szebb volt és királyné volt. Egy királynénak pedig több a nimbusza, mint egy leendő királynénak, mert semmi sem bizonyos már!

A pesti ember egészen másképp fogja föl az ilyenforma ünnepélyeket, mint a naiv vidékiek. A pesti ember dühös mindenre, ami megszokott életmódjából kizökkenti: az életunalom köde nehezedik rá, ha a Szikszaiban elfoglalva találja idegenek által rendes asztalát, vagy ha a Kammonban törzsvendégi jogainak élvezetében a szögletes vidékiek tolongása gátolja.

Az újságokból szeret informálva lenni mindenről, de semmi olyast nem kedvel, ami közvetlen tapasztalaton alapszik. Neki nincs közvetlen tapasztalatra szüksége; arra való a hírlap; majd meglesz abban írva reggelre minden!

Igenis, tisztelt olvasóközönség, ilyenek önök!... És én valahányszor este a szerkesztési irodából hazamenet végigsétálok a Váci utcán, gyűlöletes szemeket vetek minden emberre; mert meggondolom, hogy nekem azért kell írnom egész nap, hogy ezeknek az embereknek itt, akik feleségeikkel és leányaikkal, vagy szeretőikkel a karjaikon szerteszét kóvályognak, legyen holnap a reggeli kávé mellett olvasnivalójuk.

De hagyjuk a pestieket, maradjunk a szegedieknél. Mondhatom, hogy a nagy polgárváros erősen volt reprezentálva az ünnepélyeknél.

Nemcsak a deputáció jött el ismeretes mentéivel, hanem a lakosságnak is egy nagy része, még a szebbik nemből is annyian, hogy lehetővé vált szegedi bált rendezni a Zugligeten, legalább hogy ez tervbe volt, hallottam valakitől.

Mert már olyan egyszer a szegedi ember, hogy ha a Marschallba vetődik is ebédre, ott is azt kérdezné legelőször: »Haben Sie Halpaprikás?« A szegedi ember Pesten is a saját lányait tartja a legszebbeknek s azok után jár.

Buckai bor ha lenne abban a nagy városban, bizony kipicézték volna, hol árulják, de mivelhogy a buckai bornak sem híre, sem hamva, a Bunkó cigány muzsikája becsalogatta őket a Pannónia udvarába.

Savanya volt a bor egy kicsit s kesere a turu, de édös volt a muzsikaszó. Pedig az is csak valami.

Aztán annyi sokat láttak mai nap fényeset, ragyogót, hogy biz azt le kellett öblíteni. Ha itthon egyetlen nagy úr is megbírta szédíteni a fejüket, - hát ott az a sok nagy úr egyetlen falkában fényes paszomántos ruházatban, hogy olyanról az otthoni »kecskék« nem hogy megvarrni tudnák, de még álmodni se mernek...

Hát még a királyfi, hát még a kis felesége? Olyan felséges alsóvárosi ábrázata van, hogy olyat még Gabara piktor se fest, - még ha megharagszik se.

Volt is hát beszéd meg beszéd a vidám társaságban, mely egy hosszú asztalt ült körül ékesen kicifrázottat üres butéliákkal.

Ott ült a fiskális, akinek nem hisznek, ott ült a nagy diplomata, akiben nem hisznek, és mintegy tíz-tizenkét polgárember, legalább így hallottam elbeszéltetni.

Volt toaszt, koccingatás, disputa a rekonstrukcióról, amint az már egy szegedi kompániában megszokott dolog, szidták a töltéseket is és töltöttek folytonosan.

Kakas ebben a nagy városban tán nincs is elevenen, hogy elkukorékolná az éjfélt, hát biz ők ott maradtak messze éjfél után is, olyan éktelen zsivajt és lármát csapva, hogy csak úgy rezgett bele az a komisz nagy városilevegő.

Megsokallta a vendéglős (mert, mondom, a pesti embereknek nincs érzékök az ilyenek iránt) a hosszú és zajos mulatságot, s odalépett nagy tisztességgel a szegedi asztalhoz.

- Nagyon kérem az urakat - mondá -, viseljék magukat csendesebben, 300 vendégem alszik odafönn, ezeknek nyugalom kell, uraim. Remélem, meg fogják engedni, ha arra is figyelmeztetem, hogy már ideje lenne lefeküdni: nálam ilyenkor van a záróra.

No iszen, csak éppen ez kellett a szegedieknek. Fölpattant erre a szavakra J. Gyuri bátyánk s így szólt:

- Hát megbolondult az úr, vagy mi? Hát magyar ember az úr, vagy mi? Hát tudja az úr a szokást, vagy mi?

- Engedjék meg, kérem, de itt rendőrség van... és éjfél után tilalmaztatik a zajgás és lárma.

De már erre meg egészen felbőszült a Gyuri bácsi.

- Rendőrség? Hol az a rendőrség? Majd megtanítom én becsületre, de mindjárt! Hol az a háromszáz alvó emberke, majd felköltöm én azokat, de mindjárt!

A vendéglős haragos feleletre készült, de Gyuri bácsi nem hagyta szóhoz jutni.

- Hallja az úr, kocsmáros uram! Aki alszik, az ugyan elég illetlen pimasz, mert ha lakodalomba megy az ember, hát ott nem azért van, hogy a csirkékkel menjen lefeküdni, - hanem ha már alszik, aludjon, örüljenek az alvók, ha föl nem rángatjuk az ágyaikból, de azt aztán kikérem magamnak az úrtól, hogy olyan ostobaságokat fecsegjen itt összevissza, hogy mi, ébren levő »násznép«, hogy mi legyünk őmiattuk csendesen. Ilyet még az öregapám sem élt meg soha tisztességes lakodalomban.

Elnevette magát a vendéglős. - Jó volt az argumentum. Maga is odaült hát szó nélkül a »szegedi asztalhoz«, s ivott, énekelt reggelig a királyfi lakodalmán a többiekkel, hogy szinte fölvetették kurjongatásaikkal az egész alvó városrészt.

Temesvár, aug. 13.

Engedjék meg önök, hogy a jeligémet írjam fölibe e soroknak, mik tulajdonképpen »útirajzok«.

Útirajzok éntőlem? Ki hitte volna ezt valaha? Minden lehetséges volt, még az is, hogy tudományos könyvet írok valaha angol nyelven, de hogy én útirajzokat írjak, ez olyan komikus, hogy igazán kedvet kaptam rá.

Tehát kezdjük el s mondjuk ki, hogy az első fejezet: »A felsővárosi kaszinótól - Temesvárig.«

Nos igen, ott hagytam el és ott kezdődik, midőn végre éjféltáján Onódy Kálmán elmuzsikálta hetedszer, hogy: »Korcsmárosné, nekem halat süssék kend.«

Kedves barátaim közül, akik szívesek voltak engem tíz viszontagság-teljes napon át mulattatni s velem mulatni, azok, akik még bele nem haltak vagy ki nem dűltek, ide is elkísértek, sőt a vas természetű atléták még arra is elszánták magokat, hogy velem jönnek Mehádiára.

Ez utóbb nevezett mártírok egy kocsin, míg én szállásomra siettem pakolni, már előre kihajtattak a vasúthoz.

Bepakoltam, de akkor vettem észre nagy bosszúsan, hogy a vasúti potyajegyem nincs meg.

No, ezt vagy a Kukacnak adtam bankó helyett, vagy pedig kiesett a tárcámból az asztal alá a kaszinó udvarán.

Lóhalálban hajtattam, nehogy a vasútról elkéssek, újra a felsővárosi kaszinóba, hol Böröcz bátyánkkal egy gyufa segélyével megtaláltuk az asztal alatt a homokba betaposva az érdemes billétet.

Igen, de most meg már kedves babos zsebkendőmet hagytam el a szállásomon, melyért pedig két napig kellett várnom Szegeden. No, már a babos kendő nélkül ugyancsak nem mozdulok egy tapodtat se!

Visszamentem a kendőért is s éppen csakhogy a harmadik csengetés előtt érhettem ki a vasúti indóházhoz, melynek külön szobáihoz most már elhalványult, de még mindig kellemes emlékek kötnek.

A fiúk már meg voltak ijedve. Mi lett belőlem? Hova lettem? No, de csakhogy most már mégis együtt vagyunk mind az öten.

Beszállok egy kupéba, elhelyezkedem. Besüvít egy konduktor.

- Ez Damen-kupé.

- Annál jobb. Maradok.

De egy tekintet a dámákra visszariasztott a szörnyű elhatározástól s siettem egy másik kupéba hurcolkodni.

- Für nicht Raucher! - süvített be megint a konduktor.

- No, hogy verjen meg benneteket a ragya! Hát ezért fizetek én a vasúton, hogy ennyi szekaturának legyek kitéve?

Végre elhelyezkedtünk öten hat ember közé, akikből kettő volt asszony kilenc-kilenc skatulya földi vagyonnal fölruházva. Pomádé- és pacsuliszag fertőztette meg a kupé levegőjét, egy részeg ember is ott hortyogott velem átellenben, de hát ez az ember csak borszagú volt, s az már inkább illatszámba megy.

Kis babos kendőmet sokszor megnézegettem útközben, hogy öngyilkossági gondolataimat kiverjem a fejemből, míg végre szerencsére eszembe jutott Temesvár mellett reggel, hogy hiszen én tulajdonképpen kéjutazó vagyok, s nem kényszerít arra semmi, hogy magamnak kellemetlenséget okozzak. Temesvárott ki fogok szállni a kellemetlen kupéból, kialszom magam, megnézem a várost s aztán délután megindulok Mehádiára, hol barátaim tíz órakor várni fognak. Hiszen Szegeden már úgyis hozzászoktam a fogadtatásokhoz!

Beértem Temesvárra - melyet nem írok le önöknek, mert jobban ösmerik mint én, ámbár a polgármesteri hivatal oly szíves volt irányomban, hogy egy hivatalnokot adott mellém, kinek atyai gondviselése alatt a város nevezetességeit megnézhettem, kivévén azokat, amiket legjobban szerettem volna látni s amikért oly híres Temesvár: a szép asszonyokat és lányokat. Ezek (infámis meleg idő lévén) éppen nem mutatkoztak az utcákon.

Tisztelt barátom, Áldor Imre nem lévén otthon, egyetlen ismerős nélkül jólesett e kiváló figyelem, melyet bizonyára nem én érdemeltem ki, de azon nagyok, kik sokat küzdtek és izzadtak, míg odajutottunk, hogy a nyomaikban járó igénytelenebb nemzedékre is rávetődik az üstökös csillagok észre nem vett fényéből egy-egy sugár.

Temesvár különben jó érzésű német város.

Igaz, hogy valahányszor lapot kértem s azt mondták, hogy »Ungarische Zeitung«, mindig dühbe jöttem, de ilyenkor mindig eszembe jutott az is, hogy a szegediek iránt szépen viselték magukat az árvíz után, s nyomban megbocsátottam nekik.

A »Kronprinz« hotelt, ahol szállva vagyok, nagyban dicsérték előttem - de biz az még fia sem lehet a mi Hétválasztónknak Szegeden.

Szolgaszemélyzete közül csak a szép bogárszemű szobalány beszél magyarul.

De nem ajánlom, hogy valaki szóba álljon vele!

Gróf Zrínyi Miklós megénekelte ősét, szigetvári Zrínyi Miklóst, Arany is megénekelte ősét, Toldi Miklóst, Jósika Miklós regényt írt Jósika Istvánról, Tóth Kálmán is a nagyok koszorújába szőtte Hedervári Kontot.

Mennyivel önzetlenebb ezeknél a mi nagy regényírónk, Jókai, aki lemond a saját őseiről s a Tisza familia múltját szépíti meg ragyogó, világhírű tollával.

Hát már nem elegendő a jelenből vett ezer meg ezer frázis, nem gyújtanak már az ötletek, a fényes retorikai floskulusok, el kell már menni a múltba s onnan hozni még egy kis nimbuszt a Tiszáknak?

*

Lesz már tehát »mameluk regény« is.

A kedves Tisza Ilonát, meg hogy garde-de-dame-ja legyen, a tündérszép Szunyoghnét fölássa százados sírjaikból a nagy költő, s még egyszer élni, tündökölni fognak - őexcellenciája a miniszterelnök úr kedvéért.

Jó Kurucz Thaly Kálmán addig-addig járkált Rákócziék után, hogy rábukkant erre a két szép asszonyra.

Jókai mindjárt beléjük szeretett és pártjukat fogta.

Csakhogy mit szól majd ehhez a tüzes szerelemhez Jókai régi hű szeretője: a múzsa?

*

De hiszen ő nincs papucskormány alatt. A múzsa neki rabszolgája és nem királynője, - tetszés szerint bánhat vele, neki minden szabad.

Szegény kis múzsa! Húzd föl aranyos cipőidet, s ha kedved volna tán fürödni a Balaton fodros vizében, hagyd ott a habtermetedet hívó habokat, hagyd ott a gyönyörű parkot, a társaságot, mely nyüzsg, vidáman rajzik és a jelennek él, húzd föl aranyos cipőidet, szorítsd le karcsú derekadat kemény vállfűzőbe, öltsd föl nehéz bársony mentédet s eredj lovagoddal a romok közé.

Hiszen ez neked nem kerül semmi fáradságodba. Jártál te már ott. S hoztál is onnan elég koszorút.

Most még ezenfölül egy kegymosoly is ki fog jutni - őexcellenciájától.

*

Hanem az azért mégis mindegy. Tisza Ilonát és a szép Szunyoghnét nagy érdekkel várja a közönség.

A regény februárban fog megjelenni, tehát a farsangban.

S címe az lesz »Szeretve a vérpadig«, pedig tán az lenne a helyesebb titulusa:

»Szeretve egész az émelygésig.«

Így mindjárt a címről megtudná Tisza Kálmán, hogy a nagy író műve neki szól.

Mióta a »Pester Lloyd« megírta rólam, hogy az asszonyokat nem valami nagyon jól ismerem, azóta megint jogom van egészen fiatalnak lenni s elölrül kezdeni a bolondságokat.

Éppen jó alkalom van rá. Itt a Renz cirkusz. Járom is szorgalmasan.

Új élet ez egészen, szép, pezsgőbb az előbbinél.

A Borcsák, Marcsák után a Flórák, Elisek, Gundák és Oceaniák.

Húzzátok le szemeitekre babos kendőiteket, kedves népies alakjaim, nem akarlak most látni benneteket; menjetek a szőlőbe, Péri lányok, öntözd meg virágos kertedben a muskátlikat Bede Erzsi, téged se támasztlak föl halottaidból, Vér Judit, vonulj el bánatoddal Timár Zsófi, menjetek el mindnyájan, kik annyi igaz örömet okoztatok nekem.

Más légkör ez itt! Nem bírnálak most megérteni, hiába szólanátok hozzám kis falvaink hangzatos nyelvén, mely magyar azért, ha megmosolyogják is a magyarok, s mely női ajkon százszor édesebb - mint a többi hazai dialektus.

Itt nagy a zaj és nagy a lódobogás. Szól a zene, harsognak a kürtök, - s csak meztelenül szépek az asszonyok.

Fölhangzik a taps és a rivalgás, szilaj paripán nyargal Flóra, mint egy istennő a porondon. A tömeg szeme kéjittasan függ idomain. Mennyi inger, mennyi kellem!

Amint paripája nyakára hajlik, s arasznyi szoknyája fölnyílva szárnnyá válik, tudom, szeretnének vele cserélni külalakra az angyalok, majd egy lábon áll meg a szilajon vágtató ló lapockáján. Két hófehér kezét szabályos köralakban kiterjeszti s még mosolyog is az ezernyi tömegre, s hogy mosolyog... ha azt valaki megírni tudná!

Hogy valamit komolyan is mondjak a Renz cirkuszról, lehetetlen tagadni, hogy nem érdemetlenül gyakorol oly nagy varázst a fővárosi közönségre.

Mutatványai csak a legközelebbi évek óta is nyertek úgy ízlés, mint érdekesség tekintetében. Általában Renz képes arra, hogy a műlovarságot ne csak fönntartsa azon a nívón, amelyen áll, de hogy fejlessze is.

A clownok dolgai sokkal finomabbak, disztingváltabbak most, mint azelőtt: a pávatollal való mutatványok a legnagyobb műveltségű embert is képesek mulattatni és megnevettetni. A clownok dolga természetesen a burleszk komikum, de azt is lehet finomítani s élvezhetővé tenni, uti figura docet.

A cirkusz legszebb hölgye Flóra (nekem legalább tetszik), de a primadonnája Elise kisasszony, ki tizenötezer forinttal van szerződtetve.

Elise kisasszony nem mai gyerek már (körülbelül harmincas), de szép, keskeny, hosszúkás arcán nem látszik a kor. Az ő numerusa a tömegre nézve nem érdekes, de az arisztokrácia bomlik utána, mert az ő mutatványai nem egyebek, mint amennyire lehet egy előkelő hölgynek vinni a lovaglást, hogy kell a lovat tartani, hogy kell kecsesen ülni a ló hátának egyik csücskén, a mozdulatokban, az ostor kezelésében, az öltözködésben annyi gráciát, annyi bájt tud a kisasszony kifejteni, hogy midőn végigporoszkál, majd végignyargal szép fekete lován (kár, hogy hályog van az egyik szemén), nincs férfiszív, amelyik hangosabban ne dobogna, s nincs grófnői szem, mely ne irigyelné a férfihódító művészetben oly nagy mértékben kifejlett tökélyt. A kisasszony sohasem is lép föl jelmezben, ő a lovaglónők sztereotíp toalettjében jelenik meg, többnyire fekete uszály-ruhában fekete cilinderrel à la Arcos fésülve. Csak némelykor változik a cilinder fátyola vagy a fekete szoknya frakk-szabású deréka veressé.

A veres frakkjai különösen pompásan illenek neki.

A kisasszony még arról is nevezetes, hogy nagy vagyont szerzett már össze (jó parti, János!), s hogy Erzsébet királynénkat is ő tanította lovagolni.

- Őfelsége nagyon tanulékony volt - beszéli a kisasszony -, s olyan tökélyre is vihette volna, mint én; ha nincsen hibája.

- Vajon mi?

- Az, hogy négy-öt hátaslovát egyformán szereti.

- No, és aztán?

- Ez mindent elront. Önök azt persze nem értik és kinevetnek engem, ha azt állítom, hogy egy ló éppen olyan szerelmes a maga asszonyába, mint egy férfi. Pedig éppen olyan. Ha megsimítom lovamat, a vér nyargal annak erein keresztül éppen úgy, mintha egy belém szerelmes férfit simogatnék meg. Az arabs ló okos, higgyék meg, urak. Az tud mindent! Tudja, ha két lovat szeretünk, tudja, ha hármat, és akkor elhidegül irántunk. Csak a ló odaadó szerelmével vagyunk képesek e művészetre. No, ne kacagjanak hát olyan nagyon...

De hagyjuk itt Elizt a Louise kedviért. Az is úrlovarnő és nagy ugrató.

Gömbölyű arc s a legszebb kék szemek, aminőket csak képzelni lehet.

Louise kisasszony a legjobb ugrató Európában, nálánál tán csak a királyné ugrat még jobban, de nem annyi kellemmel.

Egy hosszú, magas, széles asztalt, mely tele van rakva edényekkel, könnyedén ugrat át.

De azért mindennél többet érnek a »néma játékok«, melyeket nagy fénnyel állítanak ki Renzék. Az operettek pompája messze marad el e mellett, kivált mert az illúziót neveli a nagy személyzet s az, hogy robogó fogatokat láthatni a porondon s valóságos csatákat lóháton.

A pazar pompa, melyet a balettszemélyzet kifejt, még a párizsiakat is elragadná.

Hát mi, igénytelen budapestiek?

Nekünk az eszünket veszi el.

A szép Renz Katinka - fájdalom - nincs többé, s Oceánia sem került vissza.

Pedig szép napokat élt itt valaha.

B. E. gróf húszezer forintos ékszert küldött neki egy mosolyáért. S mondják, a mosolynál maradt a dolog.

A gróf kevés volt neki. Hercegre várt. Megkapta a herceget is. Természetesen orosz herceg volt.

Elhagyta. Ilyenek az orosz hercegek.

Szegény Oceánia. Most valami szegény kereskedőnek a szeretője Amerikában s talmi karpereceket visel.

Hanem azért mégis szép élet az - az emlékei miatt.

A legszebb asszonyhoz indultam el a szerkesztőségből. A legeslegszebb asszonyhoz Budapesten. Persze annyi mintha kimondtam volna, hogy Splényi bárónőhöz.

Az Úri utcán eszembe jutott a külső dekorum kérdése, s sietve fordultam be egy fodrászterembe.

Két ásítozó fodrászlegény nézett rám megüvegesedett szemekkel.

- Barátom! - mondom az egyiknek - látja ön ezt a fejet (már t. i. az én fejemet).

Kissé nagyobb figyelemmel megtekintette fejemet, s bizonyos fitymáló mosoly játszott ajka körül a gazembernek.

- Nézze - szóltam nyájasan -, mit lehetne ebből csinálni?

Még jobban körülnézte a fejemet, de semmi biztatót sem vettem ki az arcából, egészen gépiesen morogta:

- Majd meglássuk. Kegyeskedjék, méltóztasson kérem helyet foglalni.

Leültem s hagytam magamat kínoztatni azzal a rettenetes eszközzel, mellyel mi újságírók is nagy hatást szoktunk elérni néha. (Ne találgassák borotvának, inkább elárulom, hogy: olló.)

Megnyírt, megborotvált, nem hagyott rajtam egy makulányit sem a régi fizionomiámból. Mikor a tükörbe pillantottam, nem ösmertem magamra, csak annyit sejtettem magamról, hogy valami régi, nagyon régi ismerősöm vagyok, csak már ki tudnám találni: honnan?...

Hanem éppen, amint a tükörbe pillantok, hát a tükörrel rézsunt áll egy másik tükör s ez a tükör megint rézsunt egy harmadik tükörrel a mellékteremben, mely hölgyek számára van berendezve, s abból a harmadik tükörből ott pajzánkodik, ott ragyog a Blaháné kedves arca.

- Hát nagysád itt van?

- Itt én, galambom. Mi forgószél hozta ide?

- Borotválkoztam éppen a báróné kedvéért. Oda akartam menni.

- Azért ugyan kár magát költségbe verni... Nem akarok én már férjhez menni - egyhamar.

- De hát mit csinál itt?

- Hát parókát választok, lelkem, erre a nagy fejemre. »A vereshajú«-hoz kell, aztán Szegedre is leviszek egyet.

- Jó, hogy ehhez a ponthoz értünk. Igazán lemegy Szegedre?

- Persze, persze.

- Nono, attól tartok, megint csalódnak a szegediek? Kiírhatom?

- Ki, ki bátran! Hiszen már meg is ígértem a műkedvelőknek. Azaz, hogy mégse írja ki, most jut eszembe, hogy a testvérhúgomat várom akkorra, azaz mégis írja ki, mert már háromszor ültettem föl a szegény szegedieket... Már talán haragusznak is... Richtig! Jó ötlet volna, ha kifütyülnének csupa merő apprehenzióból, ha lemegyek... mert, ne írja ki mégse, kérem, nem tudja az ember, mi jöhet közbe. Igazi pesti előadás lenne... Tamássy is ideérkezett, no talán bizonyosan lemegyek mégis arra a kedves Szegedre. Hát csak írja ki, kérem, bátran.

- Majd a Hatvani utca végén mondja meg. Az lesz az igazi.

- Odáig akar kísérni? No, nem bánom hát. Legalább elmondja útközben, miféle publikum az a szegedi? Maga úgyis tudja. Ott kódorgott köztük. Még most is rajta érezni a paprikaszagot.

Összehúzta finnyásan pisze orrocskáját, mely úgy nézett ki azon a tündér arcon, mint egy kis rózsaszínű kagyló.

- Az bizony nagyon lelkes publikum, amelyik úgyszólván rátermett a népszínműre. Egy kicsit el vannak kényeztetve, de hiszen a bárónő éppen azt szeretheti: az elkényeztetett ember tudja legjobban megbecsülni a jót.

- Sok szépet hallottam én is róluk. Halmay, Ujházi, Vizvári ki nem fogynak a dicséretükből... Hát ugye nem olyanok, mint a kolozsváriak?

- A kolozsváriak? Azok barbárok, nagysám. Azok mindig a magok ismerőseit tartják a legnagyobb művészeknek - ha Pityi Anna a primadonnájuk, akkor az a legnagyobb művésznő. Éppen olyanok, mint a paksiak, kik azt mondják, hogy »Londonban sincs olyan harangláb, mint az övék«.

- Aztán az vigasztal, lássa, ezen a Szegeden, hogy ott nincsenek firtlik.

- No, ott ugyan magja sincs.

- Mert ahol ilyenek vannak, ott mindig véletlen a siker. Ott a művészetet mindig megbuktatják a »stiklik«.

- Nem értem, miért haragszik a szegény fertálymágnásokra?...

- Nem haragszom én, galambom, csak lenézem őket.

- Persze, mert igazi mágnásnő?

- Ugyan hagyja el kérem... Mi komédiások komédiások maradunk a hétágú korona alatt is. Apropos! Vannak-e Szegeden szép lányok?

- Vannak bizony! Hanem annak ne örüljön, mert ha nekik volnék, kifütyülném nagysádat...

- Ugyan már mért?

- Azért, mert egy percenttel mindenik esik a szépségében.

- Énmiattam? Szegények!...

- Ne sajnálja őket... A gazdag veszthet... Marad még nekik elég.

- Hát a királyi biztos jár-e színházba?

- Jár éspedig mindjárt ott ül a színpadnál. Sőt még azt is elárulhatom, hogy jó lesz tőle óvakodni.

- Olyan hamis még?

- Nem; de olyan nagy kritikus. Igazi portentum s csalhatatlan az ítélete a színügyekben.

- Honnan tudja?

- Hát egyszer járt ott egy szép színésznő, akit maga is ösmert, akinek valaha érdekes viszonya volt egy gróffal.

- Jaj, de csacska maga! Annyi mintha kimondta volna. No, folytassa.

- Hát mikor mi a legjobban magasztaltuk az újságban, Tisza azt a találó megjegyzést tette rá: »Addig tart a művészete, míg a ruhái el nem kopnak, amiket a gróf vett neki.«

- No, és?

- Elkoptak a grófi ruhák... s az idén már nem magasztalták a szegedi újságok.

Tisztelt szerkesztő úr!

Ma reggel, minthogy esős idő volt, bejöttem a szerkesztőségbe s miután átnéztem a Göczel-ügyet, mely most legjobban érdekel, a két szegedi lapot vettem elő s láttam, hogy önöknél most az a fő kérdés: jön-e Blaháné Szegedre vagy nem, sőt erre nézve a két lap ellenmondásban van. Annyira beleéltem magam az önök helyzetébe, hogy magamat is érdekelni kezdett a dolog - s megnyomtam a telefon-gombot.

Ezen önök érdekében tett interjúvolást közlöm hát szóról szóra.

- Kérem báró Splényi Ödönnel összekötni - mondom a központba.

- Azonnal - feleli az összekötő kisasszony vékony hangja.

- Halló! - hangzik a Blaháné szállásáról még azon másodpercben.

- Ki van a telefonnál?

- Én, Blaha Lujza.

- Nagysád van ott?

- Ki beszél?

- A Pesti Hirlap. Tudni szeretném megy-e Szegedre vagy sem? És ha megy, mikor megy?

- Éppen most voltak itt a szegediek. Nem adhattam nekik határozott választ. A jövő heti repertoártól függ. Ha lemegyek, üzenni fogok magának. De valószínű, hogy nem fogok üzenni.

Így áll a szegény műkedvelők szénája, akikre elég hiba olyan nagyon haragudni, hol az egyik, hol a másik újságban.

A jeles magyar államférfi, mindenki tudja, oly nagy mértékben élvezte az udvar és a király szeretetét, mint csak igen kevés halandónak jut. Mert a királyok, ha nem szűkmarkúak a kegyek osztogatásában, de mindenesetre szeszélyesek és nagyon változékonyak.

Az, aki akasztófára volt ítélve, majdnem herceggé lesz ugyanazon uralkodó kegye folytán, ki a halálítéletet írta alá egykor! Csak a szerelemben egy lépés a gyűlölségtől a vonzalomig, a politikában nagy út, tengerek szelik keresztül.

Andrássy mostani szereplése, vagyis az, amely neki tulajdoníttatik, komikus, és csak a hírlapok üres fecsegésén alapszik leginkább. E hírlapi kacsákat legfeljebb a király Andrássy iránti vonzalma hizlalja, mely lépten-nyomon nyilvánul, de e vonzalom korántsem azt jelenti, mintha a Haymerle háta mögött együtt csinálnák a politikát; a vonzalom tisztán egyéni, de éppen mert semmi köze a politikához, sokkal becsesebb lehet Andrássyra nézve.

A gróf »viselkedése« (mert egyéb szó alig illik rá) annyira nem komoly és annyira nincs politikai színezete, hogy az udvarnál is nem egy élc röppent el kivált romániai útjára vonatkozólag, amit őfölsége is rendesen megmosolyog, mert nagyon szereti, ha a grófról beszélnek.

- Andrássynak mindég kell lenni egy királyának - mondák az udvari urak -, ha más nincs, jó neki a romániai is.

De ha a tréfát szívesen is, a gúny és kicsinylés szavát nem engedné meg a király kedvence iránt. Aminthogy senki nem is teszi.

Midőn megjött Mezőkövesdre a sürgöny, hogy Andrássy is jönni fog, a király így szólt:

- No, urak, jó hírt mondok, társaságunk pompásan megszaporodik: Andrássy gróf jön.

S maga táviratozott Miskolcra, hogy Andrássynak valami jó, kényelmes szállást keressenek azonnal.

De hát ez még csak mindannak a konstatálása, hogy a gróf grata persona. Pedig a feladatunk az: elbeszélni, miért.

Kevesen tudják a valódi okot, de mégis elegen. Ma már a nagyközönség is tudhatja legalább nagyjában.

Mikor az Andrássy-minisztérium kineveztetett s őfelsége megkoronáztatott még mindig bizonyos bizalmatlanságot érzett a magyar államférfiak ellen, s Andrássy is észrevette azt.

Egy ízben őfölsége maga elé hívatta s tanácsát kérte egy dologban, amit szeretne, ha ő a parlamentben keresztülvinne.

- Nem tehetem, fölség - mondá Andrássy elkomorodva - ...ez rettentő akadályokba ütköznék.

- De hátha keresztülvihetné ön... - szólt a fejedelem rábeszélőleg.

- Esedezem fölségednek, hagyjon föl ezzel a tervvel, én nem vállalkozhatom rá.

S ezzel meghajtotta magát hódolattal és visszavonulni készült.

- De legalább ígérje meg, gróf...

Andrássy megfordult erre a szavakra s hévvel felelte:

- Fölséges uram! Megtenni könnyű, de megígérni nehéz.

A király megértette Andrássyt s napokig emlegette környezetének. »Ez egy perfekt gavallér ember. Nekem az eddigi minisztereim mindent megígértek, de semmit sem tettek meg; ez az egyetlen, aki nehezebbnek talál egy ígéretet tenni, mint azt beváltani.«

Még egy másik eset is nagyban hozzájárult, hogy a király szíve mindjobban megnyíljék Andrássynak.

Egy napon, midőn még ő volt egyszersmind a hadügyminiszter, sürgöny érkezett Bécsből, a királytól, hogy a Lajta melletti Brucknál ezen meg ezen a napon nagy hadi gyakorlatok lesznek, mely időre történjenek meg haladéktalanul az intézkedések, hogy nehány honvédszakasz is oda összpontosíttassék.

Andrássy éppen lázban feküdt betegen, midőn e rendelet leérkezett, azonnal összehítta a miniszteri tanácsot szobájába. Az összes miniszterek megegyeztek abban, hogy ennek a rendeletnek nem lehet engedelmeskedni az alkotmány ellen.

- De hát akkor rögtön Bécsbe kell menni valamelyikünknek, őfelségét informálni. Ki vállalkozik rá?

Horváth Boldizsár egy ablaknál állt s annak a függönye mögé húzódott, hogy ne is lássák; Gorove kijelentette, hogy halaszthatatlan teendői vannak itthon; a szelíd Eötvös elsápadt; Wenckheim pedig izgatottan dobolt gyűrűs kezével az asztalon.

Nagy némaság állott be.

- No, hát akkor elmegyek én - mondá Andrássy.

- De hiszen fekvő beteg vagy.

- Nem tesz semmit. Este indulok.

Azonnal sürgönyileg kért kihallgatást a királynál. A válasz visszaérkezett: őfölsége másnap 11 órakor fogadja.

- Fölséges uram - mondá a miniszterelnök a kihallgatáson -, a fölséged rendeletét nem lehet teljesíteni.

- Hogyan? Ön mondja ezt nekem, gróf? - kérdé őfölsége ingerülten.

- Nem engedi az alkotmány, fölséges uram!

- De hát nem én vagyok-e az alkotmány szerint is a legfelsőbb hadúr?

- Igenis az, és fölségednek joga van, ha parancsolja, minden honvédet fölakasztatni holnap odahaza, de csak egyetlenegyet is kivinni a magyar területről, joga nincs.

A király reánézett a miniszter fölhevült, lángban égő arcára, s lecsillapodva szólott:

- Ha így áll a dolog, kedves Andrássy... akkor hát jobb lesz ugye visszavonni a rendeletemet?

E két határozott s - mint őfölsége nevezte - becsületes föllépés alapította meg Andrássy Gyula renoméját királyunk előtt, ki nem veti meg az igazmondást, hanem, mint valami ritka fehér hollót, nagy becsben tartja.

Egy jó barátom lakik Gödöllőn, gyakran meghí oda, szép fecsegő húgai vannak, azok mindent megtudnak, s azok nekem mindent elbeszélnek, hogy a magyar királyné mit csinál.

Pedig már nem mai asszony az a királyné, s nekünk, kik még a tradíciókkal vérünkben hordjuk annak a szükségét, hogy legyen egy fenséges asszony, ki a többiek fölött áll, kinek korona fénye sugárzik szép fejéről, kinek szelíd, nemes arcát oda képzeljük a zászlókra, nekünk - mondom - talán sokkal jobb volna már erre a célra Stefánia.

De ez csak következtetés, mely bizonyos kombinációk alapján kijön mint végeredmény, mint numerus. A királyné már nagyanya, a királyné már négy év óta túl van a negyvenen.

Bolond beszéd! Ki emlékeznék erre? Ma még úgy látjuk őt, kik gyermekkorunkban álmainkba szőttük gyönyörű arcát, finom alakját, a képekről, mi még úgy látjuk őt fiatalon, hódító szemeiben a csillagokat, márvány homlokán a fönséget, keskeny, szabályos arcán a bűbájos mosolyt. Mosolyt, mely de sokszor hozott az egész nemzetnek tavaszt!

Nevét csak úgy ejtették itt ki Magyarországon, mint egy szentét. A legdurvább férfi szava is lágy lett, mikor ezt mondá: »Erzsébet királyné«, és a legkérgesebb szív is nagyot dobbant, ha őróla beszéltek. Csillagos éjjeleken, suttogó folyású fényes vizek partján arról álmodozott az ifjú, vajon mit csinálhat ilyenkor a magyar királyné? Még távoli országokban is, az út porában vágtató lovas, ha míg lova viszi, képzeletét eleresztette szabadon, odament az a magyar királynéhoz: hogy az ugyan miről gondolkozhatik ilyenkor.

Magyar királyné? Igen ő már az volt, mikor még a férje csak »császárkodott«. Tiszteltük őt. Nem! Imádtuk? Ez is kevés. Mindnyájunknak közös szerelme volt.

Egy ideál, mely millió álomban ott van... egy ragyogó kép, mely a szivárványtól veszi a színeket. Ami bűbáj van a természetben, ami andalító van a mindenségben, ami zsibong, ami altat, ami pilláinkat megnehezíti, ami vérünket szétszökkenti, ami mintha a nap lecsapódna a földre, fénnyel önti el a rögöt, az mind egy név volt, az »Erzsébetünk« neve.

Hát megöregedhet-e valaha ez a név? Lekophatik-e valaha zománca? Lesz-e még királyné egyszer... hogy ne ez legyen a legszebb, legédesebb - nekünk?

Milyen büszkék voltunk rá, hogy ő a legszebb. Ha megszólalt édes hazai nyelvünkön csengőn, kellemmel, szavát átadta férfi az aggnak, az agg a gyermekeknek, és járt a szó faluról falura, szájról szájra, és mindenik szava után, mintha mindenkihez intézte volna azt, mindenkinek bizalmasabb ismerőse lett. Ott lakott ő a szívekben, koldusok, polgárok, parasztok és nemesek szíveiben. Tizenöt millió palotája volt: a leggazdagabb királynő a földön.

De már is messze vitt hevem - pedig nem akarok udvari író lenni, hanem csak úgy egy kicsit elpletykálni, hogy mit csinál Erzsébet királyné Gödöllőn.

A többi magas urasággal nem törődöm. Azok úgyis roppant egyformák, éppen mint a királyné ruhái, a szín, a szabás lehet más, meg a díszítés, de a derék mindég ugyanaz. Az udvari embereket is mintha valami gyár szállítaná őfelségeiknek.

Kiborotvált arccal, feszesen járnak, ki fekete frakkban, ki veresben, elmondják a sztereotip hízelgéseket és bókokat. Ők csak sakkfigurái a sablonszerű udvari élet külső részének.

A királyné korán reggel már fönn van és könnyű reggelije után kilovagol, rendesen csak egy lovász kíséri, az is messziről. A természetet nagyon szereti, a szebb fekvésű pontoknál gyakran megáll s nehány percig elábrándozik - aztán amilyen gondolatai támadnak, aszerint vagy szilajon nyargal, vagy pedig elereszti a kantárt s lépésben viszi kedves terhét »Lory«, a kedvenc paripa.

A lovaglás után már a »hivatalos szobájában« várja az elegáns báró Nopcsa, egy csomó aktával és levéllel a kezében.

A királyné némelykor türelmetlen, a sok ügy és kérvény kifárasztja, s gyakran szól közbe.

- Csak rövidebben, kedves báró... rövidebben.

De néha megragadja figyelmét, jó szívét egy-egy eset s ilyenkor aztán egészen belemelegszik, belemerül.

Ha semmi kérvény nem érkezik, kedvetlen, úgyszólván szomorú, s nem egyszer szegzi gyanakvólag még mindig szép szemeit a báróra:

- Önök nem terjesztenek elém minden kérvényt. Mindent tudni akarunk.

A folyó ügyek végeztével a lapok tartalmáról referál Nopcsa.

- Ezek a magyar újságok mindég annyit írnak rólam - jegyzé meg egy alkalommal -, a bécsiek csak ritkán.

- Mert itt jobban szeretnek fölséged felül olvasni.

Gyakran értesül olyan személyére vonatkozó hírekről is, amik egészen tévesek, de nem kívánja azokat megcáfoltatni, csak igen kivételes esetekben.

- Mi úgyis üvegházban élünk - mondja mosolyogva -, az embert éppen nem bosszanthatja az, hogy nem jól látnak be.

Nopcsa távoztával Mária Valéria főhercegnővel foglalkozik, vagy ő megy át lakosztályába, vagy az jön át kis barátnőjével: Aglája hercegkisasszonnyal.

A királynő legelevenebb e gyermekkel s Kornis grófnőnek nem egyszer mondja: »Irigylem önt, hogy mindig Valériámmal lehet.«

A kis Valéria előhozza babáját, melyet az angol királynőtől kapott, s addig-addig pirongatja a felséges asszony, hogy már nem illik a babával játszani, hogy maga is beleelegyedik és az angol baba staffirungját szedegeti ki a kis szekrénykéből.

Ha vadászat nincs, ebéd után lovardájába megy a királyné, ott fölgyújtják a gázakat, a zenekar csakhamar helyén terem egy csengettyűszóra, s elkezdődik a legkedvesebb mulatsága - a műlovaglás.

Négy dresszírozott lova van, melyekkel bámulatos tökélyre vitte, különösen az ugrásban. A magáncirkusz gyönyörűen van berendezve, közepütt szőnyeg virágokkal, lombokkal.

Gyönyörű látvány, amint kipirulva, lángoló arccal vágtat a ló hátán kecsesen, délcegen Magyarország királynéja.

A paripa, mintha érezné, hódolattal, odaadással viszi, s mikor puha kezével megsimogatja sörényét, térdre rogy a kegy súlya alatt...

E napokban egy szegény asszony kuncsorgott a palota kerítése előtt, melyet csak egy Pest megyei hajdú őriz (vén ügyetlen ember, ad captam: szegedi hajdú).

- Mit akar az a szegény asszony? - kérdé a királyné, s Meiszel kisasszony azonnal intézkedett, hogy megtudják.

- Azt állítja, hogy fölségeddel akar beszélni, mert az olyan bizalmas dolog, amit csak fölségednek mondhat el.

- Eresszék be.

A gödöllői asszony be is akart jönni, nem is, mert két zsák búza volt a kerítéshez támasztva, s azon mesterkedett, hogy hát azt is vigyék be utána.

De csak mégis elszánta magát a zsákokat ott hagyni és a királyné elé járulni, hol is térdre borult.

- Keljen föl, jó asszony, és mondja el mit kíván? - szólt a királyné szelíden.

- Hát semmit sem kívánok, tekintetes asszonyom, hiszen tudja, hogy miért jöttem...

A királyné intett, hogy nem tudja.

- Oh, lelkem! oh, galambom! Hát én a Szücsné vagyok, az öreg Szücsné, akinek két köböl búzát, vagy hogy lisztet adott kölcsön újig a kisasszonyka a télen. Hát azt a búzácskát hoztam el, egy véka interéssel. De mondok, magam adom én azt át a tekintetes királyné asszonynak, mert ha keresztülmegy, mondok, ezeknek a nagyságos uraknak a kezén, egy szemet sem lát abból a királyné.

Őfelsége nevetett, a várnagy azonban csakugyan visszaemlékezett arra, hogy ennek a szegény asszonynak két zsák lisztet adott kölcsön Mária Valéria, akinél audiencián volt a télen.

A királynét rendkívül mulattatta a kis epizód s megmagyaráztatta magának, mi az az újig (hogy míg az új termés meglesz), aztán odaajándékozta a szegény asszonynak a két nagy zsákot, mely ott fehéredett a fejedelmi kerítésnél.

- Megköszönöm alásan - mondá a szegény asszony hálálkodva -, az Isten is megáldja, de én nem kívánom... Mert csak osztán baj ne legyen belőle, ha a király hazajön!

Az ilyen kirándulásoknak, aminőket én teszek, az a vége, hogy az ember tíz napi távollét alatt elrontja az egészségét s mire hazaér, ott találja tízszer fölírva az ajtón levő táblácskán: »Kerestem. Kohn.«

E végeredmény megsemmisítő öntudatával esem neki a Szeged és környékbeli élvezeteknek, amelyekhez foghatót csak a szülőföldjén élvezhet az ember.

Sárguló, kopott ruhájában is szép a róna, s mintha folyadékká vált szivárvány lenne, tündöklő a Tisza. Ismerősen szólít, még tán mosolyog is.

A várost keresem. De a város nincsen. Ezeken az utcákon én sohasem jártam, ismeretlen házak idegenül meredeznek úrias homlokukkal. Olyan előkelők és olyan hidegek...

Itt-ott megösmerek egyet-kettőt. Ni, ez még a régi! A rozzant lépcsők, a fakó zsaluk... Hanem a szép szőke fej és a virágcserepek... azok már nincsenek sehol.

Szabadulni vágyom a falak közül. Azt keresem, amit elhagytam. Meg kell lennie valahol. Magam sem tudom, mit keresek, de lelkem kielégítetlenül marad. Megyek ki a szabadba egyedül. Egy pontot találnom kell, okvetlenül találnom kell egy pontot, mint Archimedesnek, ahonnan ráösmerhessek az én kedves Szegedemre.

Megváltom a jegyet az újszegedi hídon, amelyre föl van írva, hogy »egy gyalog személy«.

Nos, ez az én igazi titulusom. - Rövid, de velős. De 'iszen mégis elmés ember ez a Zombori Tóni!

Megfordulok a hídfőnél élénken, ha ott van-e még a szögletházon a »Halpiarc« szó. No, csak legalább ez lenne ott, hogy összekössön múltam emlékeivel. De ez a vékony cérnaszál is leszakadt, az utcáknak is más, modernebb neve van azóta.

Hát a túlparton?

Nem áll már ott a Torontál megyei pirospozsgás hajdú, hanem egy rettenetes sovány alak veszi át a jegyet. Így nézett ki a halál - fiatalkorában! De nem is nézem; szemem mohón keresi a ligetet. Milyen öröm! Bejárom az utakat s találgatni fogom a porban, hogy ez meg az tán éppen a Borcsánk picike lába nyoma... Hol zöldebb a gyep, ő lépett arra, hol megperzselve zsugorodott össze sárgán a lomb, ő nézett arra.

Se gyep, se lomb, hanem egy óriási gödör. Kazal rögökből és piramis sárból. A sok ember úgy nyüzsög, mintha egy nagy sírt ásna valakinek.

Sötéten hömpölyög előttem ez a kép s nem bírok többé szabadulni tőle. A fúrás-faragás zaja, a tompán kongó kalapácsütések, s amint dübörögve lezuhan egy-egy deszka, mintha óriási temetés lázas előkészületei volnának. S hozzá még a haldokló természet szomorú melancholiája, az őszi napfény fájó mosolya, a hervadás és a pusztulás benyomásával hangol le.

Visszafordulok, az én ligetem nincs meg többé. Erre, ami van, erre én nem emlékezem.

Szomorúan jövök vissza nagy veszteségemmel. A megtépett emlékek olyanok, mint a megtépett szárnyak. - A legfényesebb tollaim elhulltak. Szegedre jöttem, de nem találom Szegedet többé Szegeden.

Igaz, hogy újabb, igaz, hogy szebb, de nem ismerős. Mikor fiatal voltam, sokszor megláttam valakinek az arcán egy olyan szeplőt, mint aminő a szeretőm arcán volt s ez az egy ismerős csúnya szeplő gyönyörűvé tette azt az idegen arcot is.

Hát bizony csak ilyen ismerős szeplőket találok már én itt. Azokat keresem, azok bájolnak el engem. Egy-egy régi kerítés, amott egy nagy téglarakás. (Szegény János botlott meg egyszer benne.) Néhol a ház át van alakítva, de az ócska kapu megmaradt (azt egyszer nekigyürkőzve beszakítottuk erőszakosan).

És az emberek... nos, az emberek megvannak, hanem egy vonással valamennyi öregebb lett. Az az egy esztendő odaült minden arcra,... megösmertem, ők azok, de mégsem egészen ők.

Csak eszem tudja, hogy Szegeden vagyok, csak szívem érzi, hogy itt kell lennem, de szemem nem látja, s bizonyos köd födi el eszem és szívem elől is.

Bebarangolom egyik végétől a másikig a várost, s mindég tűnődve hökkenek meg, ha csakugyan nem képzelet játéka az egész, igazán itt vagyok-e vagy nem?

Talán, ha majd a gázak kigyúlnak? Hiszen az én teóriám az, hogy az ebéd semmi egyéb, mint küzdelem a feketekávéhoz, a nappal pedig semmi más, mint küzdelem az estéhez. Az éj az én királyném, aki ösmer, aki szeret, aki nekem nappali fényben mutogat meg mindent bizalmasan s vállamra hajolva, holló-fekete hajával elföd.

Nem! Még a gázfény mellett sem érzem, hogy Szegeden vagyok. A kétség pajzánkodik velem, s apró fátyolokat ereget szárnyai alól, amik homályossá tegyék a látkört.

Unalomból a színházba megyek, pedig föltettem magamban, hogy vidéki előadással nem rontom meg többé illúziómat.

Beülök, de nem a régi páholyomba. Ki tudja, kié az most? Másutt kell keresnem tanyát.

A páholyok most is úgy tele vannak, mint azelőtt, de csak imitt-amott ül egy-egy ismerős. Azok fölveszik látcsöveiket, megnézegetnek és leteszik. Aztán eltűnődnek rajta, hogy vajon honnan is ösmernek; látszik az arcukon, amint kitalálják, vagy ki nem találják.

Én is hidegen nézek ide-oda és nem érdekel semmi, bágyadtan dűlök hanyatt székemen, és fáraszt, ha valaki megszólít.

Csak már felgördülne a függöny.

És amint felgördül, be sok idegen nép lép ki a deszkákra.

Ejnye, de csinos ez! Ágainak vannak ilyen nőalakjai. Az asszony, aki öl! Dumas híres mondata akként illusztrálva, hogy egy asszony bolhát öl a mutató és a hüvelykujjával. Az orra olyan, mint Pulszky Polyxenáé, a termete Ceresé. Van benne valami a telivér erdélyi nőkből. Igazán érdekes arc, mert nem mindennapi. Ha valamivel élesebb volna az ajkszegletek karakterisztikus vonása, valóságos kaviár lenne.

És jól is játszik... Azazhogy merészen. A hangja nem szép, de van benne valami különös íz. Ilyen lehetett Nana mint színésznő: eleinte, mint asszony: későbben.

Vajon kicsoda? Megnézem a színlapot, Abonyiné.

Ah, hát ez az Abonyiné! A nevét már hallottam. No, hát legalább láttam már Abonyinét is.

A második első primadonna is idegen. Feltűnően hasonlít arcban egy idevaló szőke kisasszonyhoz. Nézzük meg, ott ül-e a szokott nagy szöglet-páholyban? Csinos termet, az arc meg kellemes. Egyike azoknak az arcoknak, amikre gyorsan ráununk, s amiknek nagyon illik a »Bebe csokor«, az elbájoló Bebe csokor.

Ez Veresné. A mi kedvencünket, a Halmaynét fogja pótolni. Milyen idők! sóhajtok vissza. Mikor még Halmayné is tetszett!

Ha az ember öregszik, finnyás lesz és válogatós... és semmi sem elégíti ki.

Ásítózva nézek végig a nézőtéren és színpadon, egy alaktalan tumultussá folyik össze szemem előtt minden, a nagy csillár fénye mintha milliárd apró démon lenne, őrült táncot jár a teremben, semmit sem látok, semmit sem érezek... csak azt, hogy unatkozom.

De íme, egyszerre csak kilép a színfalak mögül egy legény cifra fehér szűrrel, mely alul szürke selyembélés kandikál ki.

Az a szűr, amint nézem, egyszer csak elkezd mosolyogni, nevet rám, mintha ismerőse volnék, gallérja vígan hajladozik, mintha integetne, tulipános csücske mintha szólítgatna.

Élénken emelem föl fejemet. Szemem fölcsillog, arcom kipirul az örömtől. Nini, az Aradi-ruhatár díszdarabja! Hiszen itthon vagyok... Szegeden vagyok.

...A szegényes csillár pazarul ontja fényét, tündökölnek az arcok, s amint szertenézek a páholyokban s lent a földszinten, ott ülnek barátaim hosszú sorban s nyájas üdvözletükből a szeretet sugárzik.

Az Isten áldja meg azt a szürke vén szűrt, melyen nem fogott a rekonstrukció!

Tíz esztendő óta jöttünk csak rá még, hogy sokkal többet költünk, mint amennyi pénzünk van. Nem is könnyű dolog volt észrevenni a tejjel-mézzel patakzó ország szülötteinek, kik hozzá voltak szokva, hogy minden rendelkezésükre áll e földi világon, haláluk után pedig égbe viszik őket az angyalok. Külön istenük volt (a magyarok istene), hát mért ne költhetnénk bátran, majd visel az gondot ránk!

Nem is volt soha semmi bajunk. Ha valaki elköltötte a pénzét és mindenét, nem valami nagy baj volt, maradt a többinek még. Vagy örökölt az ember, vagy beleházasodott valami jómódú familiába.

Mikor egy magyar államférfiú kimondta, nagy pátosszal, hogy az ég boltjára kellene fölírni, lángoló betűkkel: »takarékosság«, hadd olvassa mindennap minden ember, megmosolyogtuk. A frázisok korában éltünk és a frázisok nemzete vagyunk. Hát azt gondoltuk, hogy ez is csak egy nagy frázis s ha utána kiáltjuk a szokásos »éljen«-t, egészen eleget tettünk honfiúi kötelességünknek.

Hanem hát egy idő óta kezd nagyon hátba ütögetni ez a mondat, hogy »a takarékosságot az égboltra kellene fölírni«, és hogy azt akkor jobb lett volna nem fölírni... (mert fájdalom, sokan nem tudnak olvasni azok közül, akik költeni jól tudnak), hanem figyelmesebben meghallgatni.

Összes mizériáink abból származnak, hogy a jövedelmünknél többet költünk. Már az is baj lenne, ha annyit költenénk, mint amennyi a jövedelmünk, (az angol ember lelkiismereti furdalásokat érez, ha évenkint nem tehet valamit félre), dehát mikor még többet költünk!

Szóljuk a kormányt, a mostoha időket, panaszkodunk kis jövedelmeink miatt, de azért adjuk az urat. Tudósaink könyveket írnak, államférfiaink beszédeket tartanak annak kiderítése céljából, hogy miért szegényedik a magyar középosztály? S amint a könyveket írják és a beszédeket deklamálják, ők maguk is egyre szegényednek, mert nem takarékoskodnak.

Egyik ezt az okot süti ki, másik is fölhoz argumentumokat, és azt mind igen érdekes lehet elolvasni, de azért mind nem igaz az, összes ziláltságunk oka az, hogy nem vagyunk takarékosak. Vagy ez van benne ezekben a könyvekben és beszédekben, s akkor elég lett volna egyetlen szó, vagy nincs ez benne, és akkor egészen fölösleges okoskodások.

De hát fatalisták voltunk örökké, nem tudtuk elhinni s még ma sem tudjuk, hogy minden ember a saját szerencséjének a kovácsa, azt tartjuk, hogy akit az Isten egy garasra teremtett, csinálhat az amit akar, sohasem lehet két garasa, ha pedig a jó szerencse kegyeli, még a lyukas hídon is pénzt találhat.

Ázsiai természetünk jellemző vonása ez, s míg ki nem veri belőlünk a nyomor, a végszükség, addig a fejetetejére állhat a kormány és a törvényhozás egyaránt. A tékozlás ellen nincs arkánum.

Lehetetlen, hogy itt eszembe ne jusson a török dal:

»Jó dolga van annak, kinek semmije sincs,
Nyugodtan fekszik, nyugodtan kel,
Nincs rá semmi gondja, mit hova dugott el.«

Akárcsak allúzió lenne ez a nóta. A fölfogás édes magunkra vall.

De az ilyesmi jó volt régente, a XIX-ik század keretébe már be nem illik. Ma már ki lehet mondani, hogy elpusztul az a nemzet, amelyik nem takarékos.

De ezt a nemzeti takarékosságot nem úgy értjük, hogy egyedül csak Szapáry miniszter legyen takarékos s krajcáros szivart szíjon, mint hajdan Duschek, hanem legyen takarékos minden egyes állampolgár, mert ezen nyugszik a családok jólléte, s a családokon nyugszik az állam.

Ha csak egy kis statisztikai bepillantást teszünk ide velem, meggyőződünk róla, hogy sehol sincsenek olyan laza, szomorú viszonyban a családok, mint Magyarországon.

A családi életet itt senki sem veszi komolyan. Az emberek élnek mátul holnapig, s az a ledér fölfogás jut érvényre, hogy »aki utánam jön, csukja be az ajtót«.

Itt az humoros, jóízű mondás, ha valaki fölemlíti, hogy őneki ugyan nem fog kelleni testamentumot csinálni, mert csak az adósságot örökli a családja. Más államokban megvetik az oly embert, aki úgy áll; itt joviális, becsületes embernek tartják.

Sajátszerű fölfogás ez, mely a pénzszerzést és vagyongyűjtést ellenszenvesnek tünteti ki s mintegy hízeleg a tékozlásnak, mert aki többet költ, mint amennyit keres, az nálunk nem »haszontalan fogyasztó« (pedig ez volna igazi neve), hanem gavallér.

Angliában, ahol pedig gazdagabbak az emberek, majdnem a fele (42 percent) biztosítja családja javára az életét, nálunk alig 4-5 percent s ezek is többnyire nem magyar születésűek, mert ezek sohasem akarnak megkomolyodni, még mindig bennök van a nomád vér, a jövővel nem törődnek s a polgárosult intézményekből a magok hasznát kihúzni nem bírnak elég fogékonysággal. Nemhiába hangsúlyozta egy híres közgazdász, hogy az életbiztosítás a nemzetgazdaság egyik főtényezője, mert valóban a legnagyobb jólétnek örvendő Angol- és Franciaországban van ez leginkább elterjedve.

A luxus, a rangvágy és a könnyelműség e betegségnek, amelyet festek, a legfőbb szimptómái. E három dolog körül forog mindaz, amit majd ezen név alatt panaszlunk, hogy az »átkos közösügy«, majd hogy »nehéz időket élünk«.

Nálunk a kétszáz holdas ember úgy él, mint a négyszáz holdas, a négyszáz holdas pedig mint a mágnás, mindenik többet mutat, mint amennyi, de azért szomorú is az ilyen táncnak a muzsikája: a dob, mely az udvaron előbb-utóbb megperdül.

Ez alul nem ment senkisem, mert ez már megrögzött nemzeti betegség.

Egyszer Deák Ferenccel történt. A tollkését Zalaegerszegen feledte, a vendéglős asztalán, ahol ebédelt.

Amint észrevette a hiányt, rögtön sürgönyzött egyik ismerősének, hogy menjen el a vendéglőbe, s ha megvan ott még a bicskája, kérje el és küldje le azonnal Pestre. Az ismerős éppen nem volt odahaza, tehát nem tehetett semmi intézkedést. A türelmetlen Deák ennélfogva mégegyszer sürgönyzött, de most már a vendéglősnek.

Az aztán visszafelelt azonnal, hogy a színét sem látták a bicskának.

Éppen egyszerre nyitott be Somsich a sürgönnyel. Deák panaszkodva említé, hogy a bicskája most már oda.

- Talán valami emlék volt?

- Nem az, egy forintért vettem a Váci utcán.

- Hát a sürgönyzés mibe került?

- Egy forint hatvanba.

- S most még sincs meg a bicska. Nem tudtál inkább egy újat venni?!

- Tudtam volna biz az... - mondja az öregúr elgondolkozva -, ha magyar ember nem volnék. De így eszembe se jutott.

Pars pro toto. Ez a kis epizód magán hordja mindnyájunk karakterét. Se gazdálkodni nem tudunk, de meg a beosztáshoz se értünk. Gondolkozás, számítás nélkül vegetálunk az életben, magunkkal és családjainkkal nem törődve, hanem mindig sóhajtozva várva a jobb időket - de vajon honnan, miféle alapon?

Élünk mától holnapig.

Ezért függ fölöttünk az a nagy, sötét kérdés: ha vajon élünk-e holnap?