Semmi sincs annyira napirenden Magyarországon, mint minduntalan felsóhajtani: pusztul a dzsentri, vége van, elvész a középosztály anélkül, hogy egy másik osztály támadna, mely átvegye a kötelességeket, amiket olyan nemesen betöltött az előbbi.

Más államokban nincs meg ez a kérdés. Legalább nincs meg az ő aggodalmas voltában. A birtokváltozási processzus kétségtelenül mindenütt folyik, de nem így. A századok előrlik a neveket s újakat hoznak fel; de ez csak olyan - jegyzi meg egy politikai író -, mint a fogzás. Új fog nő a régi helyén s éppen olyan fehér, olyan jó és olyan erős, mint az előbbi.

Nálunk egy kicsit másképp van: a régi fogak helyett hamisakat rak be az idő. Nálunk nagy dolog az, hogy a középosztály pusztul; nemcsak nagy következményű társadalmi és politikai kérdés, de egy nemzeti panasz, egy zokogó szó mely belevegyül örömeinkbe keserűségnek, mely végigsüvít az országon, s mindenki megborzong tőle, mely mint a közeledő földrengés, megrázza a falait annak a vékony épületnek, amit ma Magyarország alkotmányának nevezünk.

*

Sóhajtoznak, panaszkodnak, de behatóbban a kérdéssel még alig foglalkozott valaki. Mindössze Szontagh Pál, nógrádi, az Ellenőrben, ki konzervatív irányból nézi a dolgot, s sötétebbnek látja a következményeket, mint valóban lesznek. E cikkekre Láng Lajos orsz. képviselő s jeles publicistánk felelt a »távozó és közeledő Magyarország« című cikkeiben, melyek Szontagh Pál elmefuttatásával együtt külön füzetben is megjelentek. Láng modern szempontból nézi a dolgot, a demokrácia szemüvegén, izmos érveléssel mutat rá a kiegyengetett útra, melyen a jövő kor középosztálya jönni fog, mert jönnie kell, s megnyugtatni kíván, a nemesség számára megásott sírra mutatva, amint bizonyítani törekszik: meg fog halni, de hiszen meg kellett halnia.

E nézetkicserélés óta, melyeknek mindenike figyelemre méltó volt, sőt a Láng Lajosé, hogy úgy mondjuk, bizonyos államférfiúi magaslaton állott, nem hallatszott sokáig semmi hang. Mert nálunk még ilyen kérdés is, mely a nemzet nagy részének pragmatikus létérdekeivel foglalkozik, sem képes mélyebb hullámokat verni.

Az emberek elolvassák, leteszik és azt mondják: »Ennek a Szontagh Pálnak igaza van.«

Azután olvassuk a Láng Lajosét, és annak is igaza van: hanem aztán nem gondolkozik róla tovább senki. Fatalisták vagyunk, »ami jön, jön«. Tegyen róla Tisza Kálmán, vagy Simonyi Ernő!

A »Budapesti Szemle« júniusi füzetében végre Asbóth János közöl hosszabb tanulmányt »A magyar birtokos osztály pusztulásáról«.

A konzervatív irányú publicista cikkét mondhatni bizonyos idegességgel vettük kezünkbe: attól féltünk, hogy mikor kifogy az argumentumokból, előveszi a partécédulát, s könnybe borulva minket is könnybe borít.

Mert bizonyára nincs egyetlen magyar ember sem, aki ne érezné a nimbuszt, mely e csodálatos osztályt körüllebegte: visszaverődnek a sugarak a múltból sűrű lángnyelvekben még most is; éppen jókor a ravatalra... Nincs magyar ember, aki ne hullatna könnyet e ravatalnál.

Ilyen érzelmek közt kezdtük olvasni Asbóth cikkét, de örömmel csalódtunk.

Asbóthnak sikerült tárgyilagosabbnak maradni két elődénél:

A konzervatív előítéletekből semmi sem maradt benne, s nem kapott fel a modern vesszőparipára sem. Azzal a határozattal fogta meg a tollat, hogy megkeresi, hol az igazság, hol az okok, amik a hanyatlást előidézték; gyönyörűen, találó vonásokkal hozza le a történelemből a szomorú processzus indokait s kimutatja, mi fog történni magával az osztállyal, s minő kihatása lehet e hanyatlásnak magára az államra nézve?

*

Magvasabban és teljesebben kifejteni ily nagyszabású kérdést oly szűk keretben, amint azt Asbóth tette, alig lehetne.

Egyike ez a legbecsesebb esszéknek nemcsak tartalmilag, de alakilag is.

Szerző a tárgyra nézve, mely a legelkoptatottabb, mert mindenkinek a száján van, sok új világítást hoz s a haldokló intézményt mintegy bearanyozza érdekes és igaz észrevételeivel, melyek csak beható, az egész institúciót átölelő tanulmányozás gyümölcsei lehetnek.

Kimutatja, hogy a magyar nemesség demokratikus alapra szervezett arisztokratikus osztály volt. Nem a vér tisztasága képezi alapelvét, mint a nyugoti arisztokráciákban, hanem a »virtus«. Nemesnek könnyű volt lennie mindenkinek, akiben bárminemű jelesség mutatkozott, s ezáltal az osztály sohasem volt stagnációban, hanem a vérfölfrissítés útján folyton tágult s kiterjedt mindarra, magába vette mindazt, ami jó és tökéletes volt a nemzetben.

Lehozza aztán, miként származik pusztulása és hanyatlása éppen erényeiből, hogy megszüntette a jobbágyságot, hogy egyenkint mondott le előjogairól, még az általa betölteni szokott hivatalokat is átengedve a modern fogalmak iránti respektusból nagyrészben inasoknak.

S most, midőn a legdicstelenebbnek látszik az osztály, most vált az valóban a legnagyobbá. Az ő szegénysége - az ő nagysága.

*

Megvalljuk, ez utóbbi pontra nézve nem értünk egyet Asbóthtal, a mai dzsentri véleményünk szerint nem az a dzsentri már, amelyről ő szól, s mely nagy feladatoknak olyan híven megfelelt.

Az új generáció törpe már, s azért fog elveszni. Ők már nem engedtek át semmit. Az ő kezükből »kiesett« az magától, amit vesztettek. Az a következmény volt, visszatarthatlan következmény.

Hogy az új alapon, melyet az új idők kitoltak, nem bírták helyüket megállani s ingadoznak, az az ő gyámoltalanságuk, azt védeni meddő feladat, habár elítélni az ősök iránti kegyelet nem engedi is.

*

Még egy dolgot felejtett ki Asbóth tanulmányából, s e hiányzó szín nagyon erősítené a következtetést, amelyhez az esszé végén jut, s ez az, hogy Magyarországon nem a nemesi címerekhez, hanem a földbirtokhoz volt tapadva a középosztály fogalma.

A török által birtokolt országrészek visszafoglalása után számtalan idegen ember telepedett le kisebb-nagyobb földbirtokot szerezve, vagy a későbbi királyok alatt is, különösen Mária Terézia és II. József idejében, s a családok is gyorsan annyira beleolvadtak a magyar középosztályba, hogy attól sem érzésben, sem tettekben éppen nem különböztek.

Nincs tehát veszedelem abban, ha a címerek befelé fordulnak az ősi kriptákon...

A földbirtok tulajdonosai lesznek az új középosztály. A szent rög az, ahonnan a hazaszeretet szivárog. A rögök tulajdonosaié kell hogy legyen a jövő.

Hanem persze olyan institúciókat kell hozni, olyan viszonyokat teremteni, hogy magyarrá legyen, aki Magyarországon lakik. Mert magától semmi sem megy.

Éppen Asbóth mutatta ki, hogy szakavatottsággal milyen institúciók tették a hajdani középosztályt azzá, ami volt. Ő mutat rá arra legszebben, hogy az emberek gyúrható anyag a helyes institúciók vasmarka között.

*

Asbóth végül azon biztató eredményhez jut - s mi is azt hisszük, hogy ez az igaz,... azon eredményhez jut, hogy a nemesség erényeit végre az egész nemzet fogja átörökölni, - de mégis vet egy sóvárgó konzervatív pillantást a hanyatló predikátumok felé s buzdítja viselőit, hogy ne hagyják magukat, s mint ahogy hajdan fegyverrel vívták vissza őseik az elveszett pozíciókat, fogják meg ők most a munka és szellem fegyvereit.

Igen, fogják meg, - de könnyítsenek magukon azzal, hogy a nemesi tradíciókat dobják ki a táskájukból.

Mert ami súly volt egykor, ma teher. S a jelenlegi generációt ez emlékek nyomták le - a tespedésbe.

Hogy a hét város Homér születési helye fölött vitatkozott hajdan, az nagy bolondság volt. Mert akárhol született is, mindegy, egész Görögországnak világított.

Hogy három vármegye, Csanád, Somogy és Nógrád azon vitatkozik, egyik sem akarván őt fölléptetni, hogy hova nem való Szontagh Pali, az is nagy bolondság. Mert ha meg volna is állapítható a szülőmegyéje, azért mégsem lennének kénytelenek őt ott megválasztani.

Hanem, hogy most az a kérdés kezd felülkerekedni: beteg-e vajon Hegyi Aranka, vagy sem, az már nem tréfadolog. Egy ilyen vitának mindég van jogosultsága...

A kis pacsirta elhallgatott. Üres a berek és unalmas.

Rettenetes hírek szivárognak ki. A pacsirtának torokbaja van. Elmegy gyógyulni Emsbe, s nem fogjuk látni sokáig.

A Népszínház udvarának homokján az ő picike lábnyomait a Solymosi és az Együd vastag talpa agyontapossa, öltözőszobájába hiába suhan be az esti szellő... Ő nem lesz ott. Elveszítjük. Igaz, hogy csak rövid időre, de a nélkülözésben a percek is nagyon hosszúk...

Hát igazán beteg-e? Hírt hír gyorsan vált: - Nincs semmi baja, csak meghűlt kissé.

Nem igaz, mintha semmi baja sem lenne, - beszéli egy másik »hiteles forrás«. Odavan, elmegy s a jó isten tudja, hogy mikor tér vissza.

Ez aztán a nagyság átka, hogy a beteget nem hagyja betegnek s az egészségest egészségesnek.

Először csak a kőnyomatú lapok kezdik. Ezeknek még nem hisz senki, mert ezek bizonyos felelősséggel tartoznak, hanem a színház vagy a Szikszay udvarán ki találja ejteni valaki s akkor mindjárt biztossá válik.

Beteg-e? nem beteg-e? Az akácfaleveleket kell megkérdeni, hogy a legutolsó levél elárulja az érdekes titkot.

*

Egy fiatal írnok egy ízben meg akarván tudni, mekkora helyet szorított már magának a literatúrában, egy áltudósítást küldött be faluról a saját haláláról.

Nyolc-kilenc sorban emlékeztek meg róla a lapok.

- Még korán van meghalni - jegyzé meg nyugodtan, elolvasva a nekrológokat, - legalább ötven sorra akarom vinni.

...Ez az ötven sor az, amiért a nagyok fáradnak egy egész életen át.

A színésznők nagyságának más a mértéke. Nekik nem muszáj okvetlenül meghalni, ők maradhatnak elevenen is, - mindössze meg kell betegedniök, s ez elég.

Vagy csinál szenzációt a betegségük, vagy nem. S ez a nagyság vagy a semmi.

A kis Hegyi Aranka betegsége esemény. Egészen meg vagyunk ijedve.

*

Mikor a férjhezmenetelét hozták a lapok, az még nem döbbentett meg.

Hátha nem igaz! De meg lehetetlen is, hogy azt valaki elvihesse, akit már össze-visszacsókolt más... a múzsa.

Hanem az a betegség, ez megdöbbent. Mert ez egy új éra a Népszínházban.

Mikor a csillag fénye elbágyad, akkor vesszük észre, hogy milyen fénylő volt. Azelőtt azt sem láttuk, hogy csillag.

Egyszerre nevezetessé vált Hegyi Aranka. Azt sem tudjuk, hogyan, miként. Talán nem is sejtette senki.

De igen!

Egy vasárnapi színműelőadáson a tömeg tapsolását hallván Tihanyi, a leeresztett függönyök mögött megfogta a Blaháné kezét:

- Jöjjön, méltóságos báróné, hajtsuk meg magunkat a mesterlegényeknek.

Blaháné elmosolyodott a csípős szavakon, s így szólt:

- Menjünk, galambom; úgysem tart már nagyon sokáig. Ösmerem én a publikum tenyerét.

- Meghiszem azt. Elég sokáig hordozta rajta...

*

Úgy van, a »publikum tenyere« édes fekvőhely, aki rajta van, annak, s sohasem unja meg senki. Hol hideg, hol meleg, néha nagyon izzadó és mindig változékony. Hanem »állandó fundusnak« éppen nem lehet használni.

Úgy látszik, a Hegyi Aranka nevére lesz nemsokára telekkönyvezve. A nagy érdeklődés betegsége iránt előrevetődő árnyéka ennek.

Beteg-e, nem beteg-e? Isten tudja, mi baja van. Valami igéző homály ül sorsa fölött.

Hátha csak intrika az egész és nem akarják szerződtetni az új igazgatósághoz?

Évvától kitelik az is.

Éva már szerencsétlenné tette azzal egyszer a nagyközönséget, hogy leszakította az almát.

Most ez a másik Évva eldob egy virágbimbót s azzal teszi szerencsétlenné a publikumot.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Pedig hát kár a fejüket törni, uraim, kár gyanúsítani, találgatni, s oktalan dolog tapogatózni a sötétben. Hegyi Aranka sem válik meg a Népszínháztól, sem nem beteg, - hanem egyszerűen meg akarta tudni, - hogy hány embernek fog fájni az ő torokbaja?

Hanem felsűlt - mert nem bírja összeszámítani.

Mi legszebb Zala vármegyében? - kérdezték egyszer állítólag Deák Ferencet, mire az röviden felelte: »Somogy vármegye.«

Aminthogy igaz is, mert Zalából, ha dombosabb helyére lép valaki, szépen odalátszik a regényes Somogy, a Kisfaludyak hazája.

No, hanem azért Zala megyének lenni sem bolondság, - nemcsak azért, mert Deákot nevelte, de mert a híres göcsejiek is ott laknak.

Aztán ilyenkor minden vidék szép, mikor még a szénáspajtákról is a nemzeti trikolór libeg-lobog kevélyen.

Harmadikán kaptam a sürgönyt.

»Jeles hazafi! - így szól - örömmel tudatjuk önnel mai értekezletünkből, hogy egy törpe töredék önt jelölte. Megválasztása több mint bizonyos. Jöjjön le minél előbb!«

Gyanús volt előttem a sürgöny, mint ahogy gyanús minden választási sürgöny a világon. Dacára annak, hogy jeles hazafi vagyok, megvan az a szokásom, hogy gondolkozni is szoktam, - minélfogva félni kezdtem a fiaskótól, s elhatároztam, hogy mint Endrődy Sándor Kolozsvárra, én is inkognitó utazom Zalamegyébe.

Ott majd kipuhatolván a közhangulatot, ha van sikerre kilátás, - magammal viszem a pörge kalapomat is és a mentét, s alkalmas pillanatban előlépek.

Monostorra érve, szóba eredtem itt-ott a választókkal. Legelőször is a régi tapolcai képviselőről kívántam magamnak információkat szerezni.

- Ugyan mondják meg nekem kigyelmetek, miféle ember az a Kerkápolyi?

A bíró-gazda volt a kolompos, megráncigálta gondolkozva a lajbija hátulját, azután összeráncolta a homlokát, mialatt végiggondolta Kerkápolyi összes működését s így szólt:

- Nincs abban, uram, annyi ész sem, mint a bikkfában.

No, szegény Kerkápolyi, te ugyan meg vagy bírálva. A nép szava az isten szava, - íme a legfelsőbb fórum ítélete.

- Aztán, kit szeretnek kentek a legjobban? - puhatolóztam odább.

- Hát a Gyulát - mondá az öreg paraszt, s a többiek fejükkel bólingattak.

- Miféle Gyulát?

- Hát a mi Gyulánkat. A Verhovay Gyulát.

- Olyan okos ember az?

- Jaj, uram, nagy ember az!... nem volt olyan Kossuth óta, vagy tán még Kossuth sem volt olyan okos. Itt, éppen ezen a szent helyen mondta ezelőtt három évvel, - sohasem felejtem el, míg élek - még az unokáimnak is rneghagyom. Még ma is, mintha hallanám azokat az arany szavait...

- Mit is mondott csak?

- Azt mondta biz az, uram: törvényt kellene hozni arra, hogy ennek a Kerkay Pólinak még a maradékai se kapjanak hivatalt.

- Egyebet nem mondott?

- Micsoda? Még egyebet is mondjon? Benne van ebben a világon minden.

Amerre mentem, sehol sem hallottam a saját nevemet, végre megkísértettem előhozni egy lakodalmon, ahol a népelem intelligensebb része vett részt, még mesteremberek is.

- Hát a K. Miklós jelöltsége hogyan áll? - kérdém bizonyos félénkséggel, mint minden ember, ha a saját nevét odadobja a harapós kutyának, amint én szeretem nevezni a közvéleményt, persze nem a nyilvános szónoklataimban.

- Ki légyen az a K. Miklós?

Felhoztam magam mellett a legjobb argumentumot.

- Egy jóravaló fiatalember. Szlávynak különben rokona.

- Tyű, Szlávy! Ki ne mondja az úr azt a nevet itt a környékünkön, mert mindjárt agyonütik! Be ne jöjjön ide az a fiatalember, mert vasvillára szúrják, aki Szlávyval hetedíziglen rokon.

- De hát mért haragusznak úgy Szlávyra?

- Hagyja el, uram, bebiztosított az nekünk úgy, hogy a maradékaink is megsiratják.

...Sokáig törtem a fejem, honnan e gyűlölség, mikor Szlávy sohase járt e környéken, s innen nem volt képviselő; végre rájöttem véletlenül, látva, hogy némely házakon ott csillog a »Szlávia« biztosító társaság táblácskája.

Arra a Szláviára, - illetőleg e miatt a Szlávia miatt lett szörnyen népszerűtlen a Szlávy neve.

Most már restellem, hogy mindenütt kiadtam magamat rokonának, - s bukásom »több mint bizonyos«.

Egy képviselő jelölt.

Légy erős, múzsám, mert nagy férfiakat énekelek s földrengető büszke csatákat. Csojtáros paripák nem ágaskodnak ugyan kevélyen, Phőbus szekerének fénye nem törik meg a nehéz pajzson és a vitézi sisakokon. Kardok nem csillognak, hanem a zsíros tüszőkön duzzadás jelzi, hogy nem üresek; dárdának, kopjának híre sincsen, zászlókat nem lebegtet a szaladó Aeolus, - hanem igenis a halina-szűrök ujjait.

A föld nem dübörög büszke daliák rettenetes lábdobogásától, hanem csak a bocskortól piszkolódik be az út s porzik.

Hadisátrak nem emelkednek a rónán, - semmi sem mutatja az ádáz sereg hadi vágyát csak nehány füstölgő kémény, ahol a »kecske pörköltöt« főzik, meg a »demikátot«, - mert nem Pusztaszeren vagyunk ám hanem csak Turóc-Szent-Mártonban.

*

Röpke szellő szárnya meghozta az aggodalmas hírt, hogy a Hurbanok, Hodzsák, Mudrony Pálok és Mihályok büszke népe szervezkedik a választásokra!

Se többet nem akar, sem kevesebbel be nem éri, mint hogy a magyar parlamentbe behozhassanak egy tót töredéket is.

Fent volt már Pauliny Tóth Vilmos, de hát mit ér az, »egy csak egy, meg kell sokszorozni«.

A becsületes tótok, (hogy a jó isten áldja meg őket), elunták kicsibe csinálni, az eddig mind csak »Kleinhandlung« volt. Országos tót pártot kell szervezni, amely a parlamentben is felemelhesse szavát.

Mert az ördög nem alszik... Ki tudja, hogy lesz, mint lesz.

A politika forgandós... Ha sikerül nyolc-tíz képviselőt felküldeniök, még bizony... jövőjük is van.

Hiszen a hógomoly is először csak egy marék hó. Hátha visszaszerezhetik az országot.

Miért ne?

A magyarok egy lovat küldtek nekik érte, - ők meg most tíz lovat küldenek.

Ha ugyan sikerül tíz kerületben elbolondítani a népet.

*

Pénzök - mint tudósítónk írja - bőven van. Paulik nevű bécsi tanár áll a mozgalom élén, s Bécsből szítja a tüzet s küldi a pénzt is - ami ugyan nagyon valószínűtlen, de nem lehetetlenség.

A derék becsületes Paulikot már ösmerjük. Ő volt az, aki nemrég felszólítást intézett a magyarországi tót ifjakhoz, hogy ne menjenek a budapesti egyetemre, hanem vagy Prágába vagy Bécsbe. Ott bő gyámolítást fognak nyerni az anyagiakban is.

Paulik úr tehát kell, hogy mégis rendelkezzék bizonyos jótékonycélú összeggel, mellyel a magyaroknak akarnak ártani.

Hogy honnan jön ez az összeg?

Feleljük Hugo Viktorral: »... Titkok éje.«

De hogy hová megy, arra világosan mondhatjuk, hogy: a pálinkamérésekbe.

Ilyen alapot sokat kívánnánk, - mert a magunk erejéből csakugyan drágák egy kicsit a választások.

Van egy régi, sok százesztendős ábra-mutatvány. Gyerekeknek való: ők szoktak szörnyűködni rajta.

Felrajzolnak nekik egy kutat s körülötte vegyesen zsidó és keresztény családokat.

Ahol a kereszt van, ott a keresztények laknak, ahol a nulla, ott a zsidók.

Szegeden is így voltak a választók, csakhogy ott a kereszt az ellenzéki választókat jelzi, a nulla a kormánypártiakat, a kút pedig a választási urnát.

A törzs feje akkor is, - most Szegeden is engedélyért folyamodott, hogy a kerületet kikerekíthesse, mert nagyon cikk-cakkos volt az ábrája.

Ki is kerekítette ilyenformán:

Hogy miért volt ez a kikerekítés, miért nem, azt persze senki a maga fejétől ki nem találhatja. Mert aki a töknek az ő leveleivel betakarja vala az ő arcát, mivel ő nem látja a többieket, azt hiszi, őt sem látják, pedig még a lába, dereka, nyaka künn van.

A kisgyerekek rögtön ki szokták találni, hogy a csúf zsidók kizárták a kútról a szegény keresztényeket. S azért szörnyűködnek.

Hanem persze a kis gyerekek nem elég udvariasak.

A nagy gyerekek sokkal finomabbak, ők úgy viselték magukat, hogy nem értik, mire való volt ez a kikerekítés.

Legalább senki sem vetette Tiszáéknak szemére. Csak éppen egyszer Herman Ottó.

*

A szegedi ellenzéki kerület, természetesen, most már megtisztult kerület lett.

S a szent kútnál várható volt, hogy csupa igazhívők fognak megjelenni a kijelölő gyűlésre.

De hát nem úgy történt, a bálvány ki volt téve, s az egyhangúság ki volt csinálva. Tisza Lajost kandidálták óriási éljenek közt.

De íme, egyszerre csak a kút fenekéről, éppen mint Poe Edgar novelláiban szokás, megjelenik az agyonütött ellenzéki szellem árnyéka, s a bengáli fényben tündöklő bálvány arca egyszerre átváltozik az Eötvös Károlyévá.

Lőn nagy rémület és jajveszéklés.

De a kísértet csak megjelent, elhalványítá az arcokat s távozott.

Díszküldöttség indult el Tisza Lajosért, ki ártatlan arccal kerekíté ki elméjében a kikerekített kerület választóihoz útközben a beszédet.

*

A beszéd tartalma röviden erre az argumentumra épült: »Miután egyhangúlag felajánlották nekem a kerületet, nem szabad lemondanom a bizalomról, mely oly nagy, hogy a pártérdekeket is összeszaggatta. Elfogadom a jelöltséget.«

Útközben azonban kivakkantotta valamelyik főember, hogy ott járt ám a konferencián a Banquo szelleme is... az agyonütött ellenzéki kerület árnyéka.

Banquo szellemétől pedig van oka félni Tisza Lajosnak is, mert az ő keze is részes a halálában.

Tisza tehát útközben meggondolta a dolgot.

»Mi itt a teendő? Elfogadjam? Megleszek, de azt fogják mondani, mihelyt ellenfelem lesz, hogy pressziót gyakoroltam a választókra, éspedig mondani fogják még akkor is, ha valóban gyakorlok. De azonban... ha visszautasítom... jó lesz Horváth Gyulának vagy másvalakinek. Én pedig kivághatok olyan frázist a visszautasítás alkalmából, - hogy ha Pestre megyek, még Jókai is, még a bátyám is megirigyli tőlem.«

S úgy tett, amiként beszéle, - mert bizony, bizony nem tehetett másképp.

*

Csakhogy az okos ember nem áll meg a fele úton. A morál azt kívánja, hogy Herman Ottó is bűnhődjék, amiért ő észre merte venni, hogy az a kerület-kikerekítés nem valami szépészeti szempontból történik, és mert neki tulajdonították (minthogy éppen lent volt) a kísértet-idézést is. Hja, az ilyen természettudós ért a természetfölötti dolgokhoz is!

Hermannak bűnhődnie kell, s az ő kerületének is követni [kell] lassan a kikerekített kerület sorsát.

Lőn súgás-búgás a palotában, udvaroncok agya főtt, futoncok lába mozgott, s történt hogy Herman távozása után harmadnapra, kikerestek egy éretlen alsórendű hivatalnokot, valami Tóth Pál nevezetűt, akit az alsó kerületi ellenzéki választók Herman ellenében fölléptessenek.

Az ifjú emberrel, ki különben telivér mamelukhajtás, s egyébre se való a világon, mint hogy ostoba végzéseket másoljon, - már egy félév óta játszatták a szélső baloldalit hogy alkalmassá tegyék ilyen sakk-figurává.

A szélsőbali választók, kik mindig a külszínt nézik, - (még akkor is, mikor Bakay uram orrára van irányozva, áhítatos tekintetük) persze nem is képzelik, hogy Domine Tóth Pál csak eszköz s elejteni szándékoznak Hermant, aki pedig díszére válik a kerületnek, s európai műveltségével és széles ismereteivel a világ bármely parlamentjében számot tenne.

Nem őt jellemzi az hátrányosan, hogy nagyobb szerepet nem játszott pártjában, - hanem a pártot.

Nos, csak haladjunk ilyen szépen tovább is. Csak buktassátok meg, jó szegediek, Hermant s küldjétek fel a magatok képire Tóth Pált.

És éljenezzétek meg ezután is Tisza Lajosnak azt a szép frázisát, amit a hivatalos távirat sietett elszórni:

»Hogy ő csupán várost ment Szegedre építeni.«

A legöregebb magyar főúr halt meg idősb Károlyi Istvánban. S mégis kevés főúr halhatott volna meg oly korán, mint ő.

Dísze volt az arisztokráciának ez aggastyán, s élete mindvégig gyümölcsöző volt a közügyeknek és a nemes céloknak.

Károlyi István gróf mindig egyik legtekintélyesebb tagja volt a magyar főrangú világnak, úgy nagy vagyonánál, mint személyes tulajdonainál fogva, különösen nemes, nyílt karaktere s jótékonysága nevét országszerte tiszteltté tette.

Ha nem született volna is Károlyi Istvánnak, a név, melyet örököseinek hagy, - megszépítené azokat.

A szorosan vett politikába sohasem avatkozott: neki még az is derogált - s talán nem is jogosulatlan ez arisztokratikus fölfogás!

De azért neve össze van fonva a magyar nemzet múltjával, néhol lazán, csak mint részlet vagy háttér, de az ország komolyabb törekvéseivel mindig szorosan.

Halála, mely ma reggel 3 órakor következett be a fóti kastélyban, az arisztokrácia nagy részét, melyhez rokoni kötelékben állott, mély gyászba ejté, de a részvét általános lesz, s az egész országot fájdalmasan érinti a csapás.

Mert gróf Károlyi István koporsójánál helyet kér a nép könnye is. A hajdani jobbágyoké, kikről ő vette le legelőbb a jármot, 1843-ban, megelőzve az országgyűlést.

Sok cím van a partecéduláján: valóságos belső titkos tanácsos volt, csász. kir. kamarás; viselte a Szent-István rend nagykeresztjét, igazgatótagja volt az akadémiának, stb. - De egyik sem oly fényes, mint az, hogy a »jobbágyok atyja« volt.

Életrajzát következőkben adjuk:

Szül. 1797-ben, nov. 18-án. Atyja gr. Károlyi József. Tanulmányait Pesten végezte a piaristáknál és az egyetemen. Havi pénzét már akkor is tanulótársai segélyére fordítá.

Fiatalon katona lett s mint huszárkapitány attaséi minőségben működött a párizsi osztrák követségnél. Óriási fényt fejtett itt ki, mely versenyzett X. Károly francia király pompájával, kinek személyes barátságát bírta.

1819-ben gr. Polignac miniszterelnök sógornőjét, Dillom Georgine comtesse-t vette nőül, kivel nagyterjedelmű birtokokat kapott Franciaországban.

Dacára külföldi tartózkodásának, jó hazafi volt mindig. Az akadémia és a kaszinó alapításához nagy összegekkel járult. A gazdasági egyesületnek szinte egyik főalapítója, s az »István telek« az ő ajándéka, tőle nyerte nevét is. A lóverseny ezer forintos Károlyi-díját is ő alapítá.

1848-ban Pest megye nádori helytartója volt. A szabadságharc kitörésekor összes, húsz mázsányi ezüstjét felajánlotta a haza oltárára, s két fiával: Edével és Sándorral s összes fegyverfogható cselédségével a hadi szolgálatban is részt vett. Sőt a szenttamási ütközet után saját költségén egy egész ezredet szerelt föl: az oly híressé vált Károlyi-huszárokat.

A szabadságharc után elfogták s Batthyány Lajossal együtt ült az Újépületben. Halálos ítéletét csak rendkívüli befolyás és pártfogás változtathaták meg, s 10 évi börtönbüntetésre ítéltetett. 1851-ben 100,000 pengő forint váltságdíj mellett szabadon bocsátották.

A passziv ellenállás korszakában társadalmi téren fejté ki áldásos tevékenységét. A honvédözvegyeket és árvákat segítette. Építteté a fóti templomot és számos népiskolát roppant uradalmaiban. Az irodalmat és művészetet is pártolta s ő vetette meg alapját a magyar írók segélyegyletének 10,000 frtnyi alapítványával.

Eötvös, Kemény, Császár, Szenvey, Garay, Török János, Markó és Ligeti ekkoriban sokat megfordultak a vendégszerető főúr házában.

1861-ben, úgyszintén 67-69-ig Pestmegye főispánja volt, s 1870-ben a király három napig volt vendége Fóton.

Második neje, gr. Esterházy Fánny elhalván, 23 évi özvegység után elvette báró Orczy Máriát, ki agg napjaiban hű támasza és gyöngéd ápolója volt.

Legkedvencebb tartózkodási helye Fót volt, - mindig ott töltötte a nyarat s csak a telet Pesten, de már két év óta még télen sem akart megválni kedves helyétől: ott várta a halált.

Mindég gyengébb-gyengébb lett. Rokonai, barátjai már sejtették a végét, sohasem hagyták el.

Tegnap nagyon rosszul érezvén magát, hivatta Somhegyi József apátot, s az ráadta az utolsó kenetet.

Éjféltájban kissé jobban lett, ágyánál virrasztó rokonai nagy örömére szivart kért s rágyújtott.

A füstöt mindig lassabban, lassabban eregette, míg egyszerre aláhanyatlott a fő, becsukódtak a szemek s megszűnt a szivarfüst és az élet.

De ez az élet nem volt füst. Egy hosszú fény, mely világított sokaknak, de melegített mindenkit.

Eszméletét mindvégig megtartá s úgy halt meg, mint egy igazi arisztokratának az ideálja: a halál lassan, illedelmesen nyitott be hozzá, mintha az ő akaratából eresztették volna be inasai.

Ne ijedjenek meg, uraim! Nem önökre vonatkozik a cím...

Nem, én nem vagyok maliciózus ember, s különben is, ha önökre vonatkoznék, nem mondanám, hogy titok... mert nem titok.

Inkább is megváltoztatom a címet. Legyen ez:

»Hegyet szültek az egerek.«

Mert ez is megeshetik.

Mióta Ordódy miniszter lett, azóta már semmi sem lehetetlen.

*

Nem, ez a cím nem célzás senkire és semmire. Becsületemre mondom, még lapot sem olvastam ma.

Az alább előadandó dolog egy picike képviselővel foglalkozik csak.

Egy picike képviselővel? Ah, nem! A jelzőt rosszul választottam - mert elképzelhetlen az, hogy Csatár Zsigát valaki »picikém«-nek szólítsa.

*

Pedig éppen Csatár Zsigáról van szó. A jámbor csongrádi Demosthenesről, aki nem annyira pici ember, mint inkább utolsó ember a parlamentben.

De én istenem, az nem szégyen, mert hiszen csak kell lenni valakinek utolsónak is!

Aztán a biblia szerint: az utolsók lesznek elsőkké.

S ez be is teljesedett Csatáron, - amennyiben ő lett az első ember Magyarországon, aki fölött vízzel diadalmaskodott az ellenjelöltje.

Eddig mindig bort említettek az annálék.

*

Ez a csodálatos ellenjelölt, aki így fordította meg a világot, Ordódy miniszter.

...Izé... hüm, kellene ide a szabályozáshoz vagy hatvanezer forint... meg is adnám, hüm,... megkapnák tőlem... izé... hiszen értenek önök?

S ők értették.

Mikor Csatár hazajött a beszámolót tartani, szépen meghallgatták, meg is éljenezték, de aztán megmondták neki:

»Hallja, komámuram, édes sógoruram, maga a mi emberünk, igaz-e? A maga lángoló hazaszeretete és honfiúi búbánata, számot vetettünk magunkkal, megérhet körülbelül ötven bankó forintot évenkint. Most azonban az átkos Ordógyi miniszter kiveszi árendába a bizalmunkat három évre hatvanezer forintért. Meglehetős jó ár. Tudja mit, édes komám, engedjen, - mert ha nem enged, akkor megbuktatjuk.«

»Az okosabb enged« - mondá Csatár savanyú mosollyal s engedett.

S így nem lett az idén Csongrádon processzió szent zsoltárokkal, mint egyébkor, - hanem ahelyett, mikor Ordódy lejött, elénekelték róla:

Csongorádi kis barna,
Be suhog rajt' a ruha!

*

Hanem hát ahol Csatár a volt képviselő és Ordódy a leendő képviselő, ott van ám ész bőven.

A csongorádi ember esze körösztülvilágít mindenféle emböri és minisztöri gauklérián.

Hátha egeret szülnek a hegyek... az aranyhegyek - amiket Ordódy ígért.

Nosza, deputáció!

A deputáció olyan Magyarországon, mint a deákflastrom: az mindenre jó.

Ha valami kell a municipiumnak: küldjünk egy deputációt, ha valami nem kell, akkor is küldjünk deputációt.

Ha rossz az út, deputáció, ha jó az út, akkor is deputáció.

Mindenütt, mindig a deputáció.

Eljött hát a csongrádi deputáció Budapestre, nagy diplomáciai aggodalmakkal és tervekkel szaturálva.

Sorba járta a szélsőbali primipilusokat. Ezek adjanak tanácsot ebben a nehéz dologban.

- De hát, iszen a dolog nagyon egyszerű. Mit akarnak önök egyebet? - kérdé egy auktoritás.

- Hát úgy gondoltuk meg, kérem, hogy fölmegyünk Ordódy miniszterhez s újra fölajánljuk...

- Hát csak menjenek isten hírével...

- De nem az van, kérem, a dologban... hanem az forog az eszünkben, hogy egy-két forinton fogadunk magunk mellé egy idegen embert is.

A primipilus sehogy sem értette, mit akarnak az idegen emberrel, éppen úgy nem értette a miniszteri ajtónálló sem.

- Hány tagból áll a deputáció? - kérdé.

- Hatból.

- De önök heten vannak.

- Nem tesz semmit. Vegye az úr úgy, mintha hatan volnánk.

- De nem lehet, annyit jelentettem be őexcellenciájának. Én csak a deputáció embereit bocsáthatom be.

- Pedig nekünk éppen az az egy ember kell. Inkább közülünk ne bocsásson be az úr valakit.

Addig rezonirozott az ajtónálló, hogy végre is rájöttek arra a gondolatra, hogy: »nini, majd elfeledtük, hiszen a közlekedési minisztériumban vagyunk«, s egy kis borravalót csúsztattak bizalmasan az ajtónálló kezébe.

- Hát minek maguknak ez az idegen ember?

A deputáció vezetője hamiskásan hunyorított a szemével s ezt súgta:

- Hát tudja mit, bácsi! Ez az ember meg van fogadva tanúnak.

- Miféle tanúnak?

- Jaj, bácsi, van ám nekünk eszünk. Ordódy megint megígéri a hatvanezer forintot és amikor majd tanúzásra kerül a dolog s azt fogja mondani, hogy a csongrádi ember nem gilt - mi akkor ezzel a becsületes budai emberrel állunk elé. Mert tudjuk ám mi a nagy politikát, bácsi!

Nem írunk a párbaj jogosságának kérdéséről.

Nem ezt a nagy társadalmi problémát feszegetjük.

Azon párbajdüh ellen emeljük fel szavunkat, mely a nevetségesbe csap át.

És mégis bosszantó.

Nincs nap párbaj-hírek nélkül. A franciát kivéve, nincs egy civilizált nép sem, mely annyit párbajoznék, mint a magyar. Budapesttel csak Párizs vetekedik. A városligettel, rákospalotai erdővel csak a belga határszél és boulognei erdő.

De még a franciák párbajaiban is több komolyság van, mint a mi párbajainkban. Még Párizsban, Franciaországban sem aljasodott el annyira a párbaj, mint elaljasodott Budapesten, Magyarországon. Nemcsak levetkezte álnimbuszát, de - encanaillizálva van!

Komoly férfiú komoly sérelmét gyakran nem torolhatja meg másként, mint fegyverrel kezében. A párbaj mindig ostoba módja marad a becsület helyreállításának. De amíg a társadalom félszeg-ítélete e tekintetben meg nem változik, bizonyos rendkívüli esetekben a legkomolyabb férfiak is kockára fogják tenni párbajban életüket.

Amit azonban nálunk nem komoly férfiak, nem komoly sérelmek miatt művelnek, az nem párbaj, az a párbaj - paródiája. Diákok, kereskedelmi tanoncok, éretlen, bajusztalan ifjak, feltűnésre vágyó hencegők vívják többnyire vértelen párbajaikat. Sokakat csak az vezet, hogy nevök vagy nevök kezdőbetűje a hírlapokban megjelenjék. Hősöknek képzelik magukat. Azt hiszik, hogy az olvasóközönség is azoknak tartja őket.

Pedig ez csak bosszankodhatik, vagy kacaghat. Émelyítő undort érezhet.

Mi oka a párbajmánia ez elterjedésének?

Számos társadalmi oka van, de legfőbb ok a törvénykezésben rejlik.

Komoly férfiakat a legszigorúbb büntetés sem riasztana el a párbajtól, mint sok esetben a becsület helyreállításának egyetlen módjától. De a nyegleséget megfékezheti.

Nálunk azonban a párbajnak nincs éppen semmi büntetése.

A párbajdühnek nincs ellenoka sem a társadalomban, sem a törvényteremben.

Hallottunk ügyészi vádbeszédet, mely inkább beillett volna védbeszédnek.

Láttunk bírói ítéleteket oly enyhe büntetéstételekkel, hogy szinte nem is képezhetnek büntetést.

S még ezek a büntetéstételek sem érvényesülhettek.

A párbajozók kegyelmet kapnak, ha kegyelemért folyamodnak.

Ki felelős e rendszeres megkegyelmezésekért, melyek illuzóriusokká teszik büntetőtörvénykönyvünk intézkedéseit?

A magyar igazságügymiszter.

Az 1848. III. t.c. világosan megmondja ezt.

Az igazságügy miniszter felelős azért, hogy a párbajozókat kegyelemre ajánlja őfelségének, s ezáltal közvetlenül előmozdítja a párbajdüh terjedését. A rendszeres megkegyelmezés ugyanis nimbusszal veszi körül a párbajozókat, a közönséges bűntettek sorából magasan kiemeli a párbajt.

Komoly esetekben, midőn valakit érzékenyen megsértett személyes vagy házi becsület párbajra kényszerít, igenis helyén van a büntetőtörvény szigorának kegyelem útján való enyhítése vagy éppen teljes megszüntetése. De hogy a lovagias szokásokat kiparodizáló nyeglék oly bánásmódban részesüljenek, mint a komoly férfiak: ez helytelen, ezért az igazságügyminiszter felel.

Nincs oly társadalmi baj, melyet a felülről adott példa meg nem gyógyíthatna, vagy el nem mérgesíthetne.

A társadalom alsó rétegei a felsőbbek után indulnak.

E tekintetben épp a párbaj ügye szolgáltat frappáns példát.

Viktória angol királynő udvarképtelenné tette a párbajt. A Tankrédeknek és Rolandoknak nincs bejárásuk az angol felség polgárias színezetű környezetébe.

Angliában ma már ritka kivétel, akkor is, kikacagott és büntetett kivétel a párbaj.

Nálunk ellenben, hol a párbajozók egyre-másra kegyelmet kapnak, valóságos társadalmi csapássá válik a párbajdüh. Társadalmi csapássá válik, s azonfelül kérdésbe helyezi a külföld előtt komolyságunkat.

Szándékszik-e ezt megakadályozni Pauler Tivadar, azáltal, hogy a megkegyelmezéseknek ellenszegül, s őfelségének csak azokat ajánlja kegyelemre, kik valóban méltók rá?

Szándékszik-e Viktória angol királynő példájának propagandát csinálni?

Szándékszik-e utasítani ügyészeit, hogy a párbajozók szigorú üldözés alá fogassanak?

Szándékszik-e a belügyminiszterrel egyetértve a rendőrség különös kötelességévé tenni a botrányhősködés meggátlását?

Erre feleljen meg Pauler Tivadar igazságügyminiszter.

Nem akarom Asbóthot magamra haragítani, de tény ami tény, hogy a nemesség és az arisztokrácia olyan már Magyarországon, mint a rossz fog: inog, lóbálózik, fáj is néha, - de még tart.

S a gyökerei legmélyebbek a Hatvani utcai méltsás kaszinóban.

Valamikor »Stefi« azzal indokolta a kaszinó megalakítását, hogy legyen egy hely, ahol az ember lármát csaphasson, ha hamar nem hoznak egy pohár vizet.

Ez a férjeknek szólt, s azok bele is ugrottak abba a forradalmi eszmébe, hogy egy másik otthonuk legyen; csakhogy akkor még sem Széchenyi, sem ők nem gondolták, hogy a kaszinók eszméjével mekkora erős várakat építenek maguknak az asszonyok és a demokrácia ellen; ahová behúzódva, nem hat be sem a családi förgeteg, sem a canaille nem dörzsölheti hozzájuk a könyökét.

A világért sem akarom felizgatni a Nemzeti Kaszinó ellen őméltóságaikat, a konteszeket és baroneszeket, szelíd szemeik ne szórjanak haragot, fehér homlokuk ne szedjen össze ráncokat. Oh, nem, ők nem neheztelhetnek; a férjekkel szemben nem sikk idegesnek lenni. Ők a férjeket azért kínozzák, mert unatkoznak mellettük. Széchenyi eszméje nagyszerű volt: az az asszonyok otthonát is megédesítette.

Nem akarok világosabb lenni, hogy diszkrét lehessek. S nem merek diszkrét lenni, hogy unalmassá ne váljak.

Sapristi!... Milyen egyszerre beleestem a kaszinói bontonba: mert ez az! Elmenni a határig, de túl nem lépni rajta, megfeszíteni az ideget, de szét nem pattantani, az arzenikumot felolvasztani a limonádéban, s a limonádét belecsöppenteni az abszintba.

Egy külön társadalom az ott, más emberek-, más szokások-, és más erkölcsökkel. Nevek, sugarak, amik a múltból nyúlnak ki s rájuk vetik bágyadt fényüket.

Bágyadt a fény - de bágyasztó is.

Az unokáknak nehéz már az ősi páncél, nem bírják a ragyogó sisakot, nem viselik hát, - de egyebet sem öltenek föl helyette.

Bizonyos átmenetben, várakozásban vannak, az új századok már ott dörömböznek türelmetlenül az ajtón, az apák kísérteties alakja pedig megjelen az ablaknál.

Ezért van valami félszegség és ferdeség a helyzetükben, hogy minduntalan összetévesztik tetteiket. Mikor a hatalom megjelenik előttük, gúnyosan tekintenek rá, mint ahogy egy parvenüre szokás, aki az ő livréjüket viselte egy kor - s mikor a hatalom otthagyja őket, vagy hideg tekintetekkel méri, ösztönszerűleg futnak utána lekötelező mosolyukkal.

Mert van fülük és van szemük, meghallani a dörömbölést odakünn s meglátni a felsőruhákba öltözött büszke, kevély árnyakat az ablaknál.

Ott áll az egyszerű sárga ház. Ha éji órákban elmegyünk arra, mikor a szelíd burgerek alszanak és álmodoznak, a kaszinó ablakai még mindig ki vannak világítva. Ott ilyenkor foly az élet javában.

De ez az élet is egy álmodozás. Pedig szomorú álmodozás, mert a múlt századok ragyogását élik át. S ami valóság volt egykor, tudják jól, ködbe vesző álom. Fülükbe zsong már a modern rege, hogy Ornán lovag, ki a királyi udvarokhoz ment sorról-sorra, hogy föltalálja valamelyik trón zsámolyánál a Dicsőséget, hiába járt, s mikor csüggedten visszafordult, egyszer csak egy kis faluban zöld mezőn, galagonyabokrok közül eléje lépett akit keresett, igénytelen falusi lányka képiben. Fehér kötény volt rajta s mezei virágot tartott kis kezeiben.

Fülükbe zsong a rege, előttük dereng az út is, amerre menniök kell a Dicsőség után, de nem mernek elindulni, álszégyen, kevélység visszatartja őket, s fumigatíve beszélnek arról, aki hűtlen lett hozzájuk, de akit még mindig imádnak. Mésalliance az rájuk nézve most, ami édes frigy volt azelőtt.

Pedig a lányka ugyanaz - csak másforma ruhában jár... És nem lett hűtlen, - csupán megközelíthetőbb.

Nekik most már derogál őt komolyan venni, s olyan lett a mi arisztokráciánk, mint az elkeseredett ember, maró, gúnyos és cinikus.

Azt fogják önök mondani, hogy vannak az arisztokrácia közt kivételek, kik odaadással lépnek a közpályára s lelkesedéssel szolgálják az országot, mint őseik.

Higgyék meg önök, nincsenek. Az emberek, akik sokat vesztettek, nem felejthetik el az olyan veszteségeiket, amiket visszaszerezni nem lehet.

Egy új generációnak kell támadni előbb, hogy a magyar arisztokrácia megnyerje az ő végleges alakját, s odaálljon a helyre tömörülten, melyet a jövőben elfoglalni akar. Jut neki üres hely akármennyi.

Vagy ha nem hiszik önök, üljünk be ebbe a fülkébe s hallgassuk ki, miről beszélnek.

Éppen a két Festetich ül egy mással szemben, az egyik Tasziló, a másik, akit nagyon jól ismernek önök mindnyájan az Andrássy-minisztérium korából, az öreg György, az ő előkelő hideg arcával és nagy bajuszával.

- Ugyan mondd meg, bátyám, hogy lehetsz te olyan párt embere, mely szabadelvű?

- Én? Énrólam te beszélsz? - kérdi az öreg György fáradt előkelőséggel.

- Éppen terólad. Mert minden Festetich konzervatív volt még, mióta a világ áll, - csupán te...

- Eh, hagyj el aztat! Mit untatsz engem? Kinek van kedve erre gondolkozni? A Deák Feri megcsinálta monarchiával a kiegyezést... Én láttam, hogy kiegyezni az ellenségekkel okos dolog, belementem - s a détailokkal nem törődtem...

- Hát aztán?

- Nos osztán... A Gyula csinált egy miniszteriumot, nekem mondta, hogy legyek miniszter, mert miniszteriumra szükség van, s abban van szükség énrám, én elvállaltam - s a détailokkal nem törődtem....

- Jól van, jól... de azután...

- Bagatelle! Kezdtük egyszer csak belátni, hogy nekünk erre a... hogy is hívják csak... Tisza Kálmánra szükség van... hát magunkhoz vettük őtet. Ő velünk jött... Igaz, hogy a szabadelvű nevet vette föl, - de mondom, én a détailokkal nem törődöm.

Az öreg száműzött nyugalmát zavarják. A fáradt oroszlán még ott a távolban sem pihenhet.

Néha a malícia, gyakran a jóakaratú naivitás vagy a tudatlanság sérti önérzetét olyan érzékenyen, hogy nem hagyhatja szó nélkül.

Ma babérait tépi a túlhajtott pártszenvedély vagy a tányérnyaló szolgálatkészség, ám tegyék; az ő dicsősége nimbusza igazán olyan, mint a verem; minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.

De mikor magánügyeibe avatkoznak, célzatait, szavait elferdítik, karakterét állítják olyan világításba, ahogy terveiknek és argumentumaiknak kedvezőbb, az már igazán fájhat a szegény öregnek, ki a száműzöttek száműzöttje, ki »polgári jogaitól megfosztott pária«, mint ő nevezi magát.

Hát igazán ne teremjen már neki egyebet töviskoszorújához a haza földe, csak még most is örökké töviseket?

Kossuth levelet írt Urváry Lajosnak. Kéri, hogy hagyják abba azt a meggondolatlan tervet, mely őt mélyen sérti, hogy t.i. eladóvá lett baracconei házát adakozás útján megvegyék tőle s aztán megint visszaajándékozzák.

»Megvallom, érzékenyen bánt - írja -, hogy akadhat Magyarországon, aki felteszi rólam, hogy én képes lehetnék a házam árát is felvenni és a házat is megtartani.«

Igaza van. E mozgalom, bármely jóakaratú volt is, Kossuthot kellemetlenül érinté. Kossuth nem fogadhat el kegyadományt senkitől.

Más országokban is megesik - most már, az igaz, ritkább dolog -, hogy nagy államférfiak szegényesen vonulnak vissza a hatalomtól, s anyagi zavarokba bonyolódtak; ezeket is kisegíti az ország nemzeti ajándékkal, de melyet a parlament szavaz meg.

Kossuth olyan magasan áll, hogy vele csak a parlament állhatna szóba ilyen bizalmas, kényes természetű dologban. S akkor is kérdés, ha Kossuth szóba állna-e? Nem mondaná-e büszkén akkor is, mint most: »Én a munkám után szoktam élni.«

Mi is közöltünk egyidejűleg a »Pesti Napló«-val Szekrényessy Kálmán úrtól egy Kossuthra vonatkozó cikket, melyben szintén előfordult a fiatal turista kissé hirtelen kiejtett indítványa, de e mozgalomról tudomásunk sem volt, mert annyira nem tartottuk megfelelőnek Kossuth egyéniségéhez, hogy nem is gondoltunk rá.

Helfyhez is érkezett egy levél, melyben Jókai ellen panaszkodik Kossuth, hogy az tévesen magyarázta ilyefalvai választói előtt az ő dunai konföderációját.

De hát ez már a nagyok sorsa, mert sokat foglalkoznak velük, sokszor foglalkoznak tévesen is.

Mi meg Tápiószeléről kaptunk egy panaszt lapunk egy olvasójától, hogy ott egy ember akadt, aki a választási küzdelmek hevében elvakulva, Kossuthot szidalmazó szavakkal illette nyilvánosan.

A fölháborodott hang, mellyel a levél írva van, fényes tanúbizonysága annak, hogy Kossuthnak nem szükség panaszkodnia, nem szükség helyreigazítani semmit, s fölösleges a védelem... a nemzet önmagától visszautasít mindent, ami őt sérti, ami neki fájhat.

Aggódó figyelemmel ügyel rá a messze távolban, s ha mégis történik néha egy-egy kellemetlen incidens, ne lássa ő azt a kellőnél sötétebben.

Ő a nemzet szívébe van zárva mindörökre.

Minden változandó a világon, csak az országházi kapus nem. Ő örök, - s míg a ház ábrázata változik szerteszét az országban, ő nyugodtan tartlizik a foyer-ban.

Reggelenkint, mikor az újságból nézi ki a jövendő idők folyását, itt is, ott is fölnevet egy-egy névnél.

- Hehe! Rosszul állunk? Persze rosszul állunk... nem fogunk visszajönni... hehe...

Vannak aztán nevek, Breslmayer, Csepregi stb. (lásd a melléklet tárcájában), amiknek arisztokratikusan csóválja meg fejét.

»Haj, haj! - dünnyög magában... - Az lesz még csak a helyzet... Breslmayer, huhuhu...«

A derék kapus úgy megkacag ilyenkor, hogy a könnyei is folynak bele.

...De csak jókedvű napokat is éltünk meg a jókedvű adakozó uralkodása alatt!

*

Néha be-benyit unalmában a Házba is, porolni, tisztogatni. Hiszen az országban is éppen azt csinálja most a közvélemény. Porol és tisztogat.

A nagy üresség kriptaszerűvé teszi a helyet. Titokzatos csend honol bent.

A légáramlat meg-megcsapkodja az ajtókat s síri sóhajként rezegteti meg a levegőt.

Itt kísértetek járnak...

»Ni, a kefe, a törlő nem ott van, ahol tegnap hagytam, szent isten... itt jár valaki éjjel.«

*

Persze, hogy jár. Egy fantasztikus ismerősünk, ki már sokszor volt »médium« a spiritistáknál, azt beszéli, hogy igenis az nem tréfadolog, amit a magyar népmesék mondanak.

Éjfélkor a kis falusi templomokban felkelnek a halottak a temetőből, és ők ülik meg a padokat; fölhangzik s az élők is meghallhatják a becsukott templomban az orgonaszót.

Így van ez a képviselőházban is; minden éjjel a régi pozsonyi diéták alakjai ülnek be, s síri hangon foly a tanácskozás, vitatkoznak, szónokolnak és ítélnek.

József nádor ül az elnöki székben, Nagy Pál, Balogh viszik a szót többnyire. Deák a folyosókon adomázik...

Ő egyszer a folyosókon hált ezzel - úgymond -, és kihallgatta a beszélgetésüket.

- Hallott maga ördögöt! - mondjuk neki. Nem felel, csak mosolyog szomorúan és napról napra soványodik.

*

Szegény fiú! Bizonyosan Br. Eselmayertól hozatja a kiflit a reggelijéhez.

Szegény fiú!... bolond az egészen.

- Aztán hallja-e, miről tanácskoztak hát azok a halottak?

- A korrupcióról beszéltek künn a folyosón. Mert bent a házban nem voltam.

- Mondja el körülményesen.

Elmondta.

Hüm! Kezdem hinni, hogy mégsem egészen bolond.

*

- Ennek a Tiszának nagy szerencséje van - mondá Felsőbüki Nagy Pál.

- Ugyan miért? - mondja Deák. - Én csak Beöthy Aldzsit irigylem tőle.

- Örökké tréfálsz... Én komolyan töprenkedem afölött, hogyan tarthatja fenn magát ő, ha Lónyai megbukott, mikor alatta sokkal nagyobb a korrupció, mint Lónyai idejében.

- Hja, az onnan van, mert Tisza sokkal okosabban csinálja - mondja élénken Balogh.

- Nem látom be.

- Megmagyarázom. Emlékszel-e mikor diákkorunkban, egy híres éhezési időszakban egyszer beugrottam magam egy kertbe s megszedtem a zsebemet gyümölccsel?

- Emlékszem.

- Hát akkor arra is emlékszel, hogy a dolog másnap mindjárt kitudódott. Ti áskálódtatok ellenem a legjobban.

- Nem értem a célzást.

- Majd megérted mindjárt. Nemsokára megint kedvem jött egy kis hadizsákmányra, hiszen arra is emlékezhetsz, akkor is együtt voltunk valamennyien. Csakhogy akkor már okosabb voltam.

- Hogy-hogy?

- Magam maradtam most kívül a palánkon s benneteket eresztettelek a gyümölcsfára. Most ti szedtétek meg a zsebeteket. És a dolog sohasem tudódott ki.

*

Tudja-e, hogy ez igen illetlen beszéd a halottaktól?

(Bem unokája.) Erdély sokáig tartja fenn magát, mint a »legolcsóbb« hely a magyar politikai piacon. S kivált ilyenkor, midőn nagy a kereslet, mindenki Erdélybe törekszik.

Az erdélyi kerületek nemcsak azért jók, mert olcsók, hanem főleg mert tartósak, mint a jó posztó és nyugalmasak, mint a tág csizma.

Az idén Dobránszky Péter műegyetemi tanár is egy ilyen kerület ostromlásához fogott hozzá, mégpedig elment egészen Gyergyószékig, ott teremnek csak az igazi örök kerületek. Mert akit a székelyek megszeretnek egyszer, megvan aztán az szeretve, az igaz, hogy nehezen szeretnek meg valakit...

A Dobránszky név nagyon idegenül hangzott eleinte a székely bérceken.

- Hiszen tót az! - mondták a góbék - egye meg a toportyán a virtusát... Dobránszky... Dobránszky... ez csak tót lehet.

- Nem tót az, atyafiak, hanem lengyel - szólt egy kortes nagy tudományú ábrázattal.

- Lengyel-e? Az már egészen más... - mondák a székelyek.

- Márpedig tudják meg kegyelmetek, hogy a Bem apó unokája.

- Hisz akkor Bemnek hívnák.

- Csakhogy női ágon ám.

- Az már egészen más. Éljen hát Dobránszky!

S azóta nagy a lelkesedés Bem apó unokája mellett. Tenyerükön hordozzák, s óriás zászlók lengenek házaikon azzal a felirattal, melyet csak nagy események idején tesznek ki: »Ide, székelyek!«

(A rossz bor.) Vácon, mint tudjuk, keserűen foly a harc a Rádaysták és Prónaysták között.

De mivelhogy vesztegetni nem szabad, mind a két párt úgy segít magán, hogy 3 krajcárért méri a bor literjét.

Igaz, hogy Vácon sok bor terem. A Beöthy Laci embere valaha kiszámította, hogy minden váci emberre jutna naponkint négy icce, ha szétosztanák. S igen el volt keseredve, hogy micsoda gazember issza meg előle a naponkinti három iccéjét...

Most, mikor aztán tíz icce is jut egy választóra Vácon, mégis el vannak keseredve - mert a bor a legátkozottabb bicskanyitó.

- Nem bor ez már - mondja egy választó, mély sóhajjal nyelve le néhány kortyot.

- Hát mi? - pattan fel apprehenzíve a kortes.

- Nem bor, de inkább választó víz.

(A szórakozott jelölt.) Krivácsi József azzal a szándékkal utazott el szombaton, hogy az ugodi kerületben elmondja vasárnap programbeszédét.

Várták is nagy ünnepélyességgel, de hiába várták, nem jött el. A programbeszédet meghallgatni összegyűlt nép zúgolódni kezdett.

- Ide ugyan többet ne jöjjön, ha így bolonddá tett.

Pedig hát Krivácsy éppen nem volt az oka. Kis-Cellbe érkezvén szombaton délután, ahol vonatváltozás van, nem a Pápa felé induló vonatra rakta át málháit, hanem a Pestre visszaindulóra.

Mikor észrevette, hogy Pestre viszik, kétségbeesve ugrott ki s rohant a Pápa felé induló vonat után.

De elesett az úton, szűk magyar nadrágja elrepedt s véresre törte magát. A vonat pedig elrobogott, a pesti vonat a málhával, a pápai pedig őnélküle.

A gömbölyű Szende az!

Ez volt még csak az eredeti ötlet Pillich úrtól, az egyesült ellenzék szögedi vezérétől, hogy a jámbor Szendét mint pártonkívülit léptessék föl azalatt, míg ő semmit sem sejtve, nyugodtan mossa kecsteli testét Marienbad fodros vizében.

Megérdemli, hogy ezért halhatatlan maradjon, már t.i. nem Szende, hanem az a Pillich.

*

Szegeden sok minden történt már a Krisztus születése óta.

Lóhátra akarták kifaragtatni Főtisztelendő Dugonics András uramat.

Az is megesett, hogy a Deák-párt elnöke egyszer e szavakkal ajánlotta az egybegyűlt választóknak Vadász Manót, a jelenlegi tanfelügyelőt:

»Ajánlom pedig önöknek jelöltül tiszta szívemből Vadász Manó urat (mozgás), köz- és váltóügyvédet (zaj), városunk jeles szülöttét és... városunk jeles szülöttét (derültség) és... és sógoromat.« (Viharos éljen.)

Az is megtörtént - de még az mind csak semmi ahhoz képest, hogy Szende pártonkívüli jelölt.

*

Pillichről, ki a biztosi tanács tagja volt, éppen azt a kuriózumot halljuk, hogy egy ottani ügyvéd, a derék Magyar János, egy pörnél, melyben Pillich Kálmán ellenfele volt, becsatolta a hivatalos akták közé »Egy ismeretlen: Tisza Lajos és udvara« című szatirikus rajzát, ezzel akarván Pillich állításait érvényteleníteni.

E könyv Pillichről szóló részében ugyanis az van kinyomatva, hogy az még tréfából sem mond soha igazat.

Ez az első eset, hogy Magyarországon szépirodalmi jellegű mű mint hivatalos bizonyíték szerepel a bíróságoknál.

S bizony megérdemelné, - hogy ennek az alapján minden állítása vakon elvettessék.

Mert aki annyira vitte, hogy Szendét »pártonkívüli« jelöltnek deklarálja - az megérdemli, hogy ennyire kiváló tulajdonait a bíróságok is respektálják.

Hanem hát még ettől is eltekintve, furcsa miskulanciák történnek Szegeden, anélkül, hogy a helyi sajtó azokat szellőztetné.

Van ott valami új párt, úgynevezett zöld tollas »városi párt«. De ez nem hiba! Hiszen új pártot lehet csinálni, arra nem kell külön privilégium, nagyobb baj az, hogy a kolomposok lábbal tapossák a közmorált.

Éspedig úgy áll a dolog - mint biztos forrás tudatja velünk -, hogy Bakai Ferdinánd, kéz kezet mosván, érdekes lélekcserét fundált ki.

Megegyezett a kormánypárti választókkal, hogy ha azok gyámolítják a II. kerületben Herman Ottó ellen, - ő akkor az I. kerületben levő párthíveit elviszi szavazni Szendére.

Szomorú jele a rohamos süllyedésnek az ilyen alacsony geschäft az elvekre.

Nincs kérem kellemetlenebb dolog egy lapnál, mint a démenti. Az a lapok megölő betűje.

A zsurnaliszta tulajdonképpen sohasem téved, csak rosszul van informálva.

De éppen ez! A rossz informálás olyan, mint egy rossz falat étel, megfekszi az ember gyomrát, s nemegyszer vannak bosszantó következményei.

Sohasem foglalkoztam ezelőtt a zsurnalisztikával s a titkok titkai közt mindig kíváncsi voltam arra, hogy miféle processzus is lehet az, aminek terminus technikusa a démenti.

Csak már egyszer engem dementíroznának valamiért!

Nehányszor megpróbáltam a rendőrség ellen írni egyet-mást ami nem éppen úgy történt. Vártam a démentit. Nem jött. Felvilágosítottak az okosabbak, hogy a rendőrség ellen nem lehet olyan rosszat kigondolni sem, ami igaz ne lenne.

Abbahagytam hát a juxot. És megírtam egyszer olyan dolgot, amit tulajdon szemeimmel láttam a Fürdő utcán.

Reggel megjelent a lapban, s éppen a nyomdahibákat néztem benne, midőn künn a lépcsőn csoszogó léptek hangzottak, s minden lépést irtóztató konvulzív köhögési roham kísért. Hihetőleg valami szegény aggastyán iparkodik fölfelé!...

Az ajtó előtt újra megújult, sőt még nagyobb erővel tört ki a rossz mell forradalmi lávája. Ezt ugyan, akárki, a kabátjánál fogja már a halál!

Végre kopogtatás hallatszik az ajtón, s egy kopott ruhájú, összeaszott agg rendőr lépett be, az egyik lábára sánta volt, a másik szemére vak. De az egészséges lábát is alig bírta maga után vonszolni.

- Mi járatban van, száz esztendős öregapám? - kérdém szánó rokonszenvvel nézve a tehetetlen öreget.

Az öreg kinyújtotta száraz, reszkető kezét, melyben egy fehér cédula volt, s így szólt gyenge siránkozó hangon:

- Én a főkapitány úr futárja vagyok. Írást hoztam.

Kibontom az írást. Oda van írva a telepbe[?], hogy démenti. Kíváncsian olvasom tovább:

»Tisztelt szerkesztő úr! Szíveskedjék kérem becses lapjában kiírni:

»A lap mai számában közölt Fürdő utcai rendőri botrány, mint illetékes forrásból értesülünk, teljesen alaptalan.«

...És azóta már én sem vagyok olyan naiv, mint azelőtt. Tudom már, mi az a hivatalos démenti.

Késő délután terjedt el a hír, hogy a lipótvárosi ellenzék is megmozdult. (Ellenzék a Lipótvárosban! Lucus a non lucendo.) Még csak ez az egy dolog hiányzott a fővárosi választások furcsaságához!

És nem volt tréfa, a lipótvárosi ellenzék csakugyan megmozdult - s úgy mozdult meg, hogy a balszemével megpillantotta Zsiga Bródyt, s kikiáltotta jelöltnek. S hogy mindez igaz, mutatták a nyomtatott plakátok, melyek a programbeszéd idejét ma 9 órára jelentették, éppen azt a benyomást téve ránk, mint a híres Hatvani professzor bűvös dinnyéje, mely egy óra alatt csírázott ki, megnőtt és gyümölcsöt hozott.

A kíváncsiság kilenckor elvitt oda mint dühös riportereket bennünket is, t.i. Pulszky Károlyt és engemet, Scarront.

Ott álltunk a Széchenyi sétatér vendéglőjében, mintha, Jeruzsálem kellő közepén lettünk volna. Lelkesedéstől villogó keleti, de túlságosan fiatal arcok közepette. S ez arcokon a várakozás feszült kifejezése volt: a nap, vagy valószínűleg az éj, mégpedig csupán a következő éj hősét, Bródyt várva.

A tömegben megpillantván bennünket, miután éppen e pillanatban végezte el beszédét egy Wahrmann-ellenes hazafi, valaki ráismert Pulszky Károlyra, s felhangzott s mindig nagyobb-nagyobb arányokat öltött a kiáltás:

- Halljuk Pulszky Károlyt! Halljuk a Pesti Hírlapot!

Pulszky csak egy percig habozott, mert ő humorizálni jött ide velem együtt, s most egyszerre belesodorják az úgynevezett »komoly folyamat«-ba.

Felállt az asztalra s a következőket mondá:

»Tisztelt választók! Én is lipótvárosi lakos vagyok, de a szavazó bárcámat nem vettem ki, mert Wahrmannra nem akartam szavazni. (Tetszés.)

Wahrmann nem az az ember, aki tudjon választókat képviselni, s ez ellene a legélesebb kritika; ő csak egyet tud; azt, hogy a kormánypárton lenni jó.

Mert egy ember, uraim, aki kimondta, hogy nem helyesli a kormány eljárását sem a pénzügyekben, sem a politikában s számos belügyi kérdésben, s mégis a kormánypárton tud csak maradni, joggal mondhatom, képviselni választókat nem képes. (Nagy tetszés. Egy hang: Halts mich!)

Örülök, hogy végre e városrészben is mozog az ellenzék, s hogy ez éppen a sajtó egyik munkását jelölte. Egy oly munkását, ki nem a vaskalaposok számára, de a nép számára írt s mindig a nemzeti célok érdekében, írt pedig azon a nyelven, mely a mi hódító fegyverünk, mert magyarul írni is szép feladat, de a magyar nyelvvel csak tanítani lehet, hódítani nem, mert aki magyarul beszél, - magyarul érez; de, fájdalom, azoknak érzelmeit, akik németül beszélnek, még felénk kell előbb hajlítani: s e nagy munkán fárad ő.

Wahrmann zsidó, s mégis mikor a zsidó ügy feküdt a parlament előtt, Wahrmann nem mert felszólalni. (Viharos tetszés. Éljen Pulszky!)

Ez jellemzi őt, uraim! (Egy hang: Moritzel, du bist übertroffen!)

De jellemzi Bródyt is az, hogy a múlt választáskor, midőn Tisza őt egy kerülettel kínálta meg, ha másképp ír, ezt felelte: "Nem kell a kerület, mert az nekem nagyon drága lenne - olvasóim bizalmát érte oda nem adhatom."

Aki olvasói bizalmát ilyen sokra becsüli, az választói bizalmát is megérdemli. Uraim, ajánlom önöknek Bródyt!« (Viharos éljenzés.)

Pulszky tetszéssel fogadott rögtönzése után még ketten-hárman szóltak, aztán egy küldöttséget menesztettek Bródyért.

Bródy azonban okos ember, s minthogy alkalmasint tudta, hogy otthon kellene lennie, kiment a Svábhegyre. S a küldöttség e lehangoló válasszal tért meg.

Mindamellett a párt nagy lelkesedettséggel kiáltotta ki jelöltnek, s a tíz bizalmi férfiúval együtt, kik a jelölést aláírták, úgy oszoltak szét aludni, hogy holnap is kompakt párt lesznek.

Mi pedig a szerkesztőségbe mentünk Pulszkyval, s én jól összeszidtam: minek kezdi el olyan korán a frondeur-szerepet: minek szólal fel Bródy mellett?

- Ugyan hagyd el, kérlek, családi tradició... S végre is ellenzéki és jóravaló ember. De meg aztán...

- Milyen aztán?

- Láttam, hogy ha más beszél, nem bírjuk figyelemmel kísérni a zsivajban... Hogy mégis meg legyen a tudósítás - inkább magam beszéltem.

...Engem nézzenek meg kigyelmetek. De jól nézzenek meg: ki vagyok, mi vagyok.

Azt mondják kentek, hogy a Maszlagi István vagyok, a kicsapott csombádi kántor, s jelenleg kortes.

Igaz... az vagyok és a nagyságos Abday János urat pártolom a szózatommal.

Hanem azért csak nézzenek jól meg, mert kell annak okának lenni, hogy én... én, nemes Maszlagi István, pártolom és gyámolítom Abday János őnagyságát, kiről az egész világ tudja, hogy bolondos, eszelős ember.

Minden dolognak oka van, atyafiak!

Sokáig viaskodtam a lelkiismeretemmel, hogy melyik a különb hazafi: Abday-e vagy Potymándy? Bizony lehetetlen volt kitudni... Aki becsületes embernek tartotta Abdayt, az gazembernek mondta Potymándyt, aki pedig Potymándyt dicsérte, az Abdayra szórt égbekiáltó gyalázatokat.

Ejh, gondoltam magamban, ha ordináris ember nem mondja meg, fölmegyek Bécsbe magához a királyhoz s őfelségétől kérdezem meg, kire kell szavazni.

Olyan igaz, mint ahogy ez a borospohár a kezemben van, az volt az első dolgom, hogy fölmenjek Bécsbe a királyhoz, hogy ím egy füst alatt ott jártunk a Potymándy-zászlókért - mert mégis Potymándyhoz húzott azelőtt a szívem, míg a szemem gyengén látott.

Fölmentem s beeresztettek. A trónusán ült a király vakító arany ruhában.

- Kicsoda maga? - kérdezte.

- Én egy szegény kicsapott Pozsony megyei kántor vagyok, Maszlagi István.

- Maga az, kedves Maszlagi? Hát miért is csapták ki?

- Mert okosabb ember vagyok a többinél.

- Azt majd mindjárt meglássuk - mondá őfelsége s kevés vártatra latinul szólított meg:

- Quomodo stat Hungaria?

Vállat vontam s hibátlan latinsággal felelém:

- Hát csak, csak... szedik az adót felséges uram, mindenfelé...

Azután németül szólt hozzám, feleltem neki németül.

- Ejnye! - mondá őfelsége -, de tótul már csak nem tud?

- Az az anyanyelvem, felség!

Őfelsége arcán bosszúság festekezett.

- Ilyen embert csapnak ki...

Izgatottan szólította be felséges nejét.

- Nézd csak, fiam, ezt az okos embert kitették Magyarországon a hivatalból. Hát nem szörnyűség ez?

- Bizony szörnyűség, felséges uram. De nem panaszkodni jöttem; hanem hát az a bajunk odahaza, hogy két úri ember lépett fel, eljöttem a kegyes tanácsáért, melyikhez álljunk?

- Hát kicsodák azok a derék emberek?

- A sánta Potymándy, meg az Abday.

- Melyik az okosabbik?

- Potymándy - mondám, minden habozás nélkül.

- Milyen párton van?

- A felséged embere volt valaha, most a Kossuthé.

- És a másik?

- Az a Kossuth embere volt, most a felségedé.

- Hüm! - mondja őfelsége -, ilyen körülmények mellett legjobb, ha a kettő közül azt választják meg, amelyik ostobább.

Így jutottam én Abday őnagysága pártjához, hallják kentek. Nem kell engem azért elítélni, mert a koronás király kívánsága az.

Paraszt eszemmel elkezdtem gondolkozni rajta; az ostobább is Abday, azonfelül meg a Kossuth embere is. Mégis őt akarja őfelsége?

Ahá! Kezdem már érteni. A király tudja a politikát. Tudja, hogy jó magyarok vagyunk... s azt gondolta, magyar létünkre éppen az ellenkezőjét fogjuk tenni annak, amit ő rendel, s Potymándyt választjuk meg.

De nem úgy, atyafiak! Nekünk is van ám eszünk! Legyünk már egyszer revoluciomáriusok azáltal, hogy engedelmeskedünk. Éljen Abdy János jelöltünk. Érte ürítem ezen poharamat!... Tus! More! Nem látod, hogy vége van?

Pozsony megyei levelező.

A józsefvárosi szavazás már be volt fejezve. Fáradtan ültek székeiken a bizalmi férfiak.

Mindenki feszült várakozással fordult az ajtó felé, jönni fog-e valaki még, hogy a rendkívül különös helyzeten változtasson.

A fekete számok, ezek a most sokat beszélő kis démonok, ott álltak kijegyezett eredménynek az urak előtt.

Suttogva tanácskoztak a kormánypártiak... Ha az összes beadott szavazatokat két részre osztjuk, egy félvoks többség - sziszegték... Egy félvoks az abszolut többség!? Az nem is többség!

»De bizony többség?«

»Mit mond ilyenkor a törvény?«

»Ilyen dolog talán még nem is történt... A törvény nem intézkedik erről!«

Az ellenzék erősen érvelt amellett, hogy igenis abszolút többség, mert egy oly eredmény, amit a kettő együttvéve sem ért el.

Nagy zavar volt.

Mindenki óráját nézte. Még a lélegzetüket is elfojtották, mialatt letelnek a bezárásig kitűzött percek.

A kormánypártnak még volt valahol egy voksa: Egyesy Géza hírlapíró.

Futárok mentek érte már régen... keresik mindenfelé!

Csak jönne már!... csak jönne!

Ez döntene itt még. Ez megváltoztatná a helyzetet!

Soha még olyan becses ember, mint Egyesy Géza lett volna most.

Hiába!... vannak az emberi életben pillanatok. De Egyesy mégsem jött.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Lejárt az utolsó perc... Az elnök leszavazott - Szilágyira.

S most már tréfából sincs semmi kétség, hogy az abszolút többség a Szilágyié.

Ugyancsak a Józsefvárosban egy úri ember jött be a szavazók közt.

- Kire szavaz ön? - kérdi tőle Molnár elnök.

- Ejnye még kérdezheti is! - mondja az sértődve. - Ugyan ne tetesse magát, mintha nem a legjobban tudná hogy: Szilágyira.

Az 1872-i választások alkalmával volt a hírhedt Nógrád megyei paktum, amikor a megyei nagy urak felosztották egy konferencián egymás közt a kerületeket.

Pulszky, Muzslay, Forgách Antal, egyszóval az összes volt képviselők összejöttek Pesten, s valamelyik azt találta mondani:

- A múltkori választások sokba kerültek, urak... azt hiszem, jó volna olcsóbban csinálni.

- Legjobb volna ingyen - felelte gróf Forgách Antal.

S kimondották, hogy ingyen legyen.

*

- Válasszuk meg saját magunkat. Te képviseled Füleket, én Nógrád kerületet, ő Szécsényt, az Szirákot... Két Tiszapártit engedünk, s punktum.

A két párt kiegyezett: százezer forintot letettek biztosítéknak, váltóban »semleges kézbe«, ha valamelyik fél jelölteket állítana fel a paktum ellenére, a százezer forint az illetéktelen jelöltek letiprására fordíttatik.

Gyönyörűen volt megcsinálva. A lusta nagyuraknak még csak beszámoló és programbeszédeket sem kellett csinálni, feléje se néztek a kerületeknek - amikhez most könnyen és ingyen jutnak.

*

Forgách Antal felment Bécsbe és a fájós lábát gyógyíttatta.

Ezalatt azonban veszedelmes felhők gyűltek ellene. A megye diplomatáinak mégis fájt az, hogy a közbizalmat még Forgách Antal sem veszi készpénzen. Ezt már mégsem lehet engedni.

Ákos bátyánk, ki az ilyen rafinériákban nagyon jártas ember volt, egy napon a fiatalabb generációt maga köré gyűjtötte.

- Fiúk, csináljatok egy skandalumot! Adok hozzá pénzt.

Mi pedig szívesen csináltunk akkori időben skandalumot ingyen is.

*

Az volt a feladatunk hogy kiáltsunk ki egy szélsőbaloldali fiatal, igénytelen ügyvédet valamelyik korcsmában tréfából jelöltnek.

Nem tudtuk, mire jó az!

Aztán szegény Pap Károly, az egész vármegyében ő volt talán az egyedüli szélsőbaloldali.

Persze akkor még nem ösmerhettük az Ákos bácsiék megyei griffjeit: hogy itt csak szélsőbaloldali tromf lehetséges, mert a Deák- és Tisza-pártra nézve százezer forintos egyezmény van.

Kikiáltottuk Pap Károlyt!

Azaz tartottunk a »Balassa«-vendéglőben poharak között magunk magunknak egy dikciót s kimondtuk, hogy fölléptetjük Pap Károlyt (aki akkor valahol utazott, mert különben nem engedte volna), s kiragasztottunk másnap 15 plakátot a városban.

*

Ijedt hangú sürgöny ment Bécsbe a beteg grófhoz: hogy nagy baj van. Küldjön pénzt. Mert itt cselekedni kell. Az ő neve olyan odiózus, hogy akárki leveri.

A gróf küldött is néhány ezer forintot azonnal.

»Hja! - írták neki vissza - ez nem elég! Van itt még előbb egy nagyobb baj. Tízezer forint adósságunk maradt a Muzslay előbbi választásáról, míg az ki nincs fizetve, lehetetlen mozognunk.«

A gróf habozott, de nem sokáig: »Küldöm a szükséges pénzt - írta némi ingerültséggel -, de jegyezzék meg, hogy ezt Forgách Antal, a mágnás adja, és nem a követjelölt.«

*

A tekintetes karoknak és rendeknek mindegy volt, akárhogy adja - de bár egészen elaludt a mesterségesen csinált hecc, a külszínt meg kellett tartani.

Mindent úgy tettek, mintha megvolna a veszedelem, s a választás előtti napon én és T. M. barátom megbízást kaptunk és pénzt, hogy a felvidékről, hol 420 választó volt beírva, hozzuk be őket, adván minden tót parasztnak 2 frt diurnumot a bejövetelért és fizetve a fuvardíjt.

Titokban megsúgták, hogy az egész dolog csak forma, nem kell skrupulózusoknak lenni, csak szedjünk össze ötven szekér akármilyen parasztot, ha választó, ha nem, mert a választás úgyis fölkiáltás útján lesz.

*

Elmentünk, de túlságos lelkiismeretesek voltunk, s csakis a választókat hoztuk az utánunk jövő szekereken. Mi elöl mentünk, minden zászló és ceremónia nélkül, mert választási mozgalmak éppen nem voltak. A tót parasztok csodálkozva kérdezgették:

- Hát igazán választás van?

Kevélyen ültünk Miskával egy négyes fogatú kocsiban. (A Miska tiszteletbeli aljegyző volt a megyénél.)

Egyszer csak amint Zsélyhez értünk, azt mondja nekem a Miska:

- Tudod-e, mennyi választót viszünk?

- Mennyit?

- Háromszáztízet. Ha a kerület alsó részéből mind behozzák a többit, akkor sem hozhatnak be annyit.

- Bánom is én...

- Mondok neked valamit.

- Hadd hallom.

- De esküdj meg, hogy el nem árulsz.

- Esküszöm.

- No, hát ide hallgass. Hány éves vagy?

- Huszonkettő múltam.

- Az baj, nagy baj...

- Mit akarsz azzal?

- Meg akartalak választatni két óra múlva nagy szótöbbséggel képviselőnek.

- Ne bolondozz hát!

- Nem bolondság ez, hanem matézis, Ott van a 310 választó, aki azt sem tudja miért megy Gyarmatra a akinek kétforintja itt van a zsebünkben: mi hoztuk, mi fogadtuk ezeket a becsületes tótokat. Ami nevet mondunk nekik, olyat kiáltanak két óra múlva.

- Az istenúgyse - mondám elsápadva a nagy hatalomtól, mely kezünkben volt.

- Nohát megtegyelek képviselőnek?

- Nem, nem... nem nem merem, ... mit szólna hozzá a mamám. De te idősebb vagy, Miska..

- Jól van, hát... én elfogadom, választass meg engem.

Nehezen álltam rá, végre Zahorára beértünk. Ott bevártuk az összes szekereket s a következő szavakat mondtam nekik:

»Álljanak meg kendtek mindnyájan a podlucsányi fürdőnél, ott majd megiszunk két akó bort s elmondom, hogy mi a kentek feladata és kire kell szavazniok.«

A podlucsányi fürdőig egy kis dikcióra készültem magamban, amivel bevezetem a dolgot előttük.

De az égi hatalmak másképp intézkedtek.

A négy ló, melyet keményen hajtott a kocsis, ragadni kezdett, a kocsis kezéből kiesett a gyeplő s ő maga is kifordult az ülésből.

A lovak tüskön-bokron vitték a töredező járművet. Miska látva a halálos veszedelmet, kiugrott, s oly szerencsétlenül, hogy kezét törte, én is kiugrottam később, de én csak kisebb sérüléseket szenvedtem, egy hétig feküdtem miattuk.

A becsületes tótok elvittek bennünket jajgatókat (Miskát pláne ájultan) Gyarmatra az orvoshoz, a miután nem tudták, mi a teendőjük, ott lődörögtek vezér nélkül az utcákon céltalanul.

Délben kérdezte meg őket valaki kíváncsiságból:

- Hát maguk, atyafiak, mit keresnek itt annyian?

- Valami választásra jöttünk... ha igaz?

- Nincs itt semmi választás! Az már kilenc órakor történt meg egyhangúlag.

*

Íme, uraim, ilyen dolgok is történtek a nap alatt!

S ha önök elolvassák a tegnapi nógrádi sürgönyöket az egy hangú választásokról, s hozzá ezt az én egész történetemet - ne használják többé azt a frázist, hogy közbizalom.

Hagyjuk a politikát! Úgyis elmondta jeles akadémikusunk, Rezső főherceg, hogy egyéb is kell - a boldoguláshoz.

Van benne igaz. Aki még rá nem unt, meg nem csömörlött eddig is a politikátul, az megérdemli, hogy ne alkalmazkodjunk a szenvedélyéhez, aki pedig ráunt, az úgysem kér belőle.

Tehát nem politizálunk. Egyszerűen társadalmi karakterképeket adunk; - semmi közünk ahhoz, milyen zászló alatt állanak embereink; hanem milyenek, mulatságosak-e, vagy unalmasak...

Nem arra akarunk rámutatni, melyik a nagyobb, melyik a különb, hanem ki a szeretetreméltóbb?

A politikusok ne olvassák el ezt a rovatot, mert nem ösmernek rá az ő méltóságos tartású »tisztelt képviselőtársuk«-ra, akit eddig csak a képviselőházi padokban vagy a bizottsági üléseken láttak bölcs kifejezésűre szedett arccal, elterpeszkedni.

Ez az asszonyok asztalára való.

A hölgyek előtt fogjuk eldefilíroztatni őket, bár meg vagyunk győződve, hogy a jelenlegi országgyűlés nevezetességei helyett jobban érdekelnék őket körülbelül a tizenöt esztendő múlva összehívandó országgyűlés tagjai.

De ezeket még nem ösmerjük, - ne kívánják hát a lehetetlent, s tanulják meg ezeken, milyenekké lesznek majd amazok.

Egyébiránt úgyis lehetetlen dolgot cselekszünk. Az árnyékot hozzuk napfényre. A nagy emberek árnyékát.

S ez az árnyék kedvesebb néha, - mint a test, mert szelídebben mutatja a körvonalakat.

[I.] TISZA LAJOS

Ővele kezdjük, mert így sokkal könnyebb önökhöz bejutni. Ő önök előtt is még »jó nevű« ember, nem úgy, mint az öreg Pulszky, vagy a szűz Irányi, akikről alább szólunk.

Tisza Lajosnak van egy fényes tulajdonsága, hogy Kálmánnak az öccse. Mondják, ennek köszönheti társadalmi állását. Pedig nem igaz! Mert Tisza Lajosnak megint László az öccse, - s mit a vámon nyer, a réven elveszíti.

Igazi gentleman ember. Szereti a sportot is.

Vadászott már tigrisekre, és vadászott a népszerűségre. A tigrisekre lancaster puskával, a népszerűségre szalon pisztollyal.

Szt. Hubert meglehetősen semleges iránta. Se nem segíti, se nem akadályozza, hanem csak nézi nagy közönyösen.

Múltja szép asszonyok hajszálaival van összekötve. De e hajszálakban ő sohasem lett lekötve - nagy időre.

Szereti a függetlenséget - de mégsem függetlenségi.

Volt már miniszter s még mindig azzá vágyik lenni. Az asszonyok sokszor megcsalták már s mégsem óvakodik tőlük.

És ennyi eredeti tulajdonság mellett is csak hajszál híja, hogy nem közönséges ember.

Agglegényi élete őszi verőfényes napjait éli, amikor már nem önmagából meríti a sugarakat, amik őt megszépítsék, hanem a külső körülményekből.

Minden két évben valamit kell csinálnia, hogy bennmaradhasson a fiatalok kompániájában. Egy erupciót, egy-egy juxot, egy mesterséges akciót, mely alakját mintegy fölfrissíti a magas rangú világban.

Egyszer miniszterré lesz, máskor tigris-vadásszá, legutóbb ő kezdi meg a miniszterelnök bálján a trónörökös fiatal nejével a táncot.

Az örökfiatalság azonban csak fantom. Ott áll ő immár a Rubikonon, amikor nem fogják többé gyönyörködtetni sem a nyakkendők, sem a kabátok, - hanem ezek helyett előlép a leghatalmasabb potentát, melynek a királyok is meghajlanak: a köszvény.

Széchenyi, Deák szobrot kapnak a haza szolgálatában, Tiszáék pedig köszvényt.

Ez a különbség a nagy emberek és a félnagyságok között.

...Az a vigasztalása azonban Lajosnak mindig meglesz, hogy ő sokkal kellemesebb úton jutott ahhoz, mint Kálmán.

[II.] PULSZKY FERENC

A hosszú és sok dicséret megunottakká teszi az embereket. Az öreg Pulszky jól tudja ezt, s gyakran ad rá alkalmat, hogy a publikum összeszidja...

Őneki ez is tetszik.

Leghelyesebb jellemzés rá az, hogy olyan, mint az órapondus, míg az egyik vége fent, a másik mindig lent jár.

Szereti azt az utat a csillagoktól le a sárga földig...

Ezen a nagy hintán ül már húsz esztendeje.

Nem azért mondtam huszat, mintha csak húsz éve működnék a közpályán, hanem mert csak húsz év óta lett olyan nagyon fiatalember. Azelőtt ő is olyan komoly államférfi volt, mint a többiek.

Hanem mióta a külföldről visszatért, nagyon megváltozott. Mindent másképp lát mint Szlávy József, Bittó Pesten vagy akár Sennyey Pál.

Bizonyos gúnnyal nézi a bálványt, amely ezeket lelkesíti. S ha befoly a politikában, erejét juxokra, intrikákra és kártyakeverésre használja. Senki sem ért ahhoz úgy, mint ő. Az adott sanszokat kiérzi, még mielőtt megvolnának.

A dolog úgy tűnik fel, mintha egyes politikai célokat nem az eredmények kedveért támogatná, hanem mert neki mulatságot okoz.

»Cinizmus ez!« mondják, akik az öreget ismerik.

Igen ám, ha az öreget ismerni lehetne!

Mert hátha a szellemes államférfi magasabb szempontja az övé? Hátha csak ő lát jól. Neki igénye van ahhoz, hogy ezt is föltehessük.

S akkor mindjárt meg van fejtve Pulszky modora.

...Mikor a gyerekek játszanak s az öreget is a játékba csábítják, az csupa tréfából játszik velük ugyan, de mindig rontja a játékukat. S a szegény naiv gyerekek abban a hitben élnek, hogy nem tud játszani.

Jellemző e tekintetben Pulszky azon nyilatkozata, melyet e napokban tett a budai választók küldöttségének, kik őt a jelöltség elfogadására szólították föl:

»Nem fogadom el a jelöltséget, nem megyek bele a parlamentbe, mert politikus akarok maradni. A parlamentben a pártokat és azok céljait szolgálják egyesek, én pedig a nemzet törekvéseinek szolgálatában akarok maradni mint politikus: és hogy az lehessek, fölcsapok újságírónak.«

Denique fiatalodik. Ez is egy jele. Mert nálunk fiatalon zsurnaliszták az emberek s azután képviselők. Ő pedig fiatalon volt képviselő, most pedig zsurnaliszta.

Nem nehéz kitalálni, melyik a helyesebb út?

De azért az öreg útjait mégsem lehet kitanulmányozni. Olyan ember ő, aki mindent kibeszél, amit gondol s mindent megír, amit tud, - de azért marad meg valami megdöbbentő kíváncsiság az emberekben, hogy hátha tud még, gondol még azonfölül is valamit?

Az idő megadja rá a feleletet, - ha ugyan szóhoz juthat az öreg Pulszkyval szemben.

[III.] IRÁNYI DÁNIEL

Az egyedüli puritán. Sodomában és Gomorában hét igaz ember volt, itt csak egyetlen puritán van. Azért is jár mihozzánk a walesi herceg vizitbe.

Sovány ember. Még enni sem eszik sokat, nehogy a legmagasabb humanitási szempontból tekintve, mások elől fogyassza a táplálkozási anyagot.

Mereven, feszesen jár; egyenes és magas, mint a lelke.

Szerencséje, hogy bizonyos távolságban tartja magától az embereket, mert azok különben megmosolyognák. Az embernek, ha sokkal jobb is, nem szabad sokkal jobbnak látszani a többieknél, mert kinevetik.

Ő kivétel, tisztelet tárgya mindenki előtt, s furcsa tulajdonságai nem tűnnek fel a publikum szemében, mely Irányi Dánielt úgy tekinti, mint nem földi embert. Ami komikum van a komolyságában, az mind elenyészik az önzetlenségében.

Költőnek született s politikus lett. Gondolkozása tiszta, szűzies, s minden tette szigorún következetes.

Egy ember, aki sohasem botlott... s akinek nincsenek hibái.

Igaza van, ha mikor megáll a tükör előtt, beszédét tanulni, per »ön« szólítja magát.

Az erősebb, illetlenebb szavaknál, amiket előtte kiejtenek, elpirul.

Egyszer a klub-konferencián, hol ő elnökölt, patetikus méltósággal, Németh Berci egy szörnyen illetlen közbeszólást tett.

- Ezennel rendreutasítom önt - mondá mereven és ünnepélyes, megbotránkozott hangon.

- Elfogadom a rendreutasítást - felelte Németh Albert -, hanem fölkérem az elnök urat, hogy szokás szerint méltóztassék ismételni az illetlen kifejezést, - mert én nem tudom, melyik volt.

Irányi kétségbeesett, majd esdő tekintetet vetett az értekezlet tagjaira, - ajka mozogni kezdett... de megtagadta a szolgálatot, s jószerencse, hogy a harsogó kacaj betemette komikus zavarát, melyből nehéz lett volna kigázolnia.

Tetteiben s szokásaiban konzervatív. Egy időben Csanády Sándorral közös konyhán étkeztek, s egy álló évig mindennap délben felkelt Irányi s toasztot mondott Csanádyra, azután pedig Csanády emelkedett fel s ő mondott felköszöntőt Irányira.

És egyik sem találta ezt a dolgot nevetségesnek.

Irányi sok dologban nem ért egyet pártjával: ezt ki is fejezi, de ezen ellentétessége nem levén nagyképűsködés, nem költ iránta pártneheztelést, s nem levén actio anyag, nem szül szakadásokat.

Úgy áll ő a képviselőházban magában, mint egy mocsoktalan fehér oszlop, nem nagy ott ugyan a szerepe, de azért mindenki gyönyörködik benne.

És senki sem mer bele szöget verni, hogy a kalapját ráakassza.

Ő a legutolsó ideálista a parlamentben. Kár, hogy nem a legelső.

A régi arcok után térjünk az újakra. Varietas delectat. A frondeurök, mamelukok és kozák demagógok után jól esik egy kis gyermeki naivitás. A kopott arcok után az ismeretlenek. A sűrű erdő után a fűzfabokrok.

Igaz, hogy nehéz azokról írni, akikkel még semmi sem történt, s akik csak palántái még annak a nagy zöldséges kertnek, mely három elkülönített padra van osztva a gondos főkertészek által, külön a laboda, a bazsalikum, meg a mályva, külön a kaktuszok, agavék, a pálmák, magnoliák, és végül a harmadik, legnagyobb padban az élősdi növények.

Némely tekintetben azonban tisztább tárgy az új arcok, mint a régiek, mert a gyerekek és a halottak erényesek. Igaz, hogy az erényes embereknek az a hátrányuk, hogy unalmasak, s minden tárgy jó, csak az unalmas nem.

S az is áll, hogy nehéz azokról írni, akikkel semmi sem történt, de hát hány emberről jelentek már meg egész esszék, akik - teljes életükben semmit sem tettek?

S az ilyen esszéknek az az előnyük, - hogy többnyire tárgyilagosak, mert kimerítők.

A kis halakból lesznek a nagy halak.

Ne fumigáljuk tehát a kis halakat, mikor a csatornákon át a tengerbe ereszkednek, hanem vegyük őket szemügyre: hátha cápa lesz valmelyikből?

IV. MEZEI ERNŐ

A legpechesebb képviselőjelölt. Már harmadszor vagy negyedszer próbálja...

Valószínű, hogy nem lesz meg, - de ha meglesz, akkor bizonyosan fel fogják oszlatni a parlamentet, mielőtt helyét elfoglalhatná.

Vézna, beteges emberke, igénytelen külső, de poétikus lélek. Rossz szónok, középszerű politikus, de jó író. Hangulatteljesen ír s elegikusan. Formaszépsége s gyönyörű nyelvezete tollát becsessé tették a zsurnalisztika és irodalom terén.

Hanem a választók mit sem tudnak erről, - s az alak nem imponál nekik. Ez az ő szerencsétlensége.

Mikor 1878-ban Mezőberényben volt fölléptetve, Kossuth Lajos ezeket írta róla az ottani függetlenségi főembereknek:

»Én Mezei Ernő urat mind elv s politikai irány, mind jellem, mind hazafiság mind tudomány és képesség tekintetében ama férfiak közé számítom, kikre árva hazánknak e nehéz időkben annyival nagyobb szüksége van, minél bizonyosabb, hogy az álláspont, melyet a jövő országgyűlés elfoglaland, jóformán hazánk jövendője fölött fog határozni.«

»Én meg vagyok győződve, hogy Mezei Ernő úr azok közé tartozik, kik a válságos idők igényeinek magaslatán állanak s kiknél az értelmi tehetség a körülmények súlya által nagyon megkívánt férfias bátorsággal, önzetlen hazafisággal és rendíthetlen jellemszilárdsággal van kapcsolatban.«

Még a Kossuth ajánló levele sem volt elég. A malőr ül a feje fölött, mint ahogy Horác lovagjának nyergében a sötét gond.

Egyben hasonlít Csernátonyhoz: roppant lassan dolgozik. Egyben elüt Csernátonytól: nagyon szelíd ember.

Munkálkodásának székhelye az »Egyetértés« szerkesztősége, hol vajudások között lesznek meg szép vezércikkei. Más ember írja, ő szüli őket.

S e vajudások között annyira elmerül tárgyába, hogy se lát, se hall, se érez, csak az egyik lábával dobog a padlón izgatottan, mialatt ír.

Csávolszky tudván, milyen szórakozott ember, azt a tréfát követte el vele egy ízben, hogy a lábát odakötötte az íróasztalához.

Nem vette észre. Nyugtalanul fészkelődött helyén, rágta a tollát, néha a lábát is igyekezett egész öntudatlanul kiszabadítani, - de csak nem tudott írni egyetlen szót sem, s kínosan panaszkodott a redakció tagjainak, hogy valami baja van.

- Hát, hogyne volna! Az a bajod, hogy nem doboghatsz a lábaddal!

- Már hogyne doboghatnék?... Vagy úgy! Ejnye, hát mikor és ki merte az én lábamat idekötni?

Okos emberek a versírással kezdik s a vezércikken végzik. Ő megfordítva cselekedte - de azért mégis okos ember.

Ő most kezd lírai verseket írni.

Mondják, hogy szerelmes.

Hiszen abban a korban, amelyben ő van, minden ember szerelmes, de önmagába.

Mezei Ernőre azt fogják rá, hogy másba szerelmes.

Hát mégse volna okos ember?

Az »Egyetértés«-nél »ambulans munkatárs«-nak hívják, mert mint a vándorló macska, néha szó nélkül otthagyja a redakciót s bolyong hetekig, kalandoz a vidéken - míg újra visszatér az Egyetértés tűzhelyéhez.

Amit Verhovay hivatásból tesz, ő ugyanazt cselekszi ösztönből.

V. KALMÁR PISTA

A nagylaki kerület ellenzéki részének, mondják, ő rajta akadt meg a szeme.

Nem is csoda, mert csinos, deli gyerek s jobban fog tudni reprezentálni, mint Mezei Ernő, aki csak amolyan apró termetű emberke, mint Louis Blanc vagy Thiers.

Ha a szélső baloldal értene a fortélyokhoz, Mezei Ernőnek, mikor a kerületbe küldi, magas falábakat csináltatott volna rég, azoktul mindjárt elvesztette volna a súlyát a népszerűség ólomlába, s Mezei már régen belefaraghatta volna nevét az országházi padokba.

No, de most nem róla, hanem Kalmár Pistáról van szó. Ez az ő fejezete.

Kalmár szegedi fiskális s soha nem álmodott arról, hogy ő valaha még egyéb legyen. Igazi jó fiú, aki eleven híres embert, írót, képviselőt pietással bámul meg.

Miért vetkőzik ki e pietásból azzal, hogy most közéjük jön?

Szűz erkölcsöket hoz ide a nagy szennyesbe, ha ugyan hoz és ki nem papolja a kerületből a főtisztelendő atyus: Pán Szeberényi.

Kalmár azokra a választókra fekteti a fősúlyt a kerületben, akiknek nincs szavazatuk: az asszonyokra.

Teljes életében azokat tanulmányozta. S illő, hogy minden ember a tanulmányai által emelkedjék.

Különben józan fő, nyílt karakter, s bár nem valami nagy lumen, de jó szónok, s ha esetleg feljön a parlamentbe, a »ház« sokat nyer vele - de nem annyit, mint a karzat.

A karzat követei: Ugron Ákos, Emmer Kornél, gróf Bethlen András között nem lesz az utolsó ember.

Odahaza »Dísz Pistá«-nak nevezik.

Itt azonban, ha még tanul s ha feled, válhatik belőle Dísz István is.

VI. GRÓF ANDRÁSSY TIVADAR

A volt külügyminiszter legidősebb csemetéje a kis Tivi gróf.

Mert hát az a sikk, hogy a »nagy Gyula« a királyok cousinja felhagyjon az olyan ostobasággal, mint aminő az, hogy a magyar parlamentben peroráljon, s politikát csináljon ezek közt a Móricz Palyák közt.

Nem őneki való az már, hanem ott a fia: az mulasson az ilyenekkel!

Föl is léptette, de nem az ő régi kerületében, a sátoraljaújhelyiben, ahol a verebek a praxisban elrepültek, - mert ott talán a választók is elrepültek azóta, - hanem a gálszécsiben próbál szerencsét, s minthogy a szerencse a sas képiben az Andrássyak madara: Tivadar gróf kétségkívül tagja lesz a jövő képviselőháznak.

A kis Tivadar boldog gyermek... mert akinek olyan papája van, abból még minden lehet, - csak éppen a papát lesz nehéz utolérni.

De vigasztalódjék, menni fog ez is, mert ő olyan országban született, ahol a fiak okvetlenül öröklik apáik fényes tulajdonait.

Az apák legfényesebb tulajdona a név és a nagy atyafiság lévén.

VII. ORSZÁGH SÁNDOR

Budáról azt híresztelték, hogy ott nem annyira választják a követeket, hanem kinevezik. Amiben van is valami igaz, tekintve, hogy minden öt ember közül legalább négy beamter.

De másrészt Buda esik az összes vidéki városok közt - legtávolabb a nemzet szívétől, Pesttől.

Nem csoda, ha olyan szűk termés van benne okos emberek dolgában, minélfogva bocsánatot kérünk tisztelt olvasónőinktől, akiknek kedveért írjuk e rajzokat, hogy ma (pedig a péntek még csak holnap lesz) böjtös, sovány embereket fogunk bemutatni.

A derék Buda semmiesetre sem tehet róla, mindenki addig takarózik, ameddig lehet. »Arme Leute kochen mit Wasser.«

Egy biztos skandalumot úgyis minden három évben csinál a nemes város: megválasztja Paulert. A többi aztán véletlenül jön.

Országh is véletlenül született, véletlenül lépett föl s véletlenül bukik meg Óbudán.

Országhnak különben véletlenül még nyolc hivatala van ezenkívül. A siklónál, a lóvasútnál, a Ganzgyárnál. De mi az még?

Országh Sándor az az ember, aki mind a nyolc minisztérium összes hivatalait egymaga elvállalná s kiadná albérletbe magánál okosabb embereknek 80 kr napszámért.

És semmi nehézség nem volna; mert 80 kr-os ember elég van, s nálanál okosabb ember még az elégnél is több.

Országh Sándor volt már a világon minden s lesz még minden.

Volt tanár, de rossz, volt városi tisztviselő, de nem jó; megpróbálták főjegyzőnek, ahhoz sem értett.

Gróf Andrássy Gyula egyszer köszvényben szenvedett (bocsánat, nemes gróf, hogy ezt kiírtuk önről!) s kénytelen volt a szobát őrizni.

A grófnak egy francia könyv került a kezébe, ásítva nyitotta fel, kíváncsi volt, nem felejtett-e el olvasni.

Andrássy nem tud felejteni, - azt olvasta, hogy abszolute ügyetlen ember nincs a világon; minden ember be tud tölteni jól egy szerepet.

Kétkedve rázta fürtös fejét s cáfolatot keresgélt benne ez állításra, s megtalálta - Országh Sándort.

»Országh! Ez az! Ez ugyan nem tud megfelelni semminek!«

S a nagy államférfiú ráért arra, hogy tudományos kísérleteket tegyen a derék férfiúval.

Kineveztette a közmunkatanács tagjává, de még ezen munkátlan testületben sem tudott érvényesülni. Andrássy felhagyott vele.

Azóta a saját erejéből lélegzik. Három év előtt föllépett mint követjelölt, de ott még Darányi Náci is megbuktatta.

Még mindig experimentálnak vele a választók. Végh János urammal áll szemben Óbudán.

Különben deli alak, harsány hang, olyan, mint egy onmibuszkocsisé.

Ez pedig találó hasonlat azért, mert az ő meggyőződése is egy omnibusz: mindenkit felvesz rá.

Legnevezetesebb tulajdonsága, hogy hasbeszélő. Emiatt roppant alkalmas egyén lesz a parlamentben a »neveletlen közbeszólásokra«: a »Ház« elnöke sohasem fogja tudni, kit kell megróni, ki volt a botrányt okozó.

VIII. VÉGH JÁNOS

Egyszer (valamikor nagyon régen, talán nem is igaz már azóta) egy nagyon örvendetes esemény érte a dicsőségesen uralkodó házat, s el lőn rendelve, hogy minden templomban ünnepélyes hálaadás tétessék az Úrnak.

Egy jámbor kálvinista pap (Végh Jánosnak az öregapja) sokáig nem akart hallani erről a dologról, de mikor állásvesztés terhe alatt újból ráparancsolták, mégis föllépett a szószékre s kezdé:

Felsőbb rendeletre könyörgöm hozzád, Úristen, hogy...

Ilyen felsőbb rendeletre összpontosul a budaiak bizalma Végh Jánosban.

Húsz esztendeje lakik már Óbudán a kapások közt s mint ügyvéd ő árvereztette el a szőlőiket.

De hát a pillék is a gyertya lángjába szeretnek röpülni...

Végh Jancsi bácsi különben becsületes ember, és senki sem tud rá semmi rosszat, az igaz, hogy jót még úgy sem tud.

Mindig Tiszával tartott - beszélik azon korcsmában, ahol a naponkinti kriglit megissza -, mert a világ sohasem törődött azzal, hogy kivel tart Végh János.

III. Richárd azt mondta: »Egy országot egy lóért!«

A budaiak megfordítva mondják, Véghet ígérik - Országhért? Nem: - Országh helyett.

Apró, piciny emberke. Nincs benne semmi ellenmondás. T. i. semmi aránytalanság, aminő Nagy Sándorban vagy Thiersben volt.

Alacsony állásból minden érdem nélkül emelkedik a parlamentbe. Az ember szinte hajlandó volna ezt tőle megirigyelni, ha nem jutna eszébe, hogy iszen megfontolva a dolgot, ő tulajdonképpen csak budai követ lesz.

Az pedig nem nagy hivatal.

IX. GOTTFRIED BRESLMAYER

Bäcker-Meister
Budapest,
VII. Kerepescherstrasse 30.

Itt közöljük hiteles névjegyét. Egyéb világi emlék úgy sincs a földön az ő létezéséről.

Mert hajh, az ő művei múlandók és pillangó életűek, minthogy az elkényeztetett Budapesten - már uzsonnára sem eszik meg a reggeli zsemlyéket.

Éltünk már mindenféle időket a tejjel és liszttel patakzó Magyarországon. Volt már réz, arany és bronz korszak.

Most a kifli korszak következik.

Honnan jött, honnan meríté csodás erejét, nem tudni, annyi azonban bizonyos, hogy mint Aphrodite a hullámokból, egyszerre váratlanul és fenségesen kelt ki Gottfried Breslmayer az ismeretlenség tengeréből.

Írnánk róla bővebben, de nem tudunk mit. A derék majszter urat, fájdalom, sohasem láttuk, és nincs egyetlen ember sem, aki őt látta volna. Kutatunk, kérdezősködünk, de hasztalan!

Azon alapos gyanúnk van, hogy ő nem is létezik.

De mégis,... neki léteznie kell, mert biztos tudomásunk van róla, hogy ő szállít a bolondokházának süteményeket.

Én istenem, de hát ok-e ez arra, hogy a terézvárosiak viszont őt szállítsák be - az alsóházba.

Gottfried úr (nem lehet tudni, melyik a vezeték- és melyik a keresztneve), azt mondják, csak nagy unszolásra fogadta el a jelöltséget, miután előbb biztosították, hogy mindössze nyolcszáz forintba fog kerülni. Komputust csinált magában s elvégre is beleegyezett. Ha bevág, 800 frtért évenkénti 1500 frt éppen elég lesz, s választóim iránti hálából nagyobb kifliket fogok a bolondokházába szállítani... ha pedig be nem vág, a bolondok keserülik meg. Reszkess, Lipótmező.

Azonban Gottfried úr kezdé belátni, hogy az ilyen úri passziók sokba kerülnek, egy-két világos pillanata támadt tegnap este, s lemondott a jelöltségről... de a nagyravágyás ördöge addig-addig bizgatta, hogy aki egyszer kovászba mártotta a kezét, addig ki ne húzza, míg meg nem gyúrja, - hogy engedett tanulmányai és tapasztalatai sugalmának, s mint a »Pesti Napló«-ból értesülünk, visszavonta a lemondást.

Nagyon helyesen van, Gottfried úr! Az ördög nem alszik... Ki tudja, hátha meglesz?

Aztán tudni kell, hogy egyszer ragyogott már Magyarország felett egy nagy kifli.

Csakhogy akkor azt hibásan még félholdnak nevezték..

X. CSEPREGI JÁNOS, asztalos mester.

Csepregi az alany, Gottfried Breslmayer csak az állítmány.

Ha Csepregi nem volna, Gottfried se volna, s ha ők nem volnának, semmi mulatságos dolog se történt volna a fővárosi választásoknál.

Milyen jó, hogy ők vannak!

Vácon a 3 krajcáros bor jött divatba, itt a 27 krajcáros emberek.

Vácon a Rádaysták és Prónaysták vizet töltenek a borba, itt humort töltenek a választási küzdelmekbe.

S a humor a nemesebb nedv.

Csepregi egyébiránt asztalos, ismeri hát az asztalok természetét s tudja, hogy olyan dús asztalok is vannak, amelyeknek hulladékai nem megvetésre méltók.

Hanem ott van buzdító példának a köteles Bakay. Ő megkapta a dohányzsinegek készítéset a kormánytól, pedig csak szélsőbaloldali ember volt.

Nos, ha Bakay így - hát akkor ő mit fog még kaphatni kormánypárti létére?

Útja meglehetősen ki van gyalulva, összeköttetései nem megvetendők, s nem lehetetlen, hogy a jeles Szilágyi Dezsőt és a derék Mudronyt meg fogja buktatni.

Hiszen megfordított világot élünk, s nem lehetetlen, hogy maholnap Paczona bácsi fog a képviselőházban elnökölni, Swertecky viszi a jegyzői tollat...

E fölléptetések legalább ilyen jövőnek vetik előre árnyékát.

A pesti fölléptetések éppen olyanok, mintha valaki beállítana Apponyi Alberthez, hogy vegyen neki mértéket egy kabátra.

Ha Apponyi úr elvállalná, természetesen nevetségessé válnék, hanem ha az asztalos és a pék akar törvényeket hozni, - az nem nevetséges, s ha elvállalja a jelöltséget, polgártársai bizalmának engedelmeskedik.

Hogy hová fog mindez kilyukadni, csak a jövő mutatja meg!

Valami jó dolog azonban nem válik az iparosok mozgalmának e kinövéséből, azt előre lehet tudni.

Tisza gyámolítja e mozgalmat, mint mondják, költ is Csepregire.

Csodálatos gusztus ez!

A képviselőház értelmi nívóját akarja-e süllyeszteni, vagy pedig érzi már, hogy ebben az ülésszakban szüksége lehet az asztalosra?

...Mert a közvélemény nem elég gyorsan faragja a kormánynak a koporsót.