Mióta a Váraljai Olga énekét hallottam (s ez az utolsó benyomás Szegedről), azóta nem vagyok annyira ideges a nagy zsibongás és robogás iránt, amit itt visz végbe az emberiség, ez örökké siető raj, mely idegenül keresztezi egymást, suhan el egymás mellett, mint megannyi megfejthetlen talány. Hova siet, merre megy, mire igyekszik, ki tudná megmondani?

Bezzeg Szegeden nyitott könyv volt minden. Ott minden emberről eltaláltam: Ez az Oroszlányba vágtat, nehogy kimaradjon a calabrias partiból, az a »Corsó«-ra megy, mert ott találkozik Y kisasszonnyal, a jó öreg C. a kaszinóba baktat s ujjain számítja, mint a szerelmes az ákác levelein: »nyerek-e, vesztek-e?«

De minek folytassam az összehasonlítást, csak keserűséget okoznék vele magamnak, pedig vagyok annyira önző, hogy ezt ne tegyem.

Itt két napja úgyis szakad az eső s ha még telik az egek csatornáinak két napig, bizony-bizony egészen hasonlítani fog jelenlegi lakóvárosom volt lakóvárosomhoz. Szörtyögő cipők és fölborzadt szőrű cilinder-kalapok némán vádolják Montedegói Albert Ferencet, hogy ilyen bolond időjárást rakott a kalendáriumba.

Hát még a haute-crème szép hölgyei, kik a sport mindenféle nemétől elzártan, pusztán az unalmas vizitekre vannak szorítva. Még szerencse, hogy a királyfi közelgő házassága és a kilátásba helyezett magyarországi ünnepélyek benépesíték kis fejeiket ezer meg ezer tervvel, melyeket hol elvetnek, hol módosítanak, s melyek többnyire a toalettre vonatkoznak, vagy a remény és fantázia virágaival ültetik be sűrűn a talajt, melybe a szezon az unalmat vetette el.

Mert az előkelő világban a farsang is a »saison morte«, azaz alantasabb körök mulatsága, az övék a böjt: az »estélyek korszaka«. Ilyenkor nyílnak meg csak igazán a budapesti örökké csukott paloták kapui, s ilyenkor irigylendő az a nagy aranybotú ember a kapuban, akit a palóc ember »palatinus«-nak becsült föl, s aki sorba emelgeti le a societas csillagait a hintók hágcsóiról.

A szegény magyar író sohasem juthat e csillagokhoz egész közel. Ő csak a távolból nézi ragyogásukat. Hideg fény az nagyon neki. S talán éppen azért olyan csábító, mert olyan hideg...

*

Valóban a fejedelmi házasság előre vetődő árnyéka -, akarom mondani fénye már meglátszik nem egy kirakatban, hol egy-egy elkészített pazarfényű ruha vonja magára a járókelők figyelmét, kik olyan csoportosan nézik ez öltönydarabokat, éppen mint a gr. Pálfy Lipót fantasztikus, a »Magyar költők« című festményét, mely az Aigner Váci utcai kirakatában van közszemlére kitéve, s melyben nem annyira a kompozíció a bámulatra méltó, és a technika, mint inkább a türelem és fáradság, melyet a hazafias gróf tanúsított e képcsoportozat összeállításánál.

Kossuth betegségének híre tegnap óta folytonosan élénken foglalkoztatja a lakosság minden rétegét, még a börzét is. A távirda számtalan részvétteljes tudakozódást visz minden órában a jó öreg »Mikes Kelemen«-hez, Ihászhoz, ki nem a tenger mormogását hallgatja, hanem talán a nagy beteg nyögéseit. Kereskedelmi körökben ma egy helyütt arról folyt a vita, hogy ha az öregúr rosszabbul lenne - amitől persze isten mentsen -, vajon fogna-e az előidézni változást a börzén is?

Oh, hogy meg kellett érnünk azt is, miszerint az emberi nagyságnak is a börze a mértéke!

*

Mondjunk valamit a színházakról.

A Népszínházban tegnapelőtt az »Alagút« című kis vígjátékot adták először. Ügyes dolog, hanem túlfinom a Népszínház tagjainak, kik közül egy sem emelkedik olyan magaslatra, hogy egy szalonszerepet művészileg eljátszhasson.

Sokkal jobb ennél a »Franciák Milanóban« című bolondság, amit Aradinak is ajánlok, mert a kis Halmaynénak kitűnő szerep jutna benne.

Egy dolog fölötte föltűnt nekem. S ez az, hogy dacára a legjobb színi hónapnak, mind a két magyar színház megirigyelhetné a szegedi publikumot. Félig telt házak előtt játszanak mind a két helyütt.

Talán a Gyapjú utcai német színház vonja el ingerlő újdonságánál fogva a közönséget, gondoltam, és benéztem kíváncsiságból oda is tegnap, de bizony csak úgy kongott az ürességtől az is.

Nagy vigasztalásomra esett, hogy csak úgynevezett német nyárspolgár családokat láttam ott, zsidót alig egyet-kettőt, magyar ember meg csak magam voltam.

Minthogy palóc alakú fizonomiámon nagyon is meglátszik a magyar jelleg, olyan rettenetesen megbámultak, mintha valami indus volnék köztük.

A fővárosi társadalomban különben szomorú hatása lett - amennyire tapasztalni kezdem - a színházi heccnek. Egy budai társas körben, mint egy igen tisztelt barátom, ki tegnap ott szinte részt vett, beszéli, midőn az egyik műkedvelő körtag német szavalatba kezdett bele, a magyar érzelműek nem akarták meghallgatni s követelték, hogy hagyja abba, míg viszont a német ajkú rész sürgette a szavalatot. A dologból végre botrány lett a hölgyek nagy szomorúságára, s több rendbeli kihívások történtek a nap folyamán, s félni lehet, hogy ez újabbi eset ismét belejut a lapokba is s megint felizgatja a szenvedélyeket, melyeket nem volt jó tapintat fölébreszteni sem most, sem azelőtt.

*

Az irodalmi életről és a körökről, úgy a társadalmiakról, mint a három pártklubról majd egy más alkalommal írok.

Most csak annyit, hogy a hírlapirodalom, mely gyerekek kezében van, nagyon alányomja az irodalmat és az írókat.

Mint oldott kéve, széjjelszórtan futják a világi pályákat, összetartás legfeljebb apró klikkekben nyilvánul, vagy valamely kocsmában összpontosul és mindössze az együtt való vacsorálásra szorítkozik.

Mióta elmentem Budapestről, s most hogy visszajöttem, már egy új nemzedéket is találtam a Szervita téri vendéglőben, melyet Balás Sándor és Berecz Károly tart szóval.

A kompániának most éppen egy érdekes vendége van: a »Gaulois« munkatársa, ki Magyarország politikai és társadalmi viszonyait tanulmányozza, s amint meggyőződtem róla, már meg is tanulta fütyölni a magyar népdalokat.

Több hónapig lesz itt s Szegedet is meglátogatja, írtam is neki egy ajánló levelet Kelemen Ida kisasszonyhoz, kinek művészi kivitelű arcképe (mellesleg legyen mondva) méltó feltűnést okoz a Sárkány kirakatában ezzel az aláírással: Comtesse Elemen, ami persze ebből analizálódott: »C. Elemen.«

A kedves, víg francia, ki tegnap egy bálban is részt vett, roppant csodálkozik, hogy milyen »szomorú nemzet« vagyunk.

Persze, persze! Ők még az utcán is fütyülve és quadrille-lépésekben járnak!

Erős célja, úgymond, a Tissot munkáját kijavítani. Hanem én nem hiszem, hogy sikerülne neki, mert csupán franciául beszél s nincs módjában, hogy magát elégszer és eléggé informáltassa.

Berecz Károly egy érdekes munkán dolgozik, mely az »Ország-Világ«-ban lát napvilágot, s mely »Petőfiről pongyolában« érdekes és egészen új adatokat fog hozni.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Petőfi Sándor 1846-ban Losoncra utazott egyik barátja, Steller Antal meghívására, ki őt a legközelebbi állomásról egy szürke és pej lovon hozta be losonci házába. Losoncon már nagy volt az érdeklődés az érkező költő iránt. Az ismerősök egymásután jöttek, mit megsokallt Petőfi s dühösen mondá barátjának: »Ha azt akarod, hogy itt maradjak, zárasd be a kaput, mert nem vagyok én, akit mutogassanak.«

A sok meghívás közül nem is fogadott el csupán egyet, Kocsi György nevű gazdag úri emberét, ki maga is titkos poéta lévén, imádta Petőfit. Nagy ünnepély volt az a háznál, midőn barátjával ebédre jelent meg a költő, öröm és büszkeség sugárzott le a családtagok arcáról.

Hát még mikor Petőfi a pecsenyénél Steller titkos nógatására fölkelt, fölemelte a pezsgős poharat, hogy toasztot mondjon a háziúr és háziasszony egészségére, mert hiszen az kétségtelen, hogy őket köszönti föl.

Mindenki ezt várta.

A háziasszony fülig pirulva súgá szomszédjának:

- Sohasem hittem volna, hogy az a kitüntetés ér, miszerint a haza legnagyobb költője iszik az egészségemért.

A haza legnagyobb költője pedig a következő toasztot mondta szóról szóra:

»Uram, Uram! Tekintetes Steller Antal uram, szállok hozzád!

Az Úristen sokáig éltesse azt a te pej és szürke gebéidet, akik minket idehoztak.«

A gazda ajkaiba harapott, a háziasszonynak pedig egész nap folyt az orra vére.

*

Ugyancsak ez emlékekből veszek ki még egy adomát. Steller Antalnak volt egy originális kocsisa, a pej és a szürke víg kedvű abrakolója, ki igen kíváncsi lévén, miféle ember az, akit olyan nagy becsben tartanak, megkérdezte az urától:

- Hát abizony, Miska fiam - mondja Steller -, olyan ember, aki nagyon szép verseket ír.

- Ahá! A már derék dolog! Tudja mit, tekintetes uram, ha már olyan nagyon szereti, marasszuk meg itt - kántornak.

Petőfinek nagyon megtetszett a kocsisnak ez a megjegyzése, azontúl sokat tréfálózott vele s később is nem mulasztotta el egyszer sem megemlékezni róla Stellerhez írt levelében.

Igazán elszomorító, amennyire a fővárosi zsurnalisztika hanyatlik napról napra.

Csak nemrég jelent meg a lapokban egy kis közlemény egy hatodrendű szerkesztőről, hogy mellékesen még uzsoráskodással is foglalkozik.

Egy uzsorás szerkesztő igazán érdekes.

A társadalom őre mint a társadalom megrontója.

Érdekes volna tudni azok neveit, akik a lapjára prenumerálnak.

*

Vannak lapok, melyek par force ellenségei minden üdvös dolognak, ha az a kormány köréből jön, és viszont, melyek agyonütnek minden, az ellenzéktől származó üdvös törekvést.

De ezek még a tisztességes sajtó.

Vannak gourmand lapok, melyek, mint a szörny-sárkány, minden áldott nap megesznek egy embert.

Van bennök egy-egy rovat, melyben okvetetlenül a tér mennyiségéhez képest, nagyon vagy kevésbé le kell rántani, becsületétől, jóhírnevétől meg kell fosztani valakit - mert a publikum étvágya azt úgy kívánja.

Még folyton telik az emberekből, de miután több nap, mint ember, mi lesz, ha majd tövig föleszik az embereket?

Persze föleszik, s akkor aztán csupa gazemberek lesznek a prenumeránsok.

Miféle morált kell majd ezeknek föltalálni?

Így fordul meg a világ. Azelőtt a lapok voltak megbélyegezve, most az olvasókat éri ez a sors.

*

A belga királykisasszony esküvőjét elhalasztották. Ez most a beszéd tárgya a fővárosban.

...Még ki nem kötöttek az angolok - mondják a szellemes emberek.

...Még nem készült el a staffirung - vélik a falusi anyák.

Még nincs eldöntve, miféle érdemjelet kapjon Posner Károly Lajos - elménckednek az irányadó körök.

Bizonyosan Szász Károly nem készült még el az ünnepi ódával - gyanakodnak az írói klubok.

A menyasszony csókja még nem elég érett, suttogják a poéták.

És senki sem találja el az igazi házassági akadályt, pedig benne van a törvényben, hogy a menyasszony katonához menvén férjhez, még nem képes letenni a kauciót.

*

Hanem bezzeg - hogy ím a házasságról van szó - mint a madár, ágról-ágra könnyedén röpked a mi bűbájos csalogányunk egyik frigyből a másikba.

Csakugyan tény már. A kedves Blaháné Splényi báróné lesz.

Helyesen jegyezte meg valaki, hogy ő Zsoldosból zsoldost csinált, s hogy a basából jobbágyot.

Azt mondja az aranyos jószág: »birtokot veszünk falun, odavonulok a férjecskémmel, fölhúzom ott a piros csizmát s magam látok a gazdaság után.«

...No hiszen, ha ő húzza föl a csizmát, vajon ki viseli akkor a papucsot?

*

Hanem azért nem kell megijedni.

Az ország legtartósabb szépe, akihez az idő sem mer hozzányúlni, nem vál meg a színpadtól mindjárt, maga is csak két-három év utánra tervezi a falusi örömöket.

Addig pedig még de sok gondolat megfordul abban a szép fejben, s be sok újabb arc záródik abba a viasz-lágy szívbe.

Egyszóval Blaháné megmarad a Népszínház tagja, s mindössze annyiban változik a helyzet, hogy a színlapon »Splényi báróné« lesz odanyomva föltűnő betűkkel.

S ez is csak új érdekességet kölcsönöz neki. Mert bizony nagy szerencse, hogy csak a neve változik nagyon gyorsan, de ő maga nem.

Egy igazi báróné a Marcsa-, Borcsa-szerepekben, ez már mégis csak érni fog valamit.

Vasárnap a »Piros bugyelláris« előadása alatt, midőn a függöny legördülte után hatalmas tapsok kíséretében hítták Blahánét és Tihanyit, a kópé Tihanyi gúnyoros maliciával fogta meg kezét a színfalak között.

»Jöjjön, méltóságos báróné! menjünk, hajtsuk meg magunkat: Tapsolnak a mesterlegények.«

[I.]

Tegnapelőtt megnéztem a »Dragonyosok« premierjét. A »Dragonyosok« nagyon csinos operett, azonban az a sorsa, ami körülbelül a Lauka Guszti novelláinak, hogy már a harmadik kosztümben és cím alatt kerül a közönség elé. Jó anyagból van, még így sem vallott szégyent, habár hajdani opera-jellegét erősen magán viseli.

Az operett tetszett is, nem is. Meséjét olvashatják önök a fővárosi újságokban, ami különben nemigen fontos önökre nézve, mert ezt nem fog lehetni Szegeden előadni, még talán az új színházban sem, annyi és különféle benne az énekrész.

Ez tehát olyan operett, amit csak itt lehet meglátniok, ha sietnek, mert valami hosszú életű, dacára bájos zenéjének, nem lesz e földön, hol a francia, eleven, cikornyás, mindenféle csecsebecsével megrakott zene a hódító.

De nem is ez a »Dragonyosok« a főesemény, hanem az új csillag.

A színlap ökölnyi betűkkel hirdette a Szabó Karola első fölléptét, de a közönség most az egyszer úgy járt, mint a háztűznéző tündérkirályfi, ki a kiöltözött királyleány mellett a hamupipőkét szerette meg.

Ez a hamupipőke, ez az új csillag és új Blaháné-Hegyi Aranka.

Olyan bravúrral játszotta a parasztleány szerepét, hogy mindenki el volt ragadtatva, s ami vajmi ritkán esik meg, a hírlapok székeiről tapsok hangzottak.

Az történt, ami még eddig soha, a népszínházi közönség elfeledkezett róla, hogy Blaháné nem játszik.

Az új csillag ragyogását nézte mindenki és nem gondolt a másikra, a fénylőbbre senki.

Hegyi Aranka sugár növésű bájos alak, szép, hosszúkás, barna arccal s fénylő fekete szemekkel. Igaz szépség, bizonyos pikáns jelleggel.

Az összes kritika áradozólag szól róla ma. Híre, neve, mely reméljük mindig nagyobbodóban lesz, tegnapelőttről fog datálódni.

S önök, ha már a »Dragonyosok«-at nem láthatják odahaza, igyekezzenek legalább Hegyi Arankát meglátni - az Aradi közvetítésével.

Valóban már szükség is volt egy új tüneményre, - mert mindig vészteljesen lebegett a Népszínház sorsa fölött az a kérdés, hogy mi lesz majd, ha egyszer a szeszélyes Blahánénak az talál eszébe jutni, hogy ő többé nem játszik?

[II.]
Somoskeőynél

Titokban megírom önöknek, hogy a hírneves kalandort, kiről annyi sok famózus dolgot közöltek a lapok derűre-borúra, meglátogattam.

Felmentem hozzá a Frohnerbe, délután négy órakor. Éppen a reggelinél találtam: egy beefsteakkel birkózott meg.

No megállj, gondoltam magamban, ha te rászeded az egész világot, hát énbennem emberedre találj.

Amint benyitottam, egy rokonszenves, elegáns külsejű, rövidre nyírott hajú fiatalembert találtam benne, szellemes tekintettel függeszté rám szemeit.

- Uram, nem állhattam ellent a kíváncsiságnak önt láthatni. Én Derecskey orvos vagyok Szegedről, s higgye meg, kedves kollega, bámulom önt.

- Ön igen szíves, uram. Örülök látogatásának. Foglaljon helyet. Annyi rengeteg dolgom van, hogy alig érek rá reggelizni. Apropos, hol végezte ön a kurzust?

- Itt Pesten - mondám, mert célom híven adni vissza, beszélgetésünket.

- Ah, Pesten? No, az nem valami sokat mondó - jegyzé meg fumigative -. Ezért nem gratulálom meg.

- Bocsánat, kollega, de az első három semestrist Zürichben.

- Eh bien. Ez már nyom valamit a latban. Leider, én nagyon kevéssé foglalkozhatom e kedvenc tudományommal, fölvágatlanul hevernek nálam a legújabb szakmunkák, mert higgye meg, kedves kollega, éppenséggel nem érek rá, minden percemet ezer foglalatosság veszi igénybe.

- De hát mi az ördög dolga lehet a kollegának?

- Nézzen ön oda, kérem. Látja?

- Mit? Azt az óriási szivarládát?

- Nagyon finom ezer havanna van benne, de nem azt értettem.

- A bonbon-piramisokat talán?

- Diable! Azt a sok folyamodványt és levelet a fekete asztalon. Az mind egy nap, ma jött. Segélyért folyamodnak hozzám; nem győzöm, uram, ma délelőtt kétezer forintot osztottam ki, pedig csak az igazi nyomort veszem tekintetbe!

- Ön derék emberbarát, tisztelt kollega.

- Hagyjuk ezt, uram... Az a többi írás pedig többnyire szerelmes levél. Azokra is válaszolni kell, legalább némelyikre.

Finom mosoly futotta körül ajkait.

- Igen, uram, csak némelyikre. Becsületemre mondom önnek, kollega, hogy két év óta csak tisztességes nőszemélyekkel volt dolgom. - Minden más fajtájút kerültem. Mert énelőttem mindenha legfőbb egy férfiúban - az erkölcs.

Erre meg már én mosolyogtam édesdeden.

- Ön maliciózus ember - mondá kelletlenül. - Tehát szegedi? Nos, én azt a várost is ösmerem, mint minden várost Európában. Otthon vagyok ott, éppen mint Párizsban, Londonban, Chicagóban vagy Madridban.

- Ez igen kellemes állapot, uram! Hát Pesttel hogy van ön megelégedve?

- Ez egy erkölcstelen, veszett fészek, uram. A Fortunában mint rab, kedvest tartottam. Nincs itt egy garas-ára erkölcs. Pénzért megveszek itt mindent.

- Ej, ej, nem kíméletlen ön kissé?

- Nem, uram. Minden országnak és embernek alapja, talpköve a tiszta erkölcs. Ahol az nincs, ott vége mindennek. Az erkölcs a fundamentum.

- De hát kire haragszik olyan nagyon? A rendőrségre, a lapokra?

- A rendőrségről ne beszéljünk, mert azt, mikor a vasútra fölülök, bekötöm Thaiszostól, mindenestül a zsebkendőmbe s a vagon ablakából fogom őket kirázni; ami pedig a lapokat illeti, azok úgy hazudnak, mint egy gascogne-i nemes s mindenből terhelő vádat csinálnak. Most is azt vetik szememre, hogy karonfogva vezettem a philadelphiai kiállításon a brazíliai császárnőt.

- Tehát nem igaz?

- Igaz, hanem úgy tüntetnek föl, mint aki föltolakodtam erre, pedig hát az igen természetes, mert a császárnő magántitkára voltam, s ez az ottani udvari etikettbe tartozik.

- Mindjárt gondoltam. Eszerint a soknejűségről hozott közlemények sem valók.

- Merő koholmányok, kedves kollega. Egyetlen feleségem van. Viszonyom, igaz, hogy volt elég, de szavamra mondom, egyet sem zsákmányoltam ki. De richtig, milyen jó, hogy ön az én kedves öregemet említi. Majd elfeledkeztem róla, hogy írnom kell neki. Örülök, kollega, hogy volt szerencsém. Vacsoráljunk színház után együtt valahol.

Leült íróasztalához, de nem hiszem, hogy írhatott volna, mert a szintén pazar bútorzatú előszobában már sokan várakoztak, míg kijövék, egy őrnagy, egy igen szép hölgy, két zsidó, egy uracs és egy szabó, ki karján több rendbeli új öltözetet hozott őméltósága Veysy gróf számára.

Boz-Dickens-szel történt, hogy midőn egy ízben Dowerbe utazott, a kupéban rajta kívül még egy úr ült és egy vénkisasszony.

Mindkettő, mihelyt a gőzmozdony megindult, könyvet vett elő s irtózatosan elmélyedve olvasott, míg maga Dickens gondolatainak adta át magát.

Az olvasmány nagyon érdekelhette az utasokat, mert a férfiból mint a zuhatag tört ki hellyel-hellyel a hahota, míg a kisasszony szemeiből záporként hullottak a könnyek.

A nevető úr, kinek a tokája is rezgett a széles jó kedvtől, meg nem állhatta, hogy az ismeretlen útitársnőt meg ne szólítsa.

- Ön sír, miss? Mit olvas ön az isten szerelmeért?

- Boztól a »Bleak House«-t. És ön, uram?

- Én is éppen a »Bleak House«-t olvasom Boztól - mondá a nevető ember -. S teringette, az a legderekabb, hogy amint látom, egy lapon olvasunk.

Én is úgy vagyok a bálokkal itt Pesten. Más ember mulatni jár oda, én meg a mulatságaimtól megvont időt unatkozom itt át.

Ez alul csak az álarcos bálok (vagy hogy szegedi grammatikával szóljak, bálak) tesznek kivételt. Ezekben azért-e, hogy pikánskodni szabad a maszkokkal, vagy azért-e, hogy az arcokat nem látja az ember, sok érdekes van.

De hát ezek a pesti bálok sem olyanok már ám, mint azelőtt. A szép leányok nem fogytak ki ugyan, hála istennek, s nem is fognak Magyarországról kifogyni soha, hanem bezzeg kifogyott a jókedv, s nem szegénység, mert hiszen a pazar pénz megkápráztatja a szemeket, hanem bizonyos elszegényedés fojtó levegője lengedez a fényes Redoute-termekben.

Az emberek arcán az látszik, hogy az, aki itt van, mindenik valami nagy bajt hagyott odahaza, és az innen mintha a lábánál fogva húzná vissza.

Báró Eötvös József helyesen mondá a társaságról, hogy az olyan, mint egy csomag kulcs, mely egymás mellé fűzve szépen összecsörög - de azért mindenike mégis más-más zárba való.

A közönséges bálok közül csak az elegánsak érnek valamit, a maszkenbálok közül pedig csak a nem elegánsak.

A nem elegáns álarcos bálokon ott van az egész arisztokrácia, a jeunesse dorée, a képviselőház Apponyi Albert gróftól kezdve le egész Bakay Nándorig.

Minden ilyen bálnak van egy bálkirálynője, éppen úgy, mint a tisztességes báloknak, csakhogy egy ilyen királyné sokkal veszedelmesebb amazoknál, mert nem csupán a jobbágyok szívét kívánja és bókjait, hanem erszényüket is.

Minden időszakban volt a demi-monde világban trónus, s mindig ült rajta valaki. A híres bécsi Fiakker Milly óta legalább hat-nyolc ilyen uralkodónőt sorolhatna föl a történelem. Ott van miss Turtin, ott van Pepita Anne, Mademoiselle Snoor, Feher Tilli s mindannyi mások, kiket bonton volt akármi áron egyszer megcsókolni.

A szezon jelenlegi kedvence a szép Mariczl, aki Bécsből került ide, hol már tavaly szerepelt, mi csak úgy élvezzük már mint szurrogatumot.

Németh Berciék ugyan iszonyodnak mindentől, ami Bécsből származik, de a kis Mariczltól éppen nem, s valamint a társalgásra egyesült ellenzék fiatalabb tagjait, őket is éppúgy ott lehet találni mindenütt, ahol Mariczl megjelenik.

Mariczl pedig sokszor jelenik meg és sok helyütt. Nem unja el soha a mulatságot.

Magas, délceg termet, gyönyörű kék szemek, hosszúkás tojásdad arc, gazdag arany haj. Egyszóval Juno lehetett ilyen nagyon fiatal korában.

A tegnapelőtti bálon is ott volt Mariczl, rózsaszín atlasz ruhában a legelső párizsi ruhakereskedésből, nyakán hamis gyémánt ékszer, fején hamis diadém.

Hanem hát a bál nagy hadi fortély szomorú színhelye volt, s Mariczl szerencsecsillaga elhalványult, de ez csak olyan volt, mint mikor a gáz elalszik egy percre, hogy még jobban világítson később.

A nagy esemény röviden így történt. A belépti jegyhez minden férfi kapott egy sorsjegyet is, mert egy aranyóra volt kijátszandó. Egy igazi aranyóra, az egyedüli igaz dolog.

Régi szokás már, hogy az ilyen bálokban a jegyét minden férfi annak a hölgynek adja, aki neki legjobban tetszik. Éjfél táján a hölgyek sorban leülnek s várják a jegyeket. Valószínű, hogy aki a legtöbb sorsjegyet kapja, az nyeri meg az órát is, de ha nem, egy legalább mégis vigasztalja magát, s ez az, hogy ő volt a legszebb, mert ő kapta a legtöbb jegyet.

Mondanunk sem kell, hogy Mariczl kapta volna meg talán az összes jegyeket, ha egy furfangos csíny nem történik.

A szép barna Vilma ugyanis kivágta oldalt a ruháját, a szoknyákat, a jó egek tudnák, hogy meddig, s az, aki a jegyét neki adta, joga volt benyúlni a bűvös zsebbe.

E leleményes dolognak csakhamar híre futott a nemes férfiúi sereg között, sugdosások támadtak.

- Hogyan, a Vilma?

- Tehát egészen be lehet nyúlni. Aranyos ötlet!

Mindenki sietett Vilmához térni, s Vilmának áldozni a jegy átadásával. Valóságos tolongás támadt körülte.

Mariczl le volt sújtva, kétségbeesve. El nem bírta képzelni, mért bolondul az összes férfivilág Vilma után.

- Fi donc, milyen ízlés ezen a Pesten!

De azért Mariczlnak is jutott nehány jegy, s a szerencse olyan udvarias volt véletlenségből, hogy csakhamar visszaállítá uralmát. Az aranyórát Mariczl nyerte meg.

Vígan folyt tehát tovább a polka, a galopp, a filiszterek, honatyák és demi-monde-ok egy nagy gombolyaggá tömörülve járták őrületes sebességgel.

Ugyanazok az urak, akik holnap a »házban« talán így fogják kezdeni beszédeiket:

»A haza koporsóban fekszik.«

Komor, borongós téli nap. Ma temetik Tóth Kálmánt. Nem is temetés ez már, hanem mint ő maga éneklé - csak átköltözés.

Meg volt már ő régen halva.

»Milyen agyvelő bomla össze itt!«... Milyen szív lett érzéketlen, hideg.

Tóth Kálmán Arany és Jókai után kétségkívül a legnépszerűbb költője a nemzetnek; halála országszerte nagyobb levertséget fog szülni, mint itt az irodalmi körökben, hol már hosszú idő óta el vannak arra készülve. Megszokták már azt a gondolatot, mikor még élt, hogy Tóth Kálmán nincs többé, de bizony tapasztalni fogják most, mikor már nem él is, hogy ő még mindig megvan.

Művei nem századokra kiható remekek, a kornak, a napoknak írattak, de azért mégis halhatatlanok maradnak. Az igaz érzés, mely általlengi költeményeit, s a nemes humor, melytől prózája csillog, megmentik azokat az enyészettől.

Mézes szavú dalnok, kinek koporsóját most viszi döcögve a halottas szekér, ki már nem fogod megpillantani többé a fakadó tavaszt, és nem fogod meghallani a pacsirta-dalt, tudsz-e te még arról valamit, hogy itt hagytad a gondolataidat?

Míg a leányka szeretni tud, míg az ifjú szíve eszményképek után vágy, azok mind tehozzád mennek, - kölcsönvenni szavakat, édes bánatot és fájó vigasztalást. És te örökké hitelezni fogsz nekik abból a nagy vagyonból, ami utánad maradt.

Sírodat zöld gyöp veri föl, vagy bedűl, mert ki tudja, miféle nemzet lova patkói tapossák itt a földet valamikor, de a szívek megmaradnak érző szíveknek, s költői búbánatod visszhangozni fog örökkön örökké.

Kérdeni fogják mélán, kétségbeesve, a te szavaddal:

Minek is van a szív s a szívben szerelem?

S emésztő töprengések után felelni fognak a te szavaddal:

A szerelem mindent pótol s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

...Pihenj hát édesdeden sírodban. Lágyan boruljon reád a rög, virágok sejtsék, fű érezze, hogy a szerelem költője álmodik odalenn.

Schirasz rózsaberkei volnának őhozzá méltó temetkezési hely... De nem, nem... hisz ott van ő helyén, annak a keblén, »aki mindnyájunknak édesanyja«.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A »szegény elhagyott özvegy«, kinek tövisekkel van kirakva koronája, ővele is özvegyebb lett.

Az ötvenes évek íróinak a legtehetségesebbje szállott vele sírba.

Nagy sikereket produkált s a közszeretetet nagy mértékben bírta. Boldog ember lehetett volna, ha tud az lenni, de a költő szíve úgy van teremtve, hogy csak boldogtalan lehessen.

Az a szép koszorú, mely ma csüggött alá a sok között koporsójáról, s melynek szalagján ez volt odaírva:

»Kálmánnak - Majthényi Flóra«,

ez a szép koszorú a pont azon szomorú regény után, mely egész életén végighúzódott.

Tóth Kálmán szíve szeretetre volt alkotva, családja tagjait imádta, barátaiért mindent föláldozott, igazi költői szív volt, minden benyomás iránt fogékony.

*

Társaságban víg, a társadalmi életben a szó szoros értelmében gentleman.

Mint politikus szülővárosának, Bajának volt képviselője három ízben, s mint ilyen, míg az »öregúr« élt, Deák-párti.

Egy ízben, midőn Ghyczy Kálmánék nagyon nyugtalankodtak, a baloldalra csábítá féltréfásan Tisza Kálmán.

- Nem való vagy te mameluknak, Kálmán. Gyere át a baloldalra.

- Hiába beszélsz nekem, barátom - mondja Tóth Kálmán búskomoran -, mert én nagyot hallok a balfülemre.

Talpraesett ötletei különben is úgyszólván korszakot képeznek. A hatvanas években a »Bolond Miská«-ban azokkal kacagtatta meg s illetőleg ébresztgette az országot. Ez a homéri kacaj volt akkor a leghatalmasabb fegyver.

A mai nap virágzó élclap-irodalmát ő teremtette, mert a »Borsszem Jankó«, mellyel sok polémiája volt eleinte, sokkal későbben keletkezett, s a »Bolond Miska« nagy sikerei szülték.

A »Borsszem Jankó«, melyről akkoriban azt tartották, hogy a kormány által szubvencionálva van, »Árva Miská«-nak titulálta következetesen a Tóth Kálmán lapját.

Egyszer Tóth Kálmán megállítja az antagonista szerkesztőt, s így szól kedélyesen:

- De miért nevezi ön az én lapomat »Árva Miská«-nak, mikor az ön lapjának vannak gyámjai.

A szerkesztő esküdözött, nem húz szubvenciót, s követelte, hogy vonja vissza e sokak által hallott élcet.

- No, jól van no - mondá Tóth Kálmán -, beismerem, hogy gyámoltalan.

A fiatalabb generációhoz tartozván, csak igen ritkán, s igen fölületes érintkezésem volt a rokonszenves külsejű költővel. Róla közvetlen tapasztalat után alig írhatok valamit.

Mindössze négyszer-ötször vacsoráltam vele az utóbbi években, mikor már szikrázó szelleme bágyadt volt, de azért a humor sohasem hagyta el végképpen. Ez a hatalmas jó barát nem pártol el olyan könnyen, mint a másforma jó barátok.

Fülbaja miatt, mely mind jobban nehezíté hallását, nemigen vehetett élénk részt a társaságban, mert nem hallotta, amit beszélnek, de ha ő szólott valamit, az mindig érdekes volt. Fölségesen tudta pointirozni a legcsekélyebb dolgokat is.

Legutoljára a Szikszayban láttam, ahol nekem azt tanácsolta a gyomorfájás ellen, hogy egy szervétába meleg lepényt takarva, tegyek rá.

- Ez a legpraktikusabb medicina - mondá -, éjszakán át kihűl, s akkor beveszi az ember az orvosságot még egyszer - fölöstökömnek.

Ugyanakkor nagyon panaszkodott, hogy kiadójának igen olcsón kellett átengednie az utolsó verskötetét.

- Rossz mesterség ez! - szólt keserűen.

Majd hozzátette, de minden komolyabb jelentőség nélkül, csak azon a hangon, amint már azt az ember szokta, ha bosszankodik:

- Nem írok több verset ez életben.

Az asztalnál köztünk ott ült egy bajai kapacitás is, ki ezekre a szavakra élénk örömmel kiáltott föl:

- Kezet rá, Kálmán pajtás. Szívemből beszéltél. Megvallom neked őszintén, hogy már magam is meg akartam mondani, de restelltem. Mert hát bizony már idestova vén ember vagy, ideje megkomolyodnod, márpedig a poetizálás még megy, de csak bizonyos korban.

A költő ajkán keserű mosoly jelent meg e szavakra. Volt abban a mosolyban gúny is, de keserűség is tengernyi.

A »szép Gyula« kezdi magát egészen jól érezni »semminek«. A »nagy« kancellár még csak nem is népképviselő, ha gróf nem lenne és nem volnának uradalmai, abszolute semminemű foglalkozást nem írhatott volna be a népszámlálási ívbe.

Pihen a babérjain, ha ugyan babérok.

Egy pihenő nagy ember pedig még mindég több nálunk, mint egy dolgozó kis ember. Andrássy Gyulának derogál kisebb kaliberű föladatokat végezni, mint aminőket már végzett, mert megvan benne a kicsinyes emberek hiúsága, hogy a világ mit fog mondani, hogy íme, ez egykori kancellár, ki az összbirodalom sorsát intézte, ma már csak egyszerű magyar államférfi, ki Tisza mögött baktat vagy éppen mellette, holott egykor sat.

Egyszóval az a logika vezeti, amely szerint, ha valakinek olyan nagy a tehetsége, hogy kancellárrá lehet vele, az aztán azt a tehetségét ne használja, ha esetleg nem lehet kancellár.

Ha nem tárcacikket írnék, kifejteném, hogy Andrássy Gyula hálátlan a magyar nemzet iránt, mely őt rajongásig szerette, s melynek szeretetéből fakadt nagyságának gyökere. S ha valamikor a történelem el fogja ítélni azokat a dolgokat, amik most történnek Magyarországon, bizony méltó joggal ítélheti azon »heverő államférfit« is, kinek hatalmában állott a közvéleményt idomítani s változtatni a dolgokon, de ő visszavonult, mert túlságos kicsiny dolognak találta a haza közügyeit, s ezekkel talán sorsát is.

Andrássy éppen olyan, mint Bukovay Absentius a »Borsszem Jankó«-ban, aki mikor a hónap elseje van és az »Angol királynő«-ben ebédel, kiül az ablakba, hogy minden ember lássa, míg ellenben, ha a »Két kék kecske bakoknál« van a sors különös szeszélyeskedései folytán a menü, olyan pozíciót foglal ott el, hogy senki meg ne lássa.

Igen, a »szép Gyula« semmit sem csinál s szinte kerüli, hogy neve valahogy a nyomdafestékkel jöjjön érintkezésbe. Ha nem lehet olyan, mint Gorcsakoff, akkor nem akar lenni csupán olyan, mint aminő Szepi báró, Rudi gróf, vagy pedig olyan, mint a charmant Pepi gyerek...

S ha már ilyen, úgy tesz éppen, mint a »fiúk«, eljár a maszken-bálokba. Azaz, hogy a maszken-bálokba jár, ahol az olyan hölgyek vannak többségben, kik nem akarnak egészen férjhez menni.

A híres gróf haja kissé őszülni kezd, de ez még csak jól áll neki. Mikor egy vagy két női maszkkal, kik közbe-fogják, végiglépkedik ruganyosan a termet, senki sem gondolná hátulról, hogy az a fiatal ember okkupálta Boszniát. Itt is okkupál az még. Csakhogy nagyobb megfontolás után és sokkal olcsóbban.

A tegnapelőtti bálban egy tréfás szélsőbaloldali hírlapíró és képviselő ráuszította az egyik maszkot, hogy ijesszen rá Andrássyra s betanította a mondandókra.

A szép maszk (mert éjfél után meggyőződtünk, hogy szép) utánairamodott a grófnak s pici kezecskéivel megérintette hátulról.

- Tudod-e, micsoda veszély fenyeget?

- Te magad - mondja a szellemes gróf, mert az egész diskurzus fülem hallatára folyt le.

- Oh, nem! Egészen más veszedelem az. Kompromittálva leszel.

- Hiszen már nem lehetek több, mint ami most vagyok: »hazaáruló«.

- Egy leveled lesz közölve a Kossuth »emlékiratai«-nak III-ik kötetében, amelyben lángoló gyűlölettel szólasz a dinasztiáról, s a lázadási jelszó és idő kitűzését kéred.

- Negyvennyolcban?

- Nem. Később, midőn már nem lett volna szabad konspirálnod.

- Te mindent tudsz. De mégse beszéljünk most a politikáról, hanem inkább a szerelemről.

Eltűntek előlem a tömegben és valószínűleg beszéltek a szerelemről.

Hogy a kettő közül melyik volt a nagyobb diplomata, nem tudom.

Andrássynak, mondanom sem kell, ahol megjelenik, egész udvara van mindég az arisztokrácia és a közélet legkiválóbb nevezetességei közül, kik minden szavát megbámulják és minden élcét megnevetik, úgyhogy őneki abszolute lehetetlenné van téve, hogy valaha valami ostobaságot mondjon és azt esetleg helyre is igazíthassa, mert ő mindig olyat mond, ami gyújt, ami bámulatot kelt, ami másnak soha eszébe nem jutott volna.

A báli estén ezen kis epizód után még csak egy pillanatra láttam, midőn kimenet a lépcsőn egy csinos nőcseléd arcát csipkedte meg:

- Gyula, Gyula! - inti hódolattal egy öreg mágnás.

A gróf szokott akadozó modorában mondá féltréfásan.

- Sokszor többet ér egy szőke szobaleány, mint egy barna királyné.

Ki van mondva a büszke szó, hogy »Szeged szebb lesz, mint azelőtt volt«, én magam is sokszor leírtam e sallangos mondatot, míg szerencsém volt önök között lehetni, és leírtam azt a másikat is, hogy Szeged az ország második városa.

De vajon igaz-e ez egészen?

Annyiban talán, mert Szegednél különb város aligha van, de azért a »második város« titulus nem kompetens teljes mértékben. Mert Magyarországnak csak egy városa van s az Budapest: ami azontúl van, az mind - falu.

Igen, a várost nem a falak teszik, nem a háztömbök s nem a lakosság száma. Hanem igenis teszik a modern kultúra, azon eszközök és kényelmi módok, melyeket nyújt s melyeket kötelessége a fokozottabb igényeknek nyújtania azon mértékben, aminő rangot kíván elfoglalni.

Szegednek le kell, az én nézetem szerint, vetkőzni eredetiségét immár, mely oly szép nekünk, íróknak és poétáknak, hogy szinte elandalodunk bele, de ha valamire akar menni, föl kell vennie a modern kultúra divatos köntösét s minden azzal járó díszt - mert különben petrezselymet fog árulni s hetykélkedését, hogy ő ilyen meg amolyan város, elhiszik, - de csak odahaza.

Ne essék tőlem zokon az igaz szó; együtt éreztem önökkel évekig, s együtt fájt nekünk a közös baj, melyet hála istennek kiláboltak, szereztem annyi jogot, hogy ne kelljen a dekorum kedvéért cukorral porozni be a keserű mondásokat.

Szegednek kapnia kell minden alkalmon, mely kínálkozik, hogy a többi várost fölülmúlhassa s azoknak elöljárjon. Szerencséje, módja is van hozzá most. Szerencséje, mert csak tavaly is véletlenül kapott egy nagy könyvtárt, módja, mert hiszen ott van háta mögött a királyi biztos, aki, ha fogyatékban van a posztó, bűvös kezével mindég meg tudja toldani egy-két véggel.

Egy ilyen kedvező alkalomnak tekintem én a Balázsné Bognár Vilma asszony, Láng Fülöppel és Bogyó Alajos társaságában beadott ajánlatát a szegedi színügyi választmányhoz, melyben a népszínmű és a többi drámai műfajok kultiválása mellett, még operák előadására is vállalkozik. S hogy ez nem kivihetetlen, kezeskedik róla a három név, melynek mindenike ismeretes a Nemzeti Színház deszkáiról, s különösen a köztiszteletben álló Balázsné-Bognár Vilma asszony neve, mely egész napjainkig fénye volt a magyar operának.

A szegedi lapok indignálódva utasítják vissza azon hírt, mely a fővárosi lapokban tévesen cirkulált, hogy t. i. Szeged város annyi és annyi ezer frttal ígérte volna szubvencionálni az »operatársulatot«. A lapoknak igazuk van, mert Szeged nem szubvencionálhat még most színházat oly jelentékeny összeggel, de ha nem is - a lapok e helyreigazítása korántsem jelentheti azt, hogy a Balázsné asszony szép tervét ne fogadnák az ottani intelligens körök s magok e lapok is pártolólag, mert hiszen a sajtó és az intelligens körök örökös panaszának nyomában, hogy az operettek lascivitása és mételyező hatása kiöli a publikumból a nemesebb ízlést és érzéket, egész váratlanul jön a segítség e társulatban, mely színügy tekintetében igazán hivatva van Szegedet az ország második fővárosává tenni.

Visszaemlékezve a színügyi bizottmány tavalyi eljárására, nem ismeretlen előttem, hogy Szegeden e bizottmány kicsinyes, személyes okokból szokott kiindulni és szavazni (tisztelet a kivételeknek), de nem hiszem, hogy ez esetben a személyes tekintetek háttérbe ne szoruljanak, mert olyan nagy az előny, amit a társulat nyújt, afölött, amit a többiek nyújthatnak, hogy alig lehet habozni.

Az az egy bizonyos, hogy Szegeden a zenei daraboknak nagyobb közönsége van a drámaiaknál (tessék megnézni egy operett- és egy másnemű est pénztári bevételét), s hogy e zenei igények kielégítése szükséges, ha a meztelen erkölcsrontó darabok útján is, égető szükség tehát, hogy a tényleg meglevő zenei igények nemesebb zenei darabokkal - operákkal - elégíttessenek ki, s ezáltal a szegedi színház átadassék természetes hivatásának és céljának, mely az erkölcsök és ízlés finomításában, ápolásában kulminál.

Mert valóban botrányos és elszomorító dolog, midőn az ember azt látja, hogy készpénzen veszi meg a családapa azt az anyagot, mely leánya és neje lelkét, erkölcsét megrontja, s gondolkozásmódját mintegy átgyúrja lassanként frivollá. Sőt még a város is ezer forinttal járul e cél eléréséhez - nem gondolva meg, míg az ő vélelmében úgy él a színészet, mint hazafiságból pártolandó szent, úgy addig azt a direktorok spekulációja a vidéken alig észrevétlenül elváltoztatta: Thalia temploma a bűn csarnokainak előszobája lett lassankint.

Nem örömest avatkozom olyan kérdésekbe, - melyeknek hullámai nem közvetlen közelemben gyűrűznek, mindamellett is fölszólaltam, mert bosszantott a fővárosi lapok ferdítése, azért mert a ferdítés képes volt rossz színbe öltöztetni látszólag Balázs Vilma asszony ajánlatát, mely nem köt ki semmi különös szubvenciót, hanem egyszerűen a kiírt pályázat alapján adatott be a színügyi választmányhoz, mint a többi ajánlkozó folyamodványa.

Mint Podmaniczky Frigyes bárótól hallom, a Nemzeti Színház is pártolni fogja Balázsné asszony vállalkozását, mely fölött, hogy üdvös-e, nyújt-e elég garanciát, véleményem szerint fölösleges vitatkozni, mert az kétségtelen; az egyetlen kérdés csupán az lehet, fönn bírja-e Szeged közönsége tartani az ilyen nagyobb szabású társulatot?

De ez az egyetlenegy kérdés sem önöket illetheti, hanem inkább a vállalkozókat.

Mindamellett könnyű rá a felelet.

Szeged közönsége megérdemel egy jobb társulatot, mert fönn bír tartani egy jobb társulatot - mégpedig saját erejéből, minden városi szubvenció nélkül is.

Adja isten hát, hogy esztendőre ez a nagy kevély szó: »szegedi opera« teljes valósággá nője ki magát.

Unalmas világot élünk. A farsang, amely megfűszerezi az ifjúság életét, a mi mulatságainkba kerül. Diplomaták, államférfiak szinte belekeverednek ilyenkor a kotillon rendezésbe és nem érnek rá az intrikákra. Pedig az ő bajuk a mi örömünk.

Az újságíró olyan szárazzá és érzéketlenné lesz lassankint, mint a szivacs, amint kiadja a magába szedett benyomásokat, éppen mint a szivacs a nedvességet, nem marad meg benne semmi, de semmi.

Egy idő óta azon veszem magamat észre, hogy teljesen érzéketlen vagyok, a jövő nem integet felém biztatón, a múlt nem hívogat vissza. Ami tegnap történt, azt elfeledtem, ami holnap történik, arra nem gondolok, csak az érdekel, hogy ma mi lesz.

Ismerőseim vannak, barátaim is talán, de engem nem húz hozzájuk semmi. Egy-egy úgynevezett gyöngéd emléket is előkotorászhatnék múltamból, ha nem undorodnám összes emlékeimtől.

Nem tart engem lekötve ezen a világon semmi egyéb, csak az, hogy némileg kíváncsi vagyok: Mi lesz Bismarckból? Nagy temetése lesz-e Hugo Viktornak, ha meghal? Előadják-e »Bagdad hercegnőjé«-t Budapesten, s ki fogják-e fütyülni itt is? - s több efféle bolondságok, amikből sem hasznom, sem károm, ha jól meggondolom, bármiként történjenek is.

»Milyen boldogok voltak a középkori tudósok - mondja egy mostani jeles tudósunk -, kik még keveset tudván a természet titkaiból, azzal amit tudtak, magukat természetfölötti lényeknek hitték.«

Milyen boldog volnék én, ha nem ösmerném annyira az életet, amennyire ösmerem! Oh, hogy a tudás boldogtalanná tesz bennünket.

Hazafiság, szeretet, két magasztos érzés, aki hisz bennök. Engem kacajra fakasztanak, mert látom őket, hogy honnan származtak.

Csupa torzalakok közt járok. Az undok fekélyek, melyek bent vannak a lelkekben, kiülnek az arcokra. S énnekem néznem kell azokat mindenütt.

*

Jókai beszédet tartott a mágnáskaszinóban. Nagyon megtisztelő dolog, tagadhatatlan, ott ülni Magyarország főurainak a fészkében, Magyarország főurai között a legfelül, Andrássy jobbján, Tisza Kálmán balján s koccintani a Széchenyi billikomával. Jól is esett az Jókainak, ki ezzel teljesen bevégezte hódítási útját.

Először meghódította a népet: ez tette naggyá.

Azután meghódította az udvart: ez tette előkelővé.

Most pedig végül meghódította a főurakat: ez teszi majd népszerűtlenné. Mert ha két nyerget nem lehet ülni egyszerre egy embernek, hármat még kevésbé lehet.

Elhangzott az emelkedett hangú díszbeszéd... Jókai eléállította a fényes képet a múltból ragyogó szavakkal, s lelkesítve mondá: törekedjünk oda, hogy a következő ezredévben elmondhassuk, az a Magyarország, melyről Széchenyi azt jósolta, hogy lesz, már megvan.

Fölhabzott a poharakban a pezsgő, s lelkesedés ült ki a méltóságos arcokra.

S mit jelent mindez?

Azt, hogy holnap megint elkezdenek kártyázni s kártyáznak egész a jövő díszebédig.

Szegény Jókai, menyire tévesztett utakon jár!

Mennyire fájhat neki a Hugo Viktor sorsa.

Franciaország nagy költője febr. 26-án fogja ünnepelni 80-ik születési napját.

S milyen kolosszális ünnep lesz ez.

Párizs legszegényebb és leggazdagabb népe egyiránt oda fog járulni az Avenue d'Eylau-n levő lakására s virágokkal hinti be ajtóküszöbét - a költőnek, ki sohasem hízelgett senkinek.

Jókai elcserélte az ő virágjait rendjelért.

S most a kaszinóban sem vette elő az ostort, - hanem a selyemszálakat, melyekkel még szorosabban odakötötte magát az arisztokráciához.

*

Miről írjak még?

Elmondom, amit dr. Csajághy Adolf beszélt el előttem, ki nemrég jött meg Amerikából, melyet egészen beutazott.

»Az Ohio állam délkeleti részén - beszéli - egy csinos farmban öreg házaspár civakodott egymással, a kerítés mellett állva. Az anyóka arcát ki nem vehettem, hanem a galambősz öreg emberé egészen ismerősnek látszott előttem.

"Én istenem, honnan ösmerem én ezt az embert?"

Közelebb érve, a töredezett angol nyelvből, melyen disputáltak, rájöttem, hogy ezek az angol szavak valóságos magyar mondatokba vannak beoltva.

"Hollah! - kiáltám -. Önök magyar emberek?"

No, lett erre nagy öröm. A nyakamba borultak, bevittek az épületbe s pálinkát és sajtot tettek elém.

"A bizony, lelkem, mi magyar emberek vagyunk. Mégpedig én magam szögedi menyecske voltam valaha, az uram meg tápéi ember."

A sok "ö" betűt még most is megtartotta a nénémasszony, s van benne elég módja használni az angol szavaknál.

Ezer meg ezer kérdést intéztek hozzám, jártam-e valaha azon a tájékon, ösmerem-e Szegedet. Elmondták, miként származtak ide ezelőtt harminc évvel. "Az uram a katonafogdosás elől szökött meg legelőször Oláhországba", oda aztán követte az asszony, ahonnan egy Svarz nevű zsidóval vándoroltak ki később Amerikába.

Az öregember, Szabó Ferenc uram, már elfeledte az anyanyelvét meglehetősen, alig tudott velem beszélni, de az asszony nyelve még mindig olyan hatalmasan pergett hazai nyelven, mintha egyebet sem tett volna azalatt a harminc év alatt, mint paprikát árult volna a szegedi piacon. Hiába, mégis csak többet ér az asszonyi nyelv!

"Hallottuk ám a nagy veszedelmet, galambom, ide is, ami Szegedet érte, meg bizonyosan Tápét is. Annyit sírtam, édes uram, hogy ökölnyire kidagadt ez a kis látó szemem. Haza akartunk menni, galambom, haza mi, - mert hát rettenetes dolog azt ilyen távolról tudni."

Lecsillapítottam a két öreget, elmondtam nekik mident, amit tudtam, kiszínezve hatalmasan, hogy mik történnek Szegeden: olyan nagy város lesz az maholnap, mint akár New Yorkból egy darab.

De ez aztán még jobban elszomorította az öregasszonyt. Hogy találja mármost ő meg emlékezetében azokat a helyeket és házakat abban a nagy idegen városban, amelyhez fiatalkori emlékei kötik.

Éjszakára is itt maradtam. Egész éjjel nem hagyott aludni a két öreg.

Kérdeztem tőlük, hogy megy gazdaságuk?

- Mindenütt bajjal, kedves uram! Otthon az az utálatos víz pusztította a termésünket, itt meg azok az utálatos mókusok.

Nagyot sóhajtott.

- Hej uram, csak egy kívánságom lenne már nekem ezen a világon. Mikor föltesznek a Szent Mihály lovára, ha az akkor mint valami táltos megindulna alattam, s meg sem állna előbb velem, - mint odahaza a felsővárosi temetőben.

Mikor másnap elmentem, az öregek úgy zokogtak, sírtak, mint a záporeső.«

Mikor őfelsége harmadéve nyáron Gödöllőn volt, vadászat közben elmaradt kissé kísérőitől s látván egy dülőúton kocsija mellett ballagó parasztot, odament hozzá, s az úgynevezett »Avar«-dombra mutatva, kérdé, nem lehetne-e oda valami rövidebb ösvényen jutni. Őfelsége alkalmasint meg akarta előzni társait.

A paraszt nem ismerte meg a felséget, ki könnyű polgári ruhába volt öltözve, s tagadólag rázta nagy bozontos fejét anélkül, hogy csak egyetlen szót is pazarolt volna a feleletre.

E pillanatban sűrű puskalövések hangzottak föl.

- Mi volt ez? - kérdé a király önkénytelen, mintegy önmagától.

- Hát lövések - felelé a paraszt egykedvűen. - A királyék megint itthon vannak.

A királynak tetszett ez a meleg szó, el is mosolyodott rajta a bajusza alatt.

- Nos, és ösmeri kend a királyékat?

- A felséges asszonyt láttam már vagy kétszer, de a férjét még nem. Nagyon keveset élnek együtt, úgy nézem.

- Hát nem tartja azt helyesnek?

- Helyes vagy nem helyes, hanem költséges lehet a két háztartás.

- Ugyan a király nagyon sokat költ? Mit gondol?

- Hát bizony kőthet vagy hatvanezret egy évben.

- Dejszen többet költ az - mondá a király.

- Nem a' - feleselt a paraszt -, már én csak jobban tudhatom, mint az úr.

- Miért?

- Mert én gödöllői ember vagyok: Fésüs-Katona János a nagy templom mögül.

- És csakugyan nem költ többet? De hát mit csinál akkor azzal a sok millióval?

- Megszedi magát, uram. Úgy tesz, mint a tinnyei jegyző: most, hogy im, halom lett a pénze, megházasítja a fiát s neki adja át a hivatalt, hadd boldoguljon az is.

Őfelsége jóízűen nevetett, aztán kettős léptekkel sietett el az »Avar« felé.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Gödöllőn minden évben tartanak nagy szüretet a királyék is.

Őfelségeik a világért sem mulasztanák el az ősi magyar szokást: szívesen látott vendég ilyenkor a király szőlőiben boldog, boldogtalan, paraszt és mágnás össze-vissza.

De az udvarmesteri hivatal természetesen őfelségeik azon kegyes akaratát, hogy szőlőjükben ott lássák a környék népét, éppenúgy, mint bármily szőlősgazda, kivetkőzteti nemes formájából, mely (érdekességénél fogva szórul szóra közlöm szövegét) következő értesítéssel szokta évenként összehívni a környéket:

»A csász. királyi főudvarmesteri hivatal tudatja a környék lakosságával, hogy (ekkor és ekkor) a király őfelsége tulajdonát képező szőlőkben mindazok, kik tisztességesen öltöznek s kiknek modora kifogástalan, ő csász. kir. Felségeik legmagasabb óhajtásához képest, megjelenhetnek.«

Meg is szoktak jelenni a szüreteken a Podmaniczkyak, Sztárayak, Beniczkyek s a kisebb birtokos dzsentri, sőt nem kis számmal a föld népe is.

A múlt ősszel király és királyné tarackdurrogás közt megjelenvén, midőn előkelőbb szüreti vendégeikkel egy-két szót váltottak sorba, a király egyszerre elmosolyodik s egy öreg paraszt felé tartván, hangosan megszólítja:

- No, Fésüs-Katona János uram, igaza volt, csakugyan én is megházasítom a fiamat... mint a tinnyei jegyző.

Budapest, 1881. febr. 14.

Tisztelt szerkesztő úr!

A »Szeg. Napló« vasárnap ideérkezett számában látom a szegedi színügy-egylet egy naiv nyilatkozatát, mely zokon veszi egy kifejezésemet, mely nem éppen hízelgő, csak igazságos.

A választmány ennélfogva azt kívánja, nevezzem meg azokat az urakat, akik személyes indokból szavaznak, s azokat a személyes indokokat is.

Én nem személyekkel foglalkoztam, hanem az üggyel. A választmány téved, ha azt hiszi, hogy nekem nincs jogom az ő működésüket (köztevékenység lévén) megbírálni, és téved, ha azt hiszi, hogy neki joga van ezért engem kikérdezni.

Én joggal mondok mint a tavalyi publikum egy volt tagja véleményt róluk: az lehet alapos vagy alaptalan, de egy jogosult ítélet, - az azonban, ha ők önmagok mondanak önmagokról véleményt - az semmi. Ennek a jogosultságát nem ösmerem el.

Naiv hát nagyon az a sztentori hangnyomat, hogy ez könnyelmű ráfogás, s igen eredeti ötlet kívánságnak, hogy ezt az állítást igazoljam.

Ám álljon ki valaki a független közönségből - értem: intelligens ember, aki ért a dologhoz, s tud okosan írni -, s mondja, hogy állításom rágalom, és küldje azt el nekem Budapestre, ha neki tetszik, mert nem mindennap jutok a szegedi lapok olvasásához, s nem tudhatom, bennök mi áll, szívesen leszek bővebb - bár a nevekre akkor sem terjeszkedem ki, mert biz én nem is igen emlékezem a különben általam mélyen tisztelt színi választmány tagjainak becses neveire.

Én csak eljárásukra és az eredményekre emlékezem.

Fogadja sat.

Mikszáth Kálmán

Megfoghatlan, hanem mégis tény, hogy én az emberiségből ahhoz a nemhez vonzódom jobban, amelyikhez magam nem tartozom.

Hanem hát hiába, minden embernek megvannak a maga különcségei és szokásai. Azelőtt is megvoltak, most is megvannak.

Nekem a nőnem az a gyengém. Nekik sokat megbocsátok... mindent, a férfinemnek semmit.

Mióta rájöttem arra a szellemes definicióra, hogy a csók még a matézist is meghazudtolja, az örökkévaló tudományt, mert egyet az egyből kivonva (ahogy azt két csókolódó teszi) marad kettő; - azóta legokosabb dolognak tartom az asszonyokat tanulmányozni. Így még tán lehet belőlem öreg koromra tanult ember!

Öregszem-e már, az ősz szele hűti-e szívemet, vagy a legújabb francia iskola élén Balzac vett-e rajtam annyi erőt, hogy egy idő óta a hervadó nőkért rajongok? A »harminc éves asszony« az ideálom, az arc a hulló rózsákkal, a legnyugvó nap fénye a szemekben, őszi derű a homlokon.

...Egy lehelet a télből, s az ajkak meg lesznek fagyva, az arc meg lesz sárgulva, és színtelen lesz a homlok, hideg a szem. Ez az utolsó napfény éppen olyan gyönyörű, becses, mint az első. A tavasz első napját mámorral szívja be az ember, s az ősz utolsó napját remegve látja lehanyatlani. A közbül eső idő iránt pedig mindenki közönyös.

Ezért állítom föl azt a merész teóriát, hogy két édes szerelem van: az első és az utolsó.

Boldog, aki e kettő valamelyikét érzi, s még boldogabb, aki a kettő valamelyikét bírja.

Egy hervadó asszonynak a legutolsó szerelme, lehet-e ennél érdekesebb? Nem!

Egy címer, melyet fölfelé fordítanak, és senki sem fogja látni többé. Egy könyv, amelynek az utolsó lapjára beírja az ember saját nevét, és azt a könyvet sohasem olvassa el senki többé. Mennyi édes homály, mily rózsaszínű köd...

Hogy visszajutunk apródonként a »gyermekségre«! Valamikor (midőn még olyan epedve szoktuk várni a bajuszt, mint most a Tisza Kálmán bukását) a selyemsuhogás is lázba hozott bennünket, ha mindjárt a nagynénénk szoknyája is az, a fiatal, tizenöt-tizenhét éves leányokat, akik egy korban vannak velünk, kicsinyeljük, szerelmünket rendesen valamely huszonöt-harminc éves hölgy bírja, ki sok fájdalmat okoz azzal, hogy mint gyermekkel bánik velünk, sóhajtásainkat és olvadó pillantásainkat észre nem veszi.

Borzadva gondolok rá, hogy első költői heves szerelmemet anyám egy barátnéja bírta, a derék Franciska néni, (egy kétmázsás szörnyeteg). Isten nyugosztalja meg a haló porában. Végelgyöngülésben halt meg tavaly és a kiscsoltói temetőben pihen. Megnézem a sírját tavaszkor, mert ha az Isten éltet, tavaszra tán eljutok a kiscsoltói temetőbe!

Mikor aztán húsz évesekké leszünk, ez a »lirikus korszak«. Akkor verseket írunk »Hozzá«, és akkor már nagyot változott a világ. Most már csak az üde szépségek tartják bilincsben szíveinket. És ezek többnyire sovány, halovány éteri lények, kik finom összhangban állanak tanulmányaink- és olvasmányainkkal: a »glaükopis Athené«-vel, Azraelével, a »Török világ«-ból, s még egy csomó költői teremtéssel, amik mind rózsabokorban jöttek a világra - vagy legalább fűzfabokorban, amennyiben többnyire csak a költők és írók által megénekelt példányok másolatai gyanánt jutnak szívünkbe.

A huszonöt év körül jön az »izmos szerelem«, melyet okos szerelemnek is nevezhetnék, ha kedvem volna fából vaskarikát csinálni. Ez a »feleség választó« korszak, vagyis más szavakkal: ez a szerelem szokta az embert szerencsétlenné tenni.

No, de ez nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz. Egészen más szempontból vesszük a szerelem útját, azt kívánván csupán konstatálni, hogy a huszonöt évtől kezdve az egészen fiatal, tizenhat-tizenhét éves lányok dobogtatják a férfiszíveket; a húszéves nő már »nem mai«, a huszonöt éves meg már »satrapa«, vagy »vén Áspis«.

S minél idősebbekké leszünk, annál elasztikusabb, annál nyúlékonyabb lesz az a tündér-szál, mely szívet szívvel összefűz, s mindég távolabb keresi az ideált - persze lemenő ágon, úgyhogy egészen eljut az ügyetlen, kedves »bakkfisch«-ekhez.

Oh, ezek az aranyos teremtések! Barackvirágszín arcaikkal, búzavirágszín hajukkal, kigörbített cipősarkaikkal, rövid szoknyájukban! Milyen világ ez! Milyen tiszta és bájos kis libák a zöld pázsiton! Egy idilli kép - az égből lelopva.

És azután? Mi jön azután? Feslő rózsabimbók után?...

Megfejthetetlen ugrás - a rózsabimbók után jön a haraszt.

Micsoda bomlott sorrend, milyen rettenetes inkonzekvencia - de hasztalan ellene disputálni; a haraszt következik: a »harmincéves asszony«.

A jóízű haraszt!...

S a haraszt után nem fog következni már többé soha semmi. Ez még az igazán rettenetes a szerelem útjában.

No, hát én már benne vagyok egy év óta a harasztkorszakban, amely után már semmi sem jön, s így jogosult arra, hogy elhiggyem, miszerint mindent tudok, s hogy megírjam a szerelem útját önöknek, akik még semmit sem tudnak, mert a szerelemben, aki mindent nem tapasztalt, semmit sem tud, aki pedig mindent tapasztalt, az még kevesebbet.

Annyi bizonyos, hogy teljes életemben szerencsétlen voltam. Elméletileg mindig a barna nő az ideálom, gyermekkoromtól egész eddig a pillanatig (Febr. 25. Este 5 óra 32 perc), s még sohasem bírtam barna nőbe komolyan beleszeretni. A nemezis szeszélye folytán akaratom ellen mindig a szőke nők sebezték meg szívemet. Összes szenvedéseimet és boldogságomat nekik köszönhetem - pedig elméletben soha ki nem állhattam őket, s azzal a kijelentéssel is halok meg, hogy: a szőke nők nem szépek.

Ha ugyan még meghalok, - és a haraszt után még nem következik valami. Hátha, ki tudja, még egy új világ... a remény hadd legyen örök.

A szerelem útja nem végződhetik be... Ha maga a szerelem végtelen, annak kell lenni az útjának is.

Vagy legalább valami dűlőút vezet még tovább.

Igen, van még egy: a szerelem - a nevekbe.

De ezt már csak mi bolondok, poéták, az írók élvezzük különös kitüntetésből a sorstól, mert rászolgálunk mélyebb érzelmeinkkel. Az Isten ezzel prolongálja a legfőbb jót, fiatalságunkat.

Vékony úrbéri kárpótlás - de én igénybe veszem; ne mondják, hogy volt valamim, amit még el nem tékozoltam.

Igen, a szerelem a nevekbe - ez következik a haraszt után.

Meglátunk egy szép asszonyt, megkérdezzük a nevét, s ő azt mondja dallamos hangon, hogy: »Miriám«.

A Miriámmal azután megösmerkedünk. A férj szórakozott ember, keveset foglalkozik kincsével. A szép asszonnyal annyi mindent összefecsegünk a vendéglőben, a vacsoránál és mindennap jobban megszokjuk itt-ott látni s hallani aprólékos napi történetét.

Ha pedig egyszer elmarad: mindjárt olyan üres a vendéglő, olyan üres az étlap, s olyan ügyetlenek a pincérek... S mindenütt ez az egy név zsong: »Miriám«.

Amint a vágtató fiákerek összerobognak az utcán, mintha abba a taktusba menne ki: »Miriám«...

Amint az ablak alatt tipegő boltőr meg-megkoppantja dárdájával a kövezetet, azok is úgy szólnak, hogy: »Miriám!«

Mindenből a »Miriám« név néz rád, gyöngéden, delejesen, a plakátok betűiből, a »Ruskij Myr«-ből, amely a falon függ.

Miriám, Miriám! Milyen szép név ez! Bizonyisten, szerelmes vagyok ebbe a névbe!

Ebbe a névbe? Csak a névbe?

Ez az, amiről »már« nem merek gondolkozni.

S ez a »nem merek«, az a kőfal a szerelem útjának a legvégén.

»NÔTRE CHER JULES«

A mi kedves Gyulánk! Ki volna más, mint a Gyula, a szerretetrre méltó Gyula, aki megunta a munkát és kinevezte maga helyett külügyminiszternek a Haymerlét.

Ő majd csak úgy odavetőleg fogja diktálni ezután - mint ahogy a Mahomed fehér galambja.

A kedves Gyula, aki még ma is érdekes ember, aki több mint egy évtizedig boldogította Ausztria-Magyarországot s illő, hogy most már a débardeuröket boldogítsa legalább egy télen át.

Igen, ő még mindig érdekes. Göndör hajába csak gyéren férnek be az ezüst szálak. A történelmi nevezetességű haj még mindig majdnem a régi. A termet délceg és ruganyos, és a tipikus magyar arc még mindig olyan, mintha egy »kovácslegényé« lenne és nem egy kovács-majszteré, sőt még kék szemeinek fénye is megvan - s megakad minden suhogó szoknyán.

Legalább, legalább,
Az a híre jár a városban.
A Grenvillei kis kaputól
Le a Blanc-utcai házig...

A nemes gróf egyike a legszeretetreméltóbb komédiásoknak - akiket csak fölmutathat a világ. A »Nőtre cher Jules« a leghazárdabb és legkönnyelműbb játékos mindazok között, akiket valaha ismertünk. S a politika az a hazárdjáték, amiben ő excellált. Az pedig olyan furcsa játék, hogy nem az veszt, aki játszik, hanem az is, aki nézi, aki tűri.

Gyula gróf nem volt szerencsétlen államférfi, mert...

Oh, ez a »mert«.

A történelem szörnyen meg lesz egyszer akadva, mikor a »mert« után oda kell tennie az indokolást.

Az igazán csak esetlegesség, hogy ő nem volt egészen szerencsétlen. Tetteiben nincs meg az okszerűség, sem arra, hogy szerencsés államférfi legyen, - sem arra, hogy szerencsétlen. Az ő tettei meg fogják akasztani a legzseniálisabb elemző főt is, hogy azokról tárgyilagos bírálatot mondjon. Az lehetetlenség.

És ez nem azért lehetetlenség, mintha Andrássy Gyula megfejthetetlen szfinx lenne. Ellenkezőleg, az a megfejthetetlen csak, hogy mi módon volt ő megfejthetetlen... s micsoda neme az optikai csalódásnak, melynek kápráztató ereje alatt őt cselekedni láttuk.

A történelem azt fogja írni róla, hogy nagy szerepet vitt, de mihelyt arra kerül a sor, hogy mi volt ezen szerep lényege - Clio keze megzsibbad s nyíló koszorúját elejti.

Szegény Andrássy! Lesz-e még külügyminiszter? - nem lehet tudni, de hogy kevesebb nem akar lenni többé, az bizonyos.

Ő maga is így szólt egy ismerősömhöz:

- Énrólam már nem hiszik el, hogy közkatona is tudok lenni. Én hát nem is lépek föl képviselőnek a választáskor. Azonban a fiamat, Tivadart, választatom meg Zemplénben.

- Hol van most a fiatal gróf?

- Mármint a fiam? Ő Párizsban van. Nagy örömet okoz nekem őfelőle legújabban az, hogy a Jockey-clubba bevették tagnak.

- Hogyan? Olyan nagy dolog az?

- Képzelheti ön. Titkos golyó-szavazás van. S egy fekete golyó elég, hogy be ne vegyék.

- Azt hát nem tréfadolog megreszkirozni.

- S én annál inkább aggódtam, mert gróf Beust írt nekem s azt a tanácsot adta, beszéljem le fiamat szándékáról, mert nem veszik be, s meglesz a csúfság.

- De hát miért ne vették volna be?

- A dolog igen egyszerű. A párizsiak neheztelnek reám, mert tudják, hogy Bismarck benső barátom. Akadhatott volna egy, akinek ez eszébe jut, s fekete golyóval szavaz.

- Ez igaz. Ha így állnak a dolgok, akkor az eredmény valóban meglepő.

- Na, tudja, a párizsi »Bébé club«-nak sokáig tagja voltam, sőt még most is az vagyok, bár a tagsági díjakat nem fizetem, mert azt írták, nekik nagy megtiszteltetésükre fog szolgálni, ha a nevemet benn hagyom örökké a tagok lajstromában. Nos, a Jockey-club tagjai jobbadán a Bébé club tagjaiból valók, s innen a kedvező eredmény, melynek fölötte örülök, - mert ellenkező esetben szegény Tivadar vigasztalhatlan lett volna.

Szóba kerülvén a gróf lemondása, így szólt:

- Meguntam volt már a sok dolgot, és ott hagytam. Egészségi állapotom is romlani kezdett, megkértem hát a »császár«-t, hogy engem tegyen nyugalomba.

- Tette azt már excellenciád, úgy látszik, azelőtt is.

- Miből gondolja ön?

- Azon entrefilet-ből, mely egyszer lemondásáról a »Pester Lloyd«-ban megjelent.

A »Cousin le roi« elnevette magát.

- Ah, az csak egy tréfa volt - mondá a király cousinja (amely címet most Andrássy az aranygyapjú alapján használja). Egy magyar főúr, akit megnevezni nem akarok (gr. Széchen Antal), gyanús volt előttem, mert sokat járkált a »császár«-hoz, előérzetem volt, hogy állásomra vágyik. - Bizonyos akartam lenni. S midőn ő Bécsből Ausseeba ment, azon szándékkal, hogy másfél évet ott fog tölteni, s ezek szerint búcsúzott el a szociétástól, - kedvem jött egy tréfát csinálni, mely egyszersmind igazolni fogja, ha gyanúm valóban alapos-e. Ekkor bocsátottam nyilvánosságra a kérdéses entrefilet-t lemondásomról. S íme az én emberem futárvonaton sietett vissza Bécsbe.

- Őszintén megvallva a dolgot, excellenciádnak az igazi lemondása sem látszik egészen komolynak.

- Igen, az emberek azt sejtik, hogy én állok a Haymerle háta mögött; pedig ez nem igaz, s egyetlen alapos indok sincs, mely azt támogatná. Mondjon ön, ha egyet is.

- Ott a király fölmentési kézirata, melyhez hasonlót sohasem adtak még a bevégzett szolgálatoknak.

- Hát a Radeczkyé?

- Radeczky más. Egy aggastyán, aki egész életét az uralkodóháznak szentelte, de excellenciád forradalmi ember volt, valószínűtlen tehát, hogy e meleg kézirat csupán a múltat s ne a jövőt is illesse.

- Lehet, hogy igaza van - szólt Andrássy azon mosolyok egyikével, melyek őt oly szeretetreméltóvá teszik.

Én voltam az, aki egyszer azt írtam Helvey Lauráról, hogy az ördögnek kellene az olyan lány, mint ő, akit már összevissza csókolt... a múzsa.

Most pedig azt mondom, hogy mi az ördögöt írjon arról egy prózaíró - akit már minden költő megénekelt?

Haját, szemét, elegáns mozdulatait, bágyadt mosolyát, kis lábait, sugár termetét, s keskeny, izgékony arcát aranyos kosarába szedte a költészet gyúlékony anyagnak.

Micsoda bókot mondjak én annak, aki a Helikon pézsmás tavaiban fürdik naponta?

Aphrodite hozzá van szokva a hullámokhoz és a mézhez.

*

Hanem Szeged nincs hozzászokva Aphroditéhez. S ha valakinek bókot kell mondani, az Szeged.

Mert bár nem jut eszünkbe megdicsérni soha a berket, hova a csalogány jár - mégis sokszor a berek érdeme az.

Egy idő óta a művészek szeretnek Szegedre járni, mert méltányolni tudják őket. Azon megállapodott, úgyszólván tömör tisztelet és becsülés várja ott őket, mely méltán megilleti a művészt, s mely csak kiváló míveltségi fokon álló népnek sajátja.

Helvey Laurát még nem ismerik Szegeden. De annál inkább ismerik, éspedig hosszabb idő óta Prielle Kornéliát, a szegedi színház tiszteletbeli tagját.

Gondoljanak önök arra az időre, mikor még Prielle Kornéliát csak rövid idő óta ismerték - s önök előtt áll Helvey Laura.

Ennél nagyobb bókot nem mondhattam Helvey Laurának.

És mégsem őt illeti az annyira, mint a nemzetet, mely nagy művészeit folytatásokban láthatja.

*

Helvey Laura már mint színházképezdei növendék kivált egy fejjel társai közül, s azóta, mint a Nemzeti Színház tagjának, egy fokozatos haladás az útja.

De könnyű ott haladni, ahol jázminok nyílnak kétfelől az út mentén. Könnyű azért, mert diadalút: a hódolat jár előtte. Könnyű neki, mert ha elunja a virágillatot, ha a hódolat felé nyújtott kezét elereszti, ha magára marad, akkor ott van a saját szárnya. Ha ráunt arra, hogy menjen, vagy arra, hogy vigyék, fogja magát és röpül.

S mégis ez a haladás nem tarthat már sokáig, - mert közel áll a tökélyhez.

Legjobb alakításainak egyike a Dóra, melyet Szegeden is be fog mutatni. Ezzel tűnt föl Pesten, s ebben ösmerték el legelőször művésznőnek.

Azóta mind-mind nagyobb tért kezd elfoglalni, s ma már a nagy tehetséget és a művészi alkotás erejét senki sem tagadhatja meg tőle.

A fővárosban az ő szereplése óta egy új, terjedő hitvallás van: a Helvey-kultusz. A legmodernebb szekta látható istennővel. (Nincs is szebb dolog a világon, mint a pozitiv.)

Sok szívet összetört, mint nő.

És még több szívet tett épebbé, mint művésznő.

De szerencséje van. A nő által összetört szívek rózsaszín porából a művésznő számára nőttek babérok.

A világ el van fogulva kedvencei iránt. Hibáikat is javukra kamatoztatja.

S ez az elfogultság szépíti meg a világot.

*

A szegediek is bizonyosan el lesznek fogulva Helvey Laura iránt: mert a nő annyira praejudikál a művésznőnek, hogy tisztán ki nem ösmerhetni - mi tetszik jobban benne, ő maga-e, vagy a játéka?

Az ember alig várja, hogy megöregedjék, s csak a művésznőt láthassa...

És mégis sajnálja a leányt is.

E kettős presszió igen zavarólag hat, - de hát már csak nyugodjunk meg benne jámborul.

Még a toalettjeiről is szólanom kellene. A legszebb toalettek, amiket csak valaha látnak a nemzeti színpadon. És mégsem tesz velük hatást.

Mert hát ki venné észre Helvey Laurán a ruhát?

Csak másnap jut eszünkbe, hogy miképpen is volt tulajdonképp öltözve.

Addig, míg a színpadon van, ő maga uralkodik, s semmi egyebet nem lát az ember.

Mikor először láttam életemben a színpadon, azt kívántam magamban, hogy bárcsak egyszer nappal láthatnám.

Mikor az utcán láttam nappal, egyszerre az lett vágyam, hogy bárcsak mindig este lássam ezentúl.

Mikor pedig minden este láttam, azt óhajtottam, hogy bárcsak sohasem láttam volna Helvey Laurát, ha már örökké nem láthatom.

És ebben van röviden benne az ő hatása és arcképe.

Az orosz cár halála nem csinált olyan szenzációt Budapesten, mint gondolni lehetett volna; körülbelül az éjféli órákban terjedt el a hír a lakosság közt, hogy, mint porosz Vilmos mondaná az ő örökös naivitásával: »a nagy kíséret sem ért semmit«, a cár mégis áldozatul esett a nihilista merényleteknek. A szívesen hirdetett frázis, hogy a fölkent királyok élete fölött a mennyei gondviselés őrködik, színehagyottabb lett. Bizony ők is csak emberek, törékenyek és aprók azon erő ellenében, melyet a népek haragja szül.

Szomorú vég egy uralkodóra nézve, ki ilyen szerencsétlen halállal múlik ki, s még e szerencsétlenség sem képes részvétet kelteni iránta a szívekben.

Nagy mozgás és szenzáció csak a börze-körökben volt. Én éppen egy börziáner feleségével diskurálgattam a »Koroná«-ban, midőn az első sürgöny érkezett. Még vagy öt-hat börziáner volt itt a szép menyecske asztalánál kívülem, s többek között a férje, kit a zöld szemű szörnyeteg fojtogat, s Othello óta sohasem volt mása, nincs az az áspis kígyó, amint a feleségét őrzi - s íme, egyszerre jön a telegram s egy szempillantás alatt nem volt ott egyetlen börziáner sem, hanyatt-homlok szaladtak ki arra, ki erre, hogy a nagy eseménynek hasznát vegyék olyanoknál, kik még a dologról nem tudnak. A kis menyecske ott maradt a nyakamon, éjfél táján került vissza nagy nehezen a férje, mialatt bizonyosan csinált egy-két jó »geschäft«-et. A zöld szemű szörnyet legyőzte a sápadt szörny, a Mammon.

Hogy a börzére az első percekben nagy befolyású volt a cár meggyilkoltatása, s hogy ma már egészen a rendes kerékvágásba jutott minden, annak oka az, mert egészséges ésszel nem lehetett elképzelni, hogy a nihilisták minden jelentékenyebb, messzebbre kiható cél nélkül követték el a gyilkosságot.

Pedig - úgy látszik - terv nélküli fanatizmus volt az egész; az elkövetett bűnnek még az a mentsége sem lehet, hogy az milliók voltáért történt, mert a gyenge, beteg cár helyett most egy erős ember kezébe jutott a gyeplő, melynek Oroszországban korbács a neve.

*

Wahrmann Mór képviselő mondta egy ízben: »Egy tulajdonságom van, amit röstellek, pedig még az is fényes tulajdonság, t. i. kopasz vagyok.«

Hát Jókainak is végre akadt olyan cselekedete, amiben meg nem botránkoztak sem a kritikusok, sem a nagy hazafiak. Meghítta hétfőn a hírlapírói választmányt a Szikszayba ebédre, hogy a rettenetes nagy menyhalat megegyék, amit a temesvári kollegák küldtek egy elmés levél kíséretében.

Ilyenkor látszik, amint rózsaszínű kedélybe esnek a derék magyar hírlapírók, hogy itt sohasem ver gyökeret a nihilizmus. A terített asztal, a jó konyha, a bor a mi ideálunk; miattunk aztán uralkodhatnak a királyok, ahogy nekik tetszik. Bolondos ábrándok és chimérák nem háborgatják az agyvelőket, s ha van is valakinek valami keserűsége, az mind megfér egy-két frázisban, a vezércikkben. A bor, a jó ebéd jókedvet csepegtet a magyarba, s akinek jó kedve van, az - nem öl, csak ölel.

Hanem azért ezzel az ebéddel mégis történt egy kis malheur, amiből nyilván kilátszik, hogy Jókainak ez az egy okos cselekedete sem találkozott mindenütt méltánylattal. Hiába, ő már olyan, mint az általa megírt »szerencsétlen szélkakas«, minden dolga úgy fordul, hogy azzal sohase lehessen mindenki megelégedve.

Valami német journalist, minthogy az ebéd a cár gyilkosságát követő napon tartatott, megsürgönyözte egy nagy bécsi lapnak, hogy a magyar hírlapírók Jókaival élükön, díszebédet rendeztek a cár meggyilkoltatása örömére. No iszen, nem is kap Jókai többé udvari kitüntetést.

Szegény temesvári hal! Gondoltad volna-e valaha, mikor még ott úsztál valahol a víz ezüst fodrocskái közt, hogy mekkora demonstráció lészen a te temetésed!...

Egész korrekt járt el Komócsy József, mikor azt indítványozta Nagy Miklósnak, hogy adja ki a halhatatlan hal arcképét a »Vasárnapi Ujság«-ban. Ilyen úgysem volt még!

Dacára annak, hogy a »nihilisták« (mert a legtöbbje csakugyan nihilista a magyar hírlapíróknak) lakmározának, számos pohárköszöntéseket ejtve és »a hal halálából hála« szövegű sürgönyt menesztve Temesvárra, az ebéd mégis mameluk színezetű volt, mert a szegény Eötvös Károly fölött köszörülte az eszét mindenki.

De a legsikerültebb az Ábrányi Kornél élce volt.

- Fogadjunk - mondá Eötvös -, hogy kormányra jutunk.

- Te igen, hanem a szélsőbaloldal soha.

*

Tegnap, szerdán, a március 15-ét tartották meg a föllobogózott, földíszített Egyetem téren.

Az ünnepély a szokott lelkesedéssel lett megülve, de volt kiemelkedőbb mozzanata is, az ősz Táncsics Mihály megérkezése, kit tegnap 33 éve, hasonlóan mint most »vállaira emelve« vitt a nép lakására.

A szegény öregnek jól esett a megemlékezés, az egykori dicsőségből ez a kis morzsa. De az ünnepélyt is nagyban emelte e tény, mely a »Fővárosi Lapok«-nak jutott legelőbb eszébe, s ennek indítványára hítta meg az ifjúság az összeroskadt agg embert, ki egyik vidéki városkában él jelenleg, a mostoha jelentől a múlthoz fordulva melegítő fénysugarakért.

A jelenlegi »Március 15-e«, mint helyesen jegyzé meg egy szónokoló ifjú, abban a tekintetben is haladás, amennyiben a halottak fekvőhelyéről, a temetőből áthozatott az élők városába, s megvan adva az első lökés, hogy a szabadság napjának évfordulója nagy nemzeti ünnep legyen a jövőben, mely nem csupán az ifjúság, hanem az egész nemzet szívét áthatja. Mert amely nép nem becsüli a szabadságot, nem is érdemli. Márpedig azt, hogy megérdemeljük, külsőleg is mutatni kell, impozánsan, mert, ha a királyoknak vannak hagyományaik és emlékeik, melyek a népeknek imponálnak, nekünk, a népnek is kell hogy legyenek hagyományaink, emlékeink, és imponáljanak a királyoknak.

Vajmi kevés az, ami Budapesten Szegedre emlékezteti az embert. Lipthay Pál, aki a »Magyar nyomok Párizsban« című cikksorozatot írta, több magyar emléket bírt a külföldön fölfedezni, mint amennyi szegedi emléket én Budapesten, pedig ha nem keresem is, föltűnik mindaz, ami Szegedre vonatkozik, legyen az reklám-firma vagy akármi.

Itt van legelőbb a »Café Szegedin« a Dohány utca szögletén, egy valóságos fiók-börze, hol a kisebb kaliberű pénzemberek csalják egymást. Ha Istóczynak rendelkezésére állanának a nihilisták segédeszközei és karjai, már régen levegőbe röpítette volna e rettenetes fészket, melyben naponta ezer meg ezer geschäft jön létre. Különben ez a kávéház éppen úgy lehetne mezőtúri vagy jeruzsálemi, mint szegedi.

Boldog Kecskemét és Nagykőrös érdemes városa, melyek közül az elsőnek palotája van a fővárosban, és egy egész utcája (a Kecskeméti utca), a másiknak pedig emeletes háza a József-külvárosban, s borzasztó rozzant az ma és kopott még, de hinni lehet, hogy a százados gyűlölség a két nemes város között ezen a téren is megtermi a versenyt s olyan fényes palotát kanyarít Nagykőrös, hogy még a Múzeum is csak parasztviskó lesz mellette. Az igaz, hogy a magyarságban nehéz lesz túltennie Kecskeméten, mert a hét vezért már Kecskemét engagirozta, házőrzőknek a homlokzaton.

A mi Szegedünk szegény, - ő csak idegen a fővárosban. Olyan, mint egy özvegyasszony, akinek csak könnyei vannak és néha nagy elvétve egy mosolya.

De ez a mosoly drágább, értékesebb a földi vagyonnál. S azok a könnyek drágábbak a mosolynál...

No, de maradjunk csak a mosolynál.

A Stáció utcában ménkő nagy tulipiros ember van lefestve a hentes-bolt firmájául. Már messziről meglátszik, hogy a Herman Ottó választókerületébe tartozik, az elégületlenek közé, mert tripla tokája vagyon, s a hasa erősen kidomborodik az átkos közös ügy soványító rabláncai közt.

»Mészárszék a szegedi emberhez.«
Olcsó borjúhús kapható.

Budán a Tabánban pedig egy kurtakocsma cégtáblája dicsőíti a szegedi női szépséget. A modell alkalmasint a Kiss Dávid-féle ház előtti piacról van véve, no de ez nem tesz semmit. Annál szebb a vers:

Polgári bormérés a szegedi menyecskéhez.
Itt nagyobb az icce, itt különb bort mérnek.
Fele áron adják szegedi legénynek.

Csak mindenütt csalogatós a szegedi menyecske!

Mióta a Lukácsi rossz darabja »A pók és a szegedi menyecske« letűnt a repertoárokról, azóta Szeged a literatúrában nem létezik. Általában csodálatos az, hogy a hazai írók és költők nem fordulnak soha e város felé, hogy azt a nemzet előtt megszépítsék s benépesítsék az utókor előtt a tradiciók regényes árnyaival, melyeknek suhogása szentté teszi a földet, mosolygóvá az eget fölötte, értelmessé a folyam tompa zuhogását, andalítóvá a levegőt és beszédessé a fűszálakat.

Nem elég költői-e nekik a föld, melyet az igéző Tisza szel keresztül éppen abban a pillanatban, midőn a kisebbik, szebbik haza ezüst folyója, a Maros beleszakad regényes füzesek suttogásába vesző hömpölygéssel? Nem-e elég magyar a város arra, hogy a magyar múzsák picike lábai megérintsék köveit, göröngyeit, s megszedjék magukat virággal, amit a magyar róna termel.

Vagy nem teremne ott virág? Hogy nem akad kéz, mely érte nyúljon. Hát csak a vastag próza az ott? És ahol minden ember kövér lesz, azt a földet joggal soványnak tartják a múzsák? Lehetetlen.

És mégis íróink Debrecen múltjához fordulnak tárgyakért; Jókai rég megaranyozta tollával minden zegét-zugát a kálvinista Rómának, csak a mi kedves Szegedünkről beszélnek úgy itt a döntő körökben, mint valami »terra incognita«-ról, mintha Indiában feküdnék, vagy valahol a Gangesz partján.

Mert nem elég, hogy a lapok két megírt betű »O. E.« aláírással minden áldott nap elregisztrálják, mit mivel a nagyméltóságú királyi biztosság és a tekintetes magisztratus; ezek sablonok s olyanok, mint a tiszavirág, egy napig tartanak. De még ezekből nem lehet megösmerni az embereket. S akiket nem ösmerünk, azokat nem is szerethetjük, tehetünk érdekükben valamit, de nem lelkesülünk értük.

Nekem már régen föltűnt ez az »agyonhallgatása« Szegednek - mert nem jelentéktelen dolog az, legalább nem annyira, mint amilyennek láttuk, mert a városok, ha ügyesek, éppen úgy hasznát vehetik a nimbusznak, a rózsaszínű ködnek, mely kéményeik szürke füstjébe vegyül, mint egyes emberek. Nagy tőke az, csak föl kell tudni használni.

Párizsnak milliárdokat jövedelmez puszta nimbusza, Velencének milliókat.

De nagyon is messze mentem tárgyamtól. Kissé magas az, és nehéz röviden megérlelni, hosszabban pedig nem telik.

Még csak egyet, hogy Jókai sem váltotta be ígéretét, amikor megígérte, hogy a legközelebbi regénye Szegeden is szerepelni fog. Maradt biz ő a görbe országban, mind a két regényével, a »Páter Péter«-rel éppúgy, mint a »Kik kétszer halnak meg« cíművel.

Most veszem észre, hogy a budapesti »Szegedi emlékek«-ről írva, olyanokért sopánkodom, amelyek nincsenek, maradjunk azok mellett, amik vannak.

Hát nem elég dicsőség az, hogy mindenféle étlapon ott van a híres »Szegedi halászlé« kiírva, s a kellnerek még külön is ajánlgatják kedvenc vendégeiknek a téglaszínű kotyvalékot, - melytől a szegedi ember (kivált a felsővárosi) - tíz virginiát teszek egy civilszivar ellen - szörnyethalna, s az én kedves emlékezetű doktorom, Herczl Fülöp, mérgezési tüneteket konstatálna rajta.

A Király utcai Pattantyus-kocsmában ki van írva plakáton a falakon: »A felszolgálatot szegedi fiatal leányok eszközlik«.

No, már ezeket megnézem, gondoltam. De bizony nem találtam rajtuk semmi szegedi szabálytalanságot.

Mert a szegedi szabályos szépségnek a szabálytalanság az ismertető jele. Aki Szegeden egyszer-kétszer fordul meg, az szörnyen rútaknak találja a nőket. Sokszor hallom e véleményt, s azzal szoktam elütni, hogy bizony szépek azok, csak tíz esztendeig kell őket megszokni. Nekem már csak nyolc esztendő hiányzik - a szépségükből.

Hanem a »Pattantyus-leányokhoz« egy század se sok.

És ezek igazán szegediek, vagy legalább mondják, hogy azok - s jól megy az üzlet e kis csalással.

Íme, itt van, amit demonstrálni akartam fennebb, hogy a nimbusz élelmes emberek kezében - pénz.

A szegedi nők nimbusza - immár mint árucikk is szerepel a világpiacon s jó sokat jövedelmez a buksi fejű szőke kocsmárosnak s valami keveset a pincérnőknek is, - kik bizonyosan valahol Szatymazon szüreteltek akkor, amikor Szegeden a szépséget osztogatták.

Homért hét város vitatta, hogy ő oda való. Nekünk is van egy nagy nemzeti költőnk, akinek születése fölött két város versengett.

Hanem mindezeknél nagyobb dolog az, hogy gróf Zichy Géza fölött meg az összes irodalmi és művészi körök háborút folytatnak egymással, hogy hova tartozik tulajdonképpen.

És ő még azt sem teheti, hogy az egyik kezét odanyújtaná a művészeknek, a másikat az íróknak: »osztozzatok meg rajtam«.

A nemes grófnak csak egy keze van.

Az »írói és művészi kör« úgy segít ezen, hogy egy évben író címén választja be az igazgató-bizottságba, a másik évben művész címén.

*

Kölcseynek csak egy szeme volt, és mégis többet és messzebb látott vele, mint összes kortársai; Zichynek is olyan ez az egy keze, hogy többet ér ötvennél.

Zichy Gézáról írva nem lehet célom azon sablonszerű periódusokat és frázisokat megírni, melyeket a lapok róla és játékáról hoznak, kivált mióta jótékonysági művészi körútját teszi.

Hogy miként játszik, azt hallani fogják, hogy kezét egy vadászat alkalmával elvesztette, s hogy, midőn már jobb keze nem volt, a múzsák eléje lejtettek picike tündér-lábacskáikkal, és balkézen fogva magukkal vitték - azt is már minden ember tudja, mert Zichy Gézát még akkor is minden művelt magyar ösmerné, ha a zongora nem lenne föltalálva: az ő egyik kezét két múzsa fogta. S ő egyformán hálás mind a kettő iránt.

Már körülbelül tíz éve annak, hogy a gróf mint író föltűnt a »Fővárosi Lapok«-ban szép verseivel.

Később mindinkább beleolvadt az irodalmi életbe, egyik alapító-tagja lett a Petőfi Társaságnak, majd mintegy négy év előtt irodalmi érdemeiért a Kisfaludy Társaság is tagjai közé választá.

Művészi sikerei sem kisebbek.

A külföldön éppúgy, mint itthon, méltánylattal szólnak nemes fölfogásáról a játékban és bámulattal csodás technikájáról.

Egy Budapesten tartott hangverseny alkalmával a fölzúgott tapsvihar után, melyet Zichy aratott, maga az ősz maestro, Liszt is így szólt lelkesülten:

»Ennyit már magam sem akartam«.

Széll Kálmán pedig (még akkor pénzügyminiszter volt) kezét kövér tenyerébe süllyesztve, dünnyögé:

»Ha még egyszer hallom, adót vetek ki a jobb kézre, mert az valóságos luxusnak bizonyul.«

*

Zichy gróf egyike azon mágnásainknak, aminők minden időben és korban voltak, hogy a többiekért - folytonosan kiengesztelve tartsák a nemzetet.

Egy ember, akinek tizenötezer hold földje van, s aki mégis minden idejét a közügyeknek, az irodalomnak szenteli, méltán megérdemli, hogy mindenki megbecsülje.

De nem is panaszkodhat. Legszebben bizonyult ez be a kaszinói utcai zavargások alkalmával.

A rakoncátlan tömeg, melyet ezeken a napokon fölötte ingereltek a címerek, egy címeres kocsit tartóztatott föl a Hatvani utcán.

A vezetők durván rántották föl a kocsi ajtaját, ahonnan gróf Zichy Géza halavány, szőke fürtös feje tűnt szemükbe.

- A félkezű gróf!- kiálták. - Az a nemzet embere! - és betették szépen a kocsiajtót.

A fogat harsogó éljenek közt ment odább.

*

Zichyt a fiatal Teleky Sándor gróf fogja elkísérni Szegedre. Nekem legalább Teleky azt mondta. Hanem azért vele lesz az öreg Liszt is, legalább lélekben. Soha egy mester és tanítvány még úgy össze nem olvadt, mint ők ketten. Rajongó szeretettel csüggnek egymáson.

S ilyenkor télen, mikor a világhírű öreg idehaza van, már-már a zene felé hajlítja hajlama a grófot, annyira, hogy távozóban látjuk benne az írót.

De az csak tavaszig tart.

Amint aztán tavasszal kihajtanak a völgyek, lombok, dalolni kezdenek a pacsirták, kizöldülnek a mezők, a fecskék megjönnek, az öreg pedig elmegy, megint az író lép előtérbe Zichyben.

A történelem nem mutathat Janus arcot ennél rokonszenvesebbet.

De elég ennyi. Önök, szegediek, látni és élvezni fogják. S kísérje le oda bárki is - visszakísérni már az önök rokonszenve és egész szíve fogja.

S ez az a fejedelmi kíséret, az a ragyogás, fény - mely még a Zichy nevet is emeli.

Általában a tiszai áradások, de különösen Szeged sorsa fájdalmas részvétet ébresztett a fővárosban, s már csak maga azon tény is, hogy Szegedet újból félteni kell, nagyon alászállítá ama bizalmat, mely a rekonstrukció védelmi részét illette. - Mindenki kérdi: De hát mi történt akkor Szegeden? Házak építtettek. Igen, de az a lehető legrosszabb eljárás volt, házakat építeni éppen oda, ahol a legkevésbé biztosak. Vagy teljesen lehetetlen volna Szeged biztosítása az árvíz ellen?

Szakértő körökben kezdik belátni Stefanovics lovag sok alkalommal hangoztatott nézetének helyességét, hogy a Vaskapunál kellene kiszélesíteni a Dunát, hogy a lefolyási processzus gyorsabb legyen. Annyi bizonyos, hogy az idei állapotokon is okulva tenni kell valamit. Felső-Magyarország úgyis tönkrejutott, elszegényedett, meg kell menteni legalább az Alföldet. Úgy látszik, végre is nem marad fönn egyéb, mint kinyitani a régi ártereket, s a szabályozások által nyert praecarius négy millió hold földet átengedni a víz torkának. Úgyis többe kerül e föld védelme, mint amennyit jövedelmez.

Egy nagy tekintélyű angol mérnök, Sir Browning, ki tegnapelőtt jött meg Szentesről (Magyarországon éppen az árvizek tanulmányozása végett időzik), azon véleményben van, - hogy a külföldi szakértők munkálata fölületes, s nagy könnyelműség volna megreszkírozni az államnak az óriási költséget, melyet az ahhoz való alkalmazkodás fölemésztene, a Kazán szoros kitágítása sem érne sokat; egy a medence rendszert ajánló tervezetet fog kidolgozni Lónyaival, s a kormánynak benyújtani, mely őszerinte örök időkre biztosítani fogja a Tiszavidéket az árvizektől.

Szeged sorsa iránt őfelsége is melegen érdeklődik, s az udvarnál is az most a leggyakoribb kérdés: »Mi hír Szegedről?«

De ez nem jól van így. Én részemről meg vagyok győződve, hogy a körtöltés meg fogja védelmezni a várost, s nagy tapintatlanságnak tartom, hogy a sajtó oly túlságosan meghúzta a lármaharangot.

A jajveszéklésnek - megengedem - lehet még gyakorlati haszna is egyébütt, mert a kormánytól ki lehet préselni egypár ezer forintot, de Szegeden, még ha csakugyan valószínű lenne is a veszély, nagy tapintatlanság félelmet árulni el. Az omnipotens királyi biztos úgyis jelen van, azt hát nem kell nagyzolásokkal tevékenységre informálni, - egyéb tekintetben pedig fölötte árt a város jövőjének az, hogy a katasztrófa lehetősége ismét fönnforgott. Ezt nem szabad lett volna elárulni. Az ottani sajtó nem is tette, de a fővárosi újságok szenzációs híreket hajhászva sokszor válnak alkalmatlan prókátorokká. Az erő és a biztosság látszata éppen azt a benyomást teszi az emberekre, mint maga az erő és a biztosság. És ez így van megfordítva is. A szegény Szeged megint úgy áll a világ tudalmában, mint ahol egy romboló árvíz megint lehetséges.

*

De a fővárosból írva, hadd mondjak valamit a napok legfontosabb társadalmi eseményéről.

A mágnások is jók valamire, s mikor egy-egy olyan fényes ünnepély esik meg, mint a múlt heti lovagjáték, a szegény ember szinte belekönnyebbül a gondolatba, hogy: »nini! hiszen még vannak urak is a világon.«

Egy tizenötforintos potyajeggyel, melyet a jámbor újságíró szeretne készpénzre fölváltani, ha nem restellné, beeresztik az embert ezen arisztokratikus helyre, mely a canaille előtt a világ elejétől fogva zárva van, s mely most mégis a legdemokratikusabb hely volt, mert a mágnások komédiáztak a publikumnak.

Az emelvény is tele volt a legdisztingváltabb közönséggel, mely ragyogó szemekkel, úgyszólván kéjjel nyelte a fejedelmi látványt, mely tulajdonképp mégsem volt egyéb, mint egy rossz cirkuszi mutatvány.

Hanem persze, mikor a lovarnők gróf Andrássy Ilona meg Irma, kiket az illúzió rózsaszín köde istennőknek emel ki, milyen szépen ülnek a nyeregben!... kivált Ilona grófné. Délceg termete hogy meghajlik, sötét haja milyen fenségesen illik hófehér selyemruhájához.

Ez aztán az igazi quadrille! Az a gyalog tánc, most olyan nagyon közönségesnek tűnik föl már: hogy is lehet abban gyönyörködni? Lóhátról koketirozni, ez csak az igazi. Kár, hogy a négyeseket németül rendezte Edelsheim-Gyulai, ki a szakállát is levétette ez alkalomból.

Az urak és hölgyek XIV. Lajos korabeli köntösökben voltak, melyhez - kivált Edelsheimnak - igen jól illett a szemüveg.

Az előttem való padban két főúri roué ült, s ők is XIV. Lajos felől beszélgettek. Ma az volt a sikk.

- Charmant egy király volt a XIV. Louis. Egy ember, aki a ruhával tette magát halhatatlanná. Milyen siker, barátom! Hogy valaki háborút csinált, ostoba könyveket firkált és nevezetes lett, az semmi, azt sok ember megtette, de a ruha, barátom, a ruha...

- Oh, én imádom XIV. Lajost - mondá a másik roué -, mikor Párizsban jártam, egy műárustól megszereztem egy őáltala használt rokokó széket és az ágymelegítőjét...

- Hogyan! Maintenon asszonyt?

- Pszt! Te nagyon tudod a történelmet.

*

A karusszelnek egypár gixeren kívül, amiket nem lehet vendégszereplőktől rossz néven venni, két kellemetlen epizódja is volt.

Az egyik a török konzul neheztelése, melyről már a lapok is írtak, amiért török fejeket használtak céltáblának, a másik az orosz konzul udvariatlansága, ki gúnyosan körülnézett a szereplők között, s fumigatíve kérdé Andrássytól:

- De édes gróf, hol vannak hát azok a szép magyar hölgyek, amelyekről önök nekem beszéltek? Én nem látom őket.

Bár durva és sértő is az orosz konzul e kérdése, mely hirtelen elterjedt s nagy fölháborodást szült, némileg mégis indokolt volt, mert az Andrássy-comtesseken kívül csakugyan nem volt egyetlen szép nő sem.

No, de az orosz konzul még nem a walesi herceg, akinek a kedvéért mesterségesen lettek összegyűjtve itt-jártakor a legszebb arcok és a termetek, akiket csak termett Felső-Magyarország nemessége - hol a csodaszépekből hadsereget lehet sorozni.

Hát már egyszer söpörjünk a saját házunk körül...

Önök még bizonyosan nem tudják, hogy a szép Helvey Laura férjhez megy, mégpedig Nagy Imréhez, a Nemzeti Színház tagjához. Ez most a főesemény, mely még a trónörökös házassági készülődéseitől is elvonja egy pillanatra a közfigyelmet.

Úgy van, a kedves társalgási művésznő, melyről immár úgy folyik a vita szakértő körökben, nagyobb-e Prielle Kornéliánál? - most olyan »nehéz szerepre« vállalkozik, melyet a legnagyobb művésznők sem bírnak kellően betölteni, mert abban a művészet, alakoskodás és játék nagy hiba.

Azelőtt senki sem vette komolyan a színészek házasságát. Sőt a derék Kerekes István, volt erdélyi református lelkész, éppenséggel azt a tréfát engedte meg magának Szerdahelyi Kálmánnal, hogy midőn az első nejétől (Prielle Kornélia volt a második) válni akarván, fölkeresé evégből nejével együtt a derék ősz papot, aki két év előtt összeeskette őket, s ki a legtekintélyesebb református pap volt Erdélyben, az, miután kinyilatkoztatták, hogy minden áron válni akarnak s tanácsát kérték a szükséges törvényes lépések iránt, így szólott haragosan:

- Nincs szükségetek semmire. Szét vagytok válva, Amen! Volt annyi eszem, hogy sose jegyeztelek be az anyakönyvbe!

Ilyesmi is csak a mi kedves, eredetiségekben gazdag hazánkban történhetik meg, de mélyen jellemzi a kort, mely a színész-házasságokat nem vette komolyan.

Ma se venné talán... de miután most már komoly házasság egyáltalán nincs, a színész-házasság is olyan lett, mint a többi. Nem ők lettek jobbak, hanem mi lettünk mindnyájan rosszabbak.

Hanem azért legyen a Helvey Laura házassága szerencsés kivétel. Hiszen semmi sem lehetetlen! S őreá úgysem illik, amit Bukovay Absentius mondott találóan Blaháné esküvőjén:

- Csak az vigasztal, hogy ez a Blaháné még az én feleségem is lehet.

A házasság öldöklő voltából jut eszembe, hogy Új- Zélandban a fiatalok agyon szokták ütni az öreg embereket és megeszik.

A dologban van valami gyakorlati, kétségtelenül, de itt a civilizáció országaiban egy kevéssé mégis ízléstelen dolog. Az öregek húsa nem jóízű.

Pedig itt is nagyban gyakorolják ezt a szokást, kivált írói körökben. Nincs az a nap, hogy valakit meg ne együnk vacsorára vagy délután a fekete kávé mellett.

X. vagy Y. író nagy szamár, B. vagy Z. államférfiú nagy gazember. Egyik is, másik is svindlivel szerezte a népszerűséget sat.

A fiatalabb nemzedéknek, mely már türelmetlenül várja a helyeket, miket az öregek elfoglalnak előlük, régi nyavalyája már a megszólás és mocskolás ezer meg ezer neme.

És senki sem gondolja, hogy valaha mi is öregek leszünk, s a fiatal generáció szinte agyonüt s meg fog enni, kit nyersen, kit megfőve.

De, fájdalom, az öregek sem jobbak, talán éppen ők adják a rossz példát.

Itt van a Görgei-Kossuth-ügy. Itt van a »Petőfi-e vagy Arany?« röpirat.

Az egyikben, miután Görgeit már úgyis megettük, most már Kossuthra kerül a sor. A röpirat pedig Arany Jánost akarja megfosztani nagy nimbuszától.

Hogy pedig egyetlen eleven nagy ember se maradjon Magyarországon, fogja magát Péterfi és Jókait rántja le. Borzasztó dolgok ezek, amiket elég így sorolni elő, minden kommentár nélkül.

A »Budapesti Szemle« jövő számában a Görgei-Kossuth-ügyben nagyfontosságú történelmi adat lesz közölve, mely az egész forradalom megítéléséhez új világot vet. Az lesz ugyanis bizonyítva, hogy Kossuth Lajosnak előzetesen tudomása volt a Görgei világosi fegyverletételéről.

Nem lehet tudni, ha ezen adat meg fog-e állhatni, mert Kossuth kétségtelenül felelni fog, - de ha megáll, akkor remélhető, ami majdnem lehetetlennek látszott pedig minden jóérzésű magyar ember előtt, hogy Görgei becstelen tette némileg tisztázva lesz.

*

A királyfi mennyegzőjére nagyban folynak az előkészületek az arisztokrácia körében, mely, nem habozunk kimondani, nehány év óta föltűnően kerüli az udvart, s legföljebb az ilyen elkerülhetlen dolgokban vesz részt idehaza.

Mert szó, ami szó, dacára hogy ma is módja lenne hozzá, a magyar arisztokrácia nem legyeskedik Bécsben, nem tányérnyalóskodik az udvarnál, mint valaha, hanem itthon Budapesten van, még Andrássy gróf is hazajön, alig lakik egy-két magyar főúr Bécsben, s azok is jelentéktelen emberek, s mégis valamelyik bolondos újság arról panaszkodik, hogy a bécsi ünnepélyeknél s illetve magánál az esküvői szertartásnál nagyon kis arányban lesz a magyar főrendi világ képviselve.

Sose búsuljunk ezen, ez a mi arisztokráciánknak nemzeties jellegét bizonyítja, ami biztató jele annak, hogy ővelük is megszaporodtunk.

Aztán van abban valami lélekemelő is, amikor a közönséges ló a versenytéren, hol a hírneves telivérek őrült erőlködéssel rohannak a gyepen, így gondolkozhatik magában:

»De jó, hogy nem lettem angol paripa.«

Sárkány kirakata az Úri utcában mindig kedvenc bámészkodási helye volt a félelegáns közönségnek (mert az egészen elegáns közönség sohasem néz meg, sohasem bámul meg semmit), pedig a Sárkány kirakatában mindég van egy kis csemege kiolthatatlan szomjúságú ínyencek számára, s egy kis vagy irigyelni, vagy megróvni való a hölgyeknek. Van is tolongás néha a kirakat előtt két oldalt, hol a főváros legszebb arcú hölgyei állanak közszemlére kitéve - persze nem eredetiben, hanem csak lefényképezve.

Komolyabb ember persze nemigen talál mulatságot az ilyenekben, annak már megvan a maga megállapodott ízlése és ideálja, én például akár egy millió arcot láthatok, mégis csak Helvey Laurát tartom a legszebbnek. Nem is igen nézegetem hát a képeket, a mosolyban tündöklő arcokat, melyeket a divat fölvet egy-két napra, hogy aztán örökké elfelejtse. Ez a pillangó életű hírnév, amelynek a szépek örülnek, nyomasztólag hat kedélyemre. Nem szeretek róla gondolkozni.

Egy csomó fertály- és valóságos mágnás, nehány ábrándos diák s szószátyár asszonynép a rendszerinti közönsége a Sárkány kirakatának.

- Ah, a szegedi lányok! - kiált föl Kricsi gróf. - Des yeux de Szegedin! So etwas ist noch nicht da gewesen!

Kricsi gróf fölkiáltása figyelmessé teszi a »fiúkat«, s egy percre háttérbe szorulnak »nos amies«: a Charlotte comtesse, az ici-pici baronesse Elvira, a nagy volantokkal, »hiszen ezek úgyis a mienk!« Gyerünk a vadakhoz!

És valóban e civilizált, fáradt szemek úgy néznek keresztül a binoklin, monoklin a szegedi képekre, mintha legalább is valami roppant pikáns zulu dolgokról volna szó.

Oh! ah! Hiszen ezek is csak lányok! - jegyzi meg Fricsi báró csalódva és egy hatalmasat ásít.

Mindenki tesz valami megjegyzést:

- Kedves. Sehr herzig ez, aki a vizet önti abból a korsóból. Quelle idée? Superbe. Ez a Tisza Louis ott Szegeden, ez csak nem tagadja meg magát. Pompás, pompás. Vizet prédikál, de azért nem azt iszik, hanem kiönteti a szép lányokkal.

- Addig tréfált a Tiszával, a folyóval, felöltöztette szép leánynak, hogy az megint csak megharagudott és megmutatta neki, hogy köszöni alásan a bókot, de ő már csak ezentúl is megmarad vadállatnak.

- Un bon mot! Charmant! Ez a Pepi szellemes...

- Nekem a népiesek tetszenek... ez a kettő, hogy is csak, micsoda nevek, barátom, micsoda nevek! Ahá, Fluck Erzsike... Kelemen Malvin, Abafi Gizella.

- Éljenek a népiesek! Ah, kedves barátim... mon dieu! a század legnagyobb találmánya a babos kendő és a pettyes harisnya! Ma vettem egy tucatot Brachfeldnél...

De nem akarom tovább fűzni e híven lesztenografirozott diskurzust, mindössze egypár vonással ki akartam emelni a napok története között a szegedi képeket, hadd legyen valami nyomuk.

Sokan megnézik és szépnek találják, Letzter fényképésznek becsületére válnak, mert semmivel sem állnak hátrább a Kozmata fényképeinél. S hogy még több szegedi arc díszítse a szépség pantheonját (mert néha igazán annak lehet mondani ezt a Sárkány-kirakatot), ott függ az Eisenstädter Klementina k. a. arcképe is, igen sikkes poziturában: hófehér ruhában egy ringó hintán ülve.

*

De ha már a képekről szólok, lehetetlen elhallgatnom, hogy a híres Perowszka Zsófia arcképe már megérkezett Budapestre. Én nehezen vártam a fölakasztott nemesleány arcképét, mert látni akartam a vonásokat, melyek e magasztos lélek külső porhüvelye voltak.

Nem hiszem, hogy lenne egész Európában ember, aki e nőbe, olvasva róla, nem volt legalább egy percig szerelmes. Megtaplósodott szívem van, de azért rajongtam utána napokig, és mikor a távirda meghozta szavait, beszédjét, védekezését, úgy éreztem magam elolvasva azokat, mint valaha régen, régen egy tündöklő fényességű szerelmi légyott után... visszaidéztem szavait, és mikor gyertyámat este eloltottam, újra meg újra megjelent ő maga és ismételte azokat.

Nem csalatkoztam, éppen olyannak képzeltem Perowszka Zsófiát, mint aminő: vékony, magas, délceg, szőke haj, halavány, hosszúkás arc, nemes nyílt tekintet, magas, domború homlok. Semmi kétség. A szellem fönsége csak ilyen kinyomatot adhatott neki.

Csodálatos az, hogy a realisztikus kor küszöbén a romanticizmust egy ilyen fényes alak rekeszti be.

*

Ad vocem realizmus!

A Népszínházban ősszel az »Assommoir« s a »Nana« előadatására készülnek, mint szavahihető forrásból értesülök. El lehet képzelni, hogy milyen borzasztó pénztári bevételeket eredményez majd Zolának ezen két, az egész világon ismert meséje s illetőleg inkább iránya a színpadon; de vajon erkölcsi szempontból helyes-e a Népszínháznak, mely a vidéki színpadoknak elöljár, ilyen attentátumot követni el a jóízlés ellen?

Mert csak Éva ízlelte meg a gonosz gyümölcsöt, és mindnyájunknak szenvednünk kell érte.

Félek, hogy most is, ha Éva meg találja ízlelni az »Assommoir«-t s »Naná«-t, minden vidék közönsége megkeserüli ízletes harapását.

Az egész főváros kezd élénkebb színt nyerni, a szállodák tömve vannak idegenekkel, különösen nagy számú nőket hozott össze a kíváncsiság. Egy királyi lakodalmat nem is bolondság látni.

Az ablakok, amerre a királyfi el fog haladni, többnyire ki vannak bérelve (az enyimet is kérte két öregasszony, pedig mindössze csak egyszer fog átmenni erre a mátkapár, a Népszínházba), a polgári bálra, melyre pedig háromezer meghívó-jegy küldetik szét, legalább harmincezer ember akar eljutni. Képzelhető azon szerencsétlen emberek sorsa, akik benne vannak a rendezőbizottságban: reggeltől estelig egy folytonos zaklatás az, az ember egyszerre fontosabb személlyé válik Tisza miniszterelnöknél, s ismétlődik az »egy napos isten« legendája. Se nappalod, se éjjeled, kihúznak az ágyból, minden ember, akivel csak valaha találkoztál az életben, visszaemlékszik ismeretségedre, s jegyet kér vagy a felesége, vagy az anyja, vagy a sógornéja számára, szép asszonyok mint közvetítők lépnek közbe, igazságtalanságok elkövetésére izgatnak, s valóban, ha még ezek után is meg bírsz maradni ez állásban »tiszta kezű« embernek, megérdemled, hogy sohase légy - közoktatásügyi miniszter.

Egy élelmes kollegám a meghívó-jegyekkel prolongálta összes váltóit, amiből gyanítható, hogy Budapest összes uzsorásai a családjaikkal együtt jelen lesznek a polgári bálon, mely óriási fényességűnek ígérkezik. Tömérdek pénzt költenek a díszítésre és virágokra. A trónemelvényt és mennyezetet most csinálják.

A hivatalos és a »muszáj köröket« kivéve kevés azonban a valódi érdeklődés. Az egyetemben [!] az ifjúság közt nem lehet pénzt gyűjteni a parádé költségeire, még öt forint sem gyűlt be. A magánházak nem lesznek kivilágítva valami különösen, csak itt-ott némely túl lojális ember költekezik e célra. Eddig a legszebb kivilágítási készületek a Hungária szálloda, a városháza és a Dohány utcai zsinagógán láthatók, hol héberül és magyarul »Éljen a haza!« s Rudolf és menyasszonya monogramja látható.

Általában nagy az apprehenzió, hogy a felségek nem jönnek le Budapestre, s ez bizonyára csökkenti a lelkesültséget - mely a király kedveért ünnepelné fia lakodalmát, mert ritkán fordul elő a történelemben ez a példa, itt az apa népszerű s nem a fiú.

Még a mágnások egy része is visszavonult, legalább a szereplő fiatalabbak, kiket a trónörökös tavaly megsértett Prágában ismeretes nyilatkozatával. A helyzetet eléggé illusztrálja az, hogy a lakadalmi menetnél gróf Zichy Jenőnek engedték át a legfőbb szerepet és még néhány jelentéktelen főúrnak, kik máskor ki sem szoktak látszani a kórusból.

Kissé bosszantó is, ha az ember meggondolja, hogy a magyar parliament mindkét házának küldöttsége Bécsbe megy, mintha valami tartománygyűlés lenne; a magyar parliamentnek az ország határain túl kimennie üdvözölni leendő királyát s nejét, méltóságán alul van.

Igaz, járt már Magyarországon küldöttség messzebb is, hogy feleséget hozzon a királynak, de az akkor csak Magyarország királynéja volt, s Budára hozták a menyasszonyi ágyat.

Ez idő szerint a királyi házasságoknak nálunk alig van közjogi jelentősége, sőt azokból az úgynevezett diplomáciai spekuláció is hiányzik; bajor, belga és osztrák, ez az a vékony választék, mely további értékkapcsokat nem elégít ki. Még maga a koronázás sem nagy jelentőségű mindenütt, mert például Németországban a koronázás szerződés a király és Isten között, melyhez a nemzet pusztán tanúul hívatik, míg ellenben nálunk a koronázás szerződés a nemzet és király között, az Isten csak tanú.

Hanem a lakodalom sehol sem bír különös befolyással a nemzetekre, azért nem is vehető másképp, mint a királynak vagy királyfinak egy magán-cselekménye, amelyhez semmi köze a nemzetnek.

A jövendő magyar királynét igen szépnek festik azok, akik látták. Mondják, hogy az utóbbi négy-öt hónap alatt nagyon kifejlett, s hogy kedves, leányos arcát gazdag szőke fürtök díszítik, csípőin bájosan ringó termete költők tollára való sat...

Különben nehány nap múlva magam is meglátom, és akkor majd bővebben írok felőle a »Szegedi Napló« olvasóinak.

A szőke haj, mint Beöthy Aldzsi megjegyzé, a paritás kedveért vagyon, - mert az Erzsébet királynéé fekete volt. De különben is a csehekre volt e részben tekintet, mert őnekik csak a lenhaj tetszhetik.

A budapesti kirakatok valóságos óramutatói a jövőnek (a kereskedővilág reprezentálja a jelent mindig a leghívebben): kolcsagok, sastollak tünedeznek elő a virágkereskedésekben, fényes boglárok, gyémántos csatok, antik mentekötő-láncok ragyognak az ékszerészek auslagjaiban! Monaszterly kirakata előtt valóságos népcsődület van, hol a Károlyi grófnék nagy vagyont érő toalettjét bámulja a közönség.

...Mindenütt nyüzsgés-forgás, mely mind összeköttetésben van a királyi lakodalommal. A nyomdákban az albumok szövegét szedik, a poéták celláikba zárkózva ünnepi ódákat faragnak, a küldöttségek vezetői szónoklataikat komponálják, a hölgyek nyelvöket élesítik.

Ott önöknél pedig mindezen idő alatt szedik az adót keservesen a Szapáry emberei.

A laxenburgi kastély parkjában édesen énekelhetnek most a csalogányok, a virágok hónapjában, virág leszakítását szedve dalba... Királyok boldogsága, ha ugyan nekik különb tárgy, mint az ő saját szerelmük...

De föl lehet tenni, hogy a madarak is lojálisak. Hiszen mindenki olyan nevetségesen lojális, csak az idő nem, mely a »szellemdús« b. Kemény Gábor megjegyzése dacára (hogy szebb idő van Budapesten, mint Bécsben) olyan átkozott, hogy már két napja nem mehetnek ki a szobából a régi magyarok amaz ivadékai, kiket még esernyőhordozásra nem fogott a civilizáció.

Szegény »időjós« Kemény Gábor, meg is gyűlt azóta a baja szörnyen. Házban és klubban egyaránt interpellálják, élcelik ügyetlen feleleteért, mire csak a fejét húzza be nagy szerényen széles váll-lapockái közé.

No, de ki törődnék Kemény Gáborral sokáig? (Örüljön, ha tudott egyszer már valami olyat mondani, amivel a közfigyelmet magára vonta két napig.) Nagyobb kérdés most széles e monarchiában (kivált az asszonyok ajkain), hogy hát hogy néz ki mégis a »kisebbik királyné«, szép-e, kedves-e, aprók-e a lábai, kezei, kecses-e a tartása, milyen az ajka, milyen a füle?

Aki látta, mind magasztalja, csakhogy az ilyesmiről mindenki a saját szemeivel szeret meggyőződni. A fotográfiák nem elégítik ki az embert; azok hazudhatnak. Az emberek meg rosszul ítélnek, mert félrevezeti őket a nimbusz, melyet a gyarló emberek szeme a királyok fölött lát lebegni.

Egy Bécsben járt hírlapíró ekként rajzolta le előttem. Roppant nehéz a »kis prágai királynénak« a mi kedves Erzsébetünk mellett szépség dolgában a pozíciója, de mégsem lehetetlen. Koburg Lujzának miniatűr-másolata. Az üdeség, mely egész lényét uralja, kiemeli őt. Fejedelmi vonások nincsenek arcán, sem alakjában de összhang az van, szép kék szemek, nem sok kifejezéssel, homlokán nincsen fönség, de értelem, a jóság önti el az egész arcot, és a szelídség, melyet csábító bájjal von be a szerelem lehe. Termete ruganyos és arányos. Egészben egy csicsergő fürj benyomását adja, vagy egy a napsugár fényében mosolygó nefelejcsvirágét.

Én részemről találóbbnak tartom az első hasonlatot a kis fürjjel, amit nagyon valószínűvé tesz a trónörökös nagy előszeretete a madarak iránt, melyekről könyvet is írt, Európa irodalommal foglalkozó fejedelmei közé lépve.

Azonban addig, míg személyesen nem láthatom 20-án a leendő magyar királynét, föl kell függesztenem ítéletemet.

A lakodalmi ünnepélyek második sütetéből már megjöttek királynéjuk szép hazáját megnézni a belga testőrök (tegnap nagyban éljenezték őket a Népszínházban), az esti vonattal pedig megérkezett a walesi herceg is.

Mintha egy régen látott cimbora jött volna az osztrák vaspályán. Nem fogadta ott senki, csak a hotelier, éppen mintha a Shakespeare deli, bátor, könnyűvérű Henrikje lenne. Nem jött jöveteléről hivatalos telegram, hanem mindössze Károlyi Pistához jött egy pajtáskodó sürgöny:

»Estére önök közt leszek. Rendeljen vacsorát és cigányt.«

Amint kiszállt Pesten, nem is ment a szállására, hanem a hoteliert kérte meg, hogy hozza rendbe a szállását, ő majd egyenesen a kaszinóba hajtat: nem akarja a derék fiúkat sokáig várakoztatni. Volt is nagy »muri«, amelynek szakadatlan folytatása lesz két napig.

Igazi magyaros karakter, s roppant szimpatirozik a magyarokkal, ő benne magában is betyáros hajlamok lévén kifejlődve. Hiszen maga azon ténye is mutatja, hogy minden komolyabb cél nélkül összepakolt Bécsben, s átjött ide a cimborákhoz egypár görbe napot csinálni.

Mindjárt is intézkedett, hogy ő a »Sárga csikó«-t akarja hallani a Népszínházban Blahánéval, levétette a kitűzött darabot a játékrendről, s ezt rendelte meg.

Éppen midőn e sorokat írom, visznek el ablakom alatt két királyi ízléssel kiállított koszorút a szálloda-szolgák, amit Eduárd herceg fog dobatni ma este Splényinének.

De különben is olyan eleven, pezsgő az élet, amióta a walesi herceg köztünk van, éspedig a társadalomnak éppen a magyar része elevenült meg, s kapott lendületet, úgyhogy az ember szinte abba az álomba ringatja magát, - hogy a magyar királyfi van Budapesten.

A walesi harceg Gladstone kormányra kerülte előtt sokszor rossz anyagi viszonyok közt is volt, nagyon nyomták az adósságok, de amikor persze van, akkor szerencsés körülötte boldog boldogtalan. - Szórja a pénzt, mint a polyvát.

Egyszer éppen a szűk napokban járt ott Londonban a perzsa sah és beszélgetett véle.

- Bizony csak szép dolog az - mondá a sah -, hogy ebben a vagyonos országban te vagy a leggazdagabb ember.

A herceg cinikusan mosolygott s kitérőleg felelt:

- Nem, a westminsteri herceg a leggazdagabb.

- De bolond vagy te, édes fiam! - mondá a sah csodálkozva -, hogy le nem vágatod a fejét.

Gróf Andrássy Gyula, ki tegnap jött haza Bécsből és már is összetoborzott nagynehezen vagy húsz mágnást, kik Rudolf trónörökös bevonulása alkalmával lovagolni fognak, egy érdekes epizódot beszél, mely ővelük történt meg a walesi hercegnél.

Midőn Teleky Lászlóval Londonba érkeztek, a walesi herceg, mint még akkor fiatal házasember, nagy érdeklődést tanúsított irántuk, s meghívót kaptak hozzá estélyre.

Andrássy és Teleky csak azzal nem volt tisztában, milyen nyakkendőt kössenek a frakkhoz, hogy a magas társaságtól ne különbözzenek.

- Kössünk feketét - mondá Andrássy (akkor is már az »ötletek« embere volt), de vigyünk fehéret is a zsebünkben, ha esetleg olyan lesz a társaság, visszavonulunk s felköthetjük.

Úgy is volt, fekete nyakkendőt kötöttek, - de az udvariasan eléjök jövő walesi hercegen fehéret pillantottak meg.

Andrássy és Teleky erre rögtön visszavonul, s felköti a fehér nyakkendőjét, de mire a herceg elé kerülnek, akkorra már annak fekete nyakkendője van, aki két kedves vendégét kitüntetni akarván, - hirtelen fölcserélte.

...Önök pedig nekem bocsássák meg, hogy a két királyfit, mint most ijedten veszem észre, fölcseréltem, s a mienk helyett az angolról írtam.

Budapest, május 18.

Mintegy húszezer idegen ember jár-kél a föllobogózott, földíszített utcákon, melyeken már tegnap este megvolt a próba a villanyvilágítással, mely messze fölülmúlja a gázfényt; ez csak úgy tűnik föl annak tiszta és átlátszó fénye mellett, mintha piszkos mécspislogás volna. Legpazarabbul a kaszinó van díszítve vörös bársony mennyezettel, mely arannyal van áttörve, s köztük belga és magyar címerek, valamint az uralkodó családéi is. Kár, hogy a sárga-fekete zászlót is kitették a méltóságos urak, anélkül ellehetett volna, mert még a Károlyi-palotát kivéve, egyebütt nincs sárga-fekete zászló, csak nemzeti és belga.

Az országházán három szép selyemzászló leng, a középső az ország címerével. Délelőtt egy kis tévedés esett. A szolgák az 1861-i megnyitási zászlót tűzték ki, melyen egy 1848-ra támaszkodó Pannoniát ábrázoló nőalak látszik, de ezt behúzták.

A kíváncsi vidéki közönség, mely az utcákat elözönli, egy sajátságos jelleggel bír: a nemesség, az úgynevezett vidéki dzsentri, mely pedig eddig elöl jött az ilyen parádéknál, nem látható sehol, az sem jött el, hanem iparosok, vidéki polgáremberek és parasztok jöttek nagy számban.

Bár ez az elem nem pazarol, mégis igen fölugrott mindennek az ára. Egy ablak ma délután 30 frt volt már, helyek a tribünökön nem voltak kaphatók. Egy bérkocsi egész napra 25 frtba kerül.

De mind e nagy tömeget, mely pénzét ilyen bolondságra kész kiszórni, mégsem a lelkesedés, hanem csak a puszta kíváncsiság hozta össze.

Igazán mesés, hogy az emberek mily nevetségesen kíváncsiak.

A legmulatságosabb példa erre, hogy sokan a bécsiek közül is eljöttek (kivált asszonyok), hogy még egyszer itt is lássák a fejedelmi lakodalom lefolyását.

Igazi lelkesedés nincs sehol, csak bizonyos sablonszerű, a hírlapok vezércikkeiben. De a hírlapok is, bár az egy »Függetlenség«-et kivéve, mindnyájan üdvözlik a fejedelmi párt, bizonyos tartózkodást árulnak el, s áradozás nincs, csak Várady Antal versében.

Azon utcákat, melyeken a bevonulás történt, már délben kezdte ostromolni a tömeg, óriási leleményességgel hevenyészve magának nézőhelyeket; a boldogabb rész, mert több mint fele már három óra felé azzal a sóhajjal fordult haza, hogy a bevonulást legfeljebb holnap láthatja csak meg a »Budapest«-ben lefestve.

A vasúti peronra csak a szorosan hivatalos fogadtatási személyek, a képviselők és hírlapírók kaptak beléptijegyeket, mindenki frakkban és fehér nyakkendőben tartozván megjelenni, vagy magyar díszruhában.

Pontban négy órakor megérkezett a vonat. Nagy éljenzés fogadta a kilépő trónörököst és fiatal nejét, ki kipirult arccal, kecsesen hajtogatta magát a közönségnek.

A bevonulás impozáns keleti pompájú képet nyújtott s egyike volt azon látványoknak, amikre örökké visszaemlékszik az ember. Az Ezeregyéjszaka regéi látszanak fölelevenedni.

Az ember nem tudja, miről írjon: Andrássy Gyula gróf és Zichy Jenő minden képzeletet fölülhaladó pompával kiállított kocsijával bajlódjék-e, vagy a mágnás lovasok hű leírásával, mert kétségtelenül e két dolog volt a legszebb, s kivált ez utóbbi, ami a bécsi pompát messze fölülmúlta.

Pedig e lovascsapat hevenyészett volt s alig lehetett összehozni, mert Andrássy csak két-három nap előtt kezdeményezte. S mégis hogy néztek ki a pompás festői mentékben, a szép csoltáros lovakon! Egy kép Mátyás fényes korából. Ott láttuk a Zichyket, a Károlyiak fiatalabb sarjait, Czirákyt, Rohonczy Gidát s még Apponyi Albert grófot is, almás pej lovon, skarlát-vörös díszruhában. Lehettek számra nézve mintegy negyvenen a lovasok. Némelyek lovát drága ruhába öltözött szolgák vezették.

A fogatok sorát a főpolgármesteré nyitotta meg, azután jött a trónörökös kocsija, s utána beláthatatlan, soha ki nem fogyó sora a szebbnél szebb fogatoknak.

A menet lassan és rendben, folytonos éljenek és üdvrivalgások közt vonult föl Budára, hol a virágszóró kétszáz leányka pompás jelenete bontakozott elő a várban.

De egyetlen ember mindezeket nem láthatta. Csak itt-ott egy részletet.

A fiatal pár láthatólag meg volt lepetve a szíves fogadtatás által, kivált a fiatal menyecske szeme csillogni látszott az örömtől.

Estig azután, míg a kivilágítás vette kezdetét (mely fönséges képet nyújt, amint az ezer, meg ezer ragyogó fény kigyúl, s nappallá válik az éj egészen), jó sokáig durrogtak az ágyúk, majd katonabandák járták be nagy harsogással és dobolással a várost, hirdetve, hogy katonai állam vagyunk: nehogy meg találjunk arról feledkezni valahogy egy óráig.

Irányadóbb körökben azt hiszik, hogy a király és királyné lejövetele a magyar sajtó újabbi magatartása végett történik. A jó király ugyanis aggódva látja, hogy fia népszerűsége csorbát szenved némely, talán véletlenül kiejtett s hihetőleg elferdített szavak miatt, továbbá tekintetbe vette azon panaszt is, hogy Bécs mellett Pest tartományi jelleget ölt, mert ez már nem lakadalmi ceremónia, hanem puszta látogatás: ez okból akar saját lejövetelével a budapesti ünnepélyeknek nagyobb szabást, szélesebb keretet adni. Hiszik azt is, hogy a trónörökös valamely feleletében nagyobb jelentőségű enunciációt fog tenni.

Az istenek szeretik a gyengébbeket. Báró Keménynek igaza lett. Az idő gyönyörű volt, kivált az este.

Ezernyi-ezer néptömeg nézi a pompás kivilágítást, kivált a Duna-parton, hol a Duna medrében visszasokszorodik a tündéri fény s pajkosan játszik az ezüst fodrokon.

Budapest, május 19.

Ma van az ünnepélyek legüresebb napja a nagyközönségre nézve, mert ma nem lesz látható az utcákon a fiatal pár.

Minthogy tegnap futólag írtam csupán, még nehány vonást kívánok hozzátenni a tegnapi leíráshoz, olyat, mely a sajtóban egy vagy más ok miatt nem volt fölemlítve.

A peron nem valami fényes képet nyújtott, amennyiben egy-két arisztokratát leszámítva, nagyon vékony firmák (Posner Károly Lajos, Wahrman) fogadták a fenségeket.

A trónörökös mosolyogva lépett ki, Stefánia félénken állott meg mellette, mint egy bárányka.

Rossz hangulatot szült a zsurnalisztákban (ezek voltak ott a valódi hazafias elem, meg nehány mágnás), hogy a trónörökös meghallgatva a főpolgármester beszédét, azonnal a díszszázadot léptette el maga mellett: mindig, mindenütt ez a katonásdi.

*

A trónörökös föltűnő nyájas volt Tisza Kálmán iránt; midőn elvégezte a katonai bolondságot, megint őhozzá jött vissza, aztán ránézett a gyermek sajátos ösztönével és félelmével, hogy akar-e az még valamit beszélni.

A vézna oroszlány visszanézett rá némán; nem volt semmi mondanivalója.

A főherceg, mint akit játékaihoz eresztenek vissza, megkönnyebbülve ugrott hát föl kis feleségével az udvari kocsiba, s távozott.

*

A mai nap a deputációké. Budavára igazán olyan, mintha Hollós Mátyásé lenne. A Rozgonyiak és Garák robognak végig az utcákon. Tömérdek díszruhás alak tarkállik különben Pesten is.

Bizony a municipiumok megvedlettek egy kicsit, a sok adóegzekutor sokat elszedett a ruha fényéből, s már sokkal egyszerűbben, jóval szegényesebben néznek ki, mint a koronázáskor.

Én például a nógrádi deputációval ebédeltem ma, minden egyes ismerősöm meghízott, mióta nem láttam, egy-két fonttal, hanem emiatt meg ellensúlyozásul a ruháján kevesebb az arany, ezüst egy-két fonttal.

- Lássátok, urak! - mondom nekik - ti panaszkodtok, hogy tönkrementek odahaza, nekem otthon sem kellett lennem, hogy tönkremenjek. Hanem köztünk, nógrádiak közt, van valami titkos delej: olyanok vagyunk, mint a lesti tótok; ha Lesten kolera van, bárhol legyen is azon időben a lesti tót, a kolerát azért ki nem kerüli.

Mizerábilisan nézett ki a szegény városi és megyei deputációk egynémelyike, a mágnások fényes ruhái mellett, azért is intézett ilyenforma kérdéseket hozzájok a királyfi:

- Honnan való ön? - kérdé Asbóthtól.

- Zaránd megyéből.

- Van önnek ott valamije, birtoka? valami földje?

Másoktól viszont ilyet kérdezett.

- Van önnek valami foglalkozása?

Vagy Kemény Gábor komponálta e kérdéseket, vagy pedig azt hitte őfensége, hogy a zseniális Gyula gróf (mert őtőle kitelik) összevásárolt vagy hétszáz mentét, s azokba különböző embereket felöltöztetvén, most őelőtte úgy figuráltatja, mint département-i küldöttségeket: s ezért inquirálta olyan nagyon, hogy nem-e szólja el magát valamelyik: »Nincs nekem, fenséges uram, semmim, hanem úgy fogadott föl Andrássy gróf két forint diurnumért, hogy itt a derekamat hajtogassam.«

A fiatal herceg nemrég végezte történelmi tanulmányait, s miután gyanakodó természete is lehet, eszébe jutott Potemkin...

No, de hála istennek nem úgy van... Azok a derék urak még mind jómódú birtokosok eddig.

A fenséges asszony kipirulva állott ott férje mellett, kedves benyomást gyakorolva az összegyűltekre, habár nem is oly szép, mint gyönyörű palotahölgye, Waldstein grófnő.

*

Este udvari estély lesz, melyre a küldöttségek vezetői és a törvényhozás mindkét háza hivatalos.

Szegediek roppant nagy számmal vannak itt és a Zugligetbe terveznek kirándulást.

Egészen dühös vagyok, hogy édes atyámfiai, a nógrádiak »csüggnek« üres időmön, s »kisebbik hazám«-, Szegednek jó népével nem tölthetek egy-két kellemes órát.

U. i. A tegnapi kivilágításról fölemlítem, mint rendkívülit, a Népszínház villanyos fényű holdját, mely mesterségesen úgy volt csinálva, hogy egész Pest azt hitte, két hold világít az égen...