huszonharmadik fejezet (23, 1-56)


Pilátusnál (23, 1-7)

1. Ezután elindult az egész testület, és elvitték őt
Pilátushoz.
2. Ott így kezdték vádolni: «Megállapítottuk,
hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót
fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról,
hogy ő a messiáskirály».
3. Pilátus megkérdezte tőle: «Te vagy a zsidók
királya?» Ő pedig ezt felelte: «Te mondod».
4. Pilátus erre így szólt a főpapokhoz és a
sokasághoz: «Semmi bűnt nem találok
ebben az emberben».
5. Azok azonban erősen állították: «Fellázítja a
népet tanításával egész Júdeában, Galileától
kezdve egészen idáig».
6. Pilátus ezt hallva megkérdezte, hogy Galileából
való-e ez az ember.
7. Amikor pedig megtudta, hogy Heródes hatósága
alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén
Jeruzsálemben tartózkodott ezekben a napokban.

Heródes halála után Júdea sajátos helyzetű római provinciává vált. Polgárai sok szabadságot és mentességet élveztek különösen vallási téren. A helyi hatóságok jogköréből csak néhány dolgot emeltek ki, és ezek közé tartozott a halálbüntetés is, amelyet Róma képviselőjének kellett jóváhagynia. Ez ad magyarázatot arra, hogy a főtanács tagjai Jézus ügyét Pilátus elé akarják vinni.[1] A kormányzó nem volt túlzottan okos ember, és nem volt készséges a zsidók irányában. Természetesen a zsidók sem nézték őt jó szemmel. Különféle félreértések mindkét részről adódtak közöttük, és kapcsolataik az idő tájt nem voltak jók.[2] A jeruzsálemi hatóságoknak bizonyára taktikusan és diplomatikusan (szolgai módon) kellett viselkedniük ahhoz, hogy Pilátust kérésük teljesítése irányába hajlítsák. Ő a maga részéről ugyanis mindent megtett volna bosszantásukra és kedvszegésükre.

Miután a főtanács megállapította az állítólagos messiás bűnösségét, az ülés véget ér (23,1). Az ügy formalitásainak elvégzése után a foglyot Pilátushoz vezetik (1. v.). Az evangéliumi elbeszélések azt a benyomást keltik, hogy a főtanács tagjai személyesen, sőt testületileg mentek át Pilátushoz, és közvetlenül kísérték figyelemmel a pert. Ez elvileg nem lehetetlen, de nem valószínű, hogy így történt. Feltehetően valamilyen bizottságot hatalmaztak fel arra, hogy folytassa a tárgyalásokat. Az evangéliumok egységesen teszik első helyre Pilátus személyét, de itt is hasonló fenntartásokkal kell élnünk. Bármilyen fontos eset is volt ez a sok ügy közül, amely naponta lefoglalta a római adminisztrációt, nem valószínű, hogy a helytartó személyesen foglalkozott volna vele.

A zsidó küldöttség egy vádlottat állít elő, akire a legsúlyosabb ítéletet kéri. Ilyen esetekben az volt a szokás, hogy a bíróság elnöke magyarázatot és bizonyító anyagot kért a vádat illetően (2. v.).

Az evangélisták egyetértenek a feljelentés politikai jellegének hangsúlyozásában. Lukács ezt még a többinél is jobban kiemeli. Az ellenfelek kulcskérdésre, a római uralom palesztinai biztonságára terelik a figyelmet. Jézus egyike annak a sok forradalmárnak, akik országszerte bosszúságot okoznak a császári helyőrségeknek. Szó szerint megrontja (diasztrephó) a népet, azaz lebeszéli «kötelességeiről», és a megszállók törvényeivel ellentétes utasításokat ad neki.[3] A helytartót talán a többinél is jobban érdeklő bűnös vagy «felforgató» cselekedetei közé tartozik például az, hogy a népet az adó megtagadására ösztönzi (2. v.). Ennek a vádnak mintegy alátámasztására előhozakodnak a szóbeszéddel, hogy a feltételezett vádlott messiásnak adja ki magát. Ez a kifejezés a rómaiak számára homályos, de könnyen jelenthet «királyhoz» hasonló személyt. A kiváltképpen felkent (khrisztosz) a bibliai hagyományban ugyanis az uralkodó volt. Így a következtetés nem is lett volna teljesen önkényes.

A vád általánosságokban mozgott, de voltak sajátos elemei is. Pilátus ezek közül akarja az egyiket világosabban látni, nevezetesen azt, hogy mit jelent a «Krisztus-király». Számára ez azt jelentette, hogy a vádlott a «zsidók királya» akar lenni (3. v.), és ez ügyben talán tett valamiféle nyilatkozatot vagy volt ilyen irányú kezdeményezése. Ám a helytartó kérdésének hangneme arról is árulkodik, hogy nem nagyon hisz ebben.

A «zsidók királya» kifejezés elsősorban nem a vádlott, hanem a vádlók felé kap hangsúlyt. Egy ilyen típusú ember ugyanis nem okozhatott gondot Rómának, még abban az esetben sem, ha királynak nyilvánította magát (4. v.); már csupán azért sem, mert azok, akik feljelentették, saját honfitársai és azok a helyi hatóságok, amelyek mindig ellenségesen viszonyultak a római uralomhoz. Az evangélista szemében Pilátus kérdése hivatalos vizsgálat Jézus messiási mivoltát illetően. A «zsidók királya» címnek Pilátus felfogásában politikai jelentése van, de Lukács közössége számára, amely a per rekonstrukcióját alkalmul használja egy messiási nyilatkozatra, a «Dávid fia» kifejezéssel, vagyis azzal a megnevezéssel egyenértékű, amelyet a tömeg a Pálmás bevonulás napján kiáltozott (vö. 19,38). Ebben az értelemben Jézus sem utasítja el a címet. Ő a zsidók királya, aki nem idegenedik el honfitársainak ügyétől és vágyaitól még abban az esetben sem, ha más harcmodort követ, és főleg nem választja el népének boldogulását a pogányokétól. Szereti nemzetét, de nem csupán Izrael szétszórt fiainak érdekében jött, hanem minden üldözött és megtört szívű emberért.

A keresztény igehirdetés megpróbálta politikától mentessé tenni Jézus tevékenységét. Az evangéliumokban azonban elegendő számban maradtak fenn nyomok, amelyek küldetésének társadalmi-politikai hatásait is tanúsítják. A Pilátus előtti perben felhozott vádakat nem tekinthetjük minden tekintetben koholmányoknak. Lehetséges, hogy Jézus közvetlenül sosem bocsátkozott az adókérdés megvitatásába (vö. 20, 20-26; 23,2), de gyakorta emelte fel szavát a kiszipolyozás és az igazságtalanságok ellen, s így közvetve ama hivatalos kizsákmányolás ellen is, amelyet a megszállók és a velük együttműködő emberek (a vámosok) hajtottak végre. Miközben Jézus az egyik vidékről a másikra vándorolt, nemcsak hirdette az országot, hanem azt is megkísérelte, hogy megvalósítsa ezt az emberek között az igazságosság, a béke és a jólét uralmának bevezetésével (vö. ApCsel 10,38). Az ellenfelek pártos szellemben értelmezik cselekedeteit, de alapjában véve nem tévednek.

Pilátus első benyomása az, hogy Jézus nem veszélyes ember (4. v.). Nem talál okot arra, hogy a vádat képviselők nyomásának engedjen. Ezek alkalomadtán őt is vádolták, ezért nem is olyan nagy baj, ha keresztülhúzhatja számításaikat.[4] A helytartó habozása azonban további és világosabb vád megfogalmazására készteti az ellenfeleket (5. v.). Már nemcsak azt állítják, hogy «félrevezeti» (2. v.) az embereket, hanem új kifejezést használva azt mondják, hogy «fellázítja» (anaszeió: felrázni, bujtogatni) egész Palesztina népét Galileától kezdve Júdeáig, sőt Jeruzsálemig. Krisztus művét összességében úgy tekintik, mint valamiféle hullámzó áradatot, amely felrázza a lelkeket és egységes ellenállásra készteti őket a különféle hatalmi erők önkényuralma ellen, amelyek a palesztinai népességet igájuk alatt tartották (5. v.). Mindez közvetve Róma ellen is irányult, jóllehet nem elsősorban. Abban a közösségben, amelyet Jézus létre akart hozni, nem volt hely semmiféle zsarnok számára. Az általa megálmodott vezetők honfitársai voltak, és ezeknek a nép védelmezőinek és barátainak kellett volna lenniük.

A sértett hatóságok nem tudták magukat megvédeni, ezért megpróbáltak magasabb hatalmakat is küzdőtérre hívni, amelyek képesek arra, hogy Jézus fölé kerekedjenek és rövid úton elintézzék őt. Segítséget vagy szövetséget is kérhettek volna tőlük, de ez terhes lett volna számukra. Sokkal egyszerűbb volt azt állítani, hogy őket is veszély fenyegeti, mert így nem kellett megalázkodniuk ahhoz, hogy e hatalmak közbelépjenek.


Heródesnél (23, 8-12)

8. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon
megörült, mert már jó ideje szerette volna
látni, mivel hallott róla, és azt remélte, hogy
valami csodát tesz majd az ő szeme láttára.
9. Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit
sem válaszolt neki.
10. Ott álltak a főpapok és az írástudók is, akik
hevesen vádolták.
11. Heródes pedig katonai kíséretével együtt
megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes
ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz.
12. Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot
kötött egymással. Előtte ugyanis haragban
voltak.

A Heródes előtti megjelenésről csak Lukács számol be, és ez problémássá, bizonytalanná teszi az eseményt.[5] Az, hogy Jézus galileai származású volt, nagyon kevéssé indokolja, hogy «ülésezés közben» bíróságot változtassanak. Már Pilátus bizonytalankodása is valószínűtlennek látszik. Érthetetlen ugyanis, hogy a saját hatáskörébe tartozó ügy megoldását annak a jeruzsálemi magánlátogatáson tartózkodó uralkodónak engedi át, aki annak ellenére, hogy Róma szövetségese, neki személyes ellensége. Esetleg valamiféle szakmai tanácskérésre lehet gondolni, vagy éppenséggel arra, hogy a zsidók küldöttséget menesztettek annak érdekében, hogy a királyt a helytartóval való találkozásra késztessék. Az evangéliumi események valódi lefolyását mindig nehéz rekonstruálni, és ebben az esetben is ez a helyzet. A közösség azon fáradozott, hogy miként a bölcsőnél is egybegyűjtötte Krisztus és az evangélium szokványos ellenségeit, ugyanezt a keresztnél is megtegye. A Jézus elleni perből tehát nem hiányozhatott Pilátus és Heródes, akik az egyházellenes pogány és zsidó erők megtestesítői voltak.[6]

Az evangéliumi adatok történeti tárgyszerűsége másodlagos dolog. A lényeg az, hogy az alkotmányos vallási (a főpapok, a vének, az írástudók) és politikai hatalom (Pilátus és Heródes) felsorakozott Krisztus ellenében. Az evangélista szerint a pogány hatóságok (Pilátus) szelídebben viselkednek, mint a szünedrion képviselői, pedig nekik felkészültebbnek és készségesebbnek kellett volna lenniük Jézus elfogadására. Heródes nem volt római, és nem volt zsidó. Közbülső figura. Nagy Heródes fiaként és leszármazottjaként örökölte atyjától Galileát és Pereát. Úgy látszik, őt terheli a felelősség a Keresztelő megöletése miatt, amelyet asszonyának kérésére hajtatott végre (vö. 9,9; Mk 6, 14-29). Jézus egy alkalommal «rókának» nevezte őt (vö. 13,32). Ha igaz az, hogy szívesen hallgatta az előfutárt (vö. Mk 6,20), nem csoda, hogy most nagyon megörül, midőn maga előtt látja a messiást (8. v.). Az evangélista olyan embernek mutatja be őt, mint akinek tudomása van az országban lezajló vallási eseményekről (8. v.). A negyedes fejedelem jó ideje szerette volna megismerni Jézust, de hiányzott belőle az alapvető készség arra vonatkozóan, hogy komolyan vegye Jézus személyét és tanítását. Ő csak azt szeretné látni, amint végrehajt néhány csodát, azaz csupán valamiféle látványosságnak kíván tanúja lenni (8. v.). Jézust mintegy a szemfényvesztők, a jósok és a mágusok közé sorolja, aki csodás dolgokat tudna művelni, szibillai jóslatokat és válaszokat tudna adni, azaz el tudná kápráztatni őt és udvarát. Nem volt ebben tisztességtelenség, gúnyolódási vagy csipkelődési vágy, hanem csupán kíváncsiság, ami azonban az evangélista szerint nem elegendő ahhoz, hogy Krisztus részéről választ vagy «visszajelzést» érdemeljen (9. v.). Lehangoló dolog, hogy Jézus a sokféle és állhatatos heródesi kérdésre hallgatással válaszol. Máté ezt azzal az aforizmával magyarázná, hogy nem szabad a szent dolgokat a kutyák elé vetni. Ebben az aforizmában azonban az evangélista zsidóként és nem keresztényként gondolkodott (vö. Mt 7,6). Pál majd nem riad vissza attól, hogy tisztelettudóan beszéljen Fesztusszal és Agrippával, akik pedig nem sokban különböztek Antipásztól (ApCsel 26, 2.25). Jézusnak a Heródessel szembeni hallgatása mindenkor misztérium marad. Kétségtelen, hogy kíváncsisága nem érdemelt jutalmat, s hogy a Keresztelő meggyilkolását sem lehetett elfeledni, de az evangéliumi prédikáció magja mindenféle talajra hullik (vö. 8, 5-8).

Az evangéliumi elbeszélés nem annyira a történeti szálat követi, hanem inkább pasztorális szempontot tart szem előtt: óvakodni kell a hamis viselkedési formáktól.

Az ellenfelek újból előjönnek (10. v.), éspedig ugyanolyan hevességgel, mint amilyennel Pilátusnál is felléptek (1-3. v.). Közben a palota belsejében ahhoz hasonló jelenet ismétlődik meg, mint amely Kaifás házában is lejátszódott (22, 63-64). Ezúttal az evangélista nem írja le a jelenetet, hanem csupán megemlíti (11. v.). Ugyanakkor Heródest személyesen is bevonja az eseményekbe, aki katonáival és feltehetően kíséretével együtt csúfolni kezdi a kiábrándulást okozó prófétát és csodatevőt. Nevetségessé váltak, és most gúnyolódnak felette. Valószínűleg a korábban említett játékok, az ütések, a durva tréfák és a «zsidók királya» előtti tisztelgő felvonulások is megismétlődnek.

A «fényes ruházat», amelybe öltöztetve Jézust visszaküldték Pilátushoz, annak a bíborszínű ruhának lukácsi változata, amelyet az udvari katonák adtak rá (vö. Mk 15,17). E részlet feltehetően a Jézus politikai törekvéseivel kapcsolatos félreértéseket kívánta eloszlatni. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy a nyilvános megjelenéseken a király is fényes ruházatba öltözött. Az is előfordulhat azonban, hogy ez volt a válasz arra a vádra, amelyet a zsidó hatóságok hoztak fel Jézus ellen. Heródes gúnyolódik, de nem vádol. Hivatalos választ kellett adnia a hatóságnak, és ezt jelképesen a fehér ruhával fejezte ki. Pilátus legalábbis így értelmezte a dolgot (11. v.).

A befejező megjegyzés (12. v.), hogy tudniillik Heródes és Pilátus kibékült az ügy kapcsán, nem véletlenszerű (12. v.). A keresztény igehirdetés ezt a kibékülést Krisztus csendes és mégis beszédes jelenlétének tulajdonította. A földi hatalom két képviselője között Jézus, a béke fejedelme győzedelmeskedik. Lukács egyháza elégedetten ismételgette ezt a részletet mindazokkal szemben, akik a keresztényeket a közrend megzavaróinak és a haza ellenségeinek tekintették. A keresztények ugyanis mindenüvé a kiegyensúlyozottság és az öröm légkörét vitték magukkal, és nem a zűrzavar vagy a háború szellemét.


Az ítélet (23, 13-25)

13. Ekkor Pilátus összehívta a főpapokat, a
vezetőket és a népet,
14. és így szólt hozzájuk: «Ezt az embert elém
hoztátok azzal, hogy a népet félrevezeti.
Íme, én előttetek vallattam ki, és nem
találtam ebben az emberben egyet sem
azok közül a bűnök közül, amelyekkel
vádoljátok.
15. De még Heródes sem, mert visszaküldte
hozzánk. Láthatjátok, hogy semmi halált
érdemlő dolgot nem követett el:
16. megfenyítem tehát, és elbocsátom».
17. (Ünnepenként pedig szabadon kellett
bocsátania egy foglyot.).
18. Erre valamennyien felkiáltottak: «Ezt
öld meg! Barabbást pedig bocsásd el
nekünk!»
19. Ez utóbbi a városban történt lázadásért
és gyilkosságért volt börtönbe vetve.
20. Pilátus ismét szólt hozzájuk, mert
szerette volna szabadon bocsátani
Jézust.
21. Ezek azonban kiáltoztak: «Feszítsd
meg, feszítsd meg őt!»
22. Ő azonban harmadszor is odafordult
hozzájuk: «De hát mi rosszat tett?
Nem találtam benne semmiféle halált
érdemlő bűnt. Megfenyítem tehát, és
elbocsátom».
23. De azok hangos kiáltásokkal sürgették
és követelték, hogy feszítsék meg. És
egyre erőteljesebben kiáltoztak.
24. Pilátus ekkor úgy döntött, hogy legyen
meg, amit kívánnak.
25. Szabadon bocsátotta azt, akit kértek,
aki lázadásért és gyilkosságért volt
börtönbe vetve; Jézust pedig
kiszolgáltatta akaratuknak.

Pilátusnak ama mesterkedése, hogy a problémát a vádlókhoz közelebb álló döntőbíróval oldatja meg, megbukik Jézus ellenállásán. Úgy látszik, ő nem fogadja el ezt a döntőbíróságot. Heródest az ország embereivel szemben elkövetett különféle gaztettek terhelik, ezért nem érdemli meg ezt a feladatot. Pilátusnak kell tehát a felelősséget vállalnia.[7]

A per második része azzal kezdődik, hogy a római helytartó beszédet mond az állítólagos vádlott védelmére (13-15. v.). A vádlók között ezúttal sem mutatkoznak a «vének» (vö. 22,1), ellenben az evangélista megemlíti a népet (laosz), vagyis azt a szereplőt, amely eldönti a per végkimenetelét. Látszik, hogy a hatóságok időközben jelentős tömeget gyűjtöttek össze a helytartóság előtt. Pilátusnak immár ezzel is számolnia kell. A nép, amelyről a Lk 23,13 beszél, nem lehet azonos azzal a sokasággal, amely Jézus oldalán és mindig lelkesen az ő pártján állva jelenik meg az evangéliumban (vö. 19,48; 21,38; 23, 27.35). Ez a sokaság nem válhatott hirtelen az ő vádlójává. Egyes kéziratok arra csábítanak, hogy a «vezetők és a nép» helyett a «nép vezetői» kifejezést olvassuk. Ily módon mindenféle félreértést kiküszöbölhetnénk. A helytartó «védőbeszéde» annak a vádnak megsemmisítésére irányul, amely szerint Jézus félrevezeti a népet. Ez a vád ugyanis nem igazolódott be a jelenlétükben végzett vizsgálat alapján, azaz nem támasztották alá meggyőző adatok, illetve tanúvallomások. A szavak nem elegendők ahhoz, hogy valakit bűnösnek nyilvánítsunk; bizonyítékok kellenek. A bizonyítékok, amennyiben léteznek, úgyis maguktól beszélnek. Jézus esetében (s az evangélista szerint az üldözött keresztényekében is) csak szavak vannak, de nincsenek konkrét tények és bizonyítékok (14. v.).

Pilátus érvelésének második pontjában Heródesre hivatkozik, aki vádemelés nélkül küldte vissza Jézust (15. v.). Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy a vádlott ártatlan, nem szolgált rá semmiféle büntetésre, s a legkevésbé a halálbüntetésre (15. v.). Egész érvelése annak megértetésére irányul, hogy Jézust azonnal szabadon kell engedni. Pilátus azonban tudatában van annak, hogy valamiképpen elégtételt kell adnia a vádlóknak is; nem tanácsos túlzottan megaláznia őket. Ugyanakkor nem gondolja, hogy ezzel igazságtalanságot követ el az ártatlannak nyilvánított «ember» ellen. Jézus elégedett lehet, hogy megmentette életét. S ha most «fenyítéssel» sújtja (néhány ostorcsapással vagy néhány napi börtönnel), ez nem is olyan súlyos dolog. A római igazságszolgáltatás tiszteletben tartotta a birodalom polgárait (cives romani); a többieket azonban ítélet nélkül is lehetett fenyíteni vagy halállal büntetni. Pilátus a büntetést csak a «fenyítésre» (paideuó) akarja korlátozni (s ez, jóllehet az evangélista nem nevezi meg: a megostorozás). A pert ezzel befejezettnek lehetne tekinteni. Az ítélet elhangzott. A vádlott ártatlan. A vádlók pedig nem kaptak büntetést, és részben még igazukat is elismerték. Ennek a megoldásnak azonban az utóbbiak egyáltalán nem örülnek. Van még egy utolsó kártyájuk, és most minden ügyességüket latba vetve ezt játsszák ki. Húsvét alkalmával lehetőség nyílt arra, hogy kegyelmet kérjenek valamelyik fogoly számára. Ez volt az indulgentia (a büntetés elengedése).[8] Jézus perének folyamán valószínűleg Barabbás barátai is a helyszínre érkeztek, anélkül, hogy tudatában lettek volna, mi van készülőben. Lehetséges, hogy ez az Antonius-várnál egybeverődött és a Barabbás szabadon engedését kérő tömeg jól beleillett a Jézus halálbüntetésén mesterkedő zsidó hatóságok terveibe. A kegyelmi kérvényt rögtön összekapcsolták a halálos ítélet követelésével. A tömeg egy emberként hangoztatta kettős kérését. Ez a «szokás» megváltoztatását is jelentette, de a zsidó hatóságok kísérletet tehettek arra, hogy a tömeg nyomásával megváltoztassák a helytartó akaratát.

A Barabbás szabadon bocsátását és a Jézus halálát követelő tömeg különféle csoportokból állt: a templom követőiből, a hagyomány tisztelőiből, az «ortodoxokból», vagyis azokból, akik mindig nehezen viselték a galileai próféta újításait, valamint Barabbás barátaiból, a politikai szélsőségesek táborából. Ezek közös nevezőre jutottak annak érdekében, hogy érvényre juttathassák követeléseiket, amelyek valamiképpen megegyeztek egymással. Jézus halála nagyobb teret nyithat Barabbás művének. Mindketten a szabadság eszményét hirdették, de két különböző módszerrel akarták ezt megvalósítani. Barabbás módszere minden szempontból forradalmi módszer. A Jézus által meghirdetett és elindított forradalom tágabb körű és mélyebb: nemcsak a palesztinai lakosok, hanem valamennyi ember jogainak védelmére irányult. Barabbás lázadó és gyilkos volt (19. v.). Jézus is megkapta a «lázadó» nevet (2., 5. és 14. v.), de az ő lázadásai a minden embert érintő igazságosságot és békét célozták, és nem valamilyen politikai pártnak vagy az egyik népnek a másik feletti uralmát akarták elősegíteni. A zelóták, akikkel kapcsolatba hozhatjuk Barabbás személyét és művét, az atyák földjének felszabadulásáért küzdöttek, de azért is, hogy mozgalmuk fölébe kerekedhessen a többi mozgalomnak. Jézus nem pártot választott, hanem az ember pártjára állt.[9]

A főpapok és Barabbás barátai egybegyűlnek a helytartóságnál. Csak Jézus tanítványai hiányoznak és az a tömeg, amelynek segített, amelyet gyógyított és tanított. Csupán a pogány helytartó áll pártjára szinte hivatalból vagy a személyes ellenségei iránti gyűlölettől és megvetéstől vezérelve. Minthogy azonban nem meggyőződésből és az igazság iránti szeretettől indíttatva cselekszik, a végén ő is felhagy ezzel.

A Krisztus halála miatti római felelősséget megszüntetni akaró törekvés nemcsak Jánosnál látszik világosan, hanem Lukácsnál is. A harmadik evangélista ezt nyíltan meg is fogalmazza a per újrafelvételének elején: Pilátus szerette volna (thelón) szabadon bocsátani (apolüszai) Jézust (20. v.). Háromszor is felkínálja az ellenfeleknek ezt a döntését (22. v.), a tömeg azonban nem hallgat rá. Két nevet kiabál ütemesen: Jézusét, hogy feszítsék meg őt, és Barabbásét, hogy engedjék szabadon. Az evangélista a tömeg és a főpapok kiáltozásairól beszél (23. v.). Ez megerősíti azt a feltevést, hogy a forradalmárok és a templom barátainak csoportjai valamiképpen egybeolvadtak, és közös ügyüknek tekintették Barabbás szabadon bocsátását, illetve Jézus elítélését.

Jóllehet a Pilátus és a háborgó tömeg közti szembenállás egyenlőtlen küzdelemnek látszott, a helytartónak is lehetősége lett volna a lázadók szétszóratására, mint ahogyan más alkalmakkor ezt meg is tette. Ezek közül Lukács is említ egyet (13, 1-5). Ugyanakkor - csupán azért, hogy megmentsen egy ismeretlen galileai embert - nem lett volna érdemes saját biztonságát veszélyeztetni azzal, hogy összeütközik e veszélyes emberekkel, a jeruzsálemi klérussal, amely a múltban talán sosem szalasztotta el az alkalmat, ha lehetősége nyílt, hogy kellemetlenséget szerezzen neki a római hatóságoknál. Jobbnak látszott, hogy saját életét és biztonságát óvja. Feltehető, hogy néhány nap múlva már úgysem fognak beszélni az eseményről. Lukács szerint a római helytartó vétke a «gyengeségben» áll (23-24. v.). A végén a nép «akarata» (theléma) jut érvényre, amelynek a kormányzó aláveti magát. Lukács nem akarja gyávasággal vádolni Pilátust, közvetve azonban mégis érzékelteti ezt. Nem hangzik el erkölcsi ítélet Pilátus magatartásával kapcsolatban, sőt felelőssége is mérséklődik. Az evangélista nem törődik azzal, hogy szorosan ragaszkodjék a történeti igazsághoz, mert pasztorális megfontolásokat tart szem előtt. A császár képviselői ugyanis a keresztényekkel szembeni saját magatartásuk ítéletét vagy előképét láthatták Pilátus alakjában. Így éppen általa is megtanulhatták, hogy becsüljék a keresztényeket, illetve hogy nagyobb szelídséget és megértést tanúsítsanak irántuk.


A «keresztút» (23, 26-32)

26. Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos
cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a
keresztet, hogy vigye Jézus után.
27. A népnek és az asszonyoknak nagy sokasága
követte őt, akik jajgattak és siratták őt.
28. Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik:
«Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem
magatokat és gyermekeiteket sirassátok;
29. mert jönnek majd olyan napok, amikor ezt mondják:
Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem
szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak!
30. Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek
ránk! - és a halmoknak: Borítsatok el minket!
31. Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik
a szárazzal?»
32. Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék
ki őket.

A szenvedés eseménysora epizodikus szinten folytatódik. Csak visszatükröződések formájában, közvetve szerzünk tudomást Jézus gyötrelmeiről. A szerző kicsiny jelenetek vagy képek sorát mutatja be, amelyekben csak futólagosan mutatkozik a Krisztus. Ezek közül az első a cirénei ember kényszerítése arra, hogy segítsen az elítéltnek a kivégzés helyére vinni a keresztet (26. v.). A gyakorlat szerint a vádlott a kereszt haránt irányú részével (patibulum) a vállán közelítette meg a vesztőhelyet. A menet a százados (exactor mortis) vezetésével és felelőssége alatt haladt előre; az elítélteket lándzsás katonák vették körül és felügyelték. Lukács nyilvánvaló túlzással állítja, hogy Jézust a népnek és az asszonyoknak nagy sokasága követte (27. v.). A halálbüntetés végrehajtását (halálos) ostorozás előzte meg, hogy az elítélt kereszten tartózkodása ne húzódjék sokáig. Lukács elhagyja ezt a hátborzongató részletet, hogy ne kisebbítse Jézus alakját. Ezzel azonban nagy űrt hagy az üdvözítő életében, amely elrejti az ő valódi szenvedését. Az ostorozás szinte utolsó erejétől is megfosztotta az elítéltet, és ez magyarázza az önmagában véve nem túlzottan súlyos kereszt terhe alatti bukásait. A tribunusnak joga volt ahhoz, hogy a jelenlevők vagy a járókelők egyikét rávegye, hogy segítsen az elítéltnek a vesztőhelyig vinni a gerendát. Jézus esetében egy bizonyos Simont «ragadtak meg», azaz kényszerítettek erre, aki éppen a mezőről tért vissza. A «cirénei» jelző származási helyére utal. Az embert arra kényszerítették, hogy vegye vállára a keresztet, és így haladjon az elítélt «mögött». Az evangélista szerint Simon valódi követője Krisztusnak, vagyis olyan ember, aki felvette keresztjét és nyomába lépett (vö. 9,23). A valódi keresztény jó szamaritánus (vö. 10, 25-37), de jó cirénei is. Jézus keresztjét hordozni nem azt jelenti, hogy az ember vállára vesz valamilyen fadarabot, hanem hogy magáévá teszi azt az ügyet, amely ilyen ítéletet hozott az üdvözítő számára. A keresztet azért helyezték rá ellenségei, mert zavarta nyugalmukat és kétségbe vonta uralmukat.[10]

A Golgota felé vezető úton Lukács szerint asszonyok nagy sokasága is követte Jézust. Ez utóbbiak valószínűleg olyan személyek voltak, akik valamiféle «Jó halál társaságának» tagjaiként az elítéltek segítésével foglalkoztak: felkészítették lelküket a végső pillanatra, osztoztak érzelmeikben, szívfájdalmukban és könnyeikben.[11] Lukács Krisztusának nincs szüksége részvétre; őt nem érték váratlanul a dolgok, és tudja, hogy mivel kell szembenéznie. Jóllehet nem utasítja el együttérző cselekedeteiket, arra szólítja őket, hogy önmagukra, fiaikra és arra a sokkal nagyobb gyászra is gondoljanak, amely rövidesen ráborul a nemzetre (28. v.). Érezhető, hogy Lukács hallotta azoknak jajgatását, akik a pánikot, a rémületet és a reménytelenséget átélve életben maradtak Jeruzsálem pusztulásakor. A kiáltások és az embereknek könyörgései, akik inkább a halált választanák, mint a rájuk váró kínokat, azoknak a napoknak kegyetlenségeit idézik (29-31. v.). Jézus a zöldellő és a száraz fára történő utalással világítja meg szavait. Mindkettőt tűzre (az ítélet szimbóluma) lehet vetni: az egyiket alig támadja meg a nagy tűzvész, a másik azonban azonnal lángra lobban (31. v.). A zöldellő fa Jézus, akit a lángok közé vetnek; ez azonban szokatlan és hibás cselekedet, mert a száraz fa való a tűzre. Midőn Jézus «száraz fának» nevezi nemzetét, azt a lelki szárazságot akarja kiemelni, amelybe a választott nép jutott, és azt a közelgő pusztulást («tüzet»), amely a nemzetre vár.

A halálraítéltek menete sosem állt egyetlen tagból. Jézussal együtt két gonosztevőt (kakourgoi), közönséges bűnözőt, vagy, ami valószínűbb, két politikai foglyot is magukkal vittek a vesztőhelyre (32. v.). Pillanatnyilag azonban az evangélista nem foglalkozik velük.


A keresztre feszítés (23, 33-38)

33. Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-
helynek hívtak, keresztre feszítették őt és a
gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat
a bal keze felől.
34. Jézus pedig így könyörgött: «Atyám, bocsáss
meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek».
Azután sorsvetéssel osztozkodtak ruháin.
35. A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig
így csúfolódtak: «Másokat megmentett, mentse
meg magát, ha ő az Isten választott Krisztusa!»
36. Kigúnyolták a katonák is, odamentek hozzá,
ecetet vittek neki, és így szóltak:
37. «Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg
magadat!»
38. Felírás is volt a feje fölött görög, latin és
héber betűkkel írva: «Ez a zsidók királya».

A keresztre feszítés olyan «epizóddá» válik, amely nem is annyira Jézust, mint inkább a gonosztevőket, a katonákat és a népet jeleníti meg a színen.[12] Éppen csak említést kap, hogy a kivégzés helyét Golgotának vagy Koponya-helynek nevezik. Jézus középen van, s a gonosztevők közül az egyiket jobb, a másikat bal keze felől helyezik el. Önuralmán és tökéletes lelki egyensúlyán kívül Jézus még ebben a nagyon fontos pillanatban sem árul el semmit belső világából. Úgy látszik, mintha Lukács a szenvtelen és hieratikus bizánci keresztre feszítettet elővételezné. Ennek a keresztre feszített embernek nincs semmi mondanivalója, s főként nincs semmi kérnivalója önmaga számára; fájdalmai nem számítanak, és olyanok, mintha nem is léteznének. Érdeklődése mások felé irányul: velük törődik, értük imádkozik, és elsősorban hóhéraiért. Ők valóban nem tudják, mit cselekszenek (34. v.). Csak a halálra ítéltek holmijának elosztására gondolnak.

A menetet követő sokaság (27. v.) is eljut a Kálváriához, de ott csupán nézelődik (theórón), mint valamiféle színházban vagy arénában (35. v.).

A szerző megemlít egyet a főemberek részéről elhangzó szidalmak közül. A választott (eklektosz) messiás (khrisztosz), akit Isten különleges feladatra jelölt ki, nem maradhat a keresztre szegezetten. Ha ugyanis ez történik, akkor nem ő a messiás. Ám ha ennek ellenkezője igaz, amit a végbevitt csodák, a másoknak nyújtott gyógyítások vagy szabadítások (szodzó) szeretnének elhitetni, saját érdekében is cselekedhet valamit. E kiáltás kihívás, egyben gúny és csúfolódás is. Nem más ez, mint saját győzelmi énekük. Leleplezték a hamis messiást, a názáreti ácsot, aki lealacsonyított módon akarta megtestesíteni a magasztos messiási eszményt. A főemberek ellenvetése talán népies, de mindenképpen alaptalan messiás-fogalomra támaszkodik. Eszerint, ha Isten megjelenik vagy beavatkozik a történelembe, akkor ezt hatalmi megnyilvánulások útján kell tennie. A kicsinység és az alázat (tapeinószisz) az ember jellemzői, és nem Istennek vagy küldötteinek tulajdonságai. A nép vezetőinek gondolkodásában a Keresztelő küldötteinél is megjelenő felfogás (vö. 7,19) tükröződik, amelyet azonban az alázatos és szenvedő messiási mivoltot (vö. 7,23) választó Jézus nem tett magáévá. Pál szavai szerint Isten nem erő-megnyilvánulások által üdvözíti a világot, hanem a kereszt sikertelensége és gyalázata által (vö. 1 Kor 1, 21-22). Jézus nem azért üdvözítő, mert meghal a kereszten, hanem mert a kereszt által igazolja, hogy hősi fokon adta át magát az isteni tervnek és ugyanilyen módon szerette testvéreit is.[13]

A keresztre feszítés a teljes érzéketlenség és kegyetlenség légkörében zajlik. Előlépnek ugyan jámbor asszonyok, de őket Jézus csaknem megszégyeníti. Egyedül, megalázottan, mindenki által bántalmazottan és még barátaitól is elhagyottan akar maradni a kemény küzdelem idején. Ráadásul a katonák is tréfát űznek vele. Lukács nem beszél arról, hogy Jézus szomjúhozik a kereszten, mert ez már panaszkodás volna, a türelmetlenség jele, amely nem illene ahhoz a mártírhoz, akinek alakját éppen megrajzolni igyekszik olvasói számára. Lukács is megemlékezik azonban annak a katonának cselekedetéről, aki az ecetbe mártott szivacsot felkínálja neki (valójában ecetről és vízről, azaz a római katonák italáról van szó). Ám e mozdulat inkább gúnyolódásnak látszik, és nem emberiességi cselekedetnek; az is lehet, hogy a szivacsot nem is érintette szájához, hanem csak közelítette hozzá. A katonák másik goromba tréfája abból a feliratból indul ki, amelyet a kereszt hosszirányú gerendájának tetején helyeztek el. A «zsidók királya» talán meg tudja magát szabadítani. Minden uralkodónak vannak rejtett erőforrásai (37. v.).

Az evangélista azzal fejezi be a keresztre feszítés «jelenetét», hogy ismerteti a Jézus feje fölé helyezett felírást, azaz az ítélet indokát. Eszerint Jézus a «zsidók királyaként» hal meg, mert tett olyan lépéseket és állításokat, amelyek arra irányultak, hogy királlyá nyilvánítsa vagy nyilváníttassa önmagát. Másként fogalmazva forradalmár volt, olyasvalaki, aki merényletet követett el az ország békéje és őfelsége a császár ellen. A zsidók királya a császár, illetve helyi képviselője, Pontius Pilátus. Minden más felségjog, még ha csupán áhított felségjog volt is, visszaélésnek, törvénytelenségnek számított, amit meg kellett szüntetni. A «Jézus a zsidók királya» megnevezés azonban helytelen és hamis cím. Jézus ugyanis sosem akart «királyává» lenni sem a zsidóknak, sem más népnek ahhoz, hogy barátjává és testvérévé legyen mindenkinek, de különösen az egyszerű embereknek, a szegényeknek és az elnyomottaknak, bármilyen nemzethez tartozzanak is ezek. «Zsidók királya» lehetett volna Barabbás, aki nacionalista messianizmusra vágyakozott. Jóllehet Jézus műve az ember javára irányult, nem egyesekére, hanem elkülönítés, megosztás és előnyben részesítés nélkül valamennyi ember javára. Ennek okán függ a kereszten. Azt mondhatjuk, hogy egy darabig együtt halad Barabbással, de aztán személyes motívumai, valamint távlatainak és programjának tágassága alapján elválik tőle. Jézus minden embernek és valamennyi embernek együttvéve társa egy olyan történelmi megvalósulás felé vezető úton, amely egyben történelmen kívüli megvalósulás (feltámadás) is.


A két lator (23, 39-43)

39. A megfeszített latrok közül az egyik így
káromolta őt: «Nem te vagy a Krisztus?
Mentsd meg magadat, és minket is».
40. A másik azonban megrótta ezt mondva
neki: «Nem féled az Istent? Hiszen te is
ugyanazon ítélet alatt vagy!
41. Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó
büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat
sem követett el».
42. Majd így szólt: «Jézus, emlékezzél meg
rólam, amikor eljutsz országodba».
43. Erre ő így felelt neki: «Bizony, mondom
neked, ma velem leszel a paradicsomban».

A jelenet, amely Jézust két közönséges gonosztevő között ábrázolja, egyáltalán nem szokatlan az evangélium szövetében.[14] Az a Jézus, aki előnyben részesítette a vámosokat, a bűnösöket, az utcanőket, és akit egyenesen ezek barátjának mondottak (vö. 7,34; Mt 11,19), nem végezhette be földi napjait jobb társaságban. Annak ellenére, hogy ártatlannak nyilvánították (14-15. és 22. v.), gonosztevőként ítélik el, és Jahve szolgájaként a «bűnösök közé» kerül, akik gaztetteik büntetését viselik (Iz 53,12). Az evangélista közvetlenül nem mondja el Jézus keresztre feszítését, csupán ennek kísérő körülményeit. E körülmények tanúsítják, hogy a prófétai jövendölések beteljesültek vele kapcsolatban, és jellemzik misszióját.

A két latorról szóló elbeszélés történeti adatra épül, de elsősorban katekétikai, buzdító és pasztorális jellegű elbeszélés. Jézus mindenkinek üdvözítője, még a gonosztevőké (kakourgoi) is. Lukács nem nevezi őket «rablóknak» (lésztasz: Mk 15,27), amely ebben az esetben a «zelóta» szinonimája. Az egyház Jézus halálának körülményeibe beleszőtt egy olyan reményt sugárzó üzenetet, amely még a közönséges bűnözőknek is szól. Az evangélium nem ismer korlátokat, amelyek előtt megállásra kényszerülne: behatol a börtönökbe, sőt elérkezik azokhoz is, akik a kereszten függenek. Az egyik ellenszegülése és a másik jobb belátásra térése mutatja, hogy Krisztus jelenléte milyen ellentétes hatásokat tud kiváltani (39-42. v.). A Mk 15,32 szerint mindkettő szidalmazza a messiást; Lukácsnál azonban az egyik, midőn szembesül a mellette levő elítélt hősies türelmével, elismeri vétkeit.

Lukács közössége a bűnbánati szertartásokon gyakorta elgondolkodott e két embertípuson és viselkedési formáikon, hogy levonhassa a megfelelő tanulságokat. A «rossz lator» megismétli és magáévá teszi a főemberek sértő kijelentéseit és gúnyos felhívásait (35. v.). A valódi messiás nem maradhat keresztre szegezett állapotban: birtokolnia kell az isteni erőt ahhoz, hogy tetszése szerint leszállhasson a keresztről, s megmentse mindazokat, akiket akar (39. v.). A Sátán is ugyanezt javasolta Jézusnak, hogy tudniillik éhségének csillapítása vagy a hitelesség és tekintély megszerzése érdekében tetszése szerint vigyen végbe csodákat (vö. 4,3). Jézus azonban nem mentheti meg magát, azaz nem folyamodhat csodatevő erejéhez annak érdekében, hogy missziójának múlékony (éhség) vagy végső (halál) következményei alól kivonhassa magát.

A másik elítélt ezzel szemben már olyannak mutatkozik, mint valamiféle lelkipásztor. Nem törődvén saját szenvedésével azon fáradozik, hogy megbánásra késztesse szerencsétlen társát (40-41. v.). Az Isten iránti félelemre hivatkozik, mert ez talán bűneinek megbánására ösztönözheti azt, aki éppen gaztetteiért rója le büntetését. Az ilyen céllal szemközt nincs helye a dühkitörésnek vagy a szemtelenségnek; az ember egyetlen dolgot tehet, ráhagyatkozik az Úrra, aki az élet és a halál gazdája. Annak az ártatlannak belenyugvó magatartása, akit igaztalan módon végeznek (végeztek) ki, gondolkodásra kell, hogy késztesse azt, aki valóban elkövetett bűnökért szenvedi el ugyanazt a büntetést. E katekéta szerint, aki a kereszt magaslatáról szólal meg, Krisztus az a modell, akire rátekinthetnek a mártírok, de mindazok is, akik bűneik miatt szenvednek. Kihívás és szidalmazás helyett arra szólít, hogy (szinte liturgikus) imával kell fordulni Jézushoz, azaz segítség és támogatás kérésére buzdít. Ha valóban ő a messiás, nem a szenvedéstől való szabadulást, a rövid ideig tartó jótéteményt kell tőle kérni, hanem az országba való bejutást, amelynek beiktatására érkezett (42. v.). Az «eljutsz országodba» kifejezés helyett más kéziratokban az «eljössz országoddal» mondat áll, amely így módosítja a szöveg értelmét: amikor eljössz, hogy működésbe hozd vagy beiktasd országodat.[15] A «jó» lator a Krisztus-királyba vetett hitaktusra buzdít, akit a papok elutasítottak, és akit a pogány hatóságok éppen ilyen igények miatt ítéltek el. Az általános zűrzavar e pillanatában nem akad más, csak egy «briganti», aki nagyra tartja a Krisztusba vetett hitét. Az ellenség diadalmaskodik, a tanítványok és az apostolok eltűntek. Csupán ez a névtelen elítélt vallja meg Jézus messiási mivoltát, annak ellenére, hogy legyőzöttként és megalázottként látja őt függeni a kereszten. A hitnek ilyen nagyszerű példáját ritkán vagy egyáltalán nem látjuk az evangéliumokban. Mindazok, akik nyíltan megvallották Jézus messiási voltát, ezt mindig valamiféle csoda kapcsán tették, de sosem ilyen szerencsétlen körülmények között. Az országot a kereszthalál által átvenni készülő messiás felismerése olyan vak hitet feltételez, amelyre az evangéliumok nem ismernek más példát.

Jézus tárgyszerűen, de inkább teológiai szempontból válaszol (43. v.). A hit az országba jutás kapuja és feltétele. A Krisztus segítségét kérő embernek nincs világos elgondolása Isten tervéről. Ő földi és közeli, de nem azonnali megvalósulásra gondol. Jézus válaszában elfogadja kérését, de közben pontossá is teszi e kérés teljesülésének határidejét. Nem valamiféle távoli jövőben, hanem már «ma» fogja látni vágyának valóra válását. Halálának napja mártíromságának és így a reménybeli (megérdemelt) dicsőséges korona megszerzésének napjává válik. A «ma» nem kronológiai állomást jelent, hanem az üdvtörténet döntő mozzanatát (vö. 2,11; 4,21; 5,25 stb.). Ez a «ma» Krisztussal érte el csúcspontját és teljes kibontakozását. Jézus a dicsőségében való részesülést ígéri az apostoloknak, akik ugyanolyan szenvedéseket viseltek el, mint ő: «rátok hagyom a királyságot» (22,29). Közösséget vállaltak vele a szenvedésben és a halálban, ezért részesülni fognak feltámadásában és életében is. Ugyanilyen bánásmódot ígér most a latornak. Rövidesen ő is vele lesz a boldogság helyén. Az «országot» a ritkán használt (vö. 2 Kor 12,4; ApCsel 2,7) perzsa eredetű szóval «paradicsomnak» nevezik, ami annyit jelent, mint «kert» vagy «gyönyörűségek helye». A királyi palotákat övező parkok és a nagy kertekkel körülvett nyaralók a keleti ember számára eszményi képek a boldogság kifejezésére. Az «ország» «paradicsom», mert az egész ember megvalósulásának helye. Jézus nem a halál vagy a halottak birodalmában (sheol) ad találkozót a latornak, hanem az élet vagy az élők országában (vö. 20,37).

E részlet megérdemli a «húsvéti dicsőítés» címet, mert Jézusnak és a benne hívőknek a halál feletti diadalát hirdeti.


Jézus halála (23, 44-49)

44. A hatodik óra táján sötétség támadt az
egész földön s egészen a kilencedik óráig
tartott. A nap elsötétedett,
45. a templom függönye középen kettéhasadt.
46. Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: «Atyám,
a te kezedbe teszem le az én lelkemet». És
ezt mondva meghalt.
47. Amikor a százados látta, ami történt,
dicsőítette Istent, és így szólt: «Ez az
ember valóban igaz volt».
48. És az egész sokaság, amely erre a
látványra verődött össze, amikor látta
a történteket, mellét verve hazatért.
49. Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok
is, akik Galileából kísérték, távolabb
állva szemlélték mindezt.

Jézus halála apokaliptikus keretbe illeszkedik.[16] Az emberi történelemben megvalósuló megújulás kiemelése érdekében felborul a kozmikus rend (44. v.). Ez azonban irodalmi kifejező eszköz, és nem történeti tény. Három órán keresztül «a sötétség árnyai» borítják el a földet. Ezek az árnyak a Bibliában a gonosz erők szimbólumai; jelenlétük azt hangsúlyozza, hogy ezek az erők még Krisztus személyét is fenyegetik. Immár ő is elérkezett oda, hogy átlépjen a halál birodalmába. A nap elsötétülése az árnyak következménye, ugyanakkor azonban az ítélet leírásának is elmaradhatatlan eleme.[17] A mozzanat drámaiságának hangsúlyozására a szerző a hagyomány kifejezőeszközeihez folyamodik.

A templom függönyének kettéhasadása is inkább szimbolikus, mintsem valóságos adat.[18] Az ősi kultusz ideje lejárt, Krisztussal és különösen az ő halálával véget ért. Isten megközelítésének új módját, amely már nem bakok és bikák feláldozásában, hanem az isteni akaratnak való tökéletes önátadásban áll, Krisztus mutatja. A templom függönyének szakadása minden olyan vallási intézmény végét jelzi, amely elválasztja egymástól a szentet és a profánt, a templomot mint szent helyet és az ember lakóhelyét. Istennek nem kellenek kőből épült vagy hegyen emelt lakóhelyek. Ő mindenütt jelen van, az ember pedig lélekben és igazságban, azaz a Lélek által imádhatja őt, mert ez az igazi imádság - mondotta Jézus (vö. Jn 4,24). A függöny kettéhasadása egyenértékű a templom leáldozásával.

Az evangélista, aki sok vonással rajzolta meg a Golgotán végbement különféle eseményeket, Jézus halálára csupán egyetlen mondattal (46. v.) utal, majd újabb három mondattal (47-49. v.) jelzi a jelenlevők reakcióit. Ez mutatja, hogy nem az üdvözítő halálának leírásán fáradozik, hanem azoknak az eseményeknek bemutatásán, amelyek e halált körülveszik és valamiképpen el is rejtik. A végső pillanatban Jézus hangos kiáltásban tör ki. Erről az adatról valamennyi evangélista egyöntetűen említést tesz, jóllehet tárgyszerűsége kétséges egy olyan embernél, aki már teljességgel kimerült a szenvedésben és a kereszten vívott haláltusában. Valószínűleg elővételezett győzelmi kiáltásról van szó. Meghal, de nem gyászéneket intonál, hanem egy hatalmas «resurrexi» (feltámadtam) kiáltás hagyja el ajkát. Jézus panaszát a kereszten, az «Istenem, miért hagytál el engem» mondatot, Lukács elhagyja, mert ez a lelki zavar, a belső szenvedés, a bizalmatlanság és talán a reménytelenség jele (Zsolt 22). Ezt a Zsolt 31,6 invokációjával, a jó izraelita esti imájával helyettesíti. Ő, az igaz, aki mások bűneiért meg nem érdemelt módon szenvedi el a büntetést, most kudarccal fejezi be pályafutását, anélkül, hogy ügyét győzedelmeskedni látná, de bízik az Atyában, aki nem fogja viszonzás nélkül hagyni szenvedését. Még a leggyalázatosabb halál sem szerencsétlenség, hanem a fiú ráhagyatkozása atyjára, hogy nem sokkal ezután feltámadjon az ő országában. Lukács szerint Jézus belenyugvással hal meg, de hitvallással az ajkán.

Az evangélisták elidőznek a messiás halálát kísérő «eseményeknél»: ezt elsősorban Máté teszi, mert Márk és Lukács mérsékeltebb. Valamennyien megemlítik a százados és a jámbor asszonyok jelenlétét, illetve tanúságtételét (47-49. v.). Lukács ehhez még a nép részéről történő kollektív bűnbánatot is hozzácsatolja (48. v.). E reakciónak, a csodálkozási hullámnak és a magába szállásnak oka nem világos. Máténál az ok a földrengés (27,54), Márknál az a mód, ahogyan Jézus meghal (15,33), Lukácsnál pedig az, «ami történt» (47. v.). Nem derül ki, hogy mit kell érteni e kifejezésen, de valószínűleg a Jézus által mutatott belenyugvásra és lelki erőre utal, aki inkább isteni és nem emberi lénynek mutatkozott.

A valóságban Jézus magatartása a kereszten nem lehetett mentes a vonaglásoktól, a sóhajoktól, a kiáltásoktól, a panaszoktól, a könnyektől és az ordításoktól, mert ez elkerülhetetlenül így történik minden keresztre feszített esetében.[19] Lukács azonban nem történetileg hű beszámolót akart írni, hanem épületes történetet. A hősies és «szent» halál készteti csodálkozásra a századost, aki bizonyára sok más kivégzésen is jelen volt már, de még sosem látott ilyen mérvű türelmet, belenyugvást és bátorságot. Pályafutásának ez az egyedülálló látványa számára egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az az ember, akit meghalni látott, ártatlan volt. Elsőként egy pogány száll magába. Lukács fontosnak tartja e részletet, mint ahogyan azt is, hogy utolsóként egy bűnöző hitt a még élő Krisztusban. «Istent dicsőíteni» itt annyit jelent, mint elismerni, hogy az eseményben, Krisztus hősi halálában az isteni hatalom nyilvánult meg. Valahányszor az ember Isten hatalmának jelét felfedezi a történelemben vagy az emberi eseményekben, és ennek hangot ad, Isten dicsőségét ünnepli. Egy pogány eljutott arra a fokra, hogy a szeme előtt lejátszódó eseményekben felfedezze Isten rejtőzködő jelenlétét, mint ahogyan másutt a pásztorok (2,20) vagy a tömegek tették ugyanezt.[20] A százados «igaznak», azaz biblikus értelemben jámbor, szent, egyenes és ártatlan embernek nevezi Jézust. Krisztus halála azonnal megmutatja az emberiségre gyakorolt jótékony hatásait. Az elítéltek menete mögött haladó tömeg, amely eljutott a vesztőhelyig, nem lehetett túlzottan népes, s főként kevesen lehettek azok, akik kitartottak a végső pillanatig. Az evangélista célja azonban elsősorban nem a történeti adatközlés, hanem a prófétai meghirdetés: ha a tömegek nem is osztoztak Krisztus fájdalmában, és nem bánták meg bűneiket, ezt kellett volna tenniük. A bűneit megvalló és a keresztény közösségeket elözönlő «sokaság» most körülállja az üdvözítő keresztjét, hogy megvallja személyes bűneit és az emberiség fogyatékosságait. Ha az ember «mellét veri», ez a Biblia nyelvén azt jelenti, hogy kifejezi töredelmét, szívfájdalmát és bűnbánatát.

A jeruzsálemi bevonulást követő hosszú távollét után újra megjelennek Jézus barátai, ismerősei és rokonai, de nem tesznek semmit érdekében (49. v.). Távoli szemlélők maradnak. Még nem érkezett el annak ideje, hogy közvetlenül is belefonódjanak Krisztus művébe. A szenvedésnek nem voltak szereplői, és amíg le nem zárul ennek ciklusa, ők csak nézők maradnak. A szenvedés-elbeszélés elsősorban Jézus ellenségeit mutatta be, utalt győzelmükre, de a végén körvonalazza a sikert, Jézusnak és övéinek diadalát is. A barátok és az ismerősök szemlélődve várják, hogy közvetlenül bekapcsolódhassanak az eseményekbe.


A temetés (23, 50-56)

50. Volt egy József nevű derék és igaz férfi, a
főtanács tagja.
51. Ez nem értett egyet a többiek határozatával
és eljárásával. Júdea Arimatea nevű városából
származott, és maga is várta az Isten országát.
52. Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét.
53. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte
egy sziklába vágott sírboltba, amelyben még
senki sem feküdt soha.
54. Az előkészület napja volt, és a szombat már
beállóban.
55. Elkísérték őt az asszonyok, akik együtt jöttek
Jézussal Galileából, és megnézték a sírboltot,
meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét.
56. Aztán visszatértek, illatszereket és drága
keneteket készítettek. Szombaton azonban
pihentek a parancsolat szerint.

A szenvedés elbeszélése a temetési szertartással fejeződik be.[21] Most, hogy mindenki eltávozott, előlépnek Jézus ismerősei és rokonai (49. v.), hogy tisztességgel eltemessék a keresztre szegezett vagy kötözött holttestet.[22]

Az elbeszélés középpontjában Arimatea-i József alakja áll. Lukács teljesebb képet rajzol róla, mint a többiekről: megemlíti címét (a főtanács vagyis a szünedrion tagja) és erényeit (derék és igaz: agathosz és dikaiosz). Az evangélista megjegyzi, hogy nem értett egyet Jézus elítélésével (50-51. v.). Lukács megrövidíti az elítélt holttestének Pilátustól való elkérésére vonatkozó márki szöveget, és csak a lényeges adatokról tesz említést (53. v.). A sírba helyezés jelenetét, amelyet a régészek részletesen megrajzolnak,[23] egyetlen igével mutatja be («levette»). Ugyanez érvényes a megkenés, illetve a balzsamozás és a temetés szertartására is. Jánossal ellentétben (20, 6-7), aki a «kendőről» és a leplekről (othonia) is említést tesz, a szerző csupán egyetlen gyolcsról (szindón) beszél, amelybe Jézus testét begöngyölték. Ugyanakkor a másik két szinoptikussal és Jánossal is egyetértésben állítja, hogy a sírbolt új volt (53. v.), azaz méltó ahhoz a személyhez, akit be kellett fogadnia.

A temetési jelenet befejezése (54-56. v.) összefonódik a sírnál levő asszonyok epizódjával, amellyel a következő fejezet, azaz a feltámadás «elbeszélése» kezdődik (24,1). Az evangélista megjegyzi, hogy a halál a kilencedik óra után következett be (44. v.). Így három óra maradt hátra a nagy húsvéti pihenés kezdetéig. Az «előkészület» napja éppen a húsvét ünneplésének előkészítését szolgálta. A szombat már beállóban - mondja Lukács (54. v.). Így már nem volt idő a megkenés és a balzsamozás teljes műveletének elvégzésére. Az asszonyok beérik azzal, hogy megnézik, hová helyezték Jézust. Majd sietve hazatérnek, hogy mielőtt a testet sírba zárnák (55. v.), előkészítsék a megőrzéséhez szükséges illatszereket és keneteket. A szombatot a törvény előírásának megfelelően nyugalomban töltik, és felkészülnek, hogy «vasárnap» hajnalban visszatérjenek a sírbolthoz.


[1] Vö. A. N. Sherwin-White, Roman Society and Roman Law in the New Testament, Oxford, 1963., 24-47. o.; J. Blinzler, Il processo di Gesù, i.m., 198-214. o.; V. Taylor, The Passion Narrative of St. Luke. A Critical and Historical Investigation, London - New York, 1972.; A. Büchele, Der Tod Jesu im Lukasevangelium. Eine redaktionsgeschichtliche Untersuchung zu Lk 23, Frankfurt a. M., 1978.; H. Cousin, Le prophète assasiné, Paris, 1976.; A. Paul, Le monde des Juifs à l'heure de Jesus. Histoire politique, Paris, 1981., 51-53. o.

[2] Vö. G. Ricciotti, La storia d'Israele, Torino, 1934., II. k. 431-440.; J. Blinzler, Il processo di Gesù, i.m., 229-243.

[3] Vö. 9,41; ApCsel 13, 8.10; 20,30. A diasztrephó (megront, félrevezet) ige itt negatív értelemben szerepel. Jézus olyannak mutatkozik, mint valamiféle varázsló, aki praktikáival és varázslataival félrevezeti a közembert (ethnosz).

[4] Vö. G. Ricciotti, Storia d'Israele, i.m., 440-444. o.; ugyanő: Vita di Gesù Cristo, i.m., 39-45. o.

[5] Vö. G. Ricciotti, Storia d'Israele, i.m., 422-429. o.; ugyanő: i.m., 31-38. o.; A. N. Sherwin - White, i.m., 28-32. o.; G. Jossa, Gesù e i movimenti di liberazione della Palestina, Brescia, 1980., 310-334. o.; A. Paul, i.m., 48-51. o.

[6] A Lk 21,12-ben olvassuk: «királyok és helytartók elé vezetnek titeket». Ennek Jézusra is érvényesnek kellett lennie. Vö. K. Müller, Jesus vor Herodes. Eine redaktionsgeschichtliche Untersuchung zu Lk 23, 6-12, in AA. VV., Zur Geschichte des Urchristentums (Quaest. disp. 87), Freiburg - Basel - Wien, 1979., 111-141. o.

[7] Vö. J. A. Bailet, id. cikk, 64-77. o.; J. Blinzler, i.m., 273-286. o.; P. Winter, On the Trial of Jesus, Berlin, 1974., II. kiad., 131-143. o.; M. H. Marco, Un problema de critica histórica en el relato de la Pasión: la liberación de Barrabás, in EstBibl 30 (1971), 137-160.

[8] Vö. J. Blinzler, i.m., 288-304. o.

[9] Vö. La conversione della Chiesa, i.m., 63-68. o.

[10] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, III. k., 132-163. o.

[11] Vö. W. Käser, Exegetische und theologische Erwägungen zur Seligpreisung der Kinderlosen Lc 23,29b, in ZNW 54 (1963), 240-254.; B. Rinaldi, Beate le sterili (Lc 23,29), in BiOr 15 (1973), 61-64.

[12] Vö. D. Daube, For they know not what they do. Luke 23,34, in TV 79 (1961), 58-70.; W. Trilling, Le Christ, roi crucifié (Lc 23), in AssSeig 65 (1973), 56-65.

[13] «A kereszt nem a legnagyobb fájdalom kifejezője (hiszen sokan viseltek el az övéinél kegyetlenebb szenvedéseket), hanem a legnagyobb szereteté» (Itinerario spirituale di Cristo, i.m., III. k., Il salvatore, 136. o.). «Krisztus élete áldozatbemutatás és áldozat, amely azonban nem az Atyához száll, hanem az emberek felé terjeszkedik» (uo. 134. o.).

[14] P. Grelot, Aujourd'hui tu seras avec moi dans le Paradis Lc 23,41, in RB 74 (1967), 194-214.; W. Schenk, Der Passionsbericht nach Markus, Gütersloh, 1974., 102-109. o.

[15] Vö. W. Trilling, La promesse de Jésus au bon larron (Lc 23, 34-43), in AssSeig 96 (1967), 31-39. o.

[16] Vö. J. F. A. Sawyer, Why is a Solar Eclipse Mentioned in the Passion Narrative (Luke XXIII, 44-5)?, in JTS 23 (1972), 124-128.; W. Schenk, i.m., 109-119. o.

[17] Vö. Kiv 10, 11-12; Ám 5,19; Ez 32,8; Szof 1,15; Jo 2,2; 3,4; Mk 13,24; ApCsel 2, 14-21.

[18] Vö. P. Benoit, Passione e risurrezione del Signore, i.m., 294. o-tól; A. Pelletier, La tradition synoptique du «Voile déchiré» à la lumière des réalités archéologiques, in RSR 46 (1958), 161-180.

[19] Vö. P. Barbet, La passione di N. Signore secondo il chirurgo, Torino, 1951.; F. La Cava, La passione di N. S. Gesù Cristo illustrata dalla scienza medica, Napoli, 1953.

[20] Vö. 5,25.

[21] Vö. J. Blinzler, i.m., 350-394. o.; W. Taylor, The Passion Narrative of St Luke, i.m., 99-103. o.; I. Broer, Die Urgemeinde und das Grab Jesu, München, 1972.

[22] Azzal a történeti problémával kapcsolatban, amelyet ez a (ti. az elítélt temetésére vonatkozó) megjegyzés felvet, vö. Matteo, il vangelo della chiesa, nuova edizione aggiornata, Cittadella ed., Assisi, 1983., 755-756. o.

[23] Vö. P. Barbet, i.m., 178. o-tól.




Tartalomjegyzék
Előző oldal
Következő oldal
Bibliográfia