1. Ezután elindult az egész testület, és elvitték őt
Pilátushoz.
2. Ott így kezdték vádolni: «Megállapítottuk,
hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót
fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról,
hogy ő a messiáskirály».
3. Pilátus megkérdezte tőle: «Te vagy a zsidók
királya?» Ő pedig ezt felelte: «Te mondod».
4. Pilátus erre így szólt a főpapokhoz és a
sokasághoz: «Semmi bűnt nem találok
ebben az emberben».
5. Azok azonban erősen állították: «Fellázítja a
népet tanításával egész Júdeában, Galileától
kezdve egészen idáig».
6. Pilátus ezt hallva megkérdezte, hogy Galileából
való-e ez az ember.
7. Amikor pedig megtudta, hogy Heródes hatósága
alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén
Jeruzsálemben tartózkodott ezekben a napokban.
Heródes halála után Júdea sajátos helyzetű
római provinciává vált. Polgárai sok
szabadságot és mentességet élveztek különösen
vallási téren. A helyi hatóságok jogköréből
csak néhány dolgot emeltek ki, és ezek közé
tartozott a halálbüntetés is, amelyet Róma képviselőjének
kellett jóváhagynia. Ez ad magyarázatot arra, hogy
a főtanács tagjai Jézus ügyét Pilátus
elé akarják vinni.[1]
A kormányzó nem volt túlzottan okos ember, és
nem volt készséges a zsidók irányában.
Természetesen a zsidók sem nézték őt
jó szemmel. Különféle félreértések
mindkét részről adódtak közöttük,
és kapcsolataik az idő tájt nem voltak jók.[2]
A jeruzsálemi hatóságoknak bizonyára taktikusan
és diplomatikusan (szolgai módon) kellett viselkedniük
ahhoz, hogy Pilátust kérésük teljesítése
irányába hajlítsák. Ő a maga részéről
ugyanis mindent megtett volna bosszantásukra és kedvszegésükre.
Miután a főtanács megállapította
az állítólagos messiás bűnösségét,
az ülés véget ér (23,1). Az ügy formalitásainak
elvégzése után a foglyot Pilátushoz vezetik
(1. v.). Az evangéliumi elbeszélések azt a benyomást
keltik, hogy a főtanács tagjai személyesen, sőt
testületileg mentek át Pilátushoz, és közvetlenül
kísérték figyelemmel a pert. Ez elvileg nem lehetetlen,
de nem valószínű, hogy így történt.
Feltehetően valamilyen bizottságot hatalmaztak fel arra,
hogy folytassa a tárgyalásokat. Az evangéliumok egységesen
teszik első helyre Pilátus személyét, de itt
is hasonló fenntartásokkal kell élnünk. Bármilyen
fontos eset is volt ez a sok ügy közül, amely naponta lefoglalta
a római adminisztrációt, nem valószínű,
hogy a helytartó személyesen foglalkozott volna vele.
A zsidó küldöttség egy vádlottat állít
elő, akire a legsúlyosabb ítéletet kéri.
Ilyen esetekben az volt a szokás, hogy a bíróság
elnöke magyarázatot és bizonyító anyagot
kért a vádat illetően (2. v.).
Az evangélisták egyetértenek a feljelentés
politikai jellegének hangsúlyozásában. Lukács
ezt még a többinél is jobban kiemeli. Az ellenfelek
kulcskérdésre, a római uralom palesztinai biztonságára
terelik a figyelmet. Jézus egyike annak a sok forradalmárnak,
akik országszerte bosszúságot okoznak a császári
helyőrségeknek. Szó szerint megrontja (diasztrephó)
a népet, azaz lebeszéli «kötelességeiről»,
és a megszállók törvényeivel ellentétes
utasításokat ad neki.[3]
A helytartót talán a többinél is jobban érdeklő
bűnös vagy «felforgató» cselekedetei közé
tartozik például az, hogy a népet az adó megtagadására
ösztönzi (2. v.). Ennek a vádnak mintegy alátámasztására
előhozakodnak a szóbeszéddel, hogy a feltételezett
vádlott messiásnak adja ki magát. Ez a kifejezés
a rómaiak számára homályos, de könnyen
jelenthet «királyhoz» hasonló személyt.
A kiváltképpen felkent (khrisztosz) a bibliai hagyományban
ugyanis az uralkodó volt. Így a következtetés
nem is lett volna teljesen önkényes.
A vád általánosságokban mozgott, de voltak
sajátos elemei is. Pilátus ezek közül akarja az
egyiket világosabban látni, nevezetesen azt, hogy mit jelent
a «Krisztus-király». Számára ez azt jelentette,
hogy a vádlott a «zsidók királya» akar
lenni (3. v.), és ez ügyben talán tett valamiféle
nyilatkozatot vagy volt ilyen irányú kezdeményezése.
Ám a helytartó kérdésének hangneme arról
is árulkodik, hogy nem nagyon hisz ebben.
A «zsidók királya» kifejezés elsősorban
nem a vádlott, hanem a vádlók felé kap hangsúlyt.
Egy ilyen típusú ember ugyanis nem okozhatott gondot Rómának,
még abban az esetben sem, ha királynak nyilvánította
magát (4. v.); már csupán azért sem, mert azok,
akik feljelentették, saját honfitársai és azok
a helyi hatóságok, amelyek mindig ellenségesen viszonyultak
a római uralomhoz. Az evangélista szemében Pilátus
kérdése hivatalos vizsgálat Jézus messiási
mivoltát illetően. A «zsidók királya»
címnek Pilátus felfogásában politikai jelentése
van, de Lukács közössége számára,
amely a per rekonstrukcióját alkalmul használja egy
messiási nyilatkozatra, a «Dávid fia» kifejezéssel,
vagyis azzal a megnevezéssel egyenértékű, amelyet
a tömeg a Pálmás bevonulás napján kiáltozott
(vö. 19,38). Ebben az értelemben Jézus sem utasítja
el a címet. Ő a zsidók királya, aki nem idegenedik
el honfitársainak ügyétől és vágyaitól
még abban az esetben sem, ha más harcmodort követ, és
főleg nem választja el népének boldogulását
a pogányokétól. Szereti nemzetét, de nem csupán
Izrael szétszórt fiainak érdekében jött,
hanem minden üldözött és megtört szívű
emberért.
A keresztény igehirdetés megpróbálta politikától
mentessé tenni Jézus tevékenységét.
Az evangéliumokban azonban elegendő számban maradtak
fenn nyomok, amelyek küldetésének társadalmi-politikai
hatásait is tanúsítják. A Pilátus előtti
perben felhozott vádakat nem tekinthetjük minden tekintetben
koholmányoknak. Lehetséges, hogy Jézus közvetlenül
sosem bocsátkozott az adókérdés megvitatásába
(vö. 20, 20-26; 23,2), de gyakorta emelte fel szavát a kiszipolyozás
és az igazságtalanságok ellen, s így közvetve
ama hivatalos kizsákmányolás ellen is, amelyet a megszállók
és a velük együttműködő emberek (a vámosok)
hajtottak végre. Miközben Jézus az egyik vidékről
a másikra vándorolt, nemcsak hirdette az országot,
hanem azt is megkísérelte, hogy megvalósítsa
ezt az emberek között az igazságosság, a béke
és a jólét uralmának bevezetésével
(vö. ApCsel 10,38). Az ellenfelek pártos szellemben értelmezik
cselekedeteit, de alapjában véve nem tévednek.
Pilátus első benyomása az, hogy Jézus nem
veszélyes ember (4. v.). Nem talál okot arra, hogy a vádat
képviselők nyomásának engedjen. Ezek alkalomadtán
őt is vádolták, ezért nem is olyan nagy baj,
ha keresztülhúzhatja számításaikat.[4]
A helytartó habozása azonban további és világosabb
vád megfogalmazására készteti az ellenfeleket
(5. v.). Már nemcsak azt állítják, hogy «félrevezeti»
(2. v.) az embereket, hanem új kifejezést használva
azt mondják, hogy «fellázítja» (anaszeió:
felrázni, bujtogatni) egész Palesztina népét
Galileától kezdve Júdeáig, sőt Jeruzsálemig.
Krisztus művét összességében úgy
tekintik, mint valamiféle hullámzó áradatot,
amely felrázza a lelkeket és egységes ellenállásra
készteti őket a különféle hatalmi erők
önkényuralma ellen, amelyek a palesztinai népességet
igájuk alatt tartották (5. v.). Mindez közvetve Róma
ellen is irányult, jóllehet nem elsősorban. Abban
a közösségben, amelyet Jézus létre akart
hozni, nem volt hely semmiféle zsarnok számára. Az
általa megálmodott vezetők honfitársai voltak,
és ezeknek a nép védelmezőinek és barátainak
kellett volna lenniük.
A sértett hatóságok nem tudták magukat
megvédeni, ezért megpróbáltak magasabb hatalmakat
is küzdőtérre hívni, amelyek képesek arra,
hogy Jézus fölé kerekedjenek és rövid úton
elintézzék őt. Segítséget vagy szövetséget
is kérhettek volna tőlük, de ez terhes lett volna számukra.
Sokkal egyszerűbb volt azt állítani, hogy őket
is veszély fenyegeti, mert így nem kellett megalázkodniuk
ahhoz, hogy e hatalmak közbelépjenek.
8. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon
megörült, mert már jó ideje szerette volna
látni, mivel hallott róla, és azt remélte, hogy
valami csodát tesz majd az ő szeme láttára.
9. Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit
sem válaszolt neki.
10. Ott álltak a főpapok és az írástudók is, akik
hevesen vádolták.
11. Heródes pedig katonai kíséretével együtt
megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes
ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz.
12. Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot
kötött egymással. Előtte ugyanis haragban
voltak.
A Heródes előtti megjelenésről csak Lukács
számol be, és ez problémássá, bizonytalanná
teszi az eseményt.[5]
Az, hogy Jézus galileai származású volt, nagyon
kevéssé indokolja, hogy «ülésezés
közben» bíróságot változtassanak.
Már Pilátus bizonytalankodása is valószínűtlennek
látszik. Érthetetlen ugyanis, hogy a saját hatáskörébe
tartozó ügy megoldását annak a jeruzsálemi
magánlátogatáson tartózkodó uralkodónak
engedi át, aki annak ellenére, hogy Róma szövetségese,
neki személyes ellensége. Esetleg valamiféle szakmai
tanácskérésre lehet gondolni, vagy éppenséggel
arra, hogy a zsidók küldöttséget menesztettek annak
érdekében, hogy a királyt a helytartóval való
találkozásra késztessék. Az evangéliumi
események valódi lefolyását mindig nehéz
rekonstruálni, és ebben az esetben is ez a helyzet. A közösség
azon fáradozott, hogy miként a bölcsőnél
is egybegyűjtötte Krisztus és az evangélium szokványos
ellenségeit, ugyanezt a keresztnél is megtegye. A Jézus
elleni perből tehát nem hiányozhatott Pilátus
és Heródes, akik az egyházellenes pogány és
zsidó erők megtestesítői voltak.[6]
Az evangéliumi adatok történeti tárgyszerűsége
másodlagos dolog. A lényeg az, hogy az alkotmányos
vallási (a főpapok, a vének, az írástudók)
és politikai hatalom (Pilátus és Heródes) felsorakozott
Krisztus ellenében. Az evangélista szerint a pogány
hatóságok (Pilátus) szelídebben viselkednek,
mint a szünedrion képviselői, pedig nekik felkészültebbnek
és készségesebbnek kellett volna lenniük Jézus
elfogadására. Heródes nem volt római, és
nem volt zsidó. Közbülső figura. Nagy Heródes
fiaként és leszármazottjaként örökölte
atyjától Galileát és Pereát. Úgy
látszik, őt terheli a felelősség a Keresztelő
megöletése miatt, amelyet asszonyának kérésére
hajtatott végre (vö. 9,9; Mk 6, 14-29). Jézus egy alkalommal
«rókának» nevezte őt (vö. 13,32).
Ha igaz az, hogy szívesen hallgatta az előfutárt (vö.
Mk 6,20), nem csoda, hogy most nagyon megörül, midőn maga
előtt látja a messiást (8. v.). Az evangélista
olyan embernek mutatja be őt, mint akinek tudomása van az
országban lezajló vallási eseményekről
(8. v.). A negyedes fejedelem jó ideje szerette volna megismerni
Jézust, de hiányzott belőle az alapvető készség
arra vonatkozóan, hogy komolyan vegye Jézus személyét
és tanítását. Ő csak azt szeretné
látni, amint végrehajt néhány csodát,
azaz csupán valamiféle látványosságnak
kíván tanúja lenni (8. v.). Jézust mintegy
a szemfényvesztők, a jósok és a mágusok
közé sorolja, aki csodás dolgokat tudna művelni,
szibillai jóslatokat és válaszokat tudna adni, azaz
el tudná kápráztatni őt és udvarát.
Nem volt ebben tisztességtelenség, gúnyolódási
vagy csipkelődési vágy, hanem csupán kíváncsiság,
ami azonban az evangélista szerint nem elegendő ahhoz, hogy
Krisztus részéről választ vagy «visszajelzést»
érdemeljen (9. v.). Lehangoló dolog, hogy Jézus a
sokféle és állhatatos heródesi kérdésre
hallgatással válaszol. Máté ezt azzal az aforizmával
magyarázná, hogy nem szabad a szent dolgokat a kutyák
elé vetni. Ebben az aforizmában azonban az evangélista
zsidóként és nem keresztényként gondolkodott
(vö. Mt 7,6). Pál majd nem riad vissza attól, hogy tisztelettudóan
beszéljen Fesztusszal és Agrippával, akik pedig nem
sokban különböztek Antipásztól (ApCsel 26,
2.25). Jézusnak a Heródessel szembeni hallgatása mindenkor
misztérium marad. Kétségtelen, hogy kíváncsisága
nem érdemelt jutalmat, s hogy a Keresztelő meggyilkolását
sem lehetett elfeledni, de az evangéliumi prédikáció
magja mindenféle talajra hullik (vö. 8, 5-8).
Az evangéliumi elbeszélés nem annyira a történeti
szálat követi, hanem inkább pasztorális szempontot
tart szem előtt: óvakodni kell a hamis viselkedési
formáktól.
Az ellenfelek újból előjönnek (10. v.), éspedig
ugyanolyan hevességgel, mint amilyennel Pilátusnál
is felléptek (1-3. v.). Közben a palota belsejében ahhoz
hasonló jelenet ismétlődik meg, mint amely Kaifás
házában is lejátszódott (22, 63-64). Ezúttal
az evangélista nem írja le a jelenetet, hanem csupán
megemlíti (11. v.). Ugyanakkor Heródest személyesen
is bevonja az eseményekbe, aki katonáival és feltehetően
kíséretével együtt csúfolni kezdi a kiábrándulást
okozó prófétát és csodatevőt.
Nevetségessé váltak, és most gúnyolódnak
felette. Valószínűleg a korábban említett
játékok, az ütések, a durva tréfák
és a «zsidók királya» előtti tisztelgő
felvonulások is megismétlődnek.
A «fényes ruházat», amelybe öltöztetve
Jézust visszaküldték Pilátushoz, annak a bíborszínű
ruhának lukácsi változata, amelyet az udvari katonák
adtak rá (vö. Mk 15,17). E részlet feltehetően
a Jézus politikai törekvéseivel kapcsolatos félreértéseket
kívánta eloszlatni. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy a nyilvános
megjelenéseken a király is fényes ruházatba
öltözött. Az is előfordulhat azonban, hogy ez volt
a válasz arra a vádra, amelyet a zsidó hatóságok
hoztak fel Jézus ellen. Heródes gúnyolódik,
de nem vádol. Hivatalos választ kellett adnia a hatóságnak,
és ezt jelképesen a fehér ruhával fejezte ki.
Pilátus legalábbis így értelmezte a dolgot
(11. v.).
A befejező megjegyzés (12. v.), hogy tudniillik Heródes
és Pilátus kibékült az ügy kapcsán,
nem véletlenszerű (12. v.). A keresztény igehirdetés
ezt a kibékülést Krisztus csendes és mégis
beszédes jelenlétének tulajdonította. A földi
hatalom két képviselője között Jézus,
a béke fejedelme győzedelmeskedik. Lukács egyháza
elégedetten ismételgette ezt a részletet mindazokkal
szemben, akik a keresztényeket a közrend megzavaróinak
és a haza ellenségeinek tekintették. A keresztények
ugyanis mindenüvé a kiegyensúlyozottság és
az öröm légkörét vitték magukkal, és
nem a zűrzavar vagy a háború szellemét.
13. Ekkor Pilátus összehívta a főpapokat, a
vezetőket és a népet,
14. és így szólt hozzájuk: «Ezt az embert elém
hoztátok azzal, hogy a népet félrevezeti.
Íme, én előttetek vallattam ki, és nem
találtam ebben az emberben egyet sem
azok közül a bűnök közül, amelyekkel
vádoljátok.
15. De még Heródes sem, mert visszaküldte
hozzánk. Láthatjátok, hogy semmi halált
érdemlő dolgot nem követett el:
16. megfenyítem tehát, és elbocsátom».
17. (Ünnepenként pedig szabadon kellett
bocsátania egy foglyot.).
18. Erre valamennyien felkiáltottak: «Ezt
öld meg! Barabbást pedig bocsásd el
nekünk!»
19. Ez utóbbi a városban történt lázadásért
és gyilkosságért volt börtönbe vetve.
20. Pilátus ismét szólt hozzájuk, mert
szerette volna szabadon bocsátani
Jézust.
21. Ezek azonban kiáltoztak: «Feszítsd
meg, feszítsd meg őt!»
22. Ő azonban harmadszor is odafordult
hozzájuk: «De hát mi rosszat tett?
Nem találtam benne semmiféle halált
érdemlő bűnt. Megfenyítem tehát, és
elbocsátom».
23. De azok hangos kiáltásokkal sürgették
és követelték, hogy feszítsék meg. És
egyre erőteljesebben kiáltoztak.
24. Pilátus ekkor úgy döntött, hogy legyen
meg, amit kívánnak.
25. Szabadon bocsátotta azt, akit kértek,
aki lázadásért és gyilkosságért volt
börtönbe vetve; Jézust pedig
kiszolgáltatta akaratuknak.
Pilátusnak ama mesterkedése, hogy a problémát
a vádlókhoz közelebb álló döntőbíróval
oldatja meg, megbukik Jézus ellenállásán. Úgy
látszik, ő nem fogadja el ezt a döntőbíróságot.
Heródest az ország embereivel szemben elkövetett különféle
gaztettek terhelik, ezért nem érdemli meg ezt a feladatot.
Pilátusnak kell tehát a felelősséget vállalnia.[7]
A per második része azzal kezdődik, hogy a római
helytartó beszédet mond az állítólagos
vádlott védelmére (13-15. v.). A vádlók
között ezúttal sem mutatkoznak a «vének»
(vö. 22,1), ellenben az evangélista megemlíti a népet
(laosz), vagyis azt a szereplőt, amely eldönti a per
végkimenetelét. Látszik, hogy a hatóságok
időközben jelentős tömeget gyűjtöttek
össze a helytartóság előtt. Pilátusnak
immár ezzel is számolnia kell. A nép, amelyről
a Lk 23,13 beszél, nem lehet azonos azzal a sokasággal, amely
Jézus oldalán és mindig lelkesen az ő pártján
állva jelenik meg az evangéliumban (vö. 19,48; 21,38;
23, 27.35). Ez a sokaság nem válhatott hirtelen az ő
vádlójává. Egyes kéziratok arra csábítanak,
hogy a «vezetők és a nép» helyett a «nép
vezetői» kifejezést olvassuk. Ily módon mindenféle
félreértést kiküszöbölhetnénk.
A helytartó «védőbeszéde» annak
a vádnak megsemmisítésére irányul, amely
szerint Jézus félrevezeti a népet. Ez a vád
ugyanis nem igazolódott be a jelenlétükben végzett
vizsgálat alapján, azaz nem támasztották alá
meggyőző adatok, illetve tanúvallomások. A
szavak nem elegendők ahhoz, hogy valakit bűnösnek nyilvánítsunk;
bizonyítékok kellenek. A bizonyítékok, amennyiben
léteznek, úgyis maguktól beszélnek. Jézus
esetében (s az evangélista szerint az üldözött
keresztényekében is) csak szavak vannak, de nincsenek konkrét
tények és bizonyítékok (14. v.).
Pilátus érvelésének második pontjában
Heródesre hivatkozik, aki vádemelés nélkül
küldte vissza Jézust (15. v.). Ebből nyilvánvalóan
az következik, hogy a vádlott ártatlan, nem szolgált
rá semmiféle büntetésre, s a legkevésbé
a halálbüntetésre (15. v.). Egész érvelése
annak megértetésére irányul, hogy Jézust
azonnal szabadon kell engedni. Pilátus azonban tudatában
van annak, hogy valamiképpen elégtételt kell adnia
a vádlóknak is; nem tanácsos túlzottan megaláznia
őket. Ugyanakkor nem gondolja, hogy ezzel igazságtalanságot
követ el az ártatlannak nyilvánított «ember»
ellen. Jézus elégedett lehet, hogy megmentette életét.
S ha most «fenyítéssel» sújtja (néhány
ostorcsapással vagy néhány napi börtönnel),
ez nem is olyan súlyos dolog. A római igazságszolgáltatás
tiszteletben tartotta a birodalom polgárait (cives romani);
a többieket azonban ítélet nélkül is lehetett
fenyíteni vagy halállal büntetni. Pilátus a büntetést
csak a «fenyítésre» (paideuó) akarja
korlátozni (s ez, jóllehet az evangélista nem nevezi
meg: a megostorozás). A pert ezzel befejezettnek lehetne tekinteni.
Az ítélet elhangzott. A vádlott ártatlan. A
vádlók pedig nem kaptak büntetést, és
részben még igazukat is elismerték. Ennek a megoldásnak
azonban az utóbbiak egyáltalán nem örülnek.
Van még egy utolsó kártyájuk, és most
minden ügyességüket latba vetve ezt játsszák
ki. Húsvét alkalmával lehetőség nyílt
arra, hogy kegyelmet kérjenek valamelyik fogoly számára.
Ez volt az indulgentia (a büntetés elengedése).[8]
Jézus perének folyamán valószínűleg
Barabbás barátai is a helyszínre érkeztek,
anélkül, hogy tudatában lettek volna, mi van készülőben.
Lehetséges, hogy ez az Antonius-várnál egybeverődött
és a Barabbás szabadon engedését kérő
tömeg jól beleillett a Jézus halálbüntetésén
mesterkedő zsidó hatóságok terveibe. A kegyelmi
kérvényt rögtön összekapcsolták a halálos
ítélet követelésével. A tömeg egy
emberként hangoztatta kettős kérését.
Ez a «szokás» megváltoztatását
is jelentette, de a zsidó hatóságok kísérletet
tehettek arra, hogy a tömeg nyomásával megváltoztassák
a helytartó akaratát.
A Barabbás szabadon bocsátását és
a Jézus halálát követelő tömeg különféle
csoportokból állt: a templom követőiből,
a hagyomány tisztelőiből, az «ortodoxokból»,
vagyis azokból, akik mindig nehezen viselték a galileai próféta
újításait, valamint Barabbás barátaiból,
a politikai szélsőségesek táborából.
Ezek közös nevezőre jutottak annak érdekében,
hogy érvényre juttathassák követeléseiket,
amelyek valamiképpen megegyeztek egymással. Jézus
halála nagyobb teret nyithat Barabbás művének.
Mindketten a szabadság eszményét hirdették,
de két különböző módszerrel akarták
ezt megvalósítani. Barabbás módszere minden
szempontból forradalmi módszer. A Jézus által
meghirdetett és elindított forradalom tágabb körű
és mélyebb: nemcsak a palesztinai lakosok, hanem valamennyi
ember jogainak védelmére irányult. Barabbás
lázadó és gyilkos volt (19. v.). Jézus is megkapta
a «lázadó» nevet (2., 5. és 14. v.), de
az ő lázadásai a minden embert érintő
igazságosságot és békét célozták,
és nem valamilyen politikai pártnak vagy az egyik népnek
a másik feletti uralmát akarták elősegíteni.
A zelóták, akikkel kapcsolatba hozhatjuk Barabbás
személyét és művét, az atyák földjének
felszabadulásáért küzdöttek, de azért
is, hogy mozgalmuk fölébe kerekedhessen a többi mozgalomnak.
Jézus nem pártot választott, hanem az ember pártjára
állt.[9]
A főpapok és Barabbás barátai egybegyűlnek
a helytartóságnál. Csak Jézus tanítványai
hiányoznak és az a tömeg, amelynek segített,
amelyet gyógyított és tanított. Csupán
a pogány helytartó áll pártjára szinte
hivatalból vagy a személyes ellenségei iránti
gyűlölettől és megvetéstől vezérelve.
Minthogy azonban nem meggyőződésből és
az igazság iránti szeretettől indíttatva cselekszik,
a végén ő is felhagy ezzel.
A Krisztus halála miatti római felelősséget
megszüntetni akaró törekvés nemcsak Jánosnál
látszik világosan, hanem Lukácsnál is. A harmadik
evangélista ezt nyíltan meg is fogalmazza a per újrafelvételének
elején: Pilátus szerette volna (thelón) szabadon
bocsátani (apolüszai) Jézust (20. v.). Háromszor
is felkínálja az ellenfeleknek ezt a döntését
(22. v.), a tömeg azonban nem hallgat rá. Két nevet
kiabál ütemesen: Jézusét, hogy feszítsék
meg őt, és Barabbásét, hogy engedjék
szabadon. Az evangélista a tömeg és a főpapok
kiáltozásairól beszél (23. v.). Ez megerősíti
azt a feltevést, hogy a forradalmárok és a templom
barátainak csoportjai valamiképpen egybeolvadtak, és
közös ügyüknek tekintették Barabbás szabadon
bocsátását, illetve Jézus elítélését.
Jóllehet a Pilátus és a háborgó
tömeg közti szembenállás egyenlőtlen küzdelemnek
látszott, a helytartónak is lehetősége lett
volna a lázadók szétszóratására,
mint ahogyan más alkalmakkor ezt meg is tette. Ezek közül
Lukács is említ egyet (13, 1-5). Ugyanakkor - csupán
azért, hogy megmentsen egy ismeretlen galileai embert - nem lett
volna érdemes saját biztonságát veszélyeztetni
azzal, hogy összeütközik e veszélyes emberekkel,
a jeruzsálemi klérussal, amely a múltban talán
sosem szalasztotta el az alkalmat, ha lehetősége nyílt,
hogy kellemetlenséget szerezzen neki a római hatóságoknál.
Jobbnak látszott, hogy saját életét és
biztonságát óvja. Feltehető, hogy néhány
nap múlva már úgysem fognak beszélni az eseményről.
Lukács szerint a római helytartó vétke a «gyengeségben»
áll (23-24. v.). A végén a nép «akarata»
(theléma) jut érvényre, amelynek a kormányzó
aláveti magát. Lukács nem akarja gyávasággal
vádolni Pilátust, közvetve azonban mégis érzékelteti
ezt. Nem hangzik el erkölcsi ítélet Pilátus magatartásával
kapcsolatban, sőt felelőssége is mérséklődik.
Az evangélista nem törődik azzal, hogy szorosan ragaszkodjék
a történeti igazsághoz, mert pasztorális megfontolásokat
tart szem előtt. A császár képviselői
ugyanis a keresztényekkel szembeni saját magatartásuk
ítéletét vagy előképét láthatták
Pilátus alakjában. Így éppen általa
is megtanulhatták, hogy becsüljék a keresztényeket,
illetve hogy nagyobb szelídséget és megértést
tanúsítsanak irántuk.
26. Amikor elvezették őt, megragadtak egy bizonyos
cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a
keresztet, hogy vigye Jézus után.
27. A népnek és az asszonyoknak nagy sokasága
követte őt, akik jajgattak és siratták őt.
28. Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik:
«Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem
magatokat és gyermekeiteket sirassátok;
29. mert jönnek majd olyan napok, amikor ezt mondják:
Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem
szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak!
30. Akkor majd kiáltani kezdik a hegyeknek: Essetek
ránk! - és a halmoknak: Borítsatok el minket!
31. Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik
a szárazzal?»
32. Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék
ki őket.
A szenvedés eseménysora epizodikus szinten folytatódik.
Csak visszatükröződések formájában,
közvetve szerzünk tudomást Jézus gyötrelmeiről.
A szerző kicsiny jelenetek vagy képek sorát mutatja
be, amelyekben csak futólagosan mutatkozik a Krisztus. Ezek közül
az első a cirénei ember kényszerítése
arra, hogy segítsen az elítéltnek a kivégzés
helyére vinni a keresztet (26. v.). A gyakorlat szerint a vádlott
a kereszt haránt irányú részével (patibulum)
a vállán közelítette meg a vesztőhelyet.
A menet a százados (exactor mortis) vezetésével
és felelőssége alatt haladt előre; az elítélteket
lándzsás katonák vették körül és
felügyelték. Lukács nyilvánvaló túlzással
állítja, hogy Jézust a népnek és az
asszonyoknak nagy sokasága követte (27. v.). A halálbüntetés
végrehajtását (halálos) ostorozás előzte
meg, hogy az elítélt kereszten tartózkodása
ne húzódjék sokáig. Lukács elhagyja
ezt a hátborzongató részletet, hogy ne kisebbítse
Jézus alakját. Ezzel azonban nagy űrt hagy az üdvözítő
életében, amely elrejti az ő valódi szenvedését.
Az ostorozás szinte utolsó erejétől is megfosztotta
az elítéltet, és ez magyarázza az önmagában
véve nem túlzottan súlyos kereszt terhe alatti bukásait.
A tribunusnak joga volt ahhoz, hogy a jelenlevők vagy a járókelők
egyikét rávegye, hogy segítsen az elítéltnek
a vesztőhelyig vinni a gerendát. Jézus esetében
egy bizonyos Simont «ragadtak meg», azaz kényszerítettek
erre, aki éppen a mezőről tért vissza. A «cirénei»
jelző származási helyére utal. Az embert arra
kényszerítették, hogy vegye vállára
a keresztet, és így haladjon az elítélt «mögött».
Az evangélista szerint Simon valódi követője
Krisztusnak, vagyis olyan ember, aki felvette keresztjét és
nyomába lépett (vö. 9,23). A valódi keresztény
jó szamaritánus (vö. 10, 25-37), de jó cirénei
is. Jézus keresztjét hordozni nem azt jelenti, hogy az ember
vállára vesz valamilyen fadarabot, hanem hogy magáévá
teszi azt az ügyet, amely ilyen ítéletet hozott az üdvözítő
számára. A keresztet azért helyezték rá
ellenségei, mert zavarta nyugalmukat és kétségbe
vonta uralmukat.[10]
A Golgota felé vezető úton Lukács szerint
asszonyok nagy sokasága is követte Jézust. Ez utóbbiak
valószínűleg olyan személyek voltak, akik valamiféle
«Jó halál társaságának»
tagjaiként az elítéltek segítésével
foglalkoztak: felkészítették lelküket a végső
pillanatra, osztoztak érzelmeikben, szívfájdalmukban
és könnyeikben.[11]
Lukács Krisztusának nincs szüksége részvétre;
őt nem érték váratlanul a dolgok, és
tudja, hogy mivel kell szembenéznie. Jóllehet nem utasítja
el együttérző cselekedeteiket, arra szólítja
őket, hogy önmagukra, fiaikra és arra a sokkal nagyobb
gyászra is gondoljanak, amely rövidesen ráborul a nemzetre
(28. v.). Érezhető, hogy Lukács hallotta azoknak jajgatását,
akik a pánikot, a rémületet és a reménytelenséget
átélve életben maradtak Jeruzsálem pusztulásakor.
A kiáltások és az embereknek könyörgései,
akik inkább a halált választanák, mint a rájuk
váró kínokat, azoknak a napoknak kegyetlenségeit
idézik (29-31. v.). Jézus a zöldellő és
a száraz fára történő utalással
világítja meg szavait. Mindkettőt tűzre (az
ítélet szimbóluma) lehet vetni: az egyiket alig támadja
meg a nagy tűzvész, a másik azonban azonnal lángra
lobban (31. v.). A zöldellő fa Jézus, akit a lángok
közé vetnek; ez azonban szokatlan és hibás cselekedet,
mert a száraz fa való a tűzre. Midőn Jézus
«száraz fának» nevezi nemzetét, azt a
lelki szárazságot akarja kiemelni, amelybe a választott
nép jutott, és azt a közelgő pusztulást
(«tüzet»), amely a nemzetre vár.
A halálraítéltek menete sosem állt egyetlen
tagból. Jézussal együtt két gonosztevőt
(kakourgoi), közönséges bűnözőt,
vagy, ami valószínűbb, két politikai foglyot
is magukkal vittek a vesztőhelyre (32. v.). Pillanatnyilag azonban
az evangélista nem foglalkozik velük.
A keresztre feszítés (23, 33-38)
33. Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-
helynek hívtak, keresztre feszítették őt és a
gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat
a bal keze felől.
34. Jézus pedig így könyörgött: «Atyám, bocsáss
meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek».
Azután sorsvetéssel osztozkodtak ruháin.
35. A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig
így csúfolódtak: «Másokat megmentett, mentse
meg magát, ha ő az Isten választott Krisztusa!»
36. Kigúnyolták a katonák is, odamentek hozzá,
ecetet vittek neki, és így szóltak:
37. «Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg
magadat!»
38. Felírás is volt a feje fölött görög, latin és
héber betűkkel írva: «Ez a zsidók királya».
A keresztre feszítés olyan «epizóddá»
válik, amely nem is annyira Jézust, mint inkább a
gonosztevőket, a katonákat és a népet jeleníti
meg a színen.[12]
Éppen csak említést kap, hogy a kivégzés
helyét Golgotának vagy Koponya-helynek nevezik. Jézus
középen van, s a gonosztevők közül az egyiket
jobb, a másikat bal keze felől helyezik el. Önuralmán
és tökéletes lelki egyensúlyán kívül
Jézus még ebben a nagyon fontos pillanatban sem árul
el semmit belső világából. Úgy látszik,
mintha Lukács a szenvtelen és hieratikus bizánci keresztre
feszítettet elővételezné. Ennek a keresztre
feszített embernek nincs semmi mondanivalója, s főként
nincs semmi kérnivalója önmaga számára;
fájdalmai nem számítanak, és olyanok, mintha
nem is léteznének. Érdeklődése mások
felé irányul: velük törődik, értük
imádkozik, és elsősorban hóhéraiért.
Ők valóban nem tudják, mit cselekszenek (34. v.).
Csak a halálra ítéltek holmijának elosztására
gondolnak.
A menetet követő sokaság (27. v.) is eljut a Kálváriához,
de ott csupán nézelődik (theórón),
mint valamiféle színházban vagy arénában
(35. v.).
A szerző megemlít egyet a főemberek részéről
elhangzó szidalmak közül. A választott (eklektosz)
messiás (khrisztosz), akit Isten különleges feladatra
jelölt ki, nem maradhat a keresztre szegezetten. Ha ugyanis ez történik,
akkor nem ő a messiás. Ám ha ennek ellenkezője
igaz, amit a végbevitt csodák, a másoknak nyújtott
gyógyítások vagy szabadítások (szodzó)
szeretnének elhitetni, saját érdekében is cselekedhet
valamit. E kiáltás kihívás, egyben gúny
és csúfolódás is. Nem más ez, mint saját
győzelmi énekük. Leleplezték a hamis messiást,
a názáreti ácsot, aki lealacsonyított módon
akarta megtestesíteni a magasztos messiási eszményt.
A főemberek ellenvetése talán népies, de mindenképpen
alaptalan messiás-fogalomra támaszkodik. Eszerint, ha Isten
megjelenik vagy beavatkozik a történelembe, akkor ezt hatalmi
megnyilvánulások útján kell tennie. A kicsinység
és az alázat (tapeinószisz) az ember jellemzői,
és nem Istennek vagy küldötteinek tulajdonságai.
A nép vezetőinek gondolkodásában a Keresztelő
küldötteinél is megjelenő felfogás (vö.
7,19) tükröződik, amelyet azonban az alázatos és
szenvedő messiási mivoltot (vö. 7,23) választó
Jézus nem tett magáévá. Pál szavai szerint
Isten nem erő-megnyilvánulások által üdvözíti
a világot, hanem a kereszt sikertelensége és gyalázata
által (vö. 1 Kor 1, 21-22). Jézus nem azért üdvözítő,
mert meghal a kereszten, hanem mert a kereszt által igazolja, hogy
hősi fokon adta át magát az isteni tervnek és
ugyanilyen módon szerette testvéreit is.[13]
A keresztre feszítés a teljes érzéketlenség
és kegyetlenség légkörében zajlik. Előlépnek
ugyan jámbor asszonyok, de őket Jézus csaknem megszégyeníti.
Egyedül, megalázottan, mindenki által bántalmazottan
és még barátaitól is elhagyottan akar maradni
a kemény küzdelem idején. Ráadásul a katonák
is tréfát űznek vele. Lukács nem beszél
arról, hogy Jézus szomjúhozik a kereszten, mert ez
már panaszkodás volna, a türelmetlenség jele,
amely nem illene ahhoz a mártírhoz, akinek alakját
éppen megrajzolni igyekszik olvasói számára.
Lukács is megemlékezik azonban annak a katonának cselekedetéről,
aki az ecetbe mártott szivacsot felkínálja neki (valójában
ecetről és vízről, azaz a római katonák
italáról van szó). Ám e mozdulat inkább
gúnyolódásnak látszik, és nem emberiességi
cselekedetnek; az is lehet, hogy a szivacsot nem is érintette szájához,
hanem csak közelítette hozzá. A katonák másik
goromba tréfája abból a feliratból indul ki,
amelyet a kereszt hosszirányú gerendájának
tetején helyeztek el. A «zsidók királya»
talán meg tudja magát szabadítani. Minden uralkodónak
vannak rejtett erőforrásai (37. v.).
Az evangélista azzal fejezi be a keresztre feszítés
«jelenetét», hogy ismerteti a Jézus feje fölé
helyezett felírást, azaz az ítélet indokát.
Eszerint Jézus a «zsidók királyaként»
hal meg, mert tett olyan lépéseket és állításokat,
amelyek arra irányultak, hogy királlyá nyilvánítsa
vagy nyilváníttassa önmagát. Másként
fogalmazva forradalmár volt, olyasvalaki, aki merényletet
követett el az ország békéje és őfelsége
a császár ellen. A zsidók királya a császár,
illetve helyi képviselője, Pontius Pilátus. Minden
más felségjog, még ha csupán áhított
felségjog volt is, visszaélésnek, törvénytelenségnek
számított, amit meg kellett szüntetni. A «Jézus
a zsidók királya» megnevezés azonban helytelen
és hamis cím. Jézus ugyanis sosem akart «királyává»
lenni sem a zsidóknak, sem más népnek ahhoz, hogy
barátjává és testvérévé
legyen mindenkinek, de különösen az egyszerű embereknek,
a szegényeknek és az elnyomottaknak, bármilyen nemzethez
tartozzanak is ezek. «Zsidók királya» lehetett
volna Barabbás, aki nacionalista messianizmusra vágyakozott.
Jóllehet Jézus műve az ember javára irányult,
nem egyesekére, hanem elkülönítés, megosztás
és előnyben részesítés nélkül
valamennyi ember javára. Ennek okán függ a kereszten.
Azt mondhatjuk, hogy egy darabig együtt halad Barabbással,
de aztán személyes motívumai, valamint távlatainak
és programjának tágassága alapján elválik
tőle. Jézus minden embernek és valamennyi embernek
együttvéve társa egy olyan történelmi megvalósulás
felé vezető úton, amely egyben történelmen
kívüli megvalósulás (feltámadás)
is.
39. A megfeszített latrok közül az egyik így
káromolta őt: «Nem te vagy a Krisztus?
Mentsd meg magadat, és minket is».
40. A másik azonban megrótta ezt mondva
neki: «Nem féled az Istent? Hiszen te is
ugyanazon ítélet alatt vagy!
41. Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó
büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat
sem követett el».
42. Majd így szólt: «Jézus, emlékezzél meg
rólam, amikor eljutsz országodba».
43. Erre ő így felelt neki: «Bizony, mondom
neked, ma velem leszel a paradicsomban».
A jelenet, amely Jézust két közönséges gonosztevő
között ábrázolja, egyáltalán nem
szokatlan az evangélium szövetében.[14]
Az a Jézus, aki előnyben részesítette a vámosokat,
a bűnösöket, az utcanőket, és akit egyenesen
ezek barátjának mondottak (vö. 7,34; Mt 11,19), nem
végezhette be földi napjait jobb társaságban.
Annak ellenére, hogy ártatlannak nyilvánították
(14-15. és 22. v.), gonosztevőként ítélik
el, és Jahve szolgájaként a «bűnösök
közé» kerül, akik gaztetteik büntetését
viselik (Iz 53,12). Az evangélista közvetlenül nem mondja
el Jézus keresztre feszítését, csupán
ennek kísérő körülményeit. E körülmények
tanúsítják, hogy a prófétai jövendölések
beteljesültek vele kapcsolatban, és jellemzik misszióját.
A két latorról szóló elbeszélés
történeti adatra épül, de elsősorban katekétikai,
buzdító és pasztorális jellegű elbeszélés.
Jézus mindenkinek üdvözítője, még
a gonosztevőké (kakourgoi) is. Lukács nem nevezi
őket «rablóknak» (lésztasz: Mk
15,27), amely ebben az esetben a «zelóta» szinonimája.
Az egyház Jézus halálának körülményeibe
beleszőtt egy olyan reményt sugárzó üzenetet,
amely még a közönséges bűnözőknek
is szól. Az evangélium nem ismer korlátokat, amelyek
előtt megállásra kényszerülne: behatol
a börtönökbe, sőt elérkezik azokhoz is, akik
a kereszten függenek. Az egyik ellenszegülése és
a másik jobb belátásra térése mutatja,
hogy Krisztus jelenléte milyen ellentétes hatásokat
tud kiváltani (39-42. v.). A Mk 15,32 szerint mindkettő szidalmazza
a messiást; Lukácsnál azonban az egyik, midőn
szembesül a mellette levő elítélt hősies
türelmével, elismeri vétkeit.
Lukács közössége a bűnbánati szertartásokon
gyakorta elgondolkodott e két embertípuson és viselkedési
formáikon, hogy levonhassa a megfelelő tanulságokat.
A «rossz lator» megismétli és magáévá
teszi a főemberek sértő kijelentéseit és
gúnyos felhívásait (35. v.). A valódi messiás
nem maradhat keresztre szegezett állapotban: birtokolnia kell az
isteni erőt ahhoz, hogy tetszése szerint leszállhasson
a keresztről, s megmentse mindazokat, akiket akar (39. v.). A Sátán
is ugyanezt javasolta Jézusnak, hogy tudniillik éhségének
csillapítása vagy a hitelesség és tekintély
megszerzése érdekében tetszése szerint vigyen
végbe csodákat (vö. 4,3). Jézus azonban nem mentheti
meg magát, azaz nem folyamodhat csodatevő erejéhez
annak érdekében, hogy missziójának múlékony
(éhség) vagy végső (halál) következményei
alól kivonhassa magát.
A másik elítélt ezzel szemben már olyannak
mutatkozik, mint valamiféle lelkipásztor. Nem törődvén
saját szenvedésével azon fáradozik, hogy megbánásra
késztesse szerencsétlen társát (40-41. v.).
Az Isten iránti félelemre hivatkozik, mert ez talán
bűneinek megbánására ösztönözheti
azt, aki éppen gaztetteiért rója le büntetését.
Az ilyen céllal szemközt nincs helye a dühkitörésnek
vagy a szemtelenségnek; az ember egyetlen dolgot tehet, ráhagyatkozik
az Úrra, aki az élet és a halál gazdája.
Annak az ártatlannak belenyugvó magatartása, akit
igaztalan módon végeznek (végeztek) ki, gondolkodásra
kell, hogy késztesse azt, aki valóban elkövetett bűnökért
szenvedi el ugyanazt a büntetést. E katekéta szerint,
aki a kereszt magaslatáról szólal meg, Krisztus az
a modell, akire rátekinthetnek a mártírok, de mindazok
is, akik bűneik miatt szenvednek. Kihívás és
szidalmazás helyett arra szólít, hogy (szinte liturgikus)
imával kell fordulni Jézushoz, azaz segítség
és támogatás kérésére buzdít.
Ha valóban ő a messiás, nem a szenvedéstől
való szabadulást, a rövid ideig tartó jótéteményt
kell tőle kérni, hanem az országba való bejutást,
amelynek beiktatására érkezett (42. v.). Az «eljutsz
országodba» kifejezés helyett más kéziratokban
az «eljössz országoddal» mondat áll, amely
így módosítja a szöveg értelmét:
amikor eljössz, hogy működésbe hozd vagy beiktasd
országodat.[15]
A «jó» lator a Krisztus-királyba vetett hitaktusra
buzdít, akit a papok elutasítottak, és akit a pogány
hatóságok éppen ilyen igények miatt ítéltek
el. Az általános zűrzavar e pillanatában nem
akad más, csak egy «briganti», aki nagyra tartja a Krisztusba
vetett hitét. Az ellenség diadalmaskodik, a tanítványok
és az apostolok eltűntek. Csupán ez a névtelen
elítélt vallja meg Jézus messiási mivoltát,
annak ellenére, hogy legyőzöttként és
megalázottként látja őt függeni a kereszten.
A hitnek ilyen nagyszerű példáját ritkán
vagy egyáltalán nem látjuk az evangéliumokban.
Mindazok, akik nyíltan megvallották Jézus messiási
voltát, ezt mindig valamiféle csoda kapcsán tették,
de sosem ilyen szerencsétlen körülmények között.
Az országot a kereszthalál által átvenni készülő
messiás felismerése olyan vak hitet feltételez, amelyre
az evangéliumok nem ismernek más példát.
Jézus tárgyszerűen, de inkább teológiai
szempontból válaszol (43. v.). A hit az országba jutás
kapuja és feltétele. A Krisztus segítségét
kérő embernek nincs világos elgondolása Isten
tervéről. Ő földi és közeli, de nem
azonnali megvalósulásra gondol. Jézus válaszában
elfogadja kérését, de közben pontossá
is teszi e kérés teljesülésének határidejét.
Nem valamiféle távoli jövőben, hanem már
«ma» fogja látni vágyának valóra
válását. Halálának napja mártíromságának
és így a reménybeli (megérdemelt) dicsőséges
korona megszerzésének napjává válik.
A «ma» nem kronológiai állomást jelent,
hanem az üdvtörténet döntő mozzanatát
(vö. 2,11; 4,21; 5,25 stb.). Ez a «ma» Krisztussal érte
el csúcspontját és teljes kibontakozását.
Jézus a dicsőségében való részesülést
ígéri az apostoloknak, akik ugyanolyan szenvedéseket
viseltek el, mint ő: «rátok hagyom a királyságot»
(22,29). Közösséget vállaltak vele a szenvedésben
és a halálban, ezért részesülni fognak
feltámadásában és életében is.
Ugyanilyen bánásmódot ígér most a latornak.
Rövidesen ő is vele lesz a boldogság helyén.
Az «országot» a ritkán használt (vö.
2 Kor 12,4; ApCsel 2,7) perzsa eredetű szóval «paradicsomnak»
nevezik, ami annyit jelent, mint «kert» vagy «gyönyörűségek
helye». A királyi palotákat övező parkok
és a nagy kertekkel körülvett nyaralók a keleti
ember számára eszményi képek a boldogság
kifejezésére. Az «ország» «paradicsom»,
mert az egész ember megvalósulásának helye.
Jézus nem a halál vagy a halottak birodalmában (sheol)
ad találkozót a latornak, hanem az élet vagy az élők
országában (vö. 20,37).
E részlet megérdemli a «húsvéti dicsőítés»
címet, mert Jézusnak és a benne hívőknek
a halál feletti diadalát hirdeti.
44. A hatodik óra táján sötétség támadt az
egész földön s egészen a kilencedik óráig
tartott. A nap elsötétedett,
45. a templom függönye középen kettéhasadt.
46. Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: «Atyám,
a te kezedbe teszem le az én lelkemet». És
ezt mondva meghalt.
47. Amikor a százados látta, ami történt,
dicsőítette Istent, és így szólt: «Ez az
ember valóban igaz volt».
48. És az egész sokaság, amely erre a
látványra verődött össze, amikor látta
a történteket, mellét verve hazatért.
49. Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok
is, akik Galileából kísérték, távolabb
állva szemlélték mindezt.
Jézus halála apokaliptikus keretbe illeszkedik.[16]
Az emberi történelemben megvalósuló megújulás
kiemelése érdekében felborul a kozmikus rend (44.
v.). Ez azonban irodalmi kifejező eszköz, és nem történeti
tény. Három órán keresztül «a sötétség
árnyai» borítják el a földet. Ezek az árnyak
a Bibliában a gonosz erők szimbólumai; jelenlétük
azt hangsúlyozza, hogy ezek az erők még Krisztus személyét
is fenyegetik. Immár ő is elérkezett oda, hogy átlépjen
a halál birodalmába. A nap elsötétülése
az árnyak következménye, ugyanakkor azonban az ítélet
leírásának is elmaradhatatlan eleme.[17]
A mozzanat drámaiságának hangsúlyozására
a szerző a hagyomány kifejezőeszközeihez folyamodik.
A templom függönyének kettéhasadása
is inkább szimbolikus, mintsem valóságos adat.[18]
Az ősi kultusz ideje lejárt, Krisztussal és különösen
az ő halálával véget ért. Isten megközelítésének
új módját, amely már nem bakok és bikák
feláldozásában, hanem az isteni akaratnak való
tökéletes önátadásban áll, Krisztus
mutatja. A templom függönyének szakadása minden
olyan vallási intézmény végét jelzi,
amely elválasztja egymástól a szentet és a
profánt, a templomot mint szent helyet és az ember lakóhelyét.
Istennek nem kellenek kőből épült vagy hegyen
emelt lakóhelyek. Ő mindenütt jelen van, az ember pedig
lélekben és igazságban, azaz a Lélek által
imádhatja őt, mert ez az igazi imádság - mondotta
Jézus (vö. Jn 4,24). A függöny kettéhasadása
egyenértékű a templom leáldozásával.
Az evangélista, aki sok vonással rajzolta meg a Golgotán
végbement különféle eseményeket, Jézus
halálára csupán egyetlen mondattal (46. v.) utal,
majd újabb három mondattal (47-49. v.) jelzi a jelenlevők
reakcióit. Ez mutatja, hogy nem az üdvözítő
halálának leírásán fáradozik,
hanem azoknak az eseményeknek bemutatásán, amelyek
e halált körülveszik és valamiképpen el
is rejtik. A végső pillanatban Jézus hangos kiáltásban
tör ki. Erről az adatról valamennyi evangélista
egyöntetűen említést tesz, jóllehet tárgyszerűsége
kétséges egy olyan embernél, aki már teljességgel
kimerült a szenvedésben és a kereszten vívott
haláltusában. Valószínűleg elővételezett
győzelmi kiáltásról van szó. Meghal,
de nem gyászéneket intonál, hanem egy hatalmas «resurrexi»
(feltámadtam) kiáltás hagyja el ajkát. Jézus
panaszát a kereszten, az «Istenem, miért hagytál
el engem» mondatot, Lukács elhagyja, mert ez a lelki zavar,
a belső szenvedés, a bizalmatlanság és talán
a reménytelenség jele (Zsolt 22). Ezt a Zsolt 31,6 invokációjával,
a jó izraelita esti imájával helyettesíti.
Ő, az igaz, aki mások bűneiért meg nem érdemelt
módon szenvedi el a büntetést, most kudarccal fejezi
be pályafutását, anélkül, hogy ügyét
győzedelmeskedni látná, de bízik az Atyában,
aki nem fogja viszonzás nélkül hagyni szenvedését.
Még a leggyalázatosabb halál sem szerencsétlenség,
hanem a fiú ráhagyatkozása atyjára, hogy nem
sokkal ezután feltámadjon az ő országában.
Lukács szerint Jézus belenyugvással hal meg, de hitvallással
az ajkán.
Az evangélisták elidőznek a messiás halálát
kísérő «eseményeknél»: ezt
elsősorban Máté teszi, mert Márk és
Lukács mérsékeltebb. Valamennyien megemlítik
a százados és a jámbor asszonyok jelenlétét,
illetve tanúságtételét (47-49. v.). Lukács
ehhez még a nép részéről történő
kollektív bűnbánatot is hozzácsatolja (48. v.).
E reakciónak, a csodálkozási hullámnak és
a magába szállásnak oka nem világos. Máténál
az ok a földrengés (27,54), Márknál az a mód,
ahogyan Jézus meghal (15,33), Lukácsnál pedig az,
«ami történt» (47. v.). Nem derül ki, hogy
mit kell érteni e kifejezésen, de valószínűleg
a Jézus által mutatott belenyugvásra és lelki
erőre utal, aki inkább isteni és nem emberi lénynek
mutatkozott.
A valóságban Jézus magatartása a kereszten
nem lehetett mentes a vonaglásoktól, a sóhajoktól,
a kiáltásoktól, a panaszoktól, a könnyektől
és az ordításoktól, mert ez elkerülhetetlenül
így történik minden keresztre feszített esetében.[19]
Lukács azonban nem történetileg hű beszámolót
akart írni, hanem épületes történetet. A
hősies és «szent» halál készteti
csodálkozásra a századost, aki bizonyára sok
más kivégzésen is jelen volt már, de még
sosem látott ilyen mérvű türelmet, belenyugvást
és bátorságot. Pályafutásának
ez az egyedülálló látványa számára
egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az az ember,
akit meghalni látott, ártatlan volt. Elsőként
egy pogány száll magába. Lukács fontosnak tartja
e részletet, mint ahogyan azt is, hogy utolsóként
egy bűnöző hitt a még élő Krisztusban.
«Istent dicsőíteni» itt annyit jelent, mint elismerni,
hogy az eseményben, Krisztus hősi halálában
az isteni hatalom nyilvánult meg. Valahányszor az ember Isten
hatalmának jelét felfedezi a történelemben vagy
az emberi eseményekben, és ennek hangot ad, Isten dicsőségét
ünnepli. Egy pogány eljutott arra a fokra, hogy a szeme előtt
lejátszódó eseményekben felfedezze Isten rejtőzködő
jelenlétét, mint ahogyan másutt a pásztorok
(2,20) vagy a tömegek tették ugyanezt.[20]
A százados «igaznak», azaz biblikus értelemben
jámbor, szent, egyenes és ártatlan embernek nevezi
Jézust. Krisztus halála azonnal megmutatja az emberiségre
gyakorolt jótékony hatásait. Az elítéltek
menete mögött haladó tömeg, amely eljutott a vesztőhelyig,
nem lehetett túlzottan népes, s főként kevesen
lehettek azok, akik kitartottak a végső pillanatig. Az evangélista
célja azonban elsősorban nem a történeti adatközlés,
hanem a prófétai meghirdetés: ha a tömegek nem
is osztoztak Krisztus fájdalmában, és nem bánták
meg bűneiket, ezt kellett volna tenniük. A bűneit megvalló
és a keresztény közösségeket elözönlő
«sokaság» most körülállja az üdvözítő
keresztjét, hogy megvallja személyes bűneit és
az emberiség fogyatékosságait. Ha az ember «mellét
veri», ez a Biblia nyelvén azt jelenti, hogy kifejezi töredelmét,
szívfájdalmát és bűnbánatát.
A jeruzsálemi bevonulást követő hosszú
távollét után újra megjelennek Jézus
barátai, ismerősei és rokonai, de nem tesznek semmit
érdekében (49. v.). Távoli szemlélők
maradnak. Még nem érkezett el annak ideje, hogy közvetlenül
is belefonódjanak Krisztus művébe. A szenvedésnek
nem voltak szereplői, és amíg le nem zárul
ennek ciklusa, ők csak nézők maradnak. A szenvedés-elbeszélés
elsősorban Jézus ellenségeit mutatta be, utalt győzelmükre,
de a végén körvonalazza a sikert, Jézusnak és
övéinek diadalát is. A barátok és az ismerősök
szemlélődve várják, hogy közvetlenül
bekapcsolódhassanak az eseményekbe.
50. Volt egy József nevű derék és igaz férfi, a
főtanács tagja.
51. Ez nem értett egyet a többiek határozatával
és eljárásával. Júdea Arimatea nevű városából
származott, és maga is várta az Isten országát.
52. Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét.
53. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte
egy sziklába vágott sírboltba, amelyben még
senki sem feküdt soha.
54. Az előkészület napja volt, és a szombat már
beállóban.
55. Elkísérték őt az asszonyok, akik együtt jöttek
Jézussal Galileából, és megnézték a sírboltot,
meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét.
56. Aztán visszatértek, illatszereket és drága
keneteket készítettek. Szombaton azonban
pihentek a parancsolat szerint.
A szenvedés elbeszélése a temetési szertartással
fejeződik be.[21]
Most, hogy mindenki eltávozott, előlépnek Jézus
ismerősei és rokonai (49. v.), hogy tisztességgel
eltemessék a keresztre szegezett vagy kötözött holttestet.[22]
Az elbeszélés középpontjában Arimatea-i
József alakja áll. Lukács teljesebb képet rajzol
róla, mint a többiekről: megemlíti címét
(a főtanács vagyis a szünedrion tagja) és erényeit
(derék és igaz: agathosz és dikaiosz).
Az evangélista megjegyzi, hogy nem értett egyet Jézus
elítélésével (50-51. v.). Lukács megrövidíti
az elítélt holttestének Pilátustól való
elkérésére vonatkozó márki szöveget,
és csak a lényeges adatokról tesz említést
(53. v.). A sírba helyezés jelenetét, amelyet a régészek
részletesen megrajzolnak,[23]
egyetlen igével mutatja be («levette»). Ugyanez érvényes
a megkenés, illetve a balzsamozás és a temetés
szertartására is. Jánossal ellentétben (20,
6-7), aki a «kendőről» és a leplekről
(othonia) is említést tesz, a szerző csupán
egyetlen gyolcsról (szindón) beszél, amelybe
Jézus testét begöngyölték. Ugyanakkor a
másik két szinoptikussal és Jánossal is egyetértésben
állítja, hogy a sírbolt új volt (53. v.), azaz
méltó ahhoz a személyhez, akit be kellett fogadnia.
A temetési jelenet befejezése (54-56. v.) összefonódik
a sírnál levő asszonyok epizódjával,
amellyel a következő fejezet, azaz a feltámadás
«elbeszélése» kezdődik (24,1). Az evangélista
megjegyzi, hogy a halál a kilencedik óra után következett
be (44. v.). Így három óra maradt hátra a nagy
húsvéti pihenés kezdetéig. Az «előkészület»
napja éppen a húsvét ünneplésének
előkészítését szolgálta. A szombat
már beállóban - mondja Lukács (54. v.). Így
már nem volt idő a megkenés és a balzsamozás
teljes műveletének elvégzésére. Az asszonyok
beérik azzal, hogy megnézik, hová helyezték
Jézust. Majd sietve hazatérnek, hogy mielőtt a testet
sírba zárnák (55. v.), előkészítsék
a megőrzéséhez szükséges illatszereket
és keneteket. A szombatot a törvény előírásának
megfelelően nyugalomban töltik, és felkészülnek,
hogy «vasárnap» hajnalban visszatérjenek a sírbolthoz.
[1] Vö.
A. N. Sherwin-White, Roman Society and Roman Law in the New Testament,
Oxford, 1963., 24-47. o.; J. Blinzler, Il processo di Gesù,
i.m., 198-214. o.; V. Taylor, The Passion Narrative of St. Luke. A Critical
and Historical Investigation, London - New York, 1972.; A. Büchele,
Der Tod Jesu im Lukasevangelium. Eine redaktionsgeschichtliche Untersuchung
zu Lk 23, Frankfurt a. M., 1978.; H. Cousin, Le prophète
assasiné, Paris, 1976.; A. Paul, Le monde des Juifs à
l'heure de Jesus. Histoire politique, Paris, 1981., 51-53. o.
[2] Vö.
G. Ricciotti, La storia d'Israele, Torino, 1934., II. k. 431-440.;
J. Blinzler, Il processo di Gesù, i.m., 229-243.
[3] Vö.
9,41; ApCsel 13, 8.10; 20,30. A diasztrephó (megront, félrevezet)
ige itt negatív értelemben szerepel. Jézus olyannak
mutatkozik, mint valamiféle varázsló, aki praktikáival
és varázslataival félrevezeti a közembert (ethnosz).
[4] Vö.
G. Ricciotti, Storia d'Israele, i.m., 440-444. o.; ugyanő:
Vita di Gesù Cristo, i.m., 39-45. o.
[5] Vö.
G. Ricciotti, Storia d'Israele, i.m., 422-429. o.; ugyanő:
i.m., 31-38. o.; A. N. Sherwin - White, i.m., 28-32. o.; G. Jossa, Gesù
e i movimenti di liberazione della Palestina, Brescia, 1980., 310-334.
o.; A. Paul, i.m., 48-51. o.
[6] A
Lk 21,12-ben olvassuk: «királyok és helytartók
elé vezetnek titeket». Ennek Jézusra is érvényesnek
kellett lennie. Vö. K. Müller, Jesus vor Herodes. Eine redaktionsgeschichtliche
Untersuchung zu Lk 23, 6-12, in AA. VV., Zur Geschichte des Urchristentums
(Quaest. disp. 87), Freiburg - Basel - Wien, 1979., 111-141. o.
[7] Vö.
J. A. Bailet, id. cikk, 64-77. o.; J. Blinzler, i.m., 273-286. o.; P. Winter,
On the Trial of Jesus, Berlin, 1974., II. kiad., 131-143. o.; M.
H. Marco, Un problema de critica histórica en el relato de la
Pasión: la liberación de Barrabás, in EstBibl
30 (1971), 137-160.
[8] Vö.
J. Blinzler, i.m., 288-304. o.
[9] Vö.
La conversione della Chiesa, i.m., 63-68. o.
[10]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, III. k., 132-163. o.
[11]
Vö. W. Käser, Exegetische und theologische Erwägungen
zur Seligpreisung der Kinderlosen Lc 23,29b, in ZNW 54 (1963), 240-254.;
B. Rinaldi, Beate le sterili (Lc 23,29), in BiOr 15 (1973), 61-64.
[12]
Vö. D. Daube, For they know not what they do. Luke 23,34, in
TV 79 (1961), 58-70.; W. Trilling, Le Christ, roi crucifié (Lc
23), in AssSeig 65 (1973), 56-65.
[13]
«A kereszt nem a legnagyobb fájdalom kifejezője (hiszen
sokan viseltek el az övéinél kegyetlenebb szenvedéseket),
hanem a legnagyobb szereteté» (Itinerario spirituale di
Cristo, i.m., III. k., Il salvatore, 136. o.). «Krisztus élete
áldozatbemutatás és áldozat, amely azonban
nem az Atyához száll, hanem az emberek felé terjeszkedik»
(uo. 134. o.).
[14]
P. Grelot, Aujourd'hui tu seras avec moi dans le Paradis Lc 23,41,
in RB 74 (1967), 194-214.; W. Schenk, Der Passionsbericht nach Markus,
Gütersloh, 1974., 102-109. o.
[15]
Vö. W. Trilling, La promesse de Jésus au bon larron (Lc
23, 34-43), in AssSeig 96 (1967), 31-39. o.
[16]
Vö. J. F. A. Sawyer, Why is a Solar Eclipse Mentioned in the Passion
Narrative (Luke XXIII, 44-5)?, in JTS 23 (1972), 124-128.; W. Schenk,
i.m., 109-119. o.
[17]
Vö. Kiv 10, 11-12; Ám 5,19; Ez 32,8; Szof 1,15; Jo 2,2; 3,4;
Mk 13,24; ApCsel 2, 14-21.
[18]
Vö. P. Benoit, Passione e risurrezione del Signore, i.m., 294.
o-tól; A. Pelletier, La tradition synoptique du «Voile
déchiré» à la lumière des réalités
archéologiques, in RSR 46 (1958), 161-180.
[19]
Vö. P. Barbet, La passione di N. Signore secondo il chirurgo,
Torino, 1951.; F. La Cava, La passione di N. S. Gesù Cristo illustrata
dalla scienza medica, Napoli, 1953.
[20]
Vö. 5,25.
[21]
Vö. J. Blinzler, i.m., 350-394. o.; W. Taylor, The Passion Narrative
of St Luke, i.m., 99-103. o.; I. Broer, Die Urgemeinde und das Grab
Jesu, München, 1972.
[22]
Azzal a történeti problémával kapcsolatban, amelyet
ez a (ti. az elítélt temetésére vonatkozó)
megjegyzés felvet, vö. Matteo, il vangelo della chiesa,
nuova edizione aggiornata, Cittadella ed., Assisi, 1983., 755-756. o.
[23]
Vö. P. Barbet, i.m., 178. o-tól.
Tartalomjegyzék |
Előző oldal |
Következő oldal |
Bibliográfia |