huszonkettedik fejezet (22, 1-71)

A szenvedés

A Lk 22-23-ban található elbeszélés a többi evangélistánál is hasonlóképpen megtalálható (Mk 14-15; Mt 26-27) vezérfonalat követi, de a hagyományos anyagon végzett különféle változtatások (áthelyezések, kihagyások) és a saját adatok miatt el is tér ettől. Az evangélisták közül csak Lukács tesz említést a tanítványoknak és különösen a Péternek szóló figyelmeztetésről (22, 24-38), Jézus Heródes előtti megjelenéséről (23, 6-12), az asszonyokkal való találkozásról (23, 27-31) és a két latorról (23, 32.40-43). Ezzel szemben szerkesztői módosításnak látszik a főpapi szolga fülének meggyógyítása (22,51b), a Péterre vetett pillantás az árulás után (22,61), Jézusnak keresztre feszítőiért (23,34) és önmagáért mondott (23,46) imája, a százados vallomása és a Jézus halálánál jelen levő tömeg (23,48) említése. A legproblematikusabb azonban a vérrel verejtékezésről és az angyal megjelenéséről szóló szöveg (22, 43-44).

A szenvedés Lukács szerint Jézusnak végső összecsapása a Sátánnal (22,3). Az ellenség a kísértés végén «egy időre» (4,13) magára hagyta őt, és mindeddig nem jelent meg újra. Júdás, valamint a főváros vallási és politikai vezetői által azonban az események kiemelkedő szereplőjévé válik (22, 3-6). A Sátán teszi ugyanis próbára a tanítványok hitét (22,31), és ő irányítja most az ellenfeleket, akik a sötétség hatalmának (22,53) egyszerű bábjai. Lukács szerint a Sátán közbelépése magyarázza annak az ítéletnek értelmetlenségét és képtelenségét, amellyel halálba küldték azt a Krisztust, akit még a római tisztviselő is ártatlannak talált (23, 14-22). Az evangélista úgy vélte, ilyesfajta gaztett magyarázatához nem elegendő emberi gonoszságra vagy hatalmi harcra utalni, hanem felsőbbrendű ártó vagy sátáni erőkre kell gondolni. Nem vetett számot azonban azzal, hogy még e feltételezéssel is árnyék vetődik az isteni bölcsességre, amely hagyja, hogy terveit ilyesfajta rendzavarók összekuszálják. Lukács megpróbált választ adni a rossz problémájára, amely Krisztus és az igazak meggyilkolásában fejeződik ki a legtragikusabb módon, de nem mondhatjuk, hogy válasza sikeres volt. A Sátán ugyanis már önmagában véve probléma, ezért nem volna szabad a még súlyosabb probléma megoldásához hivatkozási alapul használni. Jézus látható ellenfelei a főpapok, akik jelen vannak elfogásánál (22,5), a főtanács ülésein (22,66), Pilátus előtt (23, 2.4.13-14), sőt még Heródesnél is (23,10). Mellettük ott vannak az írástudók (19,47; 20, 1.19; 22, 2.66; 23,10), a vének (20,1; 22,52), «a nép vezetői» (19,47), a «vezetők» (23, 13.35; 24,20), illetve a «templomőrség parancsnokai» (22, 4.52). A farizeusokkal folytatott vitái tanbeli és szinte akadémikus viták voltak. A vallási vezetők ezzel szemben azt a megbízatást és hatalmat (20,2) vitatják, amelyet Jézus önmagának tulajdonít. Tisztázni akarják a kérdést, hogy ő a messiás, vagy sem, de elsősorban nem azért, hogy engedjenek neki, hanem, hogy lássák, el kell-e ítélniük, vagy szabadon engedhetik (22,67). Pilátus előtt politikai váddal hozakodnak elő: királlyá akarta tenni magát és fellázítja a népet (23, 2.5.14).

Lukács nem tulajdonít nagy felelősséget a római hatóságoknak. Pilátus három alkalommal nyilvánítja Jézust ártatlannak (23, 4.14.22). A harmadik evangélista azért helyezkedett erre az álláspontra, hogy a császári hatóságokban ne váltson ki további reakciókat az evangéliumi misszionáriusok ellenében (vö. ApCsel 13, 7.12; 18, 14-15; 23,29; 25, 16.21.25; 26, 31; 28,18).

Jézus az erőit meghaladó ármánykodás áldozata, mint ahogy ennek áldozatai ellenfelei is. Bukása tehát elkerülhetetlen. Az evangélista azon fáradozik, hogy kiemelje ártatlanságát és az emberek, valamint az Atya előtti viselkedését. Jézus a szenvedő igazat (23,47) példázza, vagy talán még inkább a mártírt, aki belép a végső küzdelem színterére (23,44), és szembesül a nézők nagy sokaságától (okhlosz) körülvett akasztófával (23, 27.48; vö. Zsid 12, 1-4). Mindenkinek tökéletes példát ad belenyugvásból, türelemből és hősies bátorságból. Az üldözések áldozatai benne találhatják meg lelkesítő példaképüket. Követői, akiket hozzá hasonlóan bíróságok, helytartók vagy királyok elé (21,12) fognak hurcolni, tanulhatnak az ő belenyugvó és méltóságteljes magatartásából (22, 66-71; 23, 1-25). István hamarosan az ő imáját fogja ismételni (ApCsel 7,59-60). A messiáson nem kell szánakozni (23, 28.31), mert ő semmi rosszat sem tett (23,4; 23,41); talán inkább honfitársai fölött kellene könnyeket hullatni. Jézus azonban nem forral személyes bosszút, hanem csupán a megbocsátást kéri az Atyától még keresztre feszítői számára is (23,34).

Jézus az emberiség felszabadításának mártírja. Mindenkiért hullatta vérét (vö. 22, 19-20). Egyik szöveg sem állítja, hogy az emberek bűnei miatt halt meg (áldozati vagy kultikus értelmezés), és Jézus is inkább arra próbál emlékeztetni, hogy az ő elítélése beleillik valamiféle határozott isteni tervbe (theléma; vö. 22,37; 24, 7.26.44), illetve összhangban áll az Írásokkal (22,37; 24, 25.27.44.45).

Az általa mutatott példa még jobban kiemelkedik, ha összehasonlítjuk a balján megfeszített gonosztevővel (23,39). Ha nem is lesz mindenki olyan mártír, mint Krisztus, van közbülső út is: ez a megbánás és a megbocsátás útja, amely éppúgy, sőt azonnal megnyitotta a paradicsom kapuját (23,43). Jézus haldoklik, és mielőtt kilehelné lelkét, valaki máris követi példáját.

A részletben a pasztorális megfontolások nem különülnek el a teológiai vagy krisztológiai megállapításoktól. Jézus valamiféle összeesküvés áldozata, de kiegyensúlyozottan viseli sorsát. Türelmesen és méltósággal szembesül haláltusájával. Nem fájdalomtól elgyötört lélekkel, hanem tartózkodó módon fordul az Atyához; kéri segítségét, de mintha nem számolna ezzel. Márk és Máté leírásától eltérően a Getszemáni-kertben nem borul erőtlenül a földre, hanem nemes egyszerűséggel letérdel (22,41).

A szenvedés nem egy halálra ítélt története, hanem Jézus messiási megnyilvánulásának útja. Ő a mester (22, 24-51), a «szolga» (22, 27-37), a próféta (23, 27-31), az új Illés (22, 43-45), a király (23, 3.6-12.37-43) és Isten fia (22, 29.42.47; 23, 34.46). Türelmesen tudta elszenvedni vértanúságát, ezért dicsőség koronázza. Halála nem pusztulását jelzi, hanem felragyogtatja diadalát.

A cselszövés és az áruló (22, 1-6)

1. Közeledett már a kovásztalan kenyerek
ünnepe, amelyet pászkának neveztek.
2. A főpapok és az írástudók keresték a módját,
hogyan öljék meg Jézust, de féltek a néptől.
3. Akkor bement a Sátán Júdásba, akit
Iskariótesnek neveztek, és egyike volt a
tizenkettőnek.
4. Elment, és megbeszélte a főpapokkal és a
templomőrség parancsnokaival, hogyan
adja őt a kezükre.
5. Azok megörültek, és megígérték, hogy
pénzt adnak neki.
6. Ő elfogadta az egyezséget, és kedvező
alkalmat keresett arra, hogy kezükre
adhassa őt, amikor nincs jelen a sokaság.

A szenvedés elbeszélése az események időpontjára és a bennük szereplő személyekre utal.^[1] Lukács zavarosan beszél a kovásztalan kenyerek ünnepéről és a húsvétról (1. v.). Valójában ugyanis előbb ünnepelték a húsvétot, és aztán hét egymást követő napon a zsidók kovásztalan kenyeret ettek arra a menekülésre emlékezvén, amellyel elhagyták Egyiptomot a kivonulás éjszakáján.^[2] A közösség minden évben felhívást kapott, hogy emlékezzék meg a nagy eseményről, és élje újra jelentőségét.^[3] Minden izraelitát arra szólítottak, gondolja el, mintha ő maga is a fáraó rabságából kiszabadulók és a szabadság földjére vezetett emberek között lett volna.^[4]

A húsvét volt a liturgikus év nagy ünnepi eseménye. Erre az alkalomra a világ minden részéről érkeztek zsidók Jeruzsálembe. Kiváló alkalom volt ez a forradalmároknak vagy az új prófétáknak a bemutatkozásra, s főként arra, hogy híveket szerezzenek maguknak. Jézus számára is kedvező alkalom lehetett volna ahhoz, hogy üzenetét szélesebb körökhöz is eljuttassa. Talán éppen ettől tartottak a hatóságok is, és ezért, hogy a lehető leghamarabb félretehessék az útból a nemkívánatos prófétát, újra tanácskozni és ármánykodni kezdenek. Az egyetlen akadály, amely visszatartja a főpapokat és az írástudókat (2. v.), a nép, amely, most úgy látszik, mintha egészen Jézus pártjára állt volna. Lehetséges, hogy még várni akartak, és a húsvét zavartalanul elmúlhatott volna, ha nem következik be az új fordulat: Júdás megjelenése (3-6. v.).

Lukács elhagyja a betániai megkenés jelenetét, talán azért, mert már beszámolt arról, hogy Simon házában (7, 37-38) ehhez hasonló dolgot cselekedett a bűnös asszony. A harmadik evangélista Júdás feltűnését ördögi dolognak minősíti. Ez nyilvánvalóan teológiai magyarázat vagy értelmezés, amely eltakarja a valódi indokokat, amelyek az apostolt árulásra késztették, és amelyek rejtve maradnak. Gondolhatunk politikai, vallási vagy személyes okokra.^[5] Az evangéliumok egyhangúlag a pénz motívumáról beszélnek (vö. Jn 12,6). Nem valószínű, hogy ez a részlet pusztán pasztorális megfontolásokból kap említést, vagyis csupán az «apostolok» vagy evangéliumi «misszionáriusok» kapzsiságának, illetve fösvénységének megbélyegzésére, ami már gondot kezdett okozni, és ami ellen nem sokkal később fellépnek majd az írók.^[6] A pénzzel kapcsolatos föltevést Lukácsnál sem zárhatjuk ki, különösen ha figyelembe vesszük a Júdás tragikus végére vonatkozó leírását (ApCsel 1,18).

Az evangéliumi hagyomány még Júdás ragadványnevét is megőrizte, nehogy valaki összekeverje őt a hasonló nevű apostollal. Az «Iskariótes» megnevezés sok gondot jelentett az exegétáknak: hosszú időn keresztül «Kariót-ból való férfi (ish)»-nak olvasták, jelenleg azonban elfogadhatóbb nézetek vannak érvényben.^[7] Lukács Márkkal együtt hangsúlyozza, hogy egyike volt a tizenkettőnek (3. v.). E megjegyzésnek rendkívüli pasztorális jelentősége van, miként a tizenkettő élén álló Péter tagadásának is, amiről rövidesen említés történik. Júdás drámáját Lukács néhány mozgásra utaló és egymással összefüggésbe hozott igével adja vissza. A Sátán «bemegy» Júdásba, az apostol «elmegy» Jézustól, és «megy», hogy megbeszélje a dolgot a «főpapokkal» (arkhiereuszin) és a templomőrség «parancsnokaival» (sztratégoisz). Az evangéliumok nem krónikák, és nem riportszerű szövegek. Szűkszavú megjegyzéseikből nem tudjuk levezetni az események okait és pontos alakulását.

Júdás javaslatának, hogy a zsidó hatóságok kezére adja a Krisztust, inkább erkölcsi jelentősége van, és nem stratégiai hordereje. Elképzelhetetlen, hogy a hatóságoknak ne lett volna lehetőségük az állítólagos messiás után nyomozásra, lakóhelyének megállapítására, és meglepetésszerű elfogására. Lukács mindazonáltal említést tesz arról, hogy Júdás a tömeg tudta nélkül akarja kezükre játszani Jézust (6. v.). A volt apostol megkönnyítheti a műveletet ama negatív hatás miatt, amelyet együttműködése kivált a népben. Az ilyesmi bizonyára nem a «messiás» hitelét fogja erősíteni. S talán ezért van az, - mondja az evangélista - hogy örültek ajánlatának, és elhatározták, hogy pénzzel (argürion) jutalmazzák.

Lukács nem beszél harminc ezüstpénzről, miként ezt Máté a prófétai szó beteljesülésének jelzésére és a krisztusi alázatosság kiemelésére teszi, aki alku tárgyává vált, és akit egy rabszolga áráért adtak el.^[8]

Az utolsó húsvét (22, 7-18)

7. Elérkezett a kovásztalan kenyerek napja, amikor
fel kellett áldozni a pászkát.
8. Jézus ekkor elküldte Pétert és Jánost ezt mondva:
«Menjetek el, és készítsétek el
nekünk a húsvéti vacsorát, hogy megehessük».
9. Ők pedig ezt kérdezték tőle: «Mi a kívánságod,
hol készítsük el?»
10. Ő így válaszolt: «Amikor beértek a városba,
szembejön veletek egy ember, aki egy korsó
vizet visz; kövessétek őt abba a házba, amelybe
bemegy,
11. és mondjátok meg a ház gazdájának: a Mester
ezt üzeni neked: hol van az a szoba, ahol
tanítványaimmal együtt megehetem a húsvéti
vacsorát?
12. Ő mutat nektek majd egy nagy faliszőnyegekkel
borított emeleti termet: ott készítsétek el».
13. Akkor elmentek, és mindent úgy találtak,
amint előre megmondta nekik; és elkészítették
a húsvéti vacsorát.
14. Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az
apostolokkal együtt,
15. és ezt mondta nekik: «Vágyva vágytam arra,
hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt
a húsvéti vacsorát.
16. Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem
ebből a húsvéti vacsorából, amíg csak be nem
teljesedik ez az Isten országában».
17. Azután vette a kelyhet, hálát adott, és ezt
mondta: «Vegyétek, és osszátok el magatok
között.
18. Mert mondom nektek, hogy nem iszom
mostantól fogva a szőlő terméséből, amíg
el nem jön az Isten országa».

A keresztény vacsora történeti-liturgikus kerete a zsidó pászka-vacsora. Elsősorban ezért és az ünneplés folyamán történt események miatt emlékeznek meg róla az evangélisták.^[9] Lukács általánosságban a «kovásztalan kenyerek napjáról» beszél (1. v.), Márk pedig azt mondja (14,12), hogy «az első napon», mivel a kovászos kenyértől való tartózkodás egy hétig tartott. Az «amikor fel kellett áldozni a pászkát» lukácsi megjegyzés nyilvánvalóan a bárány megölésére utal, amit a nagy nap vigíliáján (parasceve) végeztek el. Az evangéliumi elbeszélés erről a pontról indul. Márk és Máté szerint az apostolok emlékeztetik Jézust ennek az időpontnak elérkeztére; Lukácsnál azonban Jézus a kezdeményező (8. v.), aki Pétert és Jánost küldi a húsvéti vacsora «előkészítésére» (8. v.). Ez gyakorlatilag a vacsorához szükséges dolgok előteremtését jelenti. A két megbízott elsődleges problémája azonban az ünneplésre alkalmas hely megszerzése (9. v.). Jézusnak és közösségének Jeruzsálemben nem volt saját lakása. Rendelkezésükre állhatott ellenben valamelyik barát háza. Mindenesetre ezek közül is választani kell egyet. Úgy látszik, az üdvözítő ezt akarja tenni. A Jeruzsálembe lépő két küldöttnek egy emberrel kellene találkoznia, nyilvánvalóan valamiféle szolgával, aki egy korsó vizet visz a fején. Őt kellene követniük hazáig, és ott mesterük nevében el kellene kérniük a ház gazdájától azt a termet, ahol a mester és tanítványai egybegyűlhetnek a húsvéti szertartásra (10-11. v.; vö. Mk 14, 13-14). Máté nem említi a vizeskorsót vivő embert, és meghatározott személyhez való küldésről beszél (26,18). Palesztinában ugyanis ritkán fordult elő, hogy férfiember vízért ment volna, mert e feladatot asszonyok végezték, és nem korsókat alkalmaztak, hanem tömlőket. Előfordulhat azonban, hogy a házigazdával megbeszélt egyezményes jelről van szó.

Lukács azon fáradozik, hogy kiemelje a különbséget, amely a tanítványok által kért helyiség, azaz a «katalüma» («szoba») és a gazda által felkínált hely, vagyis a nagy és szőnyegekkel borított «anagaion» («felső terem») között van (11-12. v.). Minden azt a célt szolgálja, hogy kiemelje a szertartás ünnepélyes voltát, s főként, hogy felhívja a figyelmet arra a «rítusra», amelyet Jézus ez alkalommal végezni fog.^[10]

A vacsora szertartása többféle előkészületet igényelt: a terem kitakarítása és feldíszítése; a bárány, a hibátlan egyéves állat előkészítése, amelyet csontjainak törése nélkül kellett megsütni, mert Izrael egészét jelképezte; az ötféle keserű fűből álló saláta, a petrezselymes tál, a vörösbor, az ecetes tál, a mézből, mandulából és fügéből álló téglaszínű édesség előkészítése. Ha az evangélista azt mondja, hogy «elkészítették a húsvéti vacsorát» (13. v.), ez azt jelenti, hogy az előbbi műveleteket mind elvégezték, és visszatértek, hogy ezt közöljék Jézussal.

A húsvéti vacsora napnyugtakor kezdődött, vagyis az este hat órakor induló új nap vigíliáján, amely következő este hat órakor fejeződött be. A nap az «éjszakával» kezdődött. Alighogy elérkezik az «óra», Jézus utoljára asztalhoz telepszik az «apostolokkal» (14. v.). Az evangélisták nem idézik fel a rítus valamennyi részletét,^[11] hanem csak azokat a változtatásokat, amelyeket Jézus az általuk tartalmazott üzenet vagy a nekik adott jelentés miatt alkalmazott. Ritkán mutatták be Jézust asztalnál tanítványai társaságában. E képnek Lukácsnál különösen is fontos szerepe van.

A vallomás, amely a lakoma megkezdése előtt Jézusból kitör (15. v.), azt emeli ki, hogy milyen fontosnak tartja e vacsorát. Nagy kívánsága, fékezhetetlen vágya teljesül ezzel (14-15. v.). Látszik, hogy még valami fontosat akar mondani vagy sugallni tanítványainak. Ezért fejezi ki magát fellengzősen: «vágyva vágytam», azaz «nagyon - szinte egész lényemmel - vágyakoztam erre». E vacsora, amely közös életüknek utolsó mozzanata, a vele való és az egymás közötti egységük jeleként kell, hogy megmaradjon. Mindig érezniük kell, hogy összetartoznak, akkor is, amikor ő már nem lesz közöttük. Valahányszor együtt lesznek ugyanannál az asztalnál, miként együtt vannak e pillanatokban, fölfedezhetik, hogy ő «közöttük» és «velük van», mint ahogyan most is. A húsvéti vacsora az egyiptomi szolgaságból való szabadulásnak emléke volt, miként erről a vacsoránál alkalmazott szertartás is megemlékezett.^[12] Az evangélista azonban a hagyományos rítusnak minden részletét elhagyta, hogy kiemelhesse az asztalnál helyet foglaló Jézus alakját «tanítványai» társaságában (11. v.). Rövidesen bekövetkezik szenvedése és halála, ő azonban derűs vagy legalábbis belenyugvó lélekkel fogadja mindezt, mert vigaszra lel övéinek látásában, akik utoljára ülnek körülötte e lakomán. Ez az utolsó képe róluk, és nekik is ezt a képet kell megőrizniük róla mindörökre.

A bevezetés szavai a kibontakozás előtt álló tragikus események (16. v.) ellenére is derűlátóak (15. v.). Lukács Jézusa nem mutat szorongást, gyötrődést vagy halálfélelmet. Nem fél és nem remeg a rá váró eseményektől. Ehelyett vigasztalást merít tanítványai iránt táplált reményéből - még ha hamarosan csalódást is fog nekik okozni (24-30. v.) - és még inkább eljövendő dicsőségének bizonyosságából. Panaszkodnia kellene, hiszen az utolsó húsvétot tölti tanítványai társaságában, ő azonban a beteljesülést várja, az új húsvéti lakoma valóra válását Isten országában (16. v.). A rejtélyes mondat értelme valószínűleg az, hogy miután Jézus utalt szenvedésére, említést tesz feltámadásáról is, és ezt az Isten országában ünnepelt húsvétként mutatja be. A halál nem a véget jelenti, hanem az átmenetet (pászka) az Isten országában megvalósuló («beteljesült») végső lakoma termébe, ahová Jézus rövidesen átlép. A (bankett által jelképezett) közösség új alapokon újjáéled. Otthagyja az asztal körül egybegyűlt tanítványokat, és azzal a reménységgel indul útnak, hogy újra találkozik velük egy felsőbbrendű világban. Talán ez az első alkalom, hogy együtt ünneplik a húsvéti lakomát, és Jézus lelke ráhagyatkozik a legszebb reményekre.

A vacsora hivatalosan akkor kezdődött, amikor kitöltötték a bort az első serlegbe, és a rituális áldás elmondása után az asztalfőn elhelyezkedő személy körbeadta ezt az asztaltársaknak. Az evangélista szerint ez az egyetlen részlete az ősi szertartásnak, amelyet Jézus megismételt, de ez is csak a cselekedethez fűződő nyilatkozat, illetve ennek hangsúlyozása miatt kap említést (17. v.). A serleg jelként haladt kézről kézre az asztaltársak között: azt jelezte, hogy készek vállalni ugyanazt az életsorsot és ugyanazt a halált. Az asztalközösség, a közös táplálék és ital, az egy és ugyanazon serleg az egy és ugyanazon sorsot jelképezte.

Minthogy halálának órája közeleg, Jézus nem iszik többé a szőlő terméséből (18. v.). Ezzel kapcsolatban is van azonban vigasztaló gondolata, amely kiragadja őt halálos szorongásából: és ez Isten országának beiktatódása a földön. Az ország áldásait, amelyeket a messiási áldásokhoz hasonlóan^[13] valószínűleg a bor szimbolizál, az országban megvalósuló lakomának kell teljessé tennie, és ennek a feltámadt Krisztus részesévé válik (16. v.). Ez a hivatkozás ellensúlyozza a halál okozta elválást, amelyre Jézus az általa ünnepelt húsvétra (15. v.) és az utoljára fogyasztott szőlő termésére vonatkozó állításának elején is (18. v.) utal.

Az eukarisztikus vacsora (22, 19-20)

19. És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és
e szavakkal adta nekik: «Ez az én testem,
amely értetek adatik; ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre».
20. Hasonlóképpen vette a serleget is, miután
megvacsoráztak, és ezt mondta: «Ez a kehely
az új Szövetség az én véremben, amely
értetek ontatik ki».

A húsvéti vacsora többféle változó elemet tartalmazott (vö. Jn 13), és ezek közül csak a legfontosabbról számol be valamennyi evangélista.^[14] A zsidó szertartásrend előírta a «kenyér megtörését» is, amelyet az asztalfőn elhelyezkedő személy végzett el az étkezés elején. Ahhoz hasonlóan, mint ahogyan a serleget megtöltötte és továbbadta, vette a nagy kerek formájú kenyeret, megtörte, és egy részét szétosztotta a jelenlevők között. A két jel azt szolgálta, hogy a lelkek nagyobb egységre és egyetértésre nyíljanak. A borral töltött serleggel kapcsolatban az általános áldás után, Jézus már megtette első észrevételét (17-18. v.). Most sokkal titokzatosabb dolgot mond a kenyérről: «Ez az én testem, amely értetek adatik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre» (19. v.). Nyilvánvaló, hogy olyasfajta szimbolikus cselekedetet hajt végre, amilyeneket az Ószövetség prófétái is végeztek.^[15] A szimbólum nyelvi forma, amelyet az ember a magyarázandó cselekedetek és szavak mellett és azokkal együtt használ.^[16] A kenyértöredéket, amelyet Jézus felmutat és átad az apostoloknak, nem egyszerűen testével hozza kapcsolatba, hanem «értük megtört testével». Egyrészt ott van a megtört és az asztaltársaknak szétosztott kenyér, másrészt jelen van egy test, egy másokért áldozott élet. Az apostolok nem láthatják egyetlen szempillantással, egyetlen átfogó látással a sokaság javáért áldozott jézusi élet egészét, és még kevésbé képesek arra, hogy a jelen pillanatban elővételezett módon maguk előtt lássák azt a testet, amely az ő követeléseik és jogaik helyreállítása érdekében halt meg a kereszten. Létének mindkét szakaszát, az önkiüresítő életet és a kereszthalált is fölfedezhetik azonban szimbolikusan megjelenített formában az előttük és az értük megtört kenyérben. A szimbólumok nem azonosak a valósággal, és nem tartalmazzák a valóságot. Nem az a fontos, amit Jézus az asztalnál tesz, hanem azok a cselekedetek, amelyekkel életében másokért áldozatot hozott, másoknak adott, és amelyeket rövidesen a kereszten is igazolni fog. E cselekedetek nélkül a rítus csekély értékű, legfeljebb kihívó volna, de nem lenne hatékony. Jézusnak azért van joga ilyesmit tenni, mert valóban beteljesítette azt, amit e cselekedet jelképez, és éppen ezért esetében nem üres jelről vagy üres rítusról van szó. A valóság akkor is meg tud állni szimbólum és szavak nélkül, ha híján van legmagasabb szintű kinyilvánításának, jelentésének és ismertté tételének. A szimbólum azonban, ha nincs mögötte valóság, csupán díszletfestészet és színpadiasság.

A teológiai hagyomány szemmel láthatóan objektív, önmagában fennálló jelentést akart adni a rítusnak, midőn olyan tartalommal töltötte meg, amely nincs összhangban a fogalma alapján a tudat és nem a valóság síkjára tartozó jel természetével. Az ember végtelenségig ismételgethet jeleket, ám ha ezeket nem kísérik tettek, és ha nincs, aki e jeleket felfogja és értelmezze, ezek senkinek sem fognak használni. Az a cselekedet, amelyet Jézus most végez, másokért megtört életének szintézise. Igehirdetése folyamán különféle alkalmakkor erre az életre adott magyarázatot szavaival. Most ritualizálni akarja oly módon, hogy valamennyi tettét és szavát egyetlen hatékony, rábíró és meggyőző cselekedetbe zárja. Ha övéinek arra lesz szükségük, hogy egyetlen pillantással átfogják az emberi közösség iránt tanúsított mérhetetlen szeretetét, életének összefoglalása vagy tetteinek felsorolása helyett elegendő, ha megismétlik a «jelet», amelyet erre vonatkozóan hátrahagyni szándékozik.

Az «ezt cselekedjétek az én emlékezetemre» szavak a húsvét rítusára és arra a jelentésre utalnak, amellyel ez a résztvevők szemében rendelkezett. Az egyiptomi szabadulás emlékezetét nem egyszerűen a tények, a jelentős történelmi események újragondolásaként ünnepelték, hanem az üdvösség minden nemzedék számára fennmaradó mozzanataiként. Az ünnep valamennyi résztvevője úgy érezte, hogy elkötelezettje az egyiptomi szolgaságból való szabadulás küzdelmének. A kivonulás emlékezetének ünneplése azt jelenti, hogy az ember magáévá teszi a kivonulás eszményeit, és vállalja a megvalósításukért vívott küzdelmet az időben.

Az, amire Jézus szólít, talán nem sokban különbözik ettől. Az általa kért «emlékezet» felölelheti a rituális ünneplést is,^[17] de nem ez a legfontosabb dolog. Ő nem elégedhet meg azzal, hogy csupán szimbolikus mozdulatok ismétlését kéri függetlenül attól, amit ezek előfeltételeznek. Jézus másokért adta testét, egész életét, és ezért nem kérheti tanítványaitól, hogy csupán szertartásokat végezzenek a sokaság javának érdekében, amely még mindig várja az igazság, az igazságosság és a béke diadalát. Szimbolikus szintről történelmi szintre kell áthelyezni a hangsúlyt. Az «emlékezés» hiányos, de elsősorban nem a rituális, hanem a reális emlékezés a fontos. Nem nehéz olyasvalakit találni, aki megtör egy kenyeret, de ritkán látni olyan embert, aki önmagát tudja adni, vagy legalábbis le tud mondani valamiféle javáról annak az üdvtervnek érdekében, amelyért Krisztus egész életét odaadta. Az «ezt cselekedjétek az én emlékezetemre» ezért nem liturgikus vagy teológiai parancs, hanem felszólítás a gyakorlatra. Elsősorban nem pontos szavakkal és szabatos mozdulatokkal kell ünnepelni, hanem az élet nagy vállalásaival. Másként fogalmazva, az evangélium alapvető parancsa az, hogy a lehető legnagyobb mértékben kövessük Krisztust, közelítsük az ő nagyságát és mértékét. Jóllehet az «ezt cselekedjétek» felszólítást korlátozni lehet a szertartások kínos pontosságú végrehajtására is, valójában ez a próbaköve ama bátorság, odaadottság, szolgálat és áldozat mértékének, amellyel a keresztény kész arra, hogy Jézus példája nyomán tegyen valamit testvéreiért. A vacsorán nem abban az esetben vesz részt szentségtörő módon az ember, ha hiányoznak nála meghatározott higiénés feltételek vagy nem tartja be a rubrika előírásait, hanem amikor nem teszi magáévá Krisztus érzületét és szándékait, vagyis ha kicsinyes, zárt és önző lélekkel megy az oltárhoz.

A húsvéti vacsorán többféle pohár bornak kellett szerepelnie. Ezek közül az egyikre, Lukácsnál az utolsóra, Jézus különleges áldásformát mond, amely utánozza a kenyérre mondott áldást, de bonyolultabb, mert több ószövetségi vonatkozással rendelkezik (20. v.). A kehelybe töltött bor a szövetségkötéskor feláldozott állatok vérére emlékeztetett (vö. Kiv 24,8). Az áldozati állatok helyett most Jézus az áldozat, és a régi szövetség helyett «új» szövetséget hirdet. A berit, «szerződés» kifejezés a bibliai, illetve a keleti vallási nyelvezetből származik. Az istenség, esetünkben Jahve, elhatározta, hogy «népének» ügyét magáévá teszi. A szerződő felek ezt a megállapodást szövetséggel szentesítették, amelyet ünnepélyes állatáldozattal pecsételtek meg. Az áldozati állatok vérével meghintették egyrészt a népet, illetve a népet képviselő szimbólumokat (a Sinain a tizenkét emlékoszlopot, amely Izrael tizenkét törzsére emlékeztetett), másrészt a Jahvét helyettesítő oltárt (Kiv 24, 4-8). Jézus e helyzet megújulását hirdeti, de a sémák ugyanolyannak mutatkoznak, mint régen.

Jóllehet a «szerződés» szó zsidó kulturális háttérrel is rendelkezik, jogi nyelven olyan tervet jelöl, amely felöleli az embert és az Istent mint két együttműködő felet. Jézus azért ontotta vérét, hogy valóra váltsa az Istennek és az embereknek ezt a közösségét. Ezért az ügyért halt meg, vagyis azért, hogy visszakövetelje az emberi méltóságot, illetve az isteni világ «emberivé tételét» (megtestesülés), és hogy érvényre juttassa e látásmódot mindazokkal szemben, akik Isten abszolút voltát és az ember semmisségét hirdették. Az első látásmódot a teológusok, a vallási vezetők képviselték, a másodikat pedig az elnyomók, a hatalom bitorlói. Jézus vére cseppenként «hullott szét» ebben az Isten és az ember ellenségeivel folytatott páratlan küzdelemben, és a végén teljességgel kiontatott a kereszt magaslatáról. Jézus nem az isteni harag áldozataként hal meg, hanem az ember iránti szeretetből.^[18] A húsvéti vacsora folyamán erre akart «emlékeztetni» az asztaltársaknak adott szimbolikus jel által. A vörösborral teli kehelynek kellett felidéznie bennük («emlékeztetni») vérét, amelyet a bűn és még inkább az embertársak igája által elnyomott sokaság jogainak védelmében a kereszten valóságosan kiontott. Önmagát «áldozta» fel az Atyának, de nem a templomban, hanem a vesztőhelyen valóságosan. Áldozatának hatásai nem a magasságba szálltak, hanem horizontálisan terjedtek ki a sokaság javára.^[19]

Krisztus valódi tettei a történelembe szövődnek, amelyet megkísérelt felforgatni, illetve amelynek menetét megpróbálta helyesbíteni. Ilyen jellegű feladattal bízta meg követőit is. A századok folyamán azonban e tetteket a szent helyre kezdték korlátozni, és a rítusokkal kezdték azonosítani. A közösség felhagyott azzal, hogy Krisztushoz hasonlóan Isten terve szerint alakítsa és befolyásolja az események menetét. Ehelyett az ünnepléseket vagy a szertartásokat gazdagította, bővítette, és olyan objektív értéket tulajdonított ezeknek, amelyekkel nem rendelkeznek és nem rendelkezhetnek.

A liturgia nem veszítheti el szerepét, de nem helyettesítheti a történelmet. Jézus arra szólított, hogy ünnepeljük a húsvétot, jelképesen emlékeztetett arra, hogy mivel járult hozzá Isten tervéhez, és szimbolikus cselekedete azért nem volt illuzórikus, mert a valóságban egészen odaadta önmagát, testét és vérét másokért. Ha semmit sem adnak, a vacsora résztvevői nem léphetnek fel azzal az igénnyel, hogy bármin is változtatnak. Jézus számára nem lépett működésbe automatizmus, és nem fog működésbe lépni mások számára sem. Kétségtelen, hogy értékes dolog, ha valaki hisz abban, hogy a szimbólumok megjelenítik Jézust, de ez a hit nagy csalódás forrása is lehet. A vacsora ünneplésének pillanatában a keresztény közösség arra hivatott, hogy mérje össze magát Krisztus szeretetével, és próbálja megvalósítani e szeretetet saját életében és sajátos életkörülményei között. Jézus megtette a maga részét, és most azt várja, hogy a többiek, különösen követői is tegyék meg ezt. Túlzottan kényelmes dolog volna, ha kötelezettségünket (testünk megtörése helyett) a kenyértörésre és a bor kiöntésére korlátoznánk, vagy ha úgy vennénk részt ezen a szertartáson, hogy semmit sem valósítanánk meg abból, amit Krisztus tett, mielőtt ritualizálta volna művét. Ha valaki csupán az ő «jelenlétére» és a szimbólumok általi (mágikus) tevékenységére hivatkozik, az tudatosan megfeledkezik az ő határozott szándékairól. Jézus nem jelenlétről, hanem ajándékozásról, szétszórásról és megtörésről beszélt.

A «mise» egybehívás, de a hívő nép tanácskérése is, amely annak fényében igazolja és méri az Isten tervében vállalt feladatait, amit Krisztus tett és mutatott. Az egybehívottak örülnek annak, amit Krisztus végbevitt (ha neki sikerült, mindenkinek sikerülhet), de nem ringatják magukat abban az illúzióban, hogy Krisztus tényleges jelenlétével saját erejét adja a jelenlevőknek.

Az eukarisztián való részvétel nem ájtatossági cselekedet, hanem bátorságunk próbája, egy mindenki előtt hozott döntés arra vonatkozóan, hogy Krisztushoz hasonlóan «önmagunkat ajándékozzuk» és «szétszórjuk» a sokaság érdekében. Ha ez az akarat és döntés egy-két embert vagy egész gyülekezetet áthat, ugyanennyi «Krisztus» van már együtt. Ez a «jelenlét» a fontos, ez viszi előbbre Isten tervét, és ez váltja ki a rossz, a gonoszság és az igazságtalanság meghátrálását. A hívők hivatottak arra, hogy életet adjanak Krisztusnak, hogy «megjelenítsék» őt a közösségben és a történelemben olyan mértékben, amilyen mértékben magukévá teszik és megvalósítják eszményeit. Mindenféle más (isteni vagy krisztusi) jelenlét már valóságos jelenlét, amely nem szorul ilyesfajta emlékeztető és elkötelező jelekre.^[20]

A vacsora folyamán (22, 21-30)

21. «De íme, annak a keze, aki elárul engem, az
enyémmel együtt van az asztalon.
22. Mert az emberfia elmegy ugyan, amint
elrendeltetett, de jaj annak az embernek, aki
elárulja őt».
23. Erre kérdezgetni kezdték egymástól, hogy ki
lehet az közülük, aki ezt meg fogja tenni.
24. Ezután versengés is támadt köztük, hogy
melyikük nagyobb.
25. Erre ő így felelt nekik: «A királyok uralkodnak
népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket,
jótevőknek hívatják magukat.
26. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki
a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint
a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint
aki szolgál.
27. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy
aki szolgál? Ugye az, aki az asztalnál ül? Én
pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.
28. Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem
kísértéseimben,
29. és én rátok hagyom a királyságot, ahogyan az
én Atyám rámhagyta azt;
30. hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az
én országomban, és királyi székekbe ülve
ítéljétek Izrael tizenkét törzsét».

A húsvéti vacsora ünnepi lakoma volt. Annak ellenére, hogy a meghívottak száma jelentős is lehetett, mindenkinek elég nagy adag bárányhúst kellett elfogyasztania, és ez nem ment gyorsan. Az evangélista a szokásos szertartás fő mozzanatairól már megemlékezett, és most néhány olyan incidensről is beszámol, amely «később» történt. Az elsőt Jézus kezdeményezi, aki bejelenti, hogy a jelenlévők közül egyvalaki elárulja őt, éspedig olyasvalaki, aki hozzá hasonlóan ugyanarra az asztalra támasztja kezét, és ugyanazon tál felé nyúl, mint amelyik felé ő.^[21] Asztaltársról van szó, tehát a tizenkettő közül az egyikről. János megjegyzi, hogy ugyanabból a tálból evett, mint amelyikből Jézus (vö. Jn 13,26).

Az áruló feladata az, hogy a Krisztust ellenségei kezére játssza (paradidómi), éspedig úgy, hogy elvezeti őket titkos tartózkodási helyére (21. v.).

Jézus nem lázad sorsa ellen, és Júdásra sem haragszik. Inkább azon van, hogy megnyugvást adjon, elsősorban nem önmagának, hanem tanítványainak, akik a váratlan hír hallatán esetleg megzavarodnak, megbotránkoznak és visszariadnak követésétől. Nincs abban semmi rendkívüli, hogy áruló nyomára bukkannak soraikban, és az áruló tettével csak elősegíti annak a tervnek valóra válását, amelyet a próféták előre láttak és előre hirdettek (22. v.). Jézus úgy beszél sorsáról, mint valamiféle elkerülhetetlen végzetről (hóriszmenon), amely ellen hasztalan dolog volna lázadni, de az «emberfia» névvel illeti önmagát, amely általában azokban a meghirdetésekben szerepel, amelyek jövendő dicsőségéről szólnak, és nem szégyenteljes bukásáról. Valószínűleg azért esik a választás e megnevezésre, hogy ez ellensúlyozza kudarcát. Kiszolgáltatják őt, de nem szűnik meg emberfiának lenni, aki kész arra, hogy valamiféle későbbi időben sikerre, uralomra és az őt megillető ország birtoklására jusson (vö. 16. és 18. v.). A szöveg a szenvedésről ad hírt, de utal a feltámadásra is. A keresztény igehirdetés azzal próbálta megszüntetni a Júdás magatartása kiváltotta botrányt, hogy az árulást prófétai megvalósulások sorozatába illesztette. Ezt azonban valószínűleg jogtalanul tette.^[22] A félreértések elkerülése végett az evangélistának arra is gondja van, hogy idézze Jézusnak az árulóval kapcsolatos elítélő szavait. A «jaj» úgy hangzik, mint valamiféle átok (22b v.). Megjegyzendő azonban, hogy az igehirdetés intelmi vagy pasztorális megfontolásokból nyilvánvalóan itt is a «bíró» alakját emeli ki az áruló apostollal szemben, és közben megfeledkezik a jó pásztor (vö. 15, 4-7) vagy a tékozló fiú atyjának (vö. 15, 11-32) magatartásáról.

Az árulás híre, úgy látszik, kétkedővé tette az apostolokat. Az is lehetséges, hogy az ünnepi légkörben úgy gondolták, az ilyesfajta bejelentést nem kell túlzottan komolyan venni. Jézus egy idő óta titokzatos nyilatkozatokat kezdett tenni. Ezek megzavarták, de nem zaklatták fel hallgatóinak lelkét, és nem szüntették meg személyes törekvéseiket, amint ez a következő epizódból is kiviláglik (24-30. v.).

Lukács ebbe az összefüggésbe helyezi azt az apostolok közti vitát,^[23] amelyről Márk és Máté a nyilvános szolgálat ideje alatt számol be.^[24] Jóllehet az is «érthető» volna, hogy az apostolokat ilyesfajta gondolatok kerítették hatalmukba, az is lehetséges, hogy az evangélista saját közösségének tagjait mutatja be. Az incidens feltárja, hogy milyen rejtett megfontolások késztethették a tizenkettőt Jézus követésére. Az apostoli hivatásnak vagy a keresztény élet választásának motívumai nem mindig eszményiek. A Krisztushoz térés olykor kedvező alkalomnak látszik a mindennapi nyomorúságból való szabadulásra, az önérvényesítésre vagy valamiféle tisztes állás megszerzésére. A Zebedeus fiak anyja az első helyeket kérte fiai számára az országban. A többiek pedig méltatlankodtak emiatt, mert valamiféle mesterkedést, illetve a mester megrontására irányuló kísérletet láttak ebben (vö. Mk 10, 35-40). A tizenkettő csoportja szemmel láthatóan nem jeleskedik azzal, hogy egyöntetűség, egyetértés és megértés uralkodik tagjai között. Egyesekben könnyen feltámad a gyanakvás, hogy mások meg nem érdemelt előnyben részesülnek. Talán az egyeseknek adott megbízások teszik gyanakvóvá azokat, akiket félreállítottak. A vita mutatja, hogy milyen feszültségek halmozódtak fel a csoportban, amelyek a végén kirobbannak. Az evangélista megjegyzi, arról vitatkoznak, hogy közülük ki a legnagyobb (meidzón). Mindegyikük értékelendő teljesítményekkel dicsekszik, és felsorolja «jócselekedeteit», hogy előnyös helyzetet igényelhessen a többivel szemben. Ingerült hangú vetélkedés alakul ki. Amikor személyes érdekekről van szó, az ember könnyen elveszíti egyensúlyát és nyugalmát (24. v.).

Jézus válasza az evangélium legizgalmasabb paradoxonjai közé tartozik, amelyet még mindig nehezen értenek a hívők (25-26. v.). Az apostolok felfelé törekvő spirálon belül mozognak, és összemérve egymást azt vizsgálják, melyikük jutott magasabbra. Jézus arra szólítja őket, hogy fordítsák meg haladási irányukat (ebben is megvalósul a «megtérés»), és induljanak az alacsonyabb, sőt a legalsó hely irányába. Kétféleképpen lehet felfogni a magasabbrendűséget: általános, gazdasági-politikai és evangéliumi vagy közösségi nézőpontból. A két felfogás teljességgel szemben áll egymással. A társadalomban a legmagasabb szinten álló személyek, a legnagyobbak a királyok (hoi baszileisz) és a hatalmasságok (hoi exousziadzontesz). Ezek úgy gyakorolják hatalmukat és tekintélyüket, hogy uralkodnak (kürieüouszin), sőt zsarnokoskodnak alattvalóik felett, és ennek ellenére (a sors iróniája vagy az evangélista ironizálása folytán) «jótevőknek» hívatják magukat.^[25] A keresztény közösségben a szerepek felcserélődnek: az, aki nagyobb (meidzón) vagy ilyennek látszik, valójában a legkisebb (neóterosz), és az, akinek uralkodnia (hégoumenosz) kellene, arra hivatott, hogy szolgáljon (diakonosz). Ez az ellentét főbb vonalaiban Márknál és Máténál is megtalálható.^[26] Jézus nem szünteti meg a kormányzati szerepköröket, de olyan helyet jelöl ki számukra, s főleg olyan feladattal ruházza fel ezeket, amely alárendelődik a közjónak. Az, aki a hívők gyülekezete fölé helyezi magát, felül akarja múlni őket, és nézeteit, illetve megoldásait mindenkire rá akarja kényszeríteni, olyan magatartást tanúsít, amely ellentétben áll Krisztus akaratával. Aki úgy érzi vagy úgy hiszi, hogy kivételezett és uralmi helyzetben van a többivel szemben, aki saját látásmódját akarja törvényként érvényre juttatni, és aki az embereket alattvalóinak tekinti, hatalmi visszaélést követ el, mert az egyetlen úr, akinek engedelmeskedni tartozunk, Isten, és közvetlenebbül az isteni szó. A csábítást elkerülendő Jézus azt kéri, hogy akinek a közösségben valamiféle vezető szerepe van, tekintse magát mindenkinél kisebbnek, ne az első, hanem a többiekéhez viszonyított utolsó helyre helyezze magát, és a sokaságot Isten, illetve Krisztus és ne önmaga felé irányítsa. Az uralkodók felülről lefelé nyomnak, és ezért összelapítanak; a közösség vezetői alulról kiindulva ösztönöznek, és ezért segítenek. Valójában csak ezeket lehetne «jótevőknek» nevezni, és nem a föld uralkodóit. Az evangélium szerint tekintélyt csupán a diakonia, a «szolgálat» jelent (26-27. v.). Úgy látszik, mintha e kifejezés csak valamiféle külsődleges, alázatos és a saját uralomról lemondó magatartásra utalna, valójában azonban e szónak is megvan a teológiai jelentése. A szolga nem rendelkezik a ház javaival, hanem csak segítségére van a ház lakóinak, akik a valódi tulajdonosok. Az országot mindenkire rábízták, és mindenkihez egyformán tartozik. Ha valaki «vezetői szerepet» vállal vagy kap, ezzel még nem helyettesíti a gyülekezet felelősségét és feladatait. A nép Istenhez tartozik, és senkinek nincs joga ahhoz, hogy uralkodjék felette, hanem csupán szolgálhatja.^[27] Jézus példázat jellegű magyarázat keretében fejti ki gondolatát (27. v.). A családban a házigazda és a szolga helyét egyrészt arról lehet azonnal felismerni, hogy megnézzük, ki ül az asztalnál, és ki marad állva, másrészt esetleges szolgálataikról. Nyilvánvaló dolog, mondja Jézus, hogy az a nagyobb (meidzón), aki leülhet és kényelmesen ehet, és nem az, akinek az ő szolgálatára kell állnia. Tanítványaival szemben ő is viselkedhetne így, ha nem is abban az értelemben, hogy kiszolgáltatja magát, de legalább abban, hogy nem szolgál senkinek. Ezzel szemben szolgaként viselkedik, azaz segítséget nyújt apostolainak anélkül, hogy elvárna tőlük valamit. Ha ez a szöveg Jánosnál lenne, a lábmosáshoz (13, 3-17) fűzött magyarázatnak is tekinthetnénk. Lukácsnál azonban csak általános utalás Jézus helyzetére, amelyet a Fil 2, 5-9 a «szolga» és nem az «úr» állapotaként jellemez. Jézus senkit sem tett alárendeltjévé. Mindenki felé jósággal közeledett, felajánlotta életstílusát és példáját mindazoknak, akik ezt hajlandók voltak elfogadni. Szolgai, alárendelt állapota főként szenvedésének napjaiban válik nyilvánvalóvá.

A követőivel szemben támasztott igény még úgy sem lelkesítő, hogy Jézus saját példájával támasztja ezt alá: arra kapnak ugyanis felszólítást, hogy váljanak «kisebbekké» (neóteroi) és «szolgákká» (diakonoi). Minthogy ezek nem követésére serkentő motívumok, Jézus azt kéri tanítványaitól, tekintsenek a felszín mögé, vegyék figyelembe a dolgok végső valóságát. A keresztény hivatás abban áll, hogy az ember egészen a végsőkig (28. v.) osztozik az üdvözítő próbatételeiben vagy kísértéseiben (peiraszmoisz), de ugyanígy teljességgel részesül megérdemelt diadalából is (29. v.). Mindaz, akinek ugyanolyan személyes konfliktusokon és külső ellenállásokon kellett felülkerekednie, mint Krisztusnak, az ő megdicsőüléséből is részesül. Szenvedésének erejében Jézus megkapja az Atyától az «országot», azaz osztozik vele a történelem feletti uralmában.^[28] Ő pedig a maga részéről barátait, jelen esetben apostolait is részesíti ebben, akikhez éppen beszél. Jézus nem fogja meglátni győzelmét itt a földön, de meggyőződése, hogy ez a győzelem mégis eljön, hiszen az Atya szavatolta ezt számára (30. v.). Ő a példázatban szereplő úr, aki azért jött, hogy országot szerezzen magának, hogy aztán visszatérjen ahhoz, aki őt küldötte (19,12). Bizonyos művének sikerében, és ezért beszélhet «saját» országáról. Az a valóság, amely üdvözítő tevékenységének erejében bontakozni kezd a földön, a királyság, amelyet megszerzett, és rábíz övéire. Isten országa földi szakaszában megkapja a «Krisztus országa» nevet is («egyházamat» - olvassuk a Mt 16,18-ban), de az országot Krisztus a végén visszahelyezi az Atya kezébe.^[29]

Jézus derűlátó képet nyújt eljövendő országáról. Ebben nem lesz hely szolgák és urak számára, mert mindenki asztalánál fog ülni, eszik és iszik, azaz szabadon élvezi az ország nyújtotta javakat (30. v.). A kereszteket és a szenvedést nem lehet elkerülni, mondotta más alkalommal, és ezt most is megismétli. Ám azt is megígéri, hogy országának tagjai között olyan tökéletes egyetértés, közösség és öröm fog uralkodni, mint valamiféle lakoma résztvevői között.

Jézus «országa» új megnevezést kap, amely a bibliai történet egyik legősibb megnevezését eleveníti fel. A régi «Izrael» helyettesítőjeként újjáalakul a tizenkét törzs (30. v.). A keresztény közösség vagy az «ország» nem más, mint a régi terv eszményi és tökéletes megvalósulása. A kettő között nincs szakadás. Jézus ezért beszél «tizenkét törzsről» és «Izraelről». Az országban ezek feloldódnak, eltűnnek, de az új építmény a régi pillérekre támaszkodik (vö. ApCsel 1,7). E megvalósulásban, amely Jézus halálával (és feltámadásával) veszi kezdetét, benső barátai, vagyis azok, akik közelebbről is osztoztak sorsában, átveszik a kormányzást («ítélnek»). Az ország sorsára vonatkozó prófétai meghirdetés ez, amely Jézus jelenlegi üldözött és szétszórt követőit az ország vezetőiként mutatja be. Krisztus története nem zárul le a Golgotán vagy a sírban, és barátainak élete sem csalódással, hanem az ország érvényre jutása után (vö. 21,31) már a földi léttől kezdődően diadallal fog végződni.

A szöveg prófécia, vigasztaló üzenet, amely közvetlenül inkább az üdvösségre vonatkozik, és nem az egyes szereplők sorsára. Ezek áldozatul is eshetnek, Krisztus közössége azonban ennek ellenére is biztos léptekkel halad előre.

A Péternek szóló figyelmeztetés (22, 31-34)

31. És ezt mondta az úr: «Simon, Simon,
íme a Sátán kikért titeket, hogy
megrostáljon, mint a búzát,
32. de én könyörögtem érted, hogy el ne
fogyatkozzék a hited: azért, ha majd
megtérsz, erősítsd testvéreidet».
33. Ő erre így válaszolt: «Uram, kész
vagyok veled menni akár a börtönbe,
vagy a halálba is».
34. Jézus azonban ezt felelte: «Mondom
neked Péter, nem szólal meg a kakas
ma, amíg háromszor le nem tagadod,
hogy ismersz engem».

A vacsora alkalmul szolgált bensőséges beszélgetésekre és bizalmas közlésekre, még ha ezek nem is érintettek mindig szívesen hallott témákat. Jézus szomorú dolgokat jövendölt önmagának és övéinek. Csak az utolsó időkben beszélt közös rendeltetésükről (28-30. v.), de szavait még ekkor is balsejtelmek kísérték, amelyek Simonnak és társainak eltévelyedésére vonatkoztak.^[30] A «primátus» szavairól nem számol be mindegyik evangélista, de mindegyik megemlékezik arról, hogyan viselkedett Péter a szenvedés időszakában. Ennek az eseménynek pasztorális és figyelmeztető szerepe sokkal nagyobb, mint bármiféle más szövegnek, amely az apostol személyét vagy hitét magasztalja. A bűnbánati liturgiákon feltehetően ez volt az egyik leggyakrabban olvasott és magyarázott szöveg.

Erről az adatról valamennyi evangélista beszámol, és ezért nehéz vagy egyenesen lehetetlen arra gondolni, hogy a szöveget az ősegyház alkotta azzal a céllal, hogy mérsékelje a szégyent, amely Jézus személyére hárulhatott az apostol tagadásából kifolyólag. A jövendölés ünnepélyes és barátságos (vö. a Júdás esetétől eltérő közvetlen megszólítás és a név megismétlése) módon hangzik el. Az apostolra váró próbatétnek határozott eredete van: sátáni kísértésről van szó (31. v.). Az «ellenfelet» az evangélista olyan álnok személynek mutatja be, aki a támadás előtt kipuhatolja Jézus követőinek ellenálló képességét. Megragadja az embereket és fölemeli, miként a földműves a cséplés idején magasba emeli a búzát, hogy megszabadítsa a pelyvától. Ehhez hasonló művelettel mérlegeli a Sátán az embereket, hogy megtalálja a törékenyebb és sebezhetőbb lelkeket, akiket könnyebben legyőzhet. Kísérletet tesz Péterrel is, és amint ezt az evangélista nem sokkal később közvetve mondja, nem lesz neki nehéz legyőznie őt. Mielőtt azonban bejelentené Péter bukását, azon van, hogy emlékeztessen, az apostol milyen különleges segítséget kap Jézustól (32. v.). Az az imádság, amelyet érte mond az Atyához, ha a bukástól nem is, de (Júdástól eltérően) megvédi őt a bűnben való megátalkodottságtól. Jézus valamennyi tanítvány helyzetét kritikusnak látja («a Sátán kikért titeket»), de főként vagy kizárólagosan Péterért aggódik («könyörögtem érted»: 32. v.). Az imádság az egyetlen fegyver a Sátán támadásainak leverésére, de ez nem mindig hatékony. Az Atyánál való beajánlás sem vezet csalhatatlan eredményre, mert ez is alárendelődik az ember szabadságának.

A keserű tapasztalat érettebbé teszi az apostol hitét, képessé teszi őt annak jobb megértésére, hogy a hitet milyen veszélyek fenyegetik, és alkalmasabbá teszi őt mások megértésére, illetve segítésére (32. v.). Lukács nem említi, hogy az apostolnak különleges feladatai lennének. A testvérek megerősítése a hitben a minden keresztényt éltető kölcsönös szeretetből fakadó kötelezettség. Péternek, aki a többiektől eltérően sajátos tapasztalattal rendelkezett, mindenki javára kell fordítania mindazt, amit hajótöréséből megtanult, mert ez a hajótörés társainál is meg fog ismétlődni. Jézus gondolt rá próbatételének idején, miként gondol mindazokra is, akik különleges veszélyben vannak. S miként közbenjárt Simonért, közbenjár mindenki másért is, akit hasonló veszély fenyeget.

A hagyomány megpróbálta a péteri primátus támogatásaként értelmezni a szóban forgó szöveget. Az evangélista azonban a Simon tulajdonnevet hangsúlyozza, a hívőket pedig «testvéreinek» és nem alattvalóinak vagy alárendeltjeinek nevezi. Ha az evangélistának Péter tagadása helyett János tagadásáról kellett volna beszélnie, elbeszélésének hangvétele ugyanilyen lenne.

A jövendölés nem sérti Simont, hanem az úr iránti feltétlen hűség kinyilvánítását váltja ki belőle (33. v.). Jézusnak fenntartásai vannak az apostollal kapcsolatban, ő azonban úgy érzi, kész bebörtönöztetni vagy megöletni magát érette. Márknál (14,29) és Máténál (26,33) Simon a többiekkel is szembekerül, Lukács azonban megelégszik hűségnyilatkozatának említésével.

Jézus válasza megerősíti és megvilágítja az előre látott eseményt, és rögzíti időpontját: mielőtt megszólal a kakas, mielőtt megkezdődik az új nappal, vagyis még aznap éjjel (34. v.). A szöveg jelenlegi felépítésében az egymást követő események valószínűleg szertartási vagy liturgikus igények miatt korlátozódnak egyetlen napra, és ez magyarázza az előrejelzés pontosságát is, amit azonban nem kell túlzó módon betű szerint értelmeznünk. Péter (és már nem Simon) viselkedését e szerencsétlen helyzetben az elbeszélés szerint két ige jellemzi, amely ugyanazt a cselekedetet fejezi ki: a letagadni (aparneomai) és az ismerni (eidenai). Az apostol nemcsak azt fogja szégyellni, hogy ő a tanítványok egyike, hanem azt is, hogy egyáltalán ismeri Jézust. Fél, hogy ha megvallja az «ál-messiással» való kapcsolatát nagy szégyenbe vagy bajba kerül.

A két kard (22, 35-38)

35. Azután ezt kérdezte tőlük: «Amikor elküldtelek
titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e
hiányotok valamiben?» «Semmiben» - válaszolták.
36. Majd ezt mondta nekik: «Most azonban, akinek van
erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyát is; és
akinek nincs kardja, adja el felsőruháját, és vegyen.
37. Mert mondom nektek, hogy be kell teljesednie rajtam
annak, ami meg van írva: És a bűnösök közé sorolták.
Mert ami felőlem elrendeltetett, az most beteljesedik».
38. Erre így szóltak: «Uram, íme, van itt két kard». Ő
pedig azt felelte: «Elég!»

Jézus folytatja a tanítványaival kezdett párbeszédet. Fél attól a kiábrándulástól, amelyben küszöbön álló elfogatásakor részük lesz.^[31] Az is előfordulhat, hogy végérvényesen elvesznek. Ezért emlékezetükbe kell idézni azokat a bizonyítékokat, amelyeket Isten akkor adott nekik, amikor a múltban nehéz helyzetben voltak. Gondolhatnak arra, sőt bizonyosak lehetnek abban, hogy a gondviselés ezúttal sem fogja elhagyni őket. Az első missziós utak alkalmával biztosíték, eszközök és támasz nélkül nehéz helyzetben voltak, mégsem esett semmiféle bántódásuk (35. v.). Jézus a múltra emlékeztet, hogy biztosítsa őket a jövőről, de azt sem tudja elhallgatni, hogy a helyzet gyökeresen megváltozott. A Krisztus és követői iránti ellenségeskedés nagyon nehézzé teszi az evangéliumi emberek tevékenységét. Amikor Lukács evangéliumát írja, ez módfelett igaz. Az ember nem kelhet útra a szükséges eszközök és felszerelés nélkül. Az ellátmány kiegészítéséhez talán még fegyverről is gondoskodnia kellene (36. v.).

A kardra történő utalás zavarba hozza az apostolokat. Jézus azonban nem tágít. Olyannyira fontos volna beszerezni egyet, hogy az ember azt a tanácsot kapja, adja el öltözékének valamelyik fontos darabját, hogy a kardot megszerezhesse (37. v.). E szavakat szó szerint is lehet érteni, de metaforikusan is. Egyáltalán nem valószínű azonban, hogy Jézus valódi kardra gondol, mint ahogyan ezt az apostolok gondolják (38. v.), hiszen ezt cáfolják a tények. A kard nem jelentene védelmet, és még kevésbé oldaná meg a helyzetet. S amikor a foglyul ejtés pillanatában Péter megpróbál használni egyet, Jézus megfeddi ezért (51. v.). A kardot inkább metaforikus értelemben kell vennünk. A Krisztussal és a keresztényekkel szembeni ellenállások fokozódnak, egyre élesebbé válnak. A tanítványoknak ezért kemény, erőteljes és meggyőződéses védekezésre kell felkészülniük, amely - hozzátehetjük - éles kardhoz hasonlóan szinte csírájukban vágja szét a szembenálló tényezőket. A keresztény védekezés nem fegyverrel történik, de ugyanolyan hatékony, mint a fegyveres védekezés.

A vacsora befejezéshez közeledik, de Jézus szükségét érzi, hogy még «egyszer» figyelmeztesse övéit, milyen sors és milyen veszély vár rájuk (37. v.). Félelmetes órák következnek. A messiás, a szabadító, az üdvözítő közönséges bűnözőként fog távozni. Nekik azonban nem szabad megrémülniük, mert ezeket az eseményeket és körülményeket az Írás előre jelezte, tehát nem véletlenszerűen történnek, és nem keresztezik Isten tervét, hanem éppen megvalósuláshoz segítik. Szinte örvendezésre szólító hívást kellene látni ezekben, mert ezek alkotják az utat, amelyen az üdvösség előre halad (37b v.). Az Írás Isten szava, és e szavak valóra válása annyi, mint Isten akaratának érvényre jutása. Az ellenfelek azt hitték, saját tervüket váltották valóra, és saját uralmukat erősítették meg. Nem vették észre, hogy eszközök voltak, akiket Isten felhasznált fenséges tervének megvalósítása érdekében. A Jézust érő gyalázatot is könnyen feledni lehet. Ő ugyanis nem ellenfelei előtt hajlik meg, hanem a mindeneket rendező és irányító Atya akarata előtt.

Az a teológia, amely időnként az evangélium lapjain megjelenik, nem mindig segített az üdvösség történelmi útjának megértésében.

A szöveg a tanítványok érdekes kijelentésével zárul, akik talán lázas keresés után és mintegy válaszul Jézus korábbi aggodalmaira, előteremtettek két kardot (38. v.). Ez éppenséggel nem volt nagy fegyverkészlet az esetleges fegyveres támadás visszaverésére, de ez volt minden, amit előkészületként meg tudtak tenni. Újra csalódniuk kellett. Nem értették meg jól Jézus nyilatkozatát; ő pedig elégszer adott már magyarázatot, és nem érzi szükségét, hogy ismételje magát. Nyilvános működésének és a tanítványoknak nyújtott katekézisnek keserű befejezéseként hangzik el ajkáról az «elég!». Újra elölről kellett volna kezdenie a tanítást, elmagyaráznia sok dolgot, de erre már nem volt idő. Pillanatnyilag mindent abba kellett hagyni.

Az agónia (22, 39-46)

39. Ezután eltávozott onnan, és szokása szerint az
Olajfák-hegyére ment. Követték tanítványai is.
40. Mikor pedig odaért arra a helyre, így szólt
hozzájuk: «Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne
essetek».
41. Azután eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira,
és térdre borulva így imádkozott:
42. «Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet,
mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg,
hanem a tied».
43. Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és
erősítette őt.
44. Halálos gyötrődésében még kitartóbban
imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre
hulló nagy vércseppek.
45. Amikor az imádkozás után felkelt, odament
tanítványaihoz, de a szomorúságtól alva
találta őket.
46. Ekkor így szólt hozzájuk: «Miért alusztok?
Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe
ne essetek!»

Lukács megrövidítette s főleg szelídítette a szenvedést bemutató képet. A Getszemáni-kerti agónia az elmélyült imádság órájává válik.^[32] Kevés vagy semmi sem maradt abból a leírásból, amelyet Márknál (14, 33-35), Máténál (26, 37-39) és a Zsidókhoz írt levélnek szerzőjénél (5, 7-9) találunk.

Jézus «eltávozik» a vacsora terméből, és mintha semmi sem volna készülőben, ami őt érintené vagy megfélemlítené, «szokása szerint» útnak indul a Getszemáni-kert felé (39. v.), amely az Olajfák-hegyének lábánál van, a Kedron patakon túl, miként János mondja (18,1). Jézus egyedül indul útnak. Ez is kifejezetten lukácsi részlet, amely valószínűleg Jézus biztonságérzetét, illetve azt akarja kiemelni, hogy ura a helyzetnek. A tanítványok követik őt, háta mögött haladnak egészen a végcélig, de pillanatnyilag mintegy kívül vannak az eseményeken. Lukács Jézusa még ezekben a drámai és rövidesen tragikus pillanatokban sem tárja fel lelkét. Nincs szüksége bátorításra, biztosítékokra vagy támaszra. Előtte minden világos és lelke nem ingadozik. Önmagáról megfeledkezve vagy önmagában bízva, mint mindig, most is másokkal törődik, ebben az esetben az apostolokkal, akiknek azt ajánlja, imádkozzanak, nehogy kísértésbe essenek (40. v.). Számára nincs ilyen veszély: a test gyengesége - aminek említését Lukács egyébként elmulasztja - nem érinti személyét (vö. Mk 14,38). A kísértést a bibliai szerzők, így az evangélisták is olyan kelepcének, csapdának képzelték, amelybe a Sátán megpróbálja belecsalni az embert. Jézus azon fáradozik, hogy az apostolok ne essenek e kelepcébe. Ezért imára buzdítja őket, hogy Isten védelmet és oltalmat nyújtson számukra az ellenség tőrvetései ellenében.^[33]

Lukács Jézusa a legteljesebb önmagának elegendőségről tesz tanúságot. Egyedül indul útnak a Getszemáni felé, és egyedül marad a kertben (41. v.). Nincs szüksége tanúkra és vigasztalókra. Fejedelmi módon egyedül szembesül mindennel, és valójában még az «Atyát» sem szomorúan szólítja meg.^[34] Imája nem annyira segélykérés, mint inkább a helyzettől szinte elszakadó kérelem. Nem esik a földre, nem könyörög. Csak annyit mond, hogy az Atya vegye el tőle a kelyhet, ha ez megegyezik akaratával - és nem abban az esetben, ha lehetősége van erre, miként Márk és Máté mondja. Kérését nem ismétli meg másodszor vagy harmadszor, miként a másik két szinoptikusnál (42. v.).

A lukácsi elbeszélés apologetikus beállítottsága ellenére két olyan epizódról is beszámol, amelyet a többi evangélista nem ismer: az angyal megjelenéséről (43. v.) és a vérizzadásról (thromboi haimatosz: 44. v.). E két megjegyzés zavarba hozza a szentírás-magyarázókat: egyrészt azért mert e szövegek a legjobb kódexekből hiányoznak,^[35] másrészt azért, mert tartalmilag kifejezetten szemben állnak a harmadik evangélium alaptételével és szemléletmódjával. Az angyal, miként a vérizzadás is, a törékeny és bizonytalan hitnek, illetve fizikai állapotnak jelei. Olyan ez, mint valamiféle hajszálrepedés Jézus pszichikai képén, aki egyensúlyának elvesztését elkerülendő maga is rászorul felsőbbrendű támaszokra, s ugyanakkor valamilyen szinte veleszületett gyengeségének is mutatója.

A megjegyzéseknek lehet történeti értéke, de nem a megfelelő evangéliumba kerültek bele.^[36] Jobban illeszkednének a másik két szinoptikus evangéliumba. A Getszemáni-kertben Jézus csak az Atyára gondol, akinek akaratát kívánja teljesíteni, és az apostolokra, hogy ne részesüljenek erejüket felülmúló próbatétben: ezért imádságának befejeztével felkel (anasztasz: utalás a feltámadásra?), visszatér hozzájuk, és megismétli buzdítását, hogy imával védekezzenek a kísértés ellen (45-46. v.). Lukács álmosságukra is talál mentséget: ezt az álmot a szomorúság (lüpé), a szívfájdalom és nem a közömbösség okozta. A «szomorúságot» az előre meghirdetett és a körvonalazódó események váltották ki bennük; jóllehet nem világos, hogy az ilyesmi, hogyan válthat ki alvást. Mindenesetre Lukács megpróbálja palástolni az apostolok érzéketlenségét vagy felelőtlenségét. Jó hírnevüket mindenáron meg kell őrizni.

A letartóztatás (22, 47-53)

47. Miközben ezeket mondta, íme, sokaság
közeledett, amelynek élén Júdás, a
tizenkettő egyike haladt, és Jézushoz
lépett, hogy megcsókolja.
48. Jézus így szólt hozzá: «Júdás, csókkal
árulod el az emberfiát?»
49. Amikor a körülötte levők látták, hogy
mi készül, megkérdezték: «Uram,
odavágjunk a karddal?»
50. Egyikük oda is csapott a főpap szolgájára,
és levágta jobb fülét.
51. Jézus azonban megszólalt, és ezt mondta
nekik: «Hagyjátok abba!» És megérintve
a fülét, meggyógyította őt.
52. Majd ezt mondta a főpapoknak, a
templomőrség vezetőinek és a véneknek:
«Úgy vonultok ki ellenem kardokkal és
botokkal, mint valami rabló ellen.
53. Amikor nap mint nap veletek voltam a
templomban, nem emeltetek rám kezet.
De ez a ti órátok és a sötétség hatalmának
ideje».

A Getszemáni-kerti virrasztás Jézus elfogásával fejeződik be.^[37] Miközben még övéivel beszél, váratlanul felbukkan egy csapat Júdással az élén, aki «egyike a tizenkettőnek», ismétli ezúttal is az evangélista (47. v.). A szerző inkább azon van, hogy Júdás mesterkedését mutassa be, és nem az üdvözítő lelkiállapotát, aki egyelőre nem reagál, és semmiféle kiáltás vagy panasz sem hangzik el ajkáról. Az áruló apostol alakja áll az előtérben, aki a megegyezés szerint hajtja végre művét. Jézus csak most szólal meg, éspedig azért, hogy bűnbánatra késztesse a szerencsétlen tanítványt. Ha feltárja neki annak a mozdulatnak jelentését, amely természete szerint a szeretet jele, talán megbánásra készteti őt, és ez, ha azonnal nem is, de később bekövetkezhet. Ő Júdást is szereti, és érte is meghal. Ebben a helyzetben Jézus csak Lukácsnál nevezi önmagát «emberfiának» (48. v.). Kétségtelen, hogy az evangélista éppen szenvedéséről beszél, de ő ezt a szenvedést az apokaliptikus messiás teljes dicsőségébe és pompájába öltözötten viseli (vö. Dán 7, 13-14). A Jahve szolgájára, a fájdalmak emberére vonatkozó prófécia van megvalósulóban, aki azonban már a dicsőség ura, amint ezt rövidesen igazolni fogja feltámadásával (24. fejezet).

Jézus személyét újra eltakarják a tanítványok, akik nyugtalankodni kezdenek a váratlanul megjelenő ellenség láttán. Az elszenvedett támadáshoz hasonló módon szeretnének védekezni: erőszakra erőszakkal, fegyverekre fegyverekkel akarnak válaszolni. Kikérik Jézus véleményét, de mielőtt választ kapnának, már osztogatják a csapásokat, amelyek megsebeznek egy szolgát (doulosz), aki a főpap őrségéhez tartozott (50. v.). Lukács mindenütt, ahol lehet, előszeretettel őrzi a névtelenséget. Nem mondja meg, kikből tevődik össze a Jézust foglyul ejtő «tömeg», nem beszél katonákról, még kevésbé cohors-ról (vö. Jn 18,3), nem említi, hogy ki csapott le a karddal, és azt sem, hogyan nevezték a szolgát. A neveket és a néhány egyéb utalást a többi evangélistánál kell keresnünk. Az esemény lényege az, hogy Jézust egy tanítvány közrejátszásával letartóztatták, s hogy ő nem szervezte meg saját védelmét. Szinte önmagát adta kézre, hogy alávesse magát az Atya akaratának. Nem az emberek késztették megadásra, hanem az Isten, illetve az embertársak iránti szeretete.

Az apostolok által tanúsított fegyveres ellenállás Jézus nemtetszésére talál. A «harc» beszüntetését kéri. Lefegyverkezést parancsol: «hagyjátok abba!» (51. v.). Ezenfelül a szolga fülének meggyógyításával a fegyveres közbelépés okozta kárt is helyrehozza. Jézus az ellenség iránti szeretetet hirdette szavaival, de még inkább magatartásával. Alapjában véve a szolga magának kereste a bajt, számolhatott volna tettének és mesterségének következményeivel, de Jézus gondolkodása nem a szokványos logikát követi. A szolga szerencsétlen, segítségre szoruló ember, és ő ezt minden elvárás nélkül megadja neki. Tettének azonban politikai jelentősége is van. Jézus békés király, és az marad ilyen körülmények között is. Felhívta a figyelmet a társadalmat elcsúfító bajokra, missziója során a kicsinyek és az elnyomottak jogainak védelmére kelt, de forradalmát nem fegyverekkel akarja megvívni, és övéinek sem engedi ezt, különösen akkor nem, ha az (igazságtalanul) alkotmányos hatalom egyszerű napszámosai állnak vele szemben. Jézus nem gerillaharcos és nem hadvezér, hanem próféta, aki ezt a kínálkozó alkalmat sem szalaszthatja el anélkül, hogy mondana néhány magyarázó és figyelmeztető szót az őt foglyul ejtő embereknek. A megszólítottak a «főpapok», a «templomőrség parancsnokai (sztratégoi)» és a «vének (preszbüteroi)» (52. v.). Egyáltalán nem valószínű, hogy a legfőbb hatóságok személyesen vettek részt a cselekményben. A hagyomány feltehetően nem a történeti pontosság kedvéért vonta be őket közvetlenül az ügybe, hanem azért, hogy kiemelje felelősségüket.

Jézus beszédében saját ártatlanságát védi, és mérsékelten azt is kiemeli, hogy támadói hasztalanul fondorkodnak ellene. Azt az embert, aki mindig nyíltan cselekedett és beszélt, a nyilvánosság előtt kellene támadni (53. v.). Ha nem így történt, akkor ez azt jelenti, hogy nem volt megfelelő indok az ellene irányuló támadásra. A cselvetéshez folyamodás a vádak semmisségét igazolja, tehát a zaklatás, az igazságtalanság és az erőszak jele. Jézus a templom előcsarnokában kifejtett jeruzsálemi tevékenységének napjaira utal, amikor mindent nyilvánosan cselekedett. Bármikor elfoghatták volna, ha törvénysértésen érik, vagyis ha rászolgált volna. Az a tény, hogy ezt nem tették meg, mellette szól, és nem az ő javukra. S most az a tény, hogy éjszaka úgy fogják el, mint valamiféle rablót, ugyancsak ellenük szól, és nem a felette hozott ítéletet támasztja alá. Látszik, hogy valami rejtegetni valójuk van, olyasmi, ami egyáltalán nem nyilvánvaló, és nem meggyőző. Ha valaki olyan eszközökhöz folyamodik, mint ők, ez annak a jele, hogy nincs rendben a szénája, és nem az igazság oldalán áll.

A teológia ezúttal is Jézus és az evangéliumi szerző segítségére siet. Jézus ellenségeinek művét gonosz erő irányította, amelynek az emberek csak eszközszerű végrehajtói: és ez a gonosz erő a sötétség hatalma (exouszia tou szkotousz). Ez a megnevezés nem gyakori a harmadik evangéliumban, és inkább jánosi kifejezésnek látszik. Mindenesetre olyan valóságra utal, amely úgy áll szemben Istennel, miként a sötétség a fénnyel. Az éj homályában cselekvő ellenfelek ilyen vak és irracionális erők eszközei. Ezek az erők meghatározott «órához» kötődnek, ugyanazt a feladatot hajtják végre, és azonos módon ármánykodnak vagy fondorkodnak. Ez a teológia elmélyíti ugyan a történelemszemléletet, de mérsékli vagy egyenesen megszünteti az emberi felelősséget.

Péter tagadása (22, 54-62)

54. Miután pedig elfogták őt, elvitték és
bekísérték a főpap házába. Péter
pedig távolról követte.
55. Mikor az udvar közepén tüzet raktak,
és körülülték, Péter is leült közéjük.
56. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta
őt egy szolgáló, szemügyre vette, és
így szólt: «Ez is vele volt».
57. Ő azonban letagadta, ezt mondva:
«Asszony, nem ismerem őt!»
58. Röviddel ezután más látta meg, és
rászólt: «Te is közülük való vagy!»
Péter azonban így válaszolt: «Ember,
nem vagyok!»
59. Körülbelül egy óra múlva másvalaki
is bizonygatta: «De bizony, ez is vele
volt, hiszen ő is Galileából való».
60. Péter azonban ismét tagadta: «Ember,
nem tudom, mit beszélsz». Még beszélt,
amikor hirtelen megszólalt a kakas.
61. Ekkor megfordult az úr, és rátekintett
Péterre. Péter pedig visszaemlékezett
az úr szavára, amikor ezt mondta neki:
«Ma, mielőtt megszólal a kakas,
háromszor tagadsz meg engem».
62. Aztán kiment, és keserves sírásra
fakadt.

A Jézussal történő dolgok továbbra is másodlagosak maradnak a lukácsi elbeszélésben. Csak mellékesen említtetik meg, hogy Jézust a Getszemáni-kertből «a főpap házába» vezették (54. v.), de ez a megjegyzés is olyan, mintha valamiféle bevezető volna Péter kalandjához.^[38] A főpapnak még nevéről sem történik említés, hiszen Lukács olvasóinak az ilyesmi nem sokat mondana. Az evangélista ahelyett, hogy Jézus perének folyamatát követné, figyelmét az «első» apostol magatartására irányítja. A Péter tagadásáról szóló elbeszélés részletező, anekdotikus jelleget ölt, és ez ellentétben áll a cselekmény fő vonalát megjelenítő mértéktartó ábrázolással.

Az apostol tagadására vonatkozó elbeszélésnek valószínűleg a hagyomány adta a három egymást követő epizód sémáját, hogy ne maradjon kétség az esemény tárgyszerűsége felől (55-62. v.). Olyan ez, mint valamiféle három felvonásos előadás. Fontos volt az üdvözítő szenvedésére történő visszaemlékezés, de a közösség számára követendő pasztorális és intelmi jellegű célok miatt tanácsos volt ismertté tenni azt is, hogy Péter és a többi apostol milyen magatartást tanúsított az események közepette. Péter bukása kezdettől fogva gondolkodásra és okulásra késztette a hívőket. Péter könnyei legalább olyan fontosak, mint hitvallásai (vö. 9,20).

Az esemény történetiségét komoly érvek alapján nem vonhatjuk kétségbe, leszámítva talán megfogalmazásának részleteit.

Az őrök gúnyolódásai (22, 63-65)

63. Azok a férfiak, akik őrizték Jézust,
gúnyolták és verték őt,
64. majd eltakarták szemét, és ezt kérdezték:
«Prófétáld meg, ki ütött meg téged!»
65. És sok más szidalmat is szórtak rá.

A szinoptikusok nem tudnak azokról a gúnyolódásokról, amelyeket Jézusnak a római kormányzó rezidenciáján kellett elszenvednie (a «király-játékról»: vö. Jn 19, 2-3). Csupán azokról a bántalmakról emlékeznek meg, amelyeket elfogatása után a főpap őreinek részéről viselt el.^[39] Valószínű, hogy a főpap házához jutván Jézust éberen őrizték hajnalig, illetve a főtanács szokványos összehívásáig és a per megkezdéséig (66. v.). Az evangélista szerint ebben az időszakaszban történt a 63-64. versben leírt jelenet. Márk (14,65) és Máté (26, 67-68) ugyanezt a főtanács ülésének végére helyezi, és azt mondja, hogy a főtanács tagjai is részt vettek benne. Talán unalmuk elűzésére vagy az éjszakai bevetés kiváltotta nyugtalanság lecsillapítására a katonák játszani kezdenek a fogollyal. A templomőrséghez tartozván tudomásuk van a vallási problémákról, és tudnak az őrizetükben levő ember állítólagos igényeiről is. A «próféta-játék» valószínűleg olyan hasonló szórakozásnak a változata, amely a gyermekek között volt szokásban. Egyiküknek bekötik a szemét, a többiek közelednek hozzá, hogy megüssék és megkérjék, jósolja meg, melyikük ütötte meg őt. Felnőtt emberek között az ilyesfajta viselkedés nehezen elképzelhető, és ez az egész jelenetet kétségessé teszi. Az evangélisták nyújtotta adatok egyöntetűsége alapján mégis valószínűnek kell tartanuk.

Lukács elbeszélése mértéktartóbb és «méltóságteljesebb», mint a másik két szinoptikusé. «Játékról», «ütésekről» beszél, de nem bocsátkozik részletekbe («vesszőzések», «pofonok», «köpések»). A végén azonban a részleteket ő is összefoglalja egyetlen mondatban (65. v.). A Jézusra szórt «szidalmak» azok az igazságtalan szavak és cselekedetek, amelyeket ellenében mondanak, illetve foganatosítanak. - Katonáktól, főleg alacsony kultúrájuk miatt, aligha lehetett jobbat várni.

A főtanács előtt (22, 66-71)

66. Amint megvirradt, összegyűlt a nép
véneinek tanácsa, a főpapok és az
írástudók, és bekísértették őt a
főtanácsba, s ott felszólították:
67. «Ha te vagy a Krisztus, mondd
meg nekünk». Ő pedig így válaszolt:
«Ha megmondom nektek, nem hiszitek,
68. ha pedig én kérdezlek titeket, nem
feleltek.
69. Mostantól fogva azonban ott ül majd
az emberfia Isten hatalma jobbján».
70. Erre mind azt kérdezték: «Akkor
hát te vagy az Isten fia?» «Ti
mondjátok, hogy én vagyok» - felelte.
71. Azok pedig így szóltak: «Mi szükségünk
van még tanúvallomásra? Hiszen
magunk hallottuk a saját szájából».

Jézust a főpap házában tartották őrizetben, de hajnalban átvitték a főtanács, a legfőbb zsidó törvényhozói és bírói testület elé, amelynek székhelye a templom épületei között található.^[40] A főtanács összehívása Lukács szerint kora reggel történik (66. v.), és ebben kiigazítja a két másik szinoptikus keltette hamis benyomásokat.^[41] A szünedrion tekintélye a római uralom alatt inkább látszólagos volt, mintsem valódi, de vallási kérdésekben, amelyeknek nem volt következményük vagy hatásuk a közrendre vonatkozóan, szinte teljes önállóságot élvezett. A legfőbb zsidó bírói tanács háromféle embercsoport tagjaiból állt: a papokból vagy főpapokból (hoi arkhiereisz), a vénekből (hoi preszbüteroi) és az írástudókból (hoi grammateisz). A kihallgatás a lukácsi elbeszélésben rövid, és csak egyetlen kérdés körül forog: ő-e a messiás (khrisztosz), vagy sem. Hivatalos értesülést akarnak erről szerezni (67. v.). Még a tanúvallomások is elmaradnak.^[42] A lukácsi elbeszélésben mielőtt Jézus válaszolna, kifogást emel. Faggathatják őt, ahogy akarják, de ez nem elegendő, mert a válasz meghallgatására, a valódi párbeszédre és a közös keresésre irányuló készség hiányzik belőlük. Csak azért kérdezik, hogy alapot találjanak vádolásához, s nem azért, hogy megtudjanak valamit. Ezért nem érdemelnek vagy nem érdemelnének választ. Ha ő mégis rászánja magát a válaszadásra, ezt csak készségének, jóságának köszönhetik, és nem annak, hogy feleletre érdemesek (67-68. v.). Lukács azon fáradozik, hogy piedesztálra emelje Jézust, aki fejedelemként, mintegy a magasból figyeli és ítéli meg ellenfeleit. Azért válaszol, mert neki így tetszik, és nem azért, mert tartozik ezzel vagy tart tőlük. Jézus velük szemben is úr. Ha ünnepélyes nyilatkozatot tesz hazájának legfőbb hatóságai előtt, ez nem azért van, mert engedelmeskedik nekik, hanem, mert ez a meggyőződése. Tekintettel arra, hogy tudni akarják, valóban ő-e a Krisztus, akinek gondolják, Jézus válaszol. Ám nem a királyi, hanem az apokaliptikus messianizmus jövendölésére utal. Szerény megnevezéssel az Öregkorúéhoz hasonló hatalmat és tekintélyt követel magának. Az «emberfia» ugyanis, akit ők el akarnak ítélni, halálának erejében megkapja majd a dicsőséget és uralmat, amelyről a próféták jövendöltek. A Jézus által idézett szöveg Dánieltől származik, és a messiási ígéretek foglalatát, illetve csúcsát képviseli (7, 13-14). Az (Isten) «jobbján ülni» kép a biblia nyelvén azt jelenti, hogy közel lenni Istenhez, és ugyanolyan hatalommal rendelkezni, mint ő. A fogságukban levő megkötözött ember Isten teljhatalmú megbízottja, és ez rövidesen nyilvánvalóvá is válik: «mostantól fogva» (69. v.). A jelenlegi megaláztatás és kudarc után minden visszájára fordul. Ez ugyan nem hangzik el ilyen egyértelműen, de sejteni lehet.

A főtanács tagjai nem fogták fel a titokzatos válasz értelmét. Lehet, hogy valamit megsejtettek, de kifejezettebb vallomást követelnek. Lukács ugyanezt akarja. Az «Isten fia» megnevezés nem természetes leszármazásra utal, hanem a «szeretett» és az isteni «küldött» szavakkal egyenértékű (70. v.). A második megnevezés az elsőnek parafrázisa, és a kérdés valójában a korábban feltett - «Te vagy a Krisztus?» - kérdésnek másik változata.^[43]

Jézus válasza ebben az esetben is rejtélyes. Nem mond világos és egyértelmű «igent». Ebben egyrészt annak az embernek vívódását láthatjuk, aki nem mer bemutatkozni, másrészt azonban fölfedezhetjük azt a szándékát is, amellyel hallgatóit arra akarja rávenni, hogy elkötelezett módon keressék és vizsgálják az általa megtestesített valóságot. Azt a kérdést, hogy kicsoda Jézus Krisztus, nem válaszolhatja meg más helyettük. Képességeiket és erőforrásaikat működésbe kell hozniuk, hogy ők maguk juthassanak el a válaszhoz. A hit ajándék, egyben azonban felfedező és hódító művelet is. Jézus válasza homályos marad, mert a hit tételei mindenkor homályosak.

Lukács a jézusi válasszal kapcsolatos «felelni» (70. v.) igét imperfektumba teszi. Minden bizonnyal gyakorító imperfektumról van szó, amellyel mintegy jelezni akarja, mennyi erőfeszítést kellett kifejtenie ahhoz, hogy ellenfeleit bevonja gondolatvilágába. A «ti mondjátok ezt» olyan állítás, amelyet ha közvetett módon is, de bizonyára gyakorta megismételt. Mindenesetre vallomást csaltak ki belőle messiási igényeit illetően. Ellenfelei immár tanúi, sőt «minősített» tanúi bűnösségének. A halálbüntetést érdemlő bűncselekmények közé tartozott az is, ha valaki jogtalanul használt címeket, s különösen, ha az illetőt a hamis próféta vagy az álmessiás vádjával illethették.

Lukács nagyon leegyszerűsíti a tárgyalás menetét. Nem beszél arról, hogy a főpap megszaggatja ruháit, nem említi a «káromkodást», a megbélyegzést és a Jézus felett kimondott ítéletet, vagyis azt, hogy «méltó a halálra».^[44] A harmadik evangélista szemmel láthatóan azt akarja kiemelni, hogy ez a bírósági per a főtanács tagjainak mintegy magáneljárása. A döntő lépést a helytartó előtt teszik majd meg. Ha terheli őket valami, ha felelősség nehezedik rájuk, akkor ez a római hatóságok előtt tanúsított magatartásuk miatt van, ahol az ítélet kezdeményezőivé válnak.

^[1] Vö. E. Lohse, Die Geschichte des Leidens und Sterbens Jesu Christi, Gütersloh, 1964.; W. Taylor, The Passion Narrative of St Luke, Cambridge, 1972.; R. Pesch, Die Ueberlieferung der Passion Jesu, in AA. VV. Rückfrage nach Jesus, Freiburg, 1974., 148-173. o.; A. Feuillet, L'agonie de Gethsémani. Enquête exégètique et théologique suivie d'une étude du «Mystère de Jésus» de Pascal, Paris, 1977.

^[2] Vö. Kiv 12, 34.39; MTörv 16,3. A zsidók keletlen tésztát vittek magukkal az Egyiptomból való eltávozásuk idején. Később a kovásztalan kenyér szimbolikus tartalommal gazdagodott, és ez a szimbolizmus azon a feltevésen alapult, hogy a kovásztalan kenyér tisztább, mint az erjesztés útján készült kenyér.

^[3] A pászka szó a héber pesah-ból származik, amelynek etimológiai jelentése homályos: «kiengesztelni», «megölni» (az egyiptomi elsőszülötteket), «átugrani» (az izraeliták házait?)? Történeti jelentése (eredetileg földművelési ünnep volt a földek, az állatok és főként a bárányok zsengéinek feláldozásával) hasonlóképpen bizonytalan. Csak viszonylag későn kezdett a zsidók egyiptomi kivonulásának emléknapjául szolgálni, és a bárány feláldozása lett a szabadulásért hozott áldozat. A pászka a «kivonulás», illetve az «átvonulás» szinonimájává vált.

^[4] «Minden nemzedék emberének kötelessége, - mondogatta R. Gamáliel - úgy tekintenie magát, mintha az Egyiptomból kiszabadulók között lett volna... Ezért kötelességünk az is, hogy köszönetet és dicséretet mondjunk annak, aki atyáinknak és nekünk e csodákat művelte, és a szolgaságból a szabadságra vezetett... Énekeljünk tehát színe előtt hallelúját» (H. L. Strack - P. Billerbeck, i.m., IV., 68.). Vö. J. Schildenberger, La Pasqua ebraica come memoriale, ParVit 11 (1965), 81-101.

^[5] Júdás alakjával és drámájával kapcsolatban vö.: S. Brown, Apostasy and Perseverance in the Theology of Luke, Roma, 1969., 82-97. o. («The Apostasy of Juda»).

^[6] Vö. Didakhé, 10-15.

^[7] Vö. B. Gärtner, Die rätselhaften Termini Nazoräer und Iskariot, Lund, 1957., 37-68. o.

^[8] 30-40 sékel között mozogott az ára (vö. Szám 31, 7-18; MTörv 21,10). A Mt 26,15 szerint 30 sékelt adtak Júdásnak. A sékel értéke megfelel a «mína» hatvanad részének, amely viszont a «talentumnak» volt hatvanad része. A talentum volt a pénzügyi rendszer alapegysége, és akkora fém (ezüst vagy bronz) súlyával volt egyenértékű, amekkora súlyt egy ember fenn tudott tartani. A sékel alatt volt a didrachma (amelyből kettő adott ki egy sékelt) és a drachma vagy dénár (vö. D. Rops, La vie quotidienne en Palestine, i.m., 230-235. o.).

^[9] Vö. H. Schürmann, Der Paschamahlbericht Lk 22, Münster, 1953., 75-104. o.; L. Schenke, Studien zur Passionsgeschichte des Markus, Würzburg, 1971., 152-198. o.

^[10] A 2,7-ben Lukács azért említi, hogy Jézus születése katalüma-ban történt, mert ezzel akarja jelezni a születés szegényes körülményeit. Itt a körülmény (a húsvéti ünnep) más keretet igényel.

^[11] Vö. J. Bloch, La Haggadah de Pâque. Liturgie pour la cérimonie familiale des soirées du Séder, Paris, 1957.; A. Ravenna, L'ebraismo post-biblico, i.m., 59-67. o.

^[12] Vö. Fentebb, 3. és 4. jegyz.

^[13] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., II. k., 103-110. o.

^[14] Vö. H. Schürmann, Traditionsgeschichtliche Untersuchungen zu den synoptischen Evangelien, Düsseldorf, 1968., 159-197. o. («Lk 22, 19b-20 als ursprüngliche Textüberlieferung»); H. Kosmala, Das tut zu meinem Gedächtnis, in NT 4 (1960), 81-94.; J. Jeremias, Le parole dell'ultima cena, Brescia, 1973.; G. J. Bahr, The Seder of Passover and the Eucharistic Words, in NT 12 (1970), 181-192.; A. Vöobus, Kritische Beobachtungen über die lukanische Darstellung des Herrenmahles, in ZNW 61 (1970), 102-110.; E. Delebecque, Le pain et la coupe de la dernière Cène (22, 17-20), in Etudes grecques su l'Évangile de Luc, Paris, 1976., 109-122. o. Úgy látszik, hogy Lukács az eukarisztia alapításának kétféle elbeszélését kínálja fel: egy rövidebb (17. v.) és egy hosszabb (19-20. v.) változatot. Az elsőben csak a borral telt serleg megáldásáról és szétosztásáról tesz említést anélkül, hogy a rituális szavakat is hozná. Nagyon valószínű, hogy ez az első változat a zsidó húsvét elbeszélésének maradványa, amelyet Lukács a saját eszkatologikus problémafelvetésének megfelelően idéz, illetve alakít át. Előfordulhat, hogy az alapítás-elbeszélésnek olyan átdolgozásával állunk szemben, amelyben Jézus vacsorája húsvéti körülmények közé illeszkedik. Vö. M. Rese, Zur Problematik von kurz- und langtext in Luk. XXII, 17, in NTS 22 (1975-76), 15-31. o.

^[15] Gondolhatunk például Ezekiel szimbolikus cselekedeteire, aki jelképesen ábrázolja Jeruzsálem ostromát (4,1-5,4), a száműzöttek indulását (12, 1-7), Babilon királyát az útelágazásnál (21,23-tól) stb. «Te meg, emberfia, végy egy téglát, tedd magad elé és rajzolj rá egy várost, Jeruzsálemet... Intő jel ez Izrael háza számára» (4, 1-3). A «rajzot» ezután meg kell mutatni a városlakóknak is (5,5).

^[16] J. M. Castillo, Simbolos de libertad, Sigueme, Salamanca, 1981., IV. fej. 14-15. n. (olasz ford.: Simboli di libertà, Cittadella Ed., Assisi, 1983.); főként: «simbolo», «rituale», «condivisione», «eucarestia».

^[17] A poiein ige az Ószövetségben gyakorta kulturális-liturgikus jelentéssel rendelkezik, és valamiféle rítus ismétlésére utal (Kiv 29, 35-36; Szám 15, 11-13; MTörv 25,9; Lev passim); különösen az olyan nagy emlékező ünneplésekkel kapcsolatban használták, mint például a húsvét (Kiv 12, 17.48; 13,5 stb.). Ezekben a szövegekben az «így cselekedjetek» (kakà az 'asa' parancsoló módjával) formulát használják, amelyet Qumránban a szövetség évenkénti megújításával kapcsolatban is alkalmaztak. «Tehát a 'cselekedni' ige parancsoló módja zsidó szövegkörnyezetben valamiféle rítus megújítását jelenti» (G. Segalla, Fate questo in memoria di me, in ParVit 10 [1965], 86.).

^[18] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m. III. k. 132-163. o.

^[19] Lukács nem a Mt 26,28-ban található «sokakért kiontatik» formulát idézi, hanem egyszerűen az «értetek ontatik» kifejezést használja képviseleti és nem kizáró értelemben.

^[20] E magyarázat csak látszólag korlátozó jellegű. Ha van «valami többlet» az eukarisztia kiszolgáltatásában (jelenlét, szentségi hatékonyság stb.), ez nem veszít ellenőrizhetetlen hatásaiból (vö. O. da Spinetoli, Chiesa delle origini chiesa del futuro, Roma, 1986., 105-121. o.).

^[21] Vö. fentebb 5. jegyz.; ezenfelül: H. Schürmann, Jesu Abschiedsrede, Münster, 1957., 3-21. o.; F. Rehkopf, Die lukanische Sonderquelle, Tübingen, 1959., 7-30. o.; L. Schenke, i.m., 199-285. o.

^[22] Vö. J. Roloff, Anfänge der soteriologischen Deutung des Todes Jesu (Mk X. 45 und Lk XXII. 27), in NTS 19 (1972), 38-64.

^[23] Vö. H. Schürmann, Jesu Abschiedsrede, i.m., 63-99. o.; H. Patch, Abendmahl und historischer Jesus, Stuttgart, 1972., 170-180. o.

^[24] Vö. Mk 10, 41-45; Mt 20, 20-28.

^[25] Vö. R. R. Richards, Lk 22: 25 - They are Called «Friends of the People», in BiTrans 28 (1977), 445.

^[26] Vö. Mk 10, 42-45; Mt 20, 25-28. O. da Spinetoli, L'autorità nel nuovo Testamento, in Servitium 7 (1973), 773-794.

^[27] A «szolgálat» teológiai fogalom: arra utal, hogyan kell felfogni a vezető és a közösség többi tagja közti viszonyt. A szolgálat nem azt jelenti, hogy az ember udvarias, sőt alázatos magatartást tanúsít az alattvalókkal szemben, de azt sem, hogy átveszi felelősségüket. A vezető annyiban «szolga», hogy a döntési, törvényhozási hatalom és így a program megalkotása is a közösségre tartozik.

^[28] Az «ország» a «hatalom» szinonimája; vö. 12,32; 19,12; Mt 16,28; 20,21. A 22, 28-30 részlettel kapcsolatban vö. J. Dupont, Le logion des douze trônes (Mt 19,28; Lc 22, 28-30), in B 45 (1964), 355-392.

^[29] Vö. Pál apostolnak az 1 Kor 15,28-ban olvasható kijelentésével: «... akkor maga a fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenekben».

^[30] Vö. G. Klein, Rekonstruktion und Interpretation, München, 1969., 49-98. o.; B. Prete, Il primato e la missione di Pietro. Studio esegetico-critico del testo di Lc 22, 31-32, Brescia, 1969.; E. Linnemann, Studien zur Passionsgeschichte, Göttingen, 1970., 70-108. o.; L. Schenke, i.m., 348-423. o.; R. Pesch, Die Verläugnung des Petrus, in Neues Testament und Kirche, Fest. R. Schnackenburg, Freiburg, 1974., 42-62. o.; G. Schneider, Du aber stärke deine Brüder, in AA.VV., Petrus und Papst. Evangelium, Einheit der Kirche Papstdienst. Beiträge und Notizen, Münster, 1977., 36-42. o.

^[31] Vö. H. - W. Bartsch, Jesu Schwertwort. Lukas XXII, 35-38: Ueberlieferungsgeschichtliche Studien, in NTS 20 (1974), 190-203.

^[32] Vö. T. Lescow, Jesus in Gethsemane bei Lukas und im Hebräerbrief, in ZNW 58 (1967), 215-239.; R. S. Barbour, Gethsemane in the Tradition of the Passion, in NTS 16 (1969-70), 231-251.; M. Galizzi, Gesù nel Getsemani (Mc 14, 32-42; Mt 26, 36-46; Lc 22, 39-46), Zürich, 1972.; A. Feuillet, Le récit lucanien de l'agonie du Gethsémani (Lc XXII, 39-46), in NTS 22 (1975-76), 397-417.

^[33] Vö. H. Seesemann, peirazô, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., IX. k., 1413-1454. o.

^[34] Úgy látszik, mintha az Istennel kapcsolatban használt megszólítás («atya»: abbá) azt sugallná, hogy Jézusnak kizárólagos és közölhetetlen fiúi tudata van az Atyával szemben. Ám itt is olyan megnevezésről van szó, amely nem szokatlan a zsidó irodalomban és liturgiában (vö. Talmud B, Taanith 23 b). Isten az egész nemzetnek és minden jóravaló izraelitának atyja (vö. MTörv 32,6; Iz 63,16; 64,8; Jer 3,19; Péld 3,12; Zsolt 103, 13-14; Bölcs 14, 3-4 stb.). A judaista periódust illetően ld. a Shemonè esré (a 18 kérés) imáját és a Qaddish-t. Vö. W. Marchel, Abba, Père. La prière du Christ et des chrétiens, i.m., 99-168. o.

^[35] Nincsenek meg a sinai (aleph, S), az alexandriai (A), a vatikáni (B), a T (Róma) és a W (Washington) kódexben; hiányoznak a szír és szaidi fordításból, Markionnál, Kelemennél, Órigenésznél stb. A szöveghagyomány a részletek elhagyását javasolja, annál is inkább, mert a legrégibb és különféle helyekről származó kódexekről van szó, míg a részletekről beszámoló kevés számú kódex többé-kevésbé kölcsönösen függ egymástól. Vö. I. H. Marshall, i.m., 831-832. o.

^[36] A szövegtanúkon alapuló fenntartások ellenére sok szerző elfogadja, hogy a két vers Lukács elbeszéléséhez tartozik (vö. A. Feuillet, id. cikk, 397. o.). «Mindent egybevetve a belső nyilvánvalóság arra ösztönöz, hogy a verset nagy és jelentős bizonytalankodások közepette eredetinek tekintsük» (I. H. Marshall, i.m., 832. o.).

^[37] Vö. F. Rehkopf, Die lukanische Sonderquelle, i.m., 31-81. o.; E. Linnemann, Studien zur Passionsgeschichte, i.m., 41-69. o.; G. Schneider, Die Verhaftung Jesu, in ZNW 63 (1972), 188-209.

^[38] Vö. 30. jegyz.; ezenfelül: G. Schneider, Verleugnung, Verspottung und Verhör Jesu nach Lukas 22, 54-71. Studien zur lukanischen Darstellung der Passion, München, 1969.; W. Dietrich, Das Petrusbild der lukanischen Schriften, i.m., 139-157. o.

^[39] Vö. G. Schneider, i.m., 96-104. o.; D. L. Miller, Empaizein: Playing the Mock Game (Luke 22: 63-64), in JBL 90 (1971), 309-313.

^[40] Vö. J. Blinzler, Il processo di Gesù, Brescia, 1966.; P. Benoit, Passione e risurrezione del Signore, Torino, 1967.; D. R. Catchpole, The Trial of Jesus in the Gospel of Luke, in JBL 94 (1975), 81-93.

^[41] A Mk 14,55 és a Mt 26,59 szerint úgy látszik, mintha a Főtanács vagy szünedrion Jézus elfogása után még nyomban éjjel összegyűlt volna, és reggel (vö. Mk 15,1; Mt 27,1) döntöttek volna (második ülésen?) arról, hogy Jézust átviszik Pilátushoz.

^[42] Vö. Mk 14, 55-61; Mt 26, 59-62.

^[43] A Mt 26,63-ban található párhuzamos szöveg felvilágosításul szolgálhat: «Te vagy-e a Krisztus, az Isten fia?». Itt ugyanis a párhuzamosság törvénye alapján nyilvánvaló, hogy az egyik megnevezés a másiknak szinonimája. Vö. G. Vermes, Jésus le juif, i.m., 259-265. o.; A. George, Études sur l'oeuvre de Luc, i.m., 215-236. o. Az ilyen névváltások magyarázatához mindig a klasszikus messiási szövegekhez kell visszatérni: 2 Sám 7,14 («ő a fiam lesz») és Zsolt 2,7 («a fiam vagy, ma adtam neked életet»). A Lk 1, 31-32-ben azt olvassuk, hogy «a Magasságbeli fiának mondják majd» és «atyjának, Dávidnak trónján» fog uralkodni. A «Dávid örököse» és az «Isten fia» tehát ugyanazt a személyt, a messiást jelöli. A Róm 1,4-ben Pál a Dávid nemzetségéből való ( Dávid fia) jézusi címet összekapcsolja a másik címmel: «aki a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas fiának bizonyult». Vö. I. fejezet, 45. jegyz.

^[44] Vö. Mk 14, 63-64; Mt 26, 65-66.