Az özvegyasszony két fillérje
(21, 1-4)
1. Amikor feltekintett, látta, hogyan dobják a
gazdagok áldozati ajándékaikat a perselybe.
2. Észrevett ott egy szegény özvegyasszonyt is,
aki két fillért dobott abba,
3. és így szólt: «Bizony, mondom nektek, hogy
ez a szegény özvegyasszony mindenkinél
többet dobott a perselybe.
4. Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak
az áldozati ajándékokhoz, ő azonban
szegénységéből mindazt beledobta, amije
volt, az egész vagyonát».
Az epizódról Márk (12, 41-44) és tömörebb
formában Lukács emlékezik meg. A templom számára
történő adakozás nagyon régi gyakorlat
volt (vö. 2 Kir 12,9). Jézus nem az adományozás
jogos voltát vitatja, amelyet azok az emberiességi célok
is igazolhattak, amelyekre rendeltetett, hanem a különféle
adományozók magatartásformáit szembesíti
egymással. A szöveg valószínűleg nem mond
el mindent, és néhány olyan részletet is sejtet,
amelyek érthetőbbé tehetnék Jézus észrevételeit.
A templomperselyhez járuló személyek két csoportra
oszthatók: néhány gazdag ember és egy szegény
özvegyasszony (1-2. v.). Még ilyen helyzetben sem valószínű,
hogy az előbbiek kürtöltettek volna maguk előtt,
mint ahogyan ezt a Mt 6,2 megjegyzi, de minden bizonnyal nagyobb nyilvánosságot
adtak cselekedetüknek.
Valószínűleg előhúzták vaskos
erszényüket, a pénzérméket úgy
dobták a perselybe, hogy ezek zajt keltsenek, bizonyítványt
kértek a soros felvigyázótól (őrtől)
stb., azaz művük nem maradt észrevétlen. Ezzel
szemben az özvegy, akire senki sem ügyel, úgy közeledik
a perselyhez, hogy senkinek sem tűnik fel. Adományához
nem férhet kétség, mert nem hiú kérkedésből,
gőgből vagy érdekből fakad. Ő a valódi
jámborságot testesíti meg, az előbbiek azonban
hamis vallásosságukról tesznek tanúságot
(4. v.). Az evangélista nem beszél kifejezetten e mozzanatokról,
de sejteni engedi ezeket, midőn színre viszi a két
különböző társadalmi csoport képviselőit.
Lehetséges, hogy a gazdagok bőkezűen adakoznak, de
ez nem sodorja veszélybe gazdasági helyzetüket vagy
biztonságukat. Lemondásuk mindenkor figyelemre méltó,
de nem annyira, mint az özvegy esetében, aki szinte egész
jövedelmét odaadta (3-4. v.). Jézus arra szólít
fel, hogy hatoljunk a látszat mögé, amelynél
valamennyien könnyen megállunk, és jussunk el a valósághoz:
lehetséges ugyanis, hogy a legnagyobb adományozók
vagy a legnagyobb hívők éppen azok, akik látszólag
keveset adnak, vagy kevésbé vesznek részt a templomi
szertartásokon. Ezt az elemi és alapvető jézusi
figyelmeztetést nagyon gyakran elfeledjük mind a «jócselekedetek»
értékelésében, mind a helytelen cselekedetekkel
kapcsolatos felelősség mérlegelésében.
Ahhoz, hogy egy ember cselekedeteinek összegző értékelését
megadhassuk, mindenkor figyelembe kellene vennünk a cselekvő
személyes helyzetét és életkörülményeit.
A látszat ugyanis mindig csal.
A templom pusztulása (21, 5-6)
5. Amikor némelyek azt mondták a templomról,
hogy az gyönyörű kövekkel és fogadalmi
ajándékokkal van díszítve, ő így szólt:
6. «Jönnek olyan napok, amikor ezekből,
amiket itt láttok, nem marad kő kövön,
amit le ne rombolnának».
E néhány vers «történetileg» vezeti
be az eszkatologikus beszédet (5-36. v.). A nagy meghirdetés
Jézustól származik, de szövegét zsidó-keresztény
közösségben szerkesztették (amely fogékonyabb
volt az apokaliptikára, vagy jobban megszokta ezt, mint a hellén
közösségek). Az exegéták régóta
kérdezik már, hogy mi e beszéd témája,
de válaszaik még ma sem egyöntetűek: a szöveg
Jeruzsálem, a templom és a zsidó világ pusztulásáról
(viszonylagos értelemben vett eszkatológia), vagy a keresztény
világ leáldozásáról (abszolút
értelemben vett eszkatológia), vagy párhuzamosan mindkettőről
beszél. Az eszkatológia («a végső eseményekről
szóló beszéd») kiemelkedő helyet foglal
el a bibliai és a keresztény igehirdetésben.[1]
A próféták és különösen az apokaliptikus
szerzők arra a fordulatra szegezték tekintetüket, amelynek
- a jelek szerint - az üdvösség történelmében
rendeltetésszerűen be kell következnie a messiás
eljövetelekor.[2]
A «jelen világ» a bűn világa, ezért
hamarosan el kell tűnnie. «Minthogy a világ szomorúsággal
és nyomorúsággal van tele, sietősen el fog
múlni, de pusztulásának ideje még nem érkezett
el» - olvassuk Ezdrás könyvében.[3]
Szükséges, hogy «Sion hanyatlása véget
érjen, s hogy a mulandó világ valóban elmúljék».[4]
Nagy krízisbe kerül majd az emberiség: «mindaz,
aki megmenekül... üdvözülni fog, és meglátja
majd üdvösségemet, valamint világomnak végét»
(IV Ezd 6,25). Ezdrás szerint: «A jelenlegi világ nem
a végső állapot, amelyben az ember halhatatlan dicsőségnek
örvendene. Az ítélet napja jelenti majd ennek az időszaknak
végét és az eljövendő időszak kezdetét».[5]
A látnoknak arra a kérdésére, hogy «amikor
elérkezik az első világ vége és a második
kezdete, milyen lesz az idők szétválasztása»,
Isten így válaszol: «Hatalmas morajt fogsz hallani,
és amikor a hely, amelyen állsz, megrendül, ne félj,
mert ez az idők végének hírnöke».[6]
«Mert mindaz, ami romlandó, elpusztul, és mindaz, ami
halandó, elmúlik, a rossz által beszennyezett jelenlegi
idő pedig feledésbe merül».[7]
A véget jelek fogják megelőzni: «Morajlások
lesznek és rémhírek terjednek majd mindenütt.
Elhangzik sok ígéret, amelyek közül egyesek hamisak
(«hamis próféták»), mások ellenben
megvalósulnak».[8]
«Eljön az idő, amikor a föld lakóit nagy
rémület keríti hatalmába. Az igazság útja
rejtve marad («hamis krisztusok»), és a hit igaza terméketlenné
válik («sokak szeretete elhidegül»)».[9]
«Amikor a világon megjelennek a háborgó nemzetek,
a lázongó népek, a háborúra készülő
országok és a bánatos fejedelmek, akkor megérted
majd, hogy elérkezett az idő, amelyben a Magasságbeli
meglátogatja az általa teremtett világot».[10]
És ha «a Magasságbeli meghosszabbítja éltedet,
a harmadik idő után nagy felfordulást látsz
majd: a nap váratlanul felragyog az éjszakában, a
hold nappal világít, a fákról vér csepeg,
a kövek hangokat adnak ki, a népek háborogni fognak
és a föld megrendül. Akkor az kezd uralkodni majd, akit
a föld lakói nem várnak».[11]
«Olyan bosszú és harag fogja sújtani őket,
amelyben nem volt részük mindaddig a napig, midőn királyt,
rendkívüli hatalommal rendelkező uralkodót támasztott
ellenükben».[12]
«Az Úr angyalaival együtt eljön a hetedik égből,
és a gehennára taszítja Beliárt és seregeit».[13]
Lévi azt állítja Végrendeletében,
hogy a «(messiási) megjelenés kimondhatatlan lesz».[14]
A régi világ vége (szünteleia tou aiónosz)
a fizikai világ katasztrófájaként és
az új, a magasabb rendű világba való átmenetként
nyilvánul majd meg. A korabeli elképzeléseket jól
ismerő Pál apostol eleinte úgy gondolta (1-2 Tessz;
1 Kor 7,29), az anyagi világnak váratlanul vége lesz,
hogy átadja helyét valamiféle szellemi, égi
világnak. Az újszövetségi szerzőknek az
volt a meggyőződése, hogy a «világ végső
időszakában» élnek. A Zsidókhoz írt
levél szerzője azt állítja, hogy Isten «a
végső időkben» a fia által szólt
hozzánk (1,2). Jézus az «idők végén»
jelent meg (9,26). «Betelt az idő» - hirdeti Márk
evangéliumának elején (1,15). «Mindez pedig...
figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó
időkben élünk» - emlékezteti Pál
a korintusiakat (1 Kor 10,11). A «világ vége»
a messiási előkészület világának
vagy időszakának végét jelenti, és a
«beteljesülés», amelyre várnak, az ígéretek
valóra válását.
Az Újszövetség a «vég» (telosz,
szünteleia) témája mellett az «eljövetel»
(a pareimi, a jelen lenni igéből származó
parouszia) témáját is hangsúlyozza,
amelyben a Jahve és főként a hatalomban és
dicsőségben érkező emberfia (Dán 7,
13-14) eszkatologikus «megnyilvánulására»
vonatkozó prófétai vagy apokaliptikus meghirdetéseket
utánozza. «Ha pedig üldöznek az egyik városban,
meneküljetek a másikba. Bizony, mondom nektek: még végig
sem járjátok Izrael városait, mire eljön az emberfia»
- figyelmezteti Jézus a tanítványokat (Mt 10,23).
«Aki szégyell engem és az én beszédeimet,
azt az emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az
Atya és a szent angyalok dicsőségében»
- mondja Lukács (9,26; vö. Mt 16,28). «Az újjászületésben
(en té palingeneszia), amikor az emberfia beül dicsőségének
királyi székébe, ti is tizenkét királyi
székbe ültök» (Mt 19,28; vö. Lk 22,29). S végül
a főtanács előtt Jézus újra hivatkozik
arra, hogy (hamarosan) eljön az ég felhőin (vö.
Mt 26,64; Lk 22,69).
A szinoptikusoknál található eszkatologikus beszéd
ennek a hagyománynak fényében válik érthetővé.[15]
A keresztény nemzedék tagjait foglalkoztató «végső
dolgok» (ta eszkhata) a zsidóság vagy a régi
világ lezárulására és az új világ
érvényre jutására vonatkoznak.[16]
Ennek az eszkatologikus leírásnak legrégibb változata
Márknál található,[17]
és könnyen előfordulhat, hogy első megfogalmazását
a márki közösségnek kell tulajdonítanunk.
Lukács szövege, még ha teológiának látszik
is, csupán pasztorális és buzdító jellegű
írás. A «vég» és az «eljövetel»
témája csak mellékesen, alkalmilag szerepel benne:
ezek csupán sürgető figyelmeztetések,[18]
amelyek a megtérésre való felszólítás
vagy az ország mielőbbi elfogadtatásának szolgálatában
állnak.
A bevezetés (5-6. v.) a templom pusztulása témájának
körülhatárolására szolgál. A szent
épület nagyszerűségéről beszélő
apostolok megjegyzése és Jézus válasza («nem
marad kő kövön») nem teszi lehetővé
az esemény értelmezésének kiszélesítését.
A szűkszavú jézusi megjegyzés azonban teológiai
jelentést hordoz, amelyet nem mindig hangsúlyoztak megfelelő
módon.
A messiásnak többször volt alkalma arra, hogy apostolaival
együtt megcsodálja a szent épület nagyszerűségét
és szépségét, de csupán most, földi
életének és missziójának végén
engedheti meg magának, hogy szabadon fejezze ki az ezzel kapcsolatos
gondolatait. Az ősi kultusz valamennyi szerkezeti elemével
együtt arra rendeltetett, hogy véget érjen: Jézus
ezt hirdette meg a szamariai asszonynak (Jn 4,21), ennek előképe
rajzolódott meg a szent városba való dicsőséges
bevonulása után végrehajtott látványos
cselekedetében (vö. 19, 45-46), és ezt erősítette
meg a «templom kárpitjának» kettéhasadása
halálának pillanatában (Mt 27,51). Isten nem kövekből
emelt templomokban lakozik - mondja majd István (ApCsel 7,48), és
meghal emiatt, mint ahogyan Jézust is emiatt ítélték
el (Mt 26,61). A templom pusztulásával véget ér
az intézményes üdvrend, és annak, amely helyébe
lép, nincs szüksége anyagi épületekre ahhoz,
hogy kapcsolatba léphessen Istennel.[19]
A vele való találkozás az ember lényének
mélyén a mindenki számára közölt
Lélek erejében jön létre - mondja Lukács
az Apostolok Cselekedeteiben.[20]
Jézus nem beszél a templom újjáépítésének
szükségességéről, hanem csupán
a végéről.
7. Ekkor azt kérdezték tőle: «Mester, mikor
lesz ez, és mi lesz annak a jele, hogy ez
elkezdődik?»
8. Ő pedig így válaszolt: «Vigyázzatok, hogy
meg ne tévesszenek titeket! Mert sokan
jönnek majd az én nevemben, és azt
mondják: Én vagyok! - meg azt: Az
idő közel jött! De ti ne kövessétek őket!
9. És amikor háborúk zaját és lázadások
hírét halljátok, ne rettenjetek meg, mert
ezeknek előbb meg kell történniük, de
nem jön el mindjárt a vég».
10. Aztán így folytatta: «Nemzet nemzet
ellen és ország ország ellen támad,
11. mindenfelé nagy földrengések, járványok
és éhínségek lesznek, rettenetes dolgok
történnek, és hatalmas jelek tűnnek fel
az égen.
12. Még ezek előtt azonban kezet emelnek
rátok, és üldöznek titeket; átadnak
benneteket a zsinagógáknak, és börtönbe
vetnek, királyok és helytartók elé vezetnek
titeket az én nevemért.
13. Ez azonban alkalom lesz nektek a
tanúságtételre.
14. Határozzátok el szívetekben, hogy nem
gondoltok előre a védekezésre.
15. Én ugyanis olyan szavakat és bölcsességet
adok nektek, amelynek egyetlen ellenfeletek
sem tud ellenállni vagy ellentmondani.
16. Kiszolgáltatnak titeket még a szülők,
testvérek, rokonok és barátok is, egyeseket
meg is ölnek közületek.
17. És mindenki gyűlöl majd titeket az én
nevemért.
18. Egyetlen hajszál sem vész el azonban
fejetekről.
19. Állhatatosságotokkal fogjátok megőrizni
lelketeket».
A szomorú és tragikus jézusi meghirdetés (6.
v.) arra készteti a jelenlevőket, azaz a tanítványokat,
hogy magyarázatot kérjenek (7. v.). Az esemény időpontja
(pote: «mikor?») és esetleges «előjele»
(szémeion) felől érdeklődnek.[21]
Jézus a templomról és szerkezeti elemeiről
beszélt (5-6. v.), nyilvánvaló tehát, hogy
az apostolok kérdése is ugyanerre vonatkozik. Ha ilyesminek
meg kell történnie, az ember legalább annyit elvárhat,
hogy időben tudomást szerezhessen róla, és
így megelőzhesse vagy hatástalaníthassa annak
következményeit. A kérdés gyakorlatias.
Jézus nem ismeri a meghirdetett katasztrófa napját
és óráját (vö. ApCsel 1,7; Mk 13,32),
de arra figyelmeztet, hogy szörnyű szerencsétlenség
lesz, amely kemény próba elé állítja
a hívők hitét és életét. Nemcsak
a mindig jól megkülönböztethető ellenség
ármánykodásain kell felülkerekedni, hanem a saját
hittestvérekén is, vagyis azokén, akik «Krisztus
nevében» mutatkoznak be és beszélnek (8. v.).
Az ember akkor is csalódhat, akkor is állíthat tévedéseket,
sőt káromkodhat is, ha ez a «név» van
lelkében vagy ajkán. Ez az egyik legveszélyesebb kelepce.
Az ellenség nyílt támadásait könnyebben
lehet azonosítani vagy hatástalanítani. A krízis
vagy a nagy zavargások pillanataiban mindig akadnak olyanok, akik
kész és felülről jövő válaszok
alapján akarják megoldani a nehézségeket. Az
embernek bizalmatlannak kell lennie.[22]
Elegendő azt tudni, hogy elkerülhetetlen kataklizmáról
van szó, és nem lesznek szabadítók («messiások»),
akik ebből sértetlenül kivezetik az embereket. Isten
nem fog közbeavatkozni, hogy az egykori csodát megismételve
megmentse a szent helyet és népét, bármennyire
így gondolják és mondják is egyesek (a «hamis
próféták»). Mindenkinek a saját előrelátására
és erőforrásaira kell hagyatkoznia (7-8. v.).
A templomnak, az izraelita nemzet büszkeségének
lerombolása háborús (9-10. v.) és kozmikus
(11. v.) «események» átfogóbb keretébe
illeszkedik. Zavargások, forradalmak lesznek «mindenfelé»,
és «hatalmas jelek tűnnek fel az égen».
Ezek világos állítások, de nagyon óvakodnunk
kell attól, hogy a prófétai-apokaliptikus nyelvezet
természetéről és kifejező eszközeiről
megfeledkezvén mindezt betű szerint vegyük. Elsősorban
nem eljövendő események pontos leírásával
állunk szemben, hanem különleges irodalmi műfajjal.
A szöveg nem hirdet mást, csak valamiféle háborút
és az ezzel összefüggő szörnyűségeket.
A földrengésekre, a járványokra és az
éhínségre történő utalás
az apokaliptikus meghirdetések kötelező velejárója.
A katasztrófákat az ókori ember képzelete ezekkel
a képekkel tudta a legjobban érzékeltetni.[23]
E tragikus események, amelyek a Márk 13,8 számára
(vö. Mt 24,6) csak a «kínok kezdete», Lukácsnál
még távolabbi bevezetői a «végnek»
(9. v.). A névelővel (to telosz) ellátott telosz
(vég) kifejezés meghatározott eseményre enged
következtetni. Nem lehet tehát másról szó,
mint arról, amit Jézus fentebb meghirdetett, és amire
az apostolok rákérdeztek (6-7. v.). A téma még
mindig a templom pusztulása.
A Márkot követő Lukács az előjelek,
illetve a véget megelőző események között
említi a tanítványok üldöztetését
is (12. és 19. v.). Máté a párhuzamos szöveget
a missziós beszédbe illesztette (10, 1-20. és 24.
v.). Krisztus követőinek és főként az
evangélium hirdetőinek valóban sokféle zaklatást
kellett elszenvedniük, mind a zsidók, mind a pogányok
részéről, amint ez az Apostolok Cselekedeteiből
is kiviláglik. Az evangélista ezek közül említ
néhányat: «kezet emelni valakire» annyit jelent,
mint bántalmazni vagy elfogni őt;[24]
«üldözni» szó szerint annyit tesz, mint «kergetni»,
nyomában lenni, menekülésre kényszeríteni.
E zaklatások gyakorta letartóztatásokkal, bebörtönzésekkel,
következésképp bírósági tárgyalásokkal
végződtek. A «zsinagóga», a «királyok»
és a «helytartók» annak a világnak vallási
és politikai hatóságai, amelyben a keresztények
élnek és tevékenykednek. A szerző valamennyit
együtt említi, mert mindannyian egyetértenek a hívők
elleni harcban, mint ahogy egyetértők voltak Krisztus ellenében
is. A keresztényeket - bármilyen indokokat hoznak is fel
ellenük - azért a hitért bántalmazzák,
amelyet vallanak: «az én nevemért» (12. v.).
A név a zsidó világban egyenértékű
a «személlyel». Azért üldözik őket,
mert Krisztus követői, és nem azért mert közönséges
bűnözők. Az a vád ellenük, hogy keresztények.
Ha az ember Krisztus tanítványává válik,
azt kockáztatja, hogy átkerül a közönséges
bűnözők, a rovott múltúak sorába.
Ezzel már az indulásnál tisztában kell lennie,
hogy ne rendüljön meg a próbatét idején.
Az evangélista azonban a bírósági idézések
vagy az evangéliumért folytatott küzdelmek missziós
kihatásaira is felhívja a figyelmet. Az üldözések
elsősorban nem a keresztény mozgalomnak ártanak, hanem
alkalmat adnak a mellette szóló tanúságtételre,
illetve arra, hogy az ember életével tanúsíthassa
az evangélium igazságát. A «mártírok»
(«tanúk») nagy szolgálatot tesznek Krisztus ügyének,
és nem akadályozzák azt. Szenvedéseikkel és
hősiességükkel jobban hirdetik Jézus üzenetét,
mint az ékesen szóló igehirdetők. Máté
azt mondja, hogy a zsidóknak nincs mentségük, mert feddhetetlen
tanúk hirdették nekik az evangéliumot.[25]
Lukács azokra a közösségekre gondol, amelyek
még üldöztetést és sérelmeket szenvednek,
egyben emlékezteti őket Jézus ígéreteire
(14-18. v.). Ő velük lesz a törvényszékeken,
és megfelelő szavakat fog nekik sugallni a megdönthetetlen
védekezéshez. Ezért nem kell félniük ellenfeleiktől
vagy bíráiktól, mert győzedelmeskedni fognak
felettük anélkül, hogy bírósági ügyekben
jártassággal vagy illetékességgel rendelkeznének.
Ezek az ígéretek derűssé tehetik a lelkeket
és túlzott félelem nélkül felkészíthetik
őket a próbatétre, de nem szelídítik
azt az ellenséges légkört, amelyben a hívők
általában élnek. Sőt, ez az ellenséges
hangulat gyakorta a rokonokat és a barátokat is szembeállítja
velük. A kereszténységre térést úgy
is lehetett értelmezni, mint a nemzeti és családi
hagyományok megtagadását. Ezért a megtérés
ténye könnyen együtt járhatott azzal, hogy az illetőt
kizárták családjából, és e kizárás
azzal végződött, hogy feljelentették őt
az illetékes hatóságoknál. Ez nagyon gyakran
megtörtént az üldözések időszakában.
A 16-19. vers - annak alapján, hogy az evangélista nemcsak
a családtagok, hanem a mindenki részéről sugárzó
gyűlöletről beszélhet - arra enged következtetni,
hogy e súlyos helyzet még az evangélium keletkezésének
időszakában is fennáll. Jézus erre az esetre
az Istenbe vetett bizalmat tanácsolja. Az ő együttműködő
segítsége teljes lesz, és még csak egy hajszál
sem vész el majd fejükről (18.). Bizonyos, hogy ezt
az állítást általánosságban kell
értenünk. A közösség nem fog elpusztulni az
üldözők támadásaitól, az ütközetet
a végén Krisztus és követői fogják
megnyerni, de a harcolók közül sokan elesnek majd a nehéz
és egyenlőtlen harcban. Az evangélium vigasztaló
üzenet, és nem valamiféle felsőbbrendű
stratégiáról vagy mágikus fortélyokról
szóló értekezés. Mindig prófétai
meghirdetés, amely vagy rövid, vagy hosszú távon
válik valóra.
Jézus, illetve Lukács tanítása teológia
(tanúságtétel, védelem) és buzdítás
(19. v.); ebben az esetben azonban nem forradalmi megnyilatkozás.
A keresztény az az ember, akinek hivatásánál
fogva inkább tűrnie kell, mintsem a védekezésre
gondolni vagy a helyzetnek megfelelően reagálni. A lázadás
helyett türelmet kell tanúsítania, amely azonban nem
megalázkodó belenyugvás, hanem nyílt, állandó
és hajlíthatatlan ellenállás. A «hüpomoné»
szóban mindez benne foglaltatik: «elviselés»,
«állhatatosság», «türelem».[26]
A keresztények ezen az úton szerzik meg majd lelküket
(pszükhasz). Minthogy a zsidó antropológiában
a lélek az «élet» szó helyett áll,
ez azt jelenti, hogy joguk lesz az eljövendő vagy örök
életre.[27]
Ez a hagyományos válasz, amely nyilvánvaló
és vitathatatlan. Ugyanakkor nem tekinthetjük vagy nem javasolhatjuk
megoldásnak a társadalmi problémákra és
bajokra, illetve arra az erőszakra, amelyeknek elviselésére
adott esetben néptömegek kárhoztatnak. Ezzel kapcsolatban
más biblikus hivatkozásokra van szükségünk.
Az evangélium türelemre is buzdít, de lehetséges,
hogy nem ez az egyetlen válasz, amelyet kínál.[28]
Jeruzsálem lerombolása (21, 20-24)
20. «Amikor pedig látjátok, hogy Jeruzsálemet
hadseregek kerítik be, akkor tudjátok meg,
hogy elközelített annak a pusztulása.
21. Akkor, akik Júdeában vannak, meneküljenek
a hegyekbe, és akik a városban vannak,
költözzenek ki onnan; akik pedig vidéken
vannak, ne menjenek be oda.
22. Ezek ugyanis a bosszúállás napjai, hogy
beteljesedjék mindaz, amit az Írás mond.
23. Jaj azokban a napokban a terhes és
szoptatós anyáknak, mert nagy nyomorúság
szakad a földre, és harag erre a népre.
24. Kardélre hányják, és fogságba viszik őket
mindenféle pogány nép közé; és pogányok
tapossák Jeruzsálemet, amíg be nem telik
a pogányok ideje».
A templom pusztulása egyben Jeruzsálem végét
is jelenti.[29]
A leírás, főként Lukácsnál, világos.
A várost ellenséges csapatok fogják majd körül.
Feltehetően hosszan elhúzódó ostromról
van szó, ha a szerző a városfalak körüli
táborokról beszél. E meghirdetés csak Jeruzsálemnek
a római csapatok általi ostromára vonatkozhat, amely
az evangélium keletkezésének idején már
a múlté. Lukácsnál ez az esemény jelzi
közelről a város «elpusztítását»
(erémószisz), illetve teljes lerombolását
(20. v.). Az erémószisz kifejezés Dánieltől
ered (9,27), de elveszítette eredeti jelentését. A
száműzetés utáni prófétánál
ez a szó a «pusztító utálatosság»
kifejezésbe illeszkedett, amelyet Márk és Máté
szó szerint hoz, Lukács azonban módosít. Önmagában
véve a kifejezés a templomnak a IV. Antiochus Epifanész
általi meggyalázására vonatkozott, aki bálványképet
(«szégyenletes dolgot») tétetett a szent
helyre, ami aztán példátlan - nyilvánvalóan
lelki - «pusztulást» váltott ki.[30]
Lukácsnál a csapatok jelenléte Jeruzsálem kapujánál
a város (és nem a templom) elpusztításának
közvetlen előjele: az ostromlók támadásai
alatt a város elesik, azaz tűzzel-vassal elpusztítják.
Jézus - annak ellenére, hogy «jól megérdemelt
büntetésről» (vö. 22. v.) ad hírt
- tanácsokat igyekszik adni, hogy a szerencsétlenség
ne okozzon nagy kárt a népességben. Három lehetséges
helyzetet vesz szemügyre: azokét, akik Júdeában
vannak, vagyis azon a vidéken, amelynek Jeruzsálem a fővárosa;
azokét, akik éppen a városon kívül tartózkodnak;
és azokét, akik belül vannak. Valamennyien azt a tanácsot
kapják, hogy fussanak messzire a harc helyétől. A
júdeaiak meneküljenek a hegyvidékre, ahová a
katonák nem jutnak el; azok, akiknek lakhelyük a városban
van, ha munkájuk vagy üzleti ügyeik miatt történetesen
a városon kívül tartózkodnak, ne térjenek
vissza; azok pedig, akik belül vannak, ha meglátják
az első táborokat a város körül, menjenek
ki onnan. Az evangélista különösen a terhes és
szoptatós anyákért aggódik, mert nagy nyomorúság
vár rájuk és fiaikra (23. v.). Ezekben a félelmetes
napokban ugyanis nehezebb helyzetben lesznek azok, akik számára
bonyolultabb a költözés, vagy megkülönböztetett
bánásmódot igényelnének.
A teológia azonnal a történelem segítségére
siet. A szent város küszöbön álló pusztulásának
megfelelő indoka csak vallási motívum lehet (22. v.).
Lukács megpróbálja kivédeni azt a botrányt,
amelyet ez az esemény a keresztényekben esetleg kiválthatna:
Istennek a népe elleni bosszújára és az Írások
beteljesülésére hivatkozik, anélkül azonban,
hogy idevágó szövegeket idézne. A «bosszúállás
napjai» kifejezés forrásának talán a
MTörv 32,35-öt tekinthetjük. A próféták
gyakorta tulajdonítanak Istennek ilyesfajta érzelmeket anélkül,
hogy tudatosulna bennük, ezzel milyen képtelenséget
állítanak.[31]
Az evangélista végzetesnek nevezi a katasztrófát:
«azokban a napokban» (23a v.) «nagy nyomorúság»
(ananké megalé) szakad a «földre»,
amely nyilvánvalóan Júdea földje. Az ananké
kifejezés Dánieltől ered, de a szinoptikusok különféleképpen
fordítják.[32]
A háború általában nem a jog, hanem az
erősebb diadalát mutatja. A zsidókat - annak ellenére,
hogy az igazság oldalán állnak, hiszen szabadságukat
és függetlenségüket védik - «kardélre
hányják» vagy foglyul ejtik és a föld különféle
piacain eladják a pogányoknak. Ez a legnagyobb sértés
és gyalázat, amely izraelitát érhet. Azok,
akiknek lényükhöz tartozik, hogy szabadok, és akik
még saját honfitársaiknak sem lehettek szolgái,
a pogányok rabszolgáivá válnak. Ettől
kezdve Istennek és népének városában
pogányok parancsolnak, és Jeruzsálem, a szent város,
Isten városa, a közönséges pogány város
szintjére süllyed.[33]
Vajon meddig? - kérdi közvetve az evangélista, majd
így válaszol: «amíg be nem telik a pogányok
ideje» (24. v.). E kifejezés csak Lukácsnál
fordul elő, és ezért jelentése nem azonnal
nyilvánvaló. Úgy látszik, mintha a szöveg
azt hirdetné, hogy miután véget ér a pogányoknak
a város feletti uralma, Jeruzsálem és a választott
nép megszabadul. Olyan, mintha előre meghatározott
ideje volna uralmuknak, és miután ez megszűnik, Jeruzsálem
újra szabaddá lesz.
Az evangélista legjobb tudása szerint próbál
magyarázatot adni a templom lerombolásának, illetve
az izraeli nemzet elpusztításának és eltűnésének
drámájára. Sok kereszténynek, és főleg
azoknak, akik a zsidóságból érkeztek, ez magyarázhatatlan
és főleg elviselhetetlen eseményt jelentett. Lukács
számukra akar megfogalmazni valamiféle vigasztaló
jézusi üzenetet. Betelik, azaz véget ér azoknak
a pogányoknak ideje is, akiket most uralkodni látnak: a pogányok
elmennek, és Jeruzsálem újra Isten népének
fővárosaként fog megjelenni.
Lehetséges, hogy a szöveg - jóllehet homályosan
- azt is hirdeti, hogy a távoli jövőben Izrael visszatér
Jahvéhoz és így megtér Krisztushoz is.[34]
Az emberfia eljövetele (21, 25-28)
25. «És akkor jelek lesznek a napban, a holdban
és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett
rettegés a népek között a tenger zúgása és a
hullámok háborgása miatt.
26. Az emberek megdermednek a félelemtől és
annak sejtésétől, ami az egész földre vár,
mert az egek tartóerői megrendülnek.
27. És akkor meglátják az emberfiát eljönni a
felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.
28. Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek
fel, és emeljétek fel fejeteket, mert közeledik
szabadulásotok».
Azok a félreértések, amelyek az eszkatologikus beszéd
értelmezésébe belekerültek, nagyon sokszor abból
eredtek, hogy nem fordítottak kellő figyelmet az apokaliptikus
nyelvezetre. A szent szerzők elsősorban nem objektív
leírásokhoz, hanem képzeletszülte, hiperbolikus
és valószerűtlen ábrázolási módokhoz
folyamodtak a messiási megújulás meghirdetése
érdekében (25-27. v.). A Bibliában bőségesen
találunk ilyesfajta leírásokat, amelyek közönséges
történelmi eseményeket ábrázolnak: valamilyen
király bukását, katonai vereséget vagy bármiféle
nemzeti zűrzavart.[35]
Jézus Izajás Apokalipsziséből idéz kifejezéseket.[36]
Ha az ilyesfajta meghirdetéseket betű szerint értelmezzük,
ez nemcsak azt jelenti, hogy félreértjük ezeket, hanem
azt is, hogy elferdítjük jelentésüket. Szent Péter
a Pünkösdöt földi jelektől, «vértől,
tűztől és füstfellegtől» kísért
égi változások napjaként mutatja be (ApCsel
2,19). Mindebből azonban semmi sem látszik a Pünkösd
alkalmával.
Annak a képnek is irodalmi funkciója van, amelybe az
emberfia eljövetele beilleszkedik (25-26. v.): a teofánia leírását
szolgálja.[37]
Lukács görög olvasói számára megpróbálta
bővebben körülírni az eredeti szöveget (vö.
Mk 13, 24-25), hogy érthetőbbé tegye. Az is lehet
azonban, hogy ezzel éppen homályosabbá tette. Jó
tudósként gondja volt annak kiemelésére, hogy
a csillagok világában bekövetkező zavarok hatással
vannak az égi erőknek alárendelt tengerekre is (25.
v.). Talán mondania sem kellett volna - mint ahogy Márk és
Máté nem is említi, - hogy mindez pánikot és
félelmet kelt az emberekben (26. v.).
Az exegéták általában hajlanak arra, hogy
e meghirdetéseket tudósításoknak és
így a fizikai világ végére vonatkozó
jövendöléseknek tekintsék. Ez azonban félreértés,
mert még mindig Jeruzsálem és a templom pusztulásának
témájánál vagyunk. Jézus hallgatóit
is ez érdekli (28. v.). Márk és Máté
meg is mondja, hogy olyan eseményről van szó, amely
«ama nyomorúság után» (Mk 13,24), «közvetlenül
ama napok után» (Mt 24,29) történik.
A prófétai igehirdetés dialektikáját
már ismerjük: a csapások meghirdetését
vigasztaló üzenetek követik és ellensúlyozzák.
A katasztrófáról szóló beszéd
a város megszállásával és lerombolásával
(erémószisz) fejeződik be (24. v.). Ezt tehát
nem baljóslatú, hanem üdvösséges üzenet
(25-28. v.) követi. Máté (24,27) először
az emberfia ellenséges eljövetelét hirdeti meg, amelyet
villámcsapáshoz hasonlít (s amiről Lukács
a 17,24-ben tesz említést), majd ezt követően
beszél a hatalomban és dicsőségben történő,
azaz üdvöt hozó eljövetelről (24,30). Ugyanez
a sorrend látható Lukácsnál is. Az égi
és ezzel párhuzamosan a tengeri erők megrendülése,
amelyet az emberek baljós jelnek vélnek, nem a fizikai világ
felfordulásának, hanem az üdvtörténetben
bekövetkező nagy fordulatnak előhírnökei.
Kozmikus képekről van szó, és nem kozmikus
eseményekről. A Szentlélek leszállása
által művelt megújulás ábrázolására
Lukács az Apostolok Cselekedeteiben hasonló beszédmódhoz
folyamodik: «mielőtt eljön az Úr nagy és
fenséges napja» (2,20), jelek lesznek a napban és a
holdban.
Az «emberfia» megnevezés a Dán 7, 13-14-ből
származik, és olyan messiási alakot jelöl, aki
annak ellenére, hogy alacsony származású (az
emberfia azt jelenti, hogy közönséges ember), arra hivatott,
hogy felemelkedjék az Öregkorúhoz, illetve a Magasságbelihez
(Dán 7, 13-14). Ez a legemelkedettebb elgondolás, amelyre
az eljövendő üdvözítőről beszélő
próféták eljutottak. Jézus Betlehemben alázatos
és szolgai életet kezd, de feltámadása napjától,
azaz második és igazi életének kezdetétől
fogva Isten hatalmas fiának bizonyul (vö. Róm 1,4).
Az emberfia Isten teljhatalmú meghatalmazottja, az üdvözítő
és a szabadító, akit a közösség az
ő tündöklő történelmi megjelenései
és bizonyítékai által kezd majd megismerni.
E bizonyítékok egyike, és éppen az első,
a templom és Jeruzsálem pusztulásával áll
összefüggésben.
A zsidóság vége egyetemes katasztrófaként
a keresztény mozgalom végének is látszhatott.
Jézus nem késlekedik annak kimondásával, hogy
ennek éppen az ellenkezője igaz: a keresztény mozgalom
új lendületet vesz, illetve megkapja első és
döntő indítását. Lehetséges, hogy
a 25-28. verseknek ez a legnyilvánvalóbb mondanivalója.
A zsidó nemzetet érő csapások meghirdetésének
ellentételéről van tehát szó. A keresztények
nem félelemre vagy panaszkodásra kapnak felszólítást,
hanem arra, hogy csatlakozzanak a kereszténység kezdeti diadalához.
A jézusi beszéd, illetve az evangélium írásának
idején a hatalomba és dicsőségbe öltözött
messiás még nem jött el. Ezért még várják
őt. Jézus megígéri, hogy legközelebb nemcsak
a tanítványok vagy a hívők, hanem mindenki
szeme láttára fog megjelenni. Ez a húsvéti
megnyilvánulásokkal «be is következik».
Krisztus nyilvános és ünnepélyes «bosszúként»
hirdeti meg eljövetelét mindazok számára, akik
elutasították őt vagy felléptek ellene. A templom
és Jeruzsálem pusztulásával együtt véget
ér majd az egész régi világ (az ég és
a föld), és romjai felett, amelyek félelmetes órákat
okozhatnak az embereknek, magasba emelkedik majd az emberfia jele. Ha «hatalomban
és dicsőségben» fog eljönni, ez azt jelenti,
hogy diadalmenetet tart. A «dicsőség» (doxa)
Isten és a feltámadt Krisztus jelképe (vö. 24,26).
Jézus, aki alázatos szolgaként mutatkozott be, «úrként»
«jelenik majd meg újra». Ha az úr kifejezés
nem is szerepel a szövegben, van megfelelője. A «felhő»
Jahve kizárólagos jelképe. E felhő borítja
be, kíséri az emberfiát is, és ez nyilvánvaló
jele annak, hogy milyen méltóságot nyert a feltámadással,
amelyről az evangéliumi források másutt is
elégségesen tanúskodnak (vö. ApCsel 1,9).
A dicsőséges Krisztus eljövetele nem krónikaszerű
tudósítás, hanem hitet feltételező meghirdetés.
Az emberek ugyanis semmit sem fognak látni az ég felhőiben,
de megfigyelhetik az evangélium érvényre jutását,
a keresztény üzenet terjedését, azaz magának
Krisztusnak térhódítását. Ellenségei
elítélték és megölték őt,
de halála után észrevehetővé válik,
hogy egyre határozottabb módon van jelen a történelemben.
A szöveg tartalmazta vigasztaló üzenet a csapások
meghirdetése után a továbbiakban a befejező
részben fogalmazódik meg (28. v.). Amikor ezek a dolgok,
ezek a megrendítő események (a fentebb említett
«háborúk és lázadások»,
9. v.) kezdenek megvalósulni - annak ellenére, hogy gyötrő
kríziseket okozhatnak - azt kell szem előtt tartani, hogy
nem újabb «vég» vagy «pusztulás»
(például a világé) közeledik, hanem nagy
léptekben halad előre a «felszabadítás»
(apolütrószisz) műve. E kifejezés nem katasztrófára,
hanem üdvöt hozó eseményre utal, és nem
a távoli jövőre vagy az eljövendő létre
vonatkozik, hanem a véghez és a pusztuláshoz hasonlóan,
ezeknek ellensúlyaként, a jelen időszakra. Jeruzsálem
pusztulása feltehetően mélyen elszomorította
a lelkeket, és azt a benyomást keltette, hogy ennek az eseménynek
kedvezőtlen hatásai lesznek az üdvtörténetre.
Ennek azonban éppen ellenkezője történt: mindez
a várva várt szabadulás, azaz a messiási felszabadítás
kezdete. A kereszténység kilép a zsidóság
szorításából, mindenütt prozelitákat
szerez, és ahelyett, hogy aláhanyatlana, biztosan és
győzedelmesen halad előre.
A felszabadítás kifejezést - annak ellenére,
hogy a bibliai hagyományból származik - csak Lukács
használja (a másik két szinoptikusnál ugyanis
nem található meg) kommentárként arra, hogy
görög olvasói számára magyarázatot
adjon az «emberfia eljövetelére», amely önmagában
véve titokzatos és homályos esemény. Krisztus
eljövetele az emberek felszabadításával válik
azonossá. Minél inkább előre halad, és
minél erőteljesebbé válik e felszabadítás,
annál jobban kiterjed Krisztus diadala is. Jézus földi
szolgálata idején azon fáradozott, hogy teljesen megszabadítsa
az embert a test és a szellem mindenféle bajától
és betegségétől. Ha ez a megszabadítás
továbbra is folyamatban marad és előbbre halad, ez
egyenértékű Krisztus dicsőséges eljövetelével.
Az eljövetel és a megszabadítás egy és
ugyanaz a dolog: az eljövetel a megszabadítást szolgálja,
a megszabadulás pedig az eljövetelt tanúsítja.
A keresztény üdvösség nem elméletalkotások,
hanem jócselekedetek által halad előre.[38]
29. Mondott nekik egy példázatot is:
«Nézzétek meg a fügefát és a fákat mind:
30. amikor látjátok, hogy kihajtanak, már
magatoktól is tudjátok, hogy közel van
a nyár.
31. Így ti is, amikor látjátok, hogy mindezek
bekövetkeznek, tudjátok meg: közel van
az Isten országa.
32. Bizony, mondom nektek: nem múlik el
ez a nemzedék addig, amíg mindez meg
nem lesz.
33. Az ég és a föld elmúlik, de az én igéim
nem múlnak el».
Az eszkatologikus meghirdetéseket most példázat világítja
meg (29-31. v.), és néhány buzdító megfontolással
egészülnek ki (32-36. v.).
A példázat, amint ez gyakorta előfordul, a természet
világából való.[39]
Létezik egy olyan fa, amelynek a többi fához viszonyítva
szemmel láthatóan az a szerepe, hogy jelezze az új
évszak beköszöntét: ez a fügefa. Amikor megmutatja
első leveleit, a földműves tudja, hogy közel van
a nyár, és eszébe jutnak teendői. A hívők
arra kapnak felszólítást, hogy ehhez hasonló
megfontolásokkal éljenek. Amikor látják, hogy
elkezdődnek a fent említett események, az ég
és a tenger erőinek megrendülése (25-26. v.),
ebből arra kell következtetniük, hogy közel van Isten
országának beiktatása. Kissé fentebb az hangzott
el, hogy «közeledik szabadulásotok» (28. v.), és
most e szabadulás azonossá válik az «ország»
eljövetelével. A szabadulás az országban válik
valóra: az ország az ember szabadulásának színhelye.
Továbbra is az emberfia eljöveteléről van szó,
amely a zsidó világot sújtó ítélet
(8-24. v.) után az üdvösség hordozója. Az
evangélista szavai az evangélium elejére utalnak,
ahol «Isten országának» meghirdetése áll
a középpontban.[40]
A missziójának végére jutó Jézus
ugyanerre az üzenetre gondol. Szolgálatának idején
az ország eljövetelét hirdette, és most ő
is várja beiktatását. Az ország kezdeteinek
megvalósulását tavaszhoz, pontosabban nyárhoz
hasonlítja, amely napsugarával és bőségesen
termő gyümölcseivel az esztendő legfontosabb évszaka.
Mindez megerősíti, hogy a fent említett jelek (25-26.
v.) nem a csapások (az ítélet vagy az egyetemes ítélet),
hanem az üdvösség hordozói. Elkezdődik Isten
országának és az egyháznak nyara, a legörvendetesebb
és az ígéretekben leggazdagabb időszak.
Az evangélista azzal a jézusi nyilatkozattal zárja
le e képet, amely szerint szavai bizonyosan valóra válnak
nemzedékének életében (32-33. v.). Már
más alkalmakkor is utalt eljövetelére, amire emlékezhettek
volna kortársai (18,8); most azonban ünnepélyesebb módon
emlékeztet erre. Jóllehet gyalázattól és
szégyentől borítva búcsúzik, legvigasztalóbb
és egyben legfontosabb próféciája övéi
számára az, hogy rövidesen visszatér. Az evangélium
írásának idején a kereszt gyalázata
még nem ment feledésbe, ezért közeli dicsőséges
eljövetelét (29. v.), a küszöbön álló
szabadulást (28. v.) és az ország beiktatását
(31. v.) határozottan kellett állítani. Ha a hívők
lelkében mindez nem válik szilárd meggyőződéssé,
hitük összeomlott volna az ellentétes és támadó
erők hatása alatt.
Jézus ígéretei szilárdabbak és szavatoltabbak,
mint a természet rendje. Lehet, hogy a keresztényeket próbára
teszik, üldözik és sanyargatják, ők azonban
tudják, hogy a végén az igazság, a jóság,
Krisztus - és vele együtt ők - fognak diadalt aratni.
34. «Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek
elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy
a megélhetés gondjaitól, és hirtelen lepjen
meg titeket az nap,
35. mint valami csapda, mert úgy fog rátörni
mindazokra, akik az egész föld színén laknak.
36. Legyetek tehát éberek és szüntelen
könyörögjetek, hogy kimenekülhessetek
mindazokból, amik történni fognak, és
hogy megállhassatok az emberfia előtt».
37. Nappal a templomban tanított, éjszakánként
pedig az Olajfák-hegyére ment, és ott
tartózkodott.
38. Kora reggel azonban az egész nép hozzásietett,
hogy hallgassa őt a templomban.
Az eszkatologikus beszédet a virrasztásra való újabb
felszólítás zárja le.[41]
Máté a templom és a Jeruzsálem elleni ítéletet,
amelyet az emberfia megtorló parúziájának tekint
(24, 27-28; és ebben nem egyezik a többi szinoptikussal; mindazonáltal
vö. Lk 17,2), a vízözönről és a tolvajról
szóló példázattal világítja meg.
Lukács megelégszik néhány buzdítással.
«Az a nap» nem a kegyelem és az üdvösség,
hanem az ítélet ideje. A kifejezés elsősorban
a templom és Jeruzsálem pusztulásának katasztrófaszerű
előjeleire vonatkozik. Jézus elővigyázatosságra
intette már honfitársait (21-23. v.), és most főként
a tanítványokhoz fordul. Közben azonban nemcsak a korabeli
körülményekre gondol, hanem mindenféle istenítéletre,
csapásra és üldözésre, amely a közösséget
érheti. A keresztény olyan ember, aki mindig készenlétben
áll, virraszt, nehogy a váratlanul érkező kedvezőtlen
és kellemetlen események elsodorják őt. Megeshet
ugyanis vele az, ami a hűtlen szolgával történt,
aki ura távollétében tivornyázni kezdett, vagy
az, ami az ige rossz hallgatóival történt, akik hagyták,
hogy a jelenlegi élet legfőbb gondjait jelképező
tövisek (vö. 8,14) elfojtsák a magot. Ahhoz hasonlóan,
mint ahogy a madarak vagy állatok belehullanak a vadászok
által kifeszített hálókba, az «Úr
napja» is bármelyik pillanatban váratlanul rátörhet
az emberre (35. v.). A «csapda» kifejezés értésünkre
adja, hogy katasztrófaszerű, büntető eseményekről
van szó, és nem az emberfia üdvözítői
minőségében történő eljöveteléről
(27. v.). Az «egész föld színén»
(35. v.) kifejezés nem akarja sugallni, hogy a fent meghirdetett
esemény (6-7. v.) kozmikus méreteket ölt, és
«egyetemes ítéletté» alakul. Feltehetően
csupán a látótér kiszélesítését
szolgálja, amennyiben arra utal, hogy az eseménynek széleskörű
visszhangjai vagy következményei lehetnek Palesztina határain
túlmenően is. Mindenkinek mindenkor és mindenütt
vigyáznia kell, mert az a sors, amely elérte Izraelt, megbüntethet
másokat is. Az izraeliták arra ítéltettek,
hogy tanúik legyenek saját végnapjaiknak, mert hűtlenek
voltak, megfeledkeztek Jahve iránti kötelezettségeikről.
A keresztények, bárhol élnek is, elkövethetik
ugyanezeket a bűnöket, és ezért ugyanilyen büntetések
sújthatják őket. Lukács szerint csak a mámortól
való tartózkodás és a szüntelen imádság
biztosíthat az embernek erőt ahhoz, hogy ne sodorja el őt
a fenyegetően közelgő csapás, s hogy bűn
nélkül állhasson az emberfia elé, aki eljön,
hogy meglátogassa népét, és nem csupán
a Jeruzsálemben egybegyűlteket, hanem mindazokat is, akik
szétszórtan élnek a világ különféle
tájain.
Az eszkatologikus beszéd borúlátó megjegyzéssel,
fenyegetéssel zárul, amely nemcsak a zsidók, hanem
a keresztények felé is szól. A közösség,
amelyhez Lukács fordul, a pangás vagy a tág lelkiismeretűség
időszakát éli. A keresztények átadják
magukat a mámornak, a megélhetés gondjainak, s megfeledkeznek
az imádságról és a virrasztásról:
lelki szempontból gyengék. A hajótörés
veszélye mindenkor fennáll. A Jeruzsálemre vonatkozó
ítélet így ellenük szóló ítéletté,
illetve figyelmeztetéssé válik. Fegyelmezett élet,
virrasztás és jámborság szükséges
ahhoz, hogy az ember a kapott hivatás szintjén maradhasson,
és így mindig felkészült legyen az Istennel,
a Krisztussal való bárminemű találkozásra.
Ellenkező esetben félő, hogy bíróra,
és nem üdvözítőre talál benne. Jézus
mindenkor az emberfia, de nem ő jön, hogy megszabadítsa
népét, hanem e népnek kell vádlottként
megjelennie előtte. A helyzet mindenkor visszájára
fordulhat: a barátok ellenségekké válhatnak;
a szentek és az igazak átkerülhetnek a bűnösök
soraiba, és előfordulhat, hogy üdvösség
helyett ítéletben lesz részük. A «nap»,
az «emberfia» mindig jelen vagy közel van; mindenkire
vár egy «nap», amely a kegyelem vagy az ítélet,
a barátként vagy az ellenségként érkező
«emberfia napja» lesz.
Az evangélista hangja szigorúvá válik,
mert azok a keresztények, akikhez szavait intézi, letértek
a helyes útról. Szigorú és határozott
figyelmeztetésre van szükségük. Lukács több
pontját elhagyja Jézus jeruzsálemi igehirdetésének,
a végén azonban megadja napi programjainak összegzését:
kora reggeltől tanítás a templomban, és éjszakánként
visszahúzódás az Olajfák-hegyére vagy
talán Betániába, Lázár és Mária
házába (37-38. v.).
[1] Vö.
A. Feuillet, Parousie, in DBS, Paris, 1960., VI. k., 1331-1419.;
S. Zedda, L'escatologia biblica, Brescia, 1972., I. k.; C. Brown,
The Parousia and Eschatology in the New Testament, in NIDNTT, II.,
901-931.; A. J. Mattill, Luke and the Last Things. A Perspective for
the Understanding of Lukan Thought, Dillsboro, 1979.
[2] A
próféták meghirdetik Jahve-király eljövetelét
(Zsolt 93-99; Ám 8,9; Szof 1, 14-17; Jo 2, 1.10-11), a messiás
eljövetelét (Iz 9, 5-6; Jer 23,5; 30,9; 33, 15-17; Ez 34, 23-24
stb.), és ezt gyakorta összekötik egy különleges
«nappal» («azon a napon»: vö. Jo 4,18; Zsolt
110,5), amely lezárja a messiási előkészület
időszakát. Dánielig kell azonban eljutnunk ahhoz,
hogy megtalálhassuk a «vég», az «idők
végének», illetve az «utolsó napoknak»
(vö. 2,28) világos meghirdetését. A «végső
időben» (8,17) megszűnik majd az Isten népét
szorongató kegyetlen üldözés (8,17). «Az
értelmesek közül is elesnek néhányan, hogy
kipróbáltak legyenek... a vég idejére»
(11,35). Dániel azt a parancsot kapja, hogy pecsételje le
a könyvet a «végső időkig» (12,4).
Amikor pedig a látnok megkérdezi, «mi lesz végül
mindebből» (12,8), kitérő választ kap:
az orákulum titkos a «végső időkig»
(12,9), és «boldog, aki állhatatos marad és
megéri... a végső napot» (12,13).
[3] Vö.
Ezdrás IV. könyve, 4,26-28 in J. Bonsirven, La Bibbia apocrifa,
Milano, 1962., 226. o.
[4] I.m.
6,19; uo. 226. o.
[5] I.m.
7,112; uo. 236. o.
[6] I.m.
6,14; uo. 229. o.
[7] Báruk
II. könyve 43,9: in J. Bonsirven, La Bibbia apocrifa, i.m.,
260. o.
[8] I.m.
48,34; uo. 262. o.
[9] Ezdrás
IV. könyve 5,12, in J. Bonsirven, La Bibbia apocrifa, i.m.,
227. o.
[10]
I.m. 9, 3-4; uo. 238. o.
[11]
I.m. 5, 4-5; uo. 227. o.
[12]
L'assunzione di Mosè, in J. Bonsirven, La Bibbia apocrifa,
i.m., 191. o.
[13]
Izajás apokalipszise, 4, 14-17, in J. Daniélou, La
théologie du judéo-christianisme, Paris, 1958., 342.
o.
[14]
Lévi Végrendelete, 18, 1-4, in J. Bonsirven, La
Bibbia apocrifa, i.m., 108. o.
[15]
Vö. AA. Feuillet, Le discours de Jésus sur la ruine du Temple,
in RB 55 (1948), 481-502.; uo. 46 (1949), 5-36.; J. - D. Kaestli, L'eschatologie
dans l'oeuvre de Luc, Genève, 1969., különösen
41-57. o. («L'apocalypse synoptique»); J. Zmijewski, Die
Eschatologiereden des Lukasevangeliums, Bonn, 1972. (különösen
43-325. és 541-572. o.); R. Geiger, Die lukanischen Endzeitreden,
Bern-Frankfurt, 1973., 149-268. o.
[16]
Vö. O. da Spinetoli, L'impostazione del problema escatologico in
S. Matteo, in BiOr 8 (1966), 185-211.
[17]
A Lk 21 lényegében a Mk 13-at veszi át a 70-es események
fényében. A módosításokat és
az elhagyásokat az a tény indokolja, hogy a harmadik evangélista
a beszédnek már néhány részletét
elővételezte (vö. Mk 13, 20-23: Lk 17,23; Mk 13, 34-36:
Lk 12, 39-48). A nap és az óra nemtudására
vonatkozó jézusi vallomás (Mk 13,32) megtalálható
az ApCsel 1,7-ben is. Vö. L. Gaston, Sondergut und Markusstoff
in Lk 21, in TZ 16 (1960), 161-172.
[18]
A keresztény igehirdetés az esetek többségében
megfeledkezett a szóban forgó meghirdetések eredeti
életösszefüggéseiről, és ezeket keresztény
kulcs alapján értelmezte. Amikor a zsidó ember a «végről»
vagy a «kezdetről» beszél, a messiási
előkészületre vagy a messiási kor megvalósulására
gondol. Ezzel szemben, ha a megvalósulás vagy az ország
időszakában élő keresztény beszél
a «végről», úgy látszik, mintha
kötelezően az üdvtörténet vagy az egyház
idejének végére utalna. Az is lehetséges azonban,
hogy ez a feltevés alaptalan, legalábbis az evangéliumi
szerzők esetében, akik talán sosem gondolnak a fizikai
világ végére vagy a történelmi események
folyamának lezárulására (vagy ha mégis
gondolnak, akkor ez csupán empirikus és pasztorális
utalás).
[19]
Vö. ApCsel 8; Jn 4,21-24.
[20]
Vö. ApCsel 2,1; 10, 44-48.
[21]
Vö. J. Lambrecht, Die Redaktion der Markus-Apokalypse, Roma,
1967., 80-114. o.; R. Pesch, Naherwartungen, Düsseldorf, 1968.,
96-125. o.; L. Gaston, i.m., 11-23. o.; J. Zmijewski, Die Eschatologie-reden,
i.m., 73-179. o.; R. Geiger, Die lukanischen Endzeitreden, i.m.,
165-193. o.
[22]
A Jer 28 megemlíti Hananja próféta esetét,
aki könnyű jövőt hirdetett a nemzet számára,
pedig arra a babilóniaiak megszállása és pusztítása
várt.
[23]
Vö. O. da Spinetoli, L'impostazione del problema escatologico in
S. Matteo, i.m., 186-189. o.
[24]
Vö. 20,19; ApCsel 4,3.
[25]
A mártírok tanúsága mindig a leghatékonyabb
és a legmeggyőzőbb tanúságtétel
a keresztény hit javára (Lk 21,13). Az evangéliumot
az egész világon hirdetik, és így mindenki
tanúsíthatja a zsidók hűtlenségét.
Az evangéliumot hirdették a zsinagóga embereinek is,
de ők elutasították ezt (Mt 24,14).
[26]
Vö. E. Schweizer, ypomonê, in G. Kittel, ThWNT, B. IX.,
647. o.
[27]
Vö. W. Mork, Linee di antropologia biblica, Fossano, 1971.;
H. W. Wolf, Antropologia dell'Antico Testamento, Brescia, 1975.
[28]
Vö. La conversione della Chiesa, i.m. 48-68. o. («La
riconciliazione, proposta ambigua»).
[29]
Vö. G. Braumann, Die lukanische Interpretation der Zerstörung
Jerusalem, in NT 6 (1963), 120-127. o.; C. H. Dodd, More New Testament
Studies, Manchester, 1968., 69-83. o. («The Fall of Jerusalem
and the Abomination of Desolation»); J. Lambrecht, i.m., 114-168.
o.; J. Zmijewski, i.m., 179-224. o.; R. Geiger, i.m., 193-212. o.
[30]
Vö. Dán 9,26; 12,11.
[31]
Vö. O. da Spinetoli, Bibbia parola umana e divina, Bologna,
1968., 54-57. o.
[32]
A Mk 13, 19-24 és a Mt 24, 9.21.29 thlipszisz-ről,
azaz gyötrődésről, szorongattatásról,
szenvedésről beszél, amely elsősorban nem pszichikai,
hanem fizikai természetű. Pál apostoli fáradozásait
Krisztus «gyötrelmeinek» (Kol 1,24) nevezi.
[33]
Vö. Jer 27,7; Dán 8, 13-14; 12, 5-13; Tób 14,5. Ezek
a szövegek hirdetik meg a száműzetést (Jeruzsálem
lerombolását) és a száműzetés
végét.
[34]
Vö. Róm 11,25; ApCsel 28, 25-28. Ezekből azonban semmi
bizonyosat nem lehet levezetni: sem azt, hogy szoros kapcsolat van a két
esemény között, és még kevésbé
azt, hogy Izrael megtér az idők végén, minthogy
a (keresztény) «végidőkről» a szöveg
még csak említést sem tesz.
[35]
Vö. Ez 19, 18-19; Iz 14,12; Jer 4, 23-28; Jo 3, 1-5.
[36]
Vö. Iz 25-27.
[37]
Vö. J. Lambrecht, i.m., 173-193. o.; R. Pesch, Naherwartungen,
i.m., 157-175. o.; J. Zmijewski, i.m., 225-257.; R. Geiger, i.m., 212-223.
o.
[38]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., III. k., 132-163.
o.
[39]
Vö. J. Lambrecht, i.m., 193-227. o.; R. Pesch, i.m., 175-195. o.;
J. Zmijewski, i.m., 257-286. o.; R. Geiger, i.m., 225-239. o.
[40]
Vö. Mk 1,14.
[41]
Vö. E. Lövestam, Spiritual Wakefulness in the New Testament,
Lund, 1963., 122-132. o.; J. Zmijewski, i.m., 286-310. o.; R. Geiger, i.m.,
239-248. o.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |