1. Történt az egyik napon, hogy miközben a
templomban tanította a népet, és hirdette
az evangéliumot, odaléptek a főpapok és
az írástudók a vénekkel együtt, és ezt
mondották neki:
2. «Mondd meg nekünk, milyen hatalommal
cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt
a hatalmat?»
3. Ő pedig így válaszolt nekik: «Én is kérdezek
tőletek valamit; mondjátok meg nekem:
4. Vajon a János keresztsége a mennyből való
volt-e vagy emberektől?»
5. Ők pedig így tanakodtak egymás között:
«Ha azt mondjuk: a mennyből, azt fogja
mondani: Akkor miért nem hittetek neki?
6. Ha pedig azt mondjuk: az emberektől, az
egész nép megkövez minket, mert meg van
győződve arról, hogy János próféta volt».
7. Ezért azt felelték neki, hogy nem tudják,
honnan való.
8. Erre Jézus így szólt hozzájuk: «Én sem
mondom meg nektek, milyen hatalommal
cselekszem ezeket».
Jézus jeruzsálemi szolgálata ugyanolyan módon
zajlik, mint ahogyan ez eddig is történt Palesztina más
városaiban és vidékein.[1]
Az evangélista két igével, a didaszkein (tanítani)
és az euangelidzein (hirdetni az örömhírt)
szavakkal foglalja össze e szolgálatot. Jézus, mint
mindig, a tanítványoknak vagy a népnek beszél,
Jeruzsálemben azonban inkább a népet részesíti
előnyben. Jeruzsálem lakói még nem hallottak
az ország «örömhíréről»
(evangéliumáról), ezért ezt számukra
is hirdetni kell. Amint azonban ez várható volt, akadályozni
kezdik őt azok, akik immár a nép hivatalos mesterei
(1. v.). Közbelépésük polemikus színt ad
az elbeszélésnek, amelyben Jézus arról vitatkozik
ellenfeleivel, hogy kinek van hitele a nép előtt. A felsőbbségek
kétségbe vonják szólásjogát (2.
v.). Ő erre kinyilvánítja, hogy küldetésük
lejárt, mert a szőlőt más munkásokra
bízták (9-19. v.). Elutasítja támadásaikat
(2. v.), politikai (20-26. v.) és teológiai kérdésekkel
(27-38. v.) kapcsolatos ármánykodásaikat, s hallgatásra
készteti őket (39-40. v.). Jézus átveszi a
szót, hogy szembesítse őket messiás-fogalmukkal
(41-44. v.), s végül arra buzdítja a népet, hogy
óvakodjék az ilyesfajta mesterektől (45-47. v.). Az
összetűzésből Krisztus kerül ki győztesen,
ezért keményebben folytathatja vádbeszédét
(21, 1-4), és a jelenetet az eszkatologikus beszéddel fejezi
be (21, 5-38).
Ellenfelei valamennyien felsorakoznak. Lukács említést
tesz a «főpapokról» (hoi arkhiereisz),
az «írástudókról» (hoi grammateisz)
és a vénekről (toisz preszbüteroisz).
Nem valószínű, hogy ezek személyesen bocsátkoztak
volna vitába egy állítólagos prófétával,
de az evangéliumi hagyomány e tekintetben egységes.[2]
A kérdés, amelyet kissé ünnepélyesen tesznek
fel («mondották mondván»), arra irányul,
hogy milyen hatalommal tanít a szent helyen, illetve miféle
meghatalmazás alapján teszi ezt. Ha saját nevében
beszél, megfelelő képesítéssel kell
rendelkeznie, ha pedig más nevében, tudatnia kell, hogy kiről
van szó (2. v.). Ahhoz, hogy valaki szabadon felszólalhasson
a templomban, vagy írástudónak kellett lennie, vagy
pedig valamilyen elismert mester (rabbi) által elfogadott
tanítványnak. Akármilyen magánszemély
nem igényelhette magának a szentély területén
való tanítás jogát.
Jézus tudna ugyan válaszolni, ez azonban nem győzné
meg beszélgető partnereit, és ezért inkább
köntörfalazni kezd (3. v.). Az előfutárra történő
utalása nem véletlenszerű, mert a személyével
és tevékenységével kapcsolatos valamennyi megfontolásnak
és magyarázatnak a Keresztelőtől kell kiindulnia.
Ha valaki számára nem világos és nem elfogadott
János missziója, az az ő küldetését
is nehezen vagy egyáltalán nem fogja megérteni (4.
v.). A zsidó vezetők nem fordítottak kellő
figyelmet a Keresztelő személyére, ezért mélyebben
kellene tanulmányozniuk igehirdetését és szolgálatát,
azaz gyakorlatilag az ő keresztségét. Vajon valóban
Istentől jött és közvetítette a bűnök
bocsánatát, vagy keresztsége csupán emberi
találmány, üres rítus, esetleg szemfényvesztés
volt?
Az az ügyesség, amellyel Jézus ellenfeleit támadja,
új oldalról mutatja be vitatkozási készségét
és taktikáját (fortélyosságát).
Szokásos szelídsége és jósága
nem akadályozza őt abban, hogy adott esetben talpraesetten,
fortélyosan és ügyesen viselkedjen. Jézus valódi
ember, aki rendelkezik az emberi természet képességeivel,
erőforrásaival és taktikai készségével.
Kérdező-válasza teológiai jelentést
hordoz, de közvetlen gyakorlati visszhangot is kivált. Arra
szólítja fel a felsőbbségeket, hogy mielőtt
megtudják, mit tart önmagáról, nyilatkozzanak
a Keresztelőről. Mindig a támadó van előnyösebb
helyzetben. Most rajtuk a sor, és nekik kell igazolniuk magatartásukat,
jóllehet nem a messiást, hanem előfutárának
személyét illetően. Lehetséges, hogy nem lesz
nekik olyan könnyű meggyőző választ találniuk,
mint amilyen határozottak voltak a kérdés feltevésében.
Az evangélista örömmel tesz említést zavarukról,
de kiemeli gondolkodásuk felszínes és tisztességtelen
voltát is (5-6. v.). Úgy látszik, hogy egyáltalán
nem érdeklődtek János keresztségének
eredete felől, sosem tettek fel önmaguknak hasonló kérdést,
és most sem gondolnak erre. Számukra csak egy a fontos: a
nép részéről kapott támogatás,
azaz saját biztonságuk. Ez többet ér, mint János
keresztségének vagy Jézus személyének
igazsága. Ha elveszítik e támogatást, ez azt
jelenti, hogy elveszítik a néppel szembeni fölényüket,
ha ellenben megőrzik, megtartják hatalmukat is. Alapjában
véve nem az a fontos, hogy az ember valóban hívő
legyen, mert ahhoz, hogy ne veszítse el előjogait, elegendő
ha csak hívőnek látszik. A vallásosság
számukra csak alakoskodás vagy hivatali funkció, eszköz
a kényelem, a zavartalan tekintély és uralom biztosítására.
Istentelen és machiavellista gondolkodás ez, amely sosem
veszítette el időszerűségét.
Jézus ezúttal nem törődik azzal, hogy leleplezze
beszélgető partnereinek képmutatását
és hamisságát, hanem válaszukat tekinti magatartása
mércéjének. Az a tény, hogy elutasították
a Keresztelővel kapcsolatos nyilatkozatot, igazolja, hogy ő
is hallgathat hatalmának eredetéről. Úgy tesznek,
mintha nem értenék az elhangzott kérdést, és
Jézus hasonlóképpen cselekszik. Biztos és követelőző
hangjuk, amellyel nekiestek, bizonytalanná vált; határozottságukat
és biztonságukat pedig Jézus vette át. Fondorlataik
mögött keresnek menedéket, ő pedig igényt
tart teljes szabadságára (8. v.).
Bizonyára tudja, hogy kicsoda ő, de számukra nincs
erről tudomása. Az ellenfelek csendben elvonulnak, de várják
a kedvező alkalmat, hogy újra támadásba lendülhessenek
(20. v.).
A gyilkos szőlőművesek (20,
9-19)
9. Aztán ezt a példázatot mondta a népnek: «Egy
ember szőlőt ültetett, és munkásoknak adta bérbe,
majd hosszú időre idegenbe távozott.
10. És amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz
egy szolgát, hogy adják oda neki a részét a szőlő
terméséből. De a munkások megverték, és üres
kézzel küldték el.
11. Azután egy másik szolgát küldött, de azt is
megverték, meggyalázták, és üres kézzel
küldték vissza.
12. Majd egy harmadikat is küldött, de ezt is
megsebesítették és kidobták.
13. Akkor így szólt a szőlő gazdája: Mit tegyek?
Elküldöm szeretett fiamat, őt talán meg
fogják becsülni.
14. De mikor azt meglátták a munkások, így
tanakodtak egymás között: Ez az örökös!
Öljük meg őt, hogy mienk legyen az örökség.
15. És a szőlőn kívülre üldözték, majd megölték.
Vajon mit tesz most már velük a szőlő ura?
16. Eljön, és elveszti ezeket a munkásokat, a
szőlőt pedig másoknak adja». Amikor ezt
hallották, így szóltak: «Szó sem lehet róla».
17. Ő azonban rájuk nézett, és ezt mondta:
«Akkor mit jelent az Írásnak ez a szava:
az a kő, amelyet az építők elvetettek,
lett a szegletkő;
18. aki erre a kőre esik, összezúzódik, akire
pedig ez a kő ráesik, szétmorzsolja azt».
19. A főpapok és az írástudók már abban az
órában rá akarták vetni a kezüket, de
féltek a néptől, mert az megértette, hogy
nekik mondta ezt a példázatot.
A vallási vezetőkkel folytatott rövid összetűzés
után Jézus példázat keretében folytatja
a nép «oktatását» és «evangélizálását».
A szőlőművesekről szóló «elbeszélés»
az üdvtörténetet, ennek előbbre vivőit és
ellenlábasait világítja meg.[3]
Egy úr szőlőt ültetett. A vadállatok
betörései ellen sövénnyel vette körül.
Őrtornyot is építtetett bele, hogy védje szőlőjét
a tolvajoktól. Majd bérbe adta szőlőmunkásoknak
(geórgoi), és hosszú időre messzi vidékre
távozott (9. v.).
A szüret «idején» (kairó) a gazda
visszagondol tulajdonára. Majd szolgát (doulon) küld
(apeszteilen), hogy szedje be a termés őt megillető
részét. A szőlőművesek azonban nem tartják
be a «megállapodást», sőt, hogy ne legyen
kellemetlenségük, azaz ne legyen feljelentőjük
és vádlójuk az úrnál, úgy gondolják,
megleckéztetik a szolgát. Megverik és üres kézzel
elbocsátják, remélvén, hogy így majd
nem jelentkezik újra (10. v.). A gazda bőkezű és
ráadásul türelmes: nem gerjed haragra az első
csalódásakor, hanem második és harmadik küldöttel
is próbálkozik. Sajnos, ezek sem járnak több
sikerrel (11-12. v.). Sőt, a szőlőművesek ahelyett,
hogy bűnbánatot tartanának, egyre hajthatatlanabbá
válnak. A második szolgát ugyanis nemcsak megverik,
hanem gyalázzák is (11. v.), a harmadikat pedig megsebesítik
(12. v.).
A szőlőmunkások gonoszsága nem töri
le a gazdát, de aggódik miattuk. Mindenképpen utat
akar találni munkásaihoz: azon fáradozik, hogy helyreállítsa
velük a jó kapcsolatot. Az embernek az a benyomása,
elsősorban nem saját érdekei miatt aggodalmaskodik,
hanem az ő javuk miatt. A «mit tegyek?» kérdés
arról árulkodik, hogy aggódik az elszenvedett kudarcok
miatt, és mindenképpen azon van, hogy megoldást találjon
(13. v.). Lehetséges, hogy ő is elkövetett valamilyen
hibát, s hogy a sikertelenséget az alkalmazott eszközök
elégtelensége vagy hatástalansága váltotta
ki. Ezért biztosabb megoldást keres. Végül is
- jóllehet tisztában van azzal, hogy kockázatot vállal
- arra az elhatározásra jut, hogy szeretett (agapétosz)
fiát küldi hozzájuk (13. v.). Ettől a küldéstől
reméli, hogy a szőlőművesek engedni fognak,
ha meggyőződésből nem is, de tiszteletből.
Az elbeszélés a szőlősgazda jóságát
énekli meg, amely a szőlőművesek érzéketlenségéhez,
durvaságához és gonoszságához viszonyítva
különösen is szembeötlik. Fiának elküldése
nagylelkűségének legkiemelkedőbb mozzanata és
jele (13. v.). A gazdát nemes szándék vezérli,
de a tények nem támogatják e szándékot.
A szőlőművesek dühödtebben támadják
a fiút, mint a szolgákat. Az a gondolat, hogy a szőlő
tulajdonosaivá válhatnak, arra ösztönzi őket,
hogy pusztítsák el a jog szerinti örököst.
Kiűzik a szőlőből, és könyörületet
nem ismerve megölik (15a v.).
A történet látszólag véget ért,
valójában azonban mégsem. A szolgák és
a fiú mögé rejtőző gazda, most, hogy ezeket
különféle módokon félreállították,
közvetlenül jelenik meg a színen, és szemtől
szembe kerül a szőlőművesekkel. Ezek olyan nagy
bűnöket halmoztak fel, hogy a példázat alkotója
megszakítja az elbeszélést, és hallgatóitól
kérdi, milyen büntetés sújthatja majd őket
(15b v.). Azután feleletet nem várva ő maga adja meg
a választ. Miként ez várható, azt állítja,
hogy a gazda jogosan bosszút áll a szőlőművesek
részéről elszenvedett sérelmekért. Minthogy
ezek bántalmazták a szolgákat, megölték
a fiát és tulajdonára törtek, megérdemlik,
hogy szigorú büntetést kapjanak.
A gazda pert indít ellenük, amelyben bizonyítást
nyer bűnösségük. Hadsereget küld tehát
ellenük, amely felégeti földjüket és szétszórja
embereiket. Ennél súlyosabb állítás
azonban az, hogy elveszi tőlük a szőlőt, és
más szőlőművesekre bízza (26a v.). Ez
a döntés kiváltja a jelenlevők tiltakozását,
akik elfogadják a szőlőművesek büntetését,
de nem akarják, hogy a szőlőt is elvegyék tőlük
(16b v.). Jézus azonban nem hatódik meg csalódottságuktól,
és álláspontját bibliai utalással igyekszik
alátámasztani. Az evangélista megemlíti, hogy
miközben Jézus az Írást idézi, parancsolólag
rájuk tekint, mintha szívükbe akarná vésni
az elhangzó ítélet értelmét (17. v.).
Az emblepó ige ugyanis annyit jelent, mint jelentőségteljesen
odanézni, a tekintetet valakire rászegezni. E tekintetben
szemrehányás is rejlik, mert úgy látszik, mintha
a hallgatók nem akarnák tudomásul vagy figyelembe
venni az Írás értelmét. A Zsolt 118,22 olyan
kőről beszél, amelyet az építők
elvetettek, és amely mégis szegletkővé lett
egy új épületben. A zsoltáros Jeruzsálem
történetére utal. Isten félreállítja
a belső ellenséget, amely akadályozta Jeruzsálem
újra felépítését, nélkülük
kezdi el a város újjáépítését,
ráadásul szegletkővé teszi az általuk
elvetett követ.[4]
A bibliai idézet a szóban forgó téma elmélyítésére
sarkall (18. v.). A szegletkővé lett kőnek a képe
arra is figyelmeztet, hogy ez milyen erővel fog azokhoz csapódni,
akik beleütköznek. A szőlőről szóló
példázat folytatása szemmel láthatóan
a kőről szólt, amely tartókövévé
lett annak új épületnek, amely elsősorban nem
az építők jóakaratából, hanem
titokzatos erő által valósult meg. Ha az épület
elkészült, és a régi ellenfelek újra támadásba
lendülnek, jaj nekik, mert azt kockáztatják, hogy összezúzódnak
rajta (18a v.). Az is előfordulhat, hogy maga a kő mozdul
el helyéről, és rázuhan mindazokra, akik hasztalanul
kísérleteznek eltávolításán.
Ebben az esetben a következmények még súlyosabbak.
A két ige, az «összezúzódik» és
a «szétmorzsolja» kifejezés, gyászos végre
utal. A keresztény közösség ellenségeinek
ezt mindenképpen tanácsos volna figyelembe venniük (18.
v.).
A szavakban burkolt utalás rejlik, de a beszélgető
partnerek heves tiltakozása (19. v.) mutatja, hogy nem volt nehéz
felfedni ennek értelmét. A prófétai hagyományban
Jahve kedvelt szőlője Izrael.[5]
E szőlőt a példázatban szereplő úrhoz
hasonlóan Jahve ültette, gondozta és védelmezte.
A szerzőt azonban most elsősorban nem a szőlő
története érdekli, hanem a szőlőművesek,
vagyis az izraelita közösség őreinek sorsa. Ők
jogtalanul kisajátították a szőlőt:
elsősorban nem az úr akaratának megfelelően,
hanem önmaguk javára hasznosították. A gazda
pedig hiába várta a gyümölcsök érkezését.
S e gyümölcsökön nem rítusokat vagy kultikus
cselekedeteket kell érteni, hanem jótetteket, amelyeket a
próféták szüntelenül hangoztattak: a magatartás
jobbítását, igazságosságot a törvényszékeken,
az idegenek, az árvák és az özvegyek megbecsülését.[6]
A gazda szolgái az ő különleges küldöttei
a nemzethez, vagyis a próféták, akik azonban nem beszélhettek
szabadon, mert minduntalan akadályozták, gyalázták
és bántalmazták őket. Lehetséges, hogy
nem mindegyiknek kellett elszenvednie fizikai veréseket, de mindegyiknek
el kellett viselnie az erkölcsi bántalmazásokat. A hatalom
és a próféták, az intézmény és
a karizma, a betű és a lélek közti ellentét
sosem szűnik meg az emberiség vallási történelmében.
A három különböző szolga küldése
valószínűleg a teljes prófétai misszió
összefoglalására szolgál. A hármas szám
foglalja magában annak a feladatnak teljességét, amely
rájuk bízatott. A «szeretett fiam» kifejezést
már a Lk 3,22 is használta Jézus keresztségénél.
A példabeszéd a történelem nyomvonalát
követi. A «szőlőn kívülre» kifejezés
a bűnbakra utal, amelyet a falakon kívül áldoztak
föl engesztelésül a sokaság bűneiért.
A szőlőművesek gaztettére emlékezvén
az evangélista pontos értelmezését kívánja
adni Jézus halálának, amely a régi törvény
sémája alapján és annak helyettesítéseként
következett be. Jézussal megvalósul a keresztény
kippur (engesztelés napja), amely jelzi, hogy a nép
megszabadult bűneitől. Valójában Jézust
azért ölték meg a «szőlőművesek»,
mert zavarta őket jelenléte, bátor igehirdetése
és sok kezdeményezése. Az evangélista azonban
kultikus modellben igyekszik láttatni halálát, amely
nagyobb jelentőséget ad e halálnak, de nem veszi figyelembe
történelmi okait.[7]
A gazda alakja felette áll a szőlőművesek
bűnös magatartásának. Végül azonban
a példázat alkotója az ő képét
is beszennyezi, midőn a harag és a bosszú érzelmeit
tulajdonítja neki. Saját mércéjük alapján
bánik el a szőlőművesekkel: kegyetlenek és
gyilkosok voltak, ezért ők is az ellenség kardja által
pusztulnak el, a túlélőket pedig felmentik korábbi
megbízatásuk alól. A szent szerzők saját
teológiai történelem-szemléletükhöz
folyamodnak, és így nem megfelelő vagy hamis képet
adnak Istenről. A történelmi események ugyanis
saját folyásukat, vagyis azt a menetet követik, amelyet
a másodlagos okok szabnak meg nekik anélkül, hogy Isten
közbeavatkozna. A szőlőművesek saját számításuk
alapján ölték meg a fiút. Azért szóródtak
szét, mert náluk hatalmasabb ellenféllel szálltak
szembe, és azért kellett megválniuk a szőlő
őrzésétől, mert nem akartak osztozni másokkal
(a pogányokkal), akiknek pedig ugyanúgy megvolt a joguk a
szőlő gondozásához, mint nekik. Istennek mindebben
nincs szerepe. Nem ő küldte a rómaiakat Palesztinába,
miként a zsidó lázadást sem ő vezette.
A kő mindenképpen fontos krisztológiai jelkép,
de ez a kép sem mentes a homálytól és az ellentmondásoktól.
Azt emeli ki, hogy Krisztusnak alapozó szerepe van a közösség
vagy az egyház épületében. Az a kő, amelyre
az izraelita közösség támaszkodott, Jahve volt.
Az új időkben Krisztus lépett a helyébe.[8]
Azok, akik a város építését tervezik,
a fiút megölő szőlőművesekhez hasonlóan
félre akarják tenni e követ, Isten azonban mégis
Krisztust választotta meg terve tartókövének.
Az emberi történelem Jézus személyében
és művében találja meg legmegfelelőbb
magyarázatát. E kő nélkül az épület
összeomlik, mint ahogy összedől az alapok nélküli
ház is. E metaforikus beszéd Krisztus közbenjáró
szerepét hangsúlyozza. Az ember benne találhatja meg
Istent, az igazságot és üdvösségét.
Ő az élet és az életre vezető út.
A «kő» arra a sziklára is utal, amelyből
élővíz fakad, jóllehet az evangélista
ebben a szövegösszefüggésben nem ezt a szempontot
hangsúlyozza.[9]
A kőről szóló beszédnek is vannak
polemikus és elfogadhatatlan elemei. Kemény figyelmeztetés
fogalmazódik meg benne Krisztus vagy az egyház ellenségei
számára: ha megkísérlik megtámadni az
egyházat, szét fognak zúzódni. Jézus
üdvösség a barátok, a hívők számára,
de helyrehozhatatlan pusztulás mindazoknak, akik megkísérlik,
hogy fellépjenek ellene.
A keresztény igehirdetésnek talán azért
kellett ilyen anatémákhoz folyamodnia, hogy megszilárdítsa
a hívők hitét a zsidó és a római
üldözésekkel szemben. A történelem azonban
másként alakult. Az esetek többségében
az üldözők zúzták össze a keresztény
«köveket» anélkül, hogy karcolás esett
volna rajtuk. A prófétai meghirdetések nem elbeszélések
vagy történelmi leírások, ezért a közösség
útját nem ezekre kell alapozni. A hívő ember
bizonyossága hitében van, és nem Isten megtorló
igazságosságának látványos megnyilvánulásaiban
vagy az ítélő Krisztus közbelépéseiben.
A példázat elsősorban az izraelita közösség
vezetőinek (szőlőműveseinek, építőinek)
nyílt kárhoztatása. E vezetők mindig egyformák,
olyanok voltak régen is, mint ma. A múltban megölték
a prófétákat, most pedig Isten szeretett fiának
életére törnek. Rövidesen azonban számukra
is elérkezik a vég. Jahve szőlőjét más
szőlőmunkásokra bízzák, ők pedig
összetörik fejüket azon a kövön, amelyet elvetettek,
és amelynek most szétmorzsolásán és
összetörésén fáradoznak. Amikor az evangélista
evangéliumát írja, mindez már megtörtént,
de a példázatból fakadó tanulság mindig
időszerű a keresztény közösségben,
különösen azok számára, akik sorsát
irányítják. Jézus megkísérelte
leleplezni ellenfeleinek hatalmát, és az evangélista
ugyanezt teszi a közösség hamis vezetőivel kapcsolatban.
A császárnak fizetett adó (20,
20-26)
20. Ezután állandóan szemmel tartották őt,
és kémeket küldtek utána. Azok igaznak
tetették magukat, hogy Jézust a saját
szavaival fogják meg, és átadhassák a
hatóságnak és a helytartó hatalmának.
21. Ezek megkérdezték tőle: «Mester, tudjuk,
hogy helyesen szólsz és tanítasz, és nem
vagy személyválogató, hanem az igazsághoz
ragaszkodva tanítod az Isten útját.
22. Szabad-e a császárnak adót fizetnünk,
vagy nem?»
23. Ő azonban felismerte álnokságukat és így
szólt hozzájuk:
24. «Mutassatok nekem egy dénárt: kinek
a képe és felirata van rajta?» Ők ezt
felelték: «a császáré».
25. Ő pedig így válaszolt nekik: «Adjátok
meg a császárnak, ami a császáré, és
az Istennek, ami az Istené».
26. Így tehát nem tudtak belekötni szavaiba
a nép előtt, hanem elcsodálkoztak válaszán,
és elhallgattak.
Látszik, hogy a hatóságok sietnek a názáreti
prófétával folytatott «vita» lezárásával.
Már kellőképpen nyilvánvalóvá
tették szándékukat (19, 39.47.48; 20, 2.19). Most
már csak a legalkalmasabb és leggyorsabb utat kell megtalálniuk
e szándék megvalósításához. Minthogy
szemből nem tudják támadni őt, most is[10]
cselvetéshez folyamodván próbálják hátba
támadni. Az evangélisták egységesek annak kiemelésében,
hogy a császárnak fizetett adó kérdése
csak ürügy volt arra, hogy kritikát csaljanak ki belőle
a római hatóságokkal szemben, vagy az adózás
mellett szóló válaszra késztessék. Lukács
a többinél is jobban hangsúlyozza ezt a mesterkedést
(20. v.). A Mk 12,13-ban farizeusok teszik föl a kérdést,
Lukácsnál azonban nem lehet tudni, hogy kiktől ered.
Valószínűleg olyanoktól származik, akikről
az előző versben (19. v.) volt szó. Minden a titokzatosság
légkörébe burkolózik, mint valamiféle
összeesküvésben. A hatóságok elhatározták,
hogy figyeltetik Jézust (20. v.), akinek hallgatói közé
már beszüremkedtek a titkos ügynökök. Ezeknek
az a feladatuk, hogy figyeljék beszédeit. Jámbor («igaz»)
személyeknek kell mutatkozniuk, nehogy gyanút keltsenek önmaguk
iránt, és nem szabad Jézus állításait
akadályozniuk.
Az evangéliumok csak mellékesen tesznek említést
a palesztinai politikai helyzetről. Lukács hatóságokról
(arkhé) és a helytartó (tou hégemonosz)
hatalmáról (exouszia) beszél (20. v.). A helytartó
a provincia élén állt: a szenátori provinciákban
«legátusként», és a császári
provinciákban, miként a mi esetünkben is, «prokurátorként».
A helytartókat teljhatalommal («hatósági jogkörrel»
és «hatalommal») ruházták fel. A főpapok
készek voltak együttműködni a római uralkodókkal,
hogy megőrizhessék irányító szerepüket.
A kérdező, akinek az a szándéka, hogy próbára
teszi Jézust, azzal kezdi, hogy kiemeli a «mester» egyeneslelkűségét
(orthósz legeisz), őszinteségét, valamint
gondolkodásában és beszédeiben megnyilvánuló
szabadságát. Ezzel burkoltan felszólítja, hogy
arra a kérdésre is nyíltan válaszoljon, amelyet
éppen feltenni készül számára (21. v.).
Az a kép, amellyel az ember Jézust bemutatja - még
ha érdekből teszi is (captatio benevolentiae) - valószínűleg
azt a valós benyomást ábrázolja, amelyet Jézus
az emberekben önmagáról keltett. Eszerint őszinte
és szavahihető embernek mutatkozott, aki mindig kész
volt arra, hogy kertelés és iskolás fondorlatok nélkül
közölje meggyőződését és az
aktuális problémákkal kapcsolatos elgondolásait.
Az, hogy az ember mit ért «igazságon» (alétheia),
nem derül ki azonnal. Az összefüggésből azonban
úgy látszik, hogy «politikai igazságra»
gondol. Az «Isten útja» a parancsok mutatta út,
amelyeket Jézus is megtart. Ez az út Istentől jön,
és hozzá vezet. Az ember meggyőződött
Jézus (a «mester») illetékességéről.
Most tudni akarja, hogy a jó izraelitának miként kell
állást foglalnia az adó kérdésében,
mit parancsol Isten ezzel kapcsolatban, és milyen magatartás
tanúsítandó (milyen «úton» kell
járni) az ő nevében. Az adók problémája
ugyanis (a forgalomban levő káromló mintázatú
pénzérméket is beleértve) élénken
foglalkoztatta az ortodox zsidókat. A probléma tehát
nemcsak gazdasági, hanem vallási jellegű kérdés
is volt. Az a tény, hogy a választott nép adót
fizetett az uralkodóknak, egyenértékű volt azzal,
hogy lemondott méltóságáról. A beszélgető
partnerek azonban eltekintettek ettől, mert egészen más
forgott a fejükben. Bármilyen választ ad Jézus,
e válasznak kompromittálnia kell őt: vagy a nép
jóindulatát veszíti el, vagy összeütközésbe
kerül a római hatóságokkal.
A kérdés arra enged következtetni, hogy hírek
keringtek Jézusnak e témával kapcsolatos nyilatkozatairól.
A hatalommal való visszaélésről szóló
beszédei alapján talán gyanítani lehetett,
hogy ellenségesen viszonyul az idegen uralkodókhoz. Lehetséges,
hogy kétségek támadtak a Rómához és
a Rómát képviselő hatóságok iránti
vak hűsége felől.[11]
Előfordulhat, hogy a kérdést az idő tájt
politikai lázadók feszegették, és közvetve
eljutott Jézushoz is. Az evangélisták egységesek
annak megállapításában, hogy Jézus észreveszi,
fondorlatos kérdéssel áll szemben. Lukács még
azt is kiemeli, hogy a válasz előtt elgondolkodik, és
úgy próbál kertelni, hogy láttatni kívánja
a császár képét (24. v.). Ez az időnyerés
arra szolgál, hogy világosabbá tehesse válaszát,
amely szabatos és nyílt, azaz éppen olyan, mint amilyet
a kérdező kívánt (23. v.). Azt mondhatnánk,
hogy jó szónokként különbséget tett
a dolgok között, Isten és a császár uralma
között, s megjelölte, hogy melyiket mi illeti meg (25. v.).
Ám a problémát felvető ember által szándékolt
alapvető kérdés, hogy tudniillik a zsidóknak,
Isten választott népének kell-e adót fizetnie
a hatalmat bitorló rómaiaknak, megválaszolatlan maradt.
Válaszában a zelóták, illetve a forradalmárok
nem találhattak semmi kivetnivalót, de éppígy
a Heródes-pártiak sem. Állítása nem
adott igazat senkinek, és ugyanakkor senkit sem kárhoztatott.
A «császár» nem panaszkodhatott, hiszen Jézus
elismerte azt, ami az «övé», és Isten sem,
mert védelmet kaptak jogai. E válasznak - legalábbis
első látásra - az a hiányossága, hogy
nem ereszkedik le a tényekhez, nem bocsátkozik konkrétumokba.
Beéri egy olyan elv kimondásával, amely kielégít
mindenkit, de nem oldja meg a konkrét történelmi helyzetet,
amelynek érdekében kérték. Jézus számára
e válasz ügyes és szükségszerű kibúvó
ahhoz, hogy kikerülhessen szorult helyzetéből, de nem
olyan norma, amely megoldaná a hatalmi konfliktusokat, és
még kevésbé az idegen elnyomóknak fizetendő
adó kérdését. Jézusnak a témára
vonatkozó valódi véleményét nem ebből
az állításból kell levezetni, hanem a békére,
az igazságosságra, a testvériségre és
a szeretetre összpontosító tanításának
egészéből. Ezeknek az elveknek a fényében
a védtelen palesztinai lakosságra kirótt császári
adók visszaélések és igazságtalan követelések.
Jézusnak ezt kellett volna mondani, és olykor talán
utalt is ilyesmire. Jelen körülmények között
azonban nem tartotta időszerűnek ennek megerősítését,
mert nem akarta veszélyes játéknak kitenni személyét
és még kevésbé misszióját.
Az «adjátok meg a császárnak, ami a császáré,
és Istennek, ami az Istené» jézusi választ
gyakorta alapelvként értelmezték, és ez az
értelmezés mindmáig érvényben van a
hivatalos igehirdetésben. Eszerint Jézus a politikai és
a vallási hatalom közti kapcsolat aranyszabályát,
azaz egymás határainak kölcsönös tiszteletben
tartását és mindkét szféra teljes autonómiáját
sugallta volna. Sőt, úgy látszik, mintha a császári
hatalomnak való alárendeltséget («adjátok»)
hirdette volna. Ezt a felfogást erősíti majd az újszövetségi
hagyomány is, amely a hatalmat Istentől eredőnek tünteti
fel, és olyasminek, aminek tisztelettel és feltétlen
engedelmességgel tartozunk.[12]
Jézustól azonban feltehetően távol álltak
ezek a nézetek. Ő ugyanis olyan mozgalmat indított
el, amely nemcsak a vallási rendet támadja, rázza
és forgatja fel, hanem a társadalmi-gazdasági berendezkedést
is. Ezért nem hirdethetett olyan elvet, amely szentesíti
az erőszakot és az igazságtalanságot.
Az írásmagyarázó hagyomány politikamentessé
tette Jézus jelenlegi válaszát és általánosságban
szociális jellegű állásfoglalásait, mintha
ő jóváhagyván Isten hatalmával tette
volna egyenrangúvá a császár hatalmát.
Ha azonban figyelmesebben megvizsgáljuk az evangélista idézte
állítást (25. v.), beláthatjuk, hogy Jézus
ezt éppen gyökeresen kétségbe vonta. Arra buzdított,
hogy azt kell megadni a császárnak, ami őt megilleti.
Ezzel azonban nem azt akarta mondani, hogy Izrael népe és
földje is hozzá tartozik. E népnek ugyanis volt már
másik «gazdája». Az «adjátok meg
az Istennek, ami az Istené» kijelentés forradalmi elemet
tartalmaz, mert olyan követelésre utal, amely a szövetség
végső tartalmát alkotja (vö. Kiv 19, 5-6). A
föld és a nép kizárólag Istenhez tartozik,
és mindaz, aki uralkodni akar felette, jogbitorló és
Isten ellenlábasa. Ha az «adjátok meg az Istennek,
ami az Istené» kifejezést parancsnak vagy jelszónak
tekintik, ez mozgósíthatta volna az egész nemzetet
és általában minden elnyomott népet. Nem tekintették
azonban ilyennek, és még ma sem veszik ilyen értelemben.
Ezzel ellentétben éppen arra szolgált, hogy elidegenítse
az embereket a testvéreik felszabadításában
való részvételtől, hiszen Isten dolgaival kellett
törődniük, és nem a császáréval.
A «hitet» nagyon gyakran a szent szférájára
korlátozták, és ezért ez eltávolodott
az ember konkrét és profán világától.[13]
Jézus válasza a föld valamennyi népe számára
érvényben van, akik még nem élvezik jogaikat
és azt a szabadságot, amelyet Isten ajándékoz
nekik. A föld és ennek tartalma az Úré, aki egyenlő
mértékben adja ezt mindenkinek, és nem csupán
azoknak a különféle császároknak, akik az
emberek helyett akarják a hatalmat bitorolni (vö. Zsolt 24,1).
A hallgatóság, amely csak felszínesen fogta fel
a választ, elcsodálkozott és elnémult amiatt,
hogy Krisztus milyen ügyesen kerülte el a számára
állított csapdát (26. v.).
27. Azután odamentek hozzá néhányan a
szadduceusok közül, akik tagadják, hogy
van feltámadás, és ezt kérdezték tőle:
28. «Mester, Mózes előírta nekünk, hogy ha
valakinek meghal a testvére, akinek volt
felesége, de gyermeke nem, akkor annak
a testvére vegye el az asszonyt, és
támasszon utódot az ő testvérének.
29. Volt hét testvér. Az első megnősült, de
meghalt gyermektelenül.
30. Ekkor a második vette el az asszonyt,
31. aztán a harmadik, majd sorban mind
a hét, de mind úgy haltak meg, hogy
nem hagytak maguk után gyermeket.
32. Végül aztán meghalt az asszony is.
33. A feltámadáskor közülük vajon
melyiknek lesz a felesége az asszony,
hiszen mind a hétnek felesége volt?»
34. Jézus így válaszolt nekik: «E világ fiai
házasodnak és férjhez mennek,
35. de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő
világra, hogy részük legyen a halottak
közül való feltámadásban, azok nem
házasodnak majd, és férjhez sem mennek.
36. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az
angyalokhoz lesznek hasonlók, és az Isten
fiaivá lesznek, lévén a feltámadás fiai.
37. Arra pedig, hogy a halottak feltámadnak,
már Mózes is rámutatott a csipkebokornál,
amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák
Istenének és Jákob Istenének mondta.
38. Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem
az élőké. Mert az ő számára mindenki él».
39. Néhány írástudó ekkor így szólt: «Mester,
jól mondtad».
40. És nem mertek többé kérdezni tőle semmit.
A szadduceusok mindeddig még nem jelentek meg Lukácsnál.[14]
Az evangélista úgy mutatja be őket, mint akik nem
hisznek a feltámadásban. Figyelembe kell azonban vennünk
azt a sajátságos politikai arculatot is, amelyet a palesztinai
pártok palettáján képviseltek.[15]
Általában nem értettek egyet a farizeusokkal,
és más csoportokkal sem, de a Krisztus elleni küzdelemben
egyesültek velük. Ők is azért jönnek, hogy
nehéz helyzetbe hozzák Jézust. A kieszelt ellenvetés,
vagyis az asszonyról szóló történet, akinek
hét férje volt (29-33. v.), amelyet más alkalmakkor
talán sikerrel alkalmaztak ellenfeleikkel szemben, a cáfolhatatlannak
látszó ellenvetések közé tartozott. Ugyanakkor
azonban önkényes előfeltevésre támaszkodott:
nevezetesen arra, hogy a férfi és a nő a feltámadás
világában is ugyanolyan állapotban fog élni,
mint a földi életben.
Jézus tehát mindenekelőtt azon van, hogy magyarázatot
adjon az eljövendő állapotról. Ez az állapot
gyökeresen különbözik az evilági élettől.
A jelenlegi történelem az utódok létrehozásának
törvényére, azaz a házasságra és
a családra épül. Ezért mindazoknak, akik ebben
a történelemben élnek («e világ fiai»),
házasodniuk kell, illetve férjhez kell menniük. Az eljövendő
világ élete és szabályozó törvényei
azonban egészen más jellegűek. Az «akik méltónak
ítéltetnek ama eljövendő világra»
(35. v.) megjegyzés azt adja hírül, hogy nem minden
elhunyt kerül ugyanabba a boldog és dicsőséges
állapotba, azaz nem ugyanazt az üdvösséget éri
el mindegyik.
Az evangélistát nyilvánvalóan csak az igazak
sorsa érdekli, akik részesülnek Krisztus feltámadásában
és a megváltottak végérvényes állapotában.[16]
Ezt olyan életmód jellemzi, amelyben többé már
nincsenek házastársi kapcsolatok (36. v.); amelyben a halál
lehetősége megszűnik; és amelyben az ember a
feltámadás fiaihoz méltó angyali életet
él (36. v.). Ez a világ esetleges, anyagi, pusztulásra
képes, és ezért átmeneti jellegű. Mindazt,
ami itt történik, az ideiglenesség jellemzi. Így
a házasság is az átmeneti jellegű intézmények
közé tartozik, amely megszűnik, midőn a jelenlegi
történelem véget ér.
Az új világot ezzel szemben az anyagtalanság és
a halhatatlanság jellemzi. A feltámadottak valamiféle
romolhatatlan és «szellemi» világ tagjai. Többé
már nem halhatnak meg, mert beléptek a valódi életbe,
amely azonos a feltámadott Krisztuséval. Állapotuk
hasonló az angyalokéhoz: függetlenek az anyag és
a test törvényeitől. E másik világ gyermekeit
«Isten fiainak» nevezik. Életük angyali élet,
egyben azonban isteni is (36. v.).
A feltámadást nemcsak Jézus állítja,
mert ezt a meghirdetést az Írás is alátámasztja
(37. v.). Az «Én vagyok Ábrahám, Izsák
és Jákob Istene» állítás nyilvánvalóvá
teszi, hogy az elhunytak világa élő személyek
világa.[17]
A létezés folytatódásának témája
már az ószövetségi kinyilatkoztatás utolsó
lapjain is felszínre került,[18]
de a keresztény igehirdetésnek mindenképpen központi
üzenetévé vált. Elfogadása problémát
jelentett az apostoloknak (vö. a húsvéti krisztofániákkal
kapcsolatos bizalmatlanságuk), és hallgatóiknak is,
az egyházon belül és kívül egyaránt
(vö. ApCsel 17,32). Néhány «szadduceust»
éppenséggel a keresztény közösségen
belül is lehetett találni. Az a kitartás, amellyel az
evangélista a feltámadás témáját
taglalja, elsősorban nem Jézus ellenfeleinek jelenlétére
utal, akiknek talán már nyomuk veszett, hanem olyan bizonytalan
vagy bizalmatlan emberekre, akik az egyházban élnek. Az evangélistának
főként pasztorális célja van: eloszlatni a
homályt, amely a feltámadás meghirdetése nyomán
támadt a hívőkben.
Jézus válasza a jövendő életre akar
rávillantani, amelynek visszfényei már az evilági
életben is jelen lehetnek. Azok, akik valóban «Isten
fiai», nem házasodhatnak és nem mehetnek férjhez.
Ez jelzés vagy útmutatás ahhoz a választáshoz,
amelyet Jézus tanácsol az «ország embereinek».
A házaséletről, a feleségről vagy a
férjről való lemondásnak közvetlen célja
(az ország teljes odaadottsággal való szolgálata)
mellett eszkatologikus jelentése is van (meghirdeti és elővételezi
az eljövendő világot): «Azért nem alkottam
számotokra asszonyt, mert az ég szellemeinek háza
az ég».[19]
Azoknak táborába, akik a sötétség emberei
ellen indulnak, nem lépnek be asszonyok, - olvassuk a qumráni
szerzetesek «Háborús szabályzatában»
- mert az égi seregekhez csatlakozó világosság
fiainak angyali életet kell élniük.[20]
A cölebsz élet választása a dicsőséges
állapot elővételezése és előjátéka.
A fenti élet így betör az anyagi világba, és
felforgatván megújítja ezt.
Jézus meghirdetése vagy tanácsa világos,
de csak körültekintő vizsgálat, illetve magyarázat
után fogadható el. Nem szabad elválasztani kulturális
beágyazódásától, mert ez a szétválasztás
megváltoztatná jelentését. Az ég és
a föld, az anyag és a szellem, a lenti és a fenti világ,
azaz a házasélet és az angyali élet szembeállítása
valószínűleg inkább emberi feltevés és
nem az Isten üzenete. E szembeállítás különleges
erkölcsi jelentéstartalmat kölcsönöz azoknak
az életállapotoknak, amelyek az egyik vagy a másik
modellhez állnak közel. Ám, hogy mindebből mennyit
tarthatunk igaznak, bizonyosnak és szavatoltnak, ennek tudása
nem adatott meg számunkra. Valójában ugyanis, s főként
Isten előtt, ezek vitatható megkülönböztetések,
elgondolások és vélemények. Kétségtelen,
hogy a jelen élet az eljövendő élet elővételezése,
ugyanakkor azonban önmagában fennálló valóság
is. A rá következő élethez viszonyított
«alacsonyabb rendűségét» nem vonhatjuk
kétségbe, de talán nem annyira azért, mert
az anyaghoz kötődik, hanem azért, mert ez csak első
szakasza az ember megvalósulásának. A lélek
és a test, miként a liliom és a bogáncs, egyformán
kedves az Úr előtt. A házastársi szeretet éppoly
szent és szellemi, miként az angyali szeretet. Jézus
elsősorban nem teológiai, hanem alkalmi érveléssel
adott választ ellenfeleinek. Nem az eljövendő élet
állapotáról vagy a jelen élethez viszonyított
felsőbbrendűségéről szándékozott
nyilatkozatot tenni, hanem a feltámadás üzenete ellen
felhozott szemfényvesztő érveket akarta cáfolni.
Válasza nem a különleges aszketikus (platonikus vagy manicheus)
tételek védelmére született meg.
A vita tanúi, sőt maguk az ellenfelek is elcsodálkoznak
Jézus érvelésén, és gratulálnak
neki (40. v.). Valójában maga a lukácsi közösség
örvendezik az evangéliumi igehirdetés egy tételének
(a test feltámadásának), amelyet nehéz elfogadni,
de amely ennek ellenére a keresztény üzenet középpontjában
áll.
41. Ő azonban megkérdezte tőlük: «Hogyan
mondhatják azt, hogy a Krisztus a Dávid fia?
42. Hiszen maga Dávid mondja a Zsoltárok
könyvében: Így szólt az Úr az én uramhoz:
Ülj a jobb kezem felől,
43. amíg lábad zsámolyává nem teszem
ellenségeidet.
44. Ha tehát Dávid urának szólítja őt, hogyan
lehet akkor a fia?»
A jelenlegi epizód azt mutatja, hogy Jézus felülkerekedett
ellenfelein, jóllehet e felülkerekedés - amint a tények
majd mutatják - csak rövid életű volt.[21]
Úgy látszik, mintha zavarukat kihasználva közvetlenül
szándékozná támadni őket. Valójában
azonban szentírási bizonyítékot nyújtván
akar segíteni nekik személyének és missziójának
megértésében. A «téma megvitatása»
valószínűleg azoknak a vitáknak emlékét
őrzi, amelyeket a zsidó-keresztények folytattak az
ősi hiten maradt honfitársaikkal. A közfelfogás
szerint a messiás Dávid nemzetségéből
fog származni, és így valamiképpen az ő
leszármazottja lesz. Mindazonáltal a «Dávid
fia» szakkifejezés nem túl gyakran fordul elő
a Bibliában.[22]
A Dávidhoz tartozás jogosította fel a messiást
arra, hogy örökölje az ősi nemzetségfőnek
tett ígéreteket. Jézus magától értetődőnek
tartja ezt a felfogást, de szentírási idézettel,
a 110. Zsoltár szövegével is alá akarja támasztani,
amely látszólag vitatja e nézet igazságérvényét.
A zsoltáros, aki a hagyomány szerint maga Dávid, állítólagos
«fiát» egyben «urának» is nevezi.
Eltekintve attól az értelmezéstől, amelyet
Jézus vagy az evangélista ad a szövegnek, és
amely valószínűleg nem egyezik az eredeti olvasattal,[23]
az érvelés arra a tényre támaszkodik, hogy
Dávid urának nevezi a messiást. Az evangélista
megfogalmazza az ellenvetést, de nem ad rá semmiféle
választ; azt is mondhatjuk, nyitva hagyja a kérdést.
Az azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Dávid
fia, a Krisztus olyan transzcendens méltósággal (úr,
küriosz) rendelkezik, amely ősétől elválasztja
és őse fölé emeli őt. Ez mutatja, nagysága
nem abból ered, hogy leszármazási kötelék
fűzi Izáj törzséhez, hanem más kapcsolatokból,
amelyeket a zsoltáros nem ismer. A szöveg valójában
arra szólítja fel az embert, hogy figyelmesen vegye szemügyre
a Krisztus személyét. Kétségtelen, hogy ő
Dávidnak is fia, vagyis az a királyi sarj, akire mindenki
várt - jóllehet olyan különféle elvárásokkal
és elgondolásokkal, amelyeket Jézus az esetek többségében
nem értett, vagy legalábbis pillanatnyilag nem akart velük
egyetérteni.[24]
Ő azonban nem csupán Dávid fia, hanem sokkal több
ennél. Jézus vitatkozni kezd a messiásról ellenfeleivel,
és ez az esemény krisztológiai vitába torkollik
az egyházon belül.
Az «úr» (küriosz) megnevezés
más alkalmakkor is előfordul Lukács evangéliumában.
Ebben az esetben az evangélista bibliai utalást (Zsolt 110,1)
akart hozzáfűzni, de nem igyekezett jelentését
megmagyarázni. Az «úr» valószínűleg
nem egyszerűen az «Isten fiát» jelenti, hanem
inkább a közös evangéliumi hagyománynak
megfelelően a feltámadt, a megdicsőült és
az Isten jobbjára magasztosult messiást. Az úr kifejezés
Jézus feltámadását, mennybemenetelét
és trónra emelését hirdeti. Elsősorban
olyan uralomra utal, amely az embert (és az embereket) illeti meg,
és nem az önmagában vett isteni hatalom kiemelését
célozza, amelynek ünneplését most semmi sem indokolja.[25]
Óvakodjatok az írástudóktól
(20, 45-47)
45. Miközben pedig az egész nép hallgatta
őt, így szólt tanítványaihoz:
46. «Óvakodjatok az írástudóktól, akik
szeretnek díszes köntösben járni, és
szívesen veszik a köszöntéseket a
tereken; szeretik a főhelyeket a
zsinagógákban és az asztalfőn ülni
a lakomákon;
47. akik felemésztik az özvegyek házát,
és színlelésből hosszan imádkoznak.
Ezekre vár a legsúlyosabb ítélet».
Az evangéliumi eseménysor végéhez közeledik.
A bejezés előtt Márkhoz (12, 38-40) és Mátéhoz
(23, 1-30) hasonlóan Lukácsnak is van mondanivalója
az írástudók (grammateisz) ellenében,
akik a farizeusokkal együtt (vö. 11, 37-54) elsősorban
felelősek Jézus «kudarcáért».[26]
Máté, aki a zsinagógával, vagyis a farizeusi
magatartás örökösével harcban álló
zsidó-keresztényeknek ír, egész fejezetet szentel
e témának, amely az evangélium legkeményebb
fejezete (Mt 23). Lukács már elővételezte fenntartásait
és kritikáit (11, 37-54), ezért itt néhány
sorral beéri.
A beszéd nem közvetlenül a címzettekhez szól,
hanem az egész néphez és a tanítványokhoz
(45. v.). Nem érdemes a távollevőket vagy az immár
szétszóródott hallgatókat ostorozni, amikor
nagyon közel vannak követőik. Miként más
esetekben is, az evangélista nem egyszerűen krónikát
ír, hanem azon van, hogy pasztorális munkát végezzen
a közösségen belül. A szavak a tanítványok
felé irányulnak, mert feltehetően még bennük
is ott lakozik a farizeusi lelkület.
Lukács szerint az írástudók (és
a farizeusok) magatartását a hiúság jellemzi,
amelyről öltözékük díszes volta, a
megbecsültség és a megkülönböztető
jegyek (a nyilvános köszöntés, a gyülekezetben
és a lakomákon elfoglalt első helyek) iránti
vágyuk, mohóságuk (kiüresítik a szegények
házait) és végül képmutatásuk (színlelik
az imádságot) árulkodik (46-47. v.). Az a zsidó
jámborság, amelyet az írástudók magas
fokon és hivatásszerűen gyakoroltak, bőségesen
fitogtatja a vallásosság jegyeit. E jámborság
azonban külsődleges, csupán szertartásokból
és pompás ruhákból áll, de hiányoznak
belőle a jócselekedetek és az emberiesség tettei.
Ilyen módon könnyű vallásosnak lenni, mert ez
nem jár együtt feladatok, terhek és lemondások
vállalásával, hanem csupán az embertársakkal
szembeni előnyökkel, akik valós értékkel
ruházzák fel azokat a cselekedeteket, amelyeket az ember
érdekből vagy saját felmagasztaltatása érdekében
hajt végre. Olyan «lelkiség» ez, amely nem fog
megszűnni könnyen, mert a nyerészkedés, a színlelés
és főként a hiú kérkedés lelkülete
sosem fog eltűnni az emberből.
[1] Vö.
G. S. Shae, The Question of the Authority of Jesus, in NovTest 16
(1974), 1-29.
[2] Ugyanez
a megjegyzés érvényes a kivonulás eseményében
szereplő fáraóra is. Az evangélisták
nem azokat tartották szem előtt, akik a cselekedeteket ténylegesen
végrehajtották, hanem megbízóikat.
[3] Vö.
J. D. M. Derrett, Law in the New Testament, i.m. 286-312. o. («The
Parable of the Wicked Vinedressers»); J. D. Crossan, The Parable
of the Wicked Husbandmen, in JBL 90 (1971), 451-465.; J. Blanck, Die
Sendung des Sohnes. Zur christologischen Bedeutung des Gleichnisses von
den bösen Winzern Mk 12, 1-12, in Fest. R. Schnackenburg, Freiburg,
1974., 11-41. o.; B. Dehandschutter, La parabole des vignerons homicides
(Mc XII, 1-12) et l'évangile selon Thomas, in AA. VV. L'évangile
selon Marc, Gembloux, 1974., 203-219. o.; M. Hubaut, La parabole des
vignerons homicides, Paris, 1976.
[4] Vö.
Zsolt 118,22; J. D. M. Derrett, The Stone that the Builders Rejected,
in Studia Evangelica, TU, 102, Berlin, 1968., 180-186. o.
[5] Vö.
Iz 5, 1-7; 27, 2-5; Jer 2,21; 5,10; 6,9; 12,10; Ez 15, 1-8; 17, 3-10 stb.
Zsolt 80, 9-19.
[6] Vö.
számos más szöveg mellett: Jer 7, 5-6.
[7] A
Krisztus halálának történeti okaival és
e halál teológiai értelmezésével kapcsolatban
vö.: Itinerario spirituale di Cristo, i.m., III. k., 40-46.
és 77-108. o.
[8] Vö.
az ApCsel 4, 11-12; Róm 9,33; 1 Pét 2, 6-8 hasonló
szövegeivel.
[9] Vö.
1 Kor 10, 1-4.
[10]
Vö. H. Loeve, Render unto Caesar, Cambridge, 1940.; J. D. M.
Derrett, Law in the New Testament, i.m., 313-338. o. («Render
to Caesar»); C. H. Giblin, The Things of God in the Question Concerning
Tribute to Caesar (Lk 20: 25; Mk 12: 17; Mt 22: 21), in CBQ 33 (1971),
510-527.
[11]
Vö. La conversione della Chiesa, i.m., 63-67. és 80-82.
o.
[12]
Vö. Róm 13, 1-7; 1 Pét 2, 13-17.
[13]
G. Jossa (Gesù e i movimenti di liberazione della Palestina,
Brescia, 1980., 252-276. o.) aprólékosan elemzi a szöveget,
de ő is «spiritualista» megoldáshoz jut. A császárnak
fizetett adó csupán közigazgatási kérdés,
és nem jár együtt az igazságtalanul létrehozott
hatalom elismerésével és az ennek való alárendelődéssel.
Jézus számára az a fontos, hogy az emberek Isten hatalmát
ismerjék el, amiről ellenfelei általában megfeledkeznek.
Ezért megragadja az alkalmat, és felhívja figyelmüket
arra, hogy a törvény szerint mi az elsődleges kötelességük.
A császárnak való engedelmesség másodlagos
dolog, Istennek azonban vitathatatlan és feltétlen engedelmességgel
tartozunk.
[14]
Vö. F. Dreyfus, L'argument scripturaire de Jésus en faveur
de la résurrection des morts (Marc XII, 26-27), in RB 66 (1959),
213-224.; E. Charpentier, Tous vivent pour lui, in AssSeig 63 (1971),
81-94.; C. Montanti, Lc 20, 34-36 e la filiazione divina degli uomini,
in BiOr 13 (1971), 255-275.
[15]
A «szadduceus» kifejezés a Cádok (saddiq
igaz) szóból ered, amely az Abiatarral szemben álló
főpap neve volt (vö. 2 Sám 8,17; 1 Kir 1,8) Salamon
idejében. Nagy nemzetségről van szó, amelynek
leszármazottait «Cádok fiainak» (vö. 2 Kir
15,53; Ez 40,46) is nevezték. Jézus korában a szadduceusok
olyan politikai irányzatot alkottak, amely igazodott Rómához,
vallási szempontból pedig a hivatalos hatalom mellé
sorakozva a farizeusok ellenfeleként a hagyományos irányzatot
képviselte.
[16]
A feltámadás problémája nem oldható
meg e szöveg alapján, és erre támaszkodva nem
korlátozhatjuk csupán az igazakra. Vö. Itinerario
spirituale di Cristo, i.m., III. k. 203-226. o.
[17]
Vö. Kiv 3,6.
[18]
Vö. Dán 12,2; 2 Mak 7, 9-36; 12, 43-45.
[19]
Hénoch könyve 15,7; vö. J. Bonsirven, La Bibbia apocrifa
(franciából fordítva), Milano, 1962., 29. o.: «Ti
azonban kezdettől fogva szellemek voltatok, az örök, halhatatlan
élet részesei a világ minden nemzedékének
végéig» (uo. 15,6).
[20]
Vö. L. Moraldi, I manoscritti di Qumrân, Torino, 1971.
[21]
Vö. G. Schneider, Die Davidssohnfrage (Mk 12, 35-37), in B
53 (1972), 65-90; F. Neugebauer, Die Davidssohnfrage (Mark XII, 35-37
parr.) und der Menschensohn in NTS 21 (1974-75), 81-108.
[22]
Vö. G. Barbaglio, Il vangelo di Matteo, i.m., 485. o.
[23]
Vö. E. Podechard, Le Psautier, Paris, 1949., II. k., 173. o-tól.
[24]
Vö. 4,41; 8,56; 9,21 stb.
[25]
A téma bővebb kifejtésével kapcsolatban lásd:
Itinerario spirituale di Cristo, i.m., I. és III. k.
[26]
Vö. K.H. Rengstorf, Die Stolai der Schriftgelehrten, in Fest.
O. Michel, Leiden, 1963., 383-404. o.; J. D. M. Derrett, Eating up the
houses of widows. Jesus's Comment on Lawyers, in NT 14 (1972), 1-9.;
F. Keck, Die öffentliche Abschiedsrede Jesu in Lk 20,45 - 21,36.
Eine redaktions- und motivgeschichtliche Untersuchung, Stuttgart, 1976.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |