Bevonulás Jeruzsálembe (19, 29-40)
29. Miután ezeket elmondta, tovább haladt Jeruzsálem
felé. Amikor közel ért Betfagéhoz és Betániához, az
Olajfák-hegyénél elküldött tanítványai közül kettőt,
és ezt mondta nekik:
30. «Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor
beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen
még nem ült ember: oldjátok el, és vezessétek ide.
31. Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért oldjátok
el? - mondjátok ezt: az úrnak van szüksége rá».
32. Ekkor a küldöttek elmentek, és mindent úgy találtak,
ahogyan megmondta nekik.
33. Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái ezt
kérdezték tőlük: «Miért oldjátok el a szamárcsikót?»
34. Ők így feleltek: «mert az úrnak van szüksége rá».
35. Azután elvezették azt Jézushoz, felsőruhájukat
ráterítették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust.
36. Amint ment tovább, az emberek az útra terítették
felsőruhájukat.
37. Mikor pedig már közeledett az Olajfák-hegyének
lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve
fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért
a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották:
38. «Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A
mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!»
39. A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki:
«Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!»
40. Ő azonban így válaszolt: «Mondom nektek, ha
ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani».
A Lukács evangéliumának középpontjában
álló nagy «utazást» Jézus jeruzsálemi
bevonulása zárja le.[1]
Jerikóból a társaság Jézussal az élen
(vö. 28. v.) elindul felfelé a szent város irányába,
de azt is mondhatjuk, hogy a Golgotára. Lukács szerint a
«keresztút» nem a római helytartó Praetorium-ánál
kezdődött, hanem Názáretben (vö. 4,30) vagy
általánosabban Galileában (9,51). Jézus ugyanis
ettől kezdve szegezi szemét a tragikus célra.
A 28. verset az evangélium harmadik (az «utazás»)
és negyedik része (a jeruzsálemi szolgálat)
közötti átmenetnek lehet tekinteni. A jeruzsálemi
megnyilvánulást Jézus olyan szertartás szerint
szervezte meg, amely szemmel láthatóan az izraeli királyok
és különösen Salamon trónra emelését
utánozza.[2]
Magánszemélyként is beléphetett volna a városba,
miként ezt - ha Lukács nem is beszél erről[3]
- már más alkalmakkor is megtette. Azt szerette volna azonban,
hogy ennek az utolsó látogatásának visszhangja
legyen, hogy a várost és a népet bevonhassa meghirdetésének
vonzáskörébe. Jézus és a tizenkettő
feltehetően Jeruzsálem környékén, s nagyon
valószínű, hogy Betániában, Márta
és Mária házában szállt meg (vö.
10,38). Nehéz elgondolni ugyanis, hogy Jerikóból elindulva
azonnal megszervezték volna a pálmás felvonulást.
Jézus utolsó hetének, illetve a jeruzsálemi
szolgálatnak immár Betfagé és Betánia
falvai szolgálnak támpontul. Innen küldi ugyanis két
tanítványát, hogy keressék meg az alkalomhoz
szükséges hátasállatot. A tanítványok
olyan ismert személyhez mennek, akivel Jézus feltehetően
már beszélt tervéről.[4]
A kettes szám tanúságtételük érvényességéhez
volt szükséges (vö. 9,30; 24,4; ApCsel 1,10). A málhás
állaton még nem ülhetett senki, azaz nem alkalmazhatták
profán munkára, mert szent célra rendeltetett. Jézus
úgy döntött, hogy megtöri az őt mind ez ideig
körülvevő csendet (a messiási titkot), és
ünnepélyes kinyilatkoztatást tesz személyéről
és missziójáról. Ezért nem fél
attól, hogy önmagát «úrnak» (küriosz)
nevezze, amely egyenértékű a fejedelem vagy «király»
kifejezéssel (vö. 31-34. v.). Az úr-király jön
most el, hogy meglátogassa lakóhelyét, városát
és népét.[5]
A bevonulás nem egyszerűen szamárháton való
belépés a városba, hanem királyi látogatás,
«parúzia», és ezért gondosan elő
kell készíteni. Ez az előkészítés
is mutatja jelentőségét. A bibliai történelemben
a málhás állat Izrael királyának hátasállata,[6]
és a prófétai hagyomány a messiás hátasállatának
is nevezi.[7]
A szamár a lóval ellentétben, amely a harcosok nélkülözhetetlen
eszköze, az egyszerűség és a szelídség
szimbóluma. A keleti ábrázolásokon az egyeduralkodó
sosem szamáron ül, hanem vágtázó paripán.
Lukács a Mk 11,7-hez hasonlóan eredeti állapotában
őrizte meg az evangéliumi hagyományt, és nem
egészítette ezt ki úgy, mint Máté és
János.[8]
A harmadik evangélista még Márknál is jobban
kiemeli az apostoloknak a rendezvényen betöltött szerepét:
azon túlmenően, hogy megszerzik és az Úrhoz
vezetik a málhás állatot, ráterítik
felsőruhájukat, és felültetik rá Jézust.
A Krisztus és az evangélium immár az egyház,
a tanítvány-apostolok kezében van. Ők vezetik
Jézust Jeruzsálembe, és ők «kísérik»
a föld végső határáig (ApCsel 1,8). Lukács
egyháztani megfontolásai, jóllehet nem mindig világosan,
nemcsak az Apostolok Cselekedeteiben kerülnek felszínre, hanem
az evangéliumban is. A menet nekivág az Olajfák-hegye
lankáinak, és halad előre Jeruzsálem felé
(37-38. v.). Közben a tömeg is csatlakozik a felvonuláshoz,
és az emberek az útra terítik felsőruhájukat.
Lukács nem tesz említést az olajfa- és
a pálmaágakról. Márk (11,8) és Máté
(21,8) azért említette ezeket, mert a jelenetet közelíteni
akarta a Sátrak ünnepének körmenetéhez.[9]
Az ilyesfajta utalás azonban felesleges Lukács olvasói
számára, miként a «hozsanna» kifejezés
említése is, amelyet egyszerűen nem értettek
volna. A többi szinoptikustól eltérően Lukács
azon fáradozik, hogy kifejtse ennek az éljenzésnek
jelentését (38. v.), s hogy megmutassa a tanítványok
ujjongó sokaságát, akik Istent dicsérik Jézus
csodái miatt (37. v.). Az evangélista elsősorban nem
a megnyilvánulás nagyszabású voltát
kívánja bemutatni, hanem abban akar segíteni, hogy
felfogjuk ennek jelentését.
A tömeg által használt kifejezések a bibliai
hagyományból származnak: a Zsolt 118,26 («Áldott,
aki az Úr nevében jön!») és a Zak 9,9 («Íme,
királyod érkezik hozzád».) szövegét
ismétlik. Az, «aki az Úr nevében jön»,
mindig különleges küldöttje az Úrnak. A «név»
a Bibliában a személyt jelöli valamennyi tulajdonságával
és sajátosságával együtt. Az «ő
nevében jönni» annyit jelent, mint az ő méltóságába
és hatalmába öltözötten érkezni. Az
evangélista sietősen azt is elmondja, milyen hatalomról
van szó. A két másik szinoptikus által használt
«Dávid fia» (Mt 21,9) és «atyánknak,
Dávidnak, elérkező országa» (Mk 11,10)
megnevezéseket egyszerűen a messiás, a szabadító
és az üdvözítő szóval egyenértékű
«király» (baszileusz) kifejezéssel helyettesíti.
A tömeg tehát a messiás-királyt köszönti
Jézusban, vagyis azt, aki Jahve erejébe és hatalmába
öltözötten érkezik, amint erről csodái
is bizonyságot adtak (37. v.). Ezért nem is annyira a lelkesedés
tölti el őket, hanem az örvendezés (khairontesz).
A Bibliában és az evangéliumban mindig ugyanaz a khairein
ige szolgál a messiás érkezése kiváltotta
örömujjongás jelölésére.[10]
Lukácsnál a tömeg nem áll meg a jelen pillanatnál,
hanem összekapcsolja a jelenetet az üdvözítő
egész életével, amelynek most epilógusa következik.
A tömegmegmozdulás az ő egész életének
ünneplése. A sokaság köszönti a Krisztus királyt,
de elsősorban nem nemzeti szabadítónak és földi
hatalomnak, hanem csodatevőnek és isteni kinyilatkoztatásnak
tekinti. Úgy látszik, mintha Lukács azt akarná
mondani, hogy ebben az esetben nem politikai, hanem transzcendens messiást
tartanak szem előtt. Lehet, hogy a befejező mondat is (38b
v.) ezt akarja megerősíteni. A félreértések
elkerülése végett az evangélista olyan kifejezésre
utal, amelyet már a gyermekkor elbeszélésében
is alkalmazott (2,14). A messiás-királyt nem arról
lehet felismerni, hogy katonai vállalkozásokba kezd, és
szent háborút vezet Isten népének ellenségeivel
szemben, hanem arról, hogy a béke korszakát iktatja
be az égben, ami azt jelenti, hogy Isten dicsősége
tovább sugárzik a mennybolt legmagasabb szférájáig.
Ez az utalás meglehetősen homályos. A 2,14-ben a béke-kívánság
az embereknek szól, itt ellenben az ég lakóinak. Talán
azt akarja mondani, az Isten és az ember között uralkodó
ellenségeskedés arra rendeltetett, hogy megszűnjék:
az emberek nyugodtan tekinthetnek a magasságok felé, mert
ott nem bírót, hanem barátot fognak találni.
A messiási ország nem más, mint Isten országának
beiktatása a földön: a béke és az isteni
élet (dicsőség) országa érkezik,
hogy átjárja az embereket, világukat és új
irányt szabjon sorsuknak. A messiási beiktatás felfelé
irányuló kiterjedéssel is rendelkezik, amelyet Lukács
most előtérbe helyez. Isten vagy az isteni világ primátusa
a harmadik evangéliumban is megjelenik, jóllehet ennek az
evangéliumnak állandóan gondja van az ember és
az emberi világ primátusára is. A messiási
országnak ugyanis eszkatologikus dimenziója mellett történelmi
kiterjedése is van. Most azonban az evangélista elsősorban
az eszkatologikus dimenziót emeli ki.
A felvonulás, még ha valódi méreteiben
nem is volt nagyszabású, nem kerülhette el Jézus
ellenségeinek figyelmét. Rövidesen színre lépnek
a zsidóság legfőbb vallási elöljárói
(47. v.), jóllehet egyelőre csak a farizeusok tolakodnak
előbbre (39. v.). Amint ez várható volt, nem örülnek
annak, hogy a nép tetszéssel fogadja a megalkuvást
nem ismerő prófétát, aki nem tiszteli Mózes
törvényét és az atyák hagyományait;
az ilyesmi ugyanis veszélyes előzményt teremthet,
amelyen később nagyon nehéz úrrá lenni.
Különös azonban, hogy éppen Jézustól
kérik: intézkedjen érdekükben önmaga ellenében.
A «tanítványok» kiáltásai ugyanis
«káromkodások», és ezekért valamiképpen
ő a felelős, hiszen ő a «mesterük».
Amint a szülők is felelősek gyermekeikért, az
iskola vezetője is felelős tanítványaiért.
Kérésük logikus kérésnek látszik,
de helytelen előfeltevésből táplálkozik.
Az ellenfelek hamisnak tartják a tanítványok éljenzéseit,
illetve állításait. Ezt azonban bizonyítaniuk
kellene. Más alkalmakkor maga Jézus tiltotta meg, hogy a
csodákban részesült emberek, a démonok vagy maguk
az apostolok koraérett vallomásokat tegyenek a messiásba
vetett hitükről. A messiási titok időszaka azonban,
amelyet Lukács egyébként nem is hangsúlyozott
túlzottan, elmúlt. Elérkezett immár a pillanat,
amikor az igazságot a háztetőkről kell kiáltani
(vö. 12,3), vagy ha az emberek hallgatnának, a természet
erőit kell kérni ennek hirdetésére. A kövek
fognak ugyanis beszélni Jézusról, amikor majd elhallgatnak
az emberek, akik most magasztalják őt (40. v.). Lehetséges,
hogy ez az idézet nem véletlenül került ide. A
kövek ugyanis felemelkednek halálakor (vö. 23,30; Mt 27,52),
és elmozdul a sírjához helyezett kő is (vö.
24,2). Magának a templomnak kövei is egymásra hullanak,
és így tanúskodnak üzenetének igazságáról
(vö. 21,6). A természetnek is megvan a maga nyelve, s ha az
ember akarja, megértheti: a természet Istenről beszél,
illetve ebben az esetben az ő Krisztusáról.
A Lk 19, 29-40-ben látható ünnepi felvonulás
arra a kísérő menetre is utal, amely néhány
nap múlva a fővárosban jelenik meg, és amely
látni fogja, miként halad előre útján
a messiás a kereszt terhe alatt. A tömeg most azt kiáltja:
«Éljen a király!» (38. v.); és ugyanez
a («zsidók királya») megnevezés olvasható
majd az ítéletét hirdető táblán
(23,38).
És könnyeket hullatott felette (19,
41-44)
41. Amikor közelebb ért, és meglátta a
várost, megsiratta, és így szólt:
42. «Bár felismerted volna ezen a napon
te is a békességre vezető utat. De most
már el van rejtve szemeid elől.
43. Mert jönnek majd reád napok, amikor
ellenségeid sáncot húznak körülötted,
körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak;
44. földre tipornak téged és fiaidat,
akik benned laknak, és nem hagynak
belőled követ kövön, mert nem ismerted
fel meglátogatásod idejét».
Az ünnepi menet nem tervezett megszakításokkal vagy
megállókkal halad Jeruzsálem felé. Nem sokkal
előbb ellenfelei állították meg Jézust,
most pedig önként szakítja meg útját.
Jeruzsálem teljes ragyogásában és varázsában
bontakozik ki szeme előtt. A zsidóság fővárosa
azonban hamarosan romhalmazzá válik. Ez a szomorú
előérzet keríti hatalmába az üdvözítő
lelkét, és könnyekre fakad (41. v.). Jézus sírása
Jeruzsálem felett az ő emberi és polgári valóságáról
árulkodik. Küldetése alapján összeütközésbe
kellett kerülnie honfitársaival. Ettől függetlenül
azonban az ő érzelmi világa és hazaszeretete
is felindult, midőn felsejleni látta a szent városra,
a templomra és a népére leselkedő katasztrófát.
Nem tudta elszakítani a szálakat, amelyek szülőföldjéhez
kötötték. Ő is büszke volt arra, hogy a választott
néphez tartozik, és örült annak, hogy Ábrahám
családjából származik. Sírása
érzékeny lelkületéről tanúskodik.
Meg kell hirdetnie Isten ítéletét a nemzet felett,
de ezt nem szívesen, sőt fájdalommal, elcsukló
hangon és sírva teszi. Nem ujjong amiatt, hogy az isteni
bosszú lesújt a bűnösökre. Jézus fájdalma
személyes, emberi indítékokból táplálkozik,
ugyanakkor vallási motívumokból is. Jeruzsálem
lakói nem tudták felismerni vagy egyszerűen elutasították
Jézus «napját», vagyis azt a látogatást,
amelyet városukban készült tenni (42. v.). A prófétai
hagyomány beszélt Jahve «napjairól» és
«napjáról», de ezek mindig a kárhoztató
ítélet napjai voltak, akár pogányokról,
akár izraelitákról volt szó. Jézus azonban
nem azért jött, hogy büntessen, hanem hogy üdvözítsen,
és nem háborút akart hozni, hanem «békét».
Izrael eltávolodott Istentől, elfeledte és megsértette
őt. Jézus azért jött, hogy helyreállítsa
közöttük a jó kapcsolatot. Már egyszerű
és alázatos magatartása is arról árulkodott,
hogy békés céllal jött látogatóba.
Az ilyen messiásnak bizalmat kellett volna ébresztenie. Az
emberek talán jobban szerettek volna valamiféle hatalommal
érkező messiást. Elképzelhető, hogy
ilyen messiás is jöhetett volna, de bizonyára csak az
emberek kárára. Minthogy Jeruzsálem nem ismerte fel
az Úr napját, egészen más jelentésű
és más horderejű napot kell majd meglátnia.
Nem ismerte fel a megbocsátás és a kegyelem napját,
ezért a harag és lakói elpusztításának
napjával kell megismerkednie (43-44. v.).
Az evangélista realista módon, illetve krónikaszerűen
mutatja be a zsidó háborút, amelynek folyamán
az ellenséges katonák először körülkerítik
a várost, majd körülsáncolják, és
végül megrohamozzák s elpusztítják lakóival
együtt.[11]
Ehhez hasonló orákulum ismétlődik meg később
az eszkatologikus beszédben (21. fej.), amelynek a jelenlegi szöveg
csupán vázlata. Ez a szövegösszefüggés
közvetlenebb, és jobban kinyilvánítja a nagy
összeomlás teológiai indokait. Jeruzsálem lerombolását
olyan büntetésnek tekinti, amelyet Isten adott válaszul
arra, hogy a város elutasította a messiást (44. v.).
A jeruzsálemiek nem fogadták az egyszerű és
békés személyekből álló ünnepi
menetet; ezért látni fogják majd, miként kerítik
körbe őket ellenséges hadak, amelyek arra készülnek,
hogy földig rombolják városukat. Ha az isteni kegyelmet
és jóságot visszautasítják, ez haraggá,
bosszúvá és fenyítéssé válik.
A biblikus teológia minden igyekezete ellenére sem tudta
Istent az emberi világétól eltérő modellekkel
ábrázolni: emberi érzelmeket és ellenérzéseket
tulajdonított neki, és így az emberhez hasonló
haragvó és bosszúálló lényként
ábrázolta. Ez a történelem-értelmezés,
amely Lukácsnak e soraiban vagy a Bibliában gyakorta másutt
is megjelenik, bizonyára nem tartozik a szent könyv legszebb
lapjai közé, és nem kétséges, hogy ezeket
a lapokat kellene a legszigorúbb módon mítosztalanítani.
Isten nem bíró és nem harcos. Ő nem ellenséges
hadsereg élén érkezik, és nem vezet csapatokat
egyetlen nép ellen sem. A hadjáratokat az emberek szervezik
érdekeik védelmében. Isten esetleg csak később
lép közbe, és akkor is azért, hogy enyhítse
a fájdalmat és bekötözze a túlélők
sebeit.
A templom megtisztítása (19, 45-48)
45. Azután bement a templomba és kezdte
kiűzni az árusokat,
46. ezt mondva nekik: «Meg van írva: És
az én házam imádság háza legyen,
ti pedig rablók barlangjává tettétek».
47. Ezután naponként tanított a templomban.
A főpapok, az írástudók a nép vezetőivel
azon voltak, hogy elveszítsék;
48. de nem találták meg a módját, mert az
egész nép - hallgatva őt - ajkán csüngött.
A «Jeruzsálem felé vezető út» a
templomban végződik (45. v.). A felvonulás, amely
különösen a nép felkiáltásai miatt
már önmagában véve is sokatmondó, olyan
jelenettel zárul, amely megerősíti a mondottakat.
A lukácsi elbeszélés nem tesz említést
a városba való bevonulásról és a lakosok
reakcióiról (vö. Mk 11,11; Mt 21,10). Jézus közvetlenül
a szent helyre, megnyilvánulásainak színhelyére
megy. Itt tartja majd beszédeit, s folytatja ellenfeleivel való
összeütközéseit. Ezúttal elsősorban
nem azért lép be a templom udvarába, hogy imádkozzon,
hanem, hogy valamiféle tisztítási rítust hajtson
végre Atyja házában. Gesztusokkal és szavakkal
jelzi felsőbbrendűségét, és azt, hogy
ő még a szentélyt is felülmúlja.[12]
Olyan durva és indulatos módon űzi el a különféle
kereskedőket a szent helyről, hogy Lukács, nem akarván
lerombolni a róla alkotott képet, ezt nem is említi.
Kemény szavakkal korholja és kárhoztatja őket
(vö. Mk 11, 15-17; Jn 2, 14-16). A finom lelkületű és
művelt Lukács nem akarja látni a templom gyalázói
ellen feldühödött Krisztust, a történelmi valóság
azonban talán «népiesebb» képét
mutatta Jézusnak. A templomi «kirohanás», amelyet
a harmadik evangélista egyszerű ellenőrző látogatásnak
mutat be, támadás az ott elkövetett visszaélések
és kegyeletsértések ellen, de elsősorban annak
a politikai-vallási hatalomnak felforgatására irányuló
törekvés, amely a templomban bírta bázisát.
A szent hely a zsidó vallásosságnak, de a gazdasági
életnek is középpontja volt. Palesztinában és
a diaszpórában valamennyi zsidó a templomhoz kötődött:
oda zarándokoltak fogadalmaik feloldása végett, ott
tartották évenkénti ünnepeiket és ott
helyezték letétbe megtakarított pénzüket.
A templom egyszerre volt szentély és nemzeti bank, Isten
trónja és Izrael legjelentősebb embereinek székhelye.[13]
Jézus cselekedete nagy jelentőségű és
nagy visszhangot kiváltó tett volt. A rendszer elleni támadást,
valamint annak a gyakorlatnak elutasítását akarta
megtestesíteni, amellyel e kiváltságos helyen a szentet
profán dolgokkal szennyezték. Isten házát nem
lett volna szabad kereskedelmi hellyé tenni. E rajtaütésnek
van azonban mélyebb jelentése is: a vallást nem lenne
szabad kereskedelmi műveletek ürügyéül vagy
ezek palástolására használni. E visszaélés
ellen Jézus teljes erővel harcolt, ám úgy látszik,
hasztalanul. A kereskedői és az üzleti légkör
azóta is körülfogja a kultuszhelyeket.
A «rablók barlangja» biblikus idézet Jeremiástól
származik (7,11). A próféta a maga korában
felpanaszolja azt a vakmerő bizalmat, amely szerint a templom gaztetteik
ellenére még a gonosztevőket is képes volna
megvédeni. A vallási fanatizmus nagyon gyakran társítja
a becstelenséget a vallási gyakorlatokkal, és abban
bízik, hogy elkerülheti az isteni haragot, amennyiben sikerül
a «szent» helyen menedéket találnia. Jézus
cselekedete nem a kultuszt ítéli el, hanem a kultikus szervezetet,
azt a gépezetet, amelyben az ember nem feddhetetlen személyes
vagy közösségi magatartásával, hanem különleges
taglejtésekkel és (ritmikus) szavakkal igyekszik Istent megindítani
és maga felé hajlítani. A szent kultusznak, mondja
majd Jézus, nincs szüksége különleges helyekre
vagy rítusokra (vö. Jn 4,24). Ezektől tartózkodni
lehet, sőt tartózkodni kell (21,6; ApCsel 7,48). A vallásosság,
a hit az ember szívében lakozik; kívül pedig
csak a cselekedeteknek, a jótetteknek van értékük,
amelyek nem kötődnek semmiféle szertartáshoz.
A szentély rendjének felforgatását célzó
kísérlet azonnal kiváltja a hatóság
reakcióját (47. v.), Jézus számára pedig
alkalom arra, hogy rendszeres oktatásba kezdjen a templom előcsarnokában
(47. v.). E tanítások témái és következményei
a következő fejezetekben jelennek majd meg. Pillanatnyilag
az evangélista beéri egy általános megjegyzéssel
(47-48. v.): a főpapok (hoi arkhiereisz), az írástudók
(hoi grammateisz) és a nép vezetői (hoi
prótoi) ellene fordulnak, de nem lépnek nyíltan
színre, mert tartanak a Jézust övező és
oltalmazó népszerűségtől. Már
elhatározták, hogy megölik őt, kísérleteket
is tesznek, egyelőre azonban titokban. Az egyetlen akadály
még, amely Jézus és ellenfelei közé ékelődik:
a nép. Ha a népet sikerül saját oldalukra állítaniuk,
megnyerték a játszmát.
[1] Vö.
H. - W. Kuhn, Das Reittier Jesu in der Einzugsgeschichte des Markusevangeliums,
in ZNW 50 (1959), 82-91.; H. Patsch, Der Einzug Jesu in Jerusalem,
in ZTK 68 (1971), 1-26.; J. D. M. Derrett, Law in the New Testament:
the Palm Sunday Colt, in NT 13 (1971), 241-258.; A. Paul, L'entrée
de Jésus à Jérusalem (Mc 11; Mt 21; Lc 19; Jn
12), in AssSeig 19 (1971), 4-26.
[2] Vö.
1 Kir 1, 38-40; A. George, La royauté de Jésus selon l'évangile
de Luc, in ScEccl 14 (1962), 57-70.
[3] János
szerint Jézus felmegy Jeruzsálembe már szolgálatának
elején (vö. 2,13), a húsvétra (5,1), a sátoros
ünnepre (7,14), a templomszentelés ünnepére (10,22)
és az utolsó húsvétra (12,12).
[4] Az
a könnyedség, amellyel megszerzik a málhás állatot
és az az egyszerű mondat, hogy «az úrnak szüksége
van rá», arra enged következtetni, hogy megállapodásról
van szó. Vagy barátra kell gondolnunk, vagy arra, hogy megegyezésen
alapuló szolgáltatásról van szó.
[5] Vö.
1 Kir 1,38: «Salamont Dávid király öszvérére
ültették, és levezették a Gihónhoz».
Jonatán számol be a Salamonnal történtekről,
és fontosnak tartja kiemelni, hogy «a király öszvérére
ültették» (44. v.). Ez azt jelenti, hogy a beiktatás
végérvényessé vált.
[6] Vö.
Ter 49,11; Bír 10,4; 12,14; 1 Kir 1,39; 2 Kir 9,13.
[7] Vö.
Zak 9,9.
[8] Vö.
a Mt 21, 2-7-el, amely szamárról és szamárcsikóról
beszél, aminek egyébként nyomai vannak a Jn 12,15-ben
is. Az eredeti szöveg (Zak 9,9) egyetlen állatról beszél,
de erről a (szinonim) párhuzamosság törvényének
megfelelően kétszer tesz említést. Ezt a görög
Máté «fordítója» vagy szerzője
valószínűleg nem vette észre.
[9] «Az
ünnep (a Sátrak ünnepének) főbb mozzanatai:
ünnepélyes körmenet a templomnál, amely alatt a
118. Zsoltárból vett idézeteket énekelték;
a lulab, azaz a pálma-, a mirtusz- és a fűzfaágakból
kötött csokor lengetése. A koreográfián
túlmenően megjegyzendő, hogy az ünnep a nép
égő messiásvágyát is kifejezte»
(G. Barbaglio, Il vangelo di Matteo, in I vangeli, Assisi, 1975.,
456. o.). Jézus jeruzsálemi bevonulását «történetileg»
ezzel az ünnepi szertartással is össze lehetne kapcsolni,
jóllehet Lukácsnál ez nem annyira egyértelmű.
[10]
Vö. fentebb, I. fej. 28. jegyzet.
[11]
Vö. J. Dupont, i.m., 609. o.
[12]
Vö. J. Dupont, Il n'en sera pas laissé pierre sur pierre
(Marc 13,2; Luc 19,44), in B 52 (1971), 301-320.
[13]
Vö. V. Eppstein, The Historicity of the Gospel Account of the Cleansing
of the Temple, in ZNW 55 (1964), 42-58.; E. Trocmé, L'expulsion
des marchands du Temple, in NTS 15 (1968-69), 1-22.; F. Schnider -
W. Stenger, Johannes und die Synoptiker, München, 1971., 26-53.
o. («Die Tempelreinigung»).
Tartalomjegyzék |
Előző oldal |
Következő oldal |
Bibliográfia |