tizenkilencedik fejezet (19, 29-48)


Bevonulás Jeruzsálembe (19, 29-40)

29. Miután ezeket elmondta, tovább haladt Jeruzsálem
felé. Amikor közel ért Betfagéhoz és Betániához, az
Olajfák-hegyénél elküldött tanítványai közül kettőt,
és ezt mondta nekik:
30. «Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor
beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen
még nem ült ember: oldjátok el, és vezessétek ide.
31. Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért oldjátok
el? - mondjátok ezt: az úrnak van szüksége rá».
32. Ekkor a küldöttek elmentek, és mindent úgy találtak,
ahogyan megmondta nekik.
33. Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái ezt
kérdezték tőlük: «Miért oldjátok el a szamárcsikót?»
34. Ők így feleltek: «mert az úrnak van szüksége rá».
35. Azután elvezették azt Jézushoz, felsőruhájukat
ráterítették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust.
36. Amint ment tovább, az emberek az útra terítették
felsőruhájukat.
37. Mikor pedig már közeledett az Olajfák-hegyének
lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve
fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért
a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották:
38. «Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A
mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!»
39. A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki:
«Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!»
40. Ő azonban így válaszolt: «Mondom nektek, ha
ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani».

A Lukács evangéliumának középpontjában álló nagy «utazást» Jézus jeruzsálemi bevonulása zárja le.[1] Jerikóból a társaság Jézussal az élen (vö. 28. v.) elindul felfelé a szent város irányába, de azt is mondhatjuk, hogy a Golgotára. Lukács szerint a «keresztút» nem a római helytartó Praetorium-ánál kezdődött, hanem Názáretben (vö. 4,30) vagy általánosabban Galileában (9,51). Jézus ugyanis ettől kezdve szegezi szemét a tragikus célra.

A 28. verset az evangélium harmadik (az «utazás») és negyedik része (a jeruzsálemi szolgálat) közötti átmenetnek lehet tekinteni. A jeruzsálemi megnyilvánulást Jézus olyan szertartás szerint szervezte meg, amely szemmel láthatóan az izraeli királyok és különösen Salamon trónra emelését utánozza.[2] Magánszemélyként is beléphetett volna a városba, miként ezt - ha Lukács nem is beszél erről[3] - már más alkalmakkor is megtette. Azt szerette volna azonban, hogy ennek az utolsó látogatásának visszhangja legyen, hogy a várost és a népet bevonhassa meghirdetésének vonzáskörébe. Jézus és a tizenkettő feltehetően Jeruzsálem környékén, s nagyon valószínű, hogy Betániában, Márta és Mária házában szállt meg (vö. 10,38). Nehéz elgondolni ugyanis, hogy Jerikóból elindulva azonnal megszervezték volna a pálmás felvonulást.

Jézus utolsó hetének, illetve a jeruzsálemi szolgálatnak immár Betfagé és Betánia falvai szolgálnak támpontul. Innen küldi ugyanis két tanítványát, hogy keressék meg az alkalomhoz szükséges hátasállatot. A tanítványok olyan ismert személyhez mennek, akivel Jézus feltehetően már beszélt tervéről.[4] A kettes szám tanúságtételük érvényességéhez volt szükséges (vö. 9,30; 24,4; ApCsel 1,10). A málhás állaton még nem ülhetett senki, azaz nem alkalmazhatták profán munkára, mert szent célra rendeltetett. Jézus úgy döntött, hogy megtöri az őt mind ez ideig körülvevő csendet (a messiási titkot), és ünnepélyes kinyilatkoztatást tesz személyéről és missziójáról. Ezért nem fél attól, hogy önmagát «úrnak» (küriosz) nevezze, amely egyenértékű a fejedelem vagy «király» kifejezéssel (vö. 31-34. v.). Az úr-király jön most el, hogy meglátogassa lakóhelyét, városát és népét.[5] A bevonulás nem egyszerűen szamárháton való belépés a városba, hanem királyi látogatás, «parúzia», és ezért gondosan elő kell készíteni. Ez az előkészítés is mutatja jelentőségét. A bibliai történelemben a málhás állat Izrael királyának hátasállata,[6] és a prófétai hagyomány a messiás hátasállatának is nevezi.[7] A szamár a lóval ellentétben, amely a harcosok nélkülözhetetlen eszköze, az egyszerűség és a szelídség szimbóluma. A keleti ábrázolásokon az egyeduralkodó sosem szamáron ül, hanem vágtázó paripán. Lukács a Mk 11,7-hez hasonlóan eredeti állapotában őrizte meg az evangéliumi hagyományt, és nem egészítette ezt ki úgy, mint Máté és János.[8] A harmadik evangélista még Márknál is jobban kiemeli az apostoloknak a rendezvényen betöltött szerepét: azon túlmenően, hogy megszerzik és az Úrhoz vezetik a málhás állatot, ráterítik felsőruhájukat, és felültetik rá Jézust. A Krisztus és az evangélium immár az egyház, a tanítvány-apostolok kezében van. Ők vezetik Jézust Jeruzsálembe, és ők «kísérik» a föld végső határáig (ApCsel 1,8). Lukács egyháztani megfontolásai, jóllehet nem mindig világosan, nemcsak az Apostolok Cselekedeteiben kerülnek felszínre, hanem az evangéliumban is. A menet nekivág az Olajfák-hegye lankáinak, és halad előre Jeruzsálem felé (37-38. v.). Közben a tömeg is csatlakozik a felvonuláshoz, és az emberek az útra terítik felsőruhájukat.

Lukács nem tesz említést az olajfa- és a pálmaágakról. Márk (11,8) és Máté (21,8) azért említette ezeket, mert a jelenetet közelíteni akarta a Sátrak ünnepének körmenetéhez.[9] Az ilyesfajta utalás azonban felesleges Lukács olvasói számára, miként a «hozsanna» kifejezés említése is, amelyet egyszerűen nem értettek volna. A többi szinoptikustól eltérően Lukács azon fáradozik, hogy kifejtse ennek az éljenzésnek jelentését (38. v.), s hogy megmutassa a tanítványok ujjongó sokaságát, akik Istent dicsérik Jézus csodái miatt (37. v.). Az evangélista elsősorban nem a megnyilvánulás nagyszabású voltát kívánja bemutatni, hanem abban akar segíteni, hogy felfogjuk ennek jelentését.

A tömeg által használt kifejezések a bibliai hagyományból származnak: a Zsolt 118,26 («Áldott, aki az Úr nevében jön!») és a Zak 9,9 («Íme, királyod érkezik hozzád».) szövegét ismétlik. Az, «aki az Úr nevében jön», mindig különleges küldöttje az Úrnak. A «név» a Bibliában a személyt jelöli valamennyi tulajdonságával és sajátosságával együtt. Az «ő nevében jönni» annyit jelent, mint az ő méltóságába és hatalmába öltözötten érkezni. Az evangélista sietősen azt is elmondja, milyen hatalomról van szó. A két másik szinoptikus által használt «Dávid fia» (Mt 21,9) és «atyánknak, Dávidnak, elérkező országa» (Mk 11,10) megnevezéseket egyszerűen a messiás, a szabadító és az üdvözítő szóval egyenértékű «király» (baszileusz) kifejezéssel helyettesíti. A tömeg tehát a messiás-királyt köszönti Jézusban, vagyis azt, aki Jahve erejébe és hatalmába öltözötten érkezik, amint erről csodái is bizonyságot adtak (37. v.). Ezért nem is annyira a lelkesedés tölti el őket, hanem az örvendezés (khairontesz). A Bibliában és az evangéliumban mindig ugyanaz a khairein ige szolgál a messiás érkezése kiváltotta örömujjongás jelölésére.[10] Lukácsnál a tömeg nem áll meg a jelen pillanatnál, hanem összekapcsolja a jelenetet az üdvözítő egész életével, amelynek most epilógusa következik. A tömegmegmozdulás az ő egész életének ünneplése. A sokaság köszönti a Krisztus királyt, de elsősorban nem nemzeti szabadítónak és földi hatalomnak, hanem csodatevőnek és isteni kinyilatkoztatásnak tekinti. Úgy látszik, mintha Lukács azt akarná mondani, hogy ebben az esetben nem politikai, hanem transzcendens messiást tartanak szem előtt. Lehet, hogy a befejező mondat is (38b v.) ezt akarja megerősíteni. A félreértések elkerülése végett az evangélista olyan kifejezésre utal, amelyet már a gyermekkor elbeszélésében is alkalmazott (2,14). A messiás-királyt nem arról lehet felismerni, hogy katonai vállalkozásokba kezd, és szent háborút vezet Isten népének ellenségeivel szemben, hanem arról, hogy a béke korszakát iktatja be az égben, ami azt jelenti, hogy Isten dicsősége tovább sugárzik a mennybolt legmagasabb szférájáig. Ez az utalás meglehetősen homályos. A 2,14-ben a béke-kívánság az embereknek szól, itt ellenben az ég lakóinak. Talán azt akarja mondani, az Isten és az ember között uralkodó ellenségeskedés arra rendeltetett, hogy megszűnjék: az emberek nyugodtan tekinthetnek a magasságok felé, mert ott nem bírót, hanem barátot fognak találni. A messiási ország nem más, mint Isten országának beiktatása a földön: a béke és az isteni élet (dicsőség) országa érkezik, hogy átjárja az embereket, világukat és új irányt szabjon sorsuknak. A messiási beiktatás felfelé irányuló kiterjedéssel is rendelkezik, amelyet Lukács most előtérbe helyez. Isten vagy az isteni világ primátusa a harmadik evangéliumban is megjelenik, jóllehet ennek az evangéliumnak állandóan gondja van az ember és az emberi világ primátusára is. A messiási országnak ugyanis eszkatologikus dimenziója mellett történelmi kiterjedése is van. Most azonban az evangélista elsősorban az eszkatologikus dimenziót emeli ki.

A felvonulás, még ha valódi méreteiben nem is volt nagyszabású, nem kerülhette el Jézus ellenségeinek figyelmét. Rövidesen színre lépnek a zsidóság legfőbb vallási elöljárói (47. v.), jóllehet egyelőre csak a farizeusok tolakodnak előbbre (39. v.). Amint ez várható volt, nem örülnek annak, hogy a nép tetszéssel fogadja a megalkuvást nem ismerő prófétát, aki nem tiszteli Mózes törvényét és az atyák hagyományait; az ilyesmi ugyanis veszélyes előzményt teremthet, amelyen később nagyon nehéz úrrá lenni. Különös azonban, hogy éppen Jézustól kérik: intézkedjen érdekükben önmaga ellenében. A «tanítványok» kiáltásai ugyanis «káromkodások», és ezekért valamiképpen ő a felelős, hiszen ő a «mesterük». Amint a szülők is felelősek gyermekeikért, az iskola vezetője is felelős tanítványaiért. Kérésük logikus kérésnek látszik, de helytelen előfeltevésből táplálkozik. Az ellenfelek hamisnak tartják a tanítványok éljenzéseit, illetve állításait. Ezt azonban bizonyítaniuk kellene. Más alkalmakkor maga Jézus tiltotta meg, hogy a csodákban részesült emberek, a démonok vagy maguk az apostolok koraérett vallomásokat tegyenek a messiásba vetett hitükről. A messiási titok időszaka azonban, amelyet Lukács egyébként nem is hangsúlyozott túlzottan, elmúlt. Elérkezett immár a pillanat, amikor az igazságot a háztetőkről kell kiáltani (vö. 12,3), vagy ha az emberek hallgatnának, a természet erőit kell kérni ennek hirdetésére. A kövek fognak ugyanis beszélni Jézusról, amikor majd elhallgatnak az emberek, akik most magasztalják őt (40. v.). Lehetséges, hogy ez az idézet nem véletlenül került ide. A kövek ugyanis felemelkednek halálakor (vö. 23,30; Mt 27,52), és elmozdul a sírjához helyezett kő is (vö. 24,2). Magának a templomnak kövei is egymásra hullanak, és így tanúskodnak üzenetének igazságáról (vö. 21,6). A természetnek is megvan a maga nyelve, s ha az ember akarja, megértheti: a természet Istenről beszél, illetve ebben az esetben az ő Krisztusáról.

A Lk 19, 29-40-ben látható ünnepi felvonulás arra a kísérő menetre is utal, amely néhány nap múlva a fővárosban jelenik meg, és amely látni fogja, miként halad előre útján a messiás a kereszt terhe alatt. A tömeg most azt kiáltja: «Éljen a király!» (38. v.); és ugyanez a («zsidók királya») megnevezés olvasható majd az ítéletét hirdető táblán (23,38).


És könnyeket hullatott felette (19, 41-44)

41. Amikor közelebb ért, és meglátta a
várost, megsiratta, és így szólt:
42. «Bár felismerted volna ezen a napon
te is a békességre vezető utat. De most
már el van rejtve szemeid elől.
43. Mert jönnek majd reád napok, amikor
ellenségeid sáncot húznak körülötted,
körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak;
44. földre tipornak téged és fiaidat,
akik benned laknak, és nem hagynak
belőled követ kövön, mert nem ismerted
fel meglátogatásod idejét».

Az ünnepi menet nem tervezett megszakításokkal vagy megállókkal halad Jeruzsálem felé. Nem sokkal előbb ellenfelei állították meg Jézust, most pedig önként szakítja meg útját. Jeruzsálem teljes ragyogásában és varázsában bontakozik ki szeme előtt. A zsidóság fővárosa azonban hamarosan romhalmazzá válik. Ez a szomorú előérzet keríti hatalmába az üdvözítő lelkét, és könnyekre fakad (41. v.). Jézus sírása Jeruzsálem felett az ő emberi és polgári valóságáról árulkodik. Küldetése alapján összeütközésbe kellett kerülnie honfitársaival. Ettől függetlenül azonban az ő érzelmi világa és hazaszeretete is felindult, midőn felsejleni látta a szent városra, a templomra és a népére leselkedő katasztrófát. Nem tudta elszakítani a szálakat, amelyek szülőföldjéhez kötötték. Ő is büszke volt arra, hogy a választott néphez tartozik, és örült annak, hogy Ábrahám családjából származik. Sírása érzékeny lelkületéről tanúskodik. Meg kell hirdetnie Isten ítéletét a nemzet felett, de ezt nem szívesen, sőt fájdalommal, elcsukló hangon és sírva teszi. Nem ujjong amiatt, hogy az isteni bosszú lesújt a bűnösökre. Jézus fájdalma személyes, emberi indítékokból táplálkozik, ugyanakkor vallási motívumokból is. Jeruzsálem lakói nem tudták felismerni vagy egyszerűen elutasították Jézus «napját», vagyis azt a látogatást, amelyet városukban készült tenni (42. v.). A prófétai hagyomány beszélt Jahve «napjairól» és «napjáról», de ezek mindig a kárhoztató ítélet napjai voltak, akár pogányokról, akár izraelitákról volt szó. Jézus azonban nem azért jött, hogy büntessen, hanem hogy üdvözítsen, és nem háborút akart hozni, hanem «békét». Izrael eltávolodott Istentől, elfeledte és megsértette őt. Jézus azért jött, hogy helyreállítsa közöttük a jó kapcsolatot. Már egyszerű és alázatos magatartása is arról árulkodott, hogy békés céllal jött látogatóba. Az ilyen messiásnak bizalmat kellett volna ébresztenie. Az emberek talán jobban szerettek volna valamiféle hatalommal érkező messiást. Elképzelhető, hogy ilyen messiás is jöhetett volna, de bizonyára csak az emberek kárára. Minthogy Jeruzsálem nem ismerte fel az Úr napját, egészen más jelentésű és más horderejű napot kell majd meglátnia. Nem ismerte fel a megbocsátás és a kegyelem napját, ezért a harag és lakói elpusztításának napjával kell megismerkednie (43-44. v.).

Az evangélista realista módon, illetve krónikaszerűen mutatja be a zsidó háborút, amelynek folyamán az ellenséges katonák először körülkerítik a várost, majd körülsáncolják, és végül megrohamozzák s elpusztítják lakóival együtt.[11] Ehhez hasonló orákulum ismétlődik meg később az eszkatologikus beszédben (21. fej.), amelynek a jelenlegi szöveg csupán vázlata. Ez a szövegösszefüggés közvetlenebb, és jobban kinyilvánítja a nagy összeomlás teológiai indokait. Jeruzsálem lerombolását olyan büntetésnek tekinti, amelyet Isten adott válaszul arra, hogy a város elutasította a messiást (44. v.). A jeruzsálemiek nem fogadták az egyszerű és békés személyekből álló ünnepi menetet; ezért látni fogják majd, miként kerítik körbe őket ellenséges hadak, amelyek arra készülnek, hogy földig rombolják városukat. Ha az isteni kegyelmet és jóságot visszautasítják, ez haraggá, bosszúvá és fenyítéssé válik. A biblikus teológia minden igyekezete ellenére sem tudta Istent az emberi világétól eltérő modellekkel ábrázolni: emberi érzelmeket és ellenérzéseket tulajdonított neki, és így az emberhez hasonló haragvó és bosszúálló lényként ábrázolta. Ez a történelem-értelmezés, amely Lukácsnak e soraiban vagy a Bibliában gyakorta másutt is megjelenik, bizonyára nem tartozik a szent könyv legszebb lapjai közé, és nem kétséges, hogy ezeket a lapokat kellene a legszigorúbb módon mítosztalanítani. Isten nem bíró és nem harcos. Ő nem ellenséges hadsereg élén érkezik, és nem vezet csapatokat egyetlen nép ellen sem. A hadjáratokat az emberek szervezik érdekeik védelmében. Isten esetleg csak később lép közbe, és akkor is azért, hogy enyhítse a fájdalmat és bekötözze a túlélők sebeit.


A templom megtisztítása (19, 45-48)

45. Azután bement a templomba és kezdte
kiűzni az árusokat,
46. ezt mondva nekik: «Meg van írva: És
az én házam imádság háza legyen,
ti pedig rablók barlangjává tettétek».
47. Ezután naponként tanított a templomban.
A főpapok, az írástudók a nép vezetőivel
azon voltak, hogy elveszítsék;
48. de nem találták meg a módját, mert az
egész nép - hallgatva őt - ajkán csüngött.

A «Jeruzsálem felé vezető út» a templomban végződik (45. v.). A felvonulás, amely különösen a nép felkiáltásai miatt már önmagában véve is sokatmondó, olyan jelenettel zárul, amely megerősíti a mondottakat. A lukácsi elbeszélés nem tesz említést a városba való bevonulásról és a lakosok reakcióiról (vö. Mk 11,11; Mt 21,10). Jézus közvetlenül a szent helyre, megnyilvánulásainak színhelyére megy. Itt tartja majd beszédeit, s folytatja ellenfeleivel való összeütközéseit. Ezúttal elsősorban nem azért lép be a templom udvarába, hogy imádkozzon, hanem, hogy valamiféle tisztítási rítust hajtson végre Atyja házában. Gesztusokkal és szavakkal jelzi felsőbbrendűségét, és azt, hogy ő még a szentélyt is felülmúlja.[12] Olyan durva és indulatos módon űzi el a különféle kereskedőket a szent helyről, hogy Lukács, nem akarván lerombolni a róla alkotott képet, ezt nem is említi. Kemény szavakkal korholja és kárhoztatja őket (vö. Mk 11, 15-17; Jn 2, 14-16). A finom lelkületű és művelt Lukács nem akarja látni a templom gyalázói ellen feldühödött Krisztust, a történelmi valóság azonban talán «népiesebb» képét mutatta Jézusnak. A templomi «kirohanás», amelyet a harmadik evangélista egyszerű ellenőrző látogatásnak mutat be, támadás az ott elkövetett visszaélések és kegyeletsértések ellen, de elsősorban annak a politikai-vallási hatalomnak felforgatására irányuló törekvés, amely a templomban bírta bázisát. A szent hely a zsidó vallásosságnak, de a gazdasági életnek is középpontja volt. Palesztinában és a diaszpórában valamennyi zsidó a templomhoz kötődött: oda zarándokoltak fogadalmaik feloldása végett, ott tartották évenkénti ünnepeiket és ott helyezték letétbe megtakarított pénzüket. A templom egyszerre volt szentély és nemzeti bank, Isten trónja és Izrael legjelentősebb embereinek székhelye.[13]

Jézus cselekedete nagy jelentőségű és nagy visszhangot kiváltó tett volt. A rendszer elleni támadást, valamint annak a gyakorlatnak elutasítását akarta megtestesíteni, amellyel e kiváltságos helyen a szentet profán dolgokkal szennyezték. Isten házát nem lett volna szabad kereskedelmi hellyé tenni. E rajtaütésnek van azonban mélyebb jelentése is: a vallást nem lenne szabad kereskedelmi műveletek ürügyéül vagy ezek palástolására használni. E visszaélés ellen Jézus teljes erővel harcolt, ám úgy látszik, hasztalanul. A kereskedői és az üzleti légkör azóta is körülfogja a kultuszhelyeket.

A «rablók barlangja» biblikus idézet Jeremiástól származik (7,11). A próféta a maga korában felpanaszolja azt a vakmerő bizalmat, amely szerint a templom gaztetteik ellenére még a gonosztevőket is képes volna megvédeni. A vallási fanatizmus nagyon gyakran társítja a becstelenséget a vallási gyakorlatokkal, és abban bízik, hogy elkerülheti az isteni haragot, amennyiben sikerül a «szent» helyen menedéket találnia. Jézus cselekedete nem a kultuszt ítéli el, hanem a kultikus szervezetet, azt a gépezetet, amelyben az ember nem feddhetetlen személyes vagy közösségi magatartásával, hanem különleges taglejtésekkel és (ritmikus) szavakkal igyekszik Istent megindítani és maga felé hajlítani. A szent kultusznak, mondja majd Jézus, nincs szüksége különleges helyekre vagy rítusokra (vö. Jn 4,24). Ezektől tartózkodni lehet, sőt tartózkodni kell (21,6; ApCsel 7,48). A vallásosság, a hit az ember szívében lakozik; kívül pedig csak a cselekedeteknek, a jótetteknek van értékük, amelyek nem kötődnek semmiféle szertartáshoz.

A szentély rendjének felforgatását célzó kísérlet azonnal kiváltja a hatóság reakcióját (47. v.), Jézus számára pedig alkalom arra, hogy rendszeres oktatásba kezdjen a templom előcsarnokában (47. v.). E tanítások témái és következményei a következő fejezetekben jelennek majd meg. Pillanatnyilag az evangélista beéri egy általános megjegyzéssel (47-48. v.): a főpapok (hoi arkhiereisz), az írástudók (hoi grammateisz) és a nép vezetői (hoi prótoi) ellene fordulnak, de nem lépnek nyíltan színre, mert tartanak a Jézust övező és oltalmazó népszerűségtől. Már elhatározták, hogy megölik őt, kísérleteket is tesznek, egyelőre azonban titokban. Az egyetlen akadály még, amely Jézus és ellenfelei közé ékelődik: a nép. Ha a népet sikerül saját oldalukra állítaniuk, megnyerték a játszmát.


[1] Vö. H. - W. Kuhn, Das Reittier Jesu in der Einzugsgeschichte des Markusevangeliums, in ZNW 50 (1959), 82-91.; H. Patsch, Der Einzug Jesu in Jerusalem, in ZTK 68 (1971), 1-26.; J. D. M. Derrett, Law in the New Testament: the Palm Sunday Colt, in NT 13 (1971), 241-258.; A. Paul, L'entrée de Jésus à Jérusalem (Mc 11; Mt 21; Lc 19; Jn 12), in AssSeig 19 (1971), 4-26.

[2] Vö. 1 Kir 1, 38-40; A. George, La royauté de Jésus selon l'évangile de Luc, in ScEccl 14 (1962), 57-70.

[3] János szerint Jézus felmegy Jeruzsálembe már szolgálatának elején (vö. 2,13), a húsvétra (5,1), a sátoros ünnepre (7,14), a templomszentelés ünnepére (10,22) és az utolsó húsvétra (12,12).

[4] Az a könnyedség, amellyel megszerzik a málhás állatot és az az egyszerű mondat, hogy «az úrnak szüksége van rá», arra enged következtetni, hogy megállapodásról van szó. Vagy barátra kell gondolnunk, vagy arra, hogy megegyezésen alapuló szolgáltatásról van szó.

[5] Vö. 1 Kir 1,38: «Salamont Dávid király öszvérére ültették, és levezették a Gihónhoz». Jonatán számol be a Salamonnal történtekről, és fontosnak tartja kiemelni, hogy «a király öszvérére ültették» (44. v.). Ez azt jelenti, hogy a beiktatás végérvényessé vált.

[6] Vö. Ter 49,11; Bír 10,4; 12,14; 1 Kir 1,39; 2 Kir 9,13.

[7] Vö. Zak 9,9.

[8] Vö. a Mt 21, 2-7-el, amely szamárról és szamárcsikóról beszél, aminek egyébként nyomai vannak a Jn 12,15-ben is. Az eredeti szöveg (Zak 9,9) egyetlen állatról beszél, de erről a (szinonim) párhuzamosság törvényének megfelelően kétszer tesz említést. Ezt a görög Máté «fordítója» vagy szerzője valószínűleg nem vette észre.

[9] «Az ünnep (a Sátrak ünnepének) főbb mozzanatai: ünnepélyes körmenet a templomnál, amely alatt a 118. Zsoltárból vett idézeteket énekelték; a lulab, azaz a pálma-, a mirtusz- és a fűzfaágakból kötött csokor lengetése. A koreográfián túlmenően megjegyzendő, hogy az ünnep a nép égő messiásvágyát is kifejezte» (G. Barbaglio, Il vangelo di Matteo, in I vangeli, Assisi, 1975., 456. o.). Jézus jeruzsálemi bevonulását «történetileg» ezzel az ünnepi szertartással is össze lehetne kapcsolni, jóllehet Lukácsnál ez nem annyira egyértelmű.

[10] Vö. fentebb, I. fej. 28. jegyzet.

[11] Vö. J. Dupont, i.m., 609. o.

[12] Vö. J. Dupont, Il n'en sera pas laissé pierre sur pierre (Marc 13,2; Luc 19,44), in B 52 (1971), 301-320.

[13] Vö. V. Eppstein, The Historicity of the Gospel Account of the Cleansing of the Temple, in ZNW 55 (1964), 42-58.; E. Trocmé, L'expulsion des marchands du Temple, in NTS 15 (1968-69), 1-22.; F. Schnider - W. Stenger, Johannes und die Synoptiker, München, 1971., 26-53. o. («Die Tempelreinigung»).




Tartalomjegyzék
Előző oldal
Következő oldal
Bibliográfia