A húsvéti eseményekről rajzolt lukácsi
kép felöleli az asszonyok látogatását
a sírnál (1-12. v.), az emmauszi tanítványokról
szóló elbeszélést (13-36. v.), a tizenegynek
való megjelenést (36-49. v.) és a mennybemenetelt
(50-53. v.). Lukács szemmel láthatóan egyetlen nap
eseményeibe (a keresztény húsvét napjába)
sűríti a feltámadott megnyilvánulásait,
jóllehet az ApCsel 1,3-ban «negyven napon át»
nyújtott sok «bizonyítékról» beszél.
A «feltámadás» hagyományon alapuló
kifejezés, amelyet meghatározott irodalmi műfaj elemének
is tekinthetünk. Mélyebb valóság jelölésére
használták, mint amilyet a szó köznapi jelentése
alapján gondolnánk. A feltámadás nem valamiféle
holttest újraéledése (miként Lázár
esetében), azaz nem a végesség, a tökéletlenség,
a bűn és a halál jelével ellátott létezésbe
való visszatérés, hanem távozás ebből
a világból.[1]
A feltámadott a történelemből a történelem
feletti világba lép. Pál «újjászületésnek»,
«újjáéledésnek» és «megigazulásnak»
nevezi a feltámadást, János pedig «megdicsőülésnek».
A feltámadás az Újszövetség központi
üzeneteként Krisztus és a keresztény ember életének
alapvető eseménye, vagyis a szó szoros értelmében
vett «húsvétja». A pusztulás világából
a dicsőség világába való átmenetet
jelzi. Ennek az átmenetnek híján az ember élete
csupán erre a világra korlátozódna, és
nem érné el végső beteljesülését.
Ha Jézus nem támad fel, nemcsak hogy nem bizonyul üdvözítőnek,
de üdvöt hozóan sem cselekedhetett volna. Feltámadás
nélkül a hit hiábavaló, mert az üdvösség
nem múlná felül a földi lét határait
(vö. 1 Kor 15,14). A feltámadt Krisztus az ember és
a valóság földöntúli dimenziójának
mutatója. Ez a meggyőződés nem az emberi szellem
megfontolásaiból, vagy ahogy Pál mondaná, nem
e világ bölcsességéből fakad, hanem a
Krisztus által kinyilatkoztatott isteni szó alapján
születik.
A Születés olyan epizód, amely a halálban
véget ér. A feltámadás ellenben az elveszíthetetlen
és örök élet kezdete. Az, hogy Jézus feltámadt,
azt jelenti, él: nem a múltnak valamelyik személyisége,
hanem jelenvalóság. Ezért a feltámadás
misztérium: tény, miként Istennek vagy a Léleknek
léte, de nem történelmi valóság, azaz
nem azok között az események között helyezkedik
el, amelyek az ember szeme előtt játszódnak, és
amelyeket bizonyítani lehet vagy érzékileg tapasztalni.
Olyan tény, amely a hitre tartozik, s nem a tudományra vagy
a köznapi ismeretre. Az ember csak akkor tudja elfogadni, ha hitelt
ad a Krisztus által tolmácsolt isteni szónak.
A keresztény igehirdetés kezdettől fogva Jézus
szenvedésének és feltámadásának
meghirdetésére alapozódott, de e tanítás
mindenkor nehezen elfogadhatónak bizonyult.[2]
A hétköznapi, anyagi és testi valósághoz
tapadó ember számára a feltámadás csodálatos
és megfoghatatlan eseménynek látszik, ezért
elfogadása mindig problémákba és fenntartásokba
ütközött (vö. ApCsel 17,32; 26,34).
A feltámadásról szóló üzenet
az első meghirdetés, amelyet a kezdetek egyháza tolmácsolni
igyekezett. A meghirdetés eredeti megfogalmazása sematikus
volt, és a lényegre szorítkozott. Az első (Levelek)
és a végső megfogalmazások (evangéliumok)
közötti átmenetet és fejlődést nem
nehéz felfedezni.
Pál nem írja le a feltámadást, hanem meghirdeti.[3]
A húsvéti üzenetet hosszú éveken keresztül
(az apostol a Krisztus utáni 50. és 58. év között
ír) ez az állítás foglalja össze: «Isten
feltámasztotta Jézust a halottak közül»,
vagy egyszerűbben, «feltámadott».[4]
Ezt követi a tanúk[5]
és az esemény igazolására alkalmazott szentírási
bizonyítékok említése.[6]
A legteljesebb megfogalmazást Pál hozza a korintusiakhoz
írt első levelében: «Krisztus meghalt a mi bűneinkért
az Írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak
az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon, és
megjelent sok tanúnak».[7]
A krisztológiai himnuszokat a húsvéti igehirdetésnek
ehhez az első szakaszához kapcsolhatjuk. Ezekben a húsvéti
misztérium elemi formában jut meghirdetésre: vö.
Fil 2, 6-11 (kenószisz és Jézus magasztalása),
1 Tim 3,16 (Krisztus «szolgai» és dicsőséges
megjelenése), 1 Pét 3, 18-22 (a testi és a lélek
szerinti létezés).
A szinoptikusok által bemutatott képek - és ezek
között a Lk 24 - a húsvéti igehirdetésnek
későbbi vagy talán végső szakaszát
mutatják be.
Az asszonyok a sírnál (24, 1-12)
1. A hét első napján kora hajnalban elmentek
a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített
illatszereket.
2. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták,
3. és amikor bementek, nem találták az úr Jézus
testét.
4. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi
lépett melléjük fénylő ruhában.
5. Majd midőn megrémülve a földre szegezték
tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: «Mit
keresitek a holtak között az élőt?
6. Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek
vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még
Galileában volt:
7. az emberfiának bűnös emberek kezébe kell
adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik
napon feltámadnia».
8. Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira,
9. És visszatérve a sírtól, hírül adták ezeket
a tizenegynek és a többieknek.
10. A magdalai Mária, Johanna, valamint Jakab
anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok
elmondták mindezt az apostoloknak.
11. Ők azonban üres fecsegésnek tartották ezt
a beszédet, és nem hittek nekik.
12. Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és
amikor behajolt, csak a lepleket látta ott.
Erre elment, és csodálkozott magában a
történteken.
A húsvéti igehirdetés az évek múlásával
a Jézus gyermekkorára vonatkozó elbeszéléshez
hasonlóan leíró részletekkel gazdagodik. Azok
az elbeszélések, amelyeket a kezünkben levő evangéliumok
tartalmaznak, elsősorban nem Krisztus tanúitól vagy
tanítványaitól származnak, hanem úgymond
a második nemzedéktől. Ennek tagjai folytatták
az rájuk hagyományozott üzenet (feltámadott az
Úr) hirdetését, de ezt apologetikus és pasztorális
gondjaiknak, valamint teológiai, buzdító és
liturgikus szándékaiknak megfelelően saját
észrevételeik, illetve irodalmi eszközeik alapján
fogalmazták meg. A megjelenésekről szóló
jelenlegi elbeszélések e követelmények közül
hol az egyiknek, hol a másiknak felelnek meg. Céljuk a hívők
hitének újraélesztése, megfelelő alapok,
«bizonyítékok» általi megerősítése
és méltó ünneplése.
Az «elbeszéléseknek» meggyőződést
kell teremteniük Jézus feltámadásával
kapcsolatban, és emlékeztető fogalmazványmintákat
kell nyújtaniuk az eseményről. A meghirdetések
első fajtája az «üres sír» felfedezésére
és ezzel párhuzamosan az angyali «megjelenésekre»
összpontosít.[8]
Apologetikus beállítottságuk vitathatatlan, hiszen
a húsvétot égi tanúbizonyságok szavatolta
eseményként akarják bemutatni. A felfedezés
szereplői az «asszonyok», akik Jézus kíséretében
voltak nyilvános szolgálata idején (vö. 8, 1-3;
23,55). Lukács elbeszélése eltér a többi
evangélistáétól: két férfiről
beszél, és nem ifjúról (Mk) vagy angyalról
(Mt); a nők képviselői megrémülnek, és
földre szegezik tekintetüket; hosszú krisztológiai
és biblikus katekézist hallanak; nem kapnak meghívást
semmiféle galileai találkozóra (Mk - Mt), hanem egyszerűen
elmennek, hogy jelentsék a történteket a tizenegynek.
Lukács megjegyzi, hogy az új hét első napján
kora hajnalban mennek a sírhoz, hogy befejezzék a megkenés
szertartását (1. v.). Útjuk az első zarándoklat
a «szent sírhoz», amely azután szinte szakadatlanul
ismétlődik a századok folyamán.
Az evangélista fontosnak tartja annak kiemelését,
hogy az asszonyok nem várnak semmiféle rendkívüli
eseményt. A Mk 16,3 szerint azért mennek, hogy az illatszerekkel
megkenjék Jézus testét. Azon fáradoznak, hogy
mérsékeljék a test bomlásának következményeit,
és ezért nyilvánvalóan nem gondolnak a feltámadásra.
Ugyancsak Márk szerint az a kérdésük, hogy «ki
hengeríti el a követ?». E kérdés megerősíti
az előző állítást. A helyszínre
érkezvén a sírt nyitva, a követ a bejárattól
elhengerítve találják, Jézus teste pedig eltűnt
(2-3. v.). Meglepetésükön, zavarukon és félelmükön
felülkerekedik a két fénylő ruhájú
férfi (andresz) «látványának»
ereje (4. v.) és a hozzájuk intézett üzenet (5-7.
v.). A «félelem» irodalmi eszköz a természetfeletti
találkozás megerősítésére (vö.
1, 12.29.30.65; Kiv 19,21; 33,20 stb.). A «kettes» szám
kötelező jellegű a tanúbizonyság elfogadtatásához.[9]
A ruhák fénylése ugyancsak a megjelenési séma
részét alkotja. Jézus a színeváltozásban
élt ezzel (vö. 9,29), és Pálnak is nagy fényességtől
övezetten jelenik meg (ApCsel 9,3), mint ahogyan «fényes
felhő» kísérte az Egyiptomból kivonuló
számkivetetteket is. A két (angyali: 23. v.) férfi
elárulja, milyen világból érkezett, és
a feltámadott állapotát bizonyítván
azt is jelzi, hogy milyen világba lépett át Jézus.
Feltételezvén azonban, hogy a szimbólum nem elegendő
arra, hogy a lelkeket Jézus új lakóhelye felé
irányítsa, kis «katekétikai oktatásban»
is részesítik az asszonyokat: Jézust keresztre feszítették,
eltemették és feltámadt (5-8. v.). Most ő az
úr (3. v.). Az asszonyok ama hely előtt állnak, amelyen
feküdt, de ő nincs ott. Az evangélista szerint földre
szegezett tekintetükkel azt a képtelen benyomást keltik,
mintha az élőt a holtak között (a sírban)
keresnék. Az «élő» nem olyasvalakit jelöl,
aki még életben van, hanem, aki maga az élet, illetve
aki belépett Isten világába, aki a bibliai hagyományban
lényege szerint az «élő» (vö. Szám
14, 21-28; MTörv 5,26; 32,40; Ez 5,11). Az élő az élet
forrása (vö. Ter 2,7; 1 Sám 2,8). A feltámadt
Krisztus egyedülálló módon részesül
az isteni életből. Ezért nem a halottak birodalmában
van, hanem Istennel. A szójáték is annak kiemelésére
irányul, hogy Jézus feltámadt, és ezért
már nem található meg a sírban (6a v.).
A feltámadás mindenkor a legnehezebben elfogadható
üzenet, amelyet az evangéliumi misszionáriusoknak hallgatóik
számára hirdetniük kell. Ezért e meghirdetés
utalásokra és magyarázatokra szorul. Mindig figyelembe
kell tehát vennünk, hogy a két küldött mire
hivatkozik. Jézus igehirdetésére és tanúságára
utalnak, mert egyedül ez rendelkezik elegendő erővel
a feltámadás üzenetének elfogadtatására.
A «férfiak» a szenvedés-feltámadás
prófétai meghirdetéseire emlékeztetnek, hogy
kezeskedjenek hitelességéért, ugyanakkor azonban azt
is kiemelik, hogy a feltámadásba vetett hit egyedüli
alapja az üdvözítő szava. Az ember azért
fogadhatja el a feltámadást, mert Jézus előre
megmondotta, és azért lehet bizonyos benne, mert ő
határozottan beszélt erről, miként ezt sok
tanú igazolja. Az asszonyok a végén azért hisznek
az angyali üzenetnek, - «élő», «feltámadt»
- mert visszaemlékeznek Jézus prófétai szavaira.
A «visszaemlékezés» nem csupán az emlékezet
dolga, hanem bizonyos szavaknak szívünkben történő
újrahallgatása, és főként meggyőződés
arról, hogy e szavak igazak. Krisztust elfogadni annyit jelent,
hogy elfogadjuk önmagát magyarázó, értelmező
és felkínáló szavát is. Jézus
is valóságként mutatkozott meg és cselekedetek
által nyilvánította ki magát, de önmagának
magyarázatához és bemutatásához szavakhoz
folyamodott. A szó az a szükségszerű közvetítő
közeg, amely által eljutott barátaihoz, a tanúkhoz,
és eléri majd a hívőket. «Jézus
szava» mindenkor üdvöt hozóan terjed és visszhangzik
a történelemben, illetve a közösségben.
Az asszonyok immár a feltámadás (sajnos, még
nem minősített) tanúinak sorába léptek.[10]
Híradásuk első címzettjei a «tizenegy»
és mindazok, akik közösségben vannak velük:
a tanítványok, Jézus testvérei és társaik
(9. v.). Lukács elhagyja a galileai találkozót (vö.
Mk 16,7), mert ez ellentmondást vinne evangéliumának
cselekményébe: visszafordulás volna azon az úton,
amely immár céljához, Jeruzsálemhez érkezett,
ahonnan Jézus az ég felé halad, miközben követői
a világ meghódítására indulnak (ApCsel
1, 8-9). Az evangélista megemlít néhány nevet,
talán azért, mert különleges tiszteletnek örvendtek
a közösségben. Ezek a személyek Jézus kedveltjei
voltak, akik mindig tudtak valami újat mondani vele kapcsolatban.
A közösség kérdéseket intézett hozzájuk,
és szeretettel, tisztelettel hallgatta őket.
A húsvéti híradás mindenekelőtt
az apostolokat találja készületlenül. Magdolna
gyors választ kap (Jn 20,3), de a többi asszonynak nem hisznek,
és csaknem kinevetik őket. Elbeszéléseik álmoknak,
képzelődéseknek tűnnek (11. v.). Ahogyan Fesztusz
válaszol majd Pálnak, úgy válaszolnak most
az apostolok a feltámadás hírét hozó
asszonyoknak (ApCsel 26,24). Ellenállásukat az evangélista
szinte a valószerűtlenségig hangsúlyozza, hogy
hitelt adhasson az asszonyok tapasztalatának. Ők jelen voltak
a keresztre feszítésnél, megfigyelték, hová
helyezték a testet (23,55), így tanúbizonyságuk
szavatolt tanúskodás. - Egyébként, ha valamennyien
azonnal hisznek, valamiféle általános tömegpszichózisra
lehetett volna gyanakodni.
Azt, amit az asszonyok a sírnál tett látogatásnál
tapasztaltak, egy férfi is megerősíti. Péterről
van szó (a negyedik evangéliumban Jánosról
is), akinek azonban ez nem elegendő ahhoz, hogy meggyőződjék
a feltámadásról (12. v.). Megnézi a sírt
(amelyben nincs senki), s csak az ott heverő lepleket látja.
Ebből azonban nem tudja kikövetkeztetni a feltámadás
tényét, hanem csupán csodálkozik a történteken.
Lukács szerint a feltámadott Jézusba vetett hit nem
az üres sír hivatalos megvizsgálásának
eredményeként születik: nem az a fontos, hogy megragadjunk
a múltnál, a jelenre kell figyelni. Péter lassan halad
előre a hitben, és még nem jutott az út végére
(34. v.).
A sírnál levő asszonyokról szóló
elbeszélésnek függeléke leplekről (ta
othonia) és nem gyolcsról (szindón: 23,53)
beszél. Maga az elbeszélés sok tekintetben párhuzamos
a Jn 20, 3-10-el, és több olyan részlete van, amely
nem található meg a másik két szinoptikusnál.
Jánosnál a két megfigyelő a látottak
után azonnal hinni kezd. Feltételezhetjük, hogy egyazon
hagyományból merítettek, amelyet Lukács lerövidített,
vagy - ami még valószínűbb - János átdolgozott.
Az üres sírról szóló elbeszélés
a feltámadás bevezető meghirdetéseinek része.
Ha Jézus meghalt, és sírba helyezték, a feltámadás
meghirdetése csak erről a pontról indulhatott. Nem
lehetett volna feltámadásáról beszélni,
ha még mindig a sírban fekszik. Ha azonban néhány
tanítvány és apostol a sírt üresnek «látta»
, elhárult az első akadály a feltámadás
hihetősége elől. Máté azzal toldja meg
az érvelést, hogy, jóllehet egynapos késéssel,
az őröket is a sírhoz hívja, de az apologetikus
hatást még ezzel is módfelett biztosítja (28,
11-15).
Önmagában véve a feltámadás eseménye
nem az üres sír valóságára alapozódik,
mert nem automatikusan következik ebből. Jézus átlépését
az élők birodalmába senki sem figyelte meg, miként
azt a pillanatot sem látta senki, amelyben a sírt elhagyta.
Az üres sír «bizonyítéka» nem igazolja
a feltámadást, de jó eszköz lehet ennek meghirdetésére.
Márk szemmel láthatóan ezt hangsúlyozza. Az
asszonyok ugyanis elfogadják a misztériumot, de senkinek
sem beszélnek róla. Az esemény megdöbbenti őket.
Nem találnak szavakat elmondására, és még
kevésbé értik a történteket.
Jézus új élete nem a fizikai test átalakulásából
vagy átváltozásából születik. A
holttest eltűnése és az új életre (feltámadásba)
való átmenet közti kapcsolat logikai vagy filozófiai,
de nem anyagi vagy mennyiségi összefüggés. Ha Jézus
teste a sírban maradt volna, ő ugyanúgy beléphetett
volna az új létmódba. Az egyik valóságból
a másikba való átmenet nem mennyiségi jellegű.
Istennek nincs szüksége holttestre ahhoz, hogy Jézus
feltámadt testének életet adjon. A búzaszemet
a földbe vetik, meghal, héjazatát a föld alatt
(a «sírban») hagyja, és mégis kicsírázik
az új növény (Jn 12,24). Jézus nem a sírból
támadt fel, hanem a keresztről: miközben elvesztette
egyik létezését, belépett egy másik
lét birtokába. Meghalt, hogy feltámadjon. A két
létezés, a történeti és a megdicsőült
Jézus léte közti folyamatosság vitathatatlan,
az átmenet módja azonban a misztérium részét
alkotja (vö. 1 Kor 15,51). Ennek az első húsvéti
képnek végén mindenkor ugyanaz a probléma adódik:
nevezetesen annak megállapítása, hogy mi az benne,
ami a nyelvezethez és az apologetikus leleményhez tartozik,
és mi az, amit a feltámadásról szóló
üzenetnek tekinthetünk.
Az emmauszi tanítványok (24, 13-35)
13. Ketten közülük még aznap elindultak egy
Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől
hatvan stádiumnyi távolságra feküdt.
14. Beszélgettek egymással mindarról, ami történt.
15. Miközben beszélgettek és vitatkoztak egymás
között, maga Jézus is melléjük szegődött, és
együtt ment velük.
16. Látásukat azonban valami akadályozta és nem
ismerték fel őt.
17. Ő pedig így szólt hozzájuk: «Miről beszélgettek
egymással útközben?» Erre szomorúan megálltak.
18. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleofás, és
ezt mondta neki: «Te vagy az egyetlen idegen
Jeruzsálemben, aki nem tudod mi történt ott
ezekben a napokban?»
19. «Mi történt?» - kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak
neki: «Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta
volt, tettben és szóban hatalmas Isten és az egész
nép előtt;
20. hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos
ítéletre, és hogyan feszítették meg.
21. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja
megváltani Izraelt. De ma már harmadik napja,
hogy ezek történtek.
22. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is
megzavart minket, akik kora hajnalban ott voltak
a sírnál,
23. de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték,
hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették,
hogy ő él.
24. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz,
és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok
beszélték; őt azonban nem látták».
25. Akkor ő így szólt hozzájuk: «Ó, ti balgák! Milyen
rest a szívetek arra, hogy elhiggyétek, amit
megmondtak a próféták!
26. Hát nem ezt kellett elszenvednie a Krisztusnak, és
így megdicsőülnie?»
27. És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve
elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban
róla szólt.
28. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek,
de ő úgy tett, mintha tovább akarna menni.
29. Azok azonban marasztalták: «Maradj velünk, mert
esteledik, és a nap már lemenőben van». Betért
hát, és velük maradt.
30. Amikor asztalhoz telepedtek, kezébe vette a kenyeret,
megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik.
31. Ekkor megnyílt a szemük és felismerték. Ő azonban
eltűnt előlük.
32. Ekkor így szóltak egymásnak: «Nem lángolt-e a
szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton és kifejtette
az Írásokat?»
33. Még abban az órában útra keltek, és visszatértek
Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a
tizenegyet és a velük levőket.
34. Ezek elmondták, hogy valóban feltámadott az úr,
és megjelent Simonnak.
35. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy
miként ismerték fel őt a kenyér megtörésében.
A feltámadás «pillanatát» csak Máté
emeli ki (28,2), aki apokaliptikus nyelvezetet használva (földrengés)
írja ezt le, de a feltámadott állapotát ő
is csak közvetve (az angyal leírása által) mutatja
be. Jézus csak később lép színre, hogy
megmutatkozzék tanítványainak, illetve barátainak.
Erről szólnak az úgynevezett megjelenési elbeszélések
vagy krisztofániák. Ezek közül egyesek Jeruzsálemben
történnek, mások Galileában vagy a környéken.
Hatot közülük «hivatalosnak» nevezhetünk,
és hármat «magánjellegűnek».
Ezekben az «elbeszélésekben» az evangélisták
állandóan arra törekszenek, hogy hitelt érdemlő,
realisztikus változatban mutassák be az eseményt.
Jézust légiesen szertefoszló alakban ábrázolják
(sosem ismerik fel azonnal) annak tudatása érdekében,
hogy nem ehhez a világhoz tartozik. Ugyanakkor azonban «materializálják»
is olyan mértékben, hogy az evilági ember cselekedeteit
tulajdoníthassák neki, s ily módon minden kétséget
kizárhassanak új létezését illetően.
Míg a megelőző meghirdetésekben az alapvető
ige az óphthé («megmutatkozott», «láttatta
magát», «megjelent»), most személyesen
van jelen és különféle emberekkel beszélget.
Az elbeszélések azonban itt is szűkölködnek
a részletek leírásában, és így
a végén az embernek semmiféle ismerete sincs a feltámadott
állapotáról. Ő újból ennek a
világnak embere, és ez egyáltalán nem segít
a feltámadás misztériumának megértésében.
A «séma» többé-kevésbé
mindig ugyanaz. Jézus váratlanul megjelenik, nem ismerik
fel azonnal, és amikor a felismerés bekövetkezik, a
látnokokat nagy öröm vagy félelem keríti
hatalmába.
Lukács nem tud az asszonyoknak való megjelenésről,
vagy úgy dönt, hogy ezt nem beszéli el görög
nyelvű olvasóinak. Ehelyett egy palesztinai faluba tartó
és ismeretlen tanítványoknak való megjelenést
mutat be.[11]
A kép realisztikus, egyben szimbolikus jellegű: az evangélista
olyan eseményt ábrázol, amely két emberrel
történik, ugyanakkor azzal a közösséggel is,
amelynek tagjai.[12]
Ezek az emberek vándorok, miként vándor az apostoli
egyház is, amely meghatározásánál fogva
missziós, tehát úton levő közösség.
Tekintettel arra, hogy nincs egyetértés a falu elhelyezkedését
illetően, ahová tartottak, úti céljuk bármi
lehet.[13]
A Krisztus halálának és feltámadásának
jelentését megérteni törekvő közösség
mindig Krisztus köré gyülekezik és őfelé
halad (14-15. v.).
Hosszas beszélgetésük az evangélista szerint
gyülekezeti együttlét («hómileó»:
14. v.) és egyben teológiai vita (szüdzéteó).
A Krisztust kereső közösség nem maradt magára,
mert ő láthatatlanul kíséri és vezeti
a gyülekezetet. Együtt halad övéivel, még
ha ezek nem is veszik észre őt. Krisztus mindig jelen van
az egyházban, de csak az egyszerűek, az egyeneslelkűek,
vagy ahogy Máté mondaná (5,8), a tisztaszívűek
látják őt. Az emmauszi elbeszélés hosszadalmas
pedagógiai művelet vagy katekézis, amelynek az a célja,
hogy a tanítványokat eljuttassa a feltámadásba
vetett hitre. Döntő jelentőségű az Írások
megértése, de az is fontos, hogy miként Fülöp
eunuchjának esetében (ApCsel 8, 26-39), Jézus legyen
az Írások értelmezője. Ám ha a szív
fel is lángol, a felismerés csak a kenyértörésben
jön létre. A szó és a kenyér minden idők
hívőjének tápláléka.
Jézusnak a tanítványaival való találkozása
ugyanis mindenekelőtt a szó közvetítésével
jön létre. Az Írás olvasása és
magyarázata a gyülekezeti programnak első pontja, a
liturgikus ünneplés első mozzanata, amely megelőzi
a «kenyér megtörését» (15-27. v.).
A homília vagy testvéri beszélgetés témája
a feltámadás, és Lukács ezért használja
a homília kifejezést ebben az összefüggésben.
A tanítványok visszagondolnak arra a zavarra, amelyet az
üdvözítő szenvedésének meghirdetése
keltett, és arra a kiábrándulásra, illetve
keserűségre, amelyet Krisztus tragikus halála okozott
az örömhír hallgatóiban. Olyan nehézség
ez, amelyet Pál is gyakorta igazol majd apostoli beszédeiben.
Kleofás válasza retorikai elem: arra szolgál, hogy
megőrizze az elbeszélés epizodikus atmoszféráját
(18. v.). Jeruzsálemben nem mindenki szerzett tudomást Krisztus
haláláról, és még kevésbé
értették és fogták fel, hogy ez a halál
mit jelent. A válasz azonban arra akar rávilágítani,
hogy Jézus halálának az egyetemes történelmet
érintő eseménynek kellett lennie. A 19. vers az első
közösségekben tartott krisztológiai beszédek
nyomait őrzi, amelyeknek példái különösen
az Apostolok Cselekedeteiben őrződtek meg.[14]
Az eredetek egyháza Jézust mindenekelőtt «prófétai
férfiúként» (anér prophéthész)
mutatja be. A bibliai hagyományban próféta az, aki
erős hite alapján észre tudja venni és meg
tudja ragadni Isten titokzatos jelenvalóságát a történelemben.
A próféta egyedülálló módon tapasztalja
meg az isteni valóságot, és ezt a tapasztalatot cselekedetei
és szavai által igyekszik kifejezésre juttatni. Az
evangélista nem véletlenül helyezi első helyre
a cselekedeteket (en ergó: «tettben»). A szavaknak
ugyanis annyiban van értékük, amennyiben a tettek értelmezései;
ellenkező esetben megtévesztőek és üresek.
Lukács hozzáteszi, hogy Jézus hatalmas (dünatosz)
próféta (vö. 4, 32.36). Ez azt emeli ki, hogy megnyilvánulását
csodák és rendkívüli események kísérték,
amelyek nem hagytak kétséget eredete felől. A feltámadásról
szóló valamennyi homília abból az előfeltevésből
indul ki, hogy a hallgatók hitetlenek vagy bizalmatlanok. Az emmauszi
tanítványok is osztoztak a nemzeti messiás-eszményben,
és ezért csalódniuk kellett (21. v.). Abban a megjegyzésükben,
hogy már «a harmadik napja» történtek ezek,
valószínűleg burkolt utalás rejlik a szenvedést
és a feltámadást meghirdető próféciákra.
«Három nap múlva feltámadok» - mondotta
Jézus nem egy alkalommal; de ez a határidő már
lejárt, és nem történt semmi rendkívüli
esemény. Az egész «elbeszélés»
úgy épül fel, hogy előkészítse
a végső «meglepetést». Az asszonyok tapasztalata
is leértékelődik, mert nem jelent komoly tanúbizonyságot
egy olyan férfiuralmú világban, mint amilyen a sémita
és általában az ókori világ volt (22-23.
v.). Sőt, még a «néhány tanítványnak»
(és már nem csupán Péternek: 12. v.) a sírnál
tett látogatása sem elegendő ahhoz, hogy krízisükben
újragondolják az eseményeket. Az olvasónak
végül is meg kell győződnie arról, hogy
az apostoli egyház egyáltalán nem volt felszínes
és kritikátlan a feltámadás üzenetének
elfogadásában. A feltámadásról elegendő
bizonyítéka volt: az események, azaz magának
Krisztusnak meghirdetései és megnyilvánulásai
késztették az elfogadásra.
A titokzatos vándornak a két tanítványhoz
szóló szemrehányása (25-26. v.) rendkívüli
katekétikai jelentőséggel rendelkezik. Az egyház
ezzel a szemrehányással illeti mindazokat, akik vonakodnak
és makacsul elutasítják a feltámadás
üzenetét, amelynek pedig számos szentírási
bizonyítéka és sok olyan minősített
tanúja van, akik egészen bizonyos, hogy nem követték
el a könnyelműség vagy a kritikátlan lelkesedés
vétkét ennek az üzenetnek elfogadásában
és továbbadásában. Nem a bizonyítékok
hiányáról kell beszélnünk, hanem a próféták
közvetítette isteni szóba vetett hit hiányáról.
A 26. vers («hát nem ezt kellett elszenvednie és így
megdicsőülnie?») alapvető fontosságú
a feltámadás és a szenvedés közötti
kapcsolat megértéséhez. A feltámadás
ténye ugyanis nem csupán időbelileg, hanem logikailag
vagy következményként követi a szenvedést.
Krisztus azért érdemelte meg a feltámasztást,
mert meg tudott halni azért az ügyért, amelyet az Atya
rábízott. A feltámadás válaszul adott
jutalom és megdicsőítés arra a megalázkodásra,
amelyet Jézus az Atya akaratának teljesítése
érdekében vállalt. A filippiekhez írt levélben
Pál ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza. Minthogy Jézus
elfogadta az alázatos és szolgai (önkiüresítő)
létezést, «ezért» (dioti) Isten
minden mást felülmúló nevet adott neki.
A feltámadás témáját volt a legnehezebb
biztos szentírási idézetekkel alátámasztani.
A jelenlegi «elbeszélésben» az «ismeretlen»
Mózestől kezdve «valamennyi prófétát»
felemlítve gyűjti össze a messiás mellett szóló
szövegeket, különösen azokat, amelyek haláláról
és feltámadásáról szólnak. Nehéz
volna megmondani, hogy milyen szövegeket tudott felhozni, mert ha
a bibliai katekézis valahol hiányos volt az ősegyházban,
akkor éppen a szenvedéssel és még inkább
a feltámadással kapcsolatban volt ilyen. A közösségnek
éppen ezért kellett éltre keltenie a húsvéti
krisztofániákat. Az Írás homályosan
előre látta «Jahve szolgájának»
dicstelen végét (Iz 53), az üldözött igaz
szenvedéseit (Zsolt 22), de ez lezárt fejezetnek számított.
A Biblia inkább csak «Dávid fiának» sikereit
emlegette, és ez egészen más jelentésű
meghirdetés.
A bibliai katekézis feltehetően hosszú és
meggyőző volt, miként ezt a következőkben
a «két» tanítvány is elismeri (32. v.).
Akkor fejeződött be, amikor betértek a faluba. Itt az
elbeszélés fordulatot vesz. A zarándok egyház
pihenőt (katapauszisz) tart, és az igeliturgia az
agapéban és az eukarisztia ünneplésében
folytatódik (29-31. v.). A 29. vers alkotja az átmenetet.
Későre jár. Az utakon levő emberek hazafelé
indulnak, és otthon együtt asztalhoz telepszenek. A kronológiai
utalás, a naplemente és az este, realisztikus, de szimbolikus
megjegyzés is: felidézi annak a húsvéti lakomának
«estéjét», amelyet Jézus övéinek
társaságában töltött, a jelenben pedig az
ugyancsak napnyugtakor végzett közösségi szertartások
órájára emlékeztet.
Emmausz mindenütt megtalálható, ahol Krisztus közössége
egybegyűlik. Jézus mindig ott van a közösségben,
az asztalnál éppúgy, mint a vándorlás
folyamán. Ő soha sincs távol, mondja a Mt 28,20, és
eltérő, epizodikus módon ugyanezt ismétli Lukács
is. Az emmauszi vacsora a keresztény vacsora ősmintája,
bármelyik részén ünneplik is ezt az egyháznak.
Gyakorta előfordul, hogy a meghívottak nem veszik észre
Jézust, mint ahogy nem ismerték fel az emmauszi tanítványok
sem. Az evangélista ezeket arra buzdítja, hogy élesítsék
látásukat egészen addig, míg fel nem fedezik
a nagy asztaltársat, akivel együtt vannak a lakomán.
Az «este», amely akkor köszönt be, amikor Krisztus
távozni készül, intelemszerű utalás. Amikor
nincs jelen Jézus, mindig «este» van, és ez különösen
is félelmetes pillanat, ha a veszélyt rejtő éjszaka
közeledésére gondolunk.
A szokványos sémában ábrázolt eukarisztikus
lakomának vagy kenyértörésnek rítusát
megtalálhatjuk a kenyérszaporításról
(9, 10-17) és az alapításról (22, 19-től)
szóló elbeszélésben is. A mozdulatok ugyanazok,
még ha a szavak itt nem is kapnak említést. A «kenyeret
megtörni» az ősegyházban annyit jelentett, mint
az eukarisztiát ünnepelni.[15]
Az a tény, hogy a tanítványok a kenyértöréskor
ismerik fel Jézust, azt jelzi, hogy az eukarisztia az Úr
bankettje és az ő társaságában töltött
lakoma. Csúcspontját akkor éri el, amikor a résztvevők
magukhoz veszik a kenyeret, amely arra «emlékeztet»,
hogy ő meghalt a sokaságért. Krisztus jelen van, de
az ember csak akkor ismeri fel, ha kapcsolatba kerül vele, vagyis
ha megpróbálja magáévá tenni a mások
érdekében és a másokért tanúsított
rendelkezésre állásnak és önátadásnak
azt a szélsőséges formáját, amely őt
jellemezte. Az eukarisztia a keresztény ember értékpróbájának
alkalma, mert méri közelségét és hasonulását
Krisztushoz, ami az isteni terv iránti konkrét elköteleződésben
jut kifejeződésre.
A tanítványok az ige hallgatásával készültek
a lakomára, de csak akkor ismerték fel Jézust, amikor
részt vettek áldozatában, amely nem kultikus és
rituális, hanem élő és valódi, vagyis
az emberekért végzett önátadásban megvalósuló
áldozat. Az ige hallgatása készítette elő
e végső pillanatot. Ha ez a hallgatás hiányzott
volna, talán Krisztust sem ismerik fel. A tanítványok
visszaemlékeznek, hogy a szavával való találkozásnak
köszönhetően kezdett megnyílni szívük
Krisztus és az ő tanítása felé (32.
v.). Az eukarisztiát nem lehet rögtönözni, és
csak azt az embert tudja szentté tenni, aki már előzőleg
keresett és megértett valamit. Ez ugyanis nem mágikus
rítus, amely a szabályosan végrehajtott mozdulatok
erejében automatikusan hatékony. Igénybe veszi az
egész embert, eszét és akaratát; átjárja
szeretetét és hitét, miközben külsőleg
rítusok által konszekrálódik. A szeretet nem
a rítusokból születik, mert ezek előfeltételezik
a szeretetet. A rítusok az ezeket végző emberek lelkében
és a résztvevők gyülekezetében meglévő
szeretetet visszhangozzák, amelynek táplálója,
megvilágítója, erősítője és
elmélyítője az ige. Az ige kifejti hatását
a kenyértörés nélkül is, de a kenyértörés
ige nélkül - azaz előkészület és
megfelelő megértés nélkül - nem biztos,
hogy hatékony.
A feltámadás üzenete az eukarisztia ünneplése
által terjed. Az egyház ebben tapasztalja meg, hogy Krisztus
él, midőn sok embert az ő ügye mellé tud
állítani. Ha akadnak emberek, akik úgy gondolkodnak,
mint ő, és főleg készek arra, hogy úgy
cselekedjenek, mint ahogyan Krisztus cselekedett, aki mindenkiért
meghalt, ez azt jelenti, hogy ő még él. Az emmauszi
egyház tapasztalata a jeruzsálemi egyház tapasztalatával
fejeződik be. Az «anya-egyház» hívői
is felismerték az urat, jóllehet nem közvetlenül,
hanem Péter tapasztalata által (34. v.). A húsvéti
esemény, annak ellenére, hogy ez a keresztény igehirdetés
legnehezebben elfogadható pontja, már a közösségi
élet középpontját alkotja. A feltámadás
üzenetét, amelyet az «elbeszélés»
elején a bizalmatlanság légköre vett körül,
egyik egyház hittel és örömmel adja át a
másiknak (35. v.). Az apostoli kor utáni egyháznak,
amely elfogadta az üzenetet, nincsenek már kételyei
az esemény tárgyszerűségét és
jelentőségét illetően. Ezért Lukács
így fejezheti be az elbeszélést: «valóban
feltámadott az úr» (34. v.).
Megjelenés az apostoloknak (24, 36-49)
36. Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus
állt meg közöttük, és így köszöntötte őket:
«Békesség nektek!»
37. Azok megrettentek és félelmükben azt hitték,
hogy valami szellemet látnak.
38. Ő azonban így szólt hozzájuk: «Miért
rémültetek meg, és miért támad kétség
szívetekben?
39. Nézzétek meg kezemet és lábamat, hogy
valóban én vagyok. Tapintsatok meg és
lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és
csontja, de amint látjátok, nekem van».
40. És ezeket mondva megmutatta nekik kezét
és lábát.
41. Mikor pedig még mindig nem mertek hinni
örömükben, és csak csodálkoztak, megkérdezte
tőlük: «Van-e itt valami ennivalótok?»
42. Erre adtak neki egy darab sült halat.
43. Elvette és szemük láttára megette.
44. Majd így szólt hozzájuk: «Ezt mondtam
nektek, amikor még veletek voltam: be kell
teljesednie mindannak, ami meg van írva
rólam Mózes törvényében, a próféták
könyvében és a zsoltárokban».
45. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék
az Írásokat, és így szólt nekik:
46. «Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie
kell, de a harmadik napon fel kell támadnia
a halottak közül,
47. és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a
bűnök bocsánatát minden nép között,
Jeruzsálemtől kezdve.
48. Ti tanúi vagytok ezeknek.
49. És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért,
ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem
ruháztattok erővel a magasságból».
A feltámadt Jézus «megnyilvánulásai»
a legegyszerűbb embereknél kezdődnek, de a végén
elérik a közösség kiemeltebb tagjait, az apostolokat
is. Ezek «felismerési» (Lk 24, 36-53; Jn 20, 24-29;
21, 1-24) és «missziós megjelenések» (Mt
28, 16-20; Jn 20, 19-23; 21, 15-17). Egyik részük Jeruzsálemben
történik («jeruzsálemi típus»), másik
részük Galileában («galileai típus»).
Összesen hat megjelenésről van szó.
Az apostoli közösség ugyanolyan jelentőséget
tulajdonított az úr megjelenéseinek, mint a húsvéti
ténynek. Az egyház az esemény realitását
a megjelenések valóságára alapozza. Pál
egy sorba helyezi a feltámadott Krisztus elfogadását
a különféle tanúknak szóló megjelenések
elfogadásával (1 Kor 15, 1-11). A tizenkettő hisz,
miután látta (Lk 24,52), Tamás pedig csak akkor hinne,
ha érintené őt (vö. Jn 20, 26-27). Az evangélisták
nem arra törekszenek, hogy leírják az «eseményeket»,
hanem arra, hogy nyilvánvalóvá tegyék jelentőségét.
Ezeknek csúcspontja mindig Jézus bemutatkozása vagy
nyilatkozata: «Én vagyok».
A Lk 24, 36-49 szövege felismerési és ebből
adódó missziós megjelenést ábrázol.[16]
Célja, meggyőződést kiváltani arra vonatkozóan,
hogy Jézus él, mert valóságosan, sőt
fizikailag megmutatkozott övéinek. Az elbeszélés
olyan általános sémát követ, amelyet a
«megjelenés műfajának» nevezhetnénk,
és amely nem ritka a Bibliában. Isten is «megjelenik»
a pátriárkáknak, Mózesnek, a prófétáknak,
az apokaliptikus «látnokoknak», és mindegyiküknek
biztosítékot és bizonyságot ad saját
valóságáról. Ha e megjelenéseknek bizonyos
mérvű objektivitást akarunk tulajdonítani, beszélhetünk
misztikus tapasztalatokról vagy csodás alkalmazkodásokról,
amelyeket Jézus azért hajtott végre, hogy elébe
menjen az apostolok hitének.[17]
A megjelenés első hatása minden esetben az, hogy félelmet
és rémületet vált ki. A félelem mindig
azt jelzi, hogy az ember szokatlan, természetfeletti lénnyel
vagy eseménnyel áll szemben.[18]
Lukács szerint az apostolok nem a feltámadt Krisztusra gondolnak,
hanem valamiféle szellemre (37. v.). János, aki jóval
később ír, mellőzi a félelem említését,
és ehelyett örömről beszél (20,20). Függelékként
csatolja azonban Tamás epizódját, aki kétségbe
vonja az átélt tapasztalatot. A szöveg a hitetlenségtől
a hithez vezető utat világítja meg. Az apostolok nem
fogadták el a feltámadásról szóló
első híradásokat (10-11. v.). Ezért most maga
Jézus jelenik meg: hagyja magát érinteni, velük
eszik, hogy meggyőzze, és főként azért,
hogy bevezesse őket az Írások megértésébe.
Miként a hasonló megnyilvánulásokban, a
megjelent személy első gondja itt is a beszélgető
partnerek megnyugtatása, a bizalom légkörének
megteremtése, mert ez nélkülözhetetlen a párbeszéd
megkezdéséhez és a valamennyi «megjelenés»
célját alkotó kapcsolatteremtéshez. Az üzenet
jelen esetben a feltámadás meghirdetése és
megerősítése (39-40. v.), amely az igazolásokkal
együtt adatik. Az apostolok arra kapnak felszólítást,
«nézzék» és állapítsák
meg, hogy aki közöttük van, valóban az úr.
Ha pedig látásuk nem tudná felfedni az ő valós
állapotát, vagyis ha nem sikerülne tisztázniuk,
hogy valódi személlyel vagy egyszerű képzeleti
képpel állnak-e szemben, érinthetik, megfoghatják
és átölelhetik őt. Közönséges
ember húsába és csontjába ütköznének
(39. v.). E felhívás mellett az a lehetőség
is megadatik nekik, hogy megállapíthassák és
ellenőrizhessék szavainak igazát (40. v.). Az «igazolások»
a végén lehengerlő bizonyítékokká
válnak: asztalhoz telepszik velük, és «jelenlétükben»
elfogyaszt egy darab halat. Örömük tetőfokra hág.
Az elbeszélés ennek ellenére sem szünteti meg
a feltámadás misztérium jellegét. Az apostoloknak
nyújtott jézusi «bizonyítékot»
ugyanis az evangélista a hellén olvasók számára
elérhető és érthető nyelvre lefordítva
mondja el, akik a «feltámadást» inkább
az újjáéledés vagy feléledés,
és nem az átformálódás vagy az újjászületés
fogalmaival gondolják el (vö. ApCsel 17,32; 1 Kor 15,12; 2
Tim 2,18). A feltámadt Krisztus kilépett ebből a világból,
ezért a földön élő ember nem érheti
őt el, és még kevésbé alkalmazkodhat
a föld lakójának elemi szükségleteihez.
A hagyományos magyarázat változatlanul a csodát
hívja segítségül, pedig a kezdeti közösség
didaktikai és pasztorális megfontolásaihoz igazított
megoldásra is gondolhatunk. A leírt részletek valószínűleg
a feltámadás valóságának állítására
irányuló irodalmi eszközök, és nem történeti
adatok. Azt világítják meg, hogy Jézus «nem
valamiféle szellem» (39. v.), miként ezt az apostolok
és velük együtt mások is gondolhatták (37.
v.), minthogy a kor bővelkedett a szellemekbe vetett hiedelmekben
(vö. ApCsel 23,9). A Biblia említést tesz a «holtak
szelleméről».[19]
Utalásaival az evangélista azt akarja tudtul adni, hogy Jézus
nem csupán szelleme által nyilvánul meg most az apostoloknak,
hanem teljes valóságában. A feltámadással
kapcsolatos ellenvetések mindig az «álomképek»
vagy «fantáziaképek» vádjába torkolltak,
amint ezt az emmauszi tanítványok is állították
(23. v.). Lukács a történtek valódiságának
szavatolására hangsúlyozza a «testiséget»,
vagyis nem azért, hogy leírja a feltámadott állapotát,
hanem hogy közvetlen és meggyőző «bizonyítékát»
adja az eseménynek. Jézus feltámadt, él, miként
élt korábban is, ezért asztalhoz telepedhet és
étkezhet velük együtt. Jairus leánya is, amint
életre kel, rögtön azzal bizonyítja az életbe
való visszatérését, hogy enni kezd (vö.
8,55). Lehetséges, hogy e «bizonyítékok»
közönséges igazolásoknak látszanak, de jelentésük
világos. Egyébként az a benyomásunk is szertefoszlik,
hogy Lukács anyagi és táplálkozásra
szoruló testet akar Jézusnak tulajdonítani, hiszen
ugyanezt a testet egyúttal a váratlan megjelenés (36.
v.) és az égbe való felemelkedés (51. v.) képességével
is felruházza. Ilyesmit csak olyasvalaki tud megtenni, akinek nincs
anyagi teste.
Az evangélistát elsősorban nem történeti,
hanem apologetikus és teológiai meggondolások vezérlik:
hirdetni és magyarázni kell az élet folytatásának
tekintendő feltámadást még abban az esetben
is, ha ezt sosem érthetjük meg megfelelő módon.
A szerző talán a feltámadás tényének
szavatolására is törekszik, de az elbeszélt dolgoknál
még így is fontosabbnak tartja az Isten szavára (az
Írásra) és a Jézus szavaira történő
hivatkozást. A feltámadás elfogadása a hitre
tartozik, és nem többé-kevésbé hiteles
tanúbizonyságokon alapul (44. v.).
Alapvető utalásként Lukács harmadszor is
felidézi a történeti Jézussal folytatott beszélgetéseket.
Jézus történeti létének meghatározó,
konkrét és elegendően hosszú időszakának
folyamán az apostolok hallhatták, hogy kicsoda ő,
s hogy milyen az az út, amelyet számára jelez az Írás.
Ebben az időszakban, amely még nincs is nagyon távol,
megismerhették Jézust és ellenőrizhették,
hogy ő azonos az isteni ígéretekkel, illetve megfelel
ezeknek. Mindenféle igehirdetésnek, amely a feltámadásról
szól, a történeti Jézusnak e megtapasztalása
adja kiindulási pontját és alapját. A tanítványok
e tapasztalat folyamán nem lehettek tévedések áldozatai
és nem csalatkozhattak a próféta hitelességét
illetően, akinek követésére vállalkoztak.
Nyilvánvaló azonban, hogy itt nem filozófiai, hanem
erkölcsi bizonyosságra kell gondolnunk, amely, miként
mindenféle hívő hozzájárulás
esetében, mindenkor bizonytalanságot és kockázatot
is rejt magában. Az Írások előre jelezték
a messiás érkezését. Jézus erre emlékeztette
már az emmauszi tanítványokat (25-27. v.). Most azonban
hozzáteszi, hogy Mózesen és a prófétákon
túlmenően a zsoltárok is beszéltek azokról
a «dolgokról», amelyeket az apostolok az ő halálakor
és halála után tapasztaltak. Szükségét
látja, hogy visszatérjen e témára. Krisztus
misztériumát, ha nem is magyarázni, de megvilágítani
és igazolni csak az Írások által lehet. Kizárólag
Isten ismeri az ő küldöttjét (a messiást)
és az általa bejárandó utat, ezért csak
ő mutathatja be az embereknek. Isten titkait nem az emberi gondolkodás
vagy bölcsesség tárja fel, hanem kizárólag
a szabad isteni közlés. Ő pedig már nyilatkozott
prófétái által, akiknek sorát Jézus
zárja (19. v.). Ezért Isten tervének, Krisztus életútjának,
valamint az út nehéz és homályos szakaszainak
megértéséhez mindenképpen az Írásokra
kell hagyatkozni, és ez nem tetszés kérdése.
A krisztológiai katekézis a tizenegy küldését
tartalmazó beszéddel fejeződik be, akik arra kapnak
felszólítást, hogy váljanak Krisztus művének
folytatóivá és a feltámadás tanúivá
(martüresz). A beszéd magában rejti az apostoli
kérügma cikkelyeit: Krisztus halálának és
feltámadásának meghirdetése (46. v.), a bűnbocsánat
elnyerése érdekében végzett megtérésre
buzdítás (47. v.) és az a tanítás, hogy
a tizenkettő tanúskodó szereppel rendelkezik (48.
v.). Az igehirdetés címzettjei a nemzetek. Az evangélium
szövege (a Keresztelő közvetítésével)
a bűnbánat (metanoia) és a bűnbocsánat
(apheszisz) hirdetésével kezdődött, és
ugyanezzel a témával fejeződik be (47. v.). Küldetésének
teljesítése közben Jézus állandóan
azon volt, hogy visszatartsa az embereket a bűn útjaitól,
s most, hogy közvetlenül már nincs jelen, követői
által kell folytatódnia művének. Utoljára
tér vissza a deomai («szükséges»,
«kell») ige. Mint ahogy elkerülhetetlen volt a halál
és ennek következményeként a feltámadás
(vö. 26. v.), ugyanilyen elkerülhetetlenséggel kell hirdetni
az emberek számára a bűnbocsánat, az (Istennel
szembeni és az emberek közötti) ellenségeskedések
leáldozásának, valamint a teljes és tökéletes
béke örömhírét. A tanítványok
nem az emberiség hódítói lesznek, hanem jótevői.
A meghirdetés már nem csupán a zsidóknak szól,
akik Jézus missziós tevékenységének
középpontjában álltak, hanem minden népre
(eisz panta ta ethné) kiterjed (47. v.). «Jézus
ideje» után, amelyben még tanítványaival
volt (44a v.), az egyház időszaka következik, és
ez egyben Jézus uralmának és az apostoli missziónak
időszaka. A pogányok egyháza hivatalosan is útjára
indul. Az igehirdetés kiindulási pontja Jeruzsálem
volt, de immár nem középpontja, vagy legalábbis
nem sokáig lesz az.
Krisztus közösségének vagy egyházának
új, alapvető tapasztalatból kell részesülnie,
és ez az Isten Lelkének megtapasztalása, akinek kiárasztására
Jézus ígéretet tett, mielőtt a nehéz
vállalkozásba küldte volna tanítványait.
Ha az apostolok Jézus művének folytatói és
tanúi, beiktatásukban ugyanaz ismétlődik, mint
ami Krisztus esetében történt. A keresztség után
Jézus a Lélek erejében (4,14) jár el. Ugyanennek
a dolognak kell megismétlődnie az apostolokban is, akik immár
a megtérés és a bűnbocsánat ígéretbeli
misszionáriusai (47. v.). E békehírnököket,
akik Jeruzsálemből kiindulva a világ négy égtája
felé indulnak, Isten ereje és szeretete teszi erőssé,
hogy győzedelmesen szembesülhessenek mindenfajta nehézséggel
és útjukat kísérő ellenségeskedéssel,
s hogy mindenkit részesíthessenek az őket eltöltő
szeretetből és jóságból. Az apostolok
hatalma nem a fizikai erőben vagy a vitatkozási készségben
áll, hanem egyedül a hit erejében, amely képes
arra, hogy hajlítsa a lelkeket, változtassa a lelkiismeretet,
megújítsa a szívet és a lelkületet, új
irányt adjon a történelemnek és megnyissa az
új teremtés világát. A Lélek csodatettei
nagyobbak, mint a technika csodái. Ezért művelésükhöz
az szükséges, hogy a misszionáriusok különleges
segítséget kapjanak a «magasságból»
(ex'üpszousz), ahol nem valamiféle uralkodó trónol,
akinek fegyvertár áll rendelkezésére, hanem
az «Atya» (49. v.), akinek legfőbb gondja valamennyi
gyermekének java és üdvössége.
50. Ezután kivezette őket Betániáig, felemelte
kezét, és megáldotta őket.
51. És miközben áldotta őket, eltávolodott
tőlük, és fölvitetett az égbe.
52. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy
örömmel visszatértek Jeruzsálembe;
53. mindig a templomban voltak, és áldották
Istent.
A húsvéti megnyilvánulások vagy ünneplések
az utolsó «megjelenéssel», a «mennybemenetellel»
fejeződnek be.[20]
A részlet kevés epizodikus adatot tartalmaz. A betániai
út (50. v.) azokat a missziós utakat mintázza, amelyeket
Jézus övéivel tett halála előtt. Amikor
a tizenkettő vagy az egész közösség egyik
helyről a másikra megy, Jézus is velük tart,
sőt - jóllehet láthatatlanul - ő vezeti őket
mindenütt. A dicsőséges Krisztusról szóló
«történet», aki Jeruzsálemen kívülre
(a világba) vezeti övéit, jellegzetes elbeszélés.
Az evangélista abból a meggondolásból helyezte
e történetet Jézus elutazásának elbeszélése
elé, hogy ellensúlyozza az ürességet és
a szomorúságot, amelyet távozása kelthet az
emberekben. Jézus útra készül, de tanítványait
nem hagyja magukra. Mindig találkoznak majd vele, ha készek
és készségesek vezetésének elfogadására.
Jézus távozását néhány liturgikus
mozdulat kíséri: az ég felé nyújtott
kezek, amelyek az előtte álló út irányát
jelzik, továbbá az áldásformula, valamint a
tanítványokért mondott különleges fohász
vagy imádság az Atyához. Az ima hangvételét
és tartalmát illetően a Jn 17 (a főpapi ima)
adhat eligazítást. Jézus és övéi
Istenben találkoznak, és megmaradnak e közösségben.
Jézus eltűnik az égi dicsőségben, amelyben
már feltámadása óta tartózkodik. A tanítványok
pedig, miután leróják ájtatos és köteles
hódolatukat («leborulva imádták»: proszkünészantesz),
visszatérnek Jeruzsálembe, hogy részesüljenek
a nekik ígért beiktatásban (49. v.). Véget
ért az az időszak, amelyben Jézus látható
módon volt övéi között. Krisztus távozása
nem szomorúsággal, hanem mélységes örömmel
tölti el a közösséget. A szenvedés homályos
és tragikus órái immár a távoli múlthoz
tartoznak, Krisztus művének időszaka befejeződött,
és az üdvösség teljes kibontakozásnak indul.
Az áldást osztó Jézus nem a keresztre, hanem
a közösség feje fölé emelkedik. Az akasztófa
gyalázatát elsöpörte a feltámadás
dicsősége. Az egyháznak tehát van oka arra,
hogy örvendezzen, s hogy a valamennyi ellenséges erő
feletti még radikálisabb győzelemre (parouszia)
várakozzon.
Az evangélium végén feltűnő zsidó-keresztény
közösség részben már az Apostolok Cselekedeteinek
egyházát elővételezi. Az üdvtörténet
nem ismer szakadásokat, csupán különféle
szakaszokat és egymásra következéseket.
[1] A
feltámadás témájának kutatása
W. Marxsen publikációival új lendületet és
főleg új irányt vett (vö. La risurrezione
di Gesù, Bologna, 1970.). Bibliográfiája jelenleg
nagyon gazdag. A probléma általános keretbe illesztéséhez
ld.: X. Léon - Dufour, Risurrezione di Gesù e messaggio
pasquale, Roma, 1973.; P. Zarrella, La risurrezione di Gesù.
Storia e messaggio, Assisi, 1973. Lukács XXIV. fejezetével
kapcsolatban is bőségesen találhatók tanulmányok.
Vö. P. Schubert, The Structure and Significance of Luke 24,
in Neutestamentliche Studien für R. Bultmann, Berlin, 1954., 165-186.
o.; I. H. Marshall, The Resurrection of Jesus in Luke, TynB 24 (1973),
55-98.; J. Dupont, Les discours de Pierre Dans les Actes et le chapitre
XXIV de l'évangile de Luc, in AA. VV., L'Évangile de
Luc, Gembloux, 1973., 329-374. o.; A. J. Dillon, From Eye-Witness to
Ministers of the Word. Tradition and Composition in Luke 24, Roma,
1978.; J. - M. Guillaume, Luc interprète des anciennes traditions
sur la résurrection de Jésus, Paris, 1979.
[2] Cézáreában
Pál a halottak feltámadásáról szólva
meghökkenti a prokurátort, Fesztuszt és Agrippa királyt
(ApCsel 26,24), miként Athénben is elképeszti az areopáguszi
szofistákat (ApCsel 17,32). A korintusi híveknek egyik nagy
problémája, hogy «hogyan támadnak fel a halottak»,
illetve «milyen testben jelennek meg» (1 Kor 15,35).
[3] A
tesszalonikaiakhoz írt levélben megemlíti, hogy Isten
«az ő fiát feltámasztotta a halottak közül»
(1 Tesz 1,10), majd a «meghalt és feltámadt Jézusba»
(1 Tesz 4,14) vetett hitben foglalja össze a keresztény kérügma
lényegét. A főtanács előtti beszédében
Péter ugyanezt az állítást erősíti
meg: «a názáreti Jézust, akit ti megfeszítettetek,
Isten feltámasztotta a halálból» (ApCsel 4,10).
Majd újból állítja: «Isten feltámasztotta
Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek»
(ApCsel 5,30). Pál az athéniek előtt egy «férfi»
bemutatására szorítkozik, akit Isten «feltámasztott
a halálból» (17,31). A korintusiaknak ezt írja:
«Isten feltámasztotta az Urat» (1 Kor 6,14); «Aki
feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt
minket is feltámaszt» (2 Kor 4,14). Az apostol arra hivatkozva
köszönti a galatákat, hogy szolgálatát Jézus
Krisztustól kapta, akit Isten «feltámasztott a halottak
közül» (1,1). A nem sokkal később keletkezett
római levélben ugyanezt a hitvallást ismétli:
«hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül
Jézust, a mi Urunkat» (4,24). Majd annak Lelkére hivatkozik,
«aki feltámasztotta Jézust a halottak közül»,
hogy biztosítsa a hívők új életét
(Róm 8,11). Ugyanezt még világosabban így mondja:
«ha szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt
a halálból, akkor üdvözülsz» (Róm
10,9). A feltámasztás kiváltképpen isteni cselekedet,
amely a szeretetnek és a názáreti Jézusba vetett
bizalomnak jele (vö. Ef 1, 19-20).
[4] Pál
emlékezteti a rómaiakat, hogy ha «Krisztus meghalt
és életre kelt», ez azért van, mert arra rendeltetett,
«hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék»
(14,9).
[5] Amikor
Péter a sánta meggyógyítása után
«Salamon csarnokában» beszél a néphez,
ezt mondja: «Isten feltámasztotta Jézust a halálból,
aminek mi tanúi vagyunk» (ApCsel 3,15). Másutt így
beszél: «Isten felemelte őt jobbjára, mi pedig
tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek» (ApCsel 5, 31-32).
A «tanúság» arra is vonatkozhat, hogy nyilvános
szolgálata idején találkoztak a történeti
Jézussal, de lassan megjelenik a feltámadottal való
találkozás eszméje is. A jelenlegi fejezetben Lukács
egy olyan mondatot idéz, amely feltehetően hagyományos
«hitvallásból» származik: «valóban
feltámadott az Úr, és megjelent Simonnak» (24,34).
[6] A
Pünkösd utáni beszédben Péter exegetikai
akrobatamutatványokat végez annak érdekében,
hogy a Zsolt 16, 8-11 fényében igazolhassa Jézus feltámadásának
szükségességét (ApCsel 2, 22-36).
[7] Ezt
az 1 Kor XV. fejezetének bevezetőjében állítja,
ahol az apostol a keresztény közösségekben immár
ismert (antiochiai) hitvallási formulára hivatkozik (vö.
1 Kor 15, 3-5). A feltámadás üzenetének ez az
átvett és továbbított adata hamarosan kiegészül:
az «információ» «értelmezéssé»
is válik. Dióhéjba zártan ugyanis benne
rejlenek a további bővítési lehetőségek.
Kéfán és a tizenkettőn túlmenően
Jakab és Pál apostol, valamint a több, mint ötszáz
testvér is a «tanúk» közé tartozik
(jóllehet a számok mindig csak megközelítő
jellegűek). Tapasztalatuk körülményei és
részletei azonban nem kapnak magyarázatot, illetve nem kerülnek
bemutatásra. Az Apostolok Cselekedetei háromszor mondja el
Pál «megtérését», illetve azt,
hogy Jézus (a feltámadott) «megjelenik» az apostolnak
(9, 3-19; 22, 5-16; 26, 10-18). A szöveg azonban csupán a ragyogó
fény látására és valamilyen hang hallására
(9, 3-7) utal, amelyet az útitársak nem fognak föl.
E leírás valószínűleg az Ábraháméhoz
(Ter 17) és a Mózeséhez (Kiv 3) hasonló meghívás-elbeszélés.
Nekik is «megjelenik» ugyanis az Úr, és számukra
is megadatik, hogy «hallhatják» hangját. Lukács,
aki feltehetően nem ismerte Pál apostol tapasztalatának
részleteit, úgy gondolta, hogy e tapasztalatot nyilvánvalóbbá
tételének és hihetőségének növelése
érdekében biblikus sémába illeszti.
[8] Vö.
E. Galbiati, È risorto, non è qui, in BiOr 5 (1963),
67-72.; L. Schenke, Auferstehungsverkündigung und leeres Grab,
Stuttgart, 1968.
[9] A
zsidó törvényhozás szerint (vö. MTörv
17,6; 19,15) két személy tanúságtétele
kétségbevonhatatlan (vö. Mt 18,16; 2 Kor 13,1; 1 Tim
5,19; Zsid 10,28).
[10]
Vö. ApCsel 12,12; 16,15; 18,26; 21,9; 1 Kor 16,19; Róm 16,
1-7.12; Fil 4, 2-3; Filem 1-2. v.
[11]
Vö. A. A. T. Ehrhardt, The Disciples of Emmaus, in NTS 10 (1963-64),
182-201.; J. Wanke, Die Emmauserzählung, Leipzig, 1973.; J.
D'arc, Les pélerins d'Emmaüs, Paris, 1977. Nem világos,
hogy milyen volt a szöveg Lukács előtti formája,
és mit fűzött hozzá a harmadik evangélista.
Vö. X. Léon-Dufour, Risurrezione di Gesù e messaggio
pasquale, i.m. 281-282. o.
[12]
A «kettes» szám tapasztalatuk valódiságát
emeli ki. Vö. MTörv 17,6; 19,15.
[13]
A szövegtanúk megoszlanak a 60 (kb. 11 km) és a 160
(kb. 32 km) stádium között. A régészek egyik
csoportja az egyik, másik tábora a másik helyet részesíti
előnyben. Többségük el-Qubeibeh mellett (12 km-re
Jeruzsálemtől) száll síkra, de nem hiányoznak
azok sem, akik Amwasz-ra szavaznak (32 km). A problémát nem
könnyű megoldani. A falu azonosítása azonban mellékes
kérdés, s talán csak olyan jelentősége
van, mint Judit könyvében Betuliának.
[14]
Vö. ApCsel 2, 22-26; 3, 12-18; 4, 8-12; 5, 30-32; 10, 37-43.
[15]
Vö. ApCsel 2,42.
[16]
Vö. C. M. Martini, L'apparizione agli apostoli in Lc 23, 36-43
nel complesso dell'opera lucana, in AA. VV., «Resurrexit»,
Actes du Symposion sur la Résurrection de Jésus, Roma, 1972.,
230-245. o.; X. Léon-Dufour, Risurrezione di Gesù e messaggio
pasquale, i.m., 288-293. o.
[17]
Utalunk arra, amit ezzel kapcsolatban a már idézett Matteo
c. műben mondottunk (712-718. o.), és amire egyébként
C. M. Martini is hivatkozik: in La parola di Dio all'origine della Chiesa,
Roma, 1980., 334. o. (Risurrezione di Cristo).
[18]
Vö. Ter 28,17 (Ábrahám); Kiv 3,6 (Mózes); Józs
3,14 (Józsue); Bír 6, 22-23 (Gedeon); 13,20 (Sámson
szülei); Iz 6,5; Ez 1,27; Lk 1, 12-13 (Zakariás); 1,29-30 (Mária).
[19]
Vö. MTörv 18,11; 1 Sám 28, 13-14; Dán 12,5.
[20]
Vö. P. Benoit, L'ascension, in RB 56 (1949), 161-203.; P. A.
Van Stempvoort, The Interpretation of the Ascension in Luke and Acts,
in NTS 5 (1958-59), 30-40.; S. G. Wilson, The Ascension: A Critique
and an Interpretation, in ZNW 59 (1968), 269-281.; G. Odasso, L'ascensione
nell'evangelo di Luca, in BiOr 13 (1971), 107-118.; J. Dupont, La
portée christologique de l'évangélisation des nations
d'après Lc 24,47, in Fest. R. Schnackenburg, i.m., 125-143.
o.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |