1. Azután így szólt tanítványaihoz: «Lehetetlen,
hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak,
aki által esnek.
2. Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába,
és a tengerbe vetik, mintsem egyet is
megbotránkoztasson a kicsinyek közül».
Jézus igehirdetésének immár megvan a szokványos
hallgatósága: a tanítványok, a farizeusok,
a törvénytudók és a tömeg. Az új
fejezet a tanítványoknak szóló útmutatások
sorozatával kezdődik:[1]
először óvás a megbotránkoztatástól
(1-2. v.), aztán néhány magyarázat a megbocsátás
törvényével kapcsolatban (3-4. v.) és végül
utalás a hitre (5-6. v.) és a keresztény hivatásra
(7-10. v.). A különféle szövegek különféle
forrásokból származnak.
A szkandalon (botrány) szó etimológiailag
a botlás kövét, bárminemű akadályt
vagy olyan eltérítő tárgyat jelöl, amely
az ember útjába kerül, és arra készteti,
hogy letérjen a helyes ösvényről. Képletes
értelemben a szkandalon valamilyen szó vagy cselekedet (ösztönzés,
rossz példa), amely képes arra, hogy mindazt, aki ezt hallja
vagy látja, téves magatartásformákra serkentse.
A közösségi életben a rosszak vagy általában
a rossz hatalma mindig erősebb, mint a jók vagy a jó
példája. Feltehetően a kezdetek egyházából
sem hiányoztak azok, akik fegyelmezetlen magatartásukkal
megzavarták az egyszerű emberek lelkiismeretét. A bevezető
megállapítás (1. v.) számol ezzel, és
elkerülhetetlennek tartja a botrányokat. Ez azonban nem akadályozza
az evangélistát abban, hogy szigorú szemrehányásokkal
illesse okozójukat. A «jaj» (ouai) úgy
hangzik, mint valamiféle átok. Azt a kemény ítéletet
hirdeti, amely azokra vár, akik felelősek az ilyesfajta bűnökért.
Jézus ehhez hasonló kiáltásban tör ki,
midőn felemeli szavát a gazdagok ellen, akik most nevetnek,
jóllaknak és ünneplésben részesülnek,
de akiknek sorsa hamarosan visszájára fordul (6, 24-26).
Lehetséges, hogy ők maguk vagy a velük egyenrangú
emberek a botrányok kiváltói: a pénz és
a kultúra egyedüli birtokosai, a törvénytudók
és a bölcsesség mesterei.
Az evangélista részéről elhangzó
kemény ítélet arra enged következtetni, hogy
a közösségben gyakoriak lehettek a botrányok.[2]
Az a felszólítás, hogy a botrányt okozó
tűnjön el a tenger mélyén, hiperbolikus állítás,
de elárulja, hogy Jézus milyen keserűséggel
és méltatlankodással támadja a «gonosztevőket».
A malomkőre utalást feltehetően az a tény magyarázza,
hogy az ilyesfajta «köveket» kis hajókon át
lehetett szállítani egyik vidékről (a kitermelés
helyéről) a másikra (az eladás helyére).
Ellenkező esetben ugyanis nehéz elgondolni, hogy valaki vállára
vesz egy malomkövet, kiviszi a nyílt tengerre, hogy aztán
vízbe fojtsa magát. Még ha példabeszédről
van is szó, ez sem nélkülözheti a valószínűségeket.
A botrány mindig meghatározott embercsoportban okoz zavart:
a kicsinyekben, a gyengékben, vagyis azokban, akik nem rendelkeznek
elegendő lelki biztonsággal és szellemi érettséggel.[3]
A botrányok nagyobb rombolást végeznek, ha befolyásosabb
személyek okozzák ezeket. Az Apostolok Cselekedete és
Pál szerint azok, akik megzavarták a pogányságból
érkező hitújoncok békéjét, zsidó-keresztények
voltak. Ezek, akik járatosak voltak a törvényben, és
azzal dicsekedtek, hogy testvérein keresztül közvetlen
kapcsolatban vannak Jézussal, nagyobb hitelnek örvendtek, s
következésképp nagyobb zűrzavart is váltottak
ki a keresztények soraiban. Botrány volt a korintusi vérfertőző
esete (1 Kor 5, 1-5), miként botrány volt azoknak a keresztényeknek
viselkedése is, akik az agapét és az eukarisztiát
viszályok és részegeskedés közepette ünnepelték
(1 Kor 11, 17-22), vagy Pál, Kéfás és Apolló
nevében vitatkoztak egymással (vö. 1 Kor 1, 11-12).
Botránkozás indítéka volt a diakónusok
részrehajló magatartása Jeruzsálemben (vö.
ApCsel 6,1), és még inkább azok a hamis tanok, amelyeket
Jakab küldöttei terjesztettek (Gal 2,12). A közösségen
belüli és kívüli botrányok minduntalan akadályozták
az egyes hívők vagy a közösség előrehaladását
a hit útján.
3. «Figyeljetek: Ha vétkezik ellened testvéred,
figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki.
4. És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer
tér vissza hozzád ezt mondva: Megbántam -
bocsáss meg neki».
A bűn, a feddés és a megbocsátás (3-4.
v.) összefüggésben áll a botrány témájával.
Óvakodni kell a testvér megbotránkoztatásától,
ugyanakkor azonban az embernek arra is készen kell állnia,
hogy segítséget adjon annak, aki hibázott.
Az egyház szentek közössége, de nem hiányoznak
soraiból a bűnösök sem. A keresztény is elhanyagolhatja
kötelességeit, hűtlenné válhat lelkiismeretéhez,
elfeledheti és elhagyhatja az ország útját
(3. v.). A vétkezni (hamartanó) ige túlzottan
általános, és így magában foglalja az
Istennel és az emberrel szemben elkövetett törvénysértések
valamennyi típusát (vö. 15, 18.21; ApCsel 25,8; 1 Kor
8,12). Az eredeti szövegből hiányzik az «ellened»
(3. v.) kifejezés, amely talán a 4. versből származik.
Ezért nem annyira személyes ügyről, hanem inkább
közösségi szituációról van szó.[4]
Ha valamelyik testvér letér az útról, az embernek
nem szabad őt sorsára hagynia. Mindenki kötelességének
kell, hogy érezze: közbe kell lépni, és segíteni
rajta (egy mindenkiért, mindenki egyért!). A bűnös
lelkileg beteg, akinek sürgős kezelésre van szüksége,
és mindenkinek feladata, hogy ezt megadja neki.
Először a négyszemközti feddés keretében
kell találkozni a kötelességeiről megfeledkezni
látszó kereszténnyel. Kellemetlen feladat ez, amely
alól mindenki szívesen felmentené magát; de
a valódi testvéri jóakarat e kellemetlenséget
másodlagos dolognak tekinti, hogy megszabadíthassa azt, aki
veszélyben van. Az egyház szervezet is,[5]
de mindenekelőtt olyan barátok közössége,
akik kölcsönösen segítenek egymásnak. Senki
sem állítja, hogy a testvéri közbelépés
mindig eredményt hoz, olykor azonban kieszközölheti a
kívánt megbánást, amelyet a metanoeó
(megtérni) ige szinte hivatalosan fejez ki.[6]
A keresztények, akik a közösségen belül testvéreik
megtérítésén fáradoznak, valójában
Jézus művét folytatják, aki bűnbánatra
szólítja fel hallgatóit és általában
az embereket. És amint ő megbocsátott azoknak, akik
tévedéseik megbánásának jelét
mutatták, követői is arra kapnak felszólítást,
hogy ugyanilyen módon cselekedjenek (3. v.). Talán a tékozló
fiúról szóló példázat (15, 11-31)
lebeg az evangélista szeme előtt, és az atya magatartásának
követésére akarja buzdítani a hívőket.
A megbocsátás (aphiémi) sajátosan keresztény
cselekedet. Ha az ellenségnek is meg kell bocsátani (6, 17.35),
még inkább meg kell ezt tenni az elbotlott testvérnek.
A megbocsátásra szólítás gyökeres,
fenntartások és korlátok nélküli felhívás.
Máténál hetvenszer hétszer, azaz mindenkor
meg kell bocsátani, Lukácsnál pedig naponta hétszer
(4. v.). Ennek ugyanaz a jelentése, mint az előbbinek: számtalanszor.[7]
Mindig elébe kell menni annak az embernek, aki megértést
és segítséget keres. A megbocsátás azt
jelenti, hogy újra megajándékozzuk őt bizalmunkkal,
rokonszenvünkkel és barátságunkkal. A bűn
nem lehet indítéka annak, hogy veszni hagyjuk őt.
A keresztény ember, Jézushoz hasonlóan, a tévelygőket
is tudja szeretni. Az evangélista arra szólít mindenkit,
hogy amikor ezek a tékozló fiúhoz hasonlóan
elhagyják a házat, elkülönülnek a közösségtől
és szakítanak a testvérekkel, visszatérésük
(vagy a zsidó shub -nak megfelelő megtérésük)
pillanatát tárt karokkal kellene várni (s a «lelkipásztoroknak»
ilyenkor újra el kellene olvasniuk az eltévedt bárányról
és az elveszett drahmáról szóló példabeszédet).
Megbocsátani annyi, mint feledni minden ellenérzést,
gyűlöletet, bosszúvágyat és jogot. Adósságot
elengedni annyi, mint semmit sem felróni és semmit sem követelni.
A bűnbánati gyakorlat az idők folyamán inkább
jogi és nem evangéliumi modelleket követett, s ezért
inkább megzavarta a bűnöst, ahelyett, hogy segítséget
vagy bátorítást adott volna neki.
5. Az apostolok így szóltak az Úrhoz: «Növeld
hitünket!»
6. Az Úr ezt válaszolta: «Ha akkora hitetek volna,
mint egy mustármag, és így szólnátok ehhez az
eperfához: Szakadj ki gyökerestől, és gyökerezz
meg a tengerben - az engedelmeskedne nektek.
7. Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor
az szántás és legeltetés után megjön a mezőről:
8. Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz! Nem azt
mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami
vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj
fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután
egyél és igyál!?
9. Vajon megköszöni-e annak a szolgának, hogy
teljesítette, amit parancsolt neki?
10. Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit
parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan
szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk
volt».
A szöveg továbbra is a tanítványoknak szóló
oktatás formájában az Istenbe vetett hitet (5-6. v.)
az Isten előtt követendő magatartás témájával
kapcsolja össze (7-10. v.).
A hitre vonatkozó megfontolásokat az apostoloknak egyik
kérése váltja ki, akik azt szeretnék látni,
hogy növekszik bennük a hit ajándéka (5. v.). Jézus,
anélkül hogy eleget tenne óhajuknak, a hit magasztalására
szorítkozik. Emlékezetbe idézi, hogy a hit milyen
rendkívüli hatalommal rendelkezik, de nem gondol arra, hogy
meghatározást adjon róla.[8]
Úgy látszik, az evangélista sem veszi figyelembe
olvasóinak ilyen irányú igényeit.
Jézus hiperbolikus formában válaszol. E választ
más bölcs mondásaihoz hasonlóan feltehetően
gyakorta ismételgették a keresztény gyülekezetekben,
mert az evangéliumi hagyományban különféle
változatokban szerepel. Máté (17,20) nem az eperfa,
hanem a hegy áthelyeződéséről beszél.
Az alapgondolat azonban itt is ugyanaz. Az Istenbe vetett bizalom szikrája
is elegendő ahhoz, hogy az ember nagy csodákat művelhessen,
mert a hit, még ha nem is nagy, közösség Istennel,
és így részesülés az ő hatalmából.
Nem az a fontos, hogy az ember a hitet nagyobb mértékben
birtokolja - miként ezt az apostolok vélik, - hanem az, hogy
egyáltalán birtokolja (vö. 22,23: «hogy hited
meg ne fogyatkozzék»). A Lukács által alkalmazott
kép, a Máté és a Márk által használt
képtől eltérően, szokatlan. Figyelembe kell
azonban vennünk, hogy az ókori (görög-római)
világban a természet rendjét változatlannak
tekintették: a fák nem nőnek a tengerben, mint ahogy
a halak sem a földön élnek. Ezért annak a hitnek
ereje, amely mégis ilyen változásokat tud eredményezni,
valóban hatalmasnak mutatkozik.
A következő példázat (7-10. v.) a jelenlegi
szövegösszefüggésben az apostoloknak szól,
de csak úgy érthető, ha a jócselekedetek jutalmazásával
kapcsolatos farizeusi tanítással szembeni állásfoglalásnak
tekintjük. Az «ifjú jelölt»-ről szóló
részlet, aki azzal a kérdéssel jelentkezik Jézusnál,
hogy milyen cselekedetekkel («mit kell tennem?») lehet megszerezni
vagy elnyerni az örök életet, megerősíti
ezt.[9] Ugyanígy
gondolkodik a farizeus is, aki azt hiszi, az elvégzett jámborsági
gyakorlatok okán követelései lehetnek Istennel szemben
(18, 11-12). Ha ezektől az utalásoktól vagy előfeltevésektől
eltekintünk, a beszéd homályosabb marad.
Jézus «válaszában» korának
társadalmi helyzetére utal, amely a szolgák és
az urak között meghatározott és egyértelmű
kapcsolatot tételez fel. A szolgának nincs semmiféle
joga ahhoz, hogy különleges módon bánjanak vele,
vagy jutalomban részesítsék. Miután hazatért
a mezőn végzett kemény munkából, az
étkezés idején először urának szolgálatára
kell állnia, és csak akkor szolgálhatja ki magát,
ha ura már abbahagyta az étkezést. A szolga - mondja
a zsoltáros (Zsolt 123,2) - tekintetével urát figyeli,
hogy fel tudja fogni parancsait, amelyek adott esetben apró kézmozdulatokban
fejeződnek ki. Az úrnak nincs semmiféle kötelezettsége
a szolga irányában, és a szolgának nincs joga
urával szemben. Még szívességre sem tarthat
igényt. Bármilyen feladatot teljesített is, nem tett
mást, mint «kötelességét» (10. v.).
Lukács több alkalommal megbélyegezte már
a világában fellelhető társadalmi egyenlőtlenségeket.
Elegendő, ha csak a Lázárról és a dúsgazdagról
szóló példabeszédre gondolunk (16, 19-30).
A jelenlegi szövegösszefüggésben azonban más
tanítási cél lebeg a szeme előtt, és
ezért nem reagál az úr feltételezett arcátlanságára.
A hallgatói számára ismert helyzetre utal, hogy ebből
teológiai következtetéseket vonhasson le. Ezek az utolsó
versekben fejeződnek ki.
Jóllehet a példázat teológiai szempontból
nem kifogásolható, mégis azt a keserű benyomást
kelti, mintha Isten úrként bánna az emberrel vagy
kedvelt teremtményét szolgaként kezelné. A
szerző tudatában van ennek a veszélynek, és
ezért közvetlenül nem is nevezi meg őt. Mindenesetre
a hasonlat, amelyet használ, egyáltalán nem szerencsés,
és nem illik azokhoz a megelőző képekhez, amelyekkel
azon fáradozott, hogy bemutassa vagy megrajzolja, milyen kapcsolatban
van Isten az emberrel és milyen magatartást tanúsít
vele szemben. Isten barát, akit bármikor, még éjszaka
is zavarni lehet (vö. 11,5); jó pásztor (15, 3-7); a
tékozló fiú atyja (15, 11-3) stb.
A jelenlegi szövegben a szerző csupán arra az alázatos,
de nem szolgai magatartásra akar emlékeztetni, amelyet az
egyszerű hívőnek, a tanítványnak vagy
az apostolnak Istennel és az ő útmutatásaival
szemben kell tanúsítania. E szöveg - jóllehet
talán félreérthető módon - «Isten
primátusát», közbelépéseinek és
segítségeinek «ajándék voltát»,
vagyis a ó- és újszövetségi bibliai hagyomány
kedvelt témáit kívánja hangsúlyozni.
Úgy látszik, mintha Isten kizsákmányolná
az embert, akinek minden idejét, energiáját és
erőfeszítését leköti az Istennek nyújtott
szolgálat, és miután mindent elvégzett, ezzel
nem dicsekedhet, s nem igényelhet különleges jogokat vagy
jutalmakat. Minden kötelessége volt. Valójában
minden idők törvényhozása elismeri, hogy még
a kötelesség elvégzése is ad alapot valamiféle
jogra, ellenszolgáltatásra vagy jutalomra, kivéve
a rabszolga esetét, akihez a szerző a hívőt
hasonlítja.
Ha a beszédet szó szerint értelmezzük, tarthatatlanná
és paradox jellegűvé válik. Nehéz ugyanis
elképzelni, hogy az az ember, aki teljesítette Istennel szembeni
kötelességeit, nem kerül vele közelebbi barátságba.
Legfeljebb arra gondolhatunk, hogy ez nem valamiféle szerződésnek
és szigorú igazságosságnak köszönhető,
hanem kegyelemből történik. Jézus az apostolok
értésére adta, hogy a hit ajándék (9.
v.), és a «példázat» ezt akarja megerősíteni.
Az ember bármennyire elkötelezi magát vagy bármennyit
tesz, amit kap, nincs arányban azzal, amit tett: ez ugyanis mindig
az isteni jóság és irgalom túláradása.
A szöveg alapvetően teológiai (nem állapíthatunk
meg matematikai arányosságot a jócselekedetek és
az Isten által nyújtott ajándékok között)
és (alázatra, illetve hálára szólító)
buzdító jellegű tanítás.
Mindenesetre a Lk 17, 5-10 szövegének középpontjában
a hit és az Istenbe vetett bizalom áll. Az embernek állandóan
közelednie kell Istenhez, és nem azon kell töprengenie,
hogy ő milyen bánásmódban fogja részesíteni
hűséges, jóllehet «haszontalan» szolgáit.
Ez a bánásmód mindig a természetes isteni jósághoz,
hatalomhoz és igazságossághoz fog igazodni, és
nem az ember szerény teljesítményeihez.
11. Amikor úton volt Jeruzsálem felé, Szamaria
és Galilea között haladt át.
12. Amint betért egy faluba, szembejött vele tíz
leprás férfi, akik távol megálltak,
13. és kiáltozva kérték: «Jézus, mester, könyörülj
rajtunk!»
14. Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk:
«Menjetek el, mutassátok meg magatokat a
papoknak». És amíg odaértek, megtisztultak.
15. Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult,
visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent.
16. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott
neki. Ez pedig szamariai volt.
17. Jézus ekkor így szólt: «Vajon nem tízen
tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc?
18. Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy
dicsőítse Istent, csak ez az idegen?»
19. És ezt mondta neki: «Kelj fel, menj el, hited
megmentett téged».
Jézus nem hagy fel missziós tevékenységével,
és nem veszíti szem elől kötelező rendeltetési
helyét, Jeruzsálemet sem. Elképzelhető, hogy
a nagy útra történő utalás (11. v.) új
részt vezet be, de a 17, 11-19 szövege nem nagyon illeszkedik
az utána következő részhez. Lehetséges,
hogy átívelő perikopának kell tekintenünk.
Az «utazás» immár végéhez közeledik.
Jézus szolgálatának utolsó szakaszába
érkezik: a farizeusokkal való ellentéte egyre élesebb
(20. v.), és ezzel egyidejűleg a messiási kinyilatkoztatás
vagy megnyilvánulás is egyre kifejezettebbé válik.
Isten országa előre halad (21. v.), és az emberfia
hangoztatja küszöbön álló eljövetelét
(22-37. v.).
A 17, 11-19-ben található részlet csodaelbeszélés,
amely azonban elsősorban nem az önmagában vett csodára
irányítja a figyelmet, hanem azoknak kétféle
magatartásformájára, akikkel a csoda megesett: a «mesterbe»
vetett vak bizalmukra és arra a csekély hálára,
amelyet gyógyulásuk után irányában tanúsítottak.[10]
A betegekkel való találkozás egy Galilea és
Szamaria határvidékén fekvő faluban jön
létre (11-12. v.). A leprások «mesternek» szólítják
Jézust (13. v.), jóllehet sosem hallgathatták őt,
hiszen az emberi közösségből kirekesztett állapotban
éltek. Ezért nyilvánvalóan olyan megszólítást
alkalmaznak, amely már elterjedt a nép körében.
A názáreti ács (vö. 4,22) a közvélemény
szerint elnyerte a Tóra «mestereinek» vagy tudósainak
rangját.
A lepra olyan betegség, amelynek gyógyítására
az ókori társadalomban nem volt remény, és
ezért megpróbálták elszigetelni.[11]
A «kiáltásnak», amellyel a tíz férfi
Jézushoz fordul, olyan légköre van, mint valamiféle
kórusimának, amely a liturgikus közösségből
száll Isten felé.[12]
Jézus nem közelít a betegekhez, és nem érinti
őket, mint más esetekben. Beéri azzal, hogy rájuk
tekint, s aztán klinikai állapotuk kivizsgálása
vagy valamiféle határozottabb gondozás elnyerése
végett elküldi őket a paphoz. Olyan befejezetlen tevékenység
vagy félúton megálló közbeavatkozás
ez, mint amilyet Elizeus hajtott végre a szír Naamánnal
kapcsolatban.[13]
Az emberek sejthették, hogy rövidesen történni
fog valami a kiejtett szavak erejében és azoknak készsége,
illetve hite miatt, akik e szavakat hallották. A szír katonatiszt
vonakodása ellentétben áll azzal a készséggel,
amellyel a jelenlegi elbeszélés leprásai a paphoz
indulnak. Gyógyulásuk az úton következik be (14.).
Az elbeszélés szem előtt tartja a legáltalánosabb
pszichikai törvényszerűségeket. A váratlan
és nem remélt szerencse pillanataiban az örömtől
meglepett ember általában nem gondol a háta mögött
levő nehézségekre és arra sem, aki segített
felülmúlásukban. A hála érzete esetleg
csak későbbi időpontban jelentkezik nála. Idővel
talán a jelenlegi epizód szereplői is hálásakká
váltak volna, de a szerző nem tudja kivárni a gyógyult
embereknek ezt a jövendő visszagondolását az
eseményre, és nem ad mentséget «feledékenységükre».
Újra egy szamaritánus kerül Jézus figyelmének
középpontjába; magatartása felülmúlja
a jó galileaiak magatartását, mint ahogy korábban
felülmúlta a levita és a jeruzsálemi pap viselkedését
is (vö. 10, 25-36). Lukács tetszéssel emlékezik
meg erről (18. v.). E dolog hangsúlyozása feltehetően
nagyon keményen hangzott az ortodox zsidó fülében,
de talán a keresztényében is, aki esetleg úgy
gondolta, hogy közelebb van Istenhez, mint mások, és
mindenképpen közelebb van, mint a nyilvános bűnösök
vagy a pogányok. Az egyik szamaritánus a templom két
szolgájának ad leckét szeretetből (10, 25-37),
a másik pedig hálára tanítja zsidó társait.
A hálátlanság olyasvalami, ami nagyon megsebzi
az embert és keserűvé teszi életét. Ezért
e magatartás Jézust is nagyon szomorúvá teszi.
Lukács csak most tesz erről említést, de minden
más hasonló esetre is gondol. Krisztus nem marad közömbös
azzal a viselkedéssel szemben, amelyet az emberek irányában
tanúsítanak. A szamaritánushoz intézett kérdése
ezt világossá teszi (17. v.). Panasza ismét láthatóvá
teszi lelkének titkait. Mint ahogyan fogékony az emberek
barátságára, szeretetére és vonzalmaira,
éppúgy nem tetszik neki a feledékenység, a
hálátlanság, a sértő magatartás
és a gyűlölet, amely a többi ember részéről
éri. Ő is ember az emberek között, és örömmel
vagy fájdalommal veszi, ha embertársai jó szívvel
fogadják, vagy éppenséggel visszautasítják
őt. Ez a Jézus «megbántódására»
történő utalás többet ér a keresztre
feszítés pillanatában tanúsított hősiességének
leírásánál, mert mutatja érzékenységét
és «testének» gyengeségét. Az evangélista
megpróbálta e valódi személyes vonását
az Istennek kijáró hálára történő
utalás mögé rejteni (18. v.), de a két dolog
nem áll ellentétben egymással.
Jézus végső célja az, hogy az embert újra
teremtője közelébe vigye, de e cél megvalósítását
azzal kezdi, hogy visszaadja az ember egészségét,
boldogságát és azt a jólétet, amelyet
maga Isten rendelt számára. Valamennyi csodában feltűnik
az a terület, amelyet a messiási üdvösség
előnyben részesít: és ez az ember teljes java,
kezdve azoktól a javaktól, amelyekre legközvetlenebb
módon rászorul. Jézus csodás tevékenységének
céljai között szerepelt az is, hogy saját személyére
és üdvözítői küldetésére
irányítsa a figyelmet. Hallgatói azonban ezt nem mindig
veszik észre, és e tekintetben azok sem kivételek,
akikkel a csodák történnek. Ha a jelenlegi epizódban
megmutatkozó százalékarány mértékadó,
ez bizony elkeserítő. Úgy látszik, hogy megközelítően
csak tíz százalék ébred ennek tudatára.
A befejező vers (19. v.) mintegy visszatekintés: megvilágítja
azt, ami történt, azaz gyakorlatilag feltárja a titkot,
amely megelőz minden más kegyelmi műveletet, és
ez a hit titka. Olyan ez, mint valamiféle dialektikus tényező,
amely belülről hat, és amelyet az evangélista
időnként nyilvánosságra hoz, hogy hallgatóit
a megfelelő következtetések levonására
késztesse.[14]
A hit előfeltétele a gyógyulásnak, de ha
meg is van valakiben, ez nem jelenti azt, hogy a gyógyulásnak
csalhatatlanul be kell következnie. Valójában ugyanis
ez nem mindig történik meg. Sokaknak van hitük, de csak
kevesen nyerik el az általuk kívánt rendkívüli
jótéteményeket. A csodának a Bibliában
teológiai szempontból jel szerepe van: tanúsítja,
hogy Isten jelen van a történelemben. Időről-időre
meggyújt egy fáklyát vagy szövétneket
az ember útján, hogy jelezze, állandóan együttműködik
vele, s hogy emlékeztesse, nem magányosan halad előre.
Hitre nem annyira a szokatlan esemény elfogadásához
van szükség, hanem ahhoz, hogy az ember a mindennapok eseményeiből
ki tudja olvasni Isten rejtőzködő jelenlétét,
aki vele együtt és ugyancsak rejtett műveletekkel segíti
előre a teremtés és az üdvösség tervének
teljes kibontakozását. E bizonyosságnak az emberben
csodás események nélkül sem volna szabad megrendülnie.
A hála az ember válasza az Istentől kapott ajándékra.
S miközben a hála köszönetének jele, hitét,
vagyis azt a meggyőződését is tanúsítja,
hogy Isten a titkos mozgatója mindannak, ami a történelemben
végbemegy. A keresztények is mindig készek arra, hogy
jótéteményeket kérjenek, de gyakorta megfeledkeznek
arról, hogy hálásak legyenek annak, akitől
ezeket kapják. Az evangélium és a hit olyan ajándék,
amelyet hálás szívvel kell fogadni, legalábbis
úgy, hogy gondolunk az ajándékozóra.
Az ország eljövetele (17, 20-21)
20. Amikor a farizeusok megkérdezték tőle,
hogy mikor jön el az Isten országa,
így válaszolt nekik: «Isten országa nem
feltűnő jelek kíséretében jön el.
21. Azt sem mondhatják, íme, itt, vagy íme,
ott van, mert Isten országa közöttetek van».
Az «ország» a szinoptikus evangéliumok központi
témája. Érkezése azonban bizonytalanságban
hagyja a lelkeket.[15]
E téma különféle vallási irányzatokat
foglalkoztat: a zsinagóga embereit éppúgy, mint az
egyház tagjait (vö. ApCsel 1,7).
A farizeusok által képviselt hagyományos tanítás
(20. v.) azt hirdette, hogy Isten országa látványos
és felforgató módon illeszkedik majd a történelembe.
Különféle bibliai hagyományon kívüli
iratok beszéltek a régi világ katasztrofális
pusztulásáról, a jelen korszak lezárulásáról
és a messiás dicsőséges eljöveteléről,
amelyet országának ünnepélyes beiktatása
követ.[16]
Kérdezősködésük és főleg
Jézus válaszának fényében úgy
látszik, hogy a farizeusok is ilyen felfogást vallottak magukénak.
Kérdésük csak látszólag ártalmatlan,
mert polemikus szándék rejtőzik benne. Farizeusok
voltak azok is, akik más alkalommal égi jelet kértek,
hogy hitelt adhassanak Jézus igényeinek (vö. 11,16).
Látszik, hogy ilyen kihívással kísérleteznek
most is. Alapjában véve készek lennének komolyan
venni beszélgető partnerüket - főleg azt az alapvető
híradást, amely a messiási korszak megnyílására,
illetve azoknak a várakozásoknak és ígéreteknek
beteljesülésére vonatkozott, amelyekért ők
is éltek és küzdöttek - ha meggyőző
biztosítékaik lettek volna erről. Az evangélium
írásának idején e téma még gyakorta
fölvetődött zsidó körökben, és
talán keresztény környezetben is. Jézus valóban
nem adott látványos és lehengerlő bizonyítékokat
küldetésével kapcsolatban. Az, amit a próféták
és az Újszövetségben is nyomot hagyó (vö.
Lk 21, 5-36) apokaliptikus hagyomány képviselői a
messiás eljöveteléről folyvást hirdettek,
még nem igazolódott be. Még a Keresztelőt és
tanítványait sem győzte meg Jézus magatartása
és üdvöt hozó működése, amely
híján volt a rendkívüliségeknek (vö.
7,19). Maga a kísértő is reklámfogást
várt Jézustól, amely tömeges egyetértést
és ragaszkodást válthatott volna ki az emberekben
(4, 5-12).
A szöveg két stratégiát állít
egymással szembe: azt, amelyik az emberi elgondolásból
fakad, és azt, amely Istentől ered, és amelyet Krisztus
is alkalmaz. Az első a triumfalisztikus, királyi messiás-felfogásból
ered, a második pedig az alázatos és szolgai (kenószisz)
messiás fogalmából indul ki. Válaszában,
mint más hasonló esetekben is, Jézus a második
út mellett dönt, mert ezt jelölte ki számára
az Atya a keresztségben (3,22). S ha neki rejtett és feltűnés
nélküli utat kellett választania, az ország sem
bontakozhat ki ettől eltérő módon. Nem fogják
földi vagy égi jelenségek kísérni, és
olyan nagyszabású jelek (a napban és a csillagokban
bekövetkező csodák) sem, amelyek a sokaság figyelmét
azonnal egyik vagy másik irányba (20-21. v.) vonzanák.
Isten országa már megvalósulóban van, s ha
ezt még azok a farizeusok sem vették észre, akik már
régóta várnak erre, ez azt jelenti, hogy az ország
nem az általuk feltételezett irányelvek alapján
bontakozik ki. Jézusnak az a megjegyzése, hogy «az
ország köztetek van», félreértésekre
adott okot,[17]
de a szövegösszefüggés csak a felkínált
értelmezést javallja. Isten országa már működik,
s nyilvánvalóan magában Jézusban, az ő
eljövetelében, igehirdetésében, döntéseiben
és azokban az útmutatásaiban, amelyeket kortársainak
és különösen követőinek ad. Jézus
és az Isten országa bizonyos értelemben azonos egymással.
Ő van közöttük, és szemük előtt
tolmácsolja magának Istennek szándékait, döntéseit
és választásait. Látványosságot
azonban nem teremtett maga körül. Ráadásul alacsony
társadalmi rétegből és félpogány
településről származott, ami semmiképpen
sem volt jó ajánlás misszióját illetően.
A farizeusok kritikus magatartása a hivatalos zsidóság
álláspontját testesíti meg, amely elutasítja
Krisztust és azt a kezdeti közösséget, amely szegényeket,
analfabétákat, nyilvánosan bűnös férfiakat
és nőket foglal magában. Szerintük mindez nem
eshetett egybe és nem lehetett azonos Isten országával.
22. A tanítványoknak pedig ezt mondta: «Jönnek majd
napok, amikor szeretnétek akár egyetlen egyet is
látni az emberfiának napjai közül, de nem láttok.
23. Ha ezt mondják majd nektek: Íme, ott, vagy íme,
itt van, ne menjetek oda, és ne fussatok utána.
24. Mert ahogyan a villám cikázik, és az ég egyik
végétől a másik végéig egyszerre villan fel és
fénylik, úgy jön el az emberfia is az ő napján.
25. Előbb azonban még sokat kell neki szenvednie,
és megvettetnie ettől a nemzedéktől.
26. És amint Noé napjaiban történt, úgy lesz
az emberfia napjaiban is:
27. ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, egészen
addig a napig, míg Noé be nem ment a bárkába.
Aztán jött az özönvíz, és elpusztított mindenkit.
28. Éppen úgy lesz, mint ahogy Lót napjaiban történt:
ettek, ittak, adtak, vettek, ültettek, építettek;
29. de amely napon Lót kiment Szodomából, tűz
és kénkő esett az égből, és elpusztított mindenkit.
30. Ugyanígy lesz azon a napon is, amelyen az
emberfia megjelenik.
31. Aki azon a napon a háztetőn lesz, holmija pedig
a házban, ne jöjjön le, hogy elvigye, és aki a mezőn
lesz, az se forduljon vissza.
32. Emlékezzetek Lót feleségére!
33. Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig
elveszti, megtartja azt.
34. Mondom nektek: azon az éjszakán ketten lesznek
egy ágyban, az egyik felvétetik, a másik pedig ott
hagyatik.
35. Két asszony őröl ugyanott, az egyik felvétetik, a
másik pedig ott hagyatik».
36. [...]
37. Azok pedig ezt kérdezték tőle: «Hol, Uram?»
Ő pedig így felelt: «Ahol a tetem, oda gyűlnek
a saskeselyűk is».
Az ország eljövetele felől a farizeusok érdeklődnek
(20. v.), a választ ellenben szinte titokban a tanítványok
kapják. Lukács ebben az összefüggésben az
eszkatologikus beszéd néhány részletét
idézi.[18]
Isten országa azonossá válik az emberfia napjával.[19]
A farizeusokat nem hagyja nyugton az ország eljövetelének
problémája, a tanítványokban pedig szorongást
keltenek Jézus szavai. Ő «Jahve szolgájaként»
érkezett; szinte észrevétlenül született[20];
szolgálatát csendben, rejtekben végezte,[21]
míg dicstelenül meg nem halt a kereszten; missziója
kudarccal zárult, jóllehet ennek aztán új fordulatot
kellett vennie. Szegénynek és alázatosnak mutatkozott,
de arra hivatott, hogy magának Jahvénak hatalmában,
dicsőségében és uralmában osztozva (vö.
Dán 7, 13-14) az «emberfiának» fenntartott missziót
is beteljesítse. Amikor Jézus övéivel beszél,
egészen közel van már kereszthalála, amelyre
korábban is utalt,[22]
de ezt követi majd feltámadása, érvényre
jutása és diadala. Az «emberfiának e napjait»
(22. v.) a negyedik evangélista úgy minősíti
majd, mint az ő «órájának» elérkezését.[23]
A Jézust hallgató tanítványok és
a Lukács szövegét olvasó keresztények
keserű napoknak (szenvedésnek, üldözéseknek)
néznek elébe, és ha erre gondolnak, szívesen
elővételeznék Krisztus és a kereszténység
eljövendő győzelmének időszakát
(22. v.). Ez azonban nem adatik meg nekik, mert ez az időszak sem
lármásan fog elérkezni, hanem csendben, mint ahogyan
Jézus születése is így történt, és
így bontakozik ki missziója is. Az üdvösség
útja mindig ugyanaz, kezdeteinél is, és megvalósulásában
is. Krisztus nem keltett feltűnést első eljövetelekor,
hiszen egyszerűnek és alacsony sorsúnak mutatkozott,
s nem fog feltűnést kelteni «második» eljövetelekor
sem, jóllehet arra rendeltetett, hogy hatalomban és dicsőségben
érkezzék. Kortársai nem kaptak látványos
bizonyítékokat, és nem fognak kapni az utánuk
érkezők sem. Az embernek az a vágya, hogy láthassa
Isten országa beiktatásának kézzelfogható
jeleit, vagy hogy akár csak egyetlen napra is megpillanthassa az
emberfia dicsőségét, arra rendeltetett, hogy ne találjon
meghallgatásra (22. v.). Ennek ellenére a keresztény
ember Jézushoz hasonlóan arra kapott hívást,
hogy elevenen higgyen abban az Istenben, aki ha nem is látványosan,
de mégiscsak a boldogabb jövő felé mozgatja az
ember és az emberi közösség történelmét.
A farizeusok, miként általában a zsidók,
olyan látványos csodákat igényelnének,
amelyek bizonyíthatnák az ország eljövetelét;[24]
és ezek a vágyak fellelhetők a keresztény közösségben
is. Jézus a tanítványokhoz szól (22. v.), és
Lukács megismétli szavait az ő igéjének
korabeli hallgatói vagy olvasói számára. Úgy
látszik, az embernek vele született igénye vagy vágya
van a természetfeletti megnyilvánulások iránt.
Elsősorban a csapások, az üldözések és
a közösséget (a nemzetet) érintő katasztrófák
idején jelennek meg azok, akik Isten rendkívüli közbelépésére
várnak. A keresztény próféták ilyesmit
hirdettek Krisztussal kapcsolatban is (23. v.): bárhol (itt vagy
ott) megjelenhet, hogy oltalmába vegye követőit. Jézus
azonban arra figyelmeztet, hogy ezek alaptalan állítások,
amelyek hamis prófétáktól erednek, mert senki
sem lehet valódi próféta, ha könnyű szabadulást
ígér. A rossz nem szűnik meg egyik pillanatról
a másikra, és a jó sem diadalmaskodik olyan gyorsan,
mint ahogyan ezt az ember várná. Mindaz, aki ennek az ellenkezőjét
hirdeti, ámítja és becsapja az embereket.
Az emberfia napja egyre határozottabb utalássá
válik (24. v.). Az elbeszélés nyelvezete immár
apokaliptikus jellegű, és ezért nem szabad szó
szerint vennünk.[25]
Az emberfia napjának eljövetele a villámhoz, illetve
váratlansága és az általa kiváltott
katasztrofális következmények miatt a villámcsapáshoz
hasonlít.[26]
Ezért csak arra az ítéletre vonatkozhat, amely a jelen
nemzedék s különösen a messiási mű ellenfelei,
a farizeusok és az egész zsidó nemzet felett fog megszületni.
Jézus szolgai alakban jött el, egy «napon» azonban
bíróként, hatalmának teljességében
fog megjelenni. Eljövetele a villámhoz hasonló, előre
nem látható és ellenállhatatlan megnyilvánulás
lesz. A keresztény igehirdetők Jeruzsálem és
a zsidó nemzet pusztulásában annak a győzelemnek
első látványos bizonyítékát látták,
amelyet a feltámadt Krisztus aratott a zsidó és a
pogány világ felett. Ez azonban nyilvánvalóan
inkább teológiai történelem-értelmezés,
és nem a történelemben végbemenő események
valódi megértése. Jeruzsálem és a templom
pusztulása botrány volt a keresztények számára,
és ezt a botrányt csak az a gondolat szüntethette meg,
hogy az isteni igazságosság ily módon büntette
Izrael bűneit. A vereséget szenvedő (25. v.), a kereszten
meghaló és a lándzsával átszúrt
Jézus villámként jelenik meg újra a történelem
színpadán, hogy megsemmisítse azokat, akik győzedelmeskedtek
felette. Övé az utolsó szó. E szöveg a feltámadásról
és a Jézus vereségét követő diadalról
szóló prófécia (24-25. v.). Jézus közeledik
missziójának dicstelen befejezése felé. Sok
(polla) fizikai és erkölcsi szenvedés vár
reá. Az «e nemzedék» megnevezéssel jelölt
saját népe és honfitársai fogják elutasítani
őt. A kifejezés gyakran szerepel a prófétáknál
megvető értelemben: kiemeli, hogy távolság
van a kifejezés használója és címzettjei
között. Miközben a közösség bizalommal
várja az emberfia parúziáját, említés
történik a szenvedésről is, hogy a hívők
mindig gondoljanak arra, milyen előfeltételek árán
valósul meg a Krisztus diadalában való részesülés
és a vele való közösség.
A szenvedésre történő visszapillantás
után a szerző visszatér az emberfia büntető
eljövetelének témájához, az ő haragjának
napjához, amely úgy lepi meg azokat, akik ellen e harag irányul,
mint a figyelmeztetés nélkül lecsapó villámok.
A fenyegetések sűrűbbé válnak. A villámnak
nevezett emberfia napját a szerző most az özönvízhez
hasonlítja (26-27. v.). Pusztulást és szerencsétlenséget
hoz majd, és ráadásul ez is meglepetésszerűen
érkezik. A vízözön az emberfia napját világítja
meg, de az a közömbösség, sőt romlott légkör,
amelyben Noé kortársai éltek, annak a nemtörődömségnek
érzékeltetésére szolgál, amellyel Izrael
emberei gondolják és várják az üdvösséget.
Az okok, amelyek miatt az ember nem veszi észre Isten haragjának
közeledését, mindig ugyanazok: a különféle
foglalatosságok, az érdekek és az élet örömei.
Ezek a dolgok háttérbe szorítanak minden egyéb
gondot, beleértve a végső boldogsággal való
törődést is. Az evangélista a vízözön
által elpusztított emberek bűnei közé sorolja
a nősülést, illetve a férjhez menést is
(27. v.; vö. Mt 24,38; 1 Kor 7,28). Úgy látszik, hogy
az Újszövetség szerzői nem bíznak túlzottan
a házasság intézményében, vagy legalábbis
időnként torzító optikán keresztül
szemlélik.
A Biblia másik példát is kínál arra
a nemtörődömségre, amellyel az emberek a történelem
folyamán adott isteni jeleket kezelték. A szodomaiak is tivornyázások
közepette és bűnben éltek, anélkül,
hogy eszükbe jutott volna, ezért valamiféle büntetést
is kaphatnak (28-29. v.). Ezért a büntetés úgy
éri őket, hogy senki sem menekülhet: nem mintha ennek
közeledését nem lehetne észrevenni, csupán
Lóthoz hasonlóan figyelmesnek és igaznak kellene lenniük
(29. v.).
Az emberfia megjelenése is váratlan lesz majd, és
az előbbihez hasonló következményekkel jár:
üdvösség lesz azoknak, akik várják őt,
és katasztrófa azoknak, akik szórakozással
és tivornyázással töltik életüket.
Jézus szavai egyre határozottabb jelentést kapnak,
és a végén még nyilvánvalóbbá
válik, hogy olyan eseményre utalnak, amely az embereket,
a házakat és a mezőket fogja érinteni (30-31.
v.). Feltehetően háborús támadásról
van szó, valamiféle idegen hadsereg váratlan megjelenéséről,
amely a városban és a falvakban hatalmas öldöklést
és pusztítást végez. Ilyen helyzetben a legésszerűbb
dolog, ha az ember a lehető legmesszebbre menekül, és
nem gondol arra, hogy visszatér javainak megmentésére,
mert ebben az esetben még életét is kockára
tenné. Aki el tud rejtőzni a lapos háztetőn,
maradjon ott, és aki a mezőn talált menedéket,
ne térjen vissza a városba. Úton lenni mindig veszélyes
dolog.
A legendabeli Lót feleségének említése
figyelmeztetésül szolgálhat: mivel hátrafordult,
hogy megnézze, milyen csapás sújtotta Szodomát
és Gomorrát, sóbálvánnyá változott
(32. v.).
A beszéd inkább intelem, és nem fenyegetés.
Jóllehet a csapás elkerülhetetlen, s Jézus hangsúlyozza
hallgatóinak felelősségét, mégis arra
buzdítja őket, kerüljék el a csapást,
és a végén azt sugallja, hogy nem kell elviselni minden
következményét (33-36. v.). Az evangélista nem
leli örömét az ilyesfajta büntetések felidézésében,
és inkább enyhíteni igyekszik ezeket.
Az «emberfia napja» «Jahve napjának»
helyébe lép. A prófétai igehirdetésben
újra és újra megjelenik ez az időbeli határpont,
amely szabadjára engedi Isten szörnyű ítéletét
Izrael vagy a népek ellenében. Jahve napjai azok a napok,
amelyeken meglátogatja népét, de van egy különleges
«napja» is, amelyet arra tart fenn, hogy ellensúlyozza
a földön elkövetett gonoszságokat. E nap az ítéletek
és az ítélet napja. Az isteni ítélet
az Ószövetség egyik legszomorúbb és legvitathatóbb
témája. E téma azonban a Keresztelő prédikációjától
kezdődően belekerült az Újszövetségbe
is, hogy még magát a messiást is szigorú és
komor tekintetűvé tegye. A jelenlegi szövegben olyan
technikai megjelölésként szerepel, amelyet az Ószövetség
és az Újszövetség más részei nem
ismernek.
A beszéd további szövegbetoldásokra ad alkalmat
(33. v.). Az az utalás, hogy ilyen körülmények
között veszélyben forog az ember élete, Jézusnak
egy másik mondását idézi fel, amelyet Lukács
korábban már említett, amikor arról beszélt,
hogy az embernek fel kell vennie és hordoznia kell keresztjét
(9,24). A jelenlegi figyelmeztetés talán olyan háborús
vagy üldözéses helyzetbe illeszkedik, amelyben a zsidó
nemzet és vele együtt a keresztény közösségek
élnek az evangélium írása idején. Ilyen
körülmények között az embernek az a vágya,
hogy megmentse fizikai életét, fölébe kerekedhet
még hitbeli meggyőződéseinek (az abszolút
értelemben vett életnek) is. Annak érdekében,
hogy megoltalmazhasson valamiféle átmeneti értéket
(földi létének meghosszabbítását),
kockára teszi vagy ténylegesen is elveszíti a valódi
és a sajátos értelemben vett életet. A megtartás
és az elveszítés, illetve az elveszítés
és a megtartás szavaival való játék
nem kisebbíti a szöveg jelentőségét. E
szavak didaktikai óvintézkedések vagy katekétikai
kisegítő eszközök, amelyek gyakorta előfordulnak
a bibliai hagyományban. A megmenekülés és az
elveszés mozzanatai közel állnak egymáshoz, mint
ahogyan közel áll egymáshoz az élet és
a halál is. Ezek egyforma gyakorisággal fenyegetik az embert
és természetesen a keresztényt is.
A beszéd visszakanyarodik az emberfia napjához, amely
a harag és a bosszú napja (34. v.). A büntetés,
mint mindig, egyenlőtlenül sújtja az embereket, de súlyos
lesz: a népesség felét elpusztítja («az
egyik felvétetik, a másik ott hagyatik»: 34-36. v.).
A befejezés (37. v.) még súlyosabbá teszi
a meghirdetést. Az apostolok ügyetlenül közbelépnek,
a csapások helye vagy körzete felől érdeklődnek,
a jézusi válasz azonban inkább általánosítja
a csapások kiterjedését. A közmondás,
amelyre hivatkozik, - hogy tudniillik oda csapnak le a sasok, ahol a dögök
vannak - nem ad jókedvre okot. Miként az állatok elhullott
tetemei nem menekülnek meg a sasok, pontosabban a saskeselyűk
elől, úgy a gonosz emberek sem fognak megmenekülni az
emberfia elől, aki majd azoknak az idegen seregeknek élén
jön, amelyek megtámadják Izrael földjét
és «Isten nevében» megbüntetik a lázadó
nemzetet.
Nem kétséges, hogy az evangéliumnak a jelenlegihez
hasonló lapjai és általában azok a részletek,
amelyek az ítéletről szólnak, a legkevésbé
érthető és a legkétesebb híradások.
A keresztény igehirdetés azonban sajnálatos módon
nem hagy fel ismétlésükkel, és így inkább
elárulja, mintsem hirdeti az örömhírt, a békességet
és a valamennyi ember felé irányuló isteni
jóakaratot.[27]
A történelem egy-egy eseménye közös emberi
felelősségek fonalkereszteződése, amit sosem
könnyű kibogozni; a teológusok számára
ellenben valamiféle büntető vagy éppenséggel
a fejlődést biztosító isteni döntésnek
eredménye. Az utóbbi látásmód azonban
túlzottan leegyszerűsíti a dolgokat, alaptalan, és
ráadásul az is lehetséges, hogy hamis.
[1] Vö.
G. Stählin, skandalon, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T.,
i.m., XII. k., 373-426. o.
[2] Gondolhatunk
itt a tesszalonikai «tétlenül élőkre»
(2 Tessz 3, 11-12), a korintusi egyházban mutatkozó különféle
fegyelmezetlenségekre, sőt visszaélésekre is
(1 Kor 1, 11-12; 5, 1-5; 6, 1-11; 11, 17-32; 14, 26-39). A Mt 13,41-ben
azt olvassuk, hogy az emberfia elküldi majd angyalait, és ezek
összegyűjtenek országából «minden
botránkozást okozót és gonosztevőt».
Ez nem csupán elméleti vagy akadémikus állítás,
hanem feltehetően az egyház tényleges állapotát
tükrözi.
[3] Másutt
Jézus azokat kárhoztatja, akik megbotránkoztatják
a «kicsinyeket» (vö. Mt 18,6).
[4] A
latin szöveg kétszer mondja (a 3. és a 4. versben is):
«si peccaverit in te». A görögben azonban az első
alkalommal (a 3. versben) nem fordul elő a kifejezés. Ezért
nem személyes sértésre utal, hanem sokkal általánosabb
sértésre.
[5] Az
Apostolok Cselekedeteiben ez világosabban látszik, mint az
evangéliumban.
[6] Vö.
E. Würthwein - J. Behm, metanoeó, in G. Kittel, Grande
Lessico del N.T., i.m., VII. k., 1106-1195. o.
[7] A
kifejezés rituális és mágikus értelemben
is szerepel. Vö. a hét tiszteletadás (Ter 33,3); a hétszer
történő meghintés, amelyről a Leviták
könyve többször is említést tesz (4, 6.17;
14, 7.16.27.51; 16, 14.19); a Jerikó körüli hét
kör, amelyet Józsue tett (Józs 6,4); az Elizeus-féle
hét rálehelés a gyermek holttestére (2 Kir
4,35); a szír hadseregparancsnok hét megmártózása
a Jordán vizében (2 Kir 5,10) stb. A jelenlegi szövegben
azonban ugyanúgy, mint a Zsolt 119,164-ben és a Péld
24,16-ban, meghatározatlan vagy tetőponti számot jelöl,
tekintettel arra, hogy a hetes a tökéletességet kifejező
szám.
[8] Vö.
A. George, La foi des aptres (Lc 17), in AssSeig 58 (1974), 68-77.;
A. Weiser, Das Gleichnis vom anspruchlosen Dienen Lk 17, 7-10, in
Die Knechtsgleichnisse der synoptischen Evangelien, München, 1971.,
105-120. o.
[9] Vö.
Lk 18,18; Mt 19,16.
[10]
Vö. O. Glombitza, Der dankbare Samariter, in NT 11 (1969),
241-246.; R. Pesch, Die Erzählung von der Heilung von zehn Aussätzigen
Lk 17,11-19, in Jesu ureigene Taten, Freiburg, 1970., 114-134. o.;
H. D. Betz, The Cleansing of the Ten Lepers (Luke 17, 11-19), in
JBL 90 (1971), 314-328.; E. Charpentier, L'étranger appelé
au salut (Lc 17), in AssSeig 59 (1974), 68-79.; W. Bruners, Die
Reinigung der zehn Aussätzigen und die Heilung des Samariters, Lk
17, 11-19. Ein Beitrag zur lukanischen Interpretation der Reinigung von
Aussätzigen, Stuttgart, 1977.
[11]
Vö. Lev 13, 45-46.
[12]
Vö. Zsolt 6,3; 7,2; 9,14; 40,5 stb.
[13]
Vö. 2 Kir 5.
[14]
Vö. 7,50; 8,48; 18,42.
[15]
Vö. A. Rustow, Entos hymón estin: zur Deutung von Lc 17,
20-21, in ZNW 51 (1960), 197-224.; R. J. Sneed, The Kingdom of God
is within you (Lk 17,21), in CBQ 24 (1962), 363-382.; R. Schnackenburg,
Der eschatologische Abschnitt Lk 17, 20-37, in Mél B. Rigaux,
Gembloux, 1970., 213-234. o.
[16]
Vö. O. da Spinetoli, L'impostazione del problema escatologico in
S. Matteo, in BiOr (1960), 191-194.
[17]
Minthogy az entosz elsődleges jelentése az, hogy «belül»
(vö. Mt 23,26), a kifejezés azt jelenti, hogy «bennetek»,
«körötökben». Ebben az esetben az kapna hangsúlyt,
hogy az ország belsővé válik, beköltözik
az emberek szívébe. Ez azonban ismeretlen fogalom az Újszövetségben.
Az ország bontakozik, és az emberek arra kapnak hívást,
hogy lépjenek be és részesüljenek belőle.
Ezért valószínűleg helyesebb, ha az entosz-t
így fordítjuk: «köztetek», «közöttetek».
[18]
Vö. Mt 24, 23.26-27.28.30-40.
[19]
Vö. A. Strobel, In dieser Nacht (Lk 17,34), in ZTK 58 (1961),
16-29.; R. Schnackenburg, Der eschatologische Abschnitt Lk 17, 20-37,
in Mél B. Rigaux, Gembloux, 1970., 213-234. o.; B. Rigaux, La
petite apocalypse de Luc (XVII, 23-37), in Fest. G. Philips, Gembloux,
1970., 407-438. o.; J. Schlosser, Les Jours de Noë et de Lot. A
propos de Lc XVII, 26-30, in RB 80 (1973), 13-36. Az «emberfiával»
kapcsolatban ld.: V. fejezet, 33. jegyzet.
[20]
Lásd a «Gyermekkor evangéliumának» (Lk
1-2) magyarázatát és értelmezését.
[21]
A Keresztelőnek és tanítványainak meglepődése
(Lk 8; Mt 11,2-5), valamint a Mt 12, 16-20 magyarázó szavai
tudatják, hogy Jézus nem tartott hangzatos prédikációkat.
[22]
Vö. 9, 43-44.
[23]
Vö. Jn 2,4; 5,25; 12, 23-27; 13,1; 17,1.
[24]
Vö. az 1 Kor 1,22-ben található mondattal: «a
zsidók jelet kívánnak, a görögök pedig
bölcsességet keresnek».
[25]
Itt elsősorban nem objektív leírásról,
hanem olyan beszédmódokról, képekről
és formulákról van szó, amelyeket a szent szerzők
a messiási megújulás meghirdetésére
használnak. A hangsúlyozások, a végletes túlzások
és a paradoxonok a keleti retorika irodalmi eszköztárának
általánosan használt elemei, és még
inkább így van ez az apokaliptikus irodalomban. Az apokaliptika
az eget és a földet csupán azért rendíti
meg, hogy meghirdesse egy város lerombolását, vagy
egy király uralmának lehanyatlását.
[26]
A tanítványok esetében a parúzia vigasztaló
esemény, mert ekkor kapják meg a messiásért
elviselt szenvedések miatti jutalmukat. Ezért a tanítványok
várják az Úr eljövetelét (vö. 1 Kor
16,22; ApCsel 1, 7.8; 3,3; 6,5 stb.). Az ellenség számára
azonban az eljövetel visszavágás lesz az elszenvedett
vereségért. A parúzia úgy csap le rájuk,
mint az isteni harag (ítélet) megnyilvánulása.
[27]
Vö. O. da Spinetoli, Il significato biblico di evangelizzazione,
in Via, verità, vita 23 (1974), 27-38.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |