1. Arról is mondott nekik példázatot, hogy
mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad
belefáradniuk:
2. «Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent
nem félte, az embereket pedig nem becsülte.
3. Élt abban a városban egy özvegyasszony is,
aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle:
Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel
szemben.
4. Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután
azt mondta magában: Ha nem is félem az
Istent és az embereket sem becsülöm,
5. mégis, mivel terhemre van ez az özvegy,
igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon
ide, és ne zaklasson engem vég nélkül».
6. Aztán így szólt az Úr: «Halljátok, mit
mond az elvetemült bíró!
7. Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot
választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak
hozzá? És várakoztatja-e őket?
8. Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat
nekik hamarosan. De amikor eljön az
emberfia, vajon talál-e hitet a földön?
A szöveg, amely nyilvánvalóan (1. v.) és feltehetően
(6-8. v.) szerkesztői módosításokat tartalmaz,
Lukácsnak saját forrásából származik.[1]
Témája a 11, 5-8 (az alkalmatlankodó barátról
szóló) példázatéhoz hasonlóan
az állhatatos imádság, de a 6-8-ig terjedő
versek szemmel láthatóan inkább Isten tulajdonságaira
és az emberfia eljövetelére irányítják
a figyelmet. Az értelmezők nem egységesek a példázat
magyarázatában, de egyetértenek abban, hogy alapvető
szerepe az, hogy megvilágítsa az ember kapcsolatát
Istennel és Krisztussal.
Az imádság nagy szerepet játszott a jámbor
izraelita életében és mindennapjaiban. Jézus
is sok időt töltött imádságban. A bevezető
ajánlás (1. v.) mindezt megerősíti. A «kell»
(deomai), amely Jézus életének nagy állomásainál
minduntalan visszatér, nem enged meg félreértéseket.[2]
Ez azt jelenti, hogy az imádság nem tetszés kérdése,
hanem kötelező dolog, mint ahogyan az embernek kötelezően
kell ügyelnie lelki fejlődésére is. A bibliai
imádság-fogalom nem nagyon különbözik az ókori
népek imádság-felfogásától. Elsősorban
az istenség (himnuszokkal, énekekkel és zsoltárokkal
történő) dicsőítését és
az ezt követő segítségkérést jelenti.
Az apostolok ezzel kapcsolatban különleges és hatékony
(mágikus) formulákat kértek Jézustól
(11,1), ő pedig a «Miatyánkot» «javasolja»
(11, 2-4). Ezúttal csupán az imádság szükséges
voltát hangoztatja, de nem határozza meg fajtáját.
A prosz-eukhomai ige (a prosz-küneó-hoz hasonlóan)
annyit jelent, mint valakihez (prosz), valamiféle úrhoz
vagy gazdához - ebben az esetben Istenhez - kéréssel
vagy könyörgéssel (eukhé) fordulni.[3]
A következő versek (9-14. v.) arra emlékeztetnek, hogy
ezt az esdeklő magatartást kell szüntelenül megőrizni
az Úr előtt. E magatartás elsősorban nem abban
áll, hogy az ember állhatatosan könyörög azért,
hogy elnyerje segítségét vagy kicsikarja jóindulatát,
hanem abban, hogy készséges, nyitott, és állandó
párbeszédet folytat az Úrral. A «mindenkor imádkozni»
kifejezés ritkán fordul elő az Újszövetségben,
és a rabbinikus hagyományban sem könnyű megtalálni
e kifejezés megfelelőjét.[4]
Nyilvánvalóan hiperbolikus állítás ez,
amely inkább teológiai sürgetést tartalmaz, és
nem időbelileg értendő. A buzdítást
az előbbihez hasonló «nem szabad belefáradni»
kifejezés erősíti meg.[5]
A csüggedés és a lehangolódás veszélye
szinte elkerülhetetlen velejárója az imádságnak,
mert a beszélgető partner láthatatlan és ellenőrizhetetlen.
Az ember sosem lehet bizonyos abban, hogy imája meghallgatásra
talált, s hogy választ kapott.
A beszéd valószínűleg az előző,
az «emberfia napjáról», illetve a «parúziáról»
szóló szöveghez (17, 20-37) illeszkedik. Különösen
az ilyen krízis-helyzetekben szükséges, hogy az ember
állhatatosan könyörögjön az Úrhoz, és
ne csüggedjen az őt érő nehézségek
és megpróbáltatások közepette. Jézus
arra buzdít, hogy legalább az Istenbe vetett bizalmunkat
őrizzük meg, még az olyan nagy kataklizmákban
is, mint amilyenekről az előző fejezet adott hírt
(17, 26-37). Erősebben kell hinni Istenben, mint önmagunkban
vagy másokban, akár ellenségről, akár
barátról van szó. Isten mindig kész arra, hogy
közbelépjen, még ha olykor (vagy az esetek többségében)
várat is magára. A keresztény olyasvalaki, aki hisz
Isten szüntelen jóságában és az ember
iránti hűségében, ezért nem csügged
el imádságában.
A példázat a szokványos törvényszéki
gyakorlat egyik epizódját mutatja be. Két szereplője
a kor társadalmának két tipikus képviselője.
Az első az egyik legbefolyásosabb osztályhoz tartozik,
amely azonban az esetek többségében a hatalmi erők
befolyása alatt áll, vagy egyenesen ezeknek egyik bábja.
A fejedelmi udvarok irányítják a visszaéléseket,
és a bíráknak a legalitás köntösével
kell leplezniük ezeket. A Biblia gyakorta kárhoztatja igazságtalan
tetteiket, amelyeket az országban cinkosként követnek
el.[6] A
bíróval szemben egy «özvegyasszony» áll,
aki a legvédtelenebb népcsoport prototípusa. Az «árvák
és az özvegyek» kifejezés a Bibliában jellemző
tulajdonságuk alapján a legvédtelenebb, a leginkább
kiszolgáltatott, és ennek következtében a sors
és az emberek által leginkább sértett személyeket
jelöli. Nagyon könnyen előfordulhatott, hogy a bíró
nem törődött túlzottan az ilyesfajta személlyel,
még abban az esetben sem, ha igaz ügy védelmét
kérte (3. v.). Az a párbeszéd vagy monológ,
amelyet az evangélista a bíró ajkára ad, irodalmi
segédeszköz ahhoz, hogy bepillanthassunk a bíró
lelkületébe (4-5. v.). Jóllehet Lukács más
irányú célokat tart szem előtt, nem tudja elkerülni,
hogy e mozzanatot polemikusan mutassa be. Nemcsak, hogy nem helyesli, hanem
a prófétákhoz[7]
és magához Krisztushoz hasonlóan egyenesen kárhoztatja
a bíró világát, még akkor is, ha csak
mellékes szempontból írja le. A bíró
tisztességtelen és vallási szempontból hitetlen
ember, akinek alakját az evangélista nemcsak a példázat
tanulságának kedvéért írja le, hanem
valószínűleg azért is, hogy ismételten
érzékeny pontjára tapintson a társadalomnak,
amelyben él. Ezúttal közvetlenül nem emeli fel
hangját e társadalom ellenében, de méltatlankodása
kitetszik ezekből a sorokból is, mint ahogyan az evangélium
többi részéből is. A bíró hivatásának
gyakorlásában arcátlan közömbösséget
tanúsít Istennel és az emberekkel szemben, és
még inkább az előtte álló egyszerű
személlyel szemben. Hivatalból Istennek és az ő
törvényének képviselője, «gyülekezeti»
személy, azaz kánonjogász.[8]
Mindezzel azonban nem törődik, hanem kénye-kedve szerint
cselekszik. Az nem derül ki, hogy vajon milyen okból, megvesztegethetősége,
rossz szokása vagy kényszerhatás miatt cselekszik-e
így. Az is lehet azonban, hogy az említett okok mindegyike
közrejátszik viselkedésében. A példázat
alkotója ugyanis «elvetemült bírónak»,
azaz rosszindulatú és gátlástalan embernek
nevezi őt. Úgy látszik, hogy a «városban»
nincs senki más, akihez az asszony fordulhatna jogainak érvényre
juttatása ügyében, de az is előfordulhat, hogy
a többi bíró sem különb. Az «egy ideig
nem volt rá hajlandó» (4. v.) kifejezés nyilvánvalóvá
teszi közömbösségét, s még inkább
lenéző és megvető magatartását
azzal a személlyel szemben, akinek védelmére kellett
volna kelnie. A törvény embere a végén sem válik
jobbá, mert az a döntése, hogy végül is
közbelép, banális megfontolásoknak, és
nem a jobb belátásra jutásnak, nem a méltányosság
és az igazságosság érzetének («megtérésnek»)
eredménye. Önzésből cselekszik így, azaz
csupán azért, hogy megszabaduljon az őt «zaklató»
személytől (5. v.), aki önmagáért semmit
sem érdemelne.
A bíró szavai és még inkább viselkedése
- még ha első látásra kétes értékű
módon is - azt világítják meg, hogy Isten hogyan
viszonyul az ő híveihez (6-8. v.). Ha ilyen romlott ember
képes arra, hogy jóllehet meggyőződés
nélkül, de engedjen egy özvegy állhatatos kéréseinek,
az az Isten, aki vele ellentétben igazságos és könyörületes,
hogyan ne hallgatná meg választottainak kéréseit,
amelyeket szorongattatásaikban intéznek hozzá?
Az (elvetemült bíróról szóló)
alkalmazott példa talán az egész egyházat érintő
elnyomási vagy üldöztetési időszakra utal.
Ha a «választottak éjjel-nappal» szüntelenül
kiáltoznak (boaó) Istenhez, ez nem valamiféle
szokványos krízishelyzetre utal. A többes számú
«választottak» kifejezés megerősíti,
hogy nem csupán néhány személyről van
szó, hanem olyan próbatétről, amely az egész
közösséget érinti. Isten a «bíró»,
akinek igazságot kellene szolgáltatnia a híveit sújtó
elnyomás és rossz bánásmód miatt. Kötelessége,
hogy közbelépjen. Lehetséges azonban, hogy «hosszú
ideje» ő is hallgat. Úgy látszik, mintha nem
volna jelen, vagy nem venne tudomást semmiről. Sőt,
túlzottan is nagy szabadságot és teret enged a gonoszoknak.
Hagyja, hogy a visszaélések hosszan elhúzódjanak
(7. v.). Ennek ellenére az evangélista azt akarja értésünkre
adni, hogy Isten készségesen megmozdul a szükséget
szenvedő ember kéréseire, még akkor is, ha
helyzetét nem is változtatja meg egyik pillanatról
a másikra.
A bíró közbelépésével ellentétben
Isten közbeavatkozása (a példázat sarkpontja)
- jóllehet inkább elméletileg vagy prófétai
szempontból, és nem ténylegesen - gyorsnak (en
takhei) és hatékonynak (8. v.) mutatkozik. A szerző
«igazságtalan» helyzetet lát maga körül,
amely feltehetően jó ideig nem fog megszűnni. Úgy
látszik, mintha Isten nem törődne azokkal, akik igazságosságára
hivatkoznak (7. v.). Ezt a benyomást azonban az evangélista
azonnal megpróbálja eloszlatni, midőn emlékeztet
a villámgyors beavatkozásokra, amelyeket Isten művelt
a történelemben, és amelyeket a jelen esetben is meg
fog tenni (8. v.). Amikor Lukács evangéliumát írja,
e közbelépések még nem valósultak meg,
és talán még semmi sem utal arra, hogy rövidesen
megvalósulnak. Az evangélista ennek ellenére arra
buzdít, hogy nem szabad elveszíteni a türelmet, és
nem szabad elfáradni késlekedésük miatt. A történelem
menete nem nagyon igazodik az ember kívánságaihoz.
Itt - legalábbis első szinten - a bíróhoz hasonló
alakok uralkodnak. Csak véletlenszerűen történik
meg, hogy egyikük vagy másikuk felhagy módszereivel
vagy viselkedésmódjával, de akkor sem meggyőződése
alapján, hanem a sors kikerülhetetlensége miatt.
Lukács a makrothümeó («késleltetni»,
«türelmesen várni») igével jellemzi Isten
magatartását. Ez foglalja össze a legmegfelelőbb
módon a szent könyvben körvonalazódó teológiai
történelemszemléletet. Annak ellenére, hogy gyakran
tulajdonítanak Jahvénak ösztönös magatartásformákat
(harag, düh, bosszú, «igazságszolgáltatás»)
ellenfelei irányában (vö. 8. v.), valójában
az ő létéhez legjobban illő viselkedés
a türelem, a kitartás, a tolerancia, a makrothümia.[9]
Csak Isten tudja ilyen biztonsággal és bizalommal elviselni
a rosszat, mert meggyőződése, hogy a végén
sikerül diadalra juttatnia a jót. Alapjában véve
az elnyomott keresztények iránti magatartása - jóllehet
csak külsőleg - hasonlít a bírónak az
özveggyel szembeni magatartására. Róla sem látszik
ugyanis, hogy valaha is sietne.
A Lk 18, 1-8a felszólítás a bizalomra és
a derűlátásra. Isten nem változtatja meg a történelem
menetét, és «választottainak» kérésére
nem távolítja el az elvetemült embereket és a
zsarnokokat. Mindenkinek meghagyja szabadságát, ennek ellenére
magáévá teszi kéréseiket és könyörgéseiket.
Nem derül ki, hogy mikor szolgáltat nekik igazságot,
de az bizonyos, hogy egy napon győzelemre viszi ügyüket,
helyt ad kéréseiknek, és nem azért, hogy lerázza
őket magáról, hanem az igazság, az igazságosság
és az ő lényük iránti szeretet okán.
Az imádság mindenekelőtt közösség
Istennel, megbizonyosodás arról, hogy bátorító
és vigasztaló módon jelen van az egyedek és
a közösség életében, és nem valamiféle
varázspálca, amely egyik pillanatról a másikra
megváltoztatja a fennálló helyzetet. Isten nem szabadította
meg Krisztust csodás módon, és ilyen módon
a keresztényeket sem fogja megszabadítani; ebben az értelemben
nem hallgatta meg fiát, és ugyanezen oknál fogva a
hívőket sem hallgatja meg.
A példázat szereplői maguk is okulásra
szolgálnak. Minden ember felismerheti önmagában az elvetemült
bírót (aki kész arra, hogy kedvezzen a hatalmasoknak,
és elfeledje a kicsinyeket és a gyengéket) vagy (azok
miatt a sérelmek és igazságtalanságok miatt,
amelyeket elviselni kényszerül) az özvegyasszonyt. Mindkét
esetben az a fontos, hogy az ember félje Istent és bízzon
benne. Ez az a pasztorális célkitűzés, amelyet
Lukács sosem veszít el szeme elől.
A befejező rész (8b v.), úgy látszik, össze
akarja kapcsolni az imádságról szóló
beszédet az előbbiekben (17, 20-37) tárgyalt eszkatologikus
témával. Az emberfia eljövetele rendkívüli
szerencsétlenségek és katasztrófák közepette
fog megvalósulni, vagy egybeesik ezekkel (megtorló parúzia).
Az ilyen zűrzavar, amely együtt jár a hamis krisztusok
feltűnésével, és amint Máté mondja
(24, 5-12), a szeretet elhidegülésével, veszélyt
jelent a keresztények állhatatosságára nézve
is. Lesznek majd olyanok, akik az evangéliumhoz való ragaszkodásukat
vagy hűségüket feladván a nyugalmat és
a biztonságot fogják előnyben részesíteni.
Lukács egyháza ennek a borúlátó utalásnak
légkörében él. Az is lehetséges azonban,
hogy az attól való félelem, hogy a próbatét
kockára teszi, sőt egyenesen zátonyra futtatja sokaknak
hűségét, elsősorban funkcionális vagy
pasztorális megfontolásból eredő félelem.[10]
A farizeus és a vámos (18, 9-14)
9. Némely elbizakodott embernek, aki igaznak
tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt
a példázatot mondta:
10. «Két ember ment fel a templomba imádkozni:
az egyik farizeus, a másik vámos volt.
11. A farizeus megállt, és így imádkozott magában:
Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan,
mint a többi ember: rabló, igaztalan, parázna,
vagy mint ez a vámos is.
12. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből,
amit szerzek.
13. A vámos pedig távol állva, még szemét sem akarta
az égre emelni, hanem mellét verve így szólt: Isten,
légy irgalmas nekem, bűnösnek.
14. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem
úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja
magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát,
felmagasztaltatik».
Látszólag a farizeusról és a vámosról
szóló példázat is az imádságra
vonatkozó tanítás (10. v.). Valójában
azonban az embernek és különösen a hívőnek
az Isten előtti, az önmagával és az embertársaival
szembeni magatartásának egészét felöleli.
Léteznek kifogástalannak és szavatoltnak látszó
teológiai bizonyosságok, vallási magatartások,
amelyek azonban valójában csak az ember véleményei,
sőt egyenesen hamis elképzelései. Ezzel szemben általánosan
tévesnek minősített állásfoglalások
vagy helyzetek olykor igaznak, valódinak bizonyulnak.[11]
Mint ahogyan ez Lukácsnál gyakorta előfordul,
itt is különleges körülmény, illetve epizód
szolgál bevezetőül (6-9. v.) a didaktikai vagy katekétikai
részhez (10-14. v.). Ezúttal a példázat szerzője
arra utal, hogy egyesek a templomban vagy a tereken miként fitogtatják
vallásosságukat, midőn kirakatba helyezik vallási
beállítottságukat vagy ájtatossági gyakorlataikat.
Magabiztos, önmaguknak elegendő, felsőbbrendű
embereknek mutatkoznak, akik szinte megvetik a többi embert (9. v.).
A vallási gőg a legfinomabb, egyben a legképtelenebb
gőg. Mindig meglepő dolog, ha az «igaz» ember
valóban ilyennek, azaz erényesnek tartja önmagát.
Lukács a farizeusokról beszél, de nem veszíti
szeme elől a keresztény közösséget sem,
mert ebből sem hiányoznak azok, «akik meggyőződéssel
vallják saját igaz voltukat», és akik a mellettük
állókat bűnösöknek tekintik. Úgy látszik,
ez a csábítás éppen az Isten emberének
legszokványosabb kísértése, aki, minthogy megfelelőbb
módon ismeri az igazságot, azt kezdi hinni magáról,
jobb a többieknél. Maga Illés próféta
is úgy gondolta, ő Jahve egyedüli imádója,
az Úr azonban megmutatott neki még másik hétezer
embert, akik hozzá hasonlóan nem hajtottak térdet
Baál előtt.[12]
Ilyen Illéshez hasonló emberek mindig akadnak Isten népének
soraiban. A példázat szereplői az izraeli vallási
és polgári társadalom két szélsőséges
csoportját képviselik: a «szenteket» és
a «nyilvános bűnösöket». A farizeusok
a kor vallási irányzatainak és iskoláinak keretén
belül a szellemileg legelkötelezettebb csoportot alkotják.
Nagy odaadással és buzgalommal tartják meg a törvényt,
az imádság időszakait, a kultikus gyakorlatokat, a
böjtöket, és végzik jócselekedeteiket (11-12.
v.). Szigorú és feddhetetlen erkölcsű emberek.
Az evangéliumokban a «farizeus» név a képmutató
szinonimájává vált, jóllehet e név
valójában a zsidóság elit irányzatát
jelöli.[13]
A vámos a leggyűlöltebb embertípus azok közül,
akiket a zsidó hazájában ismer. A vámszedő
a haza árulója és az idegen uralkodók kiszolgálója:
a római adószedő rendszer bábja, aki kicsikarja
a pénzt földijeitől önmaga és az elnyomók
javára.
Valamennyi zsidó óvakodott attól, hogy ilyen embert
házába fogadjon, megközelítsen vagy köszöntsön.
Maga az evangélium a vámosokat a «bűnösökkel»
és az «utcanőkkel» helyezi azonos szintre.[14]
A közvélemény immár megfogalmazódott
mindkét szereplővel kapcsolatban. Jézus azonban megpróbál
rámutatni, hogy ez az ítélet mennyire felszínes
vagy hamis. A farizeus a kiváltképpen vallásos ember.
Gyakorolja vallását, dolgai rendben vannak Istennel (imádkozik,
böjtöl, megőrzi a törvény egyéb előírásait)
és az emberekkel is, akikkel kapcsolatban látszólag
nem kell semmiféle szemrehányást tennie önmagának.
Alapvető tévedése azonban nem cselekedeteiben van,
hanem magatartásában, azaz abban a módban, ahogyan
életét beállítja az Úr és embertársai
előtt. A templomban tartózkodik, Isten színe előtt,
de állva marad, és meg sem kísérli, hogy térdre
borulván vagy meghajolván elismerje vele született semmis,
nyomorult és bűnös állapotát. Élete
csak kifelé látszik vallásos életnek, belül
azonban telve van önhittséggel, kicsinyességgel, rosszindulattal
és gőggel, amely arra készteti őt, hogy lekicsinylő
ítéletet hozzon a távolabb elhelyezkedő ember
fölött. Máté azt mondja, hogy a farizeusok hasonlítanak
a fehérre meszelt sírokhoz, amelyek kívülről
szépnek látszanak, belül azonban telve vannak rothadással
(23,27). Kívülről tekintve a példázat
szereplője is tökéletes hívő, belül
azonban gondolatai és érzelmei elszakadnak Istentől,
aki válogatás nélkül szeret minden embert, és
amint ezt az evangélium Jézusa ismételten állítja,
elsősorban a bűnösöket.[15]
Az alapvető tévedés, amely a farizeus lelkületében
megnyilvánul: a bizonyosság és az önelégültség.
Nem érzi, hogy híján van valaminek, vagy bármire
is rászorulna. Ez a farizeus gazdag. Nem azért megy a templomba,
hogy könyörögjön, kérjen vagy esdekeljen. Ellenkezőleg:
úgy érzi, hogy ő tudja megajándékozni
Istent adományaival és felajánlásaival. Önmaga
számára nincs kérnivalója, hiszen mindent birtokol.
Nem tartozik a «lélekben szegények» közé
- mondaná Máté (5,3). Belső világában
nincs hely arra, hogy oda behatolhasson Isten Lelke és az ő
kegyelme. Pál apostol megtérése után oda jutott,
hogy «szemétnek» tekintette mindazt, amit korábbi
vallásos életében tapasztalt és cselekedett,[16]
de a példázat farizeusának még csak futólag
sem jut eszébe, hogy ő is hasonló jellegű «hulladékokat»
ajánl fel az Úrnak. «Gazdagsága» akadály,
amely lehetetlenné teszi számára, hogy kapcsolatba
léphessen Istennel és befogadhassa ajándékait.
Az ember gazdaggá lehet és elégedetté válhat
úgy is, hogy kacatokkal, papírbálványokkal
töltekezik, ám ezek éppúgy akadályozzák
a látást és a befogadást, mint a valódi
gazdagság.
A vámos alakja arra szolgál, hogy ellensúlyozza
és kiigazítsa a farizeus figuráját. A társadalmi
ranglétrán jómódú és félve
tisztelt embernek számít. Ennek ellenére belül
nyugtalan, elégedetlen és nélkülöző
lény. A farizeus szociális szempontból szegény,
vallási téren azonban befutott ember; ezzel szemben a vámos
gazdasági és társadalmi támaszai ellenére
is szűkölködőnek tartja magát. Elsősorban
nem azért ment a templomba, hogy köszönetet mondjon Istennek,
hanem azért, hogy megnyerje őt, és nem teli, hanem
üres kézzel. Kérni ment, és nem azért,
hogy adományozzon vagy ajándékba adjon valamit, hacsak
nem erkölcsi és szellemi nyomorúságát,
hiányosságait, bűneit, illetve az ezektől való
tisztulás vágyát. Isten előtt és önmaga
előtt is «koldusként» viselkedik, aki kegyelmet
és megbocsátást kérvén tárja
ki kezét. A látszat és a közvélemény
alapján gonosz ember, belül azonban már kilépett
abból az életáramból, amellyel mindeddig elkötelezte
magát. Gyűlöli foglalkozását, jövedelmét
és gazdagságát. Megvált mindentől, és
elsősorban önmagától. Ténylegesen «szegénnyé»
tette magát, és ezért megilleti őt az Isten
országa, a megigazulás és a bocsánat. Minthogy
fenntartások nélkül teljesen megnyitotta önmagát
Isten felé, Isten kapcsolatba léphet vele. Lukácsnál
a vámos az irgalmas szamaritánus mellett (10, 25-37) a valódi
hívő mintaképe.
Az evangélista szerint a példázat tanulsága
mindig időszerű, alkalmas és sürgető jellegű
tanítás. Minden emberi lélek birtokolhat valamennyit
a farizeus vallási magatartásából vagy a vámos
üzérkedő életviteléből. Ezért
a példázat két alakja mindenkor figyelmeztetésre
szolgál. Mindenki arra kap buzdítást, hogy kerülje
el a farizeusi vallásosság hibáját, és
tegye magáévá a vámos érzéseit.
A befejező mondat (14. v.) összefoglalja a példázat
üzenetét. A megigazultság, amelyről a farizeusok
az elején azt hitték, hogy ők birtokolják (hoti
eiszin dikaioi), valójában azokban van meg, akiket ők
lenéznek és «igaztalannak» tartanak (11. v.).
A bibliai nyelvezetben a «megigazultság» az egyenesség,
a jámborság és a szentség szinonimája.[17]
Elérése azonban éppen ellenkező irányú
úton történik, mint amelyen a farizeus járt.
Ő ugyanis «önmagában» (9. v.), «ájtatossági
gyakorlataiban bízott», pedig mindenekelőtt Istenben
kellett volna bíznia. Az evangéliumi beszéd itt újra
paradox jelleget ölt. A siker, az emberi vállalkozások
eredményessége, bármilyen nagyszabásúak
is ezek, attól a személyes elkötelezettségtől
függ, amelyre az evangélisták különféle
körülmények között buzdítanak[18];
ugyanígy függvénye azonban annak is, hogy az ember milyen
magatartást tanúsít Isten színe előtt.
Ha valaki túlzottan bízik saját képességeiben,
adottságaiban, ez azzal a veszéllyel jár, hogy elfeledi
az Istentől jövő első és mással
nem helyettesíthető segítséget, sőt
veszélyezteti vagy veszélybe sodorja egész művét.
Az Isten előtti megalázkodás vagy «lealacsonyodás»
nem meghiúsulás vagy megalázottság, hanem feltétele
annak, hogy ő felemelhessen bennünket. Ha ellenben az ember
arcátlanul saját maga akar felemelkedni hozzá, ez
azzal jár, hogy magára marad és az ürességbe
zuhan.
15. Ezután kisgyermekeket is vittek hozzá,
hogy megérintse őket. Amikor a
tanítványok ezt meglátták, rájuk szóltak.
16. Jézus azonban magához hívta őket, és
így szólt: «Engedjétek hozzám jönni a
kisgyermekeket, és ne akadályozzátok
őket, mert ilyeneké az Isten országa.
17. Bizony, mondom nektek: aki nem úgy
fogadja az Isten országát, mint egy
kisgyermek, semmiképpen nem megy
be abba».
A gyermekek között tartózkodó Jézust bemutató
jelenet[19]
Lukácsnál, miként Máténál is
(19, 13-14), elveszítette eredeti színezetét (vö.
Mk 10, 13-16). A névtelen bemutatók nyilvánvalóan
a szülők, főként Lukácsnál, aki
egyenesen csecsemőkről (ta brephé: vö.
2,12) beszél. Az a kérés, hogy Jézus érintse
meg a gyermekeket, a különféle népeknél
többé-kevésbé általános vallási
folklór részét alkotja. A próféta, az
Isten embere mindig jótékony hatások, oltalom és
kegyelem közvetítője (medium) az újszülött
jövőjét illetően. Az «érinteni»
(tudniillik kézzel érinteni: vö. 5,13) ige olyan (kézrátételi)
rítusra utal, amelyet általában néhány
különleges fohász vagy imádság kísért
(vö. Mt 19,13; 10,16). Másként fogalmazva, az eseményben
gyermekeknek adott áldásról van szó (vö.
Mk 10,16). Lukács talán azért nem beszél kézrátételről,
mert e kifejezés sajátságos jelentést kapott
az Apostolok Cselekedeteiben.[20]
A tanítványok reakciója arra enged következtetni,
hogy Jézus körül nagy tolongás vagy valamiféle
tumultus támadt. Jézus munkatársainak pasztorális
módszere még nem kifinomult eljárás. Ha az
üdvözítő részéről szemrehányást
kapnak, ez bizonyára azt jelenti, hogy a gyermekek családtagjaival
és az anyákkal szembeni fellépésük erőszakos
mozdulatokban fejeződött ki. A Mk 10,14 szerint Jézus
«megneheztelt» rájuk. Lukács valószínűleg
azért hagyta el ezt az utalást, hogy ne kisebbítse
Jézus alakját, és ne hozza rossz hírbe a tanítványokat,
akik immár a közösségek vezetői.[21]
A harmadik evangélista durván félbeszakítja
a jelenetet anélkül, hogy tudatná, hogyan végződött.
A befejezés csak Márknál található meg,
ahol - jóllehet talán valamiféle átdolgozott
szövegben - azt olvassuk, hogy Jézus barátságosan
fogadja a kicsinyeket: karjába veszi, és mielőtt rájuk
tenné kezét, megáldja őket (10,15). Olyan kép
ez, amely talán zavarja az isteni messiás szent voltát,
de elevenebbé és hitelesebbé teszi emberi valóságát.[22]
Lukácsnál Jézus olyan utalással vet véget
az apostolok ügyetlen közbeavatkozásának, amely
nem annyira a gyermekek, hanem inkább Isten országának
védelmére vonatkozik, amelynek e gyermekek eszményi
tagjai. A téma szemmel láthatóan megváltozott.
Az embernek az a benyomása, hogy Lukács inkább csak
azért idézi az epizódot, hogy ez mintegy bevezetésül
szolgáljon a tanításhoz, és nem azért,
mert önmagában is értékes. Már nem «újszülöttekről»
(ta brephé), hanem kisgyermekekről (ta paidia:
16. v.) beszél. Ezeket hagyni kell, hogy szabadon mehessenek (erkheszthai)
hozzá, és közeledésüket nem szabad megakadályozni
(16. v.). Jézus ennek pasztorális és teológiai
igazolását is megadja: «az ilyeneké az Isten
országa». Úgy látszik, mintha a szöveg
azt feltételezné, hogy az egyház («Isten országa»)
ilyen korú tagokat is toborozhatna, vagy ténylegesen is ezt
teszi, s hogy ellentétben azokkal a szövegekkel, amelyek mást
hirdetnek,[23]
még a keresztséget is ki lehet nekik szolgáltatni.[24]
Könnyen előfordulhat azonban, hogy ezek túl merész
következtetések. Ez az epizód, amelyben a kisgyermekeket
bemutatják Jézusnak, talán inkább azt a célt
szolgálta, hogy leckét adjon a tanítványoknak
alázatosságból és egyszerűségből
(a gyermeki lelkületből). Nem a gyermekek eltávolításán
kellett volna fáradozniuk, hanem példát venni róluk.
Ahhoz, hogy az ember Jézus valódi tanítványává
és az ország tagjává válhasson, a gyermek
belső tulajdonságaival és adottságaival kell
rendelkeznie. A gyermekek gyakorta a szeszély, a makacsság,
az önzés, a dac és a kicsiny bosszúvágyak
hatalma alá kerülnek. Ennek ellenére mindig tanulékonyak,
befolyásolhatók, készségesek, rendelkezésre
állók. Nincs bennük gonoszság, híján
vannak a kritikai érzéknek és szellemnek, s könnyen
hajlanak bármiféle felkínált tanítás
elfogadására. Példaszerű magatartásforma
ez mindazok számára, akik megkísérlik befogadni
az evangélium súlyos és paradox üzenetét.
Ezután Jézus még kifejezettebb és határozottabb
nyilatkozattal erősíti meg előző állítását
(17. v.). Az első gyermekévekhez való visszatérés
nem szabad választás függvénye, hanem kötelező
jellegű cselekedet ahhoz, hogy az ember beléphessen az országba.
Prédikációja elején Jézus is, és
a Keresztelő is a megtérésben (metanoia) jelöli
meg az ország elérésének feltételét;
itt ugyanez a téma kap világos viszonyítási
pontot. Az embernek visszafelé kell haladnia az időben, hogy
a gyermek lelki és szellemi színvonalát elérve
gyermeki módon tudjon látni, gondolkodni, érteni,
ítélni és hinni. Ha valakiben nincs meg az ilyen fokú
készség, nem rendelkezik azzal az alapfeltétellel,
amely lehetővé tehetné az ország paradoxonjainak
elfogadását. A Nikodémussal való beszélgetésben
Jézus egyenesen az újjászületést javasolja
(Jn 3,3). E radikális követelmény ugyanolyan jellegű,
mint az itt szereplő kívánalom.
Jézusnak gyakorta voltak nehézségei a farizeusokkal,
mert gőgösek voltak, amint ezt a megelőző részlet
is mutatja (9-14. v.). Nem talált utat szívükhöz,
mert nekik volt már evangéliumuk, tanításuk
és útmutatójuk, amelyről nem tudtak lemondani.
A gyermekek semmihez sem ragaszkodnak, vagy legalábbis mindent feledni
tudnak, a velük esett igazságtalanságokat éppúgy,
mint a civódásokat. Akik nem tudnak ilyen fokú «szabadságra»
jutni, nem léphetnek be Isten országába, amelynek
nehéz és főleg kényelmetlen követelményei
vannak. Ha az ember túl sokat tépelődik és
gondolkodik, már az indulásnál elzárja maga
elől az üdvösség vagy az ország útját.
Lukács közösségében talán éppúgy
túlzottan sok bölcs és művelt ember van, mint
Pál korintusi gyülekezetében (vö. 1 Kor 1,26),
és ezért ennek a közösségnek is szüksége
van e figyelmeztetésre.
Az örök életet elnyerni kívánó
gazdag (18, 18-23)
18. Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle:
«Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az
örök életet?»
19. Jézus ezt válaszolta neki: «Miért mondasz
engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak
az Isten.
20. A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodj,
ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld
apádat és anyádat!»
21. Ő pedig így szólt: «Ezt mind megtartottam
ifjúságomtól fogva».
22. Amikor Jézus ezt hallotta, így szólt hozzá:
«Még egy fogyatkozás van benned: add el
minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek,
és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és
kövess engem».
23. Az pedig, amikor ezt meghallotta, nagyon
elszomorodott, mert igen gazdag volt.
Jézus prédikációjának vagy egyszerű
áthaladásának híre eljut a népesség
minden rétegéhez, még a legelőkelőbb
emberekhez is (vö. 14,1). A jelenlegi epizód szereplője
is az utóbbiak közé tartozik.[25]
Márk és Máté «valakiről»[26]
beszél, Lukács pedig valamiféle előkelőségről,
elöljáróról (arkhón): a főtanács
tagjáról vagy a zsinagóga valamelyik tisztségviselőjéről.[27]
Nyilvánvalóan nem ifjú emberről van szó
(vö. Mt 19,20). A harmadik evangélista elhagy minden ceremóniát
(«térdre borult előtte»: Mk 10,17; vö. Mt
9,18), és az embert közvetlenül Jézus elé
állítja. A «Jó Mester (didaszkale agathe)»
megszólítás szokatlan köszöntési
forma a korabeli világban. Jóllehet voltak kivételek,[28]
a zsidók az emberek megszólításakor általában
nem használták a «jó» jelzőt, és
a mestereikkel beszélő növendékek vagy tanítványok
sem. A kérdés, amellyel az ember előhozakodik (vö.
Mk 10,17), saját üdvösségére vonatkozik.
A 10,25-ben «egy törvénytudó» áll
elő hasonló kérdéssel.[29]
A cél mindkét esetben az «örök élet»
(dzóén aiónion). Az élet az evangéliumokban
általában időfeletti értelemben szerepel, ezért
a félreértések elkerülése végett
az «örök» minősítést is hozzáfűzik.
Az örök élet Isten sajátossága, mert nem
lehet elveszíteni. Így az örök élet elnyerése
azt jelenti, hogy az ember határtalan időre lakást
vesz Istennél, azaz üdvözül.[30]
A továbbiakban még világosabbá válik,
hogy az elbeszélés szereplőjének nem a jelenlegi
élettel van problémája, hiszen ez az élete
túlzottan is biztonságban van. Az eljövendő élet
miatt aggódik, és megfelelő megoldást szeretne
találni, hogy ettől a gondtól is megszabaduljon. Ezzel
a vággyal megy Jézushoz. Gondolkodása szinte kereskedői
fogalompárra épül: «cselekedni» (poiein)
akar, hogy «elnyerhessen» vagy birtokolhasson (kléronomeó)
valamit. Lehetséges, hogy megfelelő összegek lefizetése
ellenében gyarapította vagyonát, és most hasonló
dolgot szeretne tenni, hogy valamiféle örök javat szerezhessen
magának. Nem derül ki, hogy mit akar «tenni», de
bizonyára nem akar túllépni a kor különféle
iskolái által javasolt törvények, ceremóniák
és rítusok világán. Bizonyos, hogy nem gondol
olyasfajta teljesítményre, amilyet kérnek tőle,
és amely arra készteti, hogy szomorúan távozzék
(23. v.).
Jézus válasza világos (19-20. v.). Mindenekelőtt
visszautasítja a «jó» megnevezést (de
a «mester» megszólítást nem), mert ez
a közfelfogás szerint egyedül Istenre illik. Az isteni
jóságra való utalás azonban feltehetően
nem véletlenül történt. Az «örök
életet» ugyanis, amelyet az ember keres, elsősorban
nem «cselekvéssel» lehet elnyerni, hanem a minden ember
felé kiáradó isteni jóakaratba (eudokia),
szeretetbe és jóindulatba vetett hittel (vö. 2,14).
Ezek nélkül az előfeltételek nélkül
az emberi erőfeszítések semmivé válnak.
Az élet Isten ajándéka, s hogy ezt az ajándékot
megőrizhesse, az embernek csupán az Isten által adott
törvényeket kell megőriznie.[31]
Talán éppen ezért hivatkozik a parancsolatokra, jóllehet
csak a «második tábla» emberiességi jellegű
törvényeit említi. A házasságtörés
a lopáshoz hasonlóan a családfő jogainak megsértése.
Az emberölés ezzel szemben az élethez való jogot
tagadja, amely fölött egyedül Isten rendelkezhet abszolút
módon. A hamis tanúságtevés az igazságtalanság
egyik formája, mert azzal végződik, hogy megtéveszti
az ártatlanokat. A szülők iránti tisztelet vagy
szeretet azt a célt szolgálja, hogy megőrizze a társadalom
talpkövét, vagyis a családot. Jézus elvárásai
nem túlzott kérések, hanem azok a kívánalmak,
amelyeket minden jó izraelita már zsenge korától
fogva megtanult, és amelyeket bizonyára beszélgető
partnere is ismert («tudod»: 20. v.). S nemcsak hogy ismerte,
hanem kora ifjúságától fogva megtartotta ezeket
(21. v.). E nyilatkozat fényt vet a jelölt társadalmi
helyzetére is. A zsidóság legjobban elkötelezett
vallási irányzatához, valószínűleg
a farizeusi áramlathoz tartozik. Kollégája, aki nem
sokkal előbb bukkant fel a példabeszédben (9-14. v.),
ugyancsak azzal tudott dicsekedni, hogy teljességgel megtartja a
törvényt. A törvénynek szinte aggályos megtartása
az egész csoportot jellemezte. A két szereplő között
az a különbség, hogy a Jézussal beszélgető
ember a templom elülső részében megálló
farizeustól eltérően észreveszi, hogy hiányzik
neki valami (vö. Mt 19,20): s ezért, ahelyett, hogy igaz voltával
dicsekedvén Isten elé állna (9. v.), a «mesterhez»
megy.
Jézus bízik az emberben. Márk egyenesen azt állítja,
hogy «megkedvelte». Magatartásában felfedezi
valamiféle radikális igény és egy olyan útmutatás
elvárásának nyomait, amelyet csak bátor emberek
kaphatnak meg (22. v.). Arról van szó, hogy az embernek az
Isten műve iránti teljes készséggel Krisztus
által mindenkit és mindeneket háttérbe kell
szorítania, hogy a végén elnyerhesse az égi
örökséget (az örök életet).
Amikor Jézus a javaktól való megválást
javasolja, két célt tart szem előtt, amelyek alapjában
véve egybeesnek: a szegények segítését
és Isten országának beiktatását. A javak
nem valamiféle rossz, amitől az embernek szabadulnia kell,
hogy üggyel-bajjal megszerezhesse az örök üdvösséget,
hanem Isten ajándéka, amelyet ő mindenki számára
adott. Az evangéliumok azok miatt aggodalmaskodnak, akik e javakat
túlzott mértékben halmozzák, vagy akiket megfosztanak
ezektől. Jézus meghirdetései nem a jólét,
hanem a mammon és szolgái ellen irányulnak (16,13).
E meghirdetések a szegények felemelését célozzák,
és nem azt, hogy törődjenek bele sorsukba. Az örök
életet elnyerni kívánó embert mindenekelőtt
arra szólítja fel, hogy tanúsítson szeretetet
és nagylelkűséget a rászorulók iránt.
Jézus nem azért kéri a javakról való
lemondást, mert Isten örömét leli az ember szegénnyé
válásában vagy nélkülözésében,
hanem azért, mert e lemondás boldoggá, elégedetté
és vidámmá tesz másokat.
A «minden» tulajdonról való lemondásnak
más, közösséget érintő következménye
is van: szabaddá teszi az embert és alkalmassá arra,
hogy nyomába szegődhessék Krisztusnak, aki a sokaság
javáért áldozza életét. A keresztény
hivatás vagy az evangéliumi választás célja
nem az, hogy a hívő elszigetelt módon legyen bensőséges
kapcsolatban Istennel, hanem az, hogy elvegyüljön embertársai
között, miként a kovász a tésztában
vagy a só az élelmiszerek között (13,21; 14,34).
Az evangéliumot választani annyi, mint Krisztust választani,
aki minden ember apostolának, misszionáriusának, orvosának
és üdvözítőjének tartotta magát.
Jézus azt javasolja az embernek, hogy osztozzék a szegények
és az egyszerű emberek sorsában, mint ahogy másutt
azt kérte, hogy tegye magáévá az elnyomottak
ügyét (4, 18-22). Tegye meg ezt azért, hogy bátorságot
és a túlélés reményét öntse
beléjük mindaddig, míg győzelemre nem jut Isten
országa és igazságossága. A szegénység
vagy a többi «evangéliumi tanács» követése
nem elszigetelt és öncélú választás,
hanem eszköz ahhoz, hogy az ember a nélkülözőkből,
a rászorulókból és a szegényekből
álló testvérek sokaságába kerülhessen,
s hogy ügyük érdekében minden tőle telhetőt
megtehessen, nemcsak javait áldozván fel értük,
hanem Jézushoz hasonlóan életét is. Az ember
vétkezik, ha megfeledkezik Istenről, de ugyanígy vétkezik
akkor is, ha megfeledkezik embertársairól vagy igazságtalanul
bánik velük.
Jézus bizalommal ajándékozta meg beszélgető
partnerét, de tévedett. Ez az ember ugyanis kész volt
arra, hogy megszerezze magának az örök életet,
de nem ilyen magas áron, nem úgy, hogy mindent odaad mindenért,
és ezért elutasítja a javaslatot (23. v.). Inkább
megőrzi azt, amije van, és az üdvösség problémáját
más időkre halasztja. Nem válik egészen világossá,
hogy mi az indítéka annak a «nagy szomorúságnak»,
amely hatalmába kerítette őt (23. v.), de valószínűleg
a Jézus szavai kiváltotta csalódás. Nagyon
szerette volna biztosítani magának az örök életet,
de ugyanígy megőrizni bőségesen birtokolt javait
is. Istent szerette volna szolgálni, de a mammont sem akarta elhagyni
(16,13). Az a gondolat, hogy az egyikről vagy a másikról
le kell mondania, nyugtalanította őt. Az örök élet
kockáztatása számára sem volt semmiség.
Az evangélista azért említi, hogy olvasói is
tartsák ezt szem előtt.
Azok a megjegyzések, amelyeket Jézus (24-25. v.), a jelenlevők
(26. v.) és Péter (28. v.) fűznek az eseményhez,
- a megfelelő krisztusi állításokkal együtt
(27.29-30) - mindezt megerősítik.
Krisztus követésének feltételei
(18, 24-30)
24. Jézus ezt látva, így szólt: «Milyen nehezen
mennek be az Isten országába azok, akiknek
vagyonuk van.
25. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni,
mint a gazdagnak az Isten országába bejutni».
26. Akik pedig ezt hallották, megkérdezték: «Akkor
ki üdvözülhet?»
27. Ő így felelt: «Ami lehetetlen az embereknek,
az Istennek lehetséges».
28. Ekkor így szólt Péter: «Íme, mi elhagytuk
mindenünket, és követtünk téged».
29. Ő pedig ezt mondta nekik: «Bizony, mondom
nektek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát
vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit
az Isten országáért,
30. hogy ne kapná vissza sokszorosát már ebben a
világban, a jövendő világban pedig az örök életet».
A javaslat, hogy hagyjon el mindent, elszomorította az embert (23.
v.). Jézus azonban nem tágít saját irányvonalától,
hanem csak megerősödik a gazdagokkal kapcsolatos véleményében.
Már nyilatkozott róluk keményen (6, 20-26), s most
megerősíti a korábban mondottakat. Ha a mennyek országa
a szegényeké (6,20), akkor ez azt jelenti, hogy nem a gazdagoké.
Nem arról van szó, hogy valamiféle döntés
alapján eleve kirekesztődnek belőle, hanem arról,
hogy «nehezen» (düszkolósz) lépnek
be oda. Csak nagy erőfeszítések árán
juthatnak be, s ezért a többség meghátrál,
miként az ember a meredek hegyoldaltól is visszariad. Ha
kényelmes és tágas út vezetne az országba,
mindenki könnyen bejuthatna. Az imént bemutatott gazdag esete
jelzi, hogy e veszély valóban fennáll. Jézus
végletesen túlzó állítással vagy
nyilatkozattal erősíti meg mindezt (25. v.). Az, hogy a gazdag
az evangéliumhoz térjen és belépjen a hívő
közösségbe, nem kevésbé nehéz dolog,
mint az, hogy a teve átmenjen a tű fokán. Ha e szavakat
szó szerint kellene vennünk, minden gazdagot ki kellene zárnunk,
a kép azonban csupán a nagy nehézségre vagy
a csaknem lehetetlenségre akar utalni. Lukács ezúttal
sem rejti véka alá a világában fellelhető
valamennyi visszásságért és igazságtalanságért
felelős jómódú osztály iránti
ellenszenvét és utálatát, s nem mulasztja el
az alkalmat, hogy megbélyegezze felelősségüket
a fennálló társadalmi rendben. A gazdagsággal
való visszaélés azoknak kárára, akik
még a legszükségesebb dolgokat is nélkülözik,
és az utóbbiak hátrányára történő
hatalmi visszaélés, olyan bűnök, amelyek talán
minden másnál jobban felháborították
a szegények és az alázatosak ínsége
iránt nagyon érzékeny keresztény lelkületét.[32]
A jelenlevők reakciója tanúsítja, hogy az üdvösség
súlyos probléma (26. v.). Egy jól felkészült
ember szinte már megérintette, az azonban mégis elillant
előle. Társadalmi osztálya pedig még olyan
távol áll ettől az üdvösségtől,
hogy szinte úgy látszik, mintha eleve ki volna belőle
rekesztve. A jelenlevők aggodalmai jogosnak mutatkoznak. Jézus
azonban eloszlatja ezeket az aggodalmakat, midőn Isten mindenhatóságára
hivatkozik (27. v.), mint ahogyan korábban az isteni jóságra
is utalt (19. v.).
A válasz (27. v.) világosnak látszik, de újabb
kérdőjeleket támaszt. Azt a benyomást kelti,
mintha az üdvösséget Isten eredményezné
éspedig tetszése szerint osztogatva. Ahová az ember
nem jut el, eljut az Isten minden ellenállást legyőzve.
ám ha ez így van, miért nem lépett közbe
a gazdag esetében, aki annyira készségesnek mutatkozott?
A kifejezés valószínűleg a sémita teológiai
gondolkodásnak egyik megnyilvánulása, amely mindent,
jót és rosszat egyaránt, az isteni hatalomtól
tesz függővé. Az apostoli fáradozásban
és sikertelenségekben megmutatkozó bajokat, amelyek
a közösséget sújtják, megszüntetheti
az isteni mindenhatóságba vetett hit, amely elsöpörhet
minden nehézséget és akadályt, még ha
ténylegesen ez nem is következik be. Sőt, éppen
az ellenkezője történik: Jézus vereséget
szenvedve meghal a kereszten, az apostolok üldözést és
vértanúságot szenvednek. Ennek ellenére a hívő
a Makkabeusok könyvének szerzőjével együtt
bizonyos abban, hogy Isten bármikor segítségére
siethetett volna azoknak, akik miatta veszítették el életüket.[33]
Péter közbeszólása (28. v.) visszatereli
a beszélgetést a gazdagnak szóló meghívásra,
amely hiábavalóan hangzott el. Az apostolok elfogadták
Jézusnak azt a javaslatát, hogy hagyjanak el mindent és
szegődjenek nyomába. E kijelentés felidézi
az apostolok meghívását és készséges
csatlakozásuk tényét (vö. 5, 1-11).
Jézus válasza a keresztény hivatásra és
különösen az apostoli élet választására
vonatkozó megjegyzés. Az apostol lemond legkedvesebb emberi
kötelékeiről, javairól és legdrágább
kincseiről. Megsemmisíti a fennálló helyzetet,
és lemond arról, hogy újat teremt magának.
Az «elhagyni» igének kettős jelentése
van: az ember elveszíti azt, amit jelenleg ténylegesen birtokol,
és elveszíti azt is, amit átlagos igyekezettel megszerezhetne
magának. Megtagadja önmagát és mindazt, ami hozzá
tartozik: családját és javait. Egyszóval: elhagy
mindent, hogy «követhesse Krisztust» (28. v.), hogy átfogóbb
és teljesebb szolgálatot végezhessen a mennyek országáért
(29. v.). Ha az ember Krisztust választja, ez azt eredményezheti,
hogy ellentétbe kerül vagy szakítania kell legközvetlenebb
hozzátartozóival, szüleivel, feleségével
(csak Lukácsnál; vö. 14,26) és gyermekeivel.
Inkább azt kell vállalnia, hogy ellentétbe kerül
családtagjaival, mintsem kétségbe vonnia az országhoz
való ragaszkodást és ennek szolgálatát.
Amikor lehetetlen összeegyeztetni az egyik dolgot a másikkal,
azaz, amikor az embernek választania kell, Krisztust és az
ő művét kell előnyben részesítenie
még akkor is, ha ez a legkedvesebb érzelmek feláldozásával
jár. A szöveg arra világít rá, hogy a
keresztény hitre térés a családi jogok elvesztésének
és a javak elkobzásának helyzetét eredményezte
a római világban. Krisztus és az evangélium
választásáért nagy árat kellett fizetni.
E választástól a Jézust felkereső gazdag
(18. v.) visszariadt, de nem mindenki viselkedett így. Sokan voltak,
akik inkább vállalták a szenvedést, az üldözöttséget
és javaik elvesztését, mintsem azt, hogy Krisztust
elveszítsék (29-30. v.).
Lehetséges, hogy a szöveg sajátos utalást
is tartalmaz. Péter szavai arra engednek következtetni, hogy
az evangélista valamiféle szorosabb értelemben vett
Krisztus-követés következményeiről beszél.
Ha valóban ez a helyzet, Jézus tovább folytatja az
őt megkereső tisztviselővel kezdett párbeszédet
(19. v.). Ez az ember meghátrált, Péter és
társai ellenben igent mondtak (28. v.). Jézus vagy az evangélista
ezt az alkalmat megragadva fejti ki tanítását a tanítványi
mivoltról, amely kemény feltételekhez kötődik,
de vannak rendkívüli előnyei is. A feltételek
részletesen megfogalmazódnak, az «előnyök»
azonban túlzó vagy képzeleten alapuló fogalmak
közvetítésével csak futólagosan kapnak
említést: Krisztus követése ezen a világon
«sokszorosan» (pollaplasziona) felülmúlván
téríti meg azt, amit az ember elhagyott vagy elveszített,
a másik világban pedig az «örök életet»
juttatja osztályrészül. A kárpótlás
ezen a világon nagyon nagy, de általános fogalmakban,
azaz konkrét utalások nélkül fogalmazódik
meg. Valószínűleg arra kell gondolnunk, hogy Krisztusnak
és az országnak választása összehasonlíthatatlanul
nagyobb érték, mint az elhagyott személyek és
javak. Teológiai szinten ez az állítás vitathatatlan,
de emberileg tekintve problémákat rejt magában. Ha
az ember el is jut arra a fokra, hogy ily módon lemond személyekről
és otthonáról, a személyeknek Krisztussal és
az egyebeknek az országgal való helyettesítése
nem tölti be az emberileg és érzelmileg támadt
űrt. Ezért e lemondás nem állítja helyre
az ember lelki egyensúlyát, és nem zárja ki
az esetleges kríziseket. Lehetséges, hogy az evangélista
csak általános érvényű megállapítást
akart tenni, és nem gondolt ennek az állításnak
valódi és gyakorlati visszhangjára. Itt újra
megjelenik az evangélium vagy inkább az evangélisták
radikalizmusa.
Az «örök élet» nyitja meg és zárja
be a szöveget. Az ember azért jött, hogy megtudja, mit
kell tennie az eljövendő élet elnyerése érdekében.
S most a különféle közbeszólások vagy
a téma gyülekezeti megvitatása után világosabban
tudja, mit is kér magának. Ha ő nem, az olvasók,
akiknek Lukács ír, és akik felé Krisztus szándékát
és kéréseit tolmácsolja, mindenképpen
tisztában vannak ezzel.
A szenvedés meghirdetése (18, 31-34)
31. Azután maga mellé vette a tizenkettőt,
és így szólt hozzájuk: «Most felmegyünk
Jeruzsálembe, és az emberfián beteljesedik
mindaz, amit a próféták megírtak.
32. A pogányok kezébe adják, kigúnyolják,
meggyalázzák, leköpik,
33. és miután megostorozták, megölik, de
a harmadik napon feltámad».
34. Ők azonban semmit sem fogtak fel
ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt
előlük, és nem értették meg a mondottakat.
Közel van immár a hosszú utazás célja.
Jézus azon van, hogy ezt övéinek értésére
adja. «Harmadszor» jövendöli meg szenvedését.[34]
Az a tény, hogy «magához veszi a tizenkettőt»
és elviszi őket nyilvánvalóan valamiféle
magányos helyre, Jézus szeretetének, de szorongásának
is mutatója. Szemlátomást szüksége van
arra, hogy feltárja és megbeszélje barátaival
a lelkében körvonalazódó balsejtelmeket. Nem
tud érzéketlen maradni a személye és a programja
körül fellángoló ellenségeskedéssel
szemben. Elegendő, ha mozgásba lendülnek a főváros
legfőbb vallási és politikai hatalmasságai,
s nincs többé menekülési lehetősége.
Mindeddig iskolák és irányzatok versengéséről
volt szó. Ellenfelei a farizeusok és a törvénytudók
voltak; a jeruzsálemi és a helyi felsőbbségek
mintegy az eseményeken kívül álltak. Sejteni
lehetett azonban, hogy előbb-utóbb közvetlenül
is a küzdőtérre lépnek. E titkos találkozón,
amely a Jeruzsálembe vezető út utolsó mozzanatai
közé tartozik, Jézus ezt akarja a tizenkettő
értésére adni. Már látszik Jerikó,
a szent városba felvivő út előtti utolsó
állomás (35. v.).
Bizonyos, hogy a tizenkettőhöz intézett jézusi
szavak - más esetekhez hasonlóan - ezúttal sem pontosan
úgy hangzottak el, mint ahogyan erről a kezünkben levő
szöveg beszámol. A jelenlegi változat már történelmi
eseményeket tükröz, sőt olyannak látszik,
mintha a szenvedés-elbeszélések mintájára
alkották volna azzal a céllal, hogy katekétikai és
liturgikus összefoglalását adja a tragikus eseményeknek,
amelyekkel az üdvözítő földi életútja
lezárult. Bizonyára Jézusból sem hiányzott
az a képesség, amelynek alapján előre láthatta
végzetét, de a bibliai hagyományban a prófétai
orákulumok mindig homályosak, határozatlanok és
mellőzik a részleteket. A jövendőt nemcsak hogy
nem lehet előre látni, de kifejezni sem lehet. Amikor a szövegben
túlsúlyba kerülnek a narratív elemek, ez már
annak a jele, hogy a «próféciát» «elbeszélés»
egészítette ki vagy ez lépett helyébe.[35]
Valójában azonban nem az a fontos, hogy megtudjuk, Jézus
pontosan milyen szavakkal hirdette meg előre jövőjét.
Fontosabb azt tudnunk, hogy milyen úton jutott e jövő
felismerésére: figyelmesen szemlélte az eseményeket,
és megpróbálta ezeket Isten szavának fényében
megérteni, amelyre mindig odafigyelt a magábaszállás
és az imádság óráiban. Ilyen körülmények
között feltételezések, sejtések majd meggyőződések
fogantak meg lelkében, amelyek egyre világosabbá és
rendíthetetlenebbé váltak.
Lukács szövege a párhuzamos márki és
mátéi szöveghez viszonyítva bőségesebb.[36]
A harmadik evangélista apologetikus célkitűzése
már az első sorokban nyilvánvalóvá válik.
Elhagyja a kronológiai körülményeket («beszélni
kezdett nekik arról, ami vele történni fog»: Mk
10,32), de visszatekintést ad a prófétai jóslatokra.
Jézus nemcsak előre hirdeti jövőjét, de
távolabbi és átfogóbb hagyományhoz is
csatlakozik. A «beteljesedik (teleó: teljességre
vinni) mindaz, amit a próféták megírtak»
mondat általános érvényű kijelentés
(31. v.). Lukács számára az egész Ószövetség
Krisztus meghirdetése és reá való felkészülés,
függetlenül azoktól a részleges szövegektől,
amelyek tételét megerősíthetnék. Csak
néhány homályos prófétai szöveg
beszél a messiás dicstelen végéről,
de valamiképpen e dicstelen végnek is szerepelnie kellett
az eljövendő messiási szabadító irányában
tájékozódó ószövetségi prédikációban.
A 24, 26-27-ben ugyanez az evangélista említi, hogy Jézus
«Mózestől meg valamennyi prófétától
kezdve» elmagyarázta mindazt, ami az Írásokban
haláláról és feltámadásáról
szólt (26. v.). E témához sem lehetett túl
sok támpontot találni, a keresztény hitvédelem
mégis bőséges bizonyítékokat meríthetett
ezekből (vö. ApCsel 2, 24-35). Az «emberfia» cím
emberi állapotának egyszerűségét hangsúlyozza,
de lehetséges, hogy egyben teljhatalomban megmutatkozó isteni
méltóságára is utal. A Dán 7, 13-14-re
történő hivatkozás itt nem annyira kifejezett,
mint amilyen nem sokkal később a per és a Főtanács
előtti kihallgatás folyamán lesz,[37]
de magától értetődőnek tekinthető.
Jézus a kereszthalálban találkozik «kenotikus»
(szolgai) állapotának végső következményeivel,
közben azonban felsejlenek dicsőséges felmagasztaltatásának
(feltámadásának) előjelei is. Szenvedésének
képe alapvető részleteiben körvonalazódik:
átadják a pogányoknak, (a katonák és
Heródes) kigúnyolják, meggyalázzák (a
vezetők és a nép sértegetik), leköpik,
megostorozzák és halálra ítélik. A befejező
rész azonban olyan, mint valamiféle fénysugár,
amely váratlanul eloszlatja és elűzi a személye
körül tornyosuló árnyakat: «a harmadik napon
feltámad» (33. v.). A «feltámadás»
(anasztaszisz) az az esemény, amely megszünteti a szolgálata
folyamán tapasztalt ellentmondásokat, megaláztatásokat
és a barátai, valamint ellenségei előtt elszenvedett
kudarcát. A feltámadás kifejezés, amint ez
a következőkben nyilvánvalóvá válik,[38]
nem tudja megfelelő módon kifejezni a benne rejlő
tartalmat. Pillanatnyilag az evangélista megelégszik azzal,
hogy megjelöli e fordulat időpontját: megöletésekor,
illetve megölése után következik majd be. Míg
ellenségei azt hitték, hogy a játszmát megnyerték
a keresztnél vagy a sírnál, Jézus számára
megnyílt a végső siker útja.[39]
A «harmadik napon» vagy «harmadnapra» kifejezés
a bibliai hagyományban a «nagyon rövid idő»
szinonimája.[40]
A 34. versben található megjegyzés apologetikus céllal
az apostoli becsületességre utal. Háromszor ismétlődik
ugyanaz a dolog: semmit sem fogtak fel; a beszéd rejtve maradt számukra;
nem értették meg, hogy mit mondott Jézus. Valójában
Jézus szavai sokkal homályosabbak lehettek. ám ha
a jelenlegi szöveg világosságával rendelkeztek
volna is, az apostolok nem voltak még felkészülve a
mondottak értelmének felfogására. Ők
más messiási eszmét dédelgettek magukban, és
nem az alázatos vagy szenvedő messiás eszméjét,
s még kevésbé egy mártír messiásét.
A rejtett vagy nyílt utalásokat,[41]
amelyeket Jézus ezzel kapcsolatban tett, mindig lehetett úgy
is értelmezni, hogy ezek nem érintik az ő személyét.
Az ember hajlik arra, hogy csökkentse a balsejtelmek jelentőségét,
és növelje a vigasztaló előjelekét.
Az a tény, hogy Lukács háromszor is említi
a szenvedés misztériumát, arra enged következtetni,
hogy közösségében a kereszt botránya még
mindig pasztorális és apologetikus gondokat váltott
ki. A keresztény igehirdetés nem találta meg azonnal
a megfelelő választ Krisztus dicstelen halálának
magyarázatára. Hivatkozott ugyan az Írásokra,
de e magyarázat még ezzel együtt is nehezen felfogható
vagy érthetetlen beszéd maradt. Megérteni és
elfogadni csak a feltámadás fényében lehetett,
annak a bizalomnak alapján, amelyet az ember a közvetlen tanúkba
vethetett (vö. 24. fejezet).
35. Történt pedig, hogy midőn Jerikóhoz közeledett,
egy vak ült az út mellett, és koldult.
36. Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, és
kérdezősködött, hogy mi ez.
37. Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy
arra.
38. Ekkor így kiáltott fel: «Jézus, Dávid fia,
könyörülj rajtam!»
39. Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson
el, de ő annál inkább kiáltozott: «Dávid fia,
könyörülj rajtam!»
40. Jézus megállt, és megparancsolta, hogy
vezessék hozzá.
41. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: «Mit
kívánsz, mit tegyek veled?» Ő így szólt:
«Uram, hogy lássak».
42. Jézus ezt mondta neki: «Láss! A hited
megmentett téged».
43. Azonnal visszanyerte látását, és követte őt,
dicsőítve az Istent. Ennek láttára az egész
nép is dicsőítette az Istent.
Jézus utazásának epilógusa következik.
A társaság Jerikó kapuihoz érkezik, amely szinte
kötelező állomás annak számára,
aki a hegyvidék felé kívánja folytatni útját.
Lukács szemmel láthatóan a dicsőséges
jeruzsálemi bevonulásnak (19, 29-48) valamiféle elővételezett
főpróbáját akarja megtartani. Az evangélisták
a részleteket illetően nem egyformán beszélik
el az eseményt, ez azonban nem veszélyezteti lényegi
történetiségét.[42]
A vakság valódi betegség, de jelképes értelemmel
is rendelkezik (vö. Jn 9,8-tól). E betegnek neve van, de az
egész zsidó közösséget vagy magát
az emberiséget is jelképezi, amely még behunyja szemét
a messiás előtt. Még a vakok is észrevették
Jézus áthaladását, felismerték őt,
s ráadásul megvallották messiási mivoltát.
Mennyivel inkább észre kellett volna venniük ezt az
egészségeseknek, akik meg voltak győződve arról,
hogy látnak! A szerencsétlen ember bizakodó állhatatossága
és nagy bátorsága szemben áll a zsidók,
különösen a jeruzsálemiek közömbös
és ellenséges magatartásával, akik látták
és hallották a messiást, s mégsem fogadták
el. A vak ember alakja figyelmeztetés és bátorítás
a hívők számára.
Az elbeszélés részletes, ami az evangélista
pasztorális gondjainak mutatója. A vak ember csak alamizsnából
élhetett. Ezért a közút szélénél
helyezkedett el, és valószínűleg valamilyen
forgalmas ponton. Mindenkinek, aki belépett a városba, vagy
eltávozott onnan, előtte kellett elhaladnia (35. v.). Lukács
arról ad hírt, hogy Jézus valamiféle udvartartástól,
emberek «sokaságától» kísérve
haladt előre (36. v.). Az út mentén tartózkodó
ember valamiféle szokatlan dolgot észlel, és magyarázatot
kér erre. A válasz sommázott «tanítás»
a názáreti Jézusról (37. v.). Az evangélista
nem számol be mindarról, amit a vaknak mondtak. Ha azonban
ő ilyen erővel, bátorsággal és az előtte
elhaladó egész tömeget kihívó magatartással
válaszol, ez jele annak, hogy a felvilágosítás
világos és hatékony volt.
A tömeg magatartása is sokatmondó (39. v.). Ahelyett,
hogy szánakozna a betegen és együtt érezne vele,
a kiáltozása keltette kényelmetlenséget teszi
szóvá. A vak ember fájdalma, szomorúsága
és reménytelensége szinte kevésbé fontos,
mint a tömeg nyugalma. A személyes nyugalom féltése
alapjában véve arra késztetheti az embert, hogy elfeledje
vagy éppenséggel megakadályozza a legszebb humanitárius
kezdeményezéseket is. Bajainak, nyomorúságának
feltáráshoz az embernek kiáltania kell, hogy aki segíthet,
tudomást szerezhessen erről. Az illem vagy a jólneveltség
azzal a kockázattal jár, hogy zavartalanul hagyja a meggyökeresedett
fonákságokat. A javulások és a társadalomban
fennálló igazságtalan helyzetek megváltozásai
az esetek többségében alkalmatlankodó «rikkancsoknak»
köszönhetők. Az a kísérlet azonban, amellyel
a szegény vakot nyugtatni, csitítgatni próbálták,
gyakorta megismétlődhet majd a történelemben.
Éppen azok, akiknek bátorítaniuk kellett volna őt
kiáltozásában, azaz Jézus barátai és
követői próbálják az embert elhallgattatni.
Jézus nem osztja a tömeg vagy követői nézetét.
Magatartása nem tűri a megalkuvást. Nem hallgatásra
buzdítja az embert, hanem arra, hogy menjen hozzá. A messiás
nem törődik az udvarisággal vagy az «illemszabályokkal».
Az udvariasság vagy az udvariatlanság nála egyre megy.
Neki csak az ember lelke fontos. Az ember üvölthet, akár
a vadállat, ez nem csökkenti méltóságát,
még kevésbé szünteti meg jogait, sőt,
félreérthetetlenül hangsúlyozza ezeket. Jézus
érzékenysége és szabadsága az evangélium
minden lapjáról kiviláglik, különösen
ha ezt szembeállítjuk kísérőinek közömbösségével
és csökönyösségével. Amikor arról
van szó, hogy szegényeken, szerencsétlen embereken
kell segíteni, még a népszerűtlenséget
is vállalja. A vakkal folytatott beszélgetés a csodás
gyógyítások «szokványos» sémája
alapján történik. A beteg feltárja betegségének
fokát, miközben Jézus azon van, hogy megvizsgálja
hitének mélységét. A vizsgálat szemlátomást
jó eredményeket hoz. A vak pedig nem «Dávid
fiának», hanem «úrnak» (kürie)
szólítja Jézust. E megnevezés visszhangzik
immár a keresztény liturgikus összejöveteleken,
ahol minden nyelv megvallja, hogy Jézus az úr - mondja majd
Pál apostol (Fil 2,11). Ennek a címnek kell ellensúlyoznia
a Golgotán elszenvedett vereségét, illetve a reá
váró gúnyolódásokat, gyalázkodásokat
és bántalmazásokat (32. v.). Krisztus előtt
az emberek nem tudnak közömbösen elhaladni: vagy szembeszállnak
vele és elutasítják, vagy elfogadják és
magasztalják.
A vak hite azért is olyan feltűnő, mert megroppant
fizikai állapotú emberről van szó. Magatartása
ellentétben áll a zsidók, sőt a keresztények
érzéketlenségével is. Jézus panaszkodik
amiatt, hogy e nemzedék fiai csak akkor tudnak hinni, ha előtte
látás és érintés útján
bizonyosságot szereztek. Erre a vaknak nincs szüksége.
Tamás is csak akkor tud eljutni a hitre, miután «látott».
Jézus azonban ezzel ellentétesen nyilatkozik: «Boldogok,
akik nem látnak, mégis hisznek».[43]
Nyugodtan mondhatjuk, hogy e boldogság elsősorban a jerikói
embert illeti. Ez az ember ugyanis élesebben belelát Isten
vagy Krisztus misztériumába, mint a közelében
levő látó emberek.
Ezt a hitet Jézus azonnali gyógyítással
jutalmazza. Lukács ezt az «azonnaliságot» (parakhréma)
emeli ki. A többi evangélista «ezt követőségről»
(euthüsz) beszél. Jézus tevékenysége
nem áll meg a fizikai szinten, hanem eléri az ember belső
világát is. Tette üdvöt hozó cselekedet
(szódzein). A Krisztusba vetett hit arra szolgál a
betegnek, hogy fizikai bajain túlmenően erkölcsi bajaitól
is megszabaduljon. Még ha nem is vallotta meg ezeket, Jézus
cselekedete felöleli az ember bűneinek megbocsátását
is. Jézus a szó teljes értelmében a megmentő.
A gyógyulás visszhangja a csodában részesült
embertől kiindulva átterjed a tömegre, ezt messiást
dicsőítő felvonulássá alakítja
(43. v.), aminek hamarosan meglesznek majd a maga következményei.
[1] Vö.
C. Spicq, La parabole de la veuve obstinée et du juge inerte
aux décisions impromptues (Lc XVIII, 1-8), in RB 68 (1961),
68-90.; G. Delling, Das Gleichnis vom Gottlosen Richter, in ZNW
53 (1962), 1-25.; R. Deschryver, La parabole du juge malveillant,
in RHPR 48 (1968), 355-366.; J. D. M. Derrett, Law in the New Testament.
The Parable of the Unjust Judge, in NTS 18 (1971), 178-191.; A. George,
La parabole du juge qui fait attendre le jugement (Lc 18), in AssSeig
60 (1975), 68-79.; H. Zimmermann, Das Gleichnis vom Richter und der
Witwe (Lk 18,18), in AA. VV., Die Kirche des Anfangs, i.m., 79-95.
o.
[2] Vö.
H. Greeven, deomai, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m.,
II. k., 441-448.
[3] Vö.
H. Greeven, pros-euchomai, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T.,
i.m., III. k., 1294-1300. o.
[4] Vö.
H. L. Strack-P. Billerbeck, i.m., I. k., 1036.; II. k., 237.
[5] Az
enkakeó ige annyit jelent, mint lankadni, belefáradni
(vö. 2 Tessz 3,13; Gal 6,9) vagy elcsüggedni (vö. 2 Kor
4, 1.16; Ef 3,13). Delling szerint, ha figyelembe vesszük az ószövetségi
vonatkozásokat (vö. Ter 27,46; Szám 21,5; Péld
3,11; Iz 7,16), az igét így is fordíthatjuk: «megunni»,
«megutálni».
[6] Vö.
1 Kir 21, 8-14; ám 5, 10-13; Mik 3, 1-2 stb.
[7] Vö.
ám 5, 10-13; Szof 3,3; Iz 1,23; 3,7.23; Jer 5,28 stb.
[8] A
bíró fogalma és küldetése alapján
a törvény védelmezője: vö. MTörv 16,18;
2 Krón 19, 5.6.
[9] Vö.
F. Horst, makrothimeó. in G. Kittel, Grande Lessico del N.T.,
i.m., VI. k. 1010-1046. Isten türelmes, toleráns a rossz és
a gonosztevők irányában. Az ember azt gondolhatná,
hogy ilyen az üldözők iránt is, hiszen engedi,
hogy sokáig várasson magára a szabadulás. Az
evangélista azt ígéri, hogy nem így lesz, még
ha tart is attól, hogy ez fog történni. A hitnek nincsenek
gyors és könnyű győzelmei. Isten még abban
az esetben sem lehet olyan, mint az elvetemült bíró,
aki nem törődött a hozzá folyamodó özveggyel,
ha látszólag olyannak mutatkozik. Ténylegesen ugyanis
sosem lépett fel a bíró (és a bírák)
ellen, és hagyta, hogy a szegény asszony (és megannyi
hasonló helyzetben levő ember) a sanyargattatás és
az elnyomás állapotában maradjon.
[10]
Vö. D. R. Catchpole, The Son of Man's Search for Faith (Lk 18,8b),
in NT 18 (1977), 81-104.
[11]
Vö. E. Charpentier, Le chrétien: un homme «juste»
o «justifié?» (Lc 18), in AssSeig 61 (1972), 66-78.;
L. Schottroff, Die Erzählung vom Pharisäer und Zöllner
als Beispiel für die theologische Kunst des Ueberredens, in AA.
VV., Neues Testament und christliche Existenz, Fest. H. Braun (zum 70 Geburtstag),
Tübingen, 1973., 439-461. o.; H. G. Heimbrok - A. Himler, Das Gleichnis
vom Pharisäer und Zöllner (Lk 18, 9-14), in AA. VV., Doppeldeutlich,
Tiefendimensionen, i.m., 171-188. o.
[12]
Vö. 1 Kir 19, 9-14.
[13]
Vö. R. Meyer - H. F. Weiss, pharisaios, in G. Kittel, ThWNT,
B. IX, 11-51. o.; A. Michel és J. Le Moyne, Pharisien, in
DBS, VII. k., 1022-1112.
[14]
A vámos szó latin megfelelője a «publicanus»;
és e megnevezés a latin pubblicus (a közpénz
behajtója) kifejezésből ered. A görög telónész
(vámos) kifejezés pedig a telosz (adó)
szóból származik. A római adminisztráció
különféle adófajtákat ismert: «földadó»
(ingatlanadó), (az ingóságok utáni) «fejadó»,
és a közvetett, elsősorban az import után kirótt
behozatali adó (vám). A vámosok (vámszedők)
gondja valószínűleg csak az utóbbi adófajta
behajtása volt. Ezért találjuk őket a vámhivataloknál
(Kafarnaumban: vö. Mk 2,14; vagy Jerikóban: Lk 19,2). A vámokat
nem a római alkalmazottak szedték, hanem a helybéli
(bérlő) emberek, akiknek alkalmazottaik is voltak. Ezért
kapnak külön említést a vámosok és
a vámosok vezetői (vö. Lk 19,2). Érthető,
hogy a vámosok csoportját a népesség rossz
szemmel nézte, és azonosította őket a «bűnösökkel»
(vö. Mt 9,10; 11,19; 18,12; Mk 2,16; Lk 5,30), a pogányokkal
(vö. Mt 18,17; 21,31) és a tolvajokkal (vö. Lk 3,2 és
köv.).
[15]
Vö. Mt 5,23-tól; 43-43; 9,13; 18, 21-35; Mk 11,25; Lk 18, 21-35.
[16]
Az apostol vallja ezt meg a filippieknek (Fil 3,8).
[17]
Vö. O. da Spinetoli, La giustizia nella Bibbia, in BiOr 13
(1971), 241-254.
[18]
Elegendő, ha csak a talentumokról (vö. Mt. 25, 14-30)
vagy a mínákról (Lk 19, 11-27) szóló
példázatra gondolunk.
[19]
S. Légasse, Jésus et l'enfant, Paris 1969. 36-43.
o.; («Jésus accueille les enfants: Marc X, 13-16 et paralleles»);
187-217. («L'enfant et le royaume de Dieu»); W. Michaelis,
Lukas und die Anfänge der Kindertaufe, in Apophoreta, Fest.
E. Haenchen (BZNW, 30), Berlin, 1964., 187-193. o.
[20]
Vö. ApCsel 6,6; 13,3; 8,17-től; 19,6; vö. 1 Tim 4,14;
5,22; 2 Tim 1,6, ahol valamiféle hatalom vagy hivatal átadását
jelképezi.
[21]
Lukács nem említi Jézus «gyengeségeit»
(vö. Lk 6,8; Mk 3,5; Lk 11, 27-28; Mt 26,38), miként a tanítványokét
és az apostolokét sem (vö. Mt 8,26; Lk 8,22; Mt 26,
40-45; Lk 22, 45-46 stb.).
[22]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., I. k. 148-170. o.
[23]
Vö. Mt 28,19, amely a keresztelés előtt oktatást
vagy katekézist kíván, illetve Mk 16,16, amely a keresztelés
elé helyezi a hit-aktust.
[24]
Vö. G. Barbaglio, Il Vangelo di Matteo, i.m. 432. o., aki ebben
a részben a gyermekek pasztorálására és
a gyermekek keresztséghez engedésére vonatkozó
utalást lát. Vö. W. Michaelis, id. cikk, 188. o.
[25]
Vö. H. - J. Degenhardt, Lukas Evangelist der Armen, i.m., 136-159.
o. («Die Heilsgefährdrung durch den Besitz»); W. Trilling,
Christusverkündigung in den synoptischen Evangelien, München,
1969., 123-145. o. (Besitzverzicht und Nachfolge: Lk 18, 18-30.; J. Dupont,
Les Béatitudes, i.m. III. k., 153-160. o. («Le riche
notable, Lc 18, 18-30»).
[26]
Vö. Mk 10,17; Mt 19,16.
[27]
Vö. 8,41. Gondolhatunk a főtanács valamelyik tagjára
is (vö. 23, 13.35; 24,20).
[28]
Vö. Péld 12,12; 14,14; Préd 9,2; Lk 6,45; Mt 12,35.
[29]
Vö. Lk 10,25: «Ekkor előállt egy törvénytudó,
hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte:
Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?»
[30]
Vö. Dán 12,12; Lk 10,25; 12,5; 16,25; Vö. IV. Mak 15,3;
Salamon zsoltárai 3,16; A pátriárkák végrendeletei
(ászer) 5,2; H. Sasse, aion, in G. Kittel, Grande Lessico
del N.T., i.m., I. k., 531-564. o.
[31]
Vö. Ter 2,17; Róm 5,12.
[32]
Vö. a 25. jegyzetben feltüntetett bibliográfiával.
[33]
Vö. 2 Mak 7, 2-11.36.
[34]
Vö. Lk 9, 21-22 és az ezzel kapcsolatban feltüntetett
irodalmat: IX. fej. 12. jegyz.
[35]
Legalábbis formai szempontból azt mondhatjuk, hogy itt «post-eventum
(események utáni)» próféciáról
van szó. Ilyennek tekinthető az eszkatologikus beszéd
(Mk 13; Mt 24; Lk 21), a Dániel könyvében és
magában az Apokalipszisben szereplő próféciák
nagy része is.
[36]
Mk 10, 32-34; Mt 20, 17-19.
[37]
Vö. Lk 22,69.
[38]
Lásd később, a 24. fejezethez írt bevezetésben
és magyarázatban.
[39]
Érdemes felidézni Pál apostol szavait: «ha e
világ fejedelmei felismerték volna, a dicsőség
urát nem feszítették volna meg» (1 Kor 2,8).
[40]
Vö. Matteo. Commento al vangelo della Chiesa, i.m. 490-491.
o.
[41]
Vö. az utalásokkal és azokkal a kifejezett jézusi
szavakkal, amelyek az ő életútjának végére
vonatkoznak: 2, 34-35; 4, 1-13.16-30; 5,35; 6,16; 9, 22.31.44.51; 12,50;
13, 31-33; 17,25; 19, 12-14.47; 20, 9-20.
[42]
A szinoptikusoknál többféle változatot találunk.
Márk (10,46) és Máté (20,29) Jerikó
elhagyásának idejére teszi az eseményt, Lukács
pedig a városba lépés pillanatára. Máténál
két vak szerepel, mint ahogy az ördögtől megszállottak
száma is ennyi (8,28; a Mk 5,2 és a Lk-nál: 8,17 szerint
csak egy). Ráadásul Mt kétszer beszéli el az
epizódot (vö. Mt 9,27-től). Ehhez járulnak a
szövegváltozatok. Lukácsnál nem az szerepel,
hogy «hívjátok ide», hanem az, hogy «megparancsolta,
vezessék hozzá». Jézus nem azt mondja, hogy
«menj», hanem azt, hogy «láss». Egyéb
beállítási különbségek is fellelhetők.
Vö. P. Vannutelli, Sinossi degli Evangeli con introduzione e note,
Roma 1941., 380-381. o.; P. Benoit - M. E. Boismard, Synopse des quattre
évangiles en français, II, Paris, 1972. 320-322. o.
[43]
Vö. Mt 16, 1-4.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |