1. Majd szólt tanítványaihoz is: «Volt egy gazdag
ember, akinek volt egy intézője. Ezt bevádolták
nála, hogy eltékozolja a vagyonát.
2. Ezért előhívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok
rólad? Adj számot sáfárságodról, mert nem
lehetsz többé intéző.
3. Erre az intéző így gondolkozott magában: Mit
tegyek, ha uram elveszi tőlem a sáfárságot?
Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek.
4. Tudom már, mit tegyek, hogy amikor
elmozdítanak a sáfárságból, legyen,
aki befogadjon házába.
5. Azután egyenként magához hívatta urának
minden adósát, és megkérdezte az elsőtől:
Mennyivel tartozol az én uramnak?
6. Az így felelt: Száz korsó olajjal. Erre azt
mondta neki: Vedd az írásodat, és írj ötvenet.
7. Aztán a másiktól is megkérdezte: Te mennyivel
tartozol? Az így válaszolt: Száz véka búzával.
Erre így szólt hozzá: Vedd az írásodat, és írj
nyolcvanat.
8. Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy
okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk
nemében okosabbak, mint a világosság fiai».
9. Én is mondom nektek: «szerezzetek magatoknak
barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor
elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékba».
Az új fejezet visszatér (vö. 6, 20-24) a gazdagság
veszélyeire, amennyiben ez a témája a fejezetet nyitó
és záró példázatoknak (1-9. v. és
19-31. v.). A beszéd kezdetben a tanítványoknak szól
(1. v.), de aztán a farizeusok ellen irányuló váddá
változik (14. v.), és a második rész címzettjei
elsősorban a farizeusok. Az embernek óvakodnia kell, nehogy
vele is megismétlődjék a hamis sáfár
esete. Igaztalanul felhalmozott javait a szegények javára
kell fordítania, hogy szerencsés helyzetbe jusson a jövendő
életben (11. v.); s főként nem szabad a mammon hatalmának
rabságába esnie (13. v.), miként ez talán a
farizeusokkal történt (14-15. v.), és biztosan megtörtént
a dúskáló gazdag esetében (19-31. v.). A farizeusok
látszólagos jámborságának mélyén
nagyra törő hatalmi vágyak, azaz «utálatos
dolgok» (14-15. v.) rejtőznek. Közben Isten országa
terjed, és sokan tolonganak, hogy bejuthassanak oda (16. v.). Az
evangélium vagy tökéletesség törvénye
kicsiny előírásokat (17. v.) és gyökeres
újdonságokat is (18. v.) tartalmaz.
A fejezet irodalmi egysége valódi, de idegen elemeket
is tartalmaz. Néhány sora (14-18. v.) más környezetből
származik, és nem illeszkedik jól a főtémához.
Lukács nemcsak a Q-nak (Quelle = forrás) nevezett közös
forrásból merít (13.16-18), hanem saját forrásából
is (1-9. v. és 19-31. v.).
A nélkülözés s következésképpen
a kiváltságosok jóléte elleni harc Jézus
programjának része (vö. 4, 18-20; 6, 20-21), de még
nem világos, hogy az embernek hogyan kell jól használnia
a javakat, amelyeknek elérésére hivatott. Ezt az első
példázat igyekszik megmagyarázni (1-9. v.). A szerző
egy rossz sáfár magatartását mutatja be, de
nem azért, hogy valamiféle lopáson alapuló
rendszert (vö. 8. v.) javasoljon, hanem ellenkezőleg: azért,
hogy megmutassa, milyen készségesen, serényen és
fortélyosan kell munkálkodni az ország érdekében.
[1]
A sáfár lelkülete elvetendő, de taktikája,
ügyessége és «bátorsága» például
szolgálhat azoknak, akik Isten tervével együttműködnek.
A példázatban bemutatott világ a nagy- és
középvállalkozók, illetve földbirtokosok
élete, és nem az egyszerű földműveseké
vagy napszámosoké, akik inkább címzettjei a
példabeszédnek.[2]
A «hamis» sáfár inkább a modern gazdasági
vezetőhöz hasonlít, és nem valamiféle
bérmunkáshoz. A számok, amelyekre felügyel, árulkodnak
rangfokozatáról, egyben azoknak helyzetéről
is, akikkel tárgyal. A munkás napi bére éppen
csak egy dénár (vö. Mt 20,9). Nyilvánvaló
tehát, hogy nem a gazda parasztjairól van szó, hanem
ügyfeleiről. Az esemény színtere a gazdagok üzleti
élete, a ravaszságra, a fondorlatokra, a szélhámosságra
és az egymás becsapására mindig kész
emberek életvitele. Jézus nem tekinti példaképnek
ezt a világot, hanem inkább iróniával, bizalmatlansággal
és megvetéssel szemléli.[3]
A gazda egyike azoknak az uraknak, akiknek még arra sincs idejük,
hogy saját üzleteik széles skáláját
nyomon kövessék. A dolgok állásáról
legfeljebb a feljelentések kapcsán szereznek tudomást,
mint ahogyan ez a jelen esetben is történik (1. v.). A sáfárt
ügyintézési szabálytalanságokkal vádolják.
Mint ahogy ez ilyen esetekben történni szokott, felesleges,
pazarló kiadásokról van szó, amelyek az alkalmatlanságnak
vagy a csalásnak mutatói. A jelentések feltehetően
annyira nyilvánvalóak voltak, hogy a gazda már el
is döntötte azonnali elbocsátását: csak
annyi ideje van, hogy előkészítse és átadja
az üzleti nyilvántartásokat (3. v.). A történetben
azonban váratlan fordulat áll elő, amely talán
nem változtat a lényegen, mégis jelentősen
módosítja azt. Az ember, aki eddig számvivő
vagy könyvelő volt, váratlanul lehetetlen alternatíva
elé kerül. Mint ahogyan mindenkinek, akinek nincs más
szakképzettsége, neki is be kellene érnie valamilyen
kétkezi munkával, gyakorlatilag a kapálással,
vagy a koldulásba kellene menekülnie. Jóllehet nem azonos
meggondolások alapján, de mindkét lehetőség
elviselhetetlen (3. v.). Annak érdekében, hogy elkerülhesse
ezeket, új csalást eszel ki a gazda kárára.
A rendezés közben saját és ügyfelei előnyére
módosítja a könyvvitelt. Körbejárván
az adósokat sikerül megrontania őket, csökkenti
adósságaik összegét, hogy ellenszolgáltatásul
vállalják el, házukba fogadják őt és
eltartják (4-7. v.).
A példázat alkotója nem akarja azt a benyomást
kelteni, hogy szemet hunyt az ilyesfajta eljárás fölött.
Ha pillanatnyilag nem is ítéli el nyíltan az elkövetett
csalást, tudatja, hogy a játék lelepleződött
(8. v.). Nyilvánvaló, hogy a gazda nem hagyhatja jóvá
a kárára elkövetett lopást, és ezért
ezt nem is szükséges megemlíteni. Ellenben meglepődik
az intéző ügyességén és agyafúrtságán,
amelynek révén gyorsan ki tudott jutni kellemetlen helyzetéből.
[4]
Az intéző továbbra is tolvaj, de ügyes és
rátermett ember. A gazda váratlanul bölcs mesterként
lép elő. A tisztességtelen intéző előrelátó
magatartása arra készteti őt, hogy az emberek kétféle
csoportját állítsa egymással szembe: ezek az
«e világ fiai» és a «világosság
fiai» (8. v.). Nem nehéz megállapítani, hogy
kikről van szó. A «fiú» kifejezés
sémitizmus, amely meghatározott közösség,
iskola vagy szekta tagját jelenti. A szövegben az e világ
fiai azok, akik a hamis sáfár, illetve a gazda társaságába
tartoznak, vagyis olyan emberek, akik földi ügyletekkel és
egymás kölcsönös becsapásával foglalkoznak.
Az ő «nemük» azok a társaik, akikkel közös
érdekeik vannak (8. v.). A «gazda» dicsérete
előrelátásukat, okosságukat (phronimóteroi)
hangsúlyozza, és nem erényes életüket. A
«világosság fiai» palesztinai megnevezés,
[5]
amely Lukácsnál többé már nem fordul elő,
de nem szokatlan kifejezés az Újszövetségben.
[6]
A világosság a tisztaság, az áttetszőség
szimbóluma, és így a becsületes és tisztességes
életet is jelképezi. Így lassanként megrajzolódik
az emberek két csoportja, amelyek közül az egyik, az e
világ fiainak társasága - élén a hamis
sáfárral - példaszerű kellene, hogy legyen a
másik csoport számára. A velük kapcsolatos erkölcsi
ítélet azonban teljesen eltér ettől (9. v.).
Jézus közbeszólása (9. v.) magyarázza
és egyensúlyba hozza a képet: feledteti a rossz benyomást,
amelyet az intéző cselekedete, illetve az «úrnak»
(a gazdának) a cselekedethez fűzött szavai esetleg hagytak.
A hamis sáfár ügyessége abban állt, hogy
a gazdától megvont, tehát «hamis» javakkal
azonnal barátokat szerzett magának. Jézus ezzel szemben
minden gazdagot arra szólít fel, hogy mondjon le jogtalanul
felhalmozott javairól (a «mammonról»), vagyis
azokról az értékekről, amelyeket azoktól
vett el, akiknek ugyanolyan joguk volt ezekhez, és akik most nélkülözik
e javakat. A vagyon alapjában véve nem örök érték.
Mielőtt az embert a halál kényszeríti, hogy
vagyonát hátrahagyja, bölcsebb dolog, ha visszaszolgáltatja
azt a szegényeknek, és így barátaivá
teszi őket. Ezzel valójában csak kötelességét
teljesítené, és nem tarthatna igényt semmiféle
hálára, de a példázat alkotója emberi
módon gondolkodik. A segítségnyújtás
általában hálát vált ki abból,
aki a segítséget kapta, főként ha olyan cselekedetekről
van szó, amelyek Isten előtt és országában
is értékesek. A szegények javára történő
juttatásokkal (vagyonmegosztásokkal) az ember barátokká
teszi őket, és ezzel lehetőséget vagy jogot
szerez ahhoz, hogy a szegények befogadják őt hajlékukba,
amelyeket biblikusan «sátornak» neveznek. Az izraeliták
történelmében e névvel jelölték a
pátriárkák és a kivonulás népének
lakhelyét (vö. a Sátrak ünnepe), és most
e név jelöli az ég lakóinak hajlékát
is. A szegények mindenki mást megelőzve, mintegy hazájukban
tartózkodnak ott. Ahhoz, hogy a gazdagok is oda juthassanak, a szegények
közbenjárása és jóindulata szükséges.
Úgy látszik, az eljövendő világban felcserélődnek
a helyzetek: azok, akik semmit sem számítottak, szinte ehhez
a világhoz sem tartoztak, ott urakká lesznek; azoknak pedig,
akik uralkodtak felettük, az ő jóindulatukat kell koldulniuk
(9. v.).
Lukács súlyos ítéletet mond a vagyonról:
egyszerűen «hamis» dolog. Mindig ilyen, mintegy természete
alapján. Az evangélista ezt előszeretettel hajtogatja.
Az ember csak egyetlen módon tud ezen változtatni és
vagyonának értéket adni: ha szétosztja, a rászorulóknak
adja, s így megszerzi jóindulatukat és barátságukat.
Ha az ember ily módon «herdálja» el örökségét,
maradandóbb és elveszíthetetlen örökséget
kaphat. Az evangélista e szövegekkel a szociális kérdést
akarja megoldani. E kérdés ugyanis csak akkor oldódik
meg, ha megszüntetjük az emberi társadalomban fennálló
egyenlőtlenségeket. A javak tényleges elosztási
módja nem az isteni rendelkezést tükrözi, mert
ez egyenlő mértékben juttatja a javakat mindenkinek.
[7]
10. «Aki hű a kisebb dolgokban, az a nagy
dolgokban is hű, és aki a kevésben hamis,
az a sokban is hamis.
11. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok
hűek, ki bízza rátok az igazi értéket?
12. És ha a máséban nem voltatok hűek, ki fogja
odaadni nektek azt, ami a tiétek?
13. Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert
vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti,
vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat
megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a
mammonnak».
A szöveg téma-, illetve fogalomtársítás
alapján kapcsolódik az előző részlethez.
Az intéző alakjával a tanítványé
kerül szembe (10-12. v.). Az első hamis, illetve hűtlen
(adikosz), a második arra hivatott, hogy hűséges
(pisztosz) legyen; a hűtlen intéző «igaztalan
vagyont» (ek tou mammóna tész adikiasz: 9-11.
v.) kezel, a tanítvány pedig arra kapott hívást,
hogy valódi javakat (to aléthinon) igazgasson.
Az igaztalan sáfár magatartása a szerzőt
arra készteti, hogy másik szintre helyezve újra tárgyalja
és újból megvilágítsa a «hűség»
és a vagyonkezelés témáját. Nemcsak
az anyagi javakat és az anyagi természetű vagyont kell
kezelni, mert másfajta érték és másfajta
javak is vannak, amelyek valódiak, magasabb rendűek. Ezek
nagyobb buzgóságot, nagyobb igyekezetet, s főként
hűséget, becsületességet igényelnek, azaz
olyan adottságokat, amelyek a példázatban szereplő
sáfárból hiányoztak. Senki sem állíthatja,
hogy az igaztalanság csak a nagyszabású műveletekben
fordul elő, mert a kis dolgokban is fellelhető. Sőt,
a hűség és a hűtlenség jelentéktelen
dolgokból születik és bontakozik ki. A szerző
nem veszi szemügyre az ellenkező esetet, vagyis azt, amelyben
az, aki hűséges vagy igaztalan a sokban, ilyen a kevésben
is. Ez ugyanis nyilvánvaló. Ennek ellentettje sokkal tanulságosabb.
A jóság vagy a rosszaság csúcsára az
ember nem egyik pillanatról a másikra jut el (10. v.). Az
utalás figyelmeztetés a jóknak, hogy apró hiányosságokból
súlyos vétkek születhetnek. A csalárd intéző,
akit az úr megdicsért (8. v.), nem követendő
példa, hanem «szerencsétlen» ember, aki elveszítette
ura bizalmát és mindazokét, akik még rászorultak
volna szolgálataira (11. v.). Olyasvalaki, aki elveszítette
hitelét saját környezetében, és így
a más megbízatásokhoz vezető utak is lezárultak
előtte.
Nem a hamis vagyon, vagyis nem a felhalmozott anyagi javak kezelése
a legnehezebb dolog. Ez csupán a magasabb rendű vállalkozások
próbaköve. Mint ahogyan a polgári társadalomban
a megbukott gondnok más gazdáknál sem kap könnyen
új feladatokat, ehhez hasonlóan Krisztus tanítványa
sem tarthat igényt arra, hogy eljut majd az igazság mélyebb
ismeretére és az üdvösség javainak biztonságos
birtoklására, ha nem bizonyította elemi szinten evangéliumi
elkötelezettségét. Ha az emberben még helyet
kap az igaztalanság, nem költözhet bele ugyanakkor az
igazság is (11. v.). Másként fogalmazva: ahhoz, hogy
az ország felelős polgáraivá válhassunk,
és hogy az ezzel a hivatással járó legnehezebb
feladatokat is vállalni tudjuk (vö. 19,17; 1 Tim 3,5), mindenekelőtt
becsületes embereknek kell lennünk.
Ha az ember az anyagi javak kezelésében vagy használatában,
amelyek végső fokon sosem a sajátjai, hanem Istenhez
és másokhoz tartoznak, hűtlennek bizonyul, ez elegendő
ok arra, hogy alkalmatlannak találtassék sajátjának,
azaz a lélek javainak kezelésére (12. v.). Ez még
mindig a rossz vagyonkezelő kudarcának tanulsága,
amely félelemmel kell eltöltse a híveket, akik arra
kaptak hívást, hogy sokkal nagyobb és kockázatosabb
«ügyet intézzenek», mint «saját»
üdvösségük munkálása. Ha az intéző,
akinek csak kevés számlát kellett rendeznie, pórul
járt, még inkább megtörténhet ez a kereszténnyel
vagy a lelkipásztorral, aki sokkal felelősségteljesebb
munkát végez.[8]
Egy feltehetően önállóan áthagyományozott
mondás zárja le a buzdítást (13. v.). A hűtlen
intéző világa, amelyet Jézus bemutatott és
egyben el is ítélt, a pénz rabságának
birodalma, amely éppen ezért távol van Istentől
és az országtól. Úgy látszik, mintha
a gazdagok - a rendelkezésükre álló nagy vagyon
és sok pénz miatt - szabadok lennének; valójában
azonban valamiféle kicsinyes és embertelen zsarnok rabjai.
A rabszolgák életét élik, akiknek még
csak helyük sincs a társadalmi ranglétrán. A
hasonlatot félretéve ez azt jelenti, hogy nincs helyük
a nép között és az országban. Aki a pénz
igája alá kerül, elveszíti barátságát
és kapcsolatát Istennel. Szembenállásuk megmásíthatatlanná,
feltétlenné válik. Ezért a «tőkének»
legádázabb ellensége maga az Isten. A tőke
bukását akarja, hogy létrejöhessen az egyenlő,
az egymást barátnak és testvérnek tekintő
emberek közössége.
A mammon kifejezés szófejtő elemzése nem
vezet egyértelmű eredményre. A kifejezés feltehetően
az arám amon gyökből ered, amely annyit jelent,
mint «megbízható támasz», «bizalmat
érdemlő», «valódi» dolog; ezért
a «vagyon», a «javak» és a «tőke»
szinonimája.[9]
A «hamis» jelzőt vehetjük a fent kifejtett
(jogalap nélküli kisajátítás) értelemben,
de jelenthet «nem valódi», «bizonytalan»
vagy «megtévesztő» dolgot is. Ha az utóbbi
feltevést vesszük alapul, a kifejezés nem a társadalmi
egyenlőtlenségeket támadja, hanem azt a rászedettséget
vagy tévedést, amelyben sokan élnek azok közül,
akik ilyen támaszokat keresnek.[10]
Lukács evangéliumában azonban az adikosz (igaztalan,
hamis) kifejezés nem veszítheti el legközvetlenebb,
azaz szociális jelentését.[11]
Isten előtt és az emberek előtt
(16, 14-15)
14. Hallották mindezt a farizeusok is, akik
pénzsóvárok voltak, és kigúnyolták őt.
15. Ő pedig ezt mondta nekik: «Ti igazaknak
tartjátok magatokat az emberek előtt, de
Isten ismeri a szíveteket. Mert ami az
emberek előtt magasztos, Isten előtt utálatos».
A fejezetet uraló két példázat közjátékában
újra feltűnik a farizeusok csoportja, akik az immár
megszokott ellenségeskedésüket gúnnyal és
csipkelődéssel fűszerezik.[12]
Az evangélista azt mondja róluk, hogy «pénzsóvárok»
(philargüroi: «a pénz barátai») voltak,
és ezért Jézusnak a vagyont kárhoztató
szavai érzékenyen érintették őket. A
nyilvánosság előtt bűnbánóknak
és aszkétáknak mutatkoztak, valójában
azonban kicsinyesek, szűkmarkúak és fösvények
voltak. Alapjában véve ők azok az emberek, akiknek
sikerült 'összeegyeztetniük' az Isten és a mammon
szolgálatát (13. v.). A valódi (aléthinosz)
és a hamis (adikosz) vagyonra (mamónasz) vonatkozó
jézusi beszéd valószerűtlennek, utópisztikusnak
és ezért nevetségesnek látszik az ellenfelek
szemében. Ez kiemeli, hogy pontosan megértették Jézus
mondanivalóját, amely a kor vagy bármilyen más
korszak világias gondolkodású emberében sem
válthatott ki másféle benyomást. Lukács
azokra az emberekre vagy elsősorban azokra gondol, akik egyházának
peremén élnek (az «e világ fiaira»), és
akik számára még hirdetni kell az evangéliumot,
de főként a közösség tagjait tartja szem
előtt, akik feltehetően még nagyon ragaszkodtak vagyonukhoz
(philargüroi) (14. v.).
A farizeusok jellemző tulajdonsága a képmutatás.
Ezt az evangélisták, főként Máté,
állandóan hangoztatják.[13]
A képmutatás a jó hírnév megszerzésének
az a módja, amelyen az ember a «jámbor», az «igaz»
vagy a szent szerepét játssza, s közben mégis
szenvedélyeit követi, vagy esetleg istentelen és becstelen
életet él. Alapjában véve olyan magatartás
ez, amely kis befektetéssel látványos eredményeket
hoz. Az ember talán csak hosszú idő alatt tudná
felfedezni a képmutató fondorlatait. Istennek azonban nincs
szüksége várakozásra (15. v.). Ő belülről
ismeri az embert, és mindent helyesen értékel. Annak
ellenére, hogy az evangélista erre az Istent megillető
ismeretre hivatkozik, körvonalaz egy olyan elvet is, amely talán
segíthet annak föltárásában, hogy hol
telepszik meg jobban a csalárdság, a hamisság, a számítgatás
és a képmutatás. Úgy látszik, mindez
arányban áll azzal, hogy az embernek milyen kiemelt helyet
és jó hírnevet sikerül megszereznie «az
emberek előtt». Minél magasabban érzi magát
valaki, minél több vagyont halmoz fel, annál sürgetőbb
az igénye arra, hogy álcázáshoz, hazugsághoz
és maszkírozáshoz folyamodjék a helyzetnek
megfelelő magatartás elérése érdekében.
Ez általános érvényű elv, amelyet a kivételek
csak megerősíthetnek. Nincsen más hely az evangéliumban,
amely ennyire borúlátóan mutatná be a hierarchiát
és a társadalmi magasztosságokat (hüpszélon;
15. v.). Ezek Isten előtt egyenesen «utálatos dolgok».
Az utálatosság (bdelügma) kifejezés a
templom pusztulásáról szóló beszédben
tér vissza, hogy jelezze a szent hely meggyalázását.
A bdelügma az a bálvány volt, amelyet Antiokhosz
Epifanész helyezett el a szentélyben.
[14]
Ezért minden olyan kísérletet is jelent, amelyben
az ember Jahve fölébe akar kerekedni, vagy helyettesíteni
akarja őt valamivel. Minden alaptalan felmagasztalás mögött
bálványimádási kísérlet rejtőzik.
A gőg és a bálványimádás közel
áll egymáshoz; s mint ahogy Isten nem tudja eltűrni
a bálványimádókat, ugyanilyen határozottan
kárhoztatja és utasítja el a gőgös embereket
is.
A törvény és a próféták
(16, 16-17)
16. «A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették,
azóta az Isten országának örömhírét hirdetik,
és mindenki erőnek erejével törekszik feléje.
17. De hamarabb elmúlik az ég és a föld, mint
hogy a törvényből egyetlen vessző is elveszne».
Lukács e szövegben (10-18. v.) különféle helyekről
származó mondásokat gyűjt egybe. Az új
részlet teológiai reflexió az üdvösség
tervének különféle szakaszaira, amelynek súlypontja,
úgy látszik, mintha folyamatosan eltolódnék
az időben.[15]
A próféták talán úgy gondolták,
hogy az ő idejükben fog megvalósulni. Ehhez hasonlóan
Keresztelő János vagy tanítványai is saját
igehirdetésükkel azonosították e megvalósulást.
Valójában azonban (az ország) fokozatosan bontakozik
ki a történelemben. A «törvény és
a próféták» (16. v.) közkeletű kifejezés
a zsidóság világában, és így
Jézus korában is az egész Bibliát, vagyis az
ószövetségi kinyilatkoztatást jelenti. A zsidók
a szent könyveket Törvényre és Prófétákra
(Tora és Nebiím) osztották, majd idővel
ehhez kapcsolták az «Iratokat» (Ketubím).
Az Ószövetség, amelyre Jézus hallgatói
és talán Lukács hallgatói is, vagy legalábbis
az egyházához közel álló zsidó
közösségek hivatkoznak, Keresztelő Jánossal
lezárult. Ő maga is - jóllehet sokan különleges
autonómiát igényelnének számára
- eltűnik a régi érában. János csupán
átmenetet képvisel, és nem valamiféle önálló
vonatkoztatási pontot. Újdonságot csak az ország
hoz, amelynek a próféták tanítói, János
pedig előfutára volt: most pedig mindannyiuknak háttérbe
kell szorulniuk, hogy az ország kibontakozhassék.
Az ország nem valamiféle körülhatárolt
földrajzi terület, nem gettó, hanem a mindenki számára
nyitott, az előítéletet és a megkülönböztetést
nem ismerő megvalósulás. Jézus missziós
tevékenysége is ezt igazolta. A pasz («mindenki»)
névmás ökumenikus jelentése pedig nyilvánvaló.
A farizeusok valamiféle tökéletes és szent emberekből
álló közösségről álmodoztak.
Minthogy ennek az elgondolásnak talán a keresztények
között is maradtak követői, Lukács ezt újra
cáfolni próbálja. Isten országa, a hívők
közössége nincs elzárva senki elől. Akadályozó
tényezői csupán az emberben vannak: a hamis vagyonhoz
való ragaszkodás, az önteltség, a gőg
és a kapzsiság, amely lelke mélyén húzódik.
Ezeknek az akadályoknak legyőzéséhez erélyes,
bátor és erőszakos (biadzetai) tevékenység
szükséges. Ezért az ország az «erőszakosoké»
(biasztai) - mondaná Máté (11,12). A kifejezésnek
a körülményektől és egyéb összefüggésektől
függően más jelentése is lehet,[16]
de a lukácsi szöveg közvetlen üzenete minden bizonnyal
az általunk feltüntetett mondanivaló. Az «erőszakosok»
azok, akik azért harcolnak, hogy utat készítsenek
önmagukban Isten országa számára, amely halad
előre, és megpróbálja őket magába
ölelni.
A törvény említése, amely befejezte szerepét,
miután ezt az evangélium vette át, Jézusnak
egy másik mondására is emlékeztet, amelyet
a zsidó-keresztény közösségek gyakorta hallhattak
(17. v.). A törvény halott, ennek ellenére még
legaprólékosabb előírásai (a «vessző»)
is megtartják érvényüket. Abszolút értelemben
véve e mondat paradox jellegű. Arra kell gondolnunk, hogy
Lukács itt ellenőrzés nélkül idéz
egy zsidó-keresztény csoportok által alkalmazott szöveget,
vagy arra, hogy olyan környezetbe helyezi, amely megváltoztatja
e szöveg értelmét. Jóllehet a 16. vers (a «törvény
és a próféták») az ősi mózesi
törvényre emlékeztet, a fejezet és még
inkább az evangélium általános szövegkörnyezete
arra késztet bennünket, hogy Krisztus törvényére
gondoljunk. Ez a törvény az, amely nem enged meg kivételeket,
még azokban a pontokban sem, amelyek talán másodlagosnak
látszanak.[17]
A kijelentés nem a farizeusi legalizmusnak, hanem inkább
a keresztény rigorizmusnak visszhangja. Lukács közösségében
is mutatkoztak a közömbösség és a lelki könnyelműség
jelei. Az utalás ezektől akarja óvni az embert. Szigorú
hangvétele jelzi, hogy a veszély nemcsak fenyegeti a közösséget,
hanem már jelen is van benne.
18. «Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el,
házasságot tör; és aki férjétől elbocsátott
asszonyt vesz el, szintén házasságot tör».
A házasság témája kemény dió
és nehezen kezelhető probléma volt a kezdeti és
a későbbi keresztény igehirdetés számára.
[18]
A zsidó és még inkább a görög világban
a házasság elnyomó intézmény volt. Minden
jog a férfit illetett, aki (valódi adás-vétel
keretében) vásárolta meg asszonyát a családfőtől,
és amikor már nem felelt meg igényeinek, szükségleteinek
vagy ízlésének, visszaszolgáltatta neki.
[19]
A házasság a jegyesek szülei között megkötött
szerződés volt; a nőt pedig sem az elfogadáskor,
sem az elbocsátáskor nem kérdezték meg (vö.
MTörv 24, 1-4). Jézus vitatja e törvény jogos voltát,
és arra emlékeztet, hogy a férfinak és a nőnek
e tekintetben egyenlő jogai vannak. A feleség megválasztása
nem véletlenszerű, hanem személyes döntésen
és egyetértésen alapuló választás,
amely természeténél fogva visszavonhatatlan. Ezért
a válólevéllel történő elbocsátás
önkényes és igazságtalan eljárás,
amelyet Mózes csak népének érzéketlensége
és keményszívűsége miatt tűrt el,
illetve foglalt törvénybe. Ez az eljárás nem
törvényes és nem megengedett, mert nem tartja tiszteletben
a nő méltóságát. Jézus támadja
a kornak ezeket a visszaéléseit, azaz gyakorlatilag azt a
kizsákmányolást, amelyet a házasság
intézménye a férfinak a nővel szemben megengedett,
és a házastárs kiválasztását
visszavezeti eredeti formájára és arra a szerepre,
amelyet a teremtő jelölt ki neki (vö. Mt 19, 3-9). Isten
nem az ember szórakozására teremtette az asszonyt,
hanem azért, hogy életének nélkülözhetetlen
«segítője» legyen (Ter 2,18). A nőnek
a teremtés terve szerint mindvégig munkatársként
és nem szolgálóként kell férje mellett
állnia. A férfi nem viheti őt házába
úgy, mint valamiféle munkaeszközt, hanem - amint Jézus
ezt világosan mondja - «testvérként» kell
befogadnia (vö. Mt 23,8). Az embernek csak akkor szabad asszonyt választania,
ha szereti őt, és ha életük eggyé tud
kovácsolódni (Ter 2,24).
A keresztény házasság a mózesitől
eltérően felbonthatatlan, mert nem üzletkötés
vagy szerződés, amelyet az ember a következmények
vállalásával akkor bont fel, amikor akar, hanem a
szeretet választása, amelytől idegen minden zavaró
hatás, a megoszlás vagy a szakítás. Bármit
tesznek is a házastársak gyakorlati téren, Isten előtt
érvényben marad a közöttük levő kötelék,
mert nincs mód a lelkiismeretben és az Isten előtt
vállalt kötelezettségek és feladatok megszüntetésére.
Máténál az apostolok keserűen veszik tudomásul
a házassággal kapcsolatos új helyzetet, amellyel szinte
már nem is érdemes szembesülni (19,10).
A válás, amelyet az ősi törvény nagyon
könnyen megengedett, egyszerűen merénylet a házastársi
állapot ellen. Ha az ember elbocsátja vagy elhagyja feleségét,
nincs joga ahhoz, hogy új feleséget válasszon magának,
és az elbocsátott asszonynak sem szabad újra férjhez
mennie: mert mindkét eset házasságtörésnek
számít, amelyet az ókori és főként
a zsidó törvény a cselekedet súlyos voltát
jelző megkövezéssel büntetett.
[20]
A törvény szerint ugyanis a házasságtörés
a tulajdonjog megsértése, és ezért megbocsáthatatlan
bűnnek tekintették. A szeretetben való hűtlenség
és a szeretet törvényének megsértése
szinte ismeretlen fogalom volt. Jézus a házasságot
visszahelyezi alapjára, a szeretetben foganó választásra
és ennek elválaszthatatlan következményeire:
az egységre, a folytonosságra és a felbonthatatlanságra.
A család és a házas állapot elhagyása
mindig bűnös cselekedet; ugyanakkor az evangélium mégsem
antropológiai értekezés, és nem is abszolút
értelemben vett házassági erkölcstan. Csupán
a páros lét etikai elveit jelzi, de ezeknek az elveknek konkrét
alkalmazása nem található meg az evangéliumban.
[21]
Az evangéliumi beszéd világos, de meghatározott
történelmi helyzetet tart szem előtt. Jézus elítéli
a saját korában és társadalmában szokásos
válást, amelynek még hivatalos törvényesítése
is volt (MTörv 24, 1-4). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ugyanilyen
kérlelhetetlen véleménye van a látszat-házasság
esetében is. A házassági választásba
is becsúszhatnak tévedések, előre nem látott
események ugyanúgy, mint minden másfajta emberi döntésbe.
Előfordulhat olyan elhibázott házasság, amelyért
senki sem vonható felelősségre, és olyan is,
amelyben ha vannak is vétkek, a helyzetet már nem lehet megjavítani.
Ha az ember ilyen esetekben Jézus szavait idézi az immár
tarthatatlan döntés szentesítésére, nyilvánvalóan
visszaélést követ el. Jézus a válóperes
lelkület ellen harcol, de nem biztos, hogy ugyanilyen módon
harcol a válás ellen is, amikor ez az egyetlen út
egy sosem létezett vagy megromlott szeretetkapcsolat felmondásához
és az új döntés bátor vállalásához.
Jézus azért avatkozott bele a dologba, hogy megmentse a nő
és a férfi méltóságát, és
nem azért, hogy elviselhetetlen igát rakjon rájuk.
[22]
A házastársak evangéliumát nem írták
meg; ezért minden egyes esetben csak figyelmes vizsgálat
után születhet meg. Isten azt akarja, hogy az ember a házasságban
vagy azon kívül boldog legyen, és hogy önző
vagy egyoldalú választások ne zavarják meg
«gyermekeinek» nyugalmát és békéjét.
A gazdag és a szegény (16, 19-31)
19. «Volt egy gazdag ember, aki bíborba és
patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes
lakomát rendezett.
20. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt
a gazdag kapuja előtt, fekélyekkel tele,
21. és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a
gazdag asztaláról lehulló morzsákkal, de csak
a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták sebeit.
22. Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és
felvitték az angyalok Ábrahám kebelére.
Meghalt a gazdag is, és eltemették.
23. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve
felemelte tekintetét, látta távolról Ábrahámot
és kebelén Lázárt.
24. Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj
rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét
mártsa vízbe, és hűsítse meg nyelvemet, mert
nagyon gyötrődöm e lángban.
25. De Ábrahám így válaszolt: Fiam, jusson
eszedbe, hogy te megkaptad javaidat
életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat.
Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz.
26. Ezenfelül még közöttünk és közöttetek nagy
szakadék is tátong, hogy akik innen át
akarnak menni hozzátok, ne mehessenek,
se onnan ide át ne jöhessen senki.
27. Ő pedig így szólt: Akkor arra kérlek, atyám,
hogy küldd el őt apám házához;
28. mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre,
nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem
helyére.
29. Ábrahám így válaszolt: Van Mózesük, és
vannak prófétáik, hallgassanak azokra!
30. Erre az ezt mondta: Nem úgy, atyám,
Ábrahám, hanem ha a halottak közül
megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek.
31. Ábrahám ezt felelte: Ha Mózesre és a
prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi
meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül».
A részlet visszatér a gazdagság és a szegénység
témájára (vö. 1-9. v.), amelyet ezúttal
két különleges szereplő személyesít
meg: a dúskáló gazdag és Lázár,
akik két egymással ellentétes társadalmi és
vallási réteg eleven képviselői.
A gazdag ember bemutatásától kezdve kedvezőtlen
fénybe kerül. Még neve sem említtetik.
[23]
Az evangélista valószínűleg a gazdagok egész
csoportjára akarja irányítani a figyelmet, és
nem csupán egyetlen személyre. Talán polemikus éle
is van a dolognak. Az ember, akinek feltehetően nemesi neve volt,
amelyhez bizonyára ragaszkodott, névtelen egyeddé
vált.[24]
Az evangélista leírja szokásait és fejedelmi
fényűzését (a bíbor a királyi
ruhatár tartozéka). A gazdag embernek szemmel láthatóan
csupán arra van gondja, hogy fényűző módon
öltözködjön, s napjait vigalomban töltse (19.
v.). Ez a korabeli fejedelmek és nemes emberek élete, illetve
szokványos foglalatossága (vö. Lk 12,19; 15,23). A példázat
alkotója nem az ő oldalán áll: személyét
távolról, lelkesedés nélkül, sőt
inkább alig leplezett méltatlankodással szemléli.
Figyelmét a gazdag ember külsejének leírására
korlátozza, hogy kiemelje a belső világában
uralkodó sivárságot és ürességet.
Lázárt ezzel szemben szerető gonddal mutatja be.
Annak ellenére, hogy koldus, megérdemli, hogy neve is említést
kapjon. A gazdag fényűző életével szemben
ő a végső szükség állapotában
van. A gazdag palotában lakik és elnyújtózik
a pamlagon, Lázár pedig a kapun kívül egy mocskos
gyékényen fekszik. A gazdag lakmározással és
vigalmakkal tölti idejét, a szegény pedig morzsákkal,
azaz az úr asztaláról származó sovány
maradékokkal táplálkozik. Úgy látszik,
még a sebeit nyalogató kutyák sem kímélik
meg őt goromba kedveskedéseiktől. E beteg és
elhagyatott embernek senki nem nyújt segítséget, és
főként azok nem teszik ezt, akik jólétben élnek
és egyik pillanatról a másikra változtathatnának
sorsán.
Az evangélistát elsősorban vallási kérdések
foglalkoztatják, de ezek szemlátomást nem határolódnak
el szociális következményeiktől. Mi több,
e kérdések szorosan összefonódnak egymással,
hiszen a gazdag elítélését az Istennel és
az embertársakkal szembeni mulasztások egyaránt motiválják.
A két személy mögött a korabeli társadalom
két egymástól különböző társadalmi
rétege rejtőzik: a kisebbségben levő tehetős
emberek szemben a szegények nagy sokaságával. Egyik
oldalon a nemesek, a földbirtokosok, a kereskedők, a «számvevők»,
a szakmák gyakorlói és a kézművesek állnak,
a másikon a szolgák és a rabszolgák. Lázár
az utóbbiak közül az egyik. Jézus, illetve az evangélista
melléjük áll, és osztozik sorsukban. Egész
egyházát (a «szegények gyülekezetét»)
ilyen «rangú» emberek alkotják. Az evangélista
emlékeztetni akar, hogy a történelem folyamán
volt valaki, aki védelmébe vette Lázárt, illetve
társadalmi osztályát, és aki arra ösztönzi
az embereket, elsősorban a hívőket, ébredjenek
tudatára, milyen méltánytalan és elképesztő
állapotban él az emberek többsége kevesek hatalmaskodása
miatt.
A példabeszédben a jelenetek úgy követik
egymást, mint valamiféle filmben. A kezdeti állapot
mindkét szereplő életének egy különleges
pillanatában gyökeresen megváltozik: ez a pillanat a
halál (22. v.). A túlvilágon szerepeik megcserélődnek:
a gazdag szegénnyé válik, a szegény pedig gazdaggá
lesz. Az új helyzetet a «pokol» («Hádesz»:
23. v.) és a «paradicsom» («Ábrahám
kebele»: 22. v.) különbözősége mutatja.
A szegény halálakor mozgásba lendülnek az angyalok,
hogy elvezessék őt a legfőbb boldogság helyére,
amelyet biblikusan Ábrahám kebelének neveznek (vö.
19,9). A földön kutyák társaságában
ült a gazdag ember házának kijáratánál,
most azonban a választott nép ősatyjának «asztalánál»
foglal helyet: a keleti népek pamlagokon elnyújtózva
étkeztek, és a díszvendég a családfő
melléhez támasztotta fejét (vö. Jn 13,23). A
korábban elfeledett és talán megvetett Lázár
most megtisztelő helyzetben van.
A gazdag embert nagy pompával és ünnepélyességgel
kísérik a sírig, de ott befejeződnek ünnepei
és élvezetei. Midőn a másik életben
eszméletre tér, már visszájára fordult
a sorsa: úrból koldussá lett, és ráadásul
kérései sem találnak meghallgatásra, mint ahogy
annak idején Lázáré sem (23-24. v.). Ő,
aki tetszése szerint ehetett és ihatott, még egy vízcseppel
sem rendelkezik, hogy megnedvesíthesse ajkát és nyelvét.
A különféle élvezetek helyett, amelyekben életében
dúskált, tűzben szenved, amely emészti őt
anélkül, hogy megölné. E leírás nyilvánvalóan
szimbolikus jellegű. A «tűz» nem fizikai valóság,
hanem annak kifejezésére szolgál, hogy milyen szigorú
büntetést kapott az igaztalan ember.
[25]
Ábrahám válasza (25. v.) adja meg az egész
«elbeszélés» kulcsát, vagyis annak a tragikus
sorsnak magyarázatát, amely szinte tudtán kívül
érte a gazdagot: «Te megkaptad javaidat életedben,
éppen úgy, mint Lázár a rosszat». A «javak»
számára a bukás alkalmává lettek, míg
a «rossz» Lázár esetében az üdvösség
indítékává vált. Nem arról van
szó, hogy a gazdag esetleg elméletileg nem ismerte el Istent
és törvényét, vagy hogy nyíltan megtagadta
őt. A szerző nem azt sejteti, hogy a gazdag kifejezetten
istentagadó ember volt, hanem inkább azt, hogy nem sokat
törődött hitével, és nem sok helyet adott
e hitnek gyakorlati életében. Csupán önmagával,
fényűző életével, szórakozásaival
foglalkozott, miközben elhanyagolta Istent és törvényét,
főként az embertárs iránti figyelem és
megbecsülés szabályát. E példázatot
alapjában véve olyan illusztrációnak is tekinthetjük,
amely a mammonnak alárendelődő szolgaságot
világítja meg (vö. 13. v.). Aki híven tiszteli
a mammont, annak számára ez akaratlanul és észrevétlenül
istenné, és ennek megfelelően kultikus tárggyá
válik. A gazdagság, amely mindig isteni ajándék
az ember számára, ilyen körülmények között
rossz. Bálványozottá válik, és ezáltal
tévútra visz. Ezzel szemben a szegénység jó,
mert függetlenít a rossztól, vagyis az önzéstől
és a szétszórtságot eredményező
földi élvezetektől.
A példázat befejező része éppoly
embertelen és kegyetlen, mint a kezdete (26-31. v.). A gazdag ember
és Lázár sorsát könyörtelenül
és megmásíthatatlanul végérvényesnek
mutatja. Kettejük és világaik között nagyobb
szakadék húzódik, mint amilyen a földi életben
választotta el őket egymástól. A «nagy
szakadék» áthidalhatatlan, és talán úgy
is mondhatjuk, örök. Ebben az esetben azonban ezt az állítást
nem kell hangsúlyozni, mert intelem jellegű és nem
teológiai célzatú példabeszéddel állunk
szemben. Az elbeszélés egy magatartást bélyegez
meg, egy társadalmi osztályt ostoroz, és arra buzdítja
az embert, hogy fedezze fel és mentse meg a másik, az elfeledett
és a semmibe vett társadalmi réteget. Nem a túlvilág
problémáit akarja megoldani, mert ezek a problémák
az ember számára ezen a világon mindörökre
kifürkészhetetlenek maradnak. Elegendő tudnunk, milyen
cselekedetek tetszenek Istennek, és ezeket végre kell hajtanunk
ahhoz, hogy boldog életünk lehessen az eljövendő
világban. A jónak és a rossznak földöntúli
vonzata van, de senki sem tudja, milyen módon és milyen arányban.
Feltehetően a példázat alkotója sem ezt akarta
kinyilvánítani. Ha pedig mégis ezt tette, saját
emberi logikáját követte, és nem Isten elgondolását.
[26]
A példázat tanítása, ha szó szerint
vesszük, több problémát hagy maga után,
mint amennyit megold. Bizonyos, hogy Istent nem eszményi módon
mutatja be. Úgy látszik, mintha Istennek nem volna ereje
vagy képessége ahhoz, hogy megbocsásson a bűnbánatot
tartó gazdagnak. Az is lehet azonban, hogy keménysége
és érzéketlensége az evangélistának
a tehetős osztállyal szembeni ellenséges magatartását
érzékelteti (vö. 6, 20-28), vagy ezek hangsúlyozzák
az ő pasztorális aggodalmait. Önmagában véve
nagyon merész dolog Istennek ilyen szigorú, szinte bosszúálló
magatartást tulajdonítani bizonyos bűnösökkel
szemben. Lehetséges azonban, hogy nem is ezeket a szempontokat kell
hangsúlyozni, mert amit a példázat kárhoztat,
az a gazdagsággal való visszaélés és
az ezzel járó veszély: a szív megkeményedése
és az embertársakhoz fűző kapcsolat elhalása.
Probléma azonban az, hogy a gazdag ember lelkülete mindenkiben
fellelhető, még a szegényben is.
[27]
Abba a megoldásba, amelyet a szerző a szociális
kérdéssel kapcsolatban kínál, minduntalan vallási
indítékok és földöntúli szempontok
is belekeverednek, amelyek e megoldást kétértelművé
és kétségessé teszik. A történelemben
fellelhető egyenlőtlenségek végérvényesen
csak az eljövendő életben szűnnek meg, mondja
másutt is az evangélista (vö. 6, 20-28). Ez azonban
az evangéliumi üzenet elárulása. Jézus
azért harcolt és halt meg, hogy már a földi élettől
kezdődően barátok, egyenlő emberek és
testvérek családjává formálja az emberiséget.
Mindaddig azonban, míg a történelmet olyan emberek akadályozzák,
mint a dúskáló gazdag, Lázár nem léphet
ki alárendelt helyzetéből és nyomorúságából.
Mihamarabb hinni kellene a próféták szavának,
akik Istent a «szegények barátjaként»
mutatják be.
A dúsgazdag könyörgése, amellyel hozzátartozói
érdekében folyamodik Ábrahámhoz, arra szolgál,
hogy megvilágítsa az üdvtörténelemben és
az egyházban folyó prófétai igehirdetés
jelentőségét. A gazdag ember rendkívüli
közbeavatkozást kér, vagyis azt, hogy valamelyik elhunyt
látogassa meg családtagjait. Ábrahám azonban
nem ért vele egyet. Annak ugyanis, aki megfelelő készséggel
rendelkezik, az egyszerű prófétai meghirdetés
is elegendő a hithez; aki pedig híján van e készségnek,
annak számára mindenféle érvelés vagy
igazolás semmitmondó marad. A kicsinyhitű ember nagy
jeleket kér, amelyek aztán továbbra sem rendítik
meg őt. A farizeusok égi jelet kívántak, Jézus
azonban nem adta meg nekik (11,16); de ha teljesítette volna kérésüket,
akkor sem tértek volna meg. A hit problémái az ember
belső világában, nagylelkű, készséges
és bátor döntéseiben oldódnak meg. A kicsiny
hit látványosságokon alapul, a valódi hit a
lelkiismeret titokzatos világában gyökerezik.
A pasztorális módszertan, amelynek érdekében
Lukács e sorokban síkra száll, ellentétben
áll az evangélizálás nagyszabású
eszközeivel, és ezek helyett az ige hallgatására
hivatkozik (31. v.). A gyermekkor evangéliuma Máriát
olyasvalakinek ábrázolja, aki odafigyel a különféle
isteni küldöttek hozzá intézett szavaira, és
elmélkedik, elgondolkodik e szavakon (vö. 2, 19.51). Lázár
nővére is figyelmes hallgatója Jézusnak (vö.
10,38).
A példázat telve van vigasszal a szegények irányában,
de borúlátó megjegyzéssel zárul a gazdagokat
illetően; az is lehetséges azonban, hogy az evangélista
itt kissé elragadtatta magát.
[1] A
különféle tanulmányok közül vö.:
Das Rätsel der Parabel vom ungerechten Verwalter, Lk 16, 1-13,
Zürich, 1972.; J. Dupont, L'exemple de l'intendant débrouillard
(Lc 16), in AssSeig 56 (1974), 67-78.; L. J. Topel, On the Unjustice
of Unjust Steward: Lk 16, 1-13, in CBQ 35 (1975), 216-227.; J. P. Molina,
Luc 16, 1-13, in ETR 53 (1978), 371-376.; A. Feuillet, Les Paraboles
de Luc: Chap. 16. Recherches sur la conception chrétienne du droit
de proprieté et sur les fondements scripturaires de la doctrine
sociale de l'Eglise, in Lv 89 (1979), 241-250.; 257-271.
[2] Vö.
E. Kambah, Die Parabel vom ungerechten Verwalter (Lk 16,1 ff) im Rahmen
der Knechtsgleichnisse, in Fest. O. Michel, Köln, 1963., 279.
[3] Vö.
G. Girardet, Il Vangelo della liberazione. Lettura politica di Luca,
i.m., 120. o.; J. D. M. Derrett (idézett cikk, 198-219. o.) szerint
az intéző a gazdának járó fizetési
kötelezettségek halasztásából adódó
kamatokkal számolt. A csökkentés tehát nem a
gazdának járó összeget érintette, hanem
a kamatokat, amelyek részben éppen az intéző
ügyeskedésének következtében hoztak hasznot.
Ily módon a sáfár bizalomra, megbecsülésre,
jóindulatra és elfogadásra talált az ügyfelek
körében. Ezért kapott dicséretet, és ezért
szerepel példaképként.
[4] F.
Salvoni és mások szerint az intézőt dicsérő
«Úr» maga Isten, aki váratlanul színre
lép, hogy ítéletet mondjon az ember cselekedetéről.
E címet Jézusra is lehetne vonatkoztatni, de ebben az esetben
önmagát nevezné így. Vö. L'economo falsario
(Lc 16, 8-9), in RicBiblRel 4 (1969), 210. o.
[5] A
bölcsességi irodalomban (vö. Példabeszédek,
Sirák fia könyve) a «fiú» szó gyakori,
illetve szokványos megnevezése a «tanítványnak».
A rabbinikus iratokban megtalálhatók a «jövendő
világ fiai» és a «jelen világ fiai»
kifejezések (vö. Strack-Billerbeck, II, 219.). A qumráni
irodalomban megjelennek a «világosság fiai» is,
akik ellentétben állnak a «világ fiaival»
(vö. 1 QS 1,9; 2,16; 3, 13.24; 1 QM 1, 3.9.11.13).
[6] Vö.
1 Tessz 5,5; Ef 5,8; Jn 12,36.
[7] Nem
szükséges arra a következtetésre jutni, hogy a
gyümölcsöző tőkét fel kell osztani
a szegények között. Inkább a szegényeket
kell abba a helyzetbe juttatni, hogy osztozhassanak a tőkét
illető tervekben és felelősségben. A mammon
a jelenlegi világban a vagyonnak és a hatalomnak embertelen
és embertelenné tevő halmozása, valamint a
nyereségvágy, amely a kevésbé szerencsés
és rátermett embereket kizsákmányoló
rendszert eredményezi.
[8] Az
ősegyház «sáfároknak» (oikonomoi:
1 Kor 4, 1-4) nevezte vezetőit. A Tit 1,7 a közösség
«felügyelőjéről» és «sáfáráról»
beszél. A Pét 4,10 ugyancsak «jó sáfárokról»
vagy «szolgákról» (diakonoi) tesz említést.
Nem véletlen, hogy Lukács a tanítványoknak
címezi a példázatot (1. v.). A példázat
értelmét nem másíthatjuk meg, de nem hagyhatjuk
figyelmen kívül Lukács pasztorális céljait
sem. Vö. E. Kamlah, id. cikk, 289. o.
[9] Az
arám mamon szó, amelyből a görög
mamónasz származik, azt jelenti, ami «biztos,
megbízható, bizonyos, azt amire számítani lehet
és ami szilárd». Az Ószövetségben
csak a Sir 31,8-ban szerepel. A rabbinikus irodalomban (Talmud) «tulajdont»,
«javakat» és «birtokokat» jelent, de gyakorta
rosszalló értelemben. Az Újszövetségben
csak a Mt 6,24-ben (Lk 16,23) fordul elő és Lukács
jelenlegi szövegében, ahol a «Mammon» a vagyont
személyesíti meg, amelyet általában igaztalan
módon halmoznak fel, illetve amely igaztalan viselkedésformákat
szokott kiváltani. Vö. Strack-Billerbeck, i.m., I., 434. o.;
F. Hauck, mamnas, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., VI.
k., 1047-1054.; H. P. Ruger, mamnas, in ZNW 64 (1973), 127-131.
[10]
A «mammon» nem egyszerűen a pénzzel azonos, amely
nélkülözhetetlen átviteli eszköz. Maga a tőke
is, amennyiben termelési eszköz, a mai társadalom egyik
alappillére. Abban az esetben «mammon», ha csupán
egyesek hasznát szolgálja, és a többieket, a
többséget ínségben hagyja. Vö. G. M. Campos-B.
M. Ubach, Un sentido biblico de adikos, adikia y la interpretación
de Lc 16, 1-13, in EstBíbl 25 (1966), 77-78.; P. Colella, De
mamona iniquitatis, in Riv Bibl 19 (1971), 427-428.
[11]
Vö. H.-J. Degenhardt, Lukas Evangelist der Armen, i.m. 113-135.
(«Forderungen Jesu: Lk 16, 1-31»).
[12]
Vö. R. Meyer-H. F. Weiss, pharisaios, in G. Kittel, ThWNT,
B. IX, 11-51. o.; A. Michel et J. Le Moyne, Pharisien, in DBS, VII.
k., Paris, 1961., 1022-1115. A 14. vers, az átkötés,
valószínűleg a szerkesztőtől ered. Vö.
J. A. Ziesler, Luke and the Pharisees, in NTS 25 (1978-79), 147-157.
[13]
A «képmutatás» nemcsak a farizeusokat és
társaikat jellemzi, hanem általánosan elterjedt bűn,
amelyet a Biblia gyakorta megbélyegez. Azért sajátosan
a farizeusok bűne, mert ezek kifelé szinte aggályoskodó
bűnbánati gyakorlattal hivalkodtak, de lelkük tele volt
önhittséggel és gőggel, azaz csak színlelték,
hogy birtokolják azt, amit mutatnak; olyan szerepet játszottak,
amely nem állt összhangban életükkel. Vö.
Mt 23, 2-36, amely az ezzel kapcsolatos legsúlyosabb vádbeszéd.
[14]
A szentélyben levő «utálat tárgyáról»
az 1 Mak 1,54; 6,7; 2 Mak 6,2; Dán 9,27; 11,31; 12,12 tesz említést,
hogy jelezze a templom meggyalázását, amely azáltal
következett be, hogy Antiokhosz király a templomba betétette
az olimpiai Zeusz-szobrot. A Mt 24,15 olyan jelként említi,
amely sietteti a templom és a szent város lerombolásához
vezető eseményeket.
[15]
Vö. G. Schrenk, biazomai, in G. Kittel, Grande Lessico del
N. T., i.m., II. k., 247-261.; F. W. Danker, Luke 16,16 - an Opposition
Logion, in JBL 77 (1958), 231-241.; G. Braumann, Dem Himmelreich
wird Gewalt angetan, in ZNW 52 (1961) 104-109.; P. H. Menoud, Le
sens du verbe biazetai dans Lc 16,16, in Mél. B. Rigaux, Gembloux,
1970., 207-212. o.; W. G. Kümmel, Das Gesetz und die Propheten
gehen bis Johannes. Lukas 16,16 im Zusammenhang der heilsgeschichtlichen
Theologie der Lukasschriften, in Fest. G. Stählin, Wüppertal,
1970., 89-102. o.; R. J. Banks, Jesus and the Law in the Synoptic Tradition,
Cambridge, 1975., 203-226.
[16]
I. H. Marshall szerint a biadzetai jelentése: «az ország
kifejti erejét» (i.m. 629. o.)
[17]
A törvény nem önmaga által veszíti el kötelező
erejét, hanem azáltal, hogy beleolvad az ország programjába.
Vö. R. J. Banks, id. cikk, 218. o.
[18]
Vö. J. Dupont, Mariage et divorce dans l'Évangile. Mathieu
19, 3-12 et parallèles, Bruges, 1959.; J. D. M. Derrett, Law
in the New Testament, London, 1970., 363-388. o.; G. Schneider, Jesu
Wort über die Ehescheidung in der Ueberlieferung des Neuen Testaments,
in TrierTZ 80 (1971), 65-87.; D. R. Catchpole, The Synoptic Divorce
Material as a Tradition-Historical Problem, in BJRC 57 (1974-75), 92-127.
[19]
Azt a szabadságot, amelyet a MTörv 24, 1-4 biztosított
a férfinak, a hétköznapi gyakorlat és a korabeli
iskolák egyre tágabban értelmezték. Köztudott,
hogy az az irányzat, amelynek Hillel volt a vezetője, nagyon
engedékeny volt. Ahhoz, hogy valaki «válólevélhez»
folyamodhasson, elegendő volt bármiféle «hiba»,
még ha ez csupán külső és felszínes
hiányosság volt is.
[20]
Vö. Lev 20,10; MTörv 22,22-től; Jn 8,5.
[21]
Mielőtt házasságtörésről beszélünk,
látnunk kell, hogy vajon nem olyan új pszichikai helyzetről
van-e szó, amely elviselhetetlenné, lehetetlenné teszi
a megelőző együttélést, és amely
új házasságot igényel.
[22]
Vö. Matteo. Commento al vangelo della Chiesa, i.m. 463-466.
o. Itt olyan lelkület körvonalazódik a válással
kapcsolatban, amely úgy látszik, nem áll ellentétben
a házasság új keresztény törvényével.
[23]
Vö. J. D. M. Derrett, Fresh Light on St Luke XVI, ll, Dives and
Lazarus and the preceding Sayings, in NTS 7 (1960-61), 364-380. o.;
O. Glombitza, Der reiche Mann und der arme Lazarus, in NT 12 (1970),
166-180.; A. George, La parabole du riche et de Lazare (Lc 16),
in AssSeig 57 (1971), 80-93.; J. Dupont, L'homme riche et le pauvre
Lazare, in Les Béatitudes, Paris, 1973., III. k., 162-182. o.;
F. Schnider - W. Stenger, Die offene Tür und die unüberschreitbare
Kluft. Strukturanalytische Ueberlegungen zum Gleichnis vom reichen Mann
und armen Lazarus (Lk 16, 19-31), in NTS 25 (1978-79), 273-83.; A.
Feuillet, La parabole du mauvais riche et du pauvre Lazare (Lc 16,19-31),
antithèse de la parabole de l'intendant astucieux (Lc 16,1-9),
in NRT 101 (1979), 212-223.
[24]
Jézus azzal fenyegeti a «hitehagyókat», hogy
nem fogja őket (nevüket) megismerni az Atya előtt (vö.
Mt 7,23; 10,32).
[25]
A kép, amelyet a szerző a túlvilágról
alkot, mítikus jellegű, vagyis a népi fantázia
alkotása, és nem valamiféle különleges kinyilatkoztatás
gyümölcse. A híradás az eljövendő életre
vonatkozik, de e túlvilági lét elgondolása
teljesen emberi elgondolás, amely korszakoknak és népcsoportoknak
megfelelően változik. Vö. Itinerario spirituale di
Cristo, i.m., III. k. 203-226. o.
[26]
A (pokolbeli) «tűz» azokhoz az elemekhez tartozik, amelyekhez
az igehirdetők és a teológusok fantáziája
folyamodik a «kárhozott» ember állapotának
leírása érdekében. E leírások
azonban szubjektív, és hozzátehetjük, önkényes
feltételezések. A túlvilágot teljességgel
beborítja a misztérium homálya, és minden olyan
kísérlet, amely fel akarja lebbenteni róla a fátylat,
arra rendeltetett, hogy a semmibe zuhanjon.
[27]
Az elhunytak állapotának örökkévalóságával
és megmásíthatatlanságával kapcsolatos
még súlyosabb problémát nem tudjuk megoldani
e lukácsi kijelentések alapján. A szokásos
gondolkodási móddal szemben álló megfontolásokat
illetően vö.: Matteo. Commento al vangelo della Chiesa,
i.m., 602-605. o.
Tartalomjegyzék |
Előző oldal |
Következő oldal |
Bibliográfia |