tizenhatodik fejezet (16, 1-31)


A hamis sáfár (16, 1-9)

1. Majd szólt tanítványaihoz is: «Volt egy gazdag
ember, akinek volt egy intézője. Ezt bevádolták
nála, hogy eltékozolja a vagyonát.
2. Ezért előhívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok
rólad? Adj számot sáfárságodról, mert nem
lehetsz többé intéző.
3. Erre az intéző így gondolkozott magában: Mit
tegyek, ha uram elveszi tőlem a sáfárságot?
Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek.
4. Tudom már, mit tegyek, hogy amikor
elmozdítanak a sáfárságból, legyen,
aki befogadjon házába.
5. Azután egyenként magához hívatta urának
minden adósát, és megkérdezte az elsőtől:
Mennyivel tartozol az én uramnak?
6. Az így felelt: Száz korsó olajjal. Erre azt
mondta neki: Vedd az írásodat, és írj ötvenet.
7. Aztán a másiktól is megkérdezte: Te mennyivel
tartozol? Az így válaszolt: Száz véka búzával.
Erre így szólt hozzá: Vedd az írásodat, és írj
nyolcvanat.
8. Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy
okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk
nemében okosabbak, mint a világosság fiai».
9. Én is mondom nektek: «szerezzetek magatoknak
barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor
elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékba».

Az új fejezet visszatér (vö. 6, 20-24) a gazdagság veszélyeire, amennyiben ez a témája a fejezetet nyitó és záró példázatoknak (1-9. v. és 19-31. v.). A beszéd kezdetben a tanítványoknak szól (1. v.), de aztán a farizeusok ellen irányuló váddá változik (14. v.), és a második rész címzettjei elsősorban a farizeusok. Az embernek óvakodnia kell, nehogy vele is megismétlődjék a hamis sáfár esete. Igaztalanul felhalmozott javait a szegények javára kell fordítania, hogy szerencsés helyzetbe jusson a jövendő életben (11. v.); s főként nem szabad a mammon hatalmának rabságába esnie (13. v.), miként ez talán a farizeusokkal történt (14-15. v.), és biztosan megtörtént a dúskáló gazdag esetében (19-31. v.). A farizeusok látszólagos jámborságának mélyén nagyra törő hatalmi vágyak, azaz «utálatos dolgok» (14-15. v.) rejtőznek. Közben Isten országa terjed, és sokan tolonganak, hogy bejuthassanak oda (16. v.). Az evangélium vagy tökéletesség törvénye kicsiny előírásokat (17. v.) és gyökeres újdonságokat is (18. v.) tartalmaz.

A fejezet irodalmi egysége valódi, de idegen elemeket is tartalmaz. Néhány sora (14-18. v.) más környezetből származik, és nem illeszkedik jól a főtémához. Lukács nemcsak a Q-nak (Quelle = forrás) nevezett közös forrásból merít (13.16-18), hanem saját forrásából is (1-9. v. és 19-31. v.).

A nélkülözés s következésképpen a kiváltságosok jóléte elleni harc Jézus programjának része (vö. 4, 18-20; 6, 20-21), de még nem világos, hogy az embernek hogyan kell jól használnia a javakat, amelyeknek elérésére hivatott. Ezt az első példázat igyekszik megmagyarázni (1-9. v.). A szerző egy rossz sáfár magatartását mutatja be, de nem azért, hogy valamiféle lopáson alapuló rendszert (vö. 8. v.) javasoljon, hanem ellenkezőleg: azért, hogy megmutassa, milyen készségesen, serényen és fortélyosan kell munkálkodni az ország érdekében. [1] A sáfár lelkülete elvetendő, de taktikája, ügyessége és «bátorsága» például szolgálhat azoknak, akik Isten tervével együttműködnek.

A példázatban bemutatott világ a nagy- és középvállalkozók, illetve földbirtokosok élete, és nem az egyszerű földműveseké vagy napszámosoké, akik inkább címzettjei a példabeszédnek.[2] A «hamis» sáfár inkább a modern gazdasági vezetőhöz hasonlít, és nem valamiféle bérmunkáshoz. A számok, amelyekre felügyel, árulkodnak rangfokozatáról, egyben azoknak helyzetéről is, akikkel tárgyal. A munkás napi bére éppen csak egy dénár (vö. Mt 20,9). Nyilvánvaló tehát, hogy nem a gazda parasztjairól van szó, hanem ügyfeleiről. Az esemény színtere a gazdagok üzleti élete, a ravaszságra, a fondorlatokra, a szélhámosságra és az egymás becsapására mindig kész emberek életvitele. Jézus nem tekinti példaképnek ezt a világot, hanem inkább iróniával, bizalmatlansággal és megvetéssel szemléli.[3]

A gazda egyike azoknak az uraknak, akiknek még arra sincs idejük, hogy saját üzleteik széles skáláját nyomon kövessék. A dolgok állásáról legfeljebb a feljelentések kapcsán szereznek tudomást, mint ahogyan ez a jelen esetben is történik (1. v.). A sáfárt ügyintézési szabálytalanságokkal vádolják. Mint ahogy ez ilyen esetekben történni szokott, felesleges, pazarló kiadásokról van szó, amelyek az alkalmatlanságnak vagy a csalásnak mutatói. A jelentések feltehetően annyira nyilvánvalóak voltak, hogy a gazda már el is döntötte azonnali elbocsátását: csak annyi ideje van, hogy előkészítse és átadja az üzleti nyilvántartásokat (3. v.). A történetben azonban váratlan fordulat áll elő, amely talán nem változtat a lényegen, mégis jelentősen módosítja azt. Az ember, aki eddig számvivő vagy könyvelő volt, váratlanul lehetetlen alternatíva elé kerül. Mint ahogyan mindenkinek, akinek nincs más szakképzettsége, neki is be kellene érnie valamilyen kétkezi munkával, gyakorlatilag a kapálással, vagy a koldulásba kellene menekülnie. Jóllehet nem azonos meggondolások alapján, de mindkét lehetőség elviselhetetlen (3. v.). Annak érdekében, hogy elkerülhesse ezeket, új csalást eszel ki a gazda kárára. A rendezés közben saját és ügyfelei előnyére módosítja a könyvvitelt. Körbejárván az adósokat sikerül megrontania őket, csökkenti adósságaik összegét, hogy ellenszolgáltatásul vállalják el, házukba fogadják őt és eltartják (4-7. v.).

A példázat alkotója nem akarja azt a benyomást kelteni, hogy szemet hunyt az ilyesfajta eljárás fölött. Ha pillanatnyilag nem is ítéli el nyíltan az elkövetett csalást, tudatja, hogy a játék lelepleződött (8. v.). Nyilvánvaló, hogy a gazda nem hagyhatja jóvá a kárára elkövetett lopást, és ezért ezt nem is szükséges megemlíteni. Ellenben meglepődik az intéző ügyességén és agyafúrtságán, amelynek révén gyorsan ki tudott jutni kellemetlen helyzetéből. [4] Az intéző továbbra is tolvaj, de ügyes és rátermett ember. A gazda váratlanul bölcs mesterként lép elő. A tisztességtelen intéző előrelátó magatartása arra készteti őt, hogy az emberek kétféle csoportját állítsa egymással szembe: ezek az «e világ fiai» és a «világosság fiai» (8. v.). Nem nehéz megállapítani, hogy kikről van szó. A «fiú» kifejezés sémitizmus, amely meghatározott közösség, iskola vagy szekta tagját jelenti. A szövegben az e világ fiai azok, akik a hamis sáfár, illetve a gazda társaságába tartoznak, vagyis olyan emberek, akik földi ügyletekkel és egymás kölcsönös becsapásával foglalkoznak. Az ő «nemük» azok a társaik, akikkel közös érdekeik vannak (8. v.). A «gazda» dicsérete előrelátásukat, okosságukat (phronimóteroi) hangsúlyozza, és nem erényes életüket. A «világosság fiai» palesztinai megnevezés, [5] amely Lukácsnál többé már nem fordul elő, de nem szokatlan kifejezés az Újszövetségben. [6] A világosság a tisztaság, az áttetszőség szimbóluma, és így a becsületes és tisztességes életet is jelképezi. Így lassanként megrajzolódik az emberek két csoportja, amelyek közül az egyik, az e világ fiainak társasága - élén a hamis sáfárral - példaszerű kellene, hogy legyen a másik csoport számára. A velük kapcsolatos erkölcsi ítélet azonban teljesen eltér ettől (9. v.). Jézus közbeszólása (9. v.) magyarázza és egyensúlyba hozza a képet: feledteti a rossz benyomást, amelyet az intéző cselekedete, illetve az «úrnak» (a gazdának) a cselekedethez fűzött szavai esetleg hagytak. A hamis sáfár ügyessége abban állt, hogy a gazdától megvont, tehát «hamis» javakkal azonnal barátokat szerzett magának. Jézus ezzel szemben minden gazdagot arra szólít fel, hogy mondjon le jogtalanul felhalmozott javairól (a «mammonról»), vagyis azokról az értékekről, amelyeket azoktól vett el, akiknek ugyanolyan joguk volt ezekhez, és akik most nélkülözik e javakat. A vagyon alapjában véve nem örök érték. Mielőtt az embert a halál kényszeríti, hogy vagyonát hátrahagyja, bölcsebb dolog, ha visszaszolgáltatja azt a szegényeknek, és így barátaivá teszi őket. Ezzel valójában csak kötelességét teljesítené, és nem tarthatna igényt semmiféle hálára, de a példázat alkotója emberi módon gondolkodik. A segítségnyújtás általában hálát vált ki abból, aki a segítséget kapta, főként ha olyan cselekedetekről van szó, amelyek Isten előtt és országában is értékesek. A szegények javára történő juttatásokkal (vagyonmegosztásokkal) az ember barátokká teszi őket, és ezzel lehetőséget vagy jogot szerez ahhoz, hogy a szegények befogadják őt hajlékukba, amelyeket biblikusan «sátornak» neveznek. Az izraeliták történelmében e névvel jelölték a pátriárkák és a kivonulás népének lakhelyét (vö. a Sátrak ünnepe), és most e név jelöli az ég lakóinak hajlékát is. A szegények mindenki mást megelőzve, mintegy hazájukban tartózkodnak ott. Ahhoz, hogy a gazdagok is oda juthassanak, a szegények közbenjárása és jóindulata szükséges. Úgy látszik, az eljövendő világban felcserélődnek a helyzetek: azok, akik semmit sem számítottak, szinte ehhez a világhoz sem tartoztak, ott urakká lesznek; azoknak pedig, akik uralkodtak felettük, az ő jóindulatukat kell koldulniuk (9. v.).

Lukács súlyos ítéletet mond a vagyonról: egyszerűen «hamis» dolog. Mindig ilyen, mintegy természete alapján. Az evangélista ezt előszeretettel hajtogatja. Az ember csak egyetlen módon tud ezen változtatni és vagyonának értéket adni: ha szétosztja, a rászorulóknak adja, s így megszerzi jóindulatukat és barátságukat. Ha az ember ily módon «herdálja» el örökségét, maradandóbb és elveszíthetetlen örökséget kaphat. Az evangélista e szövegekkel a szociális kérdést akarja megoldani. E kérdés ugyanis csak akkor oldódik meg, ha megszüntetjük az emberi társadalomban fennálló egyenlőtlenségeket. A javak tényleges elosztási módja nem az isteni rendelkezést tükrözi, mert ez egyenlő mértékben juttatja a javakat mindenkinek. [7]


A hű tanítvány (16, 10-13)

10. «Aki hű a kisebb dolgokban, az a nagy
dolgokban is hű, és aki a kevésben hamis,
az a sokban is hamis.
11. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok
hűek, ki bízza rátok az igazi értéket?
12. És ha a máséban nem voltatok hűek, ki fogja
odaadni nektek azt, ami a tiétek?
13. Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert
vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti,
vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat
megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a
mammonnak».

A szöveg téma-, illetve fogalomtársítás alapján kapcsolódik az előző részlethez. Az intéző alakjával a tanítványé kerül szembe (10-12. v.). Az első hamis, illetve hűtlen (adikosz), a második arra hivatott, hogy hűséges (pisztosz) legyen; a hűtlen intéző «igaztalan vagyont» (ek tou mammóna tész adikiasz: 9-11. v.) kezel, a tanítvány pedig arra kapott hívást, hogy valódi javakat (to aléthinon) igazgasson.

Az igaztalan sáfár magatartása a szerzőt arra készteti, hogy másik szintre helyezve újra tárgyalja és újból megvilágítsa a «hűség» és a vagyonkezelés témáját. Nemcsak az anyagi javakat és az anyagi természetű vagyont kell kezelni, mert másfajta érték és másfajta javak is vannak, amelyek valódiak, magasabb rendűek. Ezek nagyobb buzgóságot, nagyobb igyekezetet, s főként hűséget, becsületességet igényelnek, azaz olyan adottságokat, amelyek a példázatban szereplő sáfárból hiányoztak. Senki sem állíthatja, hogy az igaztalanság csak a nagyszabású műveletekben fordul elő, mert a kis dolgokban is fellelhető. Sőt, a hűség és a hűtlenség jelentéktelen dolgokból születik és bontakozik ki. A szerző nem veszi szemügyre az ellenkező esetet, vagyis azt, amelyben az, aki hűséges vagy igaztalan a sokban, ilyen a kevésben is. Ez ugyanis nyilvánvaló. Ennek ellentettje sokkal tanulságosabb. A jóság vagy a rosszaság csúcsára az ember nem egyik pillanatról a másikra jut el (10. v.). Az utalás figyelmeztetés a jóknak, hogy apró hiányosságokból súlyos vétkek születhetnek. A csalárd intéző, akit az úr megdicsért (8. v.), nem követendő példa, hanem «szerencsétlen» ember, aki elveszítette ura bizalmát és mindazokét, akik még rászorultak volna szolgálataira (11. v.). Olyasvalaki, aki elveszítette hitelét saját környezetében, és így a más megbízatásokhoz vezető utak is lezárultak előtte.

Nem a hamis vagyon, vagyis nem a felhalmozott anyagi javak kezelése a legnehezebb dolog. Ez csupán a magasabb rendű vállalkozások próbaköve. Mint ahogyan a polgári társadalomban a megbukott gondnok más gazdáknál sem kap könnyen új feladatokat, ehhez hasonlóan Krisztus tanítványa sem tarthat igényt arra, hogy eljut majd az igazság mélyebb ismeretére és az üdvösség javainak biztonságos birtoklására, ha nem bizonyította elemi szinten evangéliumi elkötelezettségét. Ha az emberben még helyet kap az igaztalanság, nem költözhet bele ugyanakkor az igazság is (11. v.). Másként fogalmazva: ahhoz, hogy az ország felelős polgáraivá válhassunk, és hogy az ezzel a hivatással járó legnehezebb feladatokat is vállalni tudjuk (vö. 19,17; 1 Tim 3,5), mindenekelőtt becsületes embereknek kell lennünk.

Ha az ember az anyagi javak kezelésében vagy használatában, amelyek végső fokon sosem a sajátjai, hanem Istenhez és másokhoz tartoznak, hűtlennek bizonyul, ez elegendő ok arra, hogy alkalmatlannak találtassék sajátjának, azaz a lélek javainak kezelésére (12. v.). Ez még mindig a rossz vagyonkezelő kudarcának tanulsága, amely félelemmel kell eltöltse a híveket, akik arra kaptak hívást, hogy sokkal nagyobb és kockázatosabb «ügyet intézzenek», mint «saját» üdvösségük munkálása. Ha az intéző, akinek csak kevés számlát kellett rendeznie, pórul járt, még inkább megtörténhet ez a kereszténnyel vagy a lelkipásztorral, aki sokkal felelősségteljesebb munkát végez.[8]

Egy feltehetően önállóan áthagyományozott mondás zárja le a buzdítást (13. v.). A hűtlen intéző világa, amelyet Jézus bemutatott és egyben el is ítélt, a pénz rabságának birodalma, amely éppen ezért távol van Istentől és az országtól. Úgy látszik, mintha a gazdagok - a rendelkezésükre álló nagy vagyon és sok pénz miatt - szabadok lennének; valójában azonban valamiféle kicsinyes és embertelen zsarnok rabjai. A rabszolgák életét élik, akiknek még csak helyük sincs a társadalmi ranglétrán. A hasonlatot félretéve ez azt jelenti, hogy nincs helyük a nép között és az országban. Aki a pénz igája alá kerül, elveszíti barátságát és kapcsolatát Istennel. Szembenállásuk megmásíthatatlanná, feltétlenné válik. Ezért a «tőkének» legádázabb ellensége maga az Isten. A tőke bukását akarja, hogy létrejöhessen az egyenlő, az egymást barátnak és testvérnek tekintő emberek közössége.

A mammon kifejezés szófejtő elemzése nem vezet egyértelmű eredményre. A kifejezés feltehetően az arám amon gyökből ered, amely annyit jelent, mint «megbízható támasz», «bizalmat érdemlő», «valódi» dolog; ezért a «vagyon», a «javak» és a «tőke» szinonimája.[9]

A «hamis» jelzőt vehetjük a fent kifejtett (jogalap nélküli kisajátítás) értelemben, de jelenthet «nem valódi», «bizonytalan» vagy «megtévesztő» dolgot is. Ha az utóbbi feltevést vesszük alapul, a kifejezés nem a társadalmi egyenlőtlenségeket támadja, hanem azt a rászedettséget vagy tévedést, amelyben sokan élnek azok közül, akik ilyen támaszokat keresnek.[10] Lukács evangéliumában azonban az adikosz (igaztalan, hamis) kifejezés nem veszítheti el legközvetlenebb, azaz szociális jelentését.[11]


Isten előtt és az emberek előtt (16, 14-15)

14. Hallották mindezt a farizeusok is, akik
pénzsóvárok voltak, és kigúnyolták őt.
15. Ő pedig ezt mondta nekik: «Ti igazaknak
tartjátok magatokat az emberek előtt, de
Isten ismeri a szíveteket. Mert ami az
emberek előtt magasztos, Isten előtt utálatos».

A fejezetet uraló két példázat közjátékában újra feltűnik a farizeusok csoportja, akik az immár megszokott ellenségeskedésüket gúnnyal és csipkelődéssel fűszerezik.[12] Az evangélista azt mondja róluk, hogy «pénzsóvárok» (philargüroi: «a pénz barátai») voltak, és ezért Jézusnak a vagyont kárhoztató szavai érzékenyen érintették őket. A nyilvánosság előtt bűnbánóknak és aszkétáknak mutatkoztak, valójában azonban kicsinyesek, szűkmarkúak és fösvények voltak. Alapjában véve ők azok az emberek, akiknek sikerült 'összeegyeztetniük' az Isten és a mammon szolgálatát (13. v.). A valódi (aléthinosz) és a hamis (adikosz) vagyonra (mamónasz) vonatkozó jézusi beszéd valószerűtlennek, utópisztikusnak és ezért nevetségesnek látszik az ellenfelek szemében. Ez kiemeli, hogy pontosan megértették Jézus mondanivalóját, amely a kor vagy bármilyen más korszak világias gondolkodású emberében sem válthatott ki másféle benyomást. Lukács azokra az emberekre vagy elsősorban azokra gondol, akik egyházának peremén élnek (az «e világ fiaira»), és akik számára még hirdetni kell az evangéliumot, de főként a közösség tagjait tartja szem előtt, akik feltehetően még nagyon ragaszkodtak vagyonukhoz (philargüroi) (14. v.).

A farizeusok jellemző tulajdonsága a képmutatás. Ezt az evangélisták, főként Máté, állandóan hangoztatják.[13] A képmutatás a jó hírnév megszerzésének az a módja, amelyen az ember a «jámbor», az «igaz» vagy a szent szerepét játssza, s közben mégis szenvedélyeit követi, vagy esetleg istentelen és becstelen életet él. Alapjában véve olyan magatartás ez, amely kis befektetéssel látványos eredményeket hoz. Az ember talán csak hosszú idő alatt tudná felfedezni a képmutató fondorlatait. Istennek azonban nincs szüksége várakozásra (15. v.). Ő belülről ismeri az embert, és mindent helyesen értékel. Annak ellenére, hogy az evangélista erre az Istent megillető ismeretre hivatkozik, körvonalaz egy olyan elvet is, amely talán segíthet annak föltárásában, hogy hol telepszik meg jobban a csalárdság, a hamisság, a számítgatás és a képmutatás. Úgy látszik, mindez arányban áll azzal, hogy az embernek milyen kiemelt helyet és jó hírnevet sikerül megszereznie «az emberek előtt». Minél magasabban érzi magát valaki, minél több vagyont halmoz fel, annál sürgetőbb az igénye arra, hogy álcázáshoz, hazugsághoz és maszkírozáshoz folyamodjék a helyzetnek megfelelő magatartás elérése érdekében. Ez általános érvényű elv, amelyet a kivételek csak megerősíthetnek. Nincsen más hely az evangéliumban, amely ennyire borúlátóan mutatná be a hierarchiát és a társadalmi magasztosságokat (hüpszélon; 15. v.). Ezek Isten előtt egyenesen «utálatos dolgok». Az utálatosság (bdelügma) kifejezés a templom pusztulásáról szóló beszédben tér vissza, hogy jelezze a szent hely meggyalázását. A bdelügma az a bálvány volt, amelyet Antiokhosz Epifanész helyezett el a szentélyben. [14] Ezért minden olyan kísérletet is jelent, amelyben az ember Jahve fölébe akar kerekedni, vagy helyettesíteni akarja őt valamivel. Minden alaptalan felmagasztalás mögött bálványimádási kísérlet rejtőzik. A gőg és a bálványimádás közel áll egymáshoz; s mint ahogy Isten nem tudja eltűrni a bálványimádókat, ugyanilyen határozottan kárhoztatja és utasítja el a gőgös embereket is.


A törvény és a próféták (16, 16-17)

16. «A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették,
azóta az Isten országának örömhírét hirdetik,
és mindenki erőnek erejével törekszik feléje.
17. De hamarabb elmúlik az ég és a föld, mint
hogy a törvényből egyetlen vessző is elveszne».

Lukács e szövegben (10-18. v.) különféle helyekről származó mondásokat gyűjt egybe. Az új részlet teológiai reflexió az üdvösség tervének különféle szakaszaira, amelynek súlypontja, úgy látszik, mintha folyamatosan eltolódnék az időben.[15] A próféták talán úgy gondolták, hogy az ő idejükben fog megvalósulni. Ehhez hasonlóan Keresztelő János vagy tanítványai is saját igehirdetésükkel azonosították e megvalósulást. Valójában azonban (az ország) fokozatosan bontakozik ki a történelemben. A «törvény és a próféták» (16. v.) közkeletű kifejezés a zsidóság világában, és így Jézus korában is az egész Bibliát, vagyis az ószövetségi kinyilatkoztatást jelenti. A zsidók a szent könyveket Törvényre és Prófétákra (Tora és Nebiím) osztották, majd idővel ehhez kapcsolták az «Iratokat» (Ketubím). Az Ószövetség, amelyre Jézus hallgatói és talán Lukács hallgatói is, vagy legalábbis az egyházához közel álló zsidó közösségek hivatkoznak, Keresztelő Jánossal lezárult. Ő maga is - jóllehet sokan különleges autonómiát igényelnének számára - eltűnik a régi érában. János csupán átmenetet képvisel, és nem valamiféle önálló vonatkoztatási pontot. Újdonságot csak az ország hoz, amelynek a próféták tanítói, János pedig előfutára volt: most pedig mindannyiuknak háttérbe kell szorulniuk, hogy az ország kibontakozhassék.

Az ország nem valamiféle körülhatárolt földrajzi terület, nem gettó, hanem a mindenki számára nyitott, az előítéletet és a megkülönböztetést nem ismerő megvalósulás. Jézus missziós tevékenysége is ezt igazolta. A pasz («mindenki») névmás ökumenikus jelentése pedig nyilvánvaló. A farizeusok valamiféle tökéletes és szent emberekből álló közösségről álmodoztak. Minthogy ennek az elgondolásnak talán a keresztények között is maradtak követői, Lukács ezt újra cáfolni próbálja. Isten országa, a hívők közössége nincs elzárva senki elől. Akadályozó tényezői csupán az emberben vannak: a hamis vagyonhoz való ragaszkodás, az önteltség, a gőg és a kapzsiság, amely lelke mélyén húzódik. Ezeknek az akadályoknak legyőzéséhez erélyes, bátor és erőszakos (biadzetai) tevékenység szükséges. Ezért az ország az «erőszakosoké» (biasztai) - mondaná Máté (11,12). A kifejezésnek a körülményektől és egyéb összefüggésektől függően más jelentése is lehet,[16] de a lukácsi szöveg közvetlen üzenete minden bizonnyal az általunk feltüntetett mondanivaló. Az «erőszakosok» azok, akik azért harcolnak, hogy utat készítsenek önmagukban Isten országa számára, amely halad előre, és megpróbálja őket magába ölelni.

A törvény említése, amely befejezte szerepét, miután ezt az evangélium vette át, Jézusnak egy másik mondására is emlékeztet, amelyet a zsidó-keresztény közösségek gyakorta hallhattak (17. v.). A törvény halott, ennek ellenére még legaprólékosabb előírásai (a «vessző») is megtartják érvényüket. Abszolút értelemben véve e mondat paradox jellegű. Arra kell gondolnunk, hogy Lukács itt ellenőrzés nélkül idéz egy zsidó-keresztény csoportok által alkalmazott szöveget, vagy arra, hogy olyan környezetbe helyezi, amely megváltoztatja e szöveg értelmét. Jóllehet a 16. vers (a «törvény és a próféták») az ősi mózesi törvényre emlékeztet, a fejezet és még inkább az evangélium általános szövegkörnyezete arra késztet bennünket, hogy Krisztus törvényére gondoljunk. Ez a törvény az, amely nem enged meg kivételeket, még azokban a pontokban sem, amelyek talán másodlagosnak látszanak.[17] A kijelentés nem a farizeusi legalizmusnak, hanem inkább a keresztény rigorizmusnak visszhangja. Lukács közösségében is mutatkoztak a közömbösség és a lelki könnyelműség jelei. Az utalás ezektől akarja óvni az embert. Szigorú hangvétele jelzi, hogy a veszély nemcsak fenyegeti a közösséget, hanem már jelen is van benne.


A válás (16, 18)

18. «Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el,
házasságot tör; és aki férjétől elbocsátott
asszonyt vesz el, szintén házasságot tör».

A házasság témája kemény dió és nehezen kezelhető probléma volt a kezdeti és a későbbi keresztény igehirdetés számára. [18] A zsidó és még inkább a görög világban a házasság elnyomó intézmény volt. Minden jog a férfit illetett, aki (valódi adás-vétel keretében) vásárolta meg asszonyát a családfőtől, és amikor már nem felelt meg igényeinek, szükségleteinek vagy ízlésének, visszaszolgáltatta neki. [19] A házasság a jegyesek szülei között megkötött szerződés volt; a nőt pedig sem az elfogadáskor, sem az elbocsátáskor nem kérdezték meg (vö. MTörv 24, 1-4). Jézus vitatja e törvény jogos voltát, és arra emlékeztet, hogy a férfinak és a nőnek e tekintetben egyenlő jogai vannak. A feleség megválasztása nem véletlenszerű, hanem személyes döntésen és egyetértésen alapuló választás, amely természeténél fogva visszavonhatatlan. Ezért a válólevéllel történő elbocsátás önkényes és igazságtalan eljárás, amelyet Mózes csak népének érzéketlensége és keményszívűsége miatt tűrt el, illetve foglalt törvénybe. Ez az eljárás nem törvényes és nem megengedett, mert nem tartja tiszteletben a nő méltóságát. Jézus támadja a kornak ezeket a visszaéléseit, azaz gyakorlatilag azt a kizsákmányolást, amelyet a házasság intézménye a férfinak a nővel szemben megengedett, és a házastárs kiválasztását visszavezeti eredeti formájára és arra a szerepre, amelyet a teremtő jelölt ki neki (vö. Mt 19, 3-9). Isten nem az ember szórakozására teremtette az asszonyt, hanem azért, hogy életének nélkülözhetetlen «segítője» legyen (Ter 2,18). A nőnek a teremtés terve szerint mindvégig munkatársként és nem szolgálóként kell férje mellett állnia. A férfi nem viheti őt házába úgy, mint valamiféle munkaeszközt, hanem - amint Jézus ezt világosan mondja - «testvérként» kell befogadnia (vö. Mt 23,8). Az embernek csak akkor szabad asszonyt választania, ha szereti őt, és ha életük eggyé tud kovácsolódni (Ter 2,24).

A keresztény házasság a mózesitől eltérően felbonthatatlan, mert nem üzletkötés vagy szerződés, amelyet az ember a következmények vállalásával akkor bont fel, amikor akar, hanem a szeretet választása, amelytől idegen minden zavaró hatás, a megoszlás vagy a szakítás. Bármit tesznek is a házastársak gyakorlati téren, Isten előtt érvényben marad a közöttük levő kötelék, mert nincs mód a lelkiismeretben és az Isten előtt vállalt kötelezettségek és feladatok megszüntetésére. Máténál az apostolok keserűen veszik tudomásul a házassággal kapcsolatos új helyzetet, amellyel szinte már nem is érdemes szembesülni (19,10).

A válás, amelyet az ősi törvény nagyon könnyen megengedett, egyszerűen merénylet a házastársi állapot ellen. Ha az ember elbocsátja vagy elhagyja feleségét, nincs joga ahhoz, hogy új feleséget válasszon magának, és az elbocsátott asszonynak sem szabad újra férjhez mennie: mert mindkét eset házasságtörésnek számít, amelyet az ókori és főként a zsidó törvény a cselekedet súlyos voltát jelző megkövezéssel büntetett. [20] A törvény szerint ugyanis a házasságtörés a tulajdonjog megsértése, és ezért megbocsáthatatlan bűnnek tekintették. A szeretetben való hűtlenség és a szeretet törvényének megsértése szinte ismeretlen fogalom volt. Jézus a házasságot visszahelyezi alapjára, a szeretetben foganó választásra és ennek elválaszthatatlan következményeire: az egységre, a folytonosságra és a felbonthatatlanságra. A család és a házas állapot elhagyása mindig bűnös cselekedet; ugyanakkor az evangélium mégsem antropológiai értekezés, és nem is abszolút értelemben vett házassági erkölcstan. Csupán a páros lét etikai elveit jelzi, de ezeknek az elveknek konkrét alkalmazása nem található meg az evangéliumban. [21]

Az evangéliumi beszéd világos, de meghatározott történelmi helyzetet tart szem előtt. Jézus elítéli a saját korában és társadalmában szokásos válást, amelynek még hivatalos törvényesítése is volt (MTörv 24, 1-4). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ugyanilyen kérlelhetetlen véleménye van a látszat-házasság esetében is. A házassági választásba is becsúszhatnak tévedések, előre nem látott események ugyanúgy, mint minden másfajta emberi döntésbe. Előfordulhat olyan elhibázott házasság, amelyért senki sem vonható felelősségre, és olyan is, amelyben ha vannak is vétkek, a helyzetet már nem lehet megjavítani. Ha az ember ilyen esetekben Jézus szavait idézi az immár tarthatatlan döntés szentesítésére, nyilvánvalóan visszaélést követ el. Jézus a válóperes lelkület ellen harcol, de nem biztos, hogy ugyanilyen módon harcol a válás ellen is, amikor ez az egyetlen út egy sosem létezett vagy megromlott szeretetkapcsolat felmondásához és az új döntés bátor vállalásához. Jézus azért avatkozott bele a dologba, hogy megmentse a nő és a férfi méltóságát, és nem azért, hogy elviselhetetlen igát rakjon rájuk. [22] A házastársak evangéliumát nem írták meg; ezért minden egyes esetben csak figyelmes vizsgálat után születhet meg. Isten azt akarja, hogy az ember a házasságban vagy azon kívül boldog legyen, és hogy önző vagy egyoldalú választások ne zavarják meg «gyermekeinek» nyugalmát és békéjét.


A gazdag és a szegény (16, 19-31)

19. «Volt egy gazdag ember, aki bíborba és
patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes
lakomát rendezett.
20. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt
a gazdag kapuja előtt, fekélyekkel tele,
21. és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a
gazdag asztaláról lehulló morzsákkal, de csak
a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták sebeit.
22. Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és
felvitték az angyalok Ábrahám kebelére.
Meghalt a gazdag is, és eltemették.
23. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve
felemelte tekintetét, látta távolról Ábrahámot
és kebelén Lázárt.
24. Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj
rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét
mártsa vízbe, és hűsítse meg nyelvemet, mert
nagyon gyötrődöm e lángban.
25. De Ábrahám így válaszolt: Fiam, jusson
eszedbe, hogy te megkaptad javaidat
életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat.
Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz.
26. Ezenfelül még közöttünk és közöttetek nagy
szakadék is tátong, hogy akik innen át
akarnak menni hozzátok, ne mehessenek,
se onnan ide át ne jöhessen senki.
27. Ő pedig így szólt: Akkor arra kérlek, atyám,
hogy küldd el őt apám házához;
28. mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre,
nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem
helyére.
29. Ábrahám így válaszolt: Van Mózesük, és
vannak prófétáik, hallgassanak azokra!
30. Erre az ezt mondta: Nem úgy, atyám,
Ábrahám, hanem ha a halottak közül
megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek.
31. Ábrahám ezt felelte: Ha Mózesre és a
prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi
meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül».

A részlet visszatér a gazdagság és a szegénység témájára (vö. 1-9. v.), amelyet ezúttal két különleges szereplő személyesít meg: a dúskáló gazdag és Lázár, akik két egymással ellentétes társadalmi és vallási réteg eleven képviselői.

A gazdag ember bemutatásától kezdve kedvezőtlen fénybe kerül. Még neve sem említtetik. [23] Az evangélista valószínűleg a gazdagok egész csoportjára akarja irányítani a figyelmet, és nem csupán egyetlen személyre. Talán polemikus éle is van a dolognak. Az ember, akinek feltehetően nemesi neve volt, amelyhez bizonyára ragaszkodott, névtelen egyeddé vált.[24] Az evangélista leírja szokásait és fejedelmi fényűzését (a bíbor a királyi ruhatár tartozéka). A gazdag embernek szemmel láthatóan csupán arra van gondja, hogy fényűző módon öltözködjön, s napjait vigalomban töltse (19. v.). Ez a korabeli fejedelmek és nemes emberek élete, illetve szokványos foglalatossága (vö. Lk 12,19; 15,23). A példázat alkotója nem az ő oldalán áll: személyét távolról, lelkesedés nélkül, sőt inkább alig leplezett méltatlankodással szemléli. Figyelmét a gazdag ember külsejének leírására korlátozza, hogy kiemelje a belső világában uralkodó sivárságot és ürességet.

Lázárt ezzel szemben szerető gonddal mutatja be. Annak ellenére, hogy koldus, megérdemli, hogy neve is említést kapjon. A gazdag fényűző életével szemben ő a végső szükség állapotában van. A gazdag palotában lakik és elnyújtózik a pamlagon, Lázár pedig a kapun kívül egy mocskos gyékényen fekszik. A gazdag lakmározással és vigalmakkal tölti idejét, a szegény pedig morzsákkal, azaz az úr asztaláról származó sovány maradékokkal táplálkozik. Úgy látszik, még a sebeit nyalogató kutyák sem kímélik meg őt goromba kedveskedéseiktől. E beteg és elhagyatott embernek senki nem nyújt segítséget, és főként azok nem teszik ezt, akik jólétben élnek és egyik pillanatról a másikra változtathatnának sorsán.

Az evangélistát elsősorban vallási kérdések foglalkoztatják, de ezek szemlátomást nem határolódnak el szociális következményeiktől. Mi több, e kérdések szorosan összefonódnak egymással, hiszen a gazdag elítélését az Istennel és az embertársakkal szembeni mulasztások egyaránt motiválják.

A két személy mögött a korabeli társadalom két egymástól különböző társadalmi rétege rejtőzik: a kisebbségben levő tehetős emberek szemben a szegények nagy sokaságával. Egyik oldalon a nemesek, a földbirtokosok, a kereskedők, a «számvevők», a szakmák gyakorlói és a kézművesek állnak, a másikon a szolgák és a rabszolgák. Lázár az utóbbiak közül az egyik. Jézus, illetve az evangélista melléjük áll, és osztozik sorsukban. Egész egyházát (a «szegények gyülekezetét») ilyen «rangú» emberek alkotják. Az evangélista emlékeztetni akar, hogy a történelem folyamán volt valaki, aki védelmébe vette Lázárt, illetve társadalmi osztályát, és aki arra ösztönzi az embereket, elsősorban a hívőket, ébredjenek tudatára, milyen méltánytalan és elképesztő állapotban él az emberek többsége kevesek hatalmaskodása miatt.

A példabeszédben a jelenetek úgy követik egymást, mint valamiféle filmben. A kezdeti állapot mindkét szereplő életének egy különleges pillanatában gyökeresen megváltozik: ez a pillanat a halál (22. v.). A túlvilágon szerepeik megcserélődnek: a gazdag szegénnyé válik, a szegény pedig gazdaggá lesz. Az új helyzetet a «pokol» («Hádesz»: 23. v.) és a «paradicsom» («Ábrahám kebele»: 22. v.) különbözősége mutatja. A szegény halálakor mozgásba lendülnek az angyalok, hogy elvezessék őt a legfőbb boldogság helyére, amelyet biblikusan Ábrahám kebelének neveznek (vö. 19,9). A földön kutyák társaságában ült a gazdag ember házának kijáratánál, most azonban a választott nép ősatyjának «asztalánál» foglal helyet: a keleti népek pamlagokon elnyújtózva étkeztek, és a díszvendég a családfő melléhez támasztotta fejét (vö. Jn 13,23). A korábban elfeledett és talán megvetett Lázár most megtisztelő helyzetben van.

A gazdag embert nagy pompával és ünnepélyességgel kísérik a sírig, de ott befejeződnek ünnepei és élvezetei. Midőn a másik életben eszméletre tér, már visszájára fordult a sorsa: úrból koldussá lett, és ráadásul kérései sem találnak meghallgatásra, mint ahogy annak idején Lázáré sem (23-24. v.). Ő, aki tetszése szerint ehetett és ihatott, még egy vízcseppel sem rendelkezik, hogy megnedvesíthesse ajkát és nyelvét. A különféle élvezetek helyett, amelyekben életében dúskált, tűzben szenved, amely emészti őt anélkül, hogy megölné. E leírás nyilvánvalóan szimbolikus jellegű. A «tűz» nem fizikai valóság, hanem annak kifejezésére szolgál, hogy milyen szigorú büntetést kapott az igaztalan ember. [25]

Ábrahám válasza (25. v.) adja meg az egész «elbeszélés» kulcsát, vagyis annak a tragikus sorsnak magyarázatát, amely szinte tudtán kívül érte a gazdagot: «Te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat». A «javak» számára a bukás alkalmává lettek, míg a «rossz» Lázár esetében az üdvösség indítékává vált. Nem arról van szó, hogy a gazdag esetleg elméletileg nem ismerte el Istent és törvényét, vagy hogy nyíltan megtagadta őt. A szerző nem azt sejteti, hogy a gazdag kifejezetten istentagadó ember volt, hanem inkább azt, hogy nem sokat törődött hitével, és nem sok helyet adott e hitnek gyakorlati életében. Csupán önmagával, fényűző életével, szórakozásaival foglalkozott, miközben elhanyagolta Istent és törvényét, főként az embertárs iránti figyelem és megbecsülés szabályát. E példázatot alapjában véve olyan illusztrációnak is tekinthetjük, amely a mammonnak alárendelődő szolgaságot világítja meg (vö. 13. v.). Aki híven tiszteli a mammont, annak számára ez akaratlanul és észrevétlenül istenné, és ennek megfelelően kultikus tárggyá válik. A gazdagság, amely mindig isteni ajándék az ember számára, ilyen körülmények között rossz. Bálványozottá válik, és ezáltal tévútra visz. Ezzel szemben a szegénység jó, mert függetlenít a rossztól, vagyis az önzéstől és a szétszórtságot eredményező földi élvezetektől.

A példázat befejező része éppoly embertelen és kegyetlen, mint a kezdete (26-31. v.). A gazdag ember és Lázár sorsát könyörtelenül és megmásíthatatlanul végérvényesnek mutatja. Kettejük és világaik között nagyobb szakadék húzódik, mint amilyen a földi életben választotta el őket egymástól. A «nagy szakadék» áthidalhatatlan, és talán úgy is mondhatjuk, örök. Ebben az esetben azonban ezt az állítást nem kell hangsúlyozni, mert intelem jellegű és nem teológiai célzatú példabeszéddel állunk szemben. Az elbeszélés egy magatartást bélyegez meg, egy társadalmi osztályt ostoroz, és arra buzdítja az embert, hogy fedezze fel és mentse meg a másik, az elfeledett és a semmibe vett társadalmi réteget. Nem a túlvilág problémáit akarja megoldani, mert ezek a problémák az ember számára ezen a világon mindörökre kifürkészhetetlenek maradnak. Elegendő tudnunk, milyen cselekedetek tetszenek Istennek, és ezeket végre kell hajtanunk ahhoz, hogy boldog életünk lehessen az eljövendő világban. A jónak és a rossznak földöntúli vonzata van, de senki sem tudja, milyen módon és milyen arányban. Feltehetően a példázat alkotója sem ezt akarta kinyilvánítani. Ha pedig mégis ezt tette, saját emberi logikáját követte, és nem Isten elgondolását. [26]

A példázat tanítása, ha szó szerint vesszük, több problémát hagy maga után, mint amennyit megold. Bizonyos, hogy Istent nem eszményi módon mutatja be. Úgy látszik, mintha Istennek nem volna ereje vagy képessége ahhoz, hogy megbocsásson a bűnbánatot tartó gazdagnak. Az is lehet azonban, hogy keménysége és érzéketlensége az evangélistának a tehetős osztállyal szembeni ellenséges magatartását érzékelteti (vö. 6, 20-28), vagy ezek hangsúlyozzák az ő pasztorális aggodalmait. Önmagában véve nagyon merész dolog Istennek ilyen szigorú, szinte bosszúálló magatartást tulajdonítani bizonyos bűnösökkel szemben. Lehetséges azonban, hogy nem is ezeket a szempontokat kell hangsúlyozni, mert amit a példázat kárhoztat, az a gazdagsággal való visszaélés és az ezzel járó veszély: a szív megkeményedése és az embertársakhoz fűző kapcsolat elhalása. Probléma azonban az, hogy a gazdag ember lelkülete mindenkiben fellelhető, még a szegényben is. [27]

Abba a megoldásba, amelyet a szerző a szociális kérdéssel kapcsolatban kínál, minduntalan vallási indítékok és földöntúli szempontok is belekeverednek, amelyek e megoldást kétértelművé és kétségessé teszik. A történelemben fellelhető egyenlőtlenségek végérvényesen csak az eljövendő életben szűnnek meg, mondja másutt is az evangélista (vö. 6, 20-28). Ez azonban az evangéliumi üzenet elárulása. Jézus azért harcolt és halt meg, hogy már a földi élettől kezdődően barátok, egyenlő emberek és testvérek családjává formálja az emberiséget. Mindaddig azonban, míg a történelmet olyan emberek akadályozzák, mint a dúskáló gazdag, Lázár nem léphet ki alárendelt helyzetéből és nyomorúságából. Mihamarabb hinni kellene a próféták szavának, akik Istent a «szegények barátjaként» mutatják be.

A dúsgazdag könyörgése, amellyel hozzátartozói érdekében folyamodik Ábrahámhoz, arra szolgál, hogy megvilágítsa az üdvtörténelemben és az egyházban folyó prófétai igehirdetés jelentőségét. A gazdag ember rendkívüli közbeavatkozást kér, vagyis azt, hogy valamelyik elhunyt látogassa meg családtagjait. Ábrahám azonban nem ért vele egyet. Annak ugyanis, aki megfelelő készséggel rendelkezik, az egyszerű prófétai meghirdetés is elegendő a hithez; aki pedig híján van e készségnek, annak számára mindenféle érvelés vagy igazolás semmitmondó marad. A kicsinyhitű ember nagy jeleket kér, amelyek aztán továbbra sem rendítik meg őt. A farizeusok égi jelet kívántak, Jézus azonban nem adta meg nekik (11,16); de ha teljesítette volna kérésüket, akkor sem tértek volna meg. A hit problémái az ember belső világában, nagylelkű, készséges és bátor döntéseiben oldódnak meg. A kicsiny hit látványosságokon alapul, a valódi hit a lelkiismeret titokzatos világában gyökerezik.

A pasztorális módszertan, amelynek érdekében Lukács e sorokban síkra száll, ellentétben áll az evangélizálás nagyszabású eszközeivel, és ezek helyett az ige hallgatására hivatkozik (31. v.). A gyermekkor evangéliuma Máriát olyasvalakinek ábrázolja, aki odafigyel a különféle isteni küldöttek hozzá intézett szavaira, és elmélkedik, elgondolkodik e szavakon (vö. 2, 19.51). Lázár nővére is figyelmes hallgatója Jézusnak (vö. 10,38).

A példázat telve van vigasszal a szegények irányában, de borúlátó megjegyzéssel zárul a gazdagokat illetően; az is lehetséges azonban, hogy az evangélista itt kissé elragadtatta magát.


[1] A különféle tanulmányok közül vö.: Das Rätsel der Parabel vom ungerechten Verwalter, Lk 16, 1-13, Zürich, 1972.; J. Dupont, L'exemple de l'intendant débrouillard (Lc 16), in AssSeig 56 (1974), 67-78.; L. J. Topel, On the Unjustice of Unjust Steward: Lk 16, 1-13, in CBQ 35 (1975), 216-227.; J. P. Molina, Luc 16, 1-13, in ETR 53 (1978), 371-376.; A. Feuillet, Les Paraboles de Luc: Chap. 16. Recherches sur la conception chrétienne du droit de proprieté et sur les fondements scripturaires de la doctrine sociale de l'Eglise, in Lv 89 (1979), 241-250.; 257-271.

[2] Vö. E. Kambah, Die Parabel vom ungerechten Verwalter (Lk 16,1 ff) im Rahmen der Knechtsgleichnisse, in Fest. O. Michel, Köln, 1963., 279.

[3] Vö. G. Girardet, Il Vangelo della liberazione. Lettura politica di Luca, i.m., 120. o.; J. D. M. Derrett (idézett cikk, 198-219. o.) szerint az intéző a gazdának járó fizetési kötelezettségek halasztásából adódó kamatokkal számolt. A csökkentés tehát nem a gazdának járó összeget érintette, hanem a kamatokat, amelyek részben éppen az intéző ügyeskedésének következtében hoztak hasznot. Ily módon a sáfár bizalomra, megbecsülésre, jóindulatra és elfogadásra talált az ügyfelek körében. Ezért kapott dicséretet, és ezért szerepel példaképként.

[4] F. Salvoni és mások szerint az intézőt dicsérő «Úr» maga Isten, aki váratlanul színre lép, hogy ítéletet mondjon az ember cselekedetéről. E címet Jézusra is lehetne vonatkoztatni, de ebben az esetben önmagát nevezné így. Vö. L'economo falsario (Lc 16, 8-9), in RicBiblRel 4 (1969), 210. o.

[5] A bölcsességi irodalomban (vö. Példabeszédek, Sirák fia könyve) a «fiú» szó gyakori, illetve szokványos megnevezése a «tanítványnak». A rabbinikus iratokban megtalálhatók a «jövendő világ fiai» és a «jelen világ fiai» kifejezések (vö. Strack-Billerbeck, II, 219.). A qumráni irodalomban megjelennek a «világosság fiai» is, akik ellentétben állnak a «világ fiaival» (vö. 1 QS 1,9; 2,16; 3, 13.24; 1 QM 1, 3.9.11.13).

[6] Vö. 1 Tessz 5,5; Ef 5,8; Jn 12,36.

[7] Nem szükséges arra a következtetésre jutni, hogy a gyümölcsöző tőkét fel kell osztani a szegények között. Inkább a szegényeket kell abba a helyzetbe juttatni, hogy osztozhassanak a tőkét illető tervekben és felelősségben. A mammon a jelenlegi világban a vagyonnak és a hatalomnak embertelen és embertelenné tevő halmozása, valamint a nyereségvágy, amely a kevésbé szerencsés és rátermett embereket kizsákmányoló rendszert eredményezi.

[8] Az ősegyház «sáfároknak» (oikonomoi: 1 Kor 4, 1-4) nevezte vezetőit. A Tit 1,7 a közösség «felügyelőjéről» és «sáfáráról» beszél. A Pét 4,10 ugyancsak «jó sáfárokról» vagy «szolgákról» (diakonoi) tesz említést. Nem véletlen, hogy Lukács a tanítványoknak címezi a példázatot (1. v.). A példázat értelmét nem másíthatjuk meg, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül Lukács pasztorális céljait sem. Vö. E. Kamlah, id. cikk, 289. o.

[9] Az arám mamon szó, amelyből a görög mamónasz származik, azt jelenti, ami «biztos, megbízható, bizonyos, azt amire számítani lehet és ami szilárd». Az Ószövetségben csak a Sir 31,8-ban szerepel. A rabbinikus irodalomban (Talmud) «tulajdont», «javakat» és «birtokokat» jelent, de gyakorta rosszalló értelemben. Az Újszövetségben csak a Mt 6,24-ben (Lk 16,23) fordul elő és Lukács jelenlegi szövegében, ahol a «Mammon» a vagyont személyesíti meg, amelyet általában igaztalan módon halmoznak fel, illetve amely igaztalan viselkedésformákat szokott kiváltani. Vö. Strack-Billerbeck, i.m., I., 434. o.; F. Hauck, mamnas, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., VI. k., 1047-1054.; H. P. Ruger, mamnas, in ZNW 64 (1973), 127-131.

[10] A «mammon» nem egyszerűen a pénzzel azonos, amely nélkülözhetetlen átviteli eszköz. Maga a tőke is, amennyiben termelési eszköz, a mai társadalom egyik alappillére. Abban az esetben «mammon», ha csupán egyesek hasznát szolgálja, és a többieket, a többséget ínségben hagyja. Vö. G. M. Campos-B. M. Ubach, Un sentido biblico de adikos, adikia y la interpretación de Lc 16, 1-13, in EstBíbl 25 (1966), 77-78.; P. Colella, De mamona iniquitatis, in Riv Bibl 19 (1971), 427-428.

[11] Vö. H.-J. Degenhardt, Lukas Evangelist der Armen, i.m. 113-135. («Forderungen Jesu: Lk 16, 1-31»).

[12] Vö. R. Meyer-H. F. Weiss, pharisaios, in G. Kittel, ThWNT, B. IX, 11-51. o.; A. Michel et J. Le Moyne, Pharisien, in DBS, VII. k., Paris, 1961., 1022-1115. A 14. vers, az átkötés, valószínűleg a szerkesztőtől ered. Vö. J. A. Ziesler, Luke and the Pharisees, in NTS 25 (1978-79), 147-157.

[13] A «képmutatás» nemcsak a farizeusokat és társaikat jellemzi, hanem általánosan elterjedt bűn, amelyet a Biblia gyakorta megbélyegez. Azért sajátosan a farizeusok bűne, mert ezek kifelé szinte aggályoskodó bűnbánati gyakorlattal hivalkodtak, de lelkük tele volt önhittséggel és gőggel, azaz csak színlelték, hogy birtokolják azt, amit mutatnak; olyan szerepet játszottak, amely nem állt összhangban életükkel. Vö. Mt 23, 2-36, amely az ezzel kapcsolatos legsúlyosabb vádbeszéd.

[14] A szentélyben levő «utálat tárgyáról» az 1 Mak 1,54; 6,7; 2 Mak 6,2; Dán 9,27; 11,31; 12,12 tesz említést, hogy jelezze a templom meggyalázását, amely azáltal következett be, hogy Antiokhosz király a templomba betétette az olimpiai Zeusz-szobrot. A Mt 24,15 olyan jelként említi, amely sietteti a templom és a szent város lerombolásához vezető eseményeket.

[15] Vö. G. Schrenk, biazomai, in G. Kittel, Grande Lessico del N. T., i.m., II. k., 247-261.; F. W. Danker, Luke 16,16 - an Opposition Logion, in JBL 77 (1958), 231-241.; G. Braumann, Dem Himmelreich wird Gewalt angetan, in ZNW 52 (1961) 104-109.; P. H. Menoud, Le sens du verbe biazetai dans Lc 16,16, in Mél. B. Rigaux, Gembloux, 1970., 207-212. o.; W. G. Kümmel, Das Gesetz und die Propheten gehen bis Johannes. Lukas 16,16 im Zusammenhang der heilsgeschichtlichen Theologie der Lukasschriften, in Fest. G. Stählin, Wüppertal, 1970., 89-102. o.; R. J. Banks, Jesus and the Law in the Synoptic Tradition, Cambridge, 1975., 203-226.

[16] I. H. Marshall szerint a biadzetai jelentése: «az ország kifejti erejét» (i.m. 629. o.)

[17] A törvény nem önmaga által veszíti el kötelező erejét, hanem azáltal, hogy beleolvad az ország programjába. Vö. R. J. Banks, id. cikk, 218. o.

[18] Vö. J. Dupont, Mariage et divorce dans l'Évangile. Mathieu 19, 3-12 et parallèles, Bruges, 1959.; J. D. M. Derrett, Law in the New Testament, London, 1970., 363-388. o.; G. Schneider, Jesu Wort über die Ehescheidung in der Ueberlieferung des Neuen Testaments, in TrierTZ 80 (1971), 65-87.; D. R. Catchpole, The Synoptic Divorce Material as a Tradition-Historical Problem, in BJRC 57 (1974-75), 92-127.

[19] Azt a szabadságot, amelyet a MTörv 24, 1-4 biztosított a férfinak, a hétköznapi gyakorlat és a korabeli iskolák egyre tágabban értelmezték. Köztudott, hogy az az irányzat, amelynek Hillel volt a vezetője, nagyon engedékeny volt. Ahhoz, hogy valaki «válólevélhez» folyamodhasson, elegendő volt bármiféle «hiba», még ha ez csupán külső és felszínes hiányosság volt is.

[20] Vö. Lev 20,10; MTörv 22,22-től; Jn 8,5.

[21] Mielőtt házasságtörésről beszélünk, látnunk kell, hogy vajon nem olyan új pszichikai helyzetről van-e szó, amely elviselhetetlenné, lehetetlenné teszi a megelőző együttélést, és amely új házasságot igényel.

[22] Vö. Matteo. Commento al vangelo della Chiesa, i.m. 463-466. o. Itt olyan lelkület körvonalazódik a válással kapcsolatban, amely úgy látszik, nem áll ellentétben a házasság új keresztény törvényével.

[23] Vö. J. D. M. Derrett, Fresh Light on St Luke XVI, ll, Dives and Lazarus and the preceding Sayings, in NTS 7 (1960-61), 364-380. o.; O. Glombitza, Der reiche Mann und der arme Lazarus, in NT 12 (1970), 166-180.; A. George, La parabole du riche et de Lazare (Lc 16), in AssSeig 57 (1971), 80-93.; J. Dupont, L'homme riche et le pauvre Lazare, in Les Béatitudes, Paris, 1973., III. k., 162-182. o.; F. Schnider - W. Stenger, Die offene Tür und die unüberschreitbare Kluft. Strukturanalytische Ueberlegungen zum Gleichnis vom reichen Mann und armen Lazarus (Lk 16, 19-31), in NTS 25 (1978-79), 273-83.; A. Feuillet, La parabole du mauvais riche et du pauvre Lazare (Lc 16,19-31), antithèse de la parabole de l'intendant astucieux (Lc 16,1-9), in NRT 101 (1979), 212-223.

[24] Jézus azzal fenyegeti a «hitehagyókat», hogy nem fogja őket (nevüket) megismerni az Atya előtt (vö. Mt 7,23; 10,32).

[25] A kép, amelyet a szerző a túlvilágról alkot, mítikus jellegű, vagyis a népi fantázia alkotása, és nem valamiféle különleges kinyilatkoztatás gyümölcse. A híradás az eljövendő életre vonatkozik, de e túlvilági lét elgondolása teljesen emberi elgondolás, amely korszakoknak és népcsoportoknak megfelelően változik. Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., III. k. 203-226. o.

[26] A (pokolbeli) «tűz» azokhoz az elemekhez tartozik, amelyekhez az igehirdetők és a teológusok fantáziája folyamodik a «kárhozott» ember állapotának leírása érdekében. E leírások azonban szubjektív, és hozzátehetjük, önkényes feltételezések. A túlvilágot teljességgel beborítja a misztérium homálya, és minden olyan kísérlet, amely fel akarja lebbenteni róla a fátylat, arra rendeltetett, hogy a semmibe zuhanjon.

[27] Az elhunytak állapotának örökkévalóságával és megmásíthatatlanságával kapcsolatos még súlyosabb problémát nem tudjuk megoldani e lukácsi kijelentések alapján. A szokásos gondolkodási móddal szemben álló megfontolásokat illetően vö.: Matteo. Commento al vangelo della Chiesa, i.m., 602-605. o.




Tartalomjegyzék
Előző oldal
Következő oldal
Bibliográfia