1. A vámszedők és a bűnösök mindnyájan
igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt.
2. A farizeusok és az írástudók pedig így
zúgolódtak: «Ez bűnösöket fogad magához,
és együtt eszik velük».
3. Ő erre ezt a példázatot mondta nekik:
4. «Ha valakinek közületek száz juha van,
és elveszít közülük egyet, vajon nem
hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában,
és nem megy-e addig az elveszett után, amíg
meg nem találja?
5. És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében,
6. hazamegy, összehívja barátait és szomszédait,
majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem,
mert megtaláltam az elveszett juhomat.
7. Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb
öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő
bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt,
akinek nincs szüksége megtérésre».
A fejezet elbeszélői bevezetéssel kezdődik
(1-3. v.), amelyet három úgynevezett irgalmassági
példázat követ.[1]
Az első kettő az elveszett juhról (4-7. v.) és
az elveszett drahmáról (8-10. v.) szól, a harmadik
pedig a tékozló fiúról (11-32. v.). Elveszhet
a nyáj, a pénzérme, sőt még egy fiú
is. A példázat alkotója arra szólít,
hogy járjuk végig azokat az utakat, amelyeket a különféle
szereplők megtettek, hogy megtalálják azt, amit elveszítettek,
és osztozzunk az őket eltöltő örömben.
Jézus körül immár kétféle embercsoport
található, és ez a csoportosulás ugyanolyan,
mint amilyen a Keresztelő prédikációja alkalmával
is létrejött. Annak idején a vámosok is befogadták
az előfutár szavát és megkeresztelkedtek (3,
12-13), míg a farizeusok és a törvénytudók
mind az egyiket, mind a másikat visszautasították
(vö. 7, 29-30). Lukács már bemutatta az asszonyokkal
vallási témákról társalgó üdvözítőt,
bármilyen hallatlan dolog is ez (vö. 10, 38-42); most pedig
olyan helyzetben ábrázolja, amelyben általánosan
megvetett emberekhez intézi szavát. Mi több, éppen
rájuk gyakorol vonzó hatást. Jézus mindenkihez
beszél, de szavai eltérő módon találnak
visszhangra hallgatóiban, éspedig annak megfelelően,
hogy melyik csoporthoz tartoznak: a vámosok és bűnösök
bátorítást, segítséget és reményt
találnak tanításában, és ezért
közelednek hozzá; a farizeusok és a törvénytudók
ugyanezeket a szavakat izgatásnak, a vád és az ítélet
alapjának tekintik.
Az általános vallási terv fölvázolásának
kísérlete fölháborítja a szent hatalom
birtokosait, a zsidóság hivatalos tanítóit,
s főként a farizeusokat (a tömegtől «elkülönülteket»)
és a törvénytudókat, akik a kor jogi szakértői
vagy kánonjogászai (2. v.). Az evangélista tetszéssel
és hangsúlyozva jegyzi meg, hogy «a vámszedők
és a bűnösök mindnyájan» elmentek,
hogy hallgassák Jézust. Az egyetlen szemrehányás,
amelyet az ellenfelek felhozhatnak az üdvözítő
ellenében, az, hogy utálatos, vallástalan, Istentől
távol álló, tisztátalan és másokat
beszennyező emberek barátja. Jézus éppen azért
mondja el a XV. fejezet három példázatát, hogy
a farizeizmusnak és általában az ortodox zsidóságnak
e hivatalos dogmáját cáfolja, és megkísérelje
az érvényben levő vallási nézetek felforgatását.
A farizeusok kasztokat teremtettek, meghatározták a szent
és a profán körét, és azon igyekeztek,
hogy mindezt Istentől eredőnek tüntessék fel.
Jézus ezzel szemben azt akarja tudtukra adni, hogy ezeket a kategóriákat
és megkülönböztetéseket Isten nem ismeri.
Isten egészen más, mint amilyennek emberei, beleértve
olykor prófétáit is, leírták őt.
Jézus gyakorta megerősíti ezt példázataiban,
hogy a témával kapcsolatban eloszlasson minden félreértést.
Isten valódi megismerésében rejlik az ember üdvösségének
titka. Az, hogy az ember a rettegés érzésével
vagy szívesen áll Isten elé, attól függ,
hogy bírónak vagy barátnak ismeri-e őt.
Az elveszett juhról szóló «elbeszélés»
(3-7. v.), amelyet Lukács az imént bevezetővel látott
el, saját forrásából származik.[2]
A szövegösszefüggés közelebbről mutatja
be Jézus szolgálatát, és ezért a szöveget
ősibbnek tekinthetjük, mint a Mt 18, 12-14-ben szereplő
példázatot, amely egyházias színezetet kapott.
Ez már nem Krisztus pasztorális irányvonalának
apológiája, hanem a közösség vezetőinek
szóló buzdítás arra vonatkozóan, hogy
milyen magatartást tanúsítsanak a gyengébb
vagy «rakoncátlanabb» juhok irányában.
[3]
A nyáj történetében előfordul, hogy a
pásztor figyelme egyetlen juhra irányul, és az összes
többi másodrangúvá válik.[4]
Olykor megtörténik, hogy a juhok közül valamelyik
vigyázatlanul elkóborol a csoporttól, vagy fennakad
a sövényen. Lehet, hogy magától is kievickélne
a bajból, de a buzgó pásztor nem tud várni;
otthagyja az egész nyájat, és fut, hogy megkeresse
azt, amelyiket az elkallódás veszélye fenyegeti. A
többi életét is éppoly értékesnek
tartja és éppúgy szívén viseli, de pillanatnyilag
annak érdekében fáradozik, amelyik nagyobb veszélyben
van. Az egyik és az összes többi szembeállítása
éppen azt emeli ki, hogy az van előnyös helyzetben,
illetve az élvez előjogokat, amelyik letért az útról,
mint ahogy a beteg vagy szerencsétlen embernek is előjogai
vannak a biztonságban élő és egészséges
emberekkel szemben.
A szerző eszményi pásztor-alakot mutat be, jóllehet
feltételezi, hogy ilyen magatartást tanúsítana
mindenki («ha valakinek közületek»). Olyan ember,
aki nem lel nyugalomra, míg meg nem találta az eltávolodott
juhot. Amint megtalálta, fogja, vállára veszi (4.
v.), és visszaviszi a nyájhoz (5. v.). A jó pásztor
képe, jóllehet az ószövetségi hagyományból
származik (vö. Jer 23, 2-4; Ez 34, 1-31), az evangélium
legismertebb képeinek egyike. Az ember az egész nyájjal
hazatér, és elégedetten, boldogan ünnepel gondjaiban
osztozó barátaival és szomszédaival együtt,
mert megtalálta azt, ami elveszett. Még ha száz juhához
viszonyítva ennek az egynek elvesztése nem is jelentett volna
túlzottan nagy kárt, gondoskodó szeretetét
és örömét nem tudja megtagadni. Ez a tény
nemes érzületéről, nagylelkűségéről
és jóságáról árulkodik. Ahelyett,
hogy megsértődne vagy bosszankodna, s engedné, hogy
a nyájat elhagyni akaró juh rablóknak vagy vadállatoknak
kiszolgáltatva elpusztuljon, mélységes szánalomra
indul iránta. A pásztor, akit Lukács bemutat, rendkívüli
személyiség. A hallgatók arra kapnak indítást,
hogy eljárásmódjában fedezzék fel és
értsék meg Istennek s még közvetlenebbül
Krisztusnak magatartását azokkal az emberekkel szemben, akik
nem ismerik őt vagy hűtlenek maradnak hozzá. A pásztor
azon fáradozik, hogy megkeresse az elveszett juhot, és visszavezesse
a nyájba. Isten ugyanezt teszi a bűnösökkel, s valahányszor
sikerül őket visszatérítenie, nagy öröm
tölti el az egész mennyei családot (7. v.). Isten nem
akkor örül, hogyha büntet vagy derékba töri
a bűnös életét, hogy ez többé ne ártson
a közösségnek, hanem akkor, ha látja az illető
bánatát és megmenekülését.
Az emberi tévedések láttán Isten első
reakciója a megértés, a megbocsátás
és nem a harag. Nem felajzott íjjal követi a tőle
elpártoló embert, hanem aggódva és szomorúan
kísérli meg, hogy visszavezesse önmagához. Amikor
ez sikerül, öröme túlszárnyalja a jók
hűsége miatti örömét. A megbánás
vagy a megtérés cselekedete mindig jelentősebb, mint
a jóban való szokványos (vagy közömbös)
kitartás. Valahányszor egy bűnös az ország
útjára lép és megtér, az üdvösség
egy lépéssel előbbre jut. Történeti és
gyakorlati síkon Isten irányvonalát Krisztus magatartása
világítja meg, aki kitüntető szeretetet tanúsított
a társadalom peremére szorított emberek iránt,
bármilyen csoporthoz tartoztak is ezek.
A szövegből Lukács rejtett pasztorális útmutatásai
is kiviláglanak. A rigorista vagy farizeusi lelkület még
mindig megtalálható az egyházban, a vezetőknél
éppúgy, mint az egyszerű «hívők»
között. A helytelen vagy «liberális» magatartást
tanúsító emberekkel szembeni meg nem értés
és türelmetlenség, amely adott esetben a közösségből
való kizáráshoz vezet,[5]
olyan dolgok, amelyekkel az evangélista szemmel láthatóan
nem ért egyet. A vámszedők talán nem mindig
elveszett vagy eltévelyedett juhok, de ha azok lennének,
mint ahogyan ezt a «farizeusok» és a «törvénytudók»
gondolják, akkor is számukra kellene elsősorban a
segítséget és a tanítást biztosítani,
mert erre jobban rászorulnak. Az «igazaknak» szóló
igehirdetésnek és a nekik nyújtott segítségnek
sosem szabad szünetelnie, de ha előnyben kell részesíteni
valakit, akkor ezt azokkal kell megtenni, akik távolabb vannak.
A «jó pásztor» képének kellene
diadalra jutnia valamennyi gyülekezetben, összejövetelen
és egyházi hivatalban. A pasztorációs szolgálat
nem egyszerű udvariaskodásból vagy jó modorból
áll, hanem elviselésekből, szenvedésekből
és a testvér javára hozott áldozatokból.
8. «Ha pedig egy asszonynak tíz drahmája van,
és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e
lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem
keresi-e gondosan, míg meg nem találja?
9. És ha megtalálta, összehívja barátnőit és
szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek
velem, mert megtaláltam a drahmát,
amelyet elvesztettem.
10. Mondom nektek, így fognak örülni az Isten
angyalai egyetlen megtérő bűnösnek».
Az asszony bánkódása, aki értékes pénzérmét
[6]
veszített el, fáradozása, amellyel nekifog keresésének,
öröme, amely eltölti őt, midőn megtalálta
azt, és végül a barátnői és a szomszédasszonyai
társaságában rögtönzött ünnep
megerősíti az előző (3-7. v.) példázat
tanítását. Az «eltűnt» dolog sosem
elveszett tárgy. Mindig van remény megtalálására.
Ez az, amire Isten gondol, és amiben bizakodik. A szöveg az
előzőhöz hasonlóan nagy tanítást
ad az állhatatosságról és a derűlátásról.
Egy pénzérme megtalálása nem mindig könnyű
dolog; az embernek nem szabad elveszítenie bátorságát
és még kevésbé türelmét. Az, hogy
egy bűnös bűnbánatot tartson, nem érhető
el az első közeledésre. A próféták
hosszú és állhatatos tevékenységét
sem koronázta mindig siker. A magvetőről szóló
példabeszédben csak a negyedik kísérletre mutatkozik
meg a termést ígérő föld (8, 5-8). A szerzőt
elsősorban nem az a fáradság érdekli, amelybe
a drahma megtalálása vagy a bűnös megtérése
kerül, hanem az egyik, illetve a másik esemény kiváltotta
öröm. Egy drahma nem nagy kincs, mégis ok a nagy ünneplésre.
Egy megtérő bűnös az igazságtól
és a jóságtól távol maradó emberi
sokasághoz képest talán nem számottevő,
mégis elegendő ahhoz, hogy «elégedettséggel»,
örömmel és vigasztalással töltse el az egész
mennyei családot. A szerző «Isten angyalairól»
beszél, és nem Istenről, akit udvartartástól
övezett személynek képzel.[7]
A szöveg a látszólag «elveszett» bűnös
ember iránti szeretetre akar tanítani. Nagyobb gonddal és
figyelemmel kell őt körülvenni, mint az igazakat. A biztonságos
pénztartóban maradt pénzérmék nem aggasztották
az asszonyt, de az eltűnt érme mozgásba hozta minden
képességét és erejét, lekötötte
minden figyelmét, míg csak meg nem találta. A közösségi
pasztoráció arra kap felszólítást, hogy
a bűnösök megközelítésében keressen
békésebb, körültekintőbb utakat, és
ne fenyegetésekhez vagy anatémákhoz folyamodjon, hanem
kísérelje meg magáévá tenni a drahmát
elveszítő asszony bizakodását, amely Isten
lelkületét mintázza, aki nem hagy fel annak várásában,
hogy egyszer elérkezik a bűnös megtérésnek
pillanata.
A farizeusok és a törvénytudók zúgolódását
(2. v.) önhittségük, gőgjük, elbizakodottságuk
táplálja, és nem vallási buzgóságuk.
A valódi pasztorális gondoskodás türelmes, béketűrő,
és csak ez hozhatja meg a végén a várt vagy
a várakozást is felülmúló eredményt.
Ha az asszony a keresés helyett minden «szemetet» kisöpör
és kidob házából, többé már
nem találta volna meg a pénzérmét. Ha a közösségnek
nincs türelme ahhoz, hogy megvárja tagjainak növekedését
és teljes érettségét (megtérését),
hanem méltatlanság vagy bűnbánat hiánya
miatt kiveti azokat, soha nem lesz alkalma arra, hogy ünnepelhesse
megtérésüket, az országba való visszatérésüket
vagy belépésüket.
11. Aztán így folytatta: «Egy embernek volt két fia.
12. A fiatalabb ezt mondta apjának: Atyám, add ki
nekem a vagyon rám eső részét. Erre az atya
megosztotta köztük a vagyont.
13. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett
mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott
eltékozolta vagyonát, mert kicsapongó életet
folytatott.
14. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt
azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett.
15. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek
egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire
disznókat legeltetni.
16. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az
eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem
adott neki.
17. Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én
apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én
pedig itt éhen halok.
18. Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom
neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.
19. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak
nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid
közül egy. És útra kelve el is ment az apjához.
20. Még távol volt, amikor apja meglátta őt,
megszánta, elébe futott, nyakába borult, és
megcsókolta őt.
21. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem
az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó
arra, hogy fiadnak nevezzenek.
22. Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: Hozzátok
ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok
gyűrűt a kezére, és sarut a lábára.
23. Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le!
Együnk és vigadjunk!
24. Mert az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett
és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.
25. Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor
hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét
és a táncot.
26. Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy
mi történik itt.
27. Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és
apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben
visszakapta őt.
28. Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni.
De az apja kijött és kérlelte.
29. Ő azonban ezt mondta apjának: Látod, hány
esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem
meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem
még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak
barátaimmal.
30. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna
nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki
a hízott borjút.
31. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig
velem vagy, és mindenem a tied.
32. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te
testvéred meghalt és feltámadott, elveszett
és megtaláltatott.
A tékozló fiúról szóló példabeszéd
az evangélium legpáratlanabb példázata.
[8]
A szokványos cím a fiú magatartására,
elbizakodottságára, az atyai házból való
menekülésére, könnyelmű életére,
reményeinek meghiúsulására, illetve bűnbánatára
és hazatérésére irányítja a figyelmet.
Bizonyos, hogy «élettapasztalatában» figyelmeztetés
fogalmazódik meg az evangélium hallgatói és
olvasói számára. A példázat alkotójának
fő célkitűzése azonban az, hogy az atya teljességgel
szokatlan magatartására mutasson rá, amelyet még
jobban kiemel fiainak felelőtlen viselkedése: egyik fiának
elvetemültsége, illetve másik fiának fukarsága
és önzése.
A tékozló fiú atyja valóban rendkívüli
személyiség. Engedi, hogy fia menjen a maga útján;
nem tesz neki megjegyzéseket, s még kevésbé
szemrehányásokat. Ajkáról sosem hangzanak el
korholó szavak. Mindenképpen hangsúlyoznunk kell,
hogy talán éppen ez a jósága készteti
fiának szívét a bizalomra, a megbánásra
és végül a hazatérésre. Egy szigorú
és haragvó szülőhöz nem térhetett
volna vissza egykönnyen szomorú és kiábrándító
élményei után.
A kisebbik fiú elszántan, kategorikusan adja elő
kérését, mint olyasvalaki, aki inkább jogot
követel, és nem szívességet vagy kegyet kér
atyjától (12. v.). Az örökölt javak szétosztása
a szülő halála után történt, ő
azonban most azonnal követeli ezt («add ki nekem»). Az
atya, aki visszautasíthatná az örökség kiadását,
várakozásra inthetné őt, vagy több részletben
adhatná ki részét, azonnal beleegyezik kérésébe.
Nem törődik saját jogaival és méltóságával,
hanem fia javát részesíti előnyben. Az elemi
logika számára ez inkább felelőtlenségnek
látszik, és nem jóságnak, de az atya még
arról is lemond, hogy terveiről, szándékairól
faggassa a másodszülöttet. Magatartása, amelyet
gyengeségnek is lehetne bélyegezni, valójában
nagy (elvakult) szeretetéből fakad. Zsebében az atyai
javakkal, az örökséggel, az ifjú nekivág
kalandjának (13. v.), amely rövidesen keserű epilógussal
zárul. A pénz elfogy, és ráadásul nagy
éhínség támad (14. v.). A bőség
világát nyomor és éhezés váltja
fel. Az életben maradáshoz dolgoznia kell, de a disznók
őrzésén kívül nem talál más
munkát (15. v.). Jövedelme bizonyára nem lehetett nagy,
ha annyit sem tudott keresni, hogy éhségét csillapítsa.
Szívesen jóllakott volna abból a szentjánoskenyérből
vagy makkból, amelyet a disznóknak adtak, de ehhez sem juthatott
hozzá (16. v.).
A «példázat» mesteri módon mutatja
be a bűnös embert. Az ifjú, aki a szabadság és
a boldogság délibábját kergetve indult útnak,
az éhség áldozatává válik és
egy disznócsordához kötődik. Az engedetlenség,
az önzés, azaz a bűn következményeit aligha
lehetne jobban jellemezni. Ha valakinek hasonló kalandra támadna
kedve, bizonyos, hogy ettől nem kap bátorítást.
A szerencsétlenség a megbánás motívumává
válik. A fiút e helyzetében meglepik múltjának
emlékei. Leterítettségében, szégyenében
és megalázottságában hirtelen visszagondol
atyjára, az egyedüli biztos támpontra. Ha először
az otthoni jólét és gazdagság jut is eszébe,
emlékeinek mélyéről előbukkan atyjának
alakja. Úgy érzi, hogy annak ellenére, amit tett,
továbbra is így beszélhet róla: «az én
apám» (17. v.). Megsértette, elárulta és
elhagyta őt, mégis megismétli: «atyám»
(18. v.). A «magába szállt» (17. v.) kifejezés
arra utal, hogy úgy tér magához, mintha álomból
ébredne (vö. ApCsel 12,11). Az esztelenség világából
visszatérve újra kapcsolatba kerül a valósággal.
A szerző valószínűleg azt akarja kiemelni, hogy
tudatossá válik számára a vétek, amelyet
elkövetett. Ez még nem a megtérés mozzanata,
de ennek nélkülözhetetlen előzménye. A megtérés
is azonnal bekövetkezik azonban, mihelyt negatív ítéletet
mond addigi életviteléről. Olyan ez, mint a tévedéseknek
valamiféle hallgatólagos visszavonása, amely azonnal
meghozza gyümölcseit. «Megtérni» annyit jelent,
mint megfordulni és visszatérni a kiindulási ponthoz.
Mielőtt azonban az ember útnak indulna, «fel kell kelnie».
A felkelés fizikailag is, de főleg erkölcsileg értendő.
A cél az atyai ház. Itt azonban csak úgy mutatkozhat,
ha elbeszéli és főként, megbánja a történteket,
ha önbírálatot gyakorol és vádolja önmagát.
Felbuzdulásában az atyjának mondandó megfelelő
szavakat is megtalálja (18. v.). Ezek ugyanazok a szavak, mint amelyeket
a Kivonulás könyvének szerzője ad a bűnös
fáraó ajkára, aki nem hallgatott Isten parancsára.
[9]
Az ember, aki atyja akaratával és az ő hallgatólagos
egyet nem értésével szemben akarta megteremteni a
maga boldog életét, a végén szerencsétlen
bűnösnek érzi magát. Önkéntelenül,
meggyőződéssel és szívből megbánva
vallja meg bűnét. Ő, aki az arcátlanság
bajnoka volt, most az alázatosság bajnokává
válik. A bűnben való lealacsonyodás fokának
megfelelően önkéntes társadalmi és családi
lealacsonyodással akarja helyrehozni vétkét. Ha visszatérhet
az atyai házba, az utolsó helyet, a szolga helyét
fogja elfoglalni (19. v.). Visszaélt atyja jóságával,
elveszítette születésétől birtokolt jogait,
ezért nem léphet be a házba egyszerűen családtagként.
Úgy látszik azonban, még ő sem ismeri jól
saját szülőjét. A határtalan nagylelkűséget
mutató atya újra megjelenik a színen. Körülötte
mozog a két fiú, akik a maguk részéről
párhuzamosan alakítják tovább saját
szerepüket: az egyik a megtérő bűnösét,
a másik az igaz emberét, akinek nincs szüksége
bűnbánatra (7. v.). Azt is mondhatjuk, hogy három képből
- egy fő és két mellékes képből
- álló példázatról van szó, vagy
talán három példabeszédről.
Ez ideig végig egyedül a kisebb fiú volt színen
(12-20. v.), most az atya következik (20-24. v.). Ő mindig
várta fiának visszatérését. Úgy
látszik, mintha folyvást a kapuban állt volna, hogy
a messzeséget fürkéssze (20. v.). Amikor fiát
felbukkanni látja, szívét a szánalom (eszplankhniszthé:
20. v.) és az öröm (euphrainomai: 23. v.) érzései
töltik el. A szplankhnidzomai ige szinte zsigerekből
fakadó szánalmat jelent, ugyanolyat, mint amilyet a próféták
tulajdonítanak Istennek, illetve az evangélisták bizonyos
helyzetekben Jézusnak.[10]
A megindultság és az öröm olyan nagy benne, hogy
nem tudja megvárni, míg fia a házhoz ér és
jelentkezik nála. Nem törődvén saját méltóságával
és megtépázott tekintélyével szinte
rohan elébe, és mielőtt az megszólalna, elhalmozza
szeretetének jeleivel: átöleli és megcsókolja
(20. v.). Ha figyelembe vesszük a patriarkális keretet, amelyben
az atya, a legfőbb irányító és a legfőbb
vallási tekintély körül forog minden és
mindenki, - feleség, fiak és szolgák - a példázat
főszereplőjének magatartása nagyon meglepő.
Nem önmagával vagy saját jó hírnevével
törődik, hanem fiának javával. Megérti
az ifjú lelkiállapotát és azt, hogy milyen
kellemetlen volna számára, ha otthon neki kellene jelentkeznie.
Az elébe futással el akarja venni tőle félelmét
és minden ellenállását.
Az atya kivételes, egészen egyedülálló
személyiség. A fiú elment tőle, elhagyta őt,
ő azonban sosem veszítette szem elől fiát;
szívével, lelkével és tekintetével sosem
vált el és nem távolodott el tőle. A fiú
múló szenvedélyeinek él, az atya pedig a látóhatárt
kémleli (20. v.), és várja, hogy egyszer csak mégis
hazatér. Fia továbbra is lényének részét
alkotja, és szívében nem tud elszakadni tőle.
Irányában táplált érzelmei fiának
megtévedése után sem változnak. Nem haragszik
és nem neheztel, hanem ugyanúgy viseltetik iránta,
mint mindig. A fiáról van szó! Nincs mit megbocsátania
neki, hiszen a visszatérés önmagában már
nyilvánvaló és elégséges jele megbánásának.
Csupán át kell őt ölelni, és ünnepet
csapni amiatt, hogy fiának és az egész családnak
feje felől elhárult a veszély. Nincs feloldozás
és nincs büntetés: a «gyűrű»
és az «öltözék» az övé.
Minden ugyanúgy van, mint régen (22. v.).
A fiú úgy válaszol, mint ahogyan erre felkészült
a megbánás idején: teljes őszinteséggel
megvallja bűnét és megfelelő jóvátételt
szándékozik adni (21. v.). Kivonta magát az atyai
tekintély alól, ezért nem érzi magát
méltónak arra, hogy családjához tartozzék.
Viselkedésével szégyent hozott a családra,
megtépázta és bemocskolta hírnevét,
ezért nem tartja magát méltónak, hogy továbbra
is hozzájuk számítódjék. Az atya azonban
nem hagyja, hogy a fiú befejezze önmagát vádoló
szavait. Nem engedi neki kimondani, hogy tartsák őt béresnek
(19. v.); még azt sem tűri el, hogy ilyesmit mondjon. Az ügy
be van fejezve. A veszély elmúlt, és most már
csak örvendezni és vigadozni kell amiatt, hogy szerencsésen
túljutottak a bajon (23. v.). A fiú visszahelyeződik
méltóságába, amelyet önhitt módon
visszautasított és elveszített. A szolgák újra
rendelkezésére állnak, a még rajta levő
kopott ruha helyett új nemesi ruhát ölt, s ami a legfontosabb,
visszakapja a szabad embereket megillető gyűrűt. A gyűrűbe
nyomott pecsét jelzi, hogy osztozik a család tekintélyében
és méltóságában.[11]
A szenvedélyei rabjává vált ifjúnak
az atya visszaadja teljes személyi és társadalmi szabadságát.
Az esemény olyannyira fontos a család életében,
hogy ezt nagy lakomával kell megünnepelni (24. v.). A hízott
borjú éppen arra szolgál, hogy ellensúlyozza
azt a nagy éhséget, amelyet a fiúnak az otthontól
távol el kellett viselnie (17. v.). Az alkalmi beszéd, amelyet
az atya a szolgákhoz és az eseményre egybehívott
vendégekhez intéz, az ünnep programját («együnk
és vigadjunk») és indokát is tartalmazza (a
fiú épségben való visszatérése).
Az étel azért készül, hogy felvidítsa
az embereket, és feledtesse velük a felgyülemlett bajokat.
A húsételben bővelkedő lakoma arra szolgál
az atyának, hogy feledtesse a fiú hosszú távolléte
miatti keserűséget, örömmel töltse el a lelkeket
és visszaadja a családból régóta hiányzó
derűt. Indokai ugyanazok, mint a nyájából veszítő
jó pásztor és a drahmáját veszítő
asszony indokai (5. és 9. v.). Itt a motívum még nyilvánvalóbb,
de alapjában véve ugyanaz: egy elveszettnek látszott
ember megtalálása.
Az atya nem fűzött megjegyzést fia távozásához;
szinte érzéketlenül viselkedett. Örömkitöréséből
azonban, amely most hatalmába keríti, megérthetjük,
milyen nyugtalanságban és szenvedésben volt része.
A jelenlegi ünnep nagysága a megelőző szorongás
fokát emeli ki. Fiának távozása az atyának
olybá tűnt, mint valamilyen pótolhatatlan veszteség,
mint valamiféle «halál», a fiú visszatérése
pedig, mint valamilyen «feltámadás» (24. v.).
Nagy öröm keríti őt hatalmába, és
ennek az örömnek mindenkire ki kell áradnia. A szerző
e «nyitányt» a «vigadozni kezdtek» mondattal
fejezi be (24. v.).
A példabeszéd felépítése eddig megegyezik
az előző két példázatéval: a
juh visszatér a nyájhoz, a drahma pedig visszakerül
a pénztartóba. A különbség csak az, hogy
ennek a példázatnak további fejleménye is van
(25-32. v.).
Az ünnepet megzavarja az elsőszülött hazatérése
(25. v.), éppen úgy, mint ahogy a Jézus személye
körül kialakult lelkes hangulatot is megzavarta a farizeusok
és a törvénytudók megjelenése (2. v.).
Szemmel láthatóan megsejtette, hogy mi történik,
mert a házhoz közeledvén megáll az úton
(26. v.). A zene és a tánc, amely testvérének
távozása óta talán szünetelt, elárulhatta,
hogy ő tért vissza. Ahelyett azonban, hogy odafutna és
megnézné, milyen boldogító esemény történt,
megáll a távolban, és felméri a helyzetet.
Atyját szándékozik vádolni, előbb azonban
bizonyságot akar szerezni gyanúja felől (26. v.).
Az odahívott szolga gyors jelentést ad a helyzetről:
az ünnepet az atya rendelte el, mert a kisebbik testvér épen
és egészségesen hazatért. Az idősebb
testvér - eltérően az atyától, aki szánalomra
indult (20. v.) - méltatlankodni kezd és haragra gerjed.
Látszik, hogy nem ért egyet atyja túláradó
jóságával; testvére a szabadságot vitte
túlzásába, atyja pedig a jóságban túloz,
és ezért engedékenységgel, részrehajlással
vádolható. Ő maga több keménységet,
szigorúságot és több «igazságosságot»
várna az atyától. Most ő szándékozik
elmenni otthonról, mert ilyen körülmények között
és ilyen elviselhetetlen helyzetben nem akar maradni (28. v.). Az
atya jósága nem bátorítja és nem vigasztalja
őt, hanem inkább nyugtalanságot kelt benne. Mindig
sokkal többen vannak azok, akik az isteni igazságossággal
jegyzik el magukat (főleg, ha ez az igazságosság mások
felé nyilvánul meg), és nem az ő jóságával
és irgalmával!
Az atya magatartása nem változik. Határtalanul
jóságos másodszülöttjéhez, de ugyanilyen
jóságos az elsőszülöttel szemben is. Ráadásul,
tékozló fiát nem kérte, de könyörög
és kérve kéri az elsőszülöttet, hagyjon
fel merevségével (28. v.). A «kérlelte»
(parakaleó) ige kiemeli, hogyan viszonyul irányában:
inkább szolgaként és nem úrként viselkedik.
A fiú azonban ahelyett, hogy engedne, ellentámadásba
lendül, amelyben feltárja, hogy nem tetszik neki a testvére
iránt tanúsított atyai nagylelkűség,
és kiemeli a saját személyét érintő
szigorú bánásmódot. Ő maga nem kapott
semmiféle juttatást vagy engedményt, pedig sosem szegte
meg a kapott parancsokat. Ő igaz és becsületes ember,
becsületes volta mégis háttérbe szorult testvére
elvetemültségével szemben. Mi értelme van még
az erénynek, a tiszteletnek és a kötelesség iránti
hűségnek, ha ahhoz, hogy az ember ünnepeltté váljon,
nem a mezőn végzett szorgos munkából kell hazatérnie,
hanem távoli vidékről, miután ott elherdálta
otthon megtakarított pénzét? Érvelése
helytállónak látszik: a rosszakat megjutalmazzák,
a jókkal szemben közömbösek. Az atya igazat ad neki,
de megpróbálja helyesbíteni a mondottakat. A fiú,
aki mindvégig otthon maradt atyjával, aki ügyelt tanácsaira
és parancsaira, sosem veszíti el atyjának feléje
irányuló szeretetét, és még kevésbé
szerzett jogait (31. v.). A kisebbik testvér elherdálta a
javak reá eső részét, és ezt azonnal
és ingyenesen senki sem adhatja neki vissza. Újra dolgoznia
kell örökségéért. Most azonban nem erről
(nem az érdekekről) van szó. Bármennyire tévedett
ugyanis testvére, az imént valamiféle nagy és
szinte halálos veszélyből szabadult meg. Az ünnep
nem meggondolatlanságának jutalmazását szolgálja,
hanem megmenekülése miatt van 32. v.). A bűn, bárki
követi is el, mindig indíték a szánalomra és
a segítségre. Amikor pedig valaki megvallja és megbánja
bűnét, ez mindig nagy öröm és vigasztalás
motívuma. Az ilyen esetekben az embernek nem szabad merevnek lennie
vagy szektás magatartást tanúsítania, különösen
ha családtagokról vagy annak a közösségnek
tagjairól van szó, amelyhez ő maga is tartozik.
A példázatban ünnepelt határtalan és
szinte valószínűtlen atyai jóság a mennyei
Atyának és Krisztusnak a bűnös iránt tanúsított
nagylelkűségét mutatja be. Csak Isten és Jézus
tud megbocsátani még az ellenségnek is, csak ők
tudnak jót tenni mindenkivel, függetlenül attól,
hogy az ember hogyan viselkedik, vagy hogy rendelkezik-e vallásos
hittel. Egyedül Isten az, aki senkinek sem tesz szemrehányást,
senkit sem szégyenít meg, és a legkevésbé
sem gondol arra, hogy büntesse az ellene lázadó embert.
A keresztény igehirdetés kezdettől fogva hirdeti az
isteni irgalmat, de sosem tudta elérni az iménti példázat
hangnemét és mélységeit. Az embereknek még
meg kell ismerniük Isten jóságát ahhoz, hogy
üdvözülhessenek.
Jézus életvitelében azon fáradozott, hogy
ehhez a normához igazodjék. Különbségtétel
nélkül fordul az emberek felé. A jókat és
az igazakat nem részesíti előnyben a gonoszokkal szemben,
hanem válogatás nélkül fordul mindenki irányába,
jók és rosszak felé egyaránt. Az emberek helytelen
életvitele vagy nyilvános bűnössége benne
nem okozott gátlásokat. A vámosokhoz és az
utcanőkhöz éppúgy közeledik, mint a nép
alázatos gyermekeihez, asztalhoz telepszik Zakeus (19,9) és
Lévi házában, és örvendezik megtérésükön
(5,30). Ő mindenkié, és mindenkiért jött:
az egészségesekért, de mindenekelőtt a betegekért
(5,31).
Isten és Krisztus nagyvonalúsága még a
hívő közösségen belül sem talált
megértésre és egyértelmű elfogadásra.
Az isteni igazságosság, szigor és terror hamis prófétái
nem tűrik meg a tévedőkkel és a bűnösökkel
való érintkezést vagy keveredést. Szerintük
ezeket meg kell büntetni, ki kell zárni a lakomáról,
illetve el kell égetni, miként a konkolyt (vö. Mt 13,30)
vagy a pelyvát (vö. Mt 3,12). Krisztus jósága
mindig érzékenyen érintette a farizeusokat és
a törvénytudókat, akiket ezúttal az idősebb
testvér személyesít meg. Ők, miként
a példabeszéd farizeusa is (18, 11-12), mindig megtartották
Isten parancsait, ezért úgy gondolják, Istennél
és az országban kitüntetett helyre kell kerülniük
(vö. 20,10). Jézus azonban azt állítja, hogy
a helyezési sorrend nem az elvégzett cselekedetektől
függ, hanem az ezeket kísérő szeretet fokától.
Kétségtelen, hogy a kisebbik testvér hibát
követett el, most azonban a legalacsonyabb és legterhesebb
szolgálatokra is készen áll, hogy visszanyerje és
megőrizze az atyai szeretetet. Az idősebb testvér
mindig szolgált, de önző módon és szeretet
nélkül: a testvérével esett szerencsétlenség
láttán érzéketlen maradt, és visszatérése
is csak bosszantotta őt. Lukács fentebb említette,
hogy a közismerten bűnös asszony megelőzte a jóravaló
farizeust, mert nagyon szeretett (7,47). Ez a szeretet tündöklik
a tékozló fiúban is, és ez hiányzik
az idősebb testvérből. Az előbbi ezért
közelebb áll Istenhez és Krisztushoz, mint az utóbbi,
jóllehet ő jobban igazodik a törvényhez. Az ország
magába fogad mindenkit, jókat és rosszakat egyaránt,
de az, ami benne fontos, nem a törvény előtti, hanem
a belső, a valódi tisztesség. A jó pásztor
és a drahmáját megtaláló asszony alakját
követően a példázat alkotója és
Lukács felülmúlhatatlan példaképet mutat
fel hallgatóinak, illetve olvasóinak: ez a mintakép
a tékozló fiú atyjának személye. A valódi
hívő az, aki megpróbálja megközelíteni
odaadottságuknak és szeretetüknek mértékét
mindazok iránt, akik hasonló veszélyekből szabadulván
és hosszantartó hajótörés után
újra révbe jutnak. Nem érdemeiket vagy méltatlanságukat
kell figyelembe venni, hanem valódi szükségleteiket.
Lehetséges, hogy Lukács közösségében
is találhatók eltévelyedett juhok és tékozló
fiak. Nem botránkozni kell rajtuk, hanem keresésükre
kell indulni, vagy bizakodva kell várni visszatérésüket.
E közösségből sajnos a rigoristák és
a puritánok sem hiányoznak, akik készek arra, hogy
a kevéssé tiszta múltból érkezőket
számkivetésbe küldjék. Tudniuk kell azonban,
hogy ezzel nagyon eltávolodnak Krisztus vonalától.
[1] A
XV. fejezettel kapcsolatban általánosságban vö.:
H. B. Kossen, Quelques remarques sur l'ordre des paraboles dans Luc
XV et sur la construction de Matthieu XVIII, 8-14, in NT 1 (1956),
75-80.; E. Rasco, Le parabole di Luca XV, in AA. VV., «Da
Gesù ai Vangeli», Assisi, 1971., 208-229. o.; J. Jeremias,
Tradition und Redaktion in Lukas 15, in ZNW 62 (1971), 172-189.
o.; R. Waelkens, L'analyse structurale des paraboles. Deux essais Luc
15,1-32 et Mt 13,44 ss, in RTLouw 8 (1977), 160-178.; J. Dupont, Il
metodo parabolico di Gesù, Brescia, 1978.; L. Ramaroson, Le
coeur du troisième Évangile: Lc 15, in B 60 (1979), 348-360.
[2] Jeremias
(vö. előző jegyzet) elemzésében arra a
megállapításra jut, hogy a példázat
nem Lukács nyelvezetében íródott, ellenben
a bevezetőt (1-3. v.) Lukácsnak lehet tulajdonítani.
Ugyanerre a következtetésre jut J. Dupont is (Les Béatitudes,
i.m., II. k., 233-249. o.).
[3] Máté
a beszédet a közösségbe helyezte át. Nem
tesz említést Jézus hallgatóiról, hanem
egy reá jellemző fordulattal, a «mit gondoltok?»
kifejezéssel indít, amely arra utal, hogy buzdító
vagy intelem jellegű hasonlatról van szó. Nem «elveszett»
juhokról beszél, hanem «eltévedt» juhokról.
A szerző nem a nagy bűnösökre vagy a pogányokra
gondol, hanem a közösség leggyengébb, legtörékenyebb
tagjaira. A pásztornak nagyobb gondot kell fordítani rájuk.
Vö. G. Barbaglio, Il vangelo di Matteo, in I vangeli, Assisi,
1975., 405-407. o.
[4] Vö.
J. Dupont, La parabole de la brebis perdue (Matthieu 18,12-24; Luc 15,4-7),
in Greg 49 (1968), 265-287.; Rejouissez-vous avec moi (Lc 15), in
AssSeig 55 (1974), 70-79.; Les implications christologiques de la parabole
de la brebis perdue, in AA. Vari, Jésus aux origines de la christologie,
i.m., 331-350. o.; S. Légasse, Jésus et l'enfant,
i.m., 55-63. o.; S. Arai, Das Gleichnis vom verlorenen Schaf. Eine traditionsgeschichtliche
Untersuchung, in AnJap BibInst 2 (1976), 111-137. o.; P. Mourlon-Burnaert,
Quatre lectures méthodiques de la «brebis perdue»
(Lc 15,1-7), in La Foi et le temps 9 (1979), 387-418.; J. D. M. Derrett,
Fresh Light on the Lost Sheep and the Lost Coin, in NTS 26 (1979-80),
36-60.
[5] Az
úgynevezett «kiközösítés» (vö.
Mt 18,17-18; 1 Kor 5,4-5) még kevésbé evangéliumi,
bármennyire is jelen volt és jelen van a keresztény
közösség történetében. Ez farizeusi
gyakorlat (vö. Jn 9,22-23), hogy az esszénus gyakorlatról
ne is beszéljünk.
[6] Vö.
a 4. jegyzetben feltüntetett irodalommal.
[7] Vö.
A. George, Études sur l'oeuvre de Luc, i.m., 149-184. o.
[8] A
vonatkozó irodalom nagyon gazdag. Csupán néhány
újabb tanulmány említésére szorítkozhatunk:
J. Dupont, Le fils prodigue, Lc, 15,1-3.11-32, in AssSeig 17 (1970),
64-72.; R. Pesch, Zur Exegese Gottes durch Jesus von Nazaret. Eine Auslegung
des Gleichnisses vom Vater und den beiden Söhnen (Lk 15,11-32),
in Fest., B. Wolte, Jesus Ort der Erfahrung Gottes, Freiburg, 1976., 140-189.
o.; P. Grelot, Le père et ses deux fils: Lc XV, 11-32. Essais
d'analyse structurale (I). De l'analyse structurale à l'erméneutique
(II), in RB 84 (1977), 321-348.; 538-565.; F. Schnider, Die verlorenen
Söhne: Strukturalistische und historisch-kritische Untersuchungen
zu Lk 15, Fribourg-Göttingen, 1977.; R. Strunk-M. Mausshardt,
Leistung des Schöpferischen (Lk 15, 11-32), in AA. VV., Doppeldeutlich,
Tiefendimensionen biblischer Texte, München, 1978., 59-78. o.; M.
A. Vasquez Medel, El perdón libera del odio. Lectura estructural
de Lc 15,11-32, in Communio 11 (1978), 271-312. o.; W. Pöhlmann,
Die Abschichtung des verlorenen Sohnes (Lk 15, 12f) und die erzählte
Welt der Parabel, in ZNW 70 (1979), 194-213.
[9] Vö.
Kiv 10,16. Vö. G. Lohfink, «Ich habe gesündigt gegen
den Himmel und gegen dich». Eine Exegese von Lk 15,18-21, in
TQ 15 (1975), 51-52.
[10]
Vö. H. Köster, splanchnizomai, in G. Kittel, Grande Lessico
del N.T, i.m., XII. k., 903-934.
[11]
Vö. H. Schlier, daktylios, in G. Kittel, Grande Lessico del
N.T., i.m., II. k., 791-792. o.; H. Haag, Dizionario biblico, Torino, 1960.,
933-935.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |