1. Amikor egyszer szombaton bement a
farizeusok egyik vezetőjének házába
ebédelni, azok figyelték őt.
2. Íme, ott egy vízkóros ember került elébe.
3. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól
és a farizeusoktól: «Szabad-e szombaton
gyógyítani vagy nem?»
4. Ők azonban hallgattak. Erre kézenfogta a
beteget, meggyógyította és elbocsátotta.
5. Hozzájuk pedig így szólt: «Vajon, ha
közületek valakinek a fia vagy ökre
szombaton esik kútba, nem húzza-e ki
azonnal?»
6. Nem tudtak erre mit felelni.
A Jeruzsálem felé vezető «utat» különféle
állomások fémjelzik: Jézus teológiai
vitákba bocsátkozik (13,23), gyakorlati figyelmeztetéseket
ad (13,31), étkezési meghívásokat fogad el,
miként ez a jelenlegi epizódban is történik.
[1]
Úgy látszik, gyakorta elfogadott ilyen meghívásokat,
hiszen «falánk és borissza» (vö. 7,34) névvel
illetik. Ezek a jelzők azonban nem hoznak rá szégyent,
hanem inkább emberközelbe hozzák. Lukács a jelenlegi
vitát a szimpózium-igehirdetés, illetve a házi
evangélizálás környezetébe illeszti. Ebből
bontakozik ki azután a («jólnevelt») kereszténynek
az asztalnál való viselkedésére vonatkozó
tanítás (7-14. v.), a végén pedig Jézus
elmondja a lakomára, illetve a nagy vacsorára hívottakról
szóló példabeszédet (15-24. v.). Mindez megerősíti
a szimpózium-igehirdetés elnevezés létjogosultságát.
[2]
A lakomát egy tekintélyes farizeus házában
rendezik szombati napon. A körülmények (a szombat, a farizeus
háza) olyanok, hogy szinte elkerülhetetlen a súrlódás
vagy a vita. Jézust talán azért hívták
meg, hogy rajtakapják valamilyen törvény- vagy hagyománysértésen.
Ezért figyelték őt (1. v.). Az asztaltársaknak
az étkezés folyamán sok és bonyolult előírást
kellett figyelembe venniük. Bármilyen jóakarattal igyekezett
is az ember ezeket megtartani, könnyen előfordulhatott, hogy
egyik-másik szabályt mégis megsértette. Még
inkább így volt ez, ha valaki egyáltalán nem
is ügyelt ezekre. Az ilyen törvények megtartásának
legelkötelezettebb hívei és őrei a farizeusok,
akik feltehetően nagy számban voltak jelen, hiszen a lakoma
színhelye egyik vezetőjük háza (1. v.). Azt sem
zárhatjuk ki, hogy fel akarták használni az alkalmat,
vagy kifejezetten azért szervezték e találkozót,
hogy kifejtsék a messiásra vonatkozó elgondolásukat.
A beszélgetés különösebb ellentétek
és polemikus hangvétel nélkül kezdődik.
Az ember azt gondolhatná, hogy a meghívásnak nem volt
vizsgálódó vagy kihívó célzata.
A jelenet kezdetén Jézust látjuk az asztalnál,
akit farizeusok csoportja vesz körül. A kép nagyon tanulságos.
Önmagában véve is okulásra szolgál. Nemcsak
Jézus szabadságát mutatja be, hanem azt is kiemeli,
hogy milyen buzgalommal és bátorsággal tud tanúságot
tenni küldetésének betöltése érdekében.
Ha személyes vágyait követhetné, inkább
barátok házába térne be (vö. 10,38), vagy
a magányba vonulna vissza. Neki azonban nem szabad saját
vágyait követnie (vö. 3, 21-22; 4, 18-22). Küldetése
megkülönböztetés nélkül mindenkihez szól.
Ezért nem választhatja ki magának a jobb hallgatóságot,
és nem hanyagolhatja el a kevésbé rokonszenves vagy
éppenséggel «romlott» embereket.
A vízkórosnak[3]
a terembe lépése vagy jelenléte azonnal feszült
légkört teremt. Ünnepnap van, nem szabad semmilyen munkát
végezni: még beteget sem volna szabad gyógyítani
(2. v.). Jézus, aki tudja ezt, még ha nincs is meggyőződve
ennek helyességéről, hogy ne sértse az asztaltársak
érzékenységét, s főként, hogy
nagyobb szabadsággal és nyugalommal cselekedhessen, előbb
megpróbálja megvitatni velük az ügyet. Súlyos
beteg ember áll velük «szemben»: meg kell-e gyógyítani,
vagy hagyni kell őt betegségében? A vita akörül
forog, hogy milyen módon kell megtartani a szombat törvényét.
Jézusnak már megvan a válasza, de szüksége
van arra, hogy a jelenlevők egyetértsenek, vagy hogy meggyőzze
őket (3. v.). Olyan elemi érveléssel próbálja
ezt megtenni, amelyet már a múltban is használt. A
megszólítottak nem válaszolnak, de ez nem akadályozza
őt tevékenységében. Miközben az asztaltársak
hallgatásba burkolóznak, a beteghez lép, megfogja
kezét, hogy segítsen neki a felkelésben, és
azért is, hogy szimbolikus mozdulattal kísérje a rövidesen
végrehajtandó «csodát». Meggyógyítja
őt, és szabadon útjára engedi (4. v.). A gyógyítás
után Jézus magyarázó szavakkal igazolja közbelépését.
A szombati napon végrehajtott csodás cselekedet nem sérti
az ünnepi pihenést, jóllehet ellenfelei talán
hajlottak erre a gondolatra. Nem az első alkalom, hogy ilyesmi megtörténik.
Jézus két olyan esetre is utal, amely talán gyakorta
előfordult: a kútba esett gyermeket vagy háziállatot
ünnepnapon is kimentették. Alapjában véve most
is arra kellene gondolni, hogy a törvény van az emberért,
és nem az ember a törvényért (vö. Mk 2,27).
Mindenféle törvényhozó közvetlenül
vagy közvetve az ember javát szándékolja. Törvénysértésről
beszélni akkor, amikor valamilyen beteg vagy bajba jutott ember
megsegítéséről van szó, esztelen formalizmus.
Ám éppen ilyennek mutatkozik a farizeizmus, illetve a zsidó
és a Lukács közösségében is fellelhető
keresztény legalizmus, amelyet prédikációjában
most kárhoztatni igyekszik. A Jézust figyelő farizeusoknak
talán lett volna néhány bíráló
szavuk cselekedetével kapcsolatban, minthogy azonban nem látnak
lehetőséget arra, hogy érveit cáfolják,
tovább hallgatnak. Nem valószínű, hogy nem szálltak
volna szembe szívesen Jézussal ebben az esetben is, ténylegesen
azonban semmit sem mondanak ellenében. Nem volt hozzá erejük
(6. v.).
A helyek válogatása (14, 7-14)
7. Azután egy példázatot mondott a meghívottaknak,
amikor észrevette, hogyan válogatják a főhelyeket:
8. «Ha valaki meghív lakodalomba, ne ülj a főhelyre,
mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott.
9. És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is, meg őt
is, és így szól: Engedd át neki a helyet! - akkor
szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni.
10. Hanem ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó
helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így
szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! - s akkor
becsületed lesz minden asztaltársad előtt.
11. Mert, aki felmagasztalja magát, megaláztatik,
aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik».
12. Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta:
«Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne barátaidat
hívd meg, ne is a testvéreidet, rokonaidat vagy
gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők
is meghívjanak téged.
13. Hanem, ha vendégséget rendezel, szegényeket,
nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg,
14. és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk.
Te pedig viszonzásban részesülsz majd az
igazak feltámadásakor».
A lakoma a zsidóknál, mint általában az ókori
embereknél, az étkezésen túlmenően közösségi
összejövetel volt.[4]
A lakoma résztvevői, akiket közös érdekek,
rokoni vagy baráti szálak fűztek össze, szenvedélyes
és mély értelmű (vallási, filozófiai,
politikai) beszélgetéseket folytattak. A tudós és
tanult emberek arra használták fel ezt az alkalmat, hogy
kifejtsék tanaikat. A keresztény hagyományban ezt
a szerepet az «agapé» és az Úr vacsorájának
ünneplése tölti majd be. Ez a lakomai hangulat érezhető
Lukács jelenlegi elbeszélésében is. Jézus
vendég volt, de lassanként a vendégsereg központjává
vált.
A lakomára hívott vendégek többnyire az ismerősök
körébe tartoztak vagy egyforma társadalmi ranggal rendelkeztek.
Sértésnek vagy tiszteletlenségnek számított,
ha valaki ismeretlen vagy népi származású ember
mellé került. A helyeket ezért pontos és szigorú
normák alapján jelölték ki. A vendégek
háromféle kereveten foglaltak helyet: a legelőkelőbb
hely középen volt, a második jobbra, az utolsó
pedig balra. Jézus arra figyelt fel, hogy a szolgák milyen
gonddal jelölték ki a helyeket a különféle
meghívottaknak, és ezek milyen fontosságot tulajdonítottak
az őket megillető rang kinyilvánításának.
Lukács, akinek nincsenek mindig pontos értesülései
a palesztinai szokásokról, a vendégek elhelyezkedését
az első helyekért folytatott versengésnek tünteti
fel. Mindenesetre olyan megkülönböztető ceremóniáról
van szó, amely sérti a szimpózium szabályait.
Jézus úgy gondolja, ettől teljesen különböző
szertartásosság alapján kellene eljárni. Meggyőződéséből
és küldetéséből eredő bátorságával
a lakomát a keresztény alázatról szóló
«szimpóziummá» alakítja át, és
erre meghívja a vendégeket (8-11. v.) és magát
a házigazdát is (12-14. v.). Az evangélista nem oktatásnak,
hanem példázatnak nevezi az elbeszélést. Jézus
nem akármilyen étkezésre, hanem a voltaképpeni
bankettre, a menyegzős lakomára utal, és ezt viszonyítási
alapként tünteti fel minden hasonló meghívás
számára. Ebben az értelemben valóban példázattal
állunk szemben. Az evangélium ismét felforgatja a
szokásban levő hagyományokat, és egészen
egyedülálló mintákat javasol az asztalnál
való viselkedéssel (8-11. v.) és a meghívásokkal
kapcsolatban (12-14. v.). A hallgatók szemében ezek valószínűleg
képtelenségnek látszanak.
A bankett, főként a menyegzős lakoma alkalmul
szolgált a hiúság és a gőg kinyilvánítására.
Jézus azt javasolja, hogy a nagylelkűség és
az alázat próbakövévé kell tenni. Az asztalnál
való bölcs viselkedés szabálya nem új.
[5]
Első látásra pusztán bölcsességi
szabálynak mutatkozik. Alapjában véve olyan okosságot
javasol, amellyel az ember elkerülheti a nyilvános összeütközéseket,
és nagyobb megbecsültségre, illetve tekintélyre
tehet szert a közösségben. Csupán a végső
megjegyzés («aki felmagasztalja magát, megaláztatik»,
s fordítva, «aki megalázza magát, felmagasztaltatik»;
11. v.) ad neki valláserkölcsi jelentést. Ez a norma
- aki felmagasztalja magát, megaláztatik, s fordítva
- bizonyára nem matematikailag értendő, vagyis nem
úgy, mintha minden jogtalan felmagasztalást elkerülhetetlenül
megalázódás követne. Csupán teológiai
alapelv, amely azt igyekszik kiemelni, hogy az uralmi vágyak nem
illenek az emberhez, nem tetszenek Istennek, és az ilyen vágyakat
nem táplálni kell, hanem elfojtani, mert a végén
nem sikerhez, hanem bukáshoz vezetnek. A «végén»
kifejezés nem valamiféle különleges időbeli
határpontra utal, hanem az ember hitbeli tapasztalatának
átfogó kiértékelésére.
Ezt az első felszólítást követően
Jézus az előbbinél is váratlanabb módon
a házigazdához fordul intelmeivel. A vendégszeretet
törvénye szent, de a szeretet parancsa még ennél
is szentebb, különösen, ha nagyon rászorult emberekről
van szó (12-14. v.). Jézus kihívó szavai nemcsak
a legalisztikus és formalisztikus farizeusi magatartást sértik,
hanem a társadalom bevett szokásait is. E szavak ama zárt
körök és előnyöket élvező kasztok
ellen lázadnak, amelyek kirekesztik soraikból a rászorulók,
a betegek és a mindenféle szükségben szenvedő
emberek sokaságát. Jézus nem hagyta ott az asztalt,
nem utasította vissza a megtisztelő helyet, amelyet feltehetően
számára is fenntartottak, és nem szakította
meg étkezését, hogy kimenvén a keresztútra
megossza élelmét a kirekesztett és szegény
emberekkel (13. v.). Korábban elfogadta a meghívást,
és most az asztalnál marad a többi meghívottal
együtt, de nem teheti meg, hogy ne emlékeztesse őket,
milyen súlyos hanyagságot és mulasztást követnek
el az emberek ilyen alkalmakkor.
A beszéd e téren is példázat jelleget ölt.
Jézus nem ítéli el az ünnepléseket vagy
a lakomákat. Ő maga is többször részt vesz
ilyen rendezvényeken. Emlékeztet azonban arra, hogy létezik
egy rászoruló sokaság, amely arra vár, hogy
a barátokon és a rokonokon túlmenően őt
is meghívják, és amelyért a lehetőségekhez
képest legalább annyit kellene tenni, mint az előbbiekért.
Ha ezt a sokaságot mindig kirekesztik a lakoma terméből,
akkor azok, akik ezt teszik, nem Isten akaratának és elgondolásának
megfelelően járnak el. A Lk 14, 7-14 szövege a minden
ember számára egyenlő boldogság és jólét
állapotának elvét hirdeti meg. Ez az állapot
rendeltetett ugyanis arra, hogy felváltsa a fennálló
állapotokat, jóllehet megvalósulása még
várat magára.
Lukács szem előtt tartja saját közösségét,
illetve azokat a nehézségeket is, amelyek e közösséget
belülről és közvetlenül nyomasztják.
Az Úr vacsorája, a testvéri agapé nem mindig
nyújt épületes látványt. A keresztények
itt is menyegzős lakomára hívott vendégek,
de ahelyett, hogy a köztük tartózkodó vőlegénnyel
foglalkoznának, őket is az elsőbbség és
az első helyek jelentéktelen gondja foglalkoztatja. Jézus
asztaltársainak mondja el a példabeszédet, az evangélista
pedig közösségének tagjai számára
ismétli meg, akik az egyházi összejövetelt inkább
címeik megmérettetésére használják
fel, és nem arra, hogy a leggyengébb és legszegényebb
testvéreiket felemeljék. Pál, «Lukács
mestere», ugyanezt találja a korintusi közösségben
(1 Kor 11, 20-22), és ez az, amivel Jakab is vádolja saját
közösségét (Jak 2, 2-4). Az utolsó hely
választása (9. v.) felettébb kényelmetlen dolog,
és ezért sosem voltak sokan, akik ezt megtették. Nemcsak
a farizeusok, hanem Jézus is nehéznek találta ezt
(vö. 4, 1-13. v.), és nehéz lesz mindazoknak, akik majd
megpróbálkoznak vele. Ennek ellenére a jóakaratnak
és a készségnek bizonysága mások felé:
mindazok irányában, akik hátrébb vannak, és
akik jobban rászorulnak a bátorításra és
a támogatásra.
A befejező rész az ember végső sorsára
(14. v.) is fényt vet. A történelem két szakaszra
oszlik: a jelen és a jövendő időszakaszra. Az
átmenetet az evangélium a feltámadás (anasztaszisz)
szóval fogja jelölni, jóllehet e kifejezés alkalmatlan
arra, hogy kifejezze azt az állapotot, amelynek elérésére
az ember meghívást kapott. Az Újszövetség
még sokszor beszél erről az eseményről,
és Pál is hosszasan fejtegeti leveleiben, de e meghirdetés
mindig titokzatos marad. Lukács az «igazak feltámadásáról»
beszél, mintha ez a cél a bűnösök számára
nem létezne. Az utóbbi következtetés azonban
alaptalan. Az evangélista gondja a szegények megsegítése,
akik ezt a segítséget talán sosem tudják viszonozni.
Az emberi megítélés szempontjából e
segítés elveszett tőke, de a hívő tudja,
hogy ezért jutalmat kap az eljövendő életben,
ahol mindazoknak «igazsága» vagy szentsége felragyog
majd, akik ebben az értelemben cselekedtek. A jót a viszonzás,
a közvetlen ellenszolgáltatás nélkül is
tenni kell. Létezik egy végső állapot, amelyben
az ember mindenért kárpótlást és jutalmat
kap. A szerző ezúttal nem beszél az égi bankról,
amelyben a kincsek biztonságban vannak (vö. 12,33), de a keresztény
életművet itt is a síron túli világ fényében
szemléli, és inkább személyes nyereségnek
tekinti, mintsem a szükségben levő emberrel tett jótékony
cselekedetnek. Az evangéliumi tanítás elidegenítő
értelmezésének támpontjai itt éppúgy
jelen vannak, mint más esetekben is:[6]
a szegénységet és a szenvedést az égi
jutalom reményében el kell fogadni, és ennek a fényében
kell a jót is cselekedni.
15. Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta,
így szólt hozzá: «Boldog az, aki Isten országának
kenyerét eszi».
16. Ő pedig a következőképpen válaszolt: «Egy ember
nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg.
17. A vacsora órájában elküldte szolgáját, hogy mondja
meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden
készen van.
18. De azok egyhangúlag mentegetőzni kezdtek. Az
első azt üzente neki: földet vettem, kénytelen
vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments
ki engem!
19. A másik azt mondta: öt iga ökröt vettem, megyek
és kipróbálom. Kérlek, ments ki engem!
20. Megint egy másik azt mondta: most nősültem,
ezért nem mehetek.
21. Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt
urának. A ház ura megharagudott, és ezt mondta
szolgájának: menj ki gyorsan a város útjaira és
utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a
nyomorékokat, a sántákat és a vakokat.
22. A szolga aztán jelentette: uram, megtörtént, amit
parancsoltál, de még van hely.
23. Akkor az úr ezt mondta szolgájának: menj el az
utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni
mindenkit, hogy megteljék a házam.
24. Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket
meghívtam, senki sem kóstolja meg vacsorámat».
Ez az új részlet az egyik asztaltárs közbeszólásának
köszönhető,[7]
és Lukácsnak arra szolgál, hogy (epizódszerűen)
«bevezesse» az «elbeszélést». Az
is elképzelhető, hogy Jézus hallgatói között
valóban akadt jóindulatú személy. Egyébként
a farizeusok nem voltak mindig olyan fanatikusan elfogultak és felelőtlenek,
mint amilyeneknek az evangélisták általában
bemutatják őket. Lukács ily módon azoknak az
izraelitáknak alakját akarja felvillantani, akik még
vakon ellene szegülnek az evangéliumnak. A névtelen
asztaltárs vallomása (15. v.) talán azoknak a véleményét
képviselte, akik kevésbé elfogultan tekintettek a
krisztusi misztériumra.
A szó ismét a «boldogságra» terelődik,
amely minden embernek alapvető vágya.
[8]
A szövegösszefüggés alapján a 14. versben
szereplő «boldoghoz» kapcsolódik, amelyben Jézus
azt az embert mondja boldognak, aki evilági viszonzások nélkül
teszi a jót, mert sokkal nagyobb jutalmat kap az eljövendő
életben. A megszólaló ember felfogásában
a «boldogság» az Isten országából
való részesülés következménye, amelyet
ő is lakomaként képzel el. Ez mindig vigasztaló
kép. Isten barátságra, családi és bensőséges
kapcsolatra hívja az embert. A lakomán az emberek nemcsak
egyazon táplálékból részesülnek,
hanem osztoznak egymás terveiben, vágyaiban és törekvéseiben
is. Az ünnepi asztal étkei közé értendők
azok a tanítások is, amelyekből a (messiási-bölcsességi)
lakomára hívottak részesülnek.
Jézus példázatban fogalmazza meg válaszát
(16-24. v.). Egy ember (a Mt 22,2-ben egy király) «nagy vacsorát»
rendez. Jóllehet nem derül ki, hogy ez milyen alkalomból
történik, valószínűleg olyan rendkívüli
eseményről van szó, amely személyét
vagy családját érinti. A meghívottak száma
(polloi: sok, 16. v.) arra enged következtetni, hogy kivételesen
nagy ünnepségről van szó. A főszereplő
is rendkívüli személyiség, s csak a végén
derülhet ki, hogy kiről van szó. Elérkezik a
meghívottak (hoi kekloménoi) felvonulásának
ideje. Az «úr» (vö. 21-23. v.) «szolgája»
(doulosz) útján üzen nekik. Az első evangélista
szolgákról beszél (Mt 22,3). Kezdődik a cselekmény,
de azonnal jönnek a meglepetések is. A meghívottak szinte
banális indoklások alapján utasítják
vissza a meghívást: földbirtok vétele (18. v.),
néhány igányi ökör vásárlása
(19. v.) vagy saját menyegzőjének ünneplése
(20. v.). Minthogy úgy látszott, egyik dolog kizárja
a másikat, ezért választaniuk kellett, és annak
ellenére, hogy a meghívást jelentős személyiség
(a szolga vagy «követ») közvetítette, egyöntetűen
a vacsorát mellőzték annak érdekében,
hogy magánügyeikkel foglalkozhassanak.
Az első kép csalódással zárul az
úr részéről, aki bosszankodik ugyan, de nem
csügged el. Felülkerekedik sérelmén és új
megbízást ad (21. v.). A szolga ismét útnak
indul, hogy teljesítse másik misszióját. Az
előző vendégek helyett, akik minden bizonnyal előkelőbb
társadalmi réteghez tartoztak, a «szegények»
(tousz ptókhousz), a «nyomorékok», a «sánták»
és a «vakok» (21. v.) kapnak meghívást
a lakomára. E mondat kapcsolatban áll az előző
példabeszéddel (13. v.), de az üdvösségre
vonatkozó különleges meghirdetésekkel is.
[9]
A harmadik meghívás azoknak szól, akik egészen
a társadalom peremén élnek: azoknak, akik az «utakon»,
azaz a lakott központokon kívül, a «kerítések
mentén», feltehetően a koldusok menedékhelyén
találhatók (23. v.). Az eljárásmód szokatlan,
de világosan láttatja a házigazda szándékát:
a tervezett «vacsorát» mindenáron meg kell rendezni,
és ezért meg kell tölteni a házat. Nem lehet
ünnepelni, ha üresek a helyek, vagy ha túl sokan hiányoznak.
A lakoma végül rendkívüli, határtalan méreteket
ölt. Immár mindenki hivatalos a részvételre,
sőt, szinte kényszerítve van arra, hogy részt
vegyen. Ez a részlet is a házigazda egyedülálló
voltáról és szolgálatkészségéről
tanúskodik. Minden mozzanat rendkívüli: nem szokványos
a meghívásnak éppen az utolsó pillanatban történő
visszautasítása, mint ahogy a tisztes meghívottaknak
a legalsó társadalmi rétegek képviselőivel
való helyettesítése sem. Ilyesmi általában
nem szokott előfordulni. Végül az a tény, hogy
az úr «örökre» kizárja azokat, akiket
elsőként hívott a vacsorára (24. v.), ellentétben
áll határtalan jóságával, amelyről
az esemény folyamán tanúságot tett.
A Jézus által «elmondott» példázat
bizonyára kapcsolatban áll küldetésével,
az üdvösség történetével, még
ha erre nem is tesz közvetlen utalást. Jézus ugyanis
a névtelen asztaltárs állítását
kommentálja: «Boldog az, aki Isten országának
kenyerét eszi» (15. v.). Ezért a «nagy vacsorára»
szóló meghívás csak visszhangja lehet ennek
az állításnak. A messiási boldogság
vagy Isten országának beiktatása a lakoma képében
jelenik meg. Az üdvösség Isten műve, ezért
ő az, aki a lakomát rendezi. A szolgák háttérben
maradnak ugyan, de ők sem hiányozhattak. Ők a próféták
és mindazok, akik hozzájárultak az isteni terv megvalósulásához.
A példázat alkotója azonban nem törődik
velük, mert figyelmét a «szolgára» és
a meghívottakra összpontosítja. Lukács szándékában
a «szolga» a «messiás», akit az Atya azért
küldött, hogy válogatás nélkül gyűjtsön
egybe minden embert a nagy eszkatologikus vacsorára. A meghívottak
személyének azonosításában a szentírás-magyarázók
bizonytalanok. Első benyomásra úgy látszik,
mintha a zsidók és a pogányok lennének szembeállítva
egymással, mint az első és az utolsó óra
munkásai.[10]
Egyébként Jézus nem sokkal előbb tett utalást
Izrael elvetésére és arra, hogy a pogányok
tömege lép be az országba (13, 24-30). Ez a szembeállítás
azonban nem áll a példázat alkotójának
közvetlen szándékában, s legfeljebb csak gondolatainak
hátterében húzódik meg. Jézust tekintélyes
zsidó személyek veszik körül, s közülük
való az is, aki az Isten országának lakomáján
való részvétel felől érdeklődik
(15. v.). Jézus válaszában valószínűleg
azt világítja meg, hogy valójában ki vehet
majd részt e lakomán, és ki az, akinek kívül
kell maradnia: vajon azok a hallgatói, akik önmagukat jog szerinti
meghívottaknak (hoi kekloménoi: egyszerűen «meghívottaknak»)
tartják, vagy a többiek, akiket az előbbiek teljességgel
számításon kívül hagynak? Alapjában
véve annak tudatosításáról van szó,
hogy kit sújt az Isten haragja (az üdvösség távolmaradása),
és kit ér el jóindulata. Lehetséges, hogy ezzel
kapcsolatban váratlan fordulat következik be, éspedig
ugyanaz a változás, amelyről Jézus kevéssel
előbb tett említést: az elsők utolsók
lesznek, és az utolsók elsőkké válnak
(13,30). A meghívottak megítélése nem az elvont
tárgyilagosság szintjén történik, hanem
az események, az összefüggések és a meghatározott
korabeli gondolkodás, gyakorlatilag talán éppen a
Jézust hallgató farizeusok érvényben levő
értékelése alapján.
A dráma akkor kezdődik, amikor elérkezik a lakoma
órája. «Minden készen van» - kiáltja
nyomatékosan a házigazda (17. v.). E kiáltás
olyan, mintha Jézus meghirdetését visszhangozná:
«az ország elérkezett», az «ország
közel van» (10,9). A lakomára szóló hívás
felszólítás az országba való belépésre,
amelynek meghirdetésére és megvalósítására
Jézus (a «szolga») vállalkozott. Jézus
szolgálata Isten országának beiktatási szakaszát
jelenti. Krisztus, még ha tesz is lépéseket a zsidóságon
kívüli világ irányába, hivatalosan honfitársai
felé fordul. Igehirdetésének első meghívottait
és címzetteit a nemzet emelkedettebb és ezért
vallásilag képzettebb társadalmi rétegeiben
kell keresnie. Ők a szoros értelemben vett meghívottak,
akik már jó ideje megkapták az előzetes értesítést.
A példázat mindazonáltal nem a valóság
fényképe, hanem szabadon összeállított
alkotás, amely átvitt értelmű kifejezésekkel
igyekszik felidézni a kor valamelyik különleges helyzetét.
Jézus szava elsősorban az emelkedettebb vallási körökhöz,
a vallásilag fogékonyabb iskolák és lelki áramlatok
embereihez jut el, de ezek nem találták, pontosabban, nem
találják fontosnak e szót. A szőlőről
szóló példabeszédben a szőlőmunkások
majd megölik a különféle küldötteket, s
végül magát a fiút is (20, 9-19), de a jelenlegi
elbeszélésben a meghívottak nem tanúsítanak
polemikus vagy nyíltan ellenséges magatartást. Mindez
talán gyakorlati szempontok (például a farizeusok
jelenléte miatt, akiket első meghívottaknak tekinthettek)
és pasztorális megfontolások okán van így
(azért, hogy a hallgatóknak lehetőségük
legyen a gondolkodásra, és ne az ellenkező hatást
váltsa ki bennük).
Az érdeklődés középpontjában
nem a lakoma áll, amelynek még kezdete sincs megjelölve
(vö. Mt 22, 11-14). A figyelem a meghívottakra korlátozódik.
A dologban az a szomorú, hogy nincs semmiféle komoly okuk
a meghívás visszautasítására. Csupán
felszínességükről, könnyelműségükről
és közömbösségükről tesznek tanúságot.
Jézusnak és a Keresztelőnek igehirdetése nem
gyakorolt rájuk hatást, hiszen továbbra is szokványos
és mindennapi teendőik kötik le figyelmüket. Inkább
saját útjukat folytatják, mintsem elgondolkodjanak
a nekik szóló híváson. Lehetséges, hogy
széthúzó és egymással vetélkedő
csoportokhoz tartozó emberekről van szó, akik azonban
a visszautasításban valamennyien egyetértenek, hiszen
úgy látszik, mintha kórusban («egyhangúlag»:
18. v.) válaszolnának. Valójában a Jézussal
szembeni ellenségeskedés mélyebb félreértésekből
vagy ellentétekből táplálkozott. Az evangélista
most csak azt akarja kiemelni, az ellenfelek még csak azzal sem
törődtek, hogy komolyan tanulmányozzák a feléjük
elhangzó üzenetet. Lukács ostorozhatta volna a zsidó
szektarizmust, fanatizmust és ellenállást, amint ezt
másutt teszi (11,37-54), most azonban pasztorális szempontból
bölcsebbnek tartja, ha nem ingerli a jelenlevők érzékenységét,
akik kezdtek magukra ismerni a példázat meghívottjaiban.
Lukács úgy látja, a meghívottak még
nem ébredtek rá és nem győződtek meg
arról, hogy valamiféle hibát vagy bűnt követtek
el. Az evangélista azokra az izraelitákra gondol, akik még
elutasítják Krisztust, anélkül azonban, hogy
komolyan megvizsgálnák a problémát. Ezeket
szembesíti felelősségükkel. Nem valamiféle
homályos és távoli ajánlat, hanem a szemük
előtt rendezett lakoma elfogadásától húzódoznak.
Lehetőségük volna arra, hogy helyet foglaljanak és
megízleljék a lakomát. Lukács a zsidókra
gondol és azokra, akik az ő magatartásukat utánozzák.
Olyan elutasításról van szó, amely gyakorta
megismétlődött (és megismétlődik
majd) az evangélizálás történetében.
Az úr haragja az udvariatlan meghívottak felé
fordul, de ez egyelőre visszafojtott harag. Sürgetőbb
feladatot kell végrehajtania: a lakomának jól kell
sikerülnie, és nem szabad elmaradnia az első meghívottak
nemtörődömsége miatt. Ezúttal az előbbivel
egészen ellentétes módon választ: a terekről,
az utakról és a kerítések mentéről
gyűjti egybe az embereket. Ezek a szegények, a koldusok és
csavargók. E megnevezések társadalmi helyzetükre
utalnak, de vallási vonatkozásuk is van. A társadalom
legalacsonyabb rétegéhez tartozó, műveletlen
és tudatlan emberekről van szó, akiket éppen
ezért nem tartottak képesnek a törvény megismerésére
és megtartására. A vakonszülött mindenestül
bűnös, és ezért nem oktathatja a Főtanács
tagjait (vö. Jn 9,34). A farizeus a felsőbbrendűség
tudatával és megvetéssel tekintett a vámosra
(18,11). Úgy látszik, mintha az «utolsók»
meghívása nem lett volna tervbe véve, s csak kisegítő
megoldásként kínálkozna az elsők részéről
történő visszautasítást követően.
E látszat azonban, amely a történeti elbeszélés
jellegével ruházná fel a példázatot,
bizonyára megkérdőjelezendő. A zsidók
beszélnek ilyen módon a «választottaknak»,
az «igazaknak» és a «szenteknek» fenntartott
üdvösségről. Jézus azonban magatartásával
éppen ezt a felfogást akarta cáfolni, és most
polemikus és buzdító jellegű igazolását
adja e cáfolatnak. Ő hivatalból fordult a szegényekhez
(4, 18-22), engedi, hogy a vámosok és bűnösök
barátjának nevezzék (7,34), megerősíti,
hogy a betegek és nem az egészségesek szorulnak orvosra
(15, 4-10), és úgy mutatja be a tékozló fiú
atyját, mint Isten leghitelesebb képét (15, 11-32).
Most úgy látszik, szentesíti e tanítást
és magatartást.
A szegények, a lelki betegek és a tévelygők
kapnak hívást arra, hogy foglaljanak helyet az ország
lakomáján, vagyis hogy részesüljenek az eljövendő
világ boldogságából (vö. 13, 23-30), ahol
az első helyet már nem Ábrahám fiai birtokolják,
hanem a prostituáltak, a vámosok és a bűnösök
(vö. Mt 21,31). Pál azt mondja majd, hogy az evangélium
elsősorban az alacsony sorsúak között vert gyökeret
(vö. 1 Kor 1, 25-31). Az elszalasztott alkalom miatti keserűség
az első meghívottak szívében, a példázatban
szereplő úr (Isten) feléjük irányuló
engesztelhetetlen és visszavonhatatlan haragja, valamint a rájuk
váró kemény («soha többé»)
ítélet (24. v.) inkább az evangélista pasztorális
gondjait tükrözi, és nem teológiai üzenet.
[11]
A szegények és a bűnösök egyházaként
körvonalazódó lukácsi közösség
vigaszát leli ebben az elbeszélésben, amely mintegy
felülről hagyja jóvá és szentesíti
alkotmányát. Pillanatnyilag ugyanis éppen azok a nem
meghívottak a lakoma egyedüli résztvevői, akiket
a közvélemény és a hivatalos felfogás
az üdvrenden kívül állóknak tüntetett
fel. A tekintélyesebb meghívottak a lakoma termén
kívül maradtak. Az ünneplés és az ünnepi
vigasság helyett Isten haragja lebeg fejük felett. Fenyegető
figyelmeztetés ez mindazoknak, akik semmibe veszik az Úr
hívását. A meghívottak szomorú sorsra
jutása kemény figyelmeztetés az elutasításban
még makacsul kitartó zsidóknak és azoknak a
keresztényeknek, akik megkísérlik, hogy tévedéseikben
követik őket.
25. Nagy sokaság ment vele, és ő feléjük fordulva
így szólt:
26. «Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg
apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit,
sőt még saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.
27. Ha valaki nem veszi fel a maga keresztjét, és nem
jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.
28. Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni,
és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget,
hogy telik-e mindenre a befejezésig?
29. Nehogy - miután alapot vetett, de nem tudta
befejezni - gúnyolni kezdje mindenki, aki látja,
és ezt mondja:
30. Ez az ember építkezni kezdett, de nem tudta
befejezni.
31. Vagy ha az egyik király el akar indulni, hogy
harcba bocsátkozzék egy másik királlyal, vajon
nem ül-e le előbb, és nem fontolja-e meg, hogy
szembeszállhat-e tízezer élén azzal, aki húszezerrel
jön ellene?
32. Különben követséget küld, amikor az még távol
van, és megkérdezi a békefeltételeket.
33. Így tehát, aki közületek nem mond le minden
vagyonáról, nem lehet az én tanítványom».
Jézus ismét misszionáriusként jelenik meg (25.
v.). Miután hosszan elidőzött a farizeusok vezetőjének
házában (1. v.), nagy sokaság (okhloi polloi)
kíséretében útnak indul. Az evangélista
számára ez alkalmul szolgál arra, hogy ismertessen
néhány olyan tanácsot, amely a tanítványoknak
szól,[12]
és amelyek között az is szerepel, hogy az ember milyen
feltételekkel válhat Krisztus követőjévé
(26-33. v.). A nagy vacsoráról szóló példázat
rámutatott, hogy a meghívottak többsége személyes
érdekek miatt mondta le a találkozót. Nem tudtak feláldozni
valamiféle személyes értéket annak érdekében,
hogy elfogadhassák a meghívást. Úgy látszik,
Jézus (s vele együtt az evangélista) meg akarja előzni,
hogy hallgatói megismételjék ezt a hibát, illetve
hogy hasonló módon megtapasztalják az ezzel együtt
járó csalódást. A keresztény ember döntésének
komolyságát és súlyát két példázat
jellegű képpel fejezi ki: az egyik a tornyot építő
emberé (28-30. v.), a másik pedig a kollégája
elleni harcra készülő királyé (31-33.
v.).
A Krisztus tanítványává válás
feltételei kényelmetlenséggel járnak és
kedvét szegik az embernek. Az evangélista korábban,
a jeruzsálemi út kezdetén, az első önkéntes
hivatások jelentkezésénél már beszélt
erről (9, 23-27.57-62), és később is visszatér
majd e témára (16, 1-31; 18, 24-30). Ez mutatja, hogy jelentős
és sürgető témáról van szó.
Jézusnak olyan tanítványokra van szüksége,
akik teljes készséget tanúsítanak az ügy
iránt, az országot és ennek dicsőségét
illetően. Ha valaki nem képes mellőzni mindenkit,
és nem tud háttérbe szorítani mindent, nem
válhat az ő követőjévé. Az embernek
fel kell tudni áldoznia minden köteléket, még
a családi kötelékeket és a saját személyét
érintő érdekeket is (26. v.). Ezt a szöveget
általában a monasztikus hivatás alapokmányának
tekintették, pedig Jézus egyszerűen az ő követéséről,
a tényleges követését megelőző
feltételekről beszél, és nem valamiféle
különleges csoporthoz szól, hanem mindazokhoz, akik «vele
mentek» (25. v.). Krisztus követőjének lenni azt
jelenti, hogy az ember az ő útjára lép és
az ő útját folytatja Isten tervének megvalósításában
azáltal, hogy minden segítséget megad e megvalósuláshoz,
s nem zárkózik remetelakba vagy erődítménybe,
hanem az ország, vagyis az emberek szolgálatába szegődik.
A keresztény ember és a szerzetes megkülönböztetése
mindig kétértelmű dolog: egyrészt azért,
mert e különbségtételt nem támasztja alá
az evangélium, amely mindenkitől azt kéri, hogy tökéletes
követője legyen Krisztusnak; másrészt azért,
mert a lemondásokat menekülésként, önmagába
fordulásként értelmezi, és nem olyan önátadásként,
amellyel az ember beilleszkedik Isten tervébe, az ország
hirdetésébe és előmozdításába,
ami egyben az ember teljes kibontakozását is szolgálja.
[13]
A jézusi követelmény sémita kifejezésekben
fogalmazódik meg, ezért paradox jellegű, és
nem szabad szó szerint értelmezni. A «gyűlölni»
ige (26. v.) annyit jelent, mint háttérbe helyezni, másodrendűnek
tartani, a «szeretni» ige pedig annyit, mint előnyben
részesíteni. Ha az ember Krisztust választja, ez ellentéteket,
osztottságot eredményezhet családján belül;
de nem szabad engednie, hogy akár a legszentebb vagy a legkedvesebb
kötelékek is meghátrálásra késztessék,
ha ezek akadályozzák őt az Istenhez jutásban.
A keresztény eredetek történelme, amelyre Lukács
itt utal, mindennek bizonyítékát adja. Nem csupán
akadályok vannak, amelyeken az embernek felül kell kerekednie,
hanem ezeknél súlyosabb áldozatokat is kell hoznia.
Ezeket a «kereszt» szimbolizálja, amely az ókori
népeknél a hallatlan szenvedések eszköze volt.
Az elítélt akasztófával (vagy gerendával)
a vállán indult kínszenvedésének helyére.
A «keresztet felvenni» annyit jelentett, mint késznek
lenni a halálra (vö. 23,26). Jézus halála után
a «kereszt» az Isten országáért elviselt
szenvedések jelképévé vált. Ahhoz, hogy
az ember beléphessen az országba és tagja lehessen,
korlátoznia kell igényeit (vö. a szűk kapuról
szóló példázattal: 13,24). Lemondásokat,
önmegtagadásokat kell vállalnia ahhoz, hogy alárendelődhessen
az isteni akaratnak, amely mindig és mindenkitől a legnagyobb
erőfeszítést kéri tervének megvalósításához,
amely nem saját felmagasztalására vagy dicsőségére,
hanem az ember boldogságára irányul. A «keresztet
hordozni» Pál szerint annyit jelent, mint mindennap meghalni
jobbik énünk életben tartása érdekében
(vö. Róm 6,6). A «kereszt» nem áldás,
és nem tetszik Istennek, mint ahogy az embernek sem, de gyakorta
jó eszköz tetszésének elnyerésére,
vagy feltétele annak, hogy mások életét boldogabbá,
békésebbé és biztonságosabbá
tehessük. Krisztus nemcsak a Kálváriára vezető
úton hordozta a keresztet, hanem egész élete folyamán:
keresztje a személyes vágyairól való lemondásokból,
a mindennapi munkájából adódó gyötrelmekből,
fáradságos szolgálatából, valamint a
hitét és bátorságát állandóan
próbára tevő ellenségeivel való ütközésekből
ácsolódott. «Önkiüresítő»,
alázatos és szolgai választása állandó
«keresztre feszítés» volt egészen a Golgotán
bekövetkezett fizikai keresztre feszítéséig (vö.
Fil 2, 5-11). Halála a korábban elfogadott gyötrelmeknek
következménye. Jézus elkerülhetné az ítéletet,
járhatná saját útját, s harc helyett
alkalmazkodhatna a körülményekhez, de akkor nem lenne
az emberek üdvözítője.
Lukács az egyedüli, aki a mennyek országa érdekében
vállalandó lemondások között a feleségről
való lemondást is említi (26. v.; 18,29; vö.
Mt 10,23; 19,29), s hasonlóképpen ő az egyedüli,
aki a messiási lakomán való részvételt
akadályozó okok közé a «nősülést»
(20. v.; vö. Mt 22,5) is besorolja. Lukácsnál a házasság
még a vízözönt kiváltó bűnök
közé is bekerül (17,27; mindazonáltal vö.
a Mt 24,38-al is). Ezek a részletek, ellentétben azokkal,
amelyeket más szövegek tartalmaznak (vö. 7, 37-38; 8,
2-3; 10, 38-42), látszólag a harmadik evangélista
nőgyűlöletének jelei. Sokkal valószínűbb
azonban, hogy inkább radikalizmusának mutatói, amely
itt éppúgy megjelenik, mint másutt. Ő az ugyanis,
aki azt kéri a kereszténytől, hogy «mindennap»
hordozza keresztjét (9,23; vö. Mt 16,24), hogy még «saját
életét is gyűlölje» (26. v.; vö. 9,24;
Mt 10, 37-39), s hogy váljon meg «minden» javától
(33. v.; vö. 18,22; vö. Mt 10, 37-39; 19,21). Ugyanilyen közösséget
(koinonia) és egyenlőséget javasol majd az
Apostolok Cselekedeteiben is (2, 42-47; 4, 32-35). Úgy látszik,
mintha Lukács annak az utópisztikus platóni eszmének
igézetében élne, hogy az emberek egy és ugyanazon
család tagjaiként tökéletesen egyenlőek.
Az evangélista szerint ezt a teljes egyetértést olyan
értékek akadályozzák, amelyek inkább
megosztják az embereket: a gazdagság és a család.
Az esetek többségében ugyanezek az értékek
késztetik az embert az evangéliumi üzenet elutasítására
(nehogy elveszítse javait) vagy kompromisszumos megoldásokra
(nehogy megütközést váltson ki családjában).
[14]A
következő két példázat (28-33. v.) arra
szolgál, hogy kiemelje Krisztus elvárásainak komolyságát
és szigorát. Ha a Krisztus melletti döntésnek
ez a jelentése és ilyen radikális következményekkel
jár, az ember nem járhat el felszínesen. A döntéshez
össze kell szednie és mérlegelnie kell minden erejét.
A «torony» építése beletartozik minden
uralkodó védelmi programjába. Minthogy ez jelentős
anyagi kiadásokkal jár, az építőnek
a munka megkezdése előtt számot kell vetnie az erőforrásokkal
és a kincstár helyzetével. Ha ugyanis e biztosíték
híján fog a munkához, félő hogy nem
tudja befejezni, nevetségessé válik, és ezenfelül
nyakára hág vagyonának. A kép talán
azt is sugallja, hogy a keresztény ember is olyan a társadalomban,
mint valamiféle védőbástya, amely támaszt
és biztosítékot nyújt az ellenséges
erők esetleges támadásai közepette. E védelem
nélkül a társadalom felbomlana. Lukács pasztorális
gondjai újra és újra felszínre kerülnek.
Krisztust választani annyi, mint könyörtelen háborút
folytatni az ember létét fenyegető valamennyi gonosz
hatalom ellenében. Ha az ember felkészületlenül
bocsátkozik az ütközetbe, ennek olyan következményei
lehetnek, amelyek súlyosabbak a megelőző állapotnál.
Aki nem tudott magának «erődítményt»
építeni, sikertelen ember; de aki legyőzöttként
marad a csatatéren, az azt is kockáztatja, hogy egész
életére gyenge marad, sőt még az életét
is elveszítheti. Ha az ember rosszul kezd el valamit, ezzel adott
esetben többet rombol, mintha egyáltalán nem kezdett
volna semmit: mint ahogy egy csata vagy háború elvesztése
is gyakorta válik visszavonhatatlan frusztrációs élmények
motívumává. E figyelmeztetésekkel (30-33. v.)
Lukács olyan radikális megtérést szorgalmaz,
amely kétértelműség és megalkuvás
nélkül fogadja el az evangéliumot, mert csak ezek a
feltételek biztosíthatják és szavatolhatják
jól azt az elvárást, hogy az ember nem hátrál
meg, nem esik áldozatául semmiféle támadásnak,
és nem csalatkozik.
Az ízét vesztett só (14, 34-36)
34. «Jó a só, de ha elveszti az ízét,
hogyan tudják azt visszaadni?
35. Sem a földnek, sem trágyának
nem alkalmas: tehát kidobják.
36. Akinek van füle a hallásra, hallja!»
A só képe vagy példázata azt világítja
meg, hogy Krisztus tanítványának mi a szerepe, illetve
küldetése a közösségben és magában
az emberi társadalomban.[15]
A só nélkülözhetetlen az ember életében.
A köznapi használatban az ételek fűszerezésére
és romlástól való megóvásukra
szolgál. Só hiányában az embert az a veszély
fenyegeti, hogy nem táplálkozik. Ezért a példázat
alkotója megelégszik annak kijelentésével,
hogy a só «jó dolog», s nem tartja szükségesnek
a további magyarázatot. Képletes értelemben
a só a bölcsesség, az okosság és a kiegyensúlyozottság
szinonimája. Az ilyen adottságok, minőségek
és erények nélkül az ember és a keresztény
olyan, mint a sótlan étel. Sónak lenni az emberi közösségen
belül annyit jelent, mint a közösségben megbúvó
romboló és pusztító erők megelőzésén
és ellensúlyozásán fáradozni. A Bibliának
borúlátó képe van az emberi állapotról,
és ez a kép alapjában véve megfelel a valóságnak.
Éppen ezért, mint ahogy a fizikai világnak is szüksége
van légtisztító berendezésekre, az emberi közösség
is hasonló hatótényezőkre szorul a lélek
életének biztosítása érdekében.
Olyan embereket igényel, akik vállalják, hogy elpusztítják
a rossznak különféle csíráit, amelyek az
egyedek és a közösség életét beszennyezéssel
fenyegetik. Nem elegendők az okos szavak. Bölcs, elkötelezett
és tevékeny emberekre van szükség. A «rossz»
embereket vagy a nyomorúságos állapotokat csak a jó
emberek jelenléte és az új, megjavított létfeltételek
bevezetése győzheti le.
Az emberi családba merült és a vele eggyé
vált keresztény olyasvalaki, aki e család tagjainak
megadja az «ízt», a krisztusi érzületet,
és biztosítja számukra a megfelelő tájékozódást
és irányt az előttük álló úton.
Az evangéliumi üzenet juttatja az embert a legmegfelelőbb
és legteljesebb látáshoz az ő történelmi
zarándokútján, mert emlékezetébe idézi
a kiindulási pontot, a bejárandó utat és az
elérendő célt (a feltámadást). E jelzések
nélkül az út bizonytalanná és szinte céltalan
bolyongássá válna.
A só képének választása az evangélista
egyéb gondjairól is árulkodik (34. v.). A só
«jósága» vagy szerepe pótolhatatlan, ugyanakkor
e szerepét láthatatlanul, észrevétlenül
tölti be. A jót - emlékeztet Jézus - rejtekben,
kürtölés és lármás programbeszédek
nélkül kell tenni (vö. Mt 6, 2-4). A reklám megöli
a segítő cselekedetek mélyén megbúvó
jó szándékokat. Az ember még attól sem
viseli el, hogy zsarolja vagy elnyomja őt, aki történetesen
segít rajta. Jézus erre utal ebben a beszédben (vö.
Mt 6,2). A «hívők» cselekedeteikkel gyakorta
nyomasztólag hatottak az emberi közösségre. Úgy
látszik, elsősorban saját dicsőségüket
vagy érdekeiket keresték, és nem azoknak az embereknek
javát, akik felé fordultak. A jézusi buzdításnak
- «ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb» (Mt 6,3) - nem volt
nagy hitele, mint ahogy nem volt a jelenlegi példázatnak
sem.
A só az élelmiszerek közé vegyülve feloldódik
bennük. A hívőnek, bármilyen ranggal vagy «méltósággal»
ruházták is fel, ugyanilyen módon kell cselekednie:
azaz mindig az emberi gyülekezeten belül és nem a magasból
vagy felülről. A lelkipásztorkodásnak olyan hiányosságáról
van itt szó, amelyet mindmáig nem sikerült kiküszöbölni.
A kereszténynek a sóéhoz hasonló feladata van
az emberekkel szemben, akik között él; ehhez azonban mindenekelőtt
«fel kell oldódnia» az emberek tömegében,
nem szabad magára maradnia, félrevonulnia, és azt
várnia, hogy a többiek jöjjenek hozzá. A só
úgy tölti be szerepét, hogy «elpusztítja
önmagát», összekeveredik és elvegyül
a táplálékkal. Másutt Jézus «kovásznak»
nevezi övéit (vö. Mt 13,33). Miként a kovász
elvész a tésztában, hogy megerjessze, nekik is így
kell beilleszkedniük a társadalomba, hogy megújítsák
ezt. Ez a közelítés, beilleszkedés és
eloszlás a Jézus által használt kép
legsürgetőbb és legközvetlenebb jelentése.
A lukácsi felhívás intelmet is tartalmaz. A keresztény
embernek nehéz társadalmi feladatot kell elvégeznie,
és előfordulhat, hogy kudarcot vall ebben a vállalkozásában.
Az, hogy a só ízét veszti, csupán funkcionális
feltevés. Olyan jelenségről van szó, amely
sosem következik be, jóllehet a mindenkor közel álló
lehetőség, vagyis az ember, vagy ami rosszabb, a keresztény
ízetlenné válásának kiemelése
céljából mégis «feltehetjük».
Az ilyesfajta «jelenségre» történő
utalás sok vitát váltott ki, de nyilvánvaló,
hogy irreális feltevésről van szó. Egy példázat
jellegű alkotásban, ahol a mag százszoros termést
hozhat, az sem lehetetlen, hogy a só elveszítse az ízét.
Továbbra is ezen a hipotetikus síkon maradva beláthatjuk,
a denaturált só semmire sem jó. Ha nem alkalmas a
táplálkozásra, nem tölthet be semmiféle
hasznos szerepet. A «sem a földnek, sem trágyának»
lukácsi megjegyzés rejtélyes kifejezés. Éppenséggel
valamiféle helyi gyakorlatra is utalhat, amelyet azonban a sokféle
próbálkozás ellenére sem sikerült azonosítani.
[16]
Az ilyen utalásnak Lukácsnál azonban mindig pasztorális
jelentősége van. Abban az időszakban, amelyben evangéliumát
írja, a közösségben már megcsappant a kezdeti
buzgalom, a lelkesedés és az elkötelezettség;
megfogyatkozott a nagylelkűség és a lendület.
A beszéd a keresztény cselekvés üdvös hatásait
hangsúlyozza, egyben azonban az evangélium hirdetőjének
és az egész egyháznak elkötelezettségét
is sürgeti. Az apostoli közösség nem válhat
akármilyen halmazzá (ízetlen sóvá).
Ha a «nehézségekkel» s főként az
üldözésekkel szembesülve elpusztul vagy kialszik
lelkesedése, ki fogja folytatni művét? A lelki és
erkölcsi romlottságba süllyedés veszélye
mindig közelebb van, mint az ember gondolná. Ezért befejezésül
(36. v.) Lukács arra figyelmeztet, mindenki figyelmesen hallgassa
az igét, hogy el tudja azt fogadni és életében
meg tudja valósítani (vö. 8,8).
[1] Vö.
X. De Meeus, Composition de Lc 14 et genre symposique, Bruges-Paris,
1961.; J. Ernst, Gastmahlgespräche: Lk 14, 1-24, in AA. VV.,
Die Kirche des Anfangs, i.m., 57-58.; A. George, Les miracles dans l'oeuvre
de Luc, in AA. VV., Les miracles de Jésus, Paris, 1977., 133-148.
o.
[2] A
fejezet összeállításában fontos szerepet
kap a lakomai hangulat. Minden egy és ugyanazon lakoma keretében
történik. A szombatra vonatkozó vitás kérdés
is lakomáról szóló példabeszédben
tisztázódik. Egyik lakomát felváltja a másik:
az elsőn Jézus is jelen van, a másikat pedig elképzeli,
hogy kifejthesse tanítását. Platón a Lakoma
című művét, Lukács pedig a 14. fejezetet
illesztette szimpózium (lakoma) kereteibe, ahová különböző
és egymástól eltérő részeket
gyűjtött egybe, hogy így valamiféle egységet
adjon ezeknek. A szimpózium-műfaj lehetővé teszi
a múltbeli beszélgetések és elbeszélések
jelenvalóvá tételét. Benne a hely hozza közös
nevezőre és teszi egységessé a különféle
tárgyalt témákat. S miként Platón dialógusaiban
a mester, azaz Szókratész a szofistákkal száll
szembe, ehhez hasonlóan száll szembe Jézus is a farizeusokkal.
Mindkét esetben két irányzat ütközik egymással.
Vö. X. De Meeus, id. cikk, 849.
[3] Amint
a hüdór (víz) szó is jelzi, a vízkór
a szövetekben jelenlevő folyadék okozta bőr-felpüffedéssel
jár.
[4] A
görögöknél a szümposzion tanult emberek
összejövetele, amely az étkezés után énekléssel,
társalgással, oktatásokkal folytatódik. Ez
az együttlét jó alkalom a rétorok és a
pedagógusok számára, hogy kifejthessék tanaikat.
A zsidóknál valószínűleg nem létezett
ilyen jellegű szokás, a lakomának azonban, és
különösen az ünnepi lakomának mégis szimpózium-hangulata
volt. Vö. X. De Meeus, id. cikk, 868. o.
[5] Vö.
L. H. Strack-P. Billerbeck, i.m., II., 204.; Péld 25,6.
[6] Lukács
(6, 20-26) és Máté (5, 3-12) még a «Boldogságok»
eredeti értelmét is módosítani próbálta,
midőn a meghirdetett boldogságokat a jelen történelemből
az eljövendő világba helyezte át. Ezért
beszélhetünk bizonyos értelemben «elidegenítésről».
[7] Vö.
J. D. M. Derrett, Law in the New Testament, London, 1970., 126-155.
o. («The Parable of the Great Supper»); F. Hahn, Das Gleichnis
von der Einladung zum Festmahl, in Fest. G. Stählin, Wuppertal,
1970., 51-82. o.; A. Voegtle, Die Einladung zum grossen Gastmahl und
zum koeniglichen Hochzeitsmahl. Ein Paradigma für den Wandel des geschichtlichen
Verständnishorizonts, in Das Evangelium und die Evangelien, i.m.,
171-218. o.; A. Palmer, Just Married Cannot Come, in NT 18 (1976),
241-257.; G. Gaeta, Invitati e commensali al banchetto escatologico.
Analisi letteraria della parabola di Luca (14, 16-24), in AA. VV.,
La parabola degli invitati al banchetto, dagli evangelisti a Gesù,
Brescia, 1978., 103-126. o.; R. Fabris, La parabola degli invitati alla
cena. Analisi redazionale di Lc 14, 16-24, uo., 127-166. o.
[8] Vö.
F. Hauck, makarios, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m.,
VI. k., 977-999. o.
[9] A
prófétai igehirdetés általában előnyben
részesítette a szegényeket, az árvákat,
az özvegyeket, egyszóval a gyengéket és a védteleneket.
Az ide vonatkozó szövegek gyűjteménye megtalálható
J. Dupont Le Beatitudini című művében
(Roma, 1973.).
[10]
Vö. a szőlőhegy munkásairól szóló
példázattal (Mt 20, 1-16).
[11]
Az «Isten haragja» antropomorfizmus (az isteni világ
emberi módon történő ábrázolása).
E haragnak a valóságban nincs megfelelője, s még
kevésbé tulajdoníthatunk neki örök tartamot.
Nem illik az isteni bölcsességhez és jósághoz.
Vö. Matteo. Commento al vangelo della Chiesa, i.m. 597-605.
o.
[12]
Vö. J. Seynaeve, Exigences de la condition chrétienne (Lc
14), in AssSeig 54 (1972), 54-75.; J. Dupont, Renoncer à
tous ses biens (Lc 14,33), in NRT 93 (1971), 561-582.; J. M. D. Derrett,
Nisi Dominus aedificaverit domum: Towers and Wars (Lk XIV, 28-32),
in NT 19 (1977), 241-261.
[13]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., II. k., 111-117.
o.; uo. III. k., 142-155.; La conversione della Chiesa, i.m., 69-84.
o. («Il senso biblico di evangelizzazione»).
[14]
Vö. különösen: Th. Matura, Il radicalismo evangelico.
Alle origini della vita cristiana, Roma, 1981.
[15]
Vö. W. Nauck, Salt as a Metaphor in Instructions for Discipleship,
in ST 6 (1953), 165-178.; O. Cullmann, Que signifie le sel dans la parabole
de Jésus? in RHPhR 37 (1957), 36-43.; E. P. Deatrick, Salt,
Soil, Savior, in BA 25 (1962), 41-48.
[16]
A sóról szóló példázat rendellenességei
közismertek. Már maga a «föld sója»
kifejezés is szokatlan, mert ezen elem és a talaj között
nincs kapcsolat. Az sem világos, hogy a só hogyan romolhat
meg (34. v.). A Mk 9, 49-51 és a Mt 5,13 párhuzamos szövegei
sem érthetőbbek. A példázat alkotója
nem fényképezi a valóságot, hanem tanbeli és
gyakorlati célkitűzéseinek megfelelően újra
rajzolja, átalakítja és módosítja. Ahhoz
azonban, hogy megérthessük ezeknek az átalakításoknak
jelentését, mindig tudnunk kell, hogy milyen élethelyzetből
indul ki. Az evangélista által szolgáltatott rendkívüli
adatok magyarázatára az a feltevés született,
hogy az eredeti arám szöveget tévesen olvasták.
Az arca (tűzhely) szó helyett a fordító
az erec (föld) kifejezést olvasta. E feltevés
szerint a «föld sója» a kősó-tömböt
vagy a Holt-tengerből származó heterogén sólapok
tömbjét jelentené, amelyeket a palesztinai lakosok
az éghető anyagok gyér előfordulása
miatt a tűz élénkítésére használtak,
és amelyek a bennük levő különféle
sók és foszfátok alapján valamiféle
katalizátorként működtek. Ha a keresztény
arra kapott hívást, hogy a «föld » vagy
a «tűzhely» sója legyen, ez azt jelenti, hogy
embertársai között a könyörület, a jóság
és a szeretet lángját kell élénkítenie.
Az ilyen tűz minden pillanatban kialudhat, ha nem őrzi és
nem táplálja valaki. Ez a föltevés Márknak
azokat a szavait is világosabbá teszi, amelyek szerint «tűzzel
sózatik meg mindenki» (9,49). (Mindenki arra hivatott, hogy
azzá váljék, ami a só a tűz számára).
S ebben az esetben az is érthető, hogy a só hogyan
válhat «ízetlenné», azaz haszontalanná.
«Nem jó sem a földnek, sem trágyának»
- mondja helyesen Lukács (14,35). (Vö. Matteo. Commento al
vangelo della Chiesa, Assisi, 1977., III. kiad., 125-128. o.).
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |