1. Voltak ott abban az időben néhányan, akik
hírt adtak neki azokról a galileaiakról, akiknek
a vérét Pilátus az áldozatukéval elegyítette.
2. Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik:
«Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek
bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel
ezeket kellett elszenvedniük?
3. Nem! Sőt - mondom nektek -: ha meg nem
tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.
4. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc,
akire rádőlt a torony Siloéban, és megölte
őket, vétkesebb volt minden más embernél,
aki Jeruzsálemben lakik?
5. Nem! Sőt - mondom nektek -: ha meg nem
tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el».
6. Azután ezt a példabeszédet mondta: «Egy
embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és
kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de
nem talált.
7. Azt mondta erre a vincellérnek: Íme, három
éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a
fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért
foglalja el a földet hiába?
8. De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg
még ebben az évben, míg körülásom és
megtrágyázom,
9. hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor
vágd ki».
Az elbeszélés[1]
felvillantja a palesztinai politikai helyzetet, illetve a római
megszállás borzalmait, de az evangélista igencsak
óvakodik attól, hogy ezekkel kapcsolatban állást
foglaljon. Látszik, hogy nem törődik a Pilátus
által végrehajtott mészárlással, mert
őt elsősorban az foglalkoztatja, hogy vallási és
teológiai szempontból vegye szemügyre az eseményt.
Magát a tényt egyébként nem említik
a történeti források. Mindenesetre a jól ismert
hatalmi rendszer taktikájába beleillő esemény
nagyon keserű benyomásokat válthatott ki a lakosságban,
ha híre még Jézus fülébe is eljutott.[2]
Jézus kapcsolatban állt a tömeggel, és ez nemcsak
azt tette lehetővé számára, hogy meghallja
a segítséget és a megbocsátást esdeklő
hangokat, hanem azt is, hogy érzékelje a tömeg reakcióit.
A zsidók több alkalommal is fellázadtak a római
kormányzat ellen. Különösen a galileaiak mutatkoztak
nyugtalannak. Pilátus közbelépése, amire az evangélium
utal, valószínűleg egybeesett a húsvét
ünneplésével, amelyre zarándokok sokasága
érkezett Jeruzsálembe, és amely gyakorta szolgált
alkalmul zavargásokra. A kormányzó talán valamiféle
nagyobb lázadást akart megelőzni azzal, hogy példás
büntetést szabott ki. A «vérüket az áldozatukéval
(áldozati állataikéval) egyesítette»
mondat alapján összefüggést tételezhetünk
fel a két esemény között. A kijelentést
azonban nem szabad szó szerint vennünk, mert csak a bűntett
szörnyűségét (a szentségtöréssel
párosult bűnös cselekedetet) akarja hangsúlyozni,
és azt, hogy ez milyen méltatlankodást váltott
ki a lakosságban. Elképzelhető, hogy azok (tinesz),
akik felkeresték Jézust, hogy elbeszéljék az
eseményt, ezt nem egészen véletlenül tették.
Lehetséges, hogy jó- vagy rosszhiszeműen az esettel
kapcsolatos véleményét akarták megismerni,
vagy azt várták, valamiféle politikai nyilatkozatot
tesz, szolidaritását és együttérzését
fejezi ki azokkal, akik hazájuk szeretete és testvéreik
szabadsága érdekében harcoltak és haltak meg.
Egyébként Jézus a názáreti zsinagógában
valamiképpen már síkra szállt az elnyomottak,
a foglyok érdekében, és pártjukra kelt (4,
18-22). Könnyen elvárhatták tehát tőle,
hogy most néhány megértő szóval illeti
az idegen elnyomás áldozatait, akik az emberi szabadság
mártírjai voltak, mint ahogyan később ő
maga is azzá válik.[3]
Az evangélista azonban nem akarja ilyen helyzetbe vinni Jézust,
s ezért nem említi a személyes érzelmeket és
reakciókat, amelyeket az ügy feltehetően kiváltott
belőle. A názáreti ember Jézus helyébe,
aki a Pilátus által lemészárolt embereknek
földije vagy talán egyvárosbelije volt, a szigorú
és érzelmektől mentes teológus lép.
Ehhez hasonló magatartást látunk Jób barátainál
is, akik a tetőtől talpig sebekkel borított ember
vonaglásaira akadémikus fejtegetésekkel válaszolnak.
A Jézus ajkára adott válasz nem sokban különbözik
az övékétől. A biblikus teológia a betegséget,
a fizikai csapásokat és a szerencsétlenségeket
mindig összekötötte egy bizonyos erkölcsi felelősséggel.[4]
A galileaiaknak Pilátus általi megöletése a lelki
mesterekben (akik a történelmi valóság peremén
éltek) és a nép egy részében (a legfanatikusabbakban,
az ortodoxokban) feltehetően azt a hiedelmet váltotta ki,
hogy ha azok ilyen nyomorúságos módon pusztultak el,
bizonyára súlyos bűnök terhelték őket.
Az evangélista mindenesetre szembeszáll e felfogással,
ha nem is cáfolja ezt meg gyökeresen. Az, hogy a szerencsétlenséget
bűnök okozták vagy váltották ki, éppenséggel
igaz is lehet, de a hallgatóknak, a hívőknek tudomásul
kell venniük, hogy ők sem kevésbé bűnösök,
mint a megölt emberek. A beszéd, amely kezdetben politikai
színezetű, érinti a teológia birodalmát,
és a végén erkölcstanítói jelleget
ölt. A nép szabadságának problémája,
a mártíroknak emléke, akik azért haltak meg,
hogy elérjék e szabadságot, háttérbe
szorul, hogy átadja helyét a helytelen szokásoktól
és a bűntől való szabadulás témájának.
Az evangélium embereit mindenekelőtt a belső szabadság
érdekli. A megtérés (metanoein) újra
Lukács pasztorális gondjainak középpontjába
kerül (3. v.). Az embernek gyökeresen meg kell változtatnia
gondolkodását és életvitelét, hogy átvehesse
Isten gondolkodásmódját, aki azt akarja, hogy az emberek
barátok, egyenlők és testvérek legyenek. Az
evangéliumi tanítás csak látszólag ellentmondásos.
Kétségtelen, hogy a megtérés az Isten mélységeibe
és az ő elgondolásához való visszatérés,
egyben azonban elkerülhetetlenül az emberhez való visszatérés
is, aki az isteni törődés és gondoskodás
középpontjában áll. A helytelen utak, amelyekről
az embernek vissza kell térnie, az önzés ösvényei,
s ugyanakkor rá kell térnie az ország útjára,
és ennek ügyéhez kell hozzájárulnia. Ily
módon a társadalmi és politikai eszmény, amelyért
a Pilátus által lemészároltatott galileaiak
meghaltak, újra visszatér az evangéliumi üzenetbe.
A megtérés ugyanis csak színlelt fordulat, ha nem
foglalja magába az isteni terv egészét, vagyis ha
nem kötelezi el a hívőt az isteni elgondolás
valamennyi területén.
A prófétai igehirdetés gyakorta vagy az esetek
többségében fenyegető hangvételű.
E fenyegető hangnem itt sem maradhat el. A megtérés
és ennek elutasítása közötti választás
azonos az élet és a halál között választással
(3. v.). A csapásokat, amelyek talán egyik pillanatról
a másikra érik majd a nemzetet (s amelyek az evangélium
írásának idején feltehetően már
be is következtek) a nép bűnei váltották
ki. Az evangélista itt a száműzetés prófétáinak
tételét teszi magáévá.[5]
A nemzet népének bűnei miatt pusztul el; ugyanez ismétlődik
most is. Habakuk elutasította ennek az értelmezésnek
elfogadását,[6]
amely valóban nehezen elfogadható magyarázatnak látszik.
Ha ugyanis e tétel igaz volna, a rómaiaknak, akik elfoglalják
Palesztinát, elnyomják a népet, és Jeruzsálem
városának lerombolására készülnek,
nem lehetne olyan nagy sikerük és szerencséjük.
Ha az izraelitákat ért szerencsétlenségek büntetések,
akkor a rómaiak győzelmei az ő jutalmuk volna. Az
evangélium itt olyan gondolkodásmódot tükröz,
amelyet Jézus magával a halálával igyekezett
megdönteni, amit először történeti és
nem vallási kulcs alapján kell értelmezni.[7]
Úgy látszik azonban, hogy a cáfolat nem sikerült
neki. A történelmi eseményeket titokzatos törvények,
a szerencse, valamint a véletlen irányítják,
és nem az erkölcsi jó és rossz visszahatásai.
A történelem nem ad igazat a jóknak, és nem marasztalja
el a rosszakat. Az elszenvedett és az okozott igazságtalanságok
egyensúlya nem áll helyre ezen a világon. Az evangélium
e tekintetben kétértelmű módon beszél,
mert amit mond, az csak eszkatologikus távlatokban érvényes.
A tétel az általa támasztott fenntartások
ellenére ismételten megfogalmazódik egy újabb
történelmi utalás keretében: Siloe tavának
körzetében ledőlt egy torony, és ez tizennyolc
ember halálát okozta (4. v.). A teológiai reflexió
valószínűleg abban látta e szerencsétlenség
okát is, hogy azok, akik meghaltak, bűnösebbek voltak
a túlélőknél, miként a kígyó
is Laokoónt marta meg a templomban, és nem a többi jelenlevőt.
Jézus cáfolja az események ilyesfajta kapcsolatát,
de akaratlanul is újabb ilyen összefüggést tételez
fel, midőn ugyanazzal a véggel fenyegeti meg nemzedékének
embereit hitetlenségük miatt (5. v.), mintha az erkölcsi
vétkek vonnák magukra az isteni büntetéseket.
Ez azonban nem biztos, sőt hamis felfogás, amelyet az események
minduntalan cáfolnak. Jézus ártatlan volt, mégis
a gonosztevők vesztőhelyén halt meg, ellenségei
pedig vígan éltek tovább. Az állítás
csak alapjában véve helyes: az igaz embereknek Isten előtt
van igazuk, és - ha nem is tudjuk, mikor - igazuk lesz elnyomóik
ellenében is, de bizonyára nem a jelenlegi történelem
időszakában.
A fügefáról szóló példázat
(6-9. v.) a megtérés sürgető voltát világítja
meg. A földbirtokos arról tárgyal vincellérjével,
hogy a szőlőjében levő fügefát
ki kell-e vágni, vagy meg lehet-e még hagyni. A gazda sürgősen
közbe szeretne avatkozni, vincellérje azonban halogatná
a dolgot. Jóllehet a példázat kifejezetten nem szól
erről, úgy látszik az utóbbi álláspontja
győzedelmeskedett. Ha kilépünk a metaforából,
a két szereplőben egyrészt Istent, másrészt
földi munkatársait, vagyis annak az országnak munkásait
kell látnunk, amelyet a Biblia időnként a szőlőhöz
hasonlít.[8]
A gazda és a vincellérje közötti beszélgetés
szemmel láthatóan azt a párbeszédet utánozza,
amelyet Jahve folytatott Ábrahámmal a tómelléki
város elpusztításával kapcsolatban.[9]
Mindkét esetben látható a véleménykülönbség,
és az is, hogy az emberi könyörgés mérsékli
az isteni szigort. A magasztos és magasságbeli Úr
egy idő után meghajlik barátainak, emberi munkatársainak
kérései és tanácsai előtt. A hívő
mindig megközelítheti Istent, egészen addig, hogy még
döntéseinek visszavonására is ráveheti
őt. Valószínű azonban, hogy nem ez a példabeszéd
fő mondanivalója (tudniillik, hogy Isten alárendeli
magát az ember kéréseinek). A szerzőnek az
a szándéka, hogy Istennek a teremtményei és
a gyermekei irányában tanúsított jóságára
és készségére irányítsa a figyelmet.
A példázat alkotójának fő törekvése
a megtérés sürgősségének hangsúlyozása.
Nem tagadja, hogy ennek az elhatározásnak vagy döntésnek
halogatása végzetes is lehet, mert a «büntetés»
vagy a halál már annak előtte bekövetkezhet,
hogy az ember megváltoztatja életútját. A szerző
mindvégig olyan Istent tart szem előtt, aki a teremtmény
által tanúsított magatartás alapján
már ezen a földön is jutalmat és büntetést
osztogat. A példabeszéd kiemeli ugyan, hogy ő hosszantűrő
és türelmes, a végén azonban, ha az ember nem
felel meg elvárásainak, kérlelhetetlenné válik.
A befejező vers (9. v.) értelmezése nagyon problematikus.
A vincellér ki fogja vágni a terméketlen fát,
azaz Isten ki fogja vágni a bűnbánatot elutasító
embert; arról azonban nincs szó, hogy milyen értelemben
és milyen módon. Azt nem szabad feltételeznünk,
hogy erőszakos halállal sújtja őt. Esetleg
arra gondolhatunk, hogy többé nem ad neki kegyelmet a megtéréshez,
és magára hagyva mintegy veszni engedi. Csakhogy ez is képtelen
feltevés, amely ellentétben áll az egész bibliai
és evangéliumi hagyománnyal. A szerző szándéka
azonban feltehetően csak az, hogy felhívja a figyelmet a
megtérés sürgető voltára, ezzel kapcsolatban
mindenkit lebeszéljen a lustaságról, a halogató
magatartásról, mert (anélkül, hogy Isten megtagadná
segítségét) nem biztos, hogy lesz még megfelelő
alkalom a jó útra térésre. S akkor valami olyasmi
történhet, mint ami a fügefával, amely terméketlen
maradt, és ezért idő előtt a tűzre került.
Történeti síkon a fügefa valószínűleg
Izraelt jelképezi, amelynek Isten a tulajdonosa, a vincellér
pedig a népért közbenjáró Jézust.[10]
A meggörnyedt asszony (13, 10-17)
10. Egyszer valamelyik zsinagógában tanított szombaton.
11. Íme, volt ott egy asszony, akiben betegség lelke lakott
tizennyolc éve, és annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán
nem volt képes felegyenesedni.
12. Amikor Jézus meglátta őt, előszólította és ezt mondta
neki: «Asszony, megszabadultál betegségedből».
13. És rátette kezét, mire ő nyomban felegyenesedett, és
dicsőítette az Istent.
14. A zsinagógai elöljáró azonban megharagudott, hogy
szombaton gyógyított Jézus, és így szólt a sokasághoz:
«Hat nap van, amelyen munkálkodni kell; azokon
jöjjetek gyógyíttatni magatokat, ne pedig szombaton!»
15. Az Úr így válaszolt neki: «Képmutatók, vajon
szombaton nem oldja-e el mindegyikőtök a maga ökrét
vagy szamarát a jászoltól, és nem vezeti-e ki itatni?
16. Hát Ábrahámnak ezt a leányát, akit tizennyolc éve
megkötözött a Sátán, nem kellett-e feloldani ebből a
kötelékből szombaton?»
17. Amikor ezt mondta, ellenfelei mindnyájan
megszégyenültek, de az egész sokaság örült mindazoknak
a csodáknak, amelyeket ő vitt véghez.
Az evangélista szerkesztői elképzelése alapján
Jézus már elhagyta Galileát (9,51), ténylegesen
azonban még a tómelléki vidékeken, elsősorban
Kafarnaum közelében tartózkodik. A jelenlegi epizód
színhelye a környék valamelyik zsinagógája,
mert nehéz elgondolni, hogy Szamariáról vagy Júdeáról
van szó.[11]
Annak ellenére, hogy Jézus nyilvános tereken is megszólal,
kedvelt helye továbbra is a zsinagóga, ahol szombatonként
nyilvánvalóan részt vett az ünnepi liturgián.
Talán nem mindig emelkedett szólásra, de már
nehéz elgondolni, hogy bárhol is észrevétlenül
és csendben meghúzódhatott. Az evangélista
a csodát Jézus kezdeményezéseként, azaz
a szerencsétlen asszony iránti figyelem és együttérzés
gesztusaként tünteti fel. A torzító izületi
gyulladás meghajlította az asszony testét, és
még abban is megakadályozta, hogy az emberek arcába
tekinthessen. Amikor Jézus meglátta őt, feltehetően
nagy szánalmat érzett iránta, ezért magához
szólította és beszélni kezdett hozzá.
Szokásától eltérően az evangélista
itt nem számol be beszélgetésükről, hanem
csak Jézus végső szavairól ad hírt (12.
v.) és arról a cselekedetről, amellyel e szavakat
kísérte (13. v.). A betegség a bibliai ember számára
nemcsak a szövetek eltorzulása, hanem a gonosz lélek
támadása is, amely elpusztítja vagy akadályozza
a természet erőinek játékát. A szerző
ugyanis bemutatásakor azt mondja az asszonyról, hogy a betegség
lelke (pneuma asztheneiasz) tartotta őt fogva, és
ez a lélek a válaszban kifejezetten a Sátán
nevet kapja (16. v.). Jézus úgy gyógyítja meg
az asszonyt, hogy megszabadítja (apolüó) attól
a lélektől, amely ilyen «gyengeséget»,
illetve betegséget okoz.[12]
Ezért gyógyító tette egyben szabadítás
is.
Szavait rítussal kíséri (13. v.). Ez is egy meglehetősen
ősi gyakorlatnak része, amely azonban nem annyira a Biblia
világán belül, hanem azon kívül volt érvényben.[13]
Jézus kitárja kezét, hogy e mozdulattal a betegre
sugározza lelkét, amely képes arra, hogy megfutamítsa
a betegség lelkét. Lelke kezén keresztül légies
folyadékként áramlik a betegre, és olyan energiát
kölcsönöz neki, amely életre kelti megmerevedett
testrészét és visszaadja ennek normális hajlékonyságát.
A köztük levő kapcsolat szinte mágikus jellegű,
és az asszony egyik pillanatról a másikra meggyógyul.
Lehetséges azonban, hogy apologetikus és pasztorális
megfontolások miatt az elbeszélés nem annyira a történelemhez
ragaszkodik, hanem inkább hatás kiváltását
szándékolja.
A csoda természetesen nem hagyja közömbösen a
jelenlevőket. A beteget nagy öröm keríti hatalmába,
szüntelenül dicsőíti Istent, azaz elismeri, hogy
a Krisztus által végrehajtott cselekedetben az isteni mindenhatóság
és jóság nyilvánult meg. A zsinagógai
elöljáró reakcióját vallási aggályai
váltják ki, de nagyon valószínű, hogy
az a felfordulás is, amely a gyógyítás után
támadt a szent helyen (13. v.). A tömeg lelkesedése
könnyen kellemetlenséget, kárt okozhatott volna, és
annak veszélye is fennállt, hogy szemrehányásokat
kap a jeruzsálemi felsőbb elöljáróságtól.
Az evangélista szemmel láthatóan kicsit humorizál
az elöljáró alakjának «leírásában»,
mert az a szándéka, hogy az elöljáró személyén
keresztül megfosztja hitelétől a zsidó ellenállást,
amely még élénk az evangélium keletkezésének
idején (14. v.). A Krisztus, illetve az evangélium ellen
felhozott zsidó érvek alapjában véve nevetségesek:
a csodát azok közé a szolgai munkák közé
sorolják, amelyeket szombaton tilos volt végezni. Ez azonban
képtelenség. Ennek az állításnak cáfolatában
Jézus nem teológiai érveléshez folyamodik,
hanem a hétköznapi életre, a háztartás
gyakorlataira utal, amelyeket szombatonként is végeztek,
mint például a szamarak vagy az ökrök itatását.
A zsidó ellenségeskedés tehát előítéletekkel
terhes, alaptalan és igazságtalan. A zsinagógai elöljárót
és személyén keresztül a zsidó vezető
réteget elsősorban nem azok a tettek ingerlik, amelyeket
Jézus végbevisz, hanem az a kedvező visszhang, a ragaszkodás
és a megtérések, amelyeket e tettek kiváltanak.
Jézus teret hódít a nép körében.
Ez az, ami bosszantja őket, és ami esztelen reakciókat
vált ki belőlük (17. v.).
A végső pillanatban egyrészt valamennyi ellensége
színre lép, másrészt pedig a tömeg. Ellenségei
bosszankodnak, megszégyenülnek, a meggyőzött tömeg
azonban lelkesedik. Az előbbiek elítélik, helytelenítik
és visszautasítják Krisztus tettét. Az utóbbiak
pedig magasztalják, és visszavezetik e tettet forrásához:
Isten az, akitől ered és akire visszaárad a Krisztus
művei által kiváltott tetszés és öröm
(ekhairen).[14]
A mustármag és a kovász (13,
18-21)
18. Aztán így szólt Jézus: «Mihez hasonló az
Isten országa, és mihez hasonlítsam?
19. Hasonló a mustármaghoz, amelyet fogott
egy ember, és elvetett a kertjében; az pedig
felnövekedett, és fává lett, úgyhogy az
égi madarak fészket raktak ágain».
20. Majd ismét szólt: «Mihez hasonlítsam az
Isten országát?
21. Hasonló a kovászhoz, amelyet fogott egy
asszony, és belekevert három mérce lisztbe,
míg végül az egész megkelt».
Az Újszövetség központi témája a
mennyek országa. Jézus az ország valóságát,
tényleges jelenlétét, növekedését
és terjeszkedését a természet és az
ember világára történő utalásokkal
igyekszik megvilágítani. A szokványosabb vagy nyilvánvalóbb
dolgok segítenek annak felfogásában, ami kevésbé
nyilvánvaló vagy teljességgel misztérium. A
példabeszédek valójában egybevetések,
összehasonlítások és példák. Ha
az ember ismer valamilyen dolgot, ennek hasonlóságára
elgondolhat valami mást is.
A jelenlegi példabeszédben Jézus mustármaghoz
és maroknyi kovászhoz hasonlítja az országot.
[15]
Mindkettőnek van olyan adottsága vagy képessége,
amely segíthet az ország tulajdonságainak megértésében.
A mustármag kicsinysége miatt kelt meglepetést. Ha
az evangélista ezt kifejezetten nem is említi, a mustár
a legkisebb a magok közül, amelyeket általában
a kertben vetnek (vö. Mt 13, 31-32). Eredeti méretei ellenére
is képes arra, hogy elérje egy fa méretarányait.
A szerző nyilvánvalóan a «fekete mustárra»
gondol, amely néhány méter magasságúvá
és (lombozatában) ugyanilyen átmérőjűvé
válik. A fa (dendron) elnevezés természetesen
nem illik rá, és még kevésbé a nagy
fa. A szerző érvelése azonban nem a természettudományos
ismeretek pontosságára alapozódik, hanem arra az ellentétre,
amely a mustármag (kokkosz) és ama nagy (mega)
növény között van, amellyé a végén
válik. Ily módon alakul az ország sorsa is. Amikor
Jézus beszél, illetve, amikor az evangélista ír,
az országnak még szerények a méretei, de arra
rendeltetett, hogy növekedjen, és egyre nagyobb számban
fogadja be az embereket.
A példabeszéd meghirdetés, az ország sorsára
vonatkozó prófécia, egyben helyzetére és
fejlődéstörvényeire történő
utalás is. Az egybevetés alapjául a «növekedni»
ige szolgál (19. v.). Amilyen biztonsággal és gyorsan
fejlődik a mustárnövény, úgy bontakozik
ki az ország is. Fejlődését éppúgy
nem lehet megállítani, mint ahogy a természeti jelenségekét
sem. A szövegből derűlátás sugárzik.
Jóllehet Jézust tömegek veszik körül, csak
néhány követője áll mellette. A keresztény
közösségek szórványos szigeteket alkotnak
a zsidóság és a pogányság nagy tengerében.
Ennek ellenére ki fognak terjeszkedni, hogy elfoglalják az
egész földet.
A növekedés bizonyos, de az is szükséges, hogy
a talaj termékeny legyen. A teológiai utalás mellé
rögtön odakerül a buzdítás is. Az ember kertjébe
vetette a magot, és nem a tövisek közé vagy köves
talajra. Egyébként ugyanis a mag nem kel ki, vagy nem lett
volna hosszú életű. Az ország haladása
annak fogékonyságától és készségétől
is függ, aki ezt befogadja.[16]
A kicsiny mag az alázatosság, vagy ahogy Máté
mondaná, a lelki szegénység (5,3) jelképe,
amelyet az ország tagjainak magukévá kell tenniük.
Az egyház kicsiny nyáj, mondotta az evangélista
kissé fentebb (12,32). Most ezt a tanítását
megerősítendő mustármagnak nevezi. Növekedésének,
terjeszkedésének és annak, hogy nagy fává
lehessen, elengedhetetlen feltétele, hogy az ember az ország
születésének feltételeit is tudatosítsa.
Úgy látszik, Lukács közösségében
már nincs hely a nagyok és a hatalmasok számára
(vö. 1,52), mint ahogy nincs helye a gazdagoknak sem (vö. 6,
20-26). A «szegények egyháza» egyben az alázatosak,
a kicsinyek egyháza is (vö. 9, 47-48).
Az ország szinte észrevehetetlen valóság,
de úton van a kiteljesedés felé. Rejtett valóság,
amely azonban nyilvánvalóvá fog válni. Jézus
a kovászhoz hasonlítja (21. v.), amelynek a liszttömeggel
szemben látszólag nincsenek esélyei, de a végén
mégis sikerül a lisztet megtámadnia és teljességgel
átalakítania. A kezdeti előnytelen helyzet a végén
visszájára fordul. Jézus prédikációjának
idején az ország még olyan valóság,
amely egyenlőtlen esélyekkel próbálja megerjeszteni
és újraéleszteni az emberi sokaságot, de a
benne rejtőző energia a végén sikeresen átalakítja
ezt.
Az ország Jézusnak és azoknak az embereknek közössége,
akik e közösséget alkotják. Nem szabad meghátrálniuk
a súlyos feladat előtt, amelynek elvégzésére
hívást kaptak, és nem szabad, hogy elveszítsék
a kovász támadó erejét, vagy felhígítsák
Krisztus üzenetét. A feladat megvalósítása
nehéz, hiszen a kovász is ki van téve annak a veszélynek,
hogy elszigetelődik, ahelyett, hogy átjárná
a liszttömeget (21. v.). Az emberek, akik elfogadták Krisztus
útmutatását, és akik vállalták
a feladatot, hogy megerjesztik az emberi sokaságot, nem szigetelődhetnek
el e sokaságtól. A közösség azonban nem
fogta fel mindig e parancs sürgető jellegét. A lelkiség
«fellegvárai», amelyek elkülönültek az
emberi családtól, talán ellentétben állnak
ezzel az evangéliumi üzenettel, és az ebben a szövegben
kifejeződő krisztusi szándékkal. Jézus
nem zárkózott elefántcsont toronyba ahhoz, hogy találkozhasson
az emberekkel, hanem együtt élt velük. Nem volt híve
annak a szeparatizmusnak, amely divatos volt a zsidó világban,
amelyben tanított és működött.[17]
Nem a magasból tekintett az emberre, nem vonta ki magát abból
a társadalomból, amely felé fordult, hanem belülről
próbálta azt kovászként átjárni.
A kovászról szóló példázat elítélése
a klerikalizmusnak és minden olyan elkülönülési
törekvésnek, amely az ország hosszú történelme
folyamán napvilágot látott.
22. Amikor Jeruzsálem felé tartott, városról városra
és faluról falura haladva mindenütt tanított.
23. Egyszer valaki ezt kérdezte tőle: «Uram, kevesen
vannak-e akik üdvözülnek?» Erre ő így felelt nekik:
24. «Igyekezzetek bemenni a szűk kapun, mert mondom
nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni, de nem
tudnak.
25. Attól kezdve, hogy felkelt a ház ura, és bezárta az
ajtót, megálltok kívül és zörgetni kezdtek az ajtón,
és így szóltok: «Uram, nyiss ajtót nekünk!» De ő így
válaszol nektek: Nem tudom, honnan valók vagytok.
26. Akkor kezditek majd mondani: Előtted ettünk,
ittunk, és az utcáinkon tanítottál.
27. Erre ő így szól: Mondom nektek, nem tudom,
honnan valók vagytok, távozzatok tőlem mindnyájan,
ti gonosztevők!
28. Akkor lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor látjátok
Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az
Isten országában, magatokat pedig kirekesztve onnan.
29. Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról
és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában.
30. És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak
elsők, akik utolsók lesznek».
A szöveg szemmel láthatóan különféle
töredékekből álló kompozíció,
amelyeket közös téma fog egységbe: az üdvösség
és elérésének feltételei.[18]
Szerepelnek benne az üdvösség jogi és tényleges
örökösei, azok, akiket kizárnak belőle, és
azok, akiket befogadnak, az elsők és az utolsók.
Jézus folytatja útját Jeruzsálem felé,
amely küldetésének döntő és befejező
állomása (22. v.). Közben szüntelenül evangélizálja
a városokat és a falvakat, amelyeken áthalad. A «haladni»
az egyik olyan ige, amely többször fordul elő Lukácsnál,
mint a többi újszövetségi könyvben együttvéve.
[19]
Jézus a voltaképpeni misszionárius. Mindazoknak az
evangéliumi munkásoknak, akik immár az egyházban
működnek, az ő példáját kell követniük
(vö. 33. v.).
Ehhez a földrajzi előzményhez Lukács még
egy másik, epizódszerű bevezetést is csatol.
Valaki az üdvözültek számáról kérdezi
Jézust. Ezt a problémát olyan akadémikus kérdésnek
is tekinthetnénk, mint amilyen a predesztinációs kérdés
volt a középkori teológiai iskolákban. A megszólalót
talán megdöbbentették Jézus szavai és
azok a kemény feltételek, amelyek kétségessé
teszik az üdvösség elérését. Lukácsnál
azonban a kérdés a «létszámra»
vonatkozik, és ezért valószínűbb, hogy
egyszerűen teológiai kíváncsiságról
van szó. Jézus határozott és vitatkozó
hangvételű válasza is erre enged következtetni.
Ahelyett, hogy az ember haszontalan kérdésekkel foglalkozna,
fontosabb és sürgetőbb az, hogy munkálja saját
üdvösségét, ami természetesen nem könnyű
dolog. E munka komoly erőfeszítést igényel,
s főként súlyos etikai kötelezettségek
teljesítését követeli (24. v.). Jézus
az érdeklődést elméleti síkról
gyakorlati területre helyezi át, a tudás és ismeret
szintjéről a cselekvésére, és ide tér
vissza később is.
Válasza rigorista zsidó lelkületet tükröz,
amelytől az evangéliumnak nem sikerült megszabadulnia.
A zsidó lelkiség, miként ezt követően
a keresztény is, mindig ellene szegült annak, hogy olcsón
adja az üdvösséget. Illés úgy gondolta,
egyedül ő maradt hívő, de az Úr megmutat
neki még másik kétezer embert, akik nem hajtottak
térdet Baál előtt.[20]
Jézus válasza nem derűlátó válasz.
Az üdvösség útja - mondotta korábban - nehezen
járható ösvény (vö. 12, 32-34). Most hozzáteszi,
hogy az út végén, amikor már arról van
szó, hogy az ember belép az üdvösségre,
szűk bejárat előtt találja magát (24.
v.). A «szűk kapu» már önmagában véve
példázat. A messiási boldogságot, illetve a
keresztény üdvösséget várkastéllyal
vagy királyi palotával jelképezték, miként
az egyszerű ember megvalósulatlan álmait is. Az ilyen
épületek bejárata azonban kényelmetlen, szűk,
nehezen megközelíthető; az embernek jól fel kell
készülnie, hogy bejuthasson rajta. A metaforát félretéve,
ahhoz, hogy valaki beléphessen Isten országába, különleges
próbák, gyakorlatok és lemondások szükségesek.
Lelki síkon is létezik atlétika: az aszkézis
a lélek tornája. A keresztény elkötelezettség
azt követeli, hogy az ember számolja fel gőgjét
és elbizakodottságát, határozottan tagadja
meg önmagát, hogy diadalra juthasson Isten akarata, vagyis
az ember és a felebarát java. A szöveg olyan látásban
vagy változatban mutatja be az evangéliumi eszményt,
amely ellentétben áll azzal az örvendező és
ünnepélyes hangvétellel, amelyen Lukács is gyakorta
megszólal.[21]
Különösen is lehangoló a példázat folytatása
(24b-28). A házigazda felkel a lakodalmi asztaltól vagy trónjáról,
és személyesen zárja be az ajtót. A «szűk
kapu» «zárt ajtóvá» válik,
és sokan kívül rekednek (24b v.). Jézus és
az evangélista hallgatóinak figyelme a lakodalmas teremre
terelődik, de sokaknak (polloi) az a sors jutott osztályrészül,
hogy nem léphetnek be oda (24b v.). Ráadásul a szerző
éppen ezt az első képet mutatja be minden drámai
vonásával együtt. E kívül rekedt emberek
helyzetét egyre sötétebb színekkel ecseteli.
A házigazda (oikodeszpotész) egyre hajthatatlanabbá
válik, a kizártak sorsa pedig egyre tragikusabb. Nincs enyhítő
körülmény, nincsenek előzetes érdemek, amelyek
mérsékelhetnék az ítéletet vagy újragondolásának
alapjául szolgálhatnának.
A névtelen kérdező arról érdeklődött,
hogy kevesen vannak-e, akik üdvözülnek. Jézus azt
válaszolja, hogy az embernek vigyáznia kell, nehogy személyesen
az ajtón kívül maradjon. Amikor Jézus és
az evangélista beszél, az ajtó még nyitva van
(24b v.), de úgy látszik, már csak rövid időre.
A gazda egyik pillanatról a másikra felkelhet, hogy elrendelje
az ajtó bezárását, és akkor, aki kívül
van, örökre kívül marad. A kirekesztett emberek nem
az üdvösség hagyományos ellenségei (nem
a pogányok), amint ezt a zsidók szokták gondolni,
hanem Jézus és az evangélista hallgatói. A
«ti» ismételten elhangzik (25-28. v.).
Az ítélet indoka nem az, hogy nem ismerték Krisztust,
hanem hogy a legelemibb erkölcsi kötelességeiket sem teljesítették.
Gonoszságuk, rossz cselekedeteik és igazságtalanságaik
okán zárják ki őket. A váratlanul bíróként
is fellépő vagy bírónak mutatkozó házigazda
«gonosztevőknek» (ergatai adikiasz) nevezi őket.
A keresztény üzenet elsősorban nem elméleti vagy
akadémikus elkötelezettséget igényel, hanem gyakorlatot.
Az elítélt emberek nem voltak Krisztus és a krisztusi
evangélium ismeretének híján, de ismeretük
nem tükröződött életükben. Hallgatói,
asztaltársai és így valamiképpen barátai
is voltak Krisztusnak, de nem követték útját
és tanítását. Hallgatták, de mégsem
őt választották. A vele való találkozásuknak
vagy szembesülésüknek nem voltak gyakorlati következményei,
mert nem változtattak bűnös életvitelükön.
Azt mondhatjuk, hogy kereszténységük rózsavíz,
vallási kultúra volt, de nem keresztény élet.
Intellektuális síkon rendelkeztek keresztény ismeretekkel,
gyakorlati területen azonban igazságtalan, csalárd és
gonosz emberek voltak. A hit nem azonos Krisztus elméleti ismeretével,
azaz nem elmélet vagy teológia, hanem a krisztusi élettel
egybehangzó életvitel. Az ige hallgatói nem mindig
azonosak az ige cselekvőivel.[22]
Ezek az indokok magyarázzák az ország történelmében
bekövetkező fordulatot: a rejtett hívők nyilvánvalóvá
válnak és a hamis hívők helyébe lépnek.
A szűk, majd ráadásul zárt ajtóról
szóló tanítás lehangoló érzést
kelt. Az üdvösség nehéz és szinte megoldhatatlan
probléma. Annak veszélye, hogy az ember elvész, nagyobbnak
látszik, mint annak lehetősége, hogy üdvözül.
A bíró Krisztus képe, aki könyörtelenül
vagy kegyetlenül elítéli azokat, akik visszautasították
őt (26. v.), illetve azokat, akik az útjához való
elköteleződés mellőzésével csak
felszínesen fogadták el őt, a legkevésbé
vigasztaló és talán a legkevésbé evangéliumi
azok közül a képek közül, amelyeket az ember
alkothat magának. A példázat szerint létezik
a «túl késő», a «távozzatok
tőlem», illetve a félelmetes kapun «kívüli»
állapot. A sírásnak és a fogak csikorgatásának
megfelelője az «örök tűz». Az, hogy
e kifejezések mennyire túlzóak s főként,
mennyire torzítóak, kiviláglik, ha egybevetjük
őket más (a jó pásztorra, a tékozló
fiú atyjára vagy az orvosra utaló) ábrázolásokkal,
amelyeket egyébként Lukács is ismer és alkalmaz.
[23]
A példabeszéd teológiai jellegű tanításnak
látszik, valószínűbb azonban, hogy pasztorális
vagy buzdító jellegű beszédnek kell tekintenünk.
A közösségben megjelenő vagy talán uralkodó
tág lelkiismeretűséggel szemben az evangélista
úgy gondolta, hogy fenyegetésekhez kell folyamodnia, miként
ezt teszi majd a következő századok igehirdetése
is: a jóvá nem tehető vétek miatti örök
büntetés kilátásba helyezése talán
visszatartja az embereket a helytelen döntésektől.
A befejezés (29. v.) enyhíti a szöveg szigorát,
jóllehet nem teljesen, mert még ez is az isteni harag légkörében
fogalmazódik meg. E részlet olyan zsidóellenes magatartást
tükröz, amely jelen van az egyházban, de amely bizonyára
nem tulajdonítható Istennek vagy Krisztusnak. Az előbbieket
felváltó kép azonban vigasztaló. Az üdvösség
elvont kifejezése helyett Jézus a mennyek országáról
kezd beszélni. Ezt olyan menyegzős lakomához hasonlítja,
amelyen a résztvevők arra kaptak hívást, hogy
ízleljék meg a túláradó módon
felkínált javakat.[24]
A lakoma az ünnep, az öröm és az ujjongás
hangulatát idézi fel. A meghívás mindenekelőtt
a zsidóknak szólt, de csak a pogányok válaszoltak.
E különféle helyekről származó emberek
azért jöttek, hogy a messiási ország részesei
legyenek (vö. 14, 16-24).
Lukács, a pogányok evangélistája, tetszéssel
ismétli e kijelentéseket, amelyek a pogányok egyházának
alapját szentesítik, illetve alkotják. Azok, akik
az országból részesülő pátriárkák
és próféták mellett foglalnak helyet, nem Ábrahám
fiai (vö. 13,16), nem a választott nép tagjai és
a «jog szerinti» örökösök, hanem a földkerekség
legkülönfélébb vidékein szétszórtan
élő emberek. Az üdvösség történetében
előre nem látott fordulat következik be: a választottak
elutasítják, s akikről úgy látszott,
hogy az elutasítók között vannak, belépnek,
hogy helyet foglaljanak e történésben. A pogányok
érkezéséről hírt adó kifejezések
ősi prófétai jóslatokból származnak.[25]
Jézus ezek beteljesedéséről beszél.
A pogányok már nem az ígéret földje felé
haladnak, hanem az országban vannak, amelynek már megízlelték
gyönyörűségét. A szent város és
a választott nép immár elvégezte az isteni
tervben szereplő feladatát. Az új világ középpontja
már nem Jeruzsálem, és az izraelitákat kiűzték
az országból. Az üdvösség szabadon árad
mindenki felé, és minden ember közreműködhet
benne. Az első helyen - mondja Lukács - a pogányok
vannak, akik tegnap még a föld négy égtáján
szétszórtan éltek, ma pedig már a meghalt és
feltámadt Úr lakomáján gyűlnek egybe.
Ezek ugyanis megtették a szükséges erőfeszítéseket
ahhoz, hogy beléphessenek a szűk kapun, a zsidók ellenben
visszautasították ezeket. - Jézus bizonyára
beszélt a pogányok üdvösségéről
is, de az evangélium írásának idején
ez már jó ideje valóságnak számított.
Az evangélista egyértelmű és meggyőző
bizonyítékát adja ennek.
A prófétai szó történeti jelleget
öltött. Jézus mindenekelőtt a zsidókhoz
fordult üzenetével, de ezek ezt nem fogadták be, hanem
inkább saját törvény-magyarázatuknál
és hagyományaiknál maradtak. Amikor pedig az evangélium
gyökeret vert, és ők észrevették hiteles
voltát, hiába kísérelték meg, hogy belépjenek
az országba, ez már nem sikerült (27. v.). Ily módon
azok, akik utolsók vagy kívülállók voltak,
az első helyre léptek, akik pedig elsőknek látszottak,
utolsókká lettek. E végső mondat mérsékli
azokat az aggodalmakat, amelyeket az előző versek kelthettek.
Lukács nem az abszolút értelemben vett üdvösségről
beszél, hanem Krisztus igehirdetéséről, amely
a zsidóknak szólt, és amelyet főként
vagy kizárólagosan a pogányok fogadtak el. A «kint»
és a «bent» közti ellentét az «utolsók»
és az «elsők» közti ellentétté
változott. Az nem hangzik el, hogy akik «utolsókká»
lettek, nem engedhetők - esetleg némi késéssel
- az országnak, ha nem is az első, de a második lakodalmi
asztalához. Az ajtó be van zárva, de csak annak jelképeként,
mindig fennáll annak a veszélye, hogy az ember elvéti
az ország útját. Lukácsnak, a krisztusi
szelídség írójának, nem áll
szándékában, hogy bárkit is kizárjon
az üdvösség eléréséből.
31. Még abban az órában néhány farizeus
ment oda hozzá, és így szóltak: «Menj,
távozz el innen, mert Heródes meg
akar ölni».
32. Erre ő ezt mondta nekik: «Menjetek,
mondjátok meg annak a rókának: Íme,
ma és holnap ördögöket űzök ki, és
gyógyítok, de harmadnap bevégzem
küldetésemet.
33. Ellenben ma, holnap és a következő
napon úton kell lennem, mert lehetetlen,
hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el».
34. «Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a
prófétákat, akik hozzád küldettek, hányszor
akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint
tyúk a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok!
35. Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. De mondom
nektek, nem láttok addig engem, míg el nem
jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott,
aki jön az Úr nevében!»
A jeruzsálemi út említése olykor-olykor visszatér,
hogy összekösse a 9,51-19,28 hosszú szakaszát betöltő
részeket. Jézus egyik városból a másikba
megy, s közben tekintetét a szent városra szegezi (13,22).
Úgy látszik, egyesek meg akarják állítani
ezen a végzetes úton, de mindhiába. A részlet
a messiás és így a próféták sorsa
címet is viselhetné.[26]
A vitát egyes (tinesz) farizeusok kezdeményezik. Most
nem látszik, melyik oldalon állnak. Az azonban nem valószínű,
hogy Jézus szokványos ellenfelei, azok, akik felelősek
missziójának kudarcáért, most hirtelen az ő
pártjára álltak volna. Kétséges, hogy
közbelépésüket az a szándék vezérelte,
hogy segítsenek Jézusnak. Sokkal inkább arra kell
gondolnunk, hogy saját ügyüket, illetve a názáreti
ál-próféta elleni küzdelmüket akarták
előbbre vinni. Beszédük hangneme egyébként
egyáltalán nem barátságos vagy bizalmas, bármilyen
kevéssé ügyel is az ember az evangélium igealakjaira
(imperatívuszaira). Nem kizárt, hogy a farizeusok, a helység
«értelmiségi emberei», féltek Jézus
népszerűségétől vagy a vele kapcsolatos
növekvő kellemetlenségektől, s ezért nem
akartak közvetlen vitába bocsátkozni vele, hanem inkább
el akarták távolítani. A Heródes személyére
és fenyegetéseire hivatkozás álláspontjuk
megerősítését szolgálja. Heródes,
a Keresztelő gyilkosa (8, 7-9), a mumus, aki kapóra jön
nekik. Csakhogy Galilea királyáról, aki kétségtelenül
nem volt éppen szent ember, az evangélium további
részeiből nem derül ki olyasmi, hogy gonosz terveket
szövögetett volna Jézus ellen. Legfeljebb arról
lehet szó, hogy az esetleges népi forrongások elkerülése
érdekében valamiképpen állást foglalt
Jézus ellen, amit a farizeusok saját érdekeik védelmében
halálos ítéletként tolmácsoltak (31.
v.).
Jézus válasza értésünkre adja, hogy
ő maga mesterkedésnek tekintette közbelépésüket.
Szinte barátokként mutatkoznak be, Jézus azonban Heródes
ügynökeiként kezeli őket, és olyan választ
ad nekik, amely közvetlenül rájuk vonatkozik. Védelmébe
veszi saját misszióját, az üdvösség
elkerülhetetlen útját, és ez sokkal inkább
érdekelhetné beszélgető partnereit, mint az
idumeai királyt. Heródes eléggé szokatlan módon
kapja a «róka» nevet. Az ő «szabadossága»
vagy könnyelműsége ugyanis senki előtt nem volt
titok, s viszonylag kevés számú politikai intrikája
miatt sem illik rá e név. Kétségtelenül
«róka» volt azonban Heródiás. Előfordulhat,
hogy az evangélista e pillanatban reá gondol, vagy a farizeusok
elleni támadásának akar hangsúlyt adni, akiket
Heródes jellemzőivel ruház fel éppúgy,
mint ahogy a farizeusok próbálták saját terveiket
az uralkodó szándékaiként feltüntetni.
Mindenesetre Heródes árnyéka már rávetődik
a jeruzsálemi útra. Ez arra szolgál, hogy felkészítse
az olvasót az egyre közelebb kerülő végső
drámára. A király nem lesz főszereplője
a végső eseményeknek, de ő az egyedüli
személy, aki előre vetítheti a végkifejletet,
tekintettel arra, hogy egyelőre nincs ok a jeruzsálemi politikai
és vallási tekintélyek szerepeltetésére.
Jézus missziója továbbra is az a küldetés,
amelyet ünnepélyesen meghirdetett Názáretben
(4, 18-22), megerősített a Keresztelő küldöttei
előtt (7, 18-35), és rábízott a tizenkettőre
(9, 1-4), valamint a tanítványokra (10,1). Ő azért
küldetett, hogy megszabadítsa az embert a démon igájától,
és ezért végzi a gyógyítás cselekedeteit.
A sémita gondolkodás és elképzelés szerint
a test az a közeg, amelyen keresztül a gonosz lélek megszállja
az embert, és saját akaratának alárendeltjeként
tartja fogva.[27]
A betegséget ezért a fizikai erők meggyengülésének
tekintették, amelyet a sátáni lélek váltott
ki, hogy tetszése szerint cselekedhessék a tehetetlen emberrel.
A betegség és a megszállottság így rokon
értelmű kifejezés. Jézus azért jött,
hogy megszabadítsa az embert a démontól, és
ezt a betegségek meggyógyítása által
igazolta. A messiás a Sátán ellenlábasa, mert
ez Isten ellenfele. Isten országát nem lehetett beiktatni
a «vetélytárs» országának lerombolását
megelőzően. Heródes nem tudott erről a teológiáról,
de a farizeusok számára, akik maguk is gyakorolták
az ördögűzést (vö. 11,19), ez nem volt ismeretlen.
Jézus erre akarja őket emlékeztetni, hogy magyarázza,
igazolja eljárásmódját és az isteni
tervben betöltött szerepét. A Sátán elleni
harc és a nagyszámú csoda ezt mindenki számára
nyilvánvalóvá tette, s mindez csak megerősítette
Jézusnak azt az igényét, hogy ő Isten küldöttje.
A farizeusoknak, akik szakértői voltak a törvénynek
és az isteni szónak, ebből le lehetett és le
kellett volna vonniuk a megfelelő következtetéseket.
Jézus útját Isten jelölte ki (vö. 3, 21-22),
ezért ő feltartóztathatatlanul halad előre,
még ha különféle irányokból érkező
fenyegetések kísérik is ezt az utat. Ez az ösvény
előre meghatározott terv szerint kanyarog, irányát
senki sem tudja megváltoztatni, még a messiás sem
(vö. 4, 2-13). Újra megjelenik a «kell» (dei)
ige minden végzetszerűségével és tragikumával
együtt. Jézus és ellenfelei felett érvényre
jut egy akarat, amelynek akár tetszik, akár nem, mindenkinek
alá kell vetnie magát, tiszteletben tartva az események
ritmusát és előre megszabott határnapjait.
Az üdvösség olyan terv, amely még azoknak a szereplőknek
elgondolásait is felülmúlja, akik segítik megvalósulását.
A «ma, holnap és a következő napon»
kifejezés talán a szőlősgazdáról
szóló példázat három évére
utal (7. v. ). Valószínűbbnek látszik azonban,
hogy biblikus módon, a hármas «szám» előnyben
részesítésével Jézus nyilvános
működésének rövid időszakát
hangsúlyozza, amelynek még van má-ja és holnapja,
de hamarosan, a harmadik vagy utolsó napon befejeződik.
[28]
A teleioumai ige kétértékű szó
(32. v.). Egyrészt annyit jelent, mint valaminek a végére
jutni, másrészt annyit, mint beteljesíteni. A külsődleges
és felszínes szemléletben úgy látszik,
Jézus a harmadik napon megszűnik mozogni, azaz megszűnik
élni, valójában azonban ebben az időszakban
teszi teljessé misszióját. Halála nem kudarc,
hanem győzelem, mert az Atya akaratának való teljes
odaadottságának (33. v.: «kell»: dei)
következménye. Szeretetből és nem vak szadizmus
miatt hal meg, ezért küldetésének végső
időszaka egyben missziójának csúcspontja is.
[29]
A farizeusoknak az a mesterkedése, hogy Jézust megállítsák
vagy eltérítsék útjáról, valamiféle
felülről jövő döntésbe ütközik.
Jézus nem változtathatja meg útját, mert ezt
az utat nem ő jelölte ki. Minden embernek, és még
inkább a prófétának, előre kijelölt
útja van. Jézus szolgálata kötelező jellegű
célra irányul, és ez a cél - feltéve,
hogy nem akar kudarcot vallani - elkerülhetetlen. Az evangéliumi
üzenetnek hivatalosan is fel kell hangzania a zsidóság
fővárosában, közvetlenül kell eljutnia a
nép képviselőihez, mert az üdvösség
a szent városból jön (33. v.). Ezt az állomást
elkerülni annyit jelentett volna, mint kijátszani a messiási
program egyik alapvető elemét, és az isteni üzenet
nyilvános, félreérthetetlen és hivatalos meghirdetése
helyett beérni valamiféle másodlagos és szinte
mellékes meghirdetéssel. Jézusnak a prófétai
hagyományhoz kell tartania magát, azaz a nemzet legfőbb
vezetőihez kell eljuttatnia szavát; de a város is
tiszteli saját szokásait, vagyis azt, hogy megöli a
prófétákat. Isten elgondolása nem az, hogy
küldöttei Jeruzsálemben elpusztuljanak, hanem hogy e városban
beszéljenek. A történelem azonban bizonyította,
hogy a főváros vezető és uralkodó rétegei
az esetek többségében megölték a prófétákat,
és ezáltal kezeskedtek az immár elterjedt népi
vélemény igazáért, amely szerint próféta
nem veszhet el Jeruzsálemen kívül (33. v.). Ezt az elsősorban
történelmi és nem teológiai törvényszerűséget
Jézus sem kerülheti el. Rendeltetése az, hogy Jeruzsálembe
jusson, minthogy azonban valódi próféta, ő
is meg fogja tapasztalni, hogy küldetését halállal
kell koronáznia. A «nem veszhet el próféta Jeruzsálemen
kívül» így is fordítható: nincs
olyan próféta, aki nem a zsidóság legfőbb
hatóságai előtt fejezi be misszióját,
és nem életével fizet e merészségéért.
[30]
A keresztény igehirdetés ügyelt arra, hogy elsősorban
a zsidóság vezetőit tartsa felelősnek Krisztus
haláláért (vö. Mt 23, 37-39). A Jeruzsálem
elleni panasz nem a város lakói ellen szól, hanem
azok ellenében, akik sorsukat irányítják. Az
ókori felfogás szerint az uralkodó megszemélyesíti
alattvalói sorsát. A lakosságot közvetlenül
csak azok a következmények illetik, és csak azok érintik,
amelyeket vezetőik gaztettei miatt kell elviselniük. Már
a Jeruzsálem név ismétlése is jele annak a
nagy szomorúságnak (34. v.), amelyet Jézus akkor mutatott,
amikor az elcsigázott és pásztor nélküli
nyáj iránt érzett együttérzéséről
beszélt (vö. Mk 6,34). Könnyeit fogja hullatni a szent
város sorsa miatt (19,41), és a Golgotára vezető
úton arra szólítja majd Jeruzsálem asszonyait,
hogy önmagukat és fiaikat sirassák (vö. 23, 28-31).
Ugyanerről a megindultságról tesz tanúságot
ebben a megszólításban is. Az evangélista apologetikus
törekvései lelkipásztori gondokkal társulnak.
Az egyház nem lelte örömét a viszályban,
az ellenségeskedésben és abban, hogy az izraeliták
eltávolodtak az üdvösség útjától.
Ezért újra és újra szomorúan szólítja
fel a szent várost, hogy vegye észre az Úrnak a názáreti
Jézus által tett látogatását. Van még
nyitott kapu, van még remény Izrael számára,
és ugyanakkor fenyegetés körvonalazódik az egyház
számára, amely helyébe lépett. Az evangéliumok
nem egyszerű krónikák vagy szenvtelen értekezések,
hanem inkább katekézis-részletek, homiliavázlatok
és a közösség okulására szolgáló
buzdítások. Jeruzsálem pusztulása, amely az
evangélium írásának idején már
bekövetkezett, az egyház történelmének távlataiban
az evangélizálás nagy akadályának megszűnéséből
fakadó vigaszként és a hívő közösség
hasonló sorsra jutásának lehetőségére
emlékeztető fenyegetésként él tovább.
Jeruzsálem hírnevét az adja, hogy Isten (a templom)
és a király városa, az evangélista szerint
azonban a város gonosztetteiről - gyilkosságairól
és megkövezéseiről, a görög-római
vagy a sémita normák szerint foganatosított kivégzéseiről
- híres. A próféták azok a küldöttek
vagy apostolok (aposztelló), akiket Isten irányít
népéhez. Az üdvtörténet folyamán
ezek sosem hiányoztak, és nem is fognak soha elmaradni. Fontos,
hogy az ember akkor is fel tudja ismerni őket, ha nem hivatalos
öltözékben jelentkeznek.
Jézus ténylegesen Galileában tartózkodik,
és úgy szól Jeruzsálem lakóihoz, mint
valamiféle bölcs mester a tanítványaihoz. Az
evangélium keletkezésének idején azonban már
Jézus jeruzsálemi küldetése is kudarccal zárult.
Az evangélista mégis óvakodik attól, hogy vitába
szálljon a zsinagóga követőivel. Lelkipásztori
szempontból alkalmasabbnak látszott arra emlékeztetni
őket, hogy amint annak idején Krisztus, most az egyház
is nagyon aggódik értük.
A csibéit szárnyai alá gyűjtő tyúk
képe (34. v.) klasszikus kép az ókori prófétai
és bölcsességi irodalomban.[31]
A tyúk mozdulata mutatja, hogy ösztönösen védi
kicsinyeit a veszély idején. Isten is «szárnyai
alá gyűjti» népét, hogy védelmezze
a sinai átkelés folyamán (vö. MTörv 32,11).
Jézus pedig megkísérli, hogy hallgatóit egybegyűjtse
Isten országába, ahol minden szükséges segítséget
és védelmet megkapnak. Jézus próféciái
szerint neki elsősorban Izrael szétszórt fiait kell
egybegyűjtenie, és azután a többieket. A messiási
időszakban a fiaknak vissza kellett volna térnie a közös
atyai házba (vö. 35. v.). Jézus erőfeszítései
azonban hiábavalóak voltak, mert ők nem hittek missziójában,
és nem hagyták, hogy meggyőzzék őket
a jézusi szavak, illetve az ezeket kísérő jelek.
Izrael összeomlása hitetlenségének gyümölcse
vagy következménye. A Jeruzsálem és a zsidóság
pusztulására vonatkozó keresztény magyarázat
nem lehetett ettől eltérő értelmezés.
A zsidók elutasították a messiást, Isten pedig
elutasította népét. A történelmi kataklizmákra
mindig könnyen adódik teológiai magyarázat és
igazolás. A «visszaesés» («hányszor»)
bűnét azonban nemcsak az izraeliták követték
el. Mindig voltak olyanok, akik süketek maradtak Jézus hívására,
mint ahogyan egykor a próféták s most az egyház
hívására is.
A legsúlyosabb büntetés, amely Izraelre vár,
annak a «háznak» lerombolása, amelyet atyáik
emeltek (ezért a «ti házatok») Jahvénak.
A templom, az izraelita történelem támpontja, a népe
körében tartózkodó Jahve lakóhelye,[32]
újból s végérvényesen elhagyottá,
az ellenség prédájává válik,
mert Jahve - a jeremiási jövendölést[33]
felidéző Mt 23,38 szerint - újra pusztává
teszi e házat. Jeruzsálem többé nem lesz már
az Isten választott lakóhelye, és ezért Izrael
sem lesz már az ő népe. E néhány szó
eltörli a szent történelem és a messiásvárás
hosszú évszázadait. Az izraelitákat, akik ennek
reményében éltek és küzdöttek, a
megvalósulás időszakában kirekesztik az üdvösségből.
Isten eltávozott közülük, és elhagyta azt
a lakhelyet, amelyet számára emeltek. Az elhagyás
azonban csak a hivatalosság szempontjából következik
be. Valójában ugyanis Isten ugyanúgy fog bánni
Izraellel, mint a többi néppel, s mint minden emberrel. Csupán
arról van szó, hogy Ábrahám fiainak nem lesz
betöltendő szerepük és missziójuk az üdvösség
rendjében.
Miként a prófétáknál mindig, ez
a beszéd is tartalmaz vigasztaló üzenetet. Izrael elhagyottsága
megszűnhet azon a napon, amelyen a nemzet bűnbánatot
tart, vagyis amikor a messiás elutasítása helyett
úgy üdvözli őt, mint aki az Úr nevében
jön.[34]
Lukács valószínűleg nem Jézusnak a jövendő
jeruzsálemi bevonulására gondol, mert az evangélium
írásának idején az már jó ideje
a múlté. Ellenkezőleg, saját korának
Izraeljét szólítja fel, hogy ehhez a diadalhoz lelkesedéssel
és hittel csatlakozzon, amelyet akkoriban nem tanúsított.
Másként fogalmazva: végső és sürgető
felhívás ez a nemzethez, hogy fogadja el Krisztust. Az Isten
népévé válás feltétele és
útja immár nem a templom, hanem Jézus személye,
aki az Atyával való találkozás szentségeként
egyedüli közvetítő az Isten és az ember
között.
[1] Vö.
J. Blinzler, Die Niedermetzelung von Galiläern durch Pilatus,
in NT 2 (1957-58), 24-29. o.; P. Ternant, Le dernier délai de
la conversion (Lc 13), in AssSeig 16 (1971), 59-72. o.
[2] Pilátusnak
és elődeinek nevéhez (például Archelausznak,
aki háromezer zsidót végeztetett ki Kr. e. 4-ben)
különféle öldöklések fűződtek
(Kr. u. 26-ban Cezareában a vízvezeték építésének
alkalmából; Garizim hegyén a szamaritánusokkal
szemben Kr. u. 36-ban), de a források nem említenek egyetlen
olyat sem, amely a harmincas évek körül történt
volna. Lehetséges, hogy J. Flavius értesülései
hiányosak, de az is elképzelhető, hogy gyakorlati
célok érdekében az evangéliumi prédikáció
hajtotta végre ezt az kronológiai, illetve hely- és
névváltoztatást.
[3] Vö.
Itinerario spirituale di Cristo, i.m., III. k., 132-146. o.
[4] Ez
a tétel, amely Jób barátainak a tétele, és
amelyet sok zsoltár és bölcsességi szöveg
is hangoztat, még az Újszövetségben is jelen
van (vö. Jn 9,2).
[5] Erre
az elvre utal Ámosz (az északi ország elpusztul bűnei
miatt), Ozeás, és ezt az elvet fejti ki hosszan Jeremiás,
a Deuteronomista és Ezekiel.
[6] A
babilóniaiak, akik az izraelitákat «megfenyítették»,
nem voltak kevésbé bűnösök, mint ők.
Vö. Hab 1,12-17.
[7] Vö.
Itinerario spirituale di Cristo, i.m., III. k., 133-141. o.
[8] Vö.
Iz 5, 1-7; Mt 20, 1-16.
[9] Vö.
Ter 18, 22-23.
[10]
Vö. G. Luzzi, Il Nuovo Testamento del N.S. Ges Cristo, Roma,
1911., 147. o.
[11]
Vö. J. Wilkinson, The Case of the Bent Woman in Lk 13,10-17,
in EvQ 49 (1977), 195-205.
[12]
Vö. W. Foerster, daimonia, in G. Kittel, Grande Lessico del
N.T., i.m., II. k., 741-790. o.
[13]
Vö. Lk 4,40; Mk 5,23.41; 6,5; 7,32; 8,23.25. Ennek ellenére
a gyógyításnál alkalmazott kézrátétel,
inkább hellén és nem bibliai szokásnak látszik.
Vö. E. Lohse, cheir, in G. Kittel, ThWNT, IX, k., 420. o.
[14]
Vö. I. fej. 14. jegyz.
[15]
Vö. N. A. Dahl, The Parables of Growth, in ST 5 (1951), 132-166.;
O. Kuss, Zur Senfkornparabel, in Tgl 41 (1951), 40-49.; H. K. McArthur,
The Parable of the Mustard Seed, in CBQ 33 (1971), 198-210.; J.
D. Crossan, The Seed Parables of Jesus, in JBL 92 (1973), 244-266.
[16]
Vö. Lk 8,11-15: a magvetőről szóló példázat
«magyarázata» (8, 5-8).
[17]
A Holt-tenger partjain és feltehetően másutt is élő
esszénusok alkottak ilyesfajta, azaz zárt közösségeket.
Vö. F. Gioia, La comunità di Qumrân, proposte educative,
i.m., 190-193. («Comunità essene e monachesimo cristiano»).
[18]
Vö. B. Hoffmann, Pantes ergatai adikias: Redaktion und Tradition
in Lc 13,22-30, in ZNW 58 (1967), 188-214.; S. Schulz, Q-Die Spruchquelle
der Evangelien, i.m., 323-330. o.; J. Seynaeve, La parabole de la
porte étroite: l'acceptation pratique du Christ (Lc 13), in
AssSeig 52 (1974), 68-77.
[19]
150 esetben szerepel, és ebből 88-szor Lukácsnál.
[20]
Vö. 1 Kir 19,14-18.
[21]
Vö. R. Bultmann, agalliasis, in G. Kittel, Grande Lessico del
N.T., i.m., I. k., 51-56. o.
[22]
Vö. Róm 2,13; Jak 1,22-25.
[23]
Vö. Lk 15, 4-7 (a jó pásztor); 15, 11-32 (a tékozló
fiú); 11, 5-10 (a barát) stb.
[24]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., II. k., 103-117.
o.
[25]
Vö. Iz 45,6; 49,12; 59,19; Mal 1,11; Zsolt 107,3 stb.
[26]
Vö. H. Hoener, Herod Antipas, Cambridge, 1972.; A. Denaux,
L'hypocrisie des Pharisiens et le dessein de Dieu: Analyse de Lc XIII,
31-33, in AA. Vari, L'Évangile de Luc, Gembloux, 1973.,
245-285.; W. Grimm, Eschatologischer Saul wider eschatologischen David,
in NT 15 (1973), 114-133.; M. Rese, Einige Überlegungen zu Lukas
XIII, 31-33, in AA. Vari, Jésus aux origines de la christologie,
Gembloux, 1975., 201-225. o.
[27]
Vö. W. Foester, daimonia, és e fejezet 12. jegyzete.
[28]
Vö. J. Jeremias, Die Drei-Tage-Worte der Evangelien, in Fest.
K. G. Kuhn, Tradition und Glaube, Göttingen 1971., 221-229. o.
[29]
Vö. 2,43; ApCsel 20,24; G. Delling, teleio, in G. Kittel, ThWNT,
XIII. k., 84. o.
[30]
A prófétákat mindenkor megölni kész Jeruzsálemnek
adott minősítés a történelemből
származik: vö. 1 Kir 18,4.13 («amikor Jezabel megölette
az Úr prófétáit»); 19,10 («prófétáidat
fegyverrel ölték meg»); Jer 26,23 («visszahozták
Urijját Egyiptomból, Jojakim király elé vitték,
aki levágatta karddal»); Neh 9,26 («prófétáidat
meggyilkolták») stb. Nagyon sok tény igazolta a hagyományt,
amelyre Jézus hivatkozik. Vö. J. K. Elliot, Jerusalem in
Acts and in the Gospels, in NTS 23 (1976-77), 462-469.
[31]
Vö. Mtörv 32,11; Zsolt 17,8; 36,7; 57,1; 61,4; 63,8; 91,4; 2
Bar 41,3; IV Ezdr. 1,30.
[32]
Vö. 1 Kir 6,2-től; 2 Krón 3,6; Jer 26,6. Vö. E.
E. Ellis, The Gospel of Luke, i.m., 191. o.
[33]
Vö. Jer 12,7; 22,5.
[34]
Vö. Zsolt 118,26.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |