Néhány asszony kísérte
őt (8, 1-3)
1. Ezután bejárta a városokat és a falvakat,
és hirdette Isten országának evangéliumát.
Vele volt a tizenkettő,
2. és néhány asszony, akiket gonosz lelkektől
szabadított meg, és betegségekből gyógyított
meg: Mária, akit Magdalainak neveztek,
akiből hét ördög ment ki,
3. Johanna, Kuzának, Heródes egyik főemberének
felesége, és Zsuzsanna, de sok más asszony is,
akik szolgáltak neki vagyonukból.
Jézus folytatja missziós útját (vö. 4,31).
Az evangélista azt mondja, hogy «városokon» (polisz)
és falvakon (kómé)» halad keresztül.
A diódeuein («bejárta») ige imperfektumban
áll, hogy aláhúzza mozgásainak folyamatos jellegét.
Tevékenységét immár a keresztény hagyományban
szakkifejezésekké vált szavak foglalják össze:
kérüsszein (meghirdetni, közhírré
tenni), euangelidzein (megvinni a jó hírt). Jézus
tanítása és főleg tettei által az emberek
kezdik felismerni az irántuk tanúsított isteni jóságot,
irgalmat és kegyelmet. Vándorlásai során nem
csupán egyszerű üzenetek terjednek el Palesztina vidékein,
hanem az alázatosak, a szegények, a betegek és a bűnösök
érdekében végzett jótettek is. A «kérügma»
és az «evangélium» maga Jézus: és
elsősorban az, amit végbevisz, mintsem az, amit mond. Ő
a meghirdetés (a szó) és e meghirdetés élő
illusztrációja. A hit azt jelenti, hogy az ember teret enged
tanításának, befogadja és életében
megvalósítja azt. Az «ország» az az új
társadalmi és vallási életösszefüggés,
amelyben az ember arra hivatott, hogy az isteni haragtól, a kölcsönös
ellenségeskedéstől és mindenféle rossztól
megszabadultan éljen.
Jézus prédikációja nem teológiai
jellegű, miként később Pálé vagy
Jánosé, hanem prófétai, bölcsességi
igehirdetés: viselkedési szabályokat hirdet meg, bibliai
szövegekre emlékeztet és elmélyülésre
szólít.
Lukács már utalt arra, hogy Jézus mellett szinte
állandóan ott van egy barátokból és
csodálókból álló csoport, élén
a tizenkettővel (1. v.). Ezekről említés történt
már a síksági beszéd elején (6,17-7,1),
most azonban újra bemutatásra kerülnek: ne maradjon
kétség afelől, hogy az evangélistának
milyen fogalma van az egyházról. A «tizenkettő»
Krisztus minősített «tanúja» (1,2): ők
azok, akik összekötik a kezdetek időszakát azzal
a nemzedékkel, amelyhez az evangélium címzettjei tartoznak.
Nélkülük a Krisztushoz vezető út megszakadna
az utolsó lépéseknél, és a lánc
éppen a legfontosabb láncszemeknél törne meg.
Lukács egyháza apostoli egyház.
Jézus kíséretében asszonyok is vannak (2-3.
v.). Lukács gondosan kiemeli ezt az adatot, és a többi
evangélistához viszonyítva korábban említi
(vö. Mk 15,40-41). A Jézust kísérő, az
őt segítő és vele jótékonykodó
asszonyokat különleges tisztelet övezte az ősegyházban,
amint erről a jelenlegi - még neveiket is megemlítő
- feljegyzés is árulkodik. A Krisztussal és az apostoli
csoporttal kapcsolatos tevékenységük segítő
jellegű: rendelkezésre bocsátják javaikat és
munkájukat. Ily módon belefolynak a szolgálati tevékenységbe,
amelyet nem személyesen végeznek ugyan, de lehetővé
tesznek mások számára. Az evangélista által
használt ige (diakonein) jelentőséggel bír.
A női diakonia itt is visszaigazolást kap.
Az a Jézusról alkotott kép, amely asszonyok -
és nem minden esetben jó hírű (2. v.) nők
- társaságában ábrázolja őt,
nem zavarta a kezdetek egyházát. Lukács szeretettel
idézi fel e képet, amelyet azonban később hamarosan
elfelejtettek vagy elsüllyesztettek (vö. 1 Tim 2, 10-12; 1 Kor
14,34).
Jézus próféta és rabbi, aki nem tartja
tiszteletben környezetének társadalmi és vallási
szokásait. Nem volt szokásban, - különösen
jóravaló embereknél nem - nyilvánosan asszonyok
társaságában és még kevésbé
ezek kíséretében mutatkozni. Jézus azonban
nemcsak, hogy nem tiszteli a hagyományokat, hanem hamarosan beengedi
az asszonyokat iskolájába is, és így forradalmasítja
az érvényben lévő pedagógia alapelveit,
amely a női résztvevőket kizárta a Tóra
tanulmányozásából. Ez az eljárásmódja
minden szempontból felforgató jellegű tett, de ennek
és a többinek sem volt kellő folytatása, s talán
még mind a mai napig sincsen.[1]
4. Amikor egyszer a városokból kivonult nagy tömeg
köréje gyűlt, ezt a példabeszédet mondta nekik:
5. «Kiment a magvető vetni. Amint vetett, némelyik
mag az útfélre esett, eltaposták és a madarak
fölcsipegették.
6. Némelyik meg köves helyre esett. Alighogy kikelt,
elszáradt, mert nem kapott nedvességet.
7. Némelyik pedig tövisek közé hullott. A tövisek
felnőttek vele együtt és elfojtották.
8. A többi jó földbe hullott, kikelt és százszoros
termést hozott». E szavak után így kiáltott: «Akinek
füle van, hallja meg!»
Lukács újra felveszi a kapcsolatot Márkkal, amely
a 6,17-ben, azaz a síksági beszéd kezdetén
megszakadt. A különféle városokból egybegyűlt
sokaság újra nagy számban veszi körül Jézust
(4. v.). Az evangélista azért gyűjti egybe a megfelelő
létszámú hallgatóságot, hogy bevezethesse
az új beszédet, amely ezúttal más műfajú:
«példázat» jellegű igehirdetés.[2]
Mindazonáltal hiányzik belőle a szokványos
bevezetés és a cím (« Hasonlít a mennyek
országa»), illetve valamilyen ehhez hasonló mondat.
A példabeszéd főszereplője «a magvető».
Nem akármilyen, hanem jól meghatározott személyiségről
van szó, miként ez a határozott névelő
(ho szpeirón) jelenlétéből is kiviláglik.
Annak ellenére, hogy érti mesterségét, mégis
különös módon, ügyetlenül szórja
a magot. Úgy látszik, mintha csak vaktában vetne:
az útra (5. v.), a kőre vagy sziklára (6. v.) és
a tövisek közé (7. v.). A magoknak csak egy része
hullik jó talajra, s csak ez hozza meg a megfelelő, a százszoros
termést (8. v.). Jézus tudatában van annak, hogy szokatlan
dolgot mondott. Ezért a végén kiáltásban
tör ki, amely az ige alakjából kikövetkeztethetően
elnyújtott kiáltás volt,[3]
és ezzel szólítja hallgatóit arra, hogy tüzetesen
gondolkodjanak el szavain. Az üzenetet, amelyet éppen tolmácsol,
az ember nem tudja azonnal felfogni. Ismételten meg kell hallgatnia,
hogy teljes mélységében meg tudja ragadni. Jézus
«kiáltása» eljut minden idők keresztény
emberéhez, és választ vár tőle. Lukács
megemlíti, hogy Mária megőrizte szívében
ezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk (2, 19.51). Jézus
szavai mindig új hallgatókra várnak, akik készek
e szavakat koruknak tolmácsolni és életükben
megvalósítani. Az evangélium még nincs teljesen
megírva, senki sem tudja milyen lesz az utolsó oldala, de
mindenkinek ismernie kell azt az oldalát, amelyet hivatása
alapján saját életével neki magának
kell megírnia.[4]
Az evangélista nem utal a példabeszéd eredeti
jelentésére. Értelmezését gyakorta azonosítják
azzal a hivatalos magyarázattal, amelyet az apostolok kérésére
nem sokkal később maga Jézus ad neki (11-15. v.).
Valószínű azonban, hogy ilyenkor két különböző
példabeszédet kapcsolnak egybe, amelyek közül az
egyik a magvetőre összpontosít, a másik pedig
a «magra», a «szó» jelképére.
Az evangéliumi «elbeszélés» egyedüli
szereplője valamiféle nagyon fontos személyiség
alakját és viselkedését jeleníti meg,
akit a hallgatóknak meg kell ismerniük. Csak Istent vagy Jézust
személyesítheti meg. Több szerző rámutat
ugyan, hogy Palesztinában a vetés ki volt téve az
ilyesfajta meghiúsulásoknak,[5]
Jézus azonban nem valódi helyzetet ábrázol,
hanem elképzelt, illetve az előadandó tanításhoz
alkalmazott szituációt. A példabeszéd elviseli
a valószínűtlenségeket, de nem tűri a
képtelenséget. A magvető nem tehetetlen vagy ügyetlen,
hanem nagyon derűlátó munkás: abban reménykedik,
hogy még a kövek is meglágyulnak, hogy a tövisek
elmozdulván teret engednek a kalászok számára,
és hogy az út száraz földjéből
kihajt a gabona. Egyedül Isten az, akinek nincsenek gátlásai
semmiféle típusú emberrel szemben. Jézus azt
mondotta önmagáról, nem azért jött, hogy
az igazakat üdvözítse, hanem a bűnösöket
(5,32), és nem azért, hogy az egészségeseket
gyógyítsa, hanem a betegeket (5,31). Tevékenysége
a legmegátalkodottabb ellenfelekre, a legmegrögzöttebb
bűnösökre irányult. Nem úgy nézett
a jókra, a szentekre és a választottakra, hogy közben
megfeledkezett a többiekről, hanem mindenkire tekintettel és
figyelemmel volt. A terméketlen földterületek, amelyeken
a többihez hasonlóan elveti a magot, jóakaratáról
és elkötelezettségéről árulkodnak.
A példabeszéd tanítása az evangélium
alapvető üzenetét fogalmazza meg: Isten tevékenysége
és szava egyaránt szól a zsidóknak és
a nem zsidóknak, a jóknak és a rosszaknak. Az embernek
nem szabad barátok és «széplelkek» szűk
körébe zárkóznia, hanem nyitottnak kell maradnia
minden ember irányában. A példabeszéd egyértelmű
irányt mutat az evangélizálás számára.
A magvető bizakodó, egyben nagyon bátor is. Úgy
látszik, mintha egyazon vetés keretében szórná
a magot jobbra és balra, de az sem zárható ki, hogy
egymást követő vetésekről van szó:
három sikertelen és egy gyümölcsöző
vetésről. Az átlagos földművelő
az első, a második vagy a harmadik sikertelen művelet
után elveszíti türelmét; az ország munkásainak
továbbra is bizakodniuk kell. Munkásságuk azonban
a végén elnyeri jutalmát. Ők arra törekszenek,
hogy «alkalmas» talajra vessék a magot, de meglepetésükre
és szomorúságukra többnyire kezelhetetlen, száraz,
köves vagy tövises talajra találnak. Magatartásuk
Jézusét utánozza. Isten nem fárad bele abba,
hogy az ember megtérésére várjon. Ilyen módon
járt el Krisztus is, és küldöttei is arra kaptak
hívást, hogy így cselekedjenek. A megismétlődő
sikertelenségek után juthat el a végén az ember
olyan eredményekre, amelyek felülmúlják minden
várakozását.
A szövegből kivilágló missziós vagy
evangélizálási törvény kiábrándító,
ugyanakkor azonban vigasztaló is. A siker sikertelenségek
árán születik. Ha a «harmadik» csalódásnál
az ember általában el is áll szándékától,
a Lk 8, 4-8 szövege azt sugallja, hogy tegyen újabb kísérletet.
Az evangélizálás lassan halad előre; csak a
bátor, a hitre és a várakozásra képes
misszionáriusok fogják majd meglátni, hogy fáradozásukat
siker koronázza.
A példabeszéd nyelvezete (8, 9-10)
9. Ekkor megkérdezték tőle tanítványai, hogy
mit jelent ez a példabeszéd.
10. Ő ezt mondta: «Nektek megadatott, hogy
megismerjétek az Isten országa misztériumait,
de a többieknek csak példabeszédekben adatik,
hogy akik látnak, ne lássanak, és akik hallanak,
ne értsenek».
A példabeszédnek már van történeti bevezetője
(1. v.), és most ehhez kapcsolódik egy másik, irodalmi,
pasztorális és módszertani bevezetés.[6]
Minthogy Jézus nem kezdettől fogva, hanem nyilvános
működésének csak ebben a szakaszában folyamodik
példázatokhoz, Lukács eddig nem magyarázta,
hogy mi a példabeszéd, és csak most próbálja
ezt megvilágítani.[7]
A tanítványok kérdését a Mk 4,10
részletesebben és pontosabban írja le. Lukács
feltételezi e leírást, még ha nem is utal rá.
A tanítványok a magvetőről szóló
példabeszédet akarják megérteni (9. v.). Jézus
olyan választ ad, amely általánosságban vonatkozik
a példabeszédekre, és amely önmagában
véve nem is a tanítványoknak (hümin) szól,
hanem a «többieknek» (toisz loipoisz: 10. v.).
Jézus hallgatói és így az evangélium
címzettjei között két egymástól különböző
csoport jelenik meg: a kiváltságosak, akiknek megadatott,
hogy megismerjék az ország misztériumait, és
a többiek, akiknek ez nem adatott meg. Sőt, éppen ennek
ellenkezőjét kapják: inkább elvakultak maradnak,
mintsem felvilágosultak. Ráadásul úgy látszik,
hogy maga Isten a szerzője ennek a nagyon részrehajló
és önkényes üdvrendnek. Egyeseknek ad (dedotai),
másoktól elvesz. A «megismerni» (gnónai)
ige szakkifejezés a hellén világban, és még
inkább az a Biblia világában, ahol elsősorban
nem intellektuális, hanem vitális kapcsolatot jelent.[8]
Isten országának misztériumait megismerni annyi, mint
élni e misztériumokat. Az Újszövetségben
a «misztérium» szó elsősorban nem a rejtett
igazságot jelenti, hanem magát az üdvrendet, amely századokon
át rejtve maradt és az idők teljességében
nyilvánvalóvá vált Jézus Krisztusban.[9]
A jelenlegi lukácsi szövegösszefüggésben «Isten
országának misztériumait megismerni» annyi,
mint elnyerni a messiási üdvösséget.
Az a megkülönböztetés, amelyet e rövid részlet
szemmel láthatóan a tanítványok és a
többiek között feltételez, ellentétben áll
a szokásos jézusi tanítással, amelyről
Lukács előszeretettel beszél. Az is lehet azonban,
hogy az értelmezés bizonytalan, vagy éppenséggel
hamis. A «többiek» (hoi loipoi) azok, akik nem
tanítványok. A Mk 4,11-ben ezek a «kívülállók»,
azaz gyakorlatilag Jézusnak és az apostoloknak ellenfelei,
akik felemelték szavukat a bűnös asszonyról szóló
elbeszélés végén (7,49). Az evangélium
két szokványos csoportját egyrészt a «tanítványok»
(a tizenkettő és a figyelmes nép), másrészt
az írástudók és a farizeusok (követőikkel
együtt) alkotják. Az utóbbiak ellenséges magatartást
tanúsítottak a síksági beszéd alkalmával,
és Jézus velük szemben használja a példabeszéd
nyelvezetét. Az erre a döntésre adott márki indoklás
gyakorlati, pasztorális jellegű magyarázat: «amennyire
csak föl tudták fogni» (4,33), azaz készségük
mértékének megfelelően. A nyílt beszéd
az ellenkező hatást váltaná ki, mert feszültségük
és ingerültségük miatt már nem lettek volna
képesek ezt elviselni. A példázat lefátyolozta
az igazságot, és ennek megfelelően mérsékelte
az ütközés erejét. Jézus megszakíthatná
velük a kapcsolatot, a szembesülést és a párbeszédet,
de ez nem felelne meg az Atya tervének és az ország
misztériumainak, amelyek rejtve maradtak volna számukra.
Ha megfelel a valóságnak, amit Márk mond (4,33),
a példabeszédekben szólás valódi okai
módszertani okok és nem olyan teológiai jellegű
indítékok, mint amilyenek Lukácsnál és
még inkább a Mt 13, 10-17-ben megjelennek. Taktikai visszahúzódásról
van szó, és nem szándékos, büntetésként
adott elvakításról.
A példabeszéd műfaja az ellenfeleknek volt szánva,
minthogy azonban nem fogadták be, ezt az alkalmat is elszalasztották
Krisztus üzenetének megértésében, amelyet
velük ellentétben a tanítványok felfogtak. Ezek,
akik megértették, továbbra is kapnak. Az ellenfelek
azonban, akik még a nyílt beszédet sem értették,
elveszítik a számukra példázatokban megfogalmazott
tanítást is. Nem birtokoltak, és még azt is
elveszítették, amit birtokolhattak volna (vö. 8,18;
Mt 13,12).
Az evangélisták nem filozófusok, és ezért
közvetlenül Istennek tulajdonítanak olyasmit is (10. v.),
amiért kizárólag az ember a felelős. Az elvakultság
nem a példabeszédekben szóló Jézus célja
volt, hanem beszédeinek ellenfeleinél elért eredménye.
A példabeszéd értelmezése
(8, 11-15)
11. A példabeszéd értelme ez: «A mag Isten igéje.
12. Az útfélre esők azok, akik hallgatják, de aztán
jön az ördög és kiragadja a szívükbe hullott igét,
hogy ne higgyenek és ne üdvözüljenek.
13. A köves talajra hullottak azok, akik meghallgatják
az igét, be is fogadják örömmel, de nem ver bennük
gyökeret; egy ideig hisznek, de a kísértés idején
elpártolnak.
14. A tövisek közé esők azok, akik hallották az igét, de
amikor elmennek, az élet gondjai, gazdagsága és
élvezetei megfojtják azt, és nem érlelnek termést.
15. Akiknél pedig jó földbe esett, azok igaz és jó szívvel
hallgatják az igét, meg is tartják, és termést hoznak
állhatatosságban».
A magvetőről szóló példabeszéd
(4-8. v.) magyarázata az ige hallgatására vonatkozó
allegóriaként jelenik meg.[10]
A magvető eltűnt, és helyébe lépett a
«mag». A sajátos megjelenésű és
vegetációjú földterületek az evangéliumi
üzenet hallgatóinak négy különböző
típusát jelképezik. Már a címzettek
sem ugyanazok. A példázat a tömegnek szólt (4.
v.), a magyarázat azonban a tanítványok, illetve a
hívők köréhez (9. v.). A lukácsi közösség
ebben az «értelmezésben» saját helyzetét
ábrázolja, vagy általánosságban az egyházét,
amely tagjaiban különféleképpen rétegződik.
Nem minden kereszténynek «egy a szíve és a lelke»,
miként egykoron, vagy miként ennek lennie kellene (vö.
ApCsel 4,32). Úgy látszik, a «régi» hit
erejét vesztette, sőt egyesekben egyenesen hajótörést
szenvedett (12. v.). Az «ördög» bőségesen
aratja áldozatait. Az égi madarak helyett, amelyek azért
jöttek, hogy felcsipegessék a magokat, immár a «levegő
birodalmának fejedelme»[11]
jelenik meg, hogy elrabolván az igét a hívők
szívéből ezek eltávolodjanak Krisztustól
és elvesszenek. A közösség feljegyezte immár
a hitehagyás első eseteit, és Lukács megpróbál
magyarázatot vagy mentséget találni ezekre. Az «út
keresztényei» ők, akik őrizetlenül vagy
az úton találkozó zajoknak és sokféle
hangnak kiszolgáltatva hagyták az igét. Nem csoda,
hogy ezek a végén az igét túlharsogták
vagy kioltották. Az eredeti lendület és lelkesedés,
amely az első hívők lelkét örömmel
(khara) töltötte el, nem alakult át mély
meggyőződéssé és a jó iránti
elkötelezettséggé (13. v.). A köves talaj nem olyan
száraz, mint az út, meghozhatta volna gyümölcseit,
de nagyobb gondosság és figyelem lett volna szükséges
a mag meggyökereztetéséhez. Ez azonban hiányzott;
ráadásul jöttek a megpróbáltatások,
a nehézségek (peiraszmosz), a kedvezőtlen szelek,
és a növekedés megállt. A szerző az éretlen
keresztényekre gondol, akik az első megpróbáltatásokkal
(üldözésekkel) vagy a belső ellentétekkel
nem tudtak szembesülni, hanem elhagyván első lelkesedésüket
meghátráltak (13. v.). A jó mag kevéssé
gyökerezett meg lelkükben, s ha netán kicsírázik,
nem sikerül növekednie, mert hiányzik a mélyre
ható gyökérzet, a meggyőződés és
az elhatározás komolysága.
Más erők is jelentkeztek a közösségben,
amelyek korábban nem mutatkoztak, és úgy látszik,
hogy még az ördög is befészkelte magát.
Még azok a hívők is, akik valamiféle előrehaladásról
tettek tanúságot életükben, kezdenek engedni
olyan törekvéseknek és eszméknek, amelyek ellentétben
állnak az evangéliumi eszményekkel. A földi gondok,
a gazdagság szeretete (ploutosz) s az élet örömei
(hédonai) fölébe kerekedtek a lelki értékeknek
és elfojtották ezeket (14. v.). Az a föld, amelyen a
tövisek fölnőnek, éppenséggel gyümölcsöt
hozó növényeket is teremhetne. Ha ez nem történik
meg, ennek oka az elkötelezettség és főleg az
önmegtagadás hiánya. A mag fejlődésnek
indult, de nem jutott el az érettség állapotára
(teleszphoreó). Amikor a környezet hőmérséklete
lehűl, a növények nem fejlődnek tovább.
A kép, amelyet az evangélista rajzol saját egyházáról,
eléggé sötét, de inkább az ő pasztorális
gondjairól árulkodik, és nem történelmi
helyzetet ábrázol. Nem valószínű, hogy
a közösségek ilyen mértékben közönyössé
váltak, vagy hogy ennyire csökkent volna kezdeti buzgalmuk,
de a veszélyek (peiraszmosz) feltehetően nagyok voltak,
ha az evangélista ilyen kemény kifejezéseket enged
meg magának.
A közösségben azonban nem mindenki tért le
a helyes útról. Egy bizonyos százalék, amely
- figyelembe véve a példabeszédben mutatkozó
arányokat - talán nagyon alacsony, a nehézségek
ellenére is elkötelezett módon éli a keresztény
életeszményt. Ők azok, akik jó (kalé)
és őszinte (agathosz) szívvel rendelkeznek.
A szív a zsidó számára a gondolatok és
az elhatározások székhelye. Ezért a «jó
szívű» kifejezés nem jó karakterű
embert jelent, hanem határozott és a jócselekedetekben
komolyan elkötelezett személyt. Ez a Lukács bemutatta
csoport a tökéletes keresztények és a valódi
hívők csoportja. Az ő hitük sem volt mentes a
próbatételektől, de ezek a próbák ahelyett,
hogy eltérítették, meghátrálásra
vagy bukásra késztették volna, inkább megerősítették
őket a hallott igében. Míg a többiek (az első
három csoport) nem hoztak gyümölcsöt, s még
az érettség állapotába (teleszphoreó)
sem jutottak el, ők sok gyümölcsöt (karpophoreó)
teremtek. Mindegyikük hallotta az igét, de csak ők tartották
meg (katekhó) jó és igaz szívvel (kardia
kalé kai agathé). A próbatét (peiraszmosz)
ahelyett, hogy megállította volna a növekedését,
meggyorsította a növény érését.
Ezeket a kitartás vagy állhatatosság (hüpomoné)
jellemzi, míg a többieket a felszínesség és
a könnyelműség.[12]
Lukács jó lelkipásztorként azon fáradozik,
hogy a közösséget és az egyes hívőket
arra ösztönözze, gondolkodjanak el helyzetükön
és mérlegeljék a rájuk leselkedő veszélyeket.
16. «Aki lámpást gyújt, nem takarja le edénnyel,
ágy alá sem rejti, hanem a lámpatartóra teszi,
hogy akik bemennek, lássák a világosságot.
17. Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra
ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne
tudódna, és ismertté ne válna.
18. Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok:
akinek ugyanis van, annak még adnak,
akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik,
amit magáénak gondol».
Az új részlet is példázat jellegű leírás,[13]
és jól tükrözi Lukács szerkesztői
munkáját.[14]
Úgy látszik, hogy a jelenlegi szövegösszefüggésben
össze kell kötnünk a magvetőről szóló
példabeszéd magyarázatával (11-15. v.) vagy
legalábbis a magyarázatot kiváltó kérdéssel
(9. v.). Mindenesetre nagyon valószínű, hogy a beszéd
a tanítványokhoz szól, és nem a tömeghez,
miként Márknál.
Lukács figyelme az önmagában vett lámpáson
túl a lámpást gyújtó emberre is kiterjed.
A szolga és a ház ura is gondoskodik a lámpás
kiemelkedő helyéről, hogy jól látható
legyen mindazok számára, akik belépnek a házba
(16. v.). A példabeszéd görög-római típusú
házat feltételez, előcsarnokkal és szobákkal.
A középre helyezett lámpa megvilágítja
a bejáratot és a belső tereket. Az előkelők
házában kijelölt személyre tartozott a lámpagyújtás
és a lámpa őrzése (vö. 16. v.). A lámpás
Márknál az örömhírt jelképezi, amely
nem maradhat rejtve, hanem szét kell áradnia, hogy megvilágítsa
az embereket (4,21).
Lukács beállításában a beszéd
bonyolultabb. Az evangélista arra figyel, aki az igazság
és a jóság lámpását gyújtotta
meg az emberi közösségben. Ő a «próféta»,
a «mester», az «úr», az «orvos»,
a «jó magvető», és most ő a fény
hordozója. Amikor azonban Lukács az evangéliumot írja,
Jézusnak ez a feladata már áthagyományozódott
tanítványaira. Ők vették kezükbe az evangélium
fáklyáját, és magasban kell tartaniuk, hogy
jól látható legyen mindazok számára,
akik be akarnak lépni a közösségbe. Úgy
látszik, hogy az előcsarnokkal rendelkező ház
már az egyházzá, a keresztény gyülekezet
székhelyévé vált. A gyülekezet tagjainak
feladatuk, hogy ébren tartsák lámpásaikat és
oly módon ragyogtassák fel az evangéliumi fényt,
hogy azok, akik elhaladnak előtte vagy közelednek, ösztönzést
érezzenek arra, hogy belépjenek (vö. Lk 11,33).
Krisztus tanítványainak gyülekezete nyitott hely
mindenki számára, a hegyre épült ház,
a fény épülete. Az azokra az oktalan cselekedetekre
vonatkozó megjegyzés, amelyekkel valaki edény vagy
ágy alá teszi a lámpást, nem véletlen,
hanem intelemszerű utalás (16. v.). Előfordul, hogy
az ember elrejti a lámpást, hogy ne zavarja fénye.
A homály a tétlenség, a pangás, a pihenés
világa. A fény ellenben megvilágít, élénkít,
melegít, ezáltal láthatóvá tesz, felfed
és ítél. Az ember tehát jobban szereti elrejteni,
vagy egyenesen oda jut, hogy kioltja. Az emberek jobban szerették
a sötétséget, mint a világosságot - mondaná
János (3,19; 1,5). A szöveg arra szólítja és
inti az embert, hogy mindig égő, fénylő lámpás
legyen a közösség tagjai és az idegenek számára.
A beszéd közvetlenül vagy közvetett módon
folytatódik tovább a 17. versben, amely hasonlóképpen
a fényről vagy legalábbis hatásairól
szól. Vannak «dolgok», - nem világos, hogy ezek
események vagy tanítások-e - amelyek jelenleg rejtve
vannak (kripton), de amelyeknek napvilágra kell kerülniük
(phaneron), és vannak titkok (apokriphon), amelyeknek
ismertté (gnószthé) és köztudottá
kell válniuk. Az állítás rejtélyes,
de nem vonatkozhat másra, mint a már lámpással
jelképezett Krisztus személyére és tanítására.
A mondat közvetlen jelentésében és felszínesen
tekintve valószínűleg a Krisztus által alkalmazott
evangéliumi módszer és az egyházi prédikáció
közötti ellentétről beszél: Krisztus módszere
a «messiási titokhoz», óvintézkedésekhez
kötődött, mert nem akarta sérteni hallgatói
érzékenységét (vö. a példabeszéd
alkalmazása azok számára, akik nem voltak azon a fokon,
hogy a nyílt üzenetet befogadják); az egyházi
prédikáció azonban az események befejeződésével,
amikor a kereszt botrányának már megvoltak visszhangjai,[15]
teljes mélységében és világosságában
hirdethette az evangéliumi igazságot. Ebben a távlatban
Lukács arra gondol, hogy Krisztus fénye jobban sugárzik
a kívülállókra.
Mélyebb értelemben, amely feltehetően nem áll
távol Lukácstól, Pál tanítványától,
a kijelentésben Krisztus kimeríthetetlen misztériumára
történik utalás. A keresztény tanításban
mindig lesz valami rejtélyes és titokzatos elem, amelyet
újonnan kell felfedezni és hirdetni az eljövendő
századokban. Ha az evangélium írásának
idején Lukács tehet ilyen állítást,
ez azt jelenti, hogy ez is része az evangéliumi prédikációnak,
amely sosem teljes, sosem kimerítő vagy végérvényes.
Ez a logionokból álló «gyűjtemény»
meglehetősen homályos mondással fejeződik be
(18. v.), amely mindenekelőtt az ige hallgatásának
módjára irányítja a figyelmet (18a v.). A hangsúly
az ige hallgatásának «hogyanjára» (posz)
helyeződik, és feltehetően arra a könnyelműségre,
állhatatlanságra és következetlenségre
utal (vö. a magvetőről szóló példabeszéd
«magyarázata»: 11-14. v.), amellyel elutasítják
vagy felfogják azt. A «hallgatás módja»
azt jelzi, hogy az ember, s különösen a hívő,
milyen magatartással, odafigyeléssel és készséggel
hallgatja Isten igéjét, illetve az evangéliumot.
A részlet végén idézett - «a gazdag
gazdagabbá válik, a szegény szegényebbé»
- mondásnak feltehetően csak akkor van értelme, ha
a szöveg egészére és különösen
a 10. versre vonatkozik, amelyben azok, akiknek megadatott, hogy megismerjék
az Isten országának misztériumait, elkülönülnek
a többiektől, akiknek ez nem adatott meg. A Jézus szavait
felfogó tanítványok azok, akik ráadásul
a farizeusoknak címzett példázat jellegű tanítást
is megkapják; ők, akik birtokolnak, még többet
fognak birtokolni. A többiek azonban, akik ellenállónak
mutatkoztak Jézus tanításával szemben (és
ezért «nem birtokoltak»), ezt még az új
tanítási műfaj által sem kapják meg,
és így még attól is megfosztják őket,
amit birtokolhattak volna, vagy amiről egy ideig azt gondolták,
hogy birtokukká válhatna: Isten igéjét.[16]
Valójában az evangéliumi üzenet mindig kedvező
fogadtatásra talál azokban, akik erre már jól
felkészültek, és hacsak nem történik valamiféle
csoda (miként a bűnös asszony esetében), elutasítást
kap azoktól, akik távol állnak az igazságtól.
Az «amit magáénak gondol» utalás az emberi
lélek mélységeit érinti. Az ember nem puszta
ellenkezésből vagy önkényesen utasítja
el az igazságot, hanem azért, mert úgy véli,
hogy már birtokolja azt. Ez a pontosabbá tevő és
hibát enyhítő megjegyzés azonban nem menti
meg az embert annak veszélyétől, hogy keserű
csalódások is várhatnak rá.
Az én anyám és az én
testvéreim (8, 19-21)
19. Egyszer elmentek hozzá anyja és testvérei, de
a tömeg miatt nem tudtak közelébe jutni.
20. Ezért tudtára adták neki: «Anyád és testvéreid
kint állnak, és látni szeretnének».
21. Ő azonban így válaszolt: «Az én anyám és az
én testvéreim azok, akik Isten igéjét hallgatják
és megtartják».
A váratlanul színre lépő személyek:
Jézus anyja (hé métér) és testvérei
(hoi adelphoi).[17]
Látogatásuk célja nincs pontosan meghatározva.
Ha azonban a Mk 3,21 ugyanerre az epizódra vonatkozik, az ember
megtudhatja, hogy a hozzátartozójuk körül keringő
nyugtalanító hírek miatt keltek útra.
Arra a problémára, hogy kit kell «Jézus
testvérein» érteni, nincs egyetértő megoldás.
A független exegéták szoros értelemben veszik
a kifejezést, mások pedig az «unokatestvér»
jelentést adják a «testvér» szónak.[18]
Tagadhatatlan azonban, hogy Lukács görög nyelvű
hallgatóságnak ír. Ez a nyelv ismeri az adelphosz
kifejezés jelentését, és az «unokatestvért»
más szóval fejezi ki.[19]
Az egyetlen epizodikus mozzanat, amelyről az evangélista
beszámol, az, hogy a családtagok nem tudják megközelíteni
Jézust, mert körülveszi őt a tömeg. Ezt valamennyi
evangélista megemlíti, ezért minden bizonnyal megfelel
a valóságnak. E megjegyzés azoknak a pillanatoknak
egyikét örökíti meg, amelyekben a galileaiaknak
a «messiásuk» iránti lelkesedése már
a fanatizmus határát súrolta.
A hír, hogy anyja és testvérei jelen vannak és
látni akarják őt, a körülállók
közvetítésével jut el Jézushoz (20. v.).
Az evangélista a jelenetben azt akarja kiemelni, hogy Jézus
milyen feleletet ad ezeknek a közvetítőknek (21. v.).
Válaszában nem tagadja meg természetes családját,
anyját és testvéreit, hanem melléjük állít
egy másik, nagyobb családot, amelybe mindenki beletartozhat,
és amely azokból áll, akik hallgatják (akouontesz)
és megteszik (poiountesz) Isten szavát (ton logon
tou theou).
A nyilatkozat összhangban van azzal, amiről az evangélista
mindeddig beszélt. A 8, 9-21-ig terjedő rész középpontjában
az ige hallgatása, illetve azok a különböző
magatartásformák állnak, amelyekkel a hívők
(10-15.18) vagy az ellenfelek (10.18) az igéhez viszonyulnak. Lukács
a példamutató hallgatók közé sorolja Jézus
anyját és a tanítványokat (vö. 2, 19.51;
ApCsel 1,14). A figyelmeztetés nem véletlenszerű, és
az epizód nem csupán a krónikaírás indítékából
kap említést, hanem időszerűsége miatt.
Jézus anyjának és családtagjainak dicsérete
ez, amelyet mindaz önmagára is vonatkoztathatott, aki hozzájuk
hasonlóan figyelmesen és tevékeny módon hallgatta
Isten igéjét. «Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok»
- hangzott el kissé fentebb a jézusi figyelmeztetés
(18. v.). Most Jézus a hallgatásnak példás
módját mutatja be, midőn emlékeztetni kíván
mindarra, ami korábban már elhangzott Mária hitével
és készségével kapcsolatban, amelyet meghívása
első pillanatától fogva Isten igéje iránt
tanúsított, mert ő az angyaltól hallott vagy
a fiától megtudott titokzatos szavakat figyelembe vette és
elmélkedett rajtuk.
Mária «fiának» és Jézus «testvérének»
lenni olyan megtiszteltetés, amelyben mindenki részesülhet.
Ehhez elegendő, ha az ember követi őket buzgó
odafigyelésükben és abban, hogy végrehajtották
mindazt, amit Isten előre jelzett nekik. Az ige hallgatása
szükséges, de nem ez a leglényegesebb dolog Mária
és a tanítványok életében. A cselekvés
a fontos, amint ez már a magvetőről szóló
példabeszéd megvilágításából
vagy magyarázatából is kiderül (9-15. v.). Nem
a hallgatás különbözteti meg Jézus családjának
tagjait a többi embertől. Cselekedetekre van szükség!
Ebben újra a helyes gyakorlatnak a helyes elmélettel szembeni
elsőbbsége kap hangsúlyt.
Lehetséges, hogy többen hiábavaló és
öntelt módon kezdtek dicsekedni azzal, hogy ők Jézus
családtagjai, illetve «testvérei». Az Apostolok
Cselekedeteinek könyvéből kiderül, hogy az evangélizálással
szembeni ellenállás Jakabtól eredt, aki valószínűleg
az Úr «testvére» volt, és a jeruzsálemi
keresztényektől, akik között Jézus rokonai
feltehetően előkelő helyet foglaltak el. Nem mindegyikük
volt elégedett az evangélizálással, de annál
inkább elégedettek voltak azok, akik a hellén világból
tértek meg. Márk tesz olyan utalást (6,4), amelynek
alapján ezt gondolhatjuk. Lukács emlékezteti őket,
hogy a Krisztussal való valódi rokonság csak azáltal
jön létre, hogy az ember hallgatja az ő igéjét,
amely Isten szava, és megvalósítja ezt életében.
22. Történt egy napon, hogy bárkába szállt
tanítványaival, és ezt mondta nekik:
«Evezzünk át a tó túlsó partjára!» El is
indultak.
23. Miközben hajóztak, ő elaludt. Ekkor
szélvihar csapott le a tóra, és a hajó
kezdett vízzel megtelni, úgyhogy veszélyben
forogtak.
24. Ekkor odamentek hozzá, felébresztették, és
így szóltak: «Mester, mester, elveszünk!»
Ő pedig felkelt, ráparancsolt a hullámokra,
mire azok lecsillapodtak és csendesség lett.
25. Aztán ezt mondta nekik: «Hol van a ti
hitetek?»
Ők pedig megrettenve és csodálkozva így
szóltak egymáshoz: «Hát kicsoda ez, hogy
a szeleknek és a víznek is parancsol, és azok
engedelmeskednek neki?»
Az evangélista meglehetősen különös esemény
elbeszélésére készül.[20]
A «történt egy napon» bevezetés szinte a
mese légkörét varázsolja az elbeszélés
köré. Legjelentősebb megjegyzése az, hogy Jézus
tanítványaival együtt tartózkodik a bárkában
(22. v.). A közösség egésze indul missziós
útra: mert az evangélizálás olyan feladat,
amely az egész egyház terhe. Az átkelés valódi,[21]
de az elbeszélés első soraitól kezdve látható
a szimbolikus ráépítés. A cél a tó
túlsó partja, amely azonban az evangélistát
az emberek «másik» részére emlékezteti,
akik nem ismerik az üdvözítő üzenetet. Ők
mindig a tenger túlsó partján vannak. Krisztus közösségének
történelme minden időszakában át kell
kelnie valamiféle tengeren, hogy az emberek és népek
egyre szélesebb körének tolmácsolja az örömhírt.
Nem véletlen, hogy az egyházat másutt is a «bárka»[22]
képével ábrázolják, s hogy az apostolokat
halászoknak hívják (vö. Lk 5,10; Mk 1,17). Most
is úton vannak Krisztussal együtt.
A vállalkozás teljesen szokványos körülmények
között kezdődik, csupán Jézus alszik el
váratlanul. Fizikai erői a többi emberéhez hasonlóan
neki is korlátozottak, így nem csoda, hogy a fáradtság
úrrá lett rajta. A megjegyzés mellékes, de
Krisztus emberi valóságának minden más vonását
is emlékezetbe idézi.[23]
Jézus elalvása Jónáséra emlékeztet,
de úgy látszik, a kettő között csak kevés
kapcsolódási pont van. A «lázadó»
próféta visszautasította, hogy az üdvösség
üzenetét megvigye a niniveieknek, Jézus és az
apostolok ellenben eltökélten haladnak a Jordánon túli
vidék partjai felé, amely immár a hitetlenek földje.
A pogányok evangélizálásával szembeni
ellenségeskedés (Jónás tétele) a keresztény
közösség széles rétegeiben talál
még támogatókra, a szerző azonban ebben az
elbeszélésben az ellenkező álláspontra
helyezkedik.
A bárka nyugodtan halad előre, de hirtelen heves szélvihar
tör rá (23. v.). A hullámok dobálta hajócskát
elönti a víz, és komolyan fennáll a veszélye,
hogy mindnyájan elsüllyednek (24. v.). Meglepő, hogy
Jézus nem ébred fel ebben a felfordulásban, és
az apostolok sem gondolnak azonnal arra, hogy felébresszék.
Az elbeszélésben minden azt a célt szolgálja,
hogy jobban kiemelkedjék a csodás közbeavatkozás.
Amikor a helyzet tarthatatlanná, sőt reménytelenné
válik, és az apostolok pánikba esnek, közbelép
Jézus, aki egyszerű parancsszóval ismét nyugalmat
teremt a vizekben és a jelenlévők lelkében.
Az általános zűrzavarban ő az egyedüli,
aki megőrzi nyugalmát (vö. 4,30). Még alszik
is rá egyet, alig akar felébredni, és a többiektől
eltérően viselkedik: nem ijed meg, miként a tanítványok,
hanem méltóságteljesen szembefordul a háborgó
hullámokkal, és nyugalmat parancsol a szélnek. Az
elbeszélés ezen a ponton már krisztológiai
hírüladás.
A természet erői feletti uralom a zsoltárosok
és a próféták szemében annak volt bizonyítéka,
hogy Isten felette áll a világmindenségnek. Most ez
az uralom az ő különleges küldöttjét,
a messiást illeti meg, aki azért jött, hogy megszabadítson
azoktól a fizikai világban végbemenő bajoktól
is, amelyek elválaszthatatlanul kapcsolódnak az ember katasztrófájához.
Ezt a közbelépést általában úgy
fogták fel, mint Jézus emberfeletti hatalmának bizonyítékát;
de a rossz ellen irányuló többi cselekedettel együtt
úgy is tekinthetjük, mint az értelmes teremtmény
szolgálatába állítandó (vö. Ter
1,28) evilági valóságok teológiájának
első fejezetét. Jézus e téren is utat nyitott,
a hívő közösségnek pedig az a feladata,
hogy végigjárja, és amennyire lehetséges, szélesítse
ezt az ösvényt. A teremtés a nagy befejezetlenség:
az emberre vár, hogy végső tökélyre vigye.[24]
A «vihar lecsendesítésének» (galéné)
jelenete voltaképpen a keresztény optimizmusról szól.
Az apostolok azonban még nem eléggé szilárdak
a hitben. Félelmük és bizonytalanságuk azt mutatja,
hogy nem emlékeznek és nem mérik fel útitársuk
képességeit. Lukácsnál Jézus mérsékli
a szemrehányást.[25]
Úgy látszik, mintha egy pillanatra elveszítették
volna szokásos hitüket, és inkább saját
képességeikre hagyatkoztak, mintsem az úrhoz folyamodásra.
Az ilyesfajta észrevétel természetesen mindig kétes
értékű, hiszen a hit nem mentesíti az embert
a személyes erőkifejtéstől. Az embernek, mielőtt
felsőbb közbeavatkozásokat kérne vagy legalábbis
a kéréssel egyidejűleg, mindig bizakodnia kell saját
erőiben is, amelyeket azért kapott a Teremtőtől,
hogy megszabadulhasson nehézségeitől és meg
tudja oldani problémáit. Ha valaki saját felelősségét
nem vállalva folyamodik Istenhez, nem evangéliumi módon
cselekszik. Isten az emberre bízta a világmindenséget,
és erőt adott neki ahhoz, hogy úrrá lehessen
rajta: ezért mindenekelőtt saját restségünket,
lustaságunkat kell legyőznünk. A hit nem a kvietizmus
szinonimája, és még kevésbé a fatalizmusé.
Lehet, hogy valaki nagyon erősen hisz, mégis belefullad valamiféle
«tenger» vizébe.
Az apostolok reakciója a félelem és a csodálkozás
között ingadozik, miként ez mindig megtörténik
a csodás tevékenységek alkalmával. A reakció
ezúttal még erőteljesebb, mert a végrehajtott
beavatkozás a többitől eltérő típusú.
Az apostolok ez ideig nem tapasztalták Jézus hatalmának
ilyesfajta bizonyítékát. Elsősorban «mesterként»,
«prófétaként» ismerték őt,
most pedig felfogják, hogy «felsőbbrendű»
lény, aki olyan hatalommal rendelkezik, mint Isten. A «kicsoda
ez?» kérdés olyan probléma, amelyet az apostolok
átadnak a következő nemzedékeknek arra ösztönözvén
őket, hogy törekedjenek a keresztény misztérium
teljesebb megértésére. E kérdésre szavatolt,
végleges és minden idők embere számára
érvényes felelet talán nem is létezik, és
a hívők valamennyi nemzedéke arra kap felszólítást,
hogy adja meg saját válaszát. Az evangélisták
bemutatják saját értelmezésüket, de mindenkinek
azt az értelmezést kell megragadnia, amely jobban megfelel
ama kor lelki és kulturális érettségének,
amelyben az illető él.[26]
Az evangélium mindig egyszerre történelem és
teológia, valóság és szimbolizmus. Lukács
egyházának sok viharos tengeren kell még áthajóznia,
de arra is emlékeznie kell, hogy Krisztus társaságában
hajózik. A Bibliában és különösen az
Újszövetségben az alvás a halál szinonimája.[27]
Az alvó Jézus a halott Krisztus, aki azonban készségesen
felkel álmából (feltámadás). Ő
mindig jelen van, jóllehet láthatatlanul. Az embernek különleges
felismerő képességre, erős hitre van szüksége
ahhoz, hogy jelenlétét megtapasztalván és jelenlétére
hagyatkozván le tudja győzni az átkeléssel
járó nehézségeket. Az «Uram, elveszünk!»
kiáltás újra és újra felhangzik a közösség
imájában, amelynek sorait kegyetlen támadások
tizedelik. A menekülés egyedüli záloga Krisztus,
aki immár az «elszenderültek» között
van, ugyanakkor azonban jelen van, és működik is a közösségben.
Elegendő, ha az ember fohászkodik hozzá, és
ő válaszolni fog, még ha közbelépése
várat is magára.
A gerázai megszállott (8, 26-39)
26. Azután áthajóztak a gerázaiak földjére,
amely Galileával átellenben fekszik.
27. Amikor partra szállt, a város felől szembejött
vele egy ember, akiben démonok voltak.
Már régóta nem vett magára ruhát,
és nem házban lakott, hanem sírboltokban.
28. Amikor meglátta Jézust, felkiáltott, leborult
eléje, és hangosan ezt mondta: «Mi közöm
hozzád Jézus, a magasságos Isten fia?
Kérlek, ne gyötörj engem!»
29. Jézus többször megparancsolta ugyanis a
tisztátalan léleknek, hogy menjen ki ebből
az emberből. Mivel az régóta tartotta
megszállva, láncokkal és bilincsekkel
kötözték meg, úgy őrizték, de ő elszaggatta
a kötelékeket, a gonosz lélek meg a pusztába
hajtotta.
30. Jézus erre megkérdezte tőle: «Mi a neved?»
Az így felelt: «Légió» - mert sok démon
költözött bele.
31. Ezek nagyon kérték őt, ne parancsolja őket
vissza az alvilágba.
32. Ott a hegyen legelészett egy nagy sertéskonda;
kérték, engedje meg, hogy azokba mehessenek.
Megengedte nekik.
33. A démonok erre kimentek az emberből,
és belementek a disznókba. Ekkor a konda
a meredekről a tóba rohant, és belefulladt.
34. A pásztorok a történtek láttán elfutottak,
és hírül vitték ezt a városokba és a falvakba.
35. Az emberek kisereglettek, hogy lássák, mi
történt. Jézushoz érve ott találták az embert,
akiből kimentek a démonok, amint felöltözve
és ép elmével ült Jézus lábánál. Erre megrettentek.
36. Akik látták, elbeszélték nekik, hogyan szabadult
meg a megszállott.
37. Ekkor Geráza vidékének egész népe kérte őt,
hogy távozzon közülük, mert nagy félelem lett
úrrá rajtuk. Jézus ekkor bárkába szállt, és
visszatért.
38. Az az ember pedig, akiből kimentek a démonok,
kérte, hogy vele maradhasson.
Jézus azonban elküldte, ezt mondván neki:
39. «Térj haza, és beszéld el, mit tett veled az
Isten». Ő pedig elment és hirdette az egész
városban, hogy milyen nagy jót tett vele Jézus.
A Kafarnaum környékéről kiinduló átkelés
a Galileai-tó túlsó partját, Dekapoliszt és
egész pontosan a gerázaiak földjét vette célba.
A gerázai nevet különféle módokon olvasták
a kéziratos hagyományban.[28]
Az elbeszélés az Újszövetségnek egyik
legjellegzetesebb részlete. Márk leírását
«western» névvel illették, és ez a meghatározás
talán Lukács leírására is érvényes.
Újra egy megszállott van színen, aki elvadultan él
a város peremén, a temetőkben (27. v.) vagy a «pusztában»
(29. v.). Ennek ellenére tudomása van arról, - még
ha nem is derül ki, milyen módon (az evangélista valószínűleg
az ördögi tudásra gondol) - hogy Jézus a messiás,
a magasságbeli Isten fia, és egyenesen a tisztelet, ha nem
éppen az imádás gesztusát tanúsítja
irányában (28. v.). Ha valamilyen megszállottban az
ördög beszél, ez nem fog segítséget kérni,
hanem bizalmatlanságát fejezi ki vagy az együttélés
feltételeit akarja megállapodásba foglalni. Valójában
ez is Jézus távozásra szólító
parancsára (29. v.) kezdi fitogtatni tudását és
követelni jogait. A szinte szokványos «mi közöm
hozzád» (28. v.) kifejezés azt a teljes függetlenséget
jelzi, amelyet megfogalmazója igényel azzal szemben, akinek
e kifejezést címezi. A démon nem gondol arra, hogy
harcra kel «Isten fiával», de igényt tart arra,
hogy ne fossza meg őt idő előtt cselekvési
szabadságától. A követelés vagy tiltakozás
mögött egy népies teológiai elképzelés
húzódik, amely a messiás eljövetele előtt
széleskörű uralmat tulajdonít a Sátánnak:
eszerint hosszú időn keresztül ő a világnak
és a történelemnek vitathatatlan fejedelme. Ez az elgondolás
azonban inkább a fantázia, a képzelőerő
terméke, és nem bibliai híradás. Az üdvtörténet
a messiás érkezésével éri el csúcspontját,
de merészség, illetve képtelenség volna azt
gondolni, hogy ezt az időpontot megelőzően az ember
a Sátán rabságában volt. Valószínűleg
teológiai formuláról van szó, amelynek az a
célja, hogy konkrétabb módon emelje ki Krisztus cselekedetének
hatékonyságát. Az is lehetséges, hogy a Sátán
közvetlen vagy csatlósai által megmutatkozó fölénye
a kezdeti keresztény közösség katekétikai
vagy homiletikai sémáinak részét alkotta. Az
az ember, aki Krisztuson kívül él, vagy elhagyja Krisztust,
könnyen vagy óhatatlanul sátáni uralom alá
kerül. Ahol nem Krisztus uralkodik, ott ellenfele az úr. Az
ördögi megszállottságról szóló
elbeszélések ezt akarják értésünkre
adni. A rossz, amely nyilvánvalóan mindig létezett,
különféle nevekkel illethető és különféleképpen
magyarázható, de mindig misztérium marad, miként
titok a valóság, az emberét is beleértve.
Azt, hogy valójában micsoda az «ördögi
megszállottság», nem könnyű megmondani.
Annyi bizonyos, hogy magyarázhatatlan antropológiai rendellenesség,
amelyet az esetek többségében nem tisztáztak,
vagy nem is tisztázható. Ezért bárminemű
felelet csak értelmezési kísérlet. A Biblia
csupán empirikus választ kínál, amely inkább
külső, vallási motívumokon alapul, és
nem a jelenség közvetlen elemzésén. A démoni
terület manapság nagyon leszűkült, és talán
egy napon majd tovább csökken.[29]
A gerázai megszállottnak hosszú, eredeti és
fantasztikus története van. Nyavalyája ötletszerű
és rohamokban megnyilvánuló formákat öltött
(a kötelékek, sőt a bilincsek szétszakítása;
a pusztába űzetések). Látszólag Jézus
ismételt parancsai is hiábavalóak.[30]
Ezért még neki is meg kell állnia, és párbeszédbe,
valamiféle tárgyalásba kell bocsátkoznia. A
név a sémita gondolkodás szerint valamiféle
szintézise az általa jelölt valóságnak.
Mindaz ugyanis, aminek nincs neve, nem valóságos. A nevet
megismerni Jézus számára annyi, mint felmérni
a vele szembeni ellenállást. A válasz lehangoló:
«légió». Ez a nyilvánvalóan utalásszerű
felelet azt jelzi, hogy az emberben nagyszámú tisztátalan
lélek lakozik. Ezért nem könnyű kiűzni őket,
egyébiránt pedig nem úgy néz ki, hogy beletörődtek
volna távozásukba. Úgy látszik azonban, mégis
megtörik ellenállásuk, mert könyörgőre
fogják a dolgot (31. v.). Kérésük az, hogy ne
parancsolják őket vissza az «alvilágba»,
a földalatti és börtöneikül szolgáló
sötét üregekbe. A zsidó képzeletvilág,
illetve kozmogónia az univerzumot három szintre tagolta:
az «alsóbb» szintre tette az elhunytak tartózkodási
helyét, és távolabbra vagy mélyebbre a démonok
székhelyét.[31]
A démonok kérése összhangban van a zsidó
felfogással, amely a disznót tisztátalan állatnak
tekinti (Lev 11,7). Ezért a tisztátalan lelkek azt kérik,
hogy - az újabb ellenállással járó gondokat
elkerülendő - egy sertéskondába mehessenek át.
Jézus szentsége bosszantja őket, ezért úgy
döntenek, hogy messzire távolodnak tőle, és beköltöznek
a tisztátalanságuk miatt elkerült állatokba.
Nyilvánvalóan teljességgel szubjektív elképzelésekről
vagy véleményekről van szó. A démonok
egyszerűen zsidó módon gondolkodnak. Ezért fölvetődhet
a kérdés: vajon az elbeszélés nem inkább
a zsidó puritanizmusnak valamiféle apológiája,
mintsem valódi történet? A disznókba költözéshez
adott jézusi hozzájárulás is meglehetősen
homályos részlet. Azt a benyomást kelti, mintha a
messiás felmagasztalása ártatlan állatok és
tulajdonosaik kárára történne (32-33. v.). A
prédikáció jobban ügyelt a kiváltandó
hatásokra, mint arra, hogy az elbeszélt cselekedetek erkölcsösek-e
vagy sem. Az is lehetséges, hogy az elbeszélés irodalmi
eszköz annak a jézusi hatalomnak jelzésére vagy
ünneplésére, amelyről az előzőkben
a természet erőivel kapcsolatban már bizonyságot
adott, midőn lecsillapította a szelet és a tengert.
Ezúttal sok, talán hadseregnyi rosszindulatú szellem
felett győzedelmeskedik. Mi több, velük együtt megsemmisíti
a tisztátalan állatok kondáját is (kettős
tisztogatás). Vitathatatlanul uralkodik az elemeken és a
földön élő különféle lényeken,
még a legutálatosabbakon is, amelyek megzavarják az
ember életét. Hatalma erősebb a szél, a tenger
és a szellemek hatalmánál, amelyek pedig a levegő
mozgékonyságának és megfoghatatlanságának
tulajdonságával is rendelkeznek. Ezért ő valóban
úr, és uralma kiterjed az alvilágra is. A központi
igazság, azaz Jézusnak az üdvrendben elfoglalt helye
és missziója, vitán felül áll, de alakja
köré nagyon sok ájtatos elképzelés, népi
hagyomány - és a jelen esetben hozzátehetjük:
legenda is - fonódik. Valójában az elbeszélés
inkább közvetlen hatás kiváltását
szándékoló, látványos prédikáció,
mintsem krónikaszerű feljegyzés. Mozgalmas és
meggyőző szónoki kép ez, amely túlzásokat,
értékeléseket és ellentmondásokat tartalmaz.
Az ilyen jellegű elbeszélések nagy lendületet
adtak az evangélium hirdetésének: a «hír»
azonnal elterjed a városban és a környéken (34.
v.).
A kisereglő emberek szemügyre veszik a történteket
(35-37. v.), látják Jézust, a rosszindulatú
szellemektől megszabadított, egészséges, felöltözött
embert; hallgatják a szemtanúk szavait, illetve híradásait
(epangellein: 36. v.), de nem fogják fel az események
logikáját. Megrémülnek, de nem jutnak meggyőződésre.
Nem tudnak Jézus oldalára állni a démoni erők
elleni harcban, és inkább babonáikban akarnak megmaradni,
mintsem eljutni a hitre. Jézus győzelmet aratott a rossz
szellem vagy szellemek fölött, számukra azonban ismeretlen
maradt, miközben nekik eleven tapasztalatuk volt isteneikről
és démonaikról. Talán nem is volt időszerű
helyzetük, illetve a fennálló egyensúly megzavarása.
Ha Jézus továbbra is ezen a helyen marad, esetleg olyan reakciókat
vált ki, amelyeknek következményei beláthatatlanok
lettek volna. Lukács az elbeszélésnek ebben a második
részében előre láttatja az evangéliumnak
és a pogány világnak összeütközését.
Az új hitvallás nemcsak a társadalmi és politikai
intézményeket ingerelte, hanem megzavarta a templomok körüli
kultuszhelyeken jelenlevő létesítményeket is.
Az Apostolok Cselekedeteinek könyve ezt többször is tanúsítja
(vö. 19, 23-24). Lehetséges, hogy ilyen vagy hasonló,
tudatos vagy nem tudatos indokok késztetik a helység egész
lakosságát arra, hogy Jézusnak a távozást
tanácsolják (37. v.). Olyan volt ez, mint valamiféle
általános felkelés (hasonló azokhoz, amelyeknek
az apostolok is tanúi lesznek a pogányoknak szóló
prédikációik folyamán), de nyílt ellenségeskedés,
indulatosság nélkül, és nem úgy, mint
ahogyan ez Názáretben történt (4,29). Talán
úgy gondolták, nem volna bölcs dolog szembeszállni
egy ilyesfajta csodatevővel. A két epizód - az egyik
a galileai szolgálat elején (4, 18-30), a másik a
pogány világ felé irányuló első
kísérlet - tüneti jellegű: a születőben
levő kereszténységgel és így az apostoli
szolgálattal szembeni ellenségeskedés és ellenszenv
két típusát mutatja be. Jézus válasza
azonban itt is egyértelmű: korábban elhagyta Názáretet,
és most hátat fordít a gerázaiak földjének
is, jóllehet nem szór rájuk átkokat (37. v.).
Elsősorban azt a taktikát alkalmazta, amelyet övéinek
is ajánl: «Rázzátok le a port sarutokról»
(vö. 10,11), s ha nem fogadnak be valahová, menjetek más
városba. Az evangéliumi üzenet sürgető jellege
nem engedi meg, hogy az ember barátságtalan népekkel
felesleges szóváltásokba bocsátkozzon. Jobb
megvárni, míg a helyzet is, és az emberek is éretté
válnak, s közben másokhoz kell menni.
A befejező rész is az evangélium hirdetésének
szükségességét és sürgető
jellegét tükrözi (38-39. v.). A meggyógyított
ember úgy gondolja, azzal fejezi ki háláját,
hogy Jézus nyomába szegődik, s elkötelezi magát
az evangélium ügyének. Jézus azonban jobbnak
látja otthagyni őt, hogy helyben végezze a missziót,
amelyet az ő oldalán másutt szándékozott
betölteni. Nehéz belátni, hogy az evangélista
végső fokon mire gondol. Mindenesetre az intézkedés
olyan missziós módszertani elvet rejt magában, amely
mindig időszerű, még akkor is, ha gyakorta előfordul,
hogy nem valósítják meg. Az evangélium nem
átültetendő növény, hanem csíra,
amelynek mélyen bele kell gyökereznie annak a területnek
kulturális talajába, amelyre ültetni akarják.
Ezért a missziós munkát adott esetben a helyben született
és ott élő emberek sokkal hatékonyabban végzik,
mint az idegenek. Jézus övéi között hagyja
az embert, hogy ott hirdesse «Isten csodálatos művét».
E csodának elsősorban helyben kell visszhangra találnia,
és nem másutt. Márpedig ő a legilletékesebb
személy e visszhang kiváltására. Ha elmegy,
megoldódna problémája, elkerüli a kellemetlenségeket,
de nem segítette volna előbbre az ország ügyét.
Krisztus üzenetét az ember nem akkor terjeszti és védi,
ha elmenekül vagy a nyugalom és béke oázisaiba
húzódik vissza, hanem akkor, amikor még erőteljesebben
belegyökerezik abba a világba és történelembe,
amelyben működni akar.
Jairus leánya és a vérfolyásos
asszony (8, 40-56)
40. Amikor Jézus visszaérkezett, a tömeg
örömmel fogadta. Vártak rá mindnyájan.
41. És íme, egy Jairus nevű ember jött hozzá,
aki a zsinagóga feje volt; és Jézus lába
elé borulva kérlelte, hogy menjen vele házába,
42. mivel egyetlen leánya, aki mintegy tizenkét
éves volt, halálán van. Menet közben a
sokaság minden oldalról szorongatta.
43. Akkor egy asszony, aki tizenkét éve vérfolyásos
volt (és minden vagyonát az orvosokra
költötte), de senki sem tudta meggyógyítani,
44. odament, hozzáférkőzve megérintette ruhája
szegélyét, és azonnal elállt a vérfolyása.
45. Jézus ekkor ezt kérdezte: «Ki érintett engem?»
Amikor mindnyájan tagadták, Péter így válaszolt:
«Mester a sokaság szorongat és tolong körülötted!»
46. De Jézus ezt mondta: «Valaki érintett engem,
mert észrevettem, hogy erő áradt ki belőlem».
47. Mikor az asszony látta, hogy nem maradhat
észrevétlen, remegve előjött, eléje borult, és
elbeszélte az egész nép előtt, hogy miért érintette
meg őt, és hogy miként gyógyult meg azonnal.
48. Jézus pedig ezt mondta neki: «Leányom, hited
megmentett téged, menj el békességgel!»
49. Még beszélt, amikor jött valaki a zsinagógai
elöljáró házától, és így szólt: «Leányod
meghalt, ne fáraszd tovább a mestert»
50. Amikor Jézus ezt meghallotta, ezt mondta neki:
«Ne félj, csak higgy! Meggyógyul».
51. Amikor bement a házba, nem engedett be
mást, csak Pétert, Jánost és Jakabot, továbbá
a leány apját és anyját.
52. Mindnyájan sírtak és mellüket verték miatta,
de ő így szólt hozzájuk:
«Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik!»
53. Erre kinevették, mert tudták, hogy meghalt.
54. Ő azonban megfogta a leány kezét, és
szólította: «Leányom, ébredj!»
55. Ekkor visszatért bele a lélek, és azonnal felkelt.
Jézus pedig meghagyta, hogy adjanak neki enni.
56. Szülei nem tudtak hová lenni az ámulattól,
ő pedig megparancsolta nekik, hogy senkinek
se mondják el, ami történt.
Az evangéliumi jelenetek - legalábbis Lukácsnál
- mesteri szembeállításban követik egymást.
Tanítványai társaságában Jézus
már végbevitt egy missziós utat pogány földön.
Érkezésekor pusztaságot talál. Csupán
egyetlen, a későbbiek során megszállottnak
bizonyuló ember jön vele szembe, de nem azért, hogy
köszöntse őt, hanem, hogy elmondja, milyen csalódást
váltott ki megjelenése. A végén megjelenik
a helyi lakosság is, de csak azért, hogy távozásra
szólítsa őt. Most, hogy visszatér hazájába,
a helyzet egészen más. A nép egybegyűlt a parton,
hogy várja őt (40. v.). Itt is előlép egy ember,
mondhatnánk, hogy «köszöntse» őt, és
meghívja házába. Jairusnak hívják, a
helyi zsinagóga vezetője. Lukács egyházának
még szüksége van e címek és főként
a zsidó tisztségviselő és a Krisztus közti
jó viszony kiemelésére, mert az evangélium
írásakor még van kapcsolata a zsidósággal,
jóllehet e kapcsolat már romlófélben van. Az
apostoli misszió különleges célja mindenkor az
üdvösség eredeti népe. Az elidegenedés és
a zsidó ellenségeskedés mindig olyan előítéletből
fakadt, amely csak kárára volt az evangéliumnak.
A 8, 40-56-ban található részlet új csodaelbeszélés.[32]
Sőt, egyenesen két egymásba fonódó csodás
műveletről van szó, hogy nagyobb visszhangot váltson
ki az olvasó és a közösség lelkében,
amelynek időről-időre emlékeznie kell ezekre
a csodákra. Két jelenetről van szó: az első
nyilvánosan, nagy tömeg előtt játszódik
le (42. v.), a második valamilyen lakóház zárt
belsejében, szűkebb körű csoport előtt,
jóllehet jelen vannak a kritikus és bizalmatlan nézők
is (51-53. v.). Mindkét esetben bőségesen biztosított
az esemény hitelessége, amelynek az a szerepe, hogy igazolja
Jézus rendkívüli hatalmát, amely már megmutatkozott
a természet erőivel és a démonokkal kapcsolatban
is. Lukács az elbeszélést azzal kezdi, hogy Jézus
elindul Jairus háza felé, de aztán rögtön
meg kell szakítania, hogy bemutathassa az új szereplőt.
Egy asszony, akinek nevét sem ismerjük, és aki vérfolyásban
szenvedett, úgy gondolta, hogy Jézus tudtán kívül
is kikényszerítheti belőle a gyógyítást,
ha megérinti ruhájának szegélyét (43-44.
v.). A Jézus körüli tolongás lehetővé
tette, hogy észrevétlenül megvalósítsa
tervét, aminek következtében meggyógyult. Jézustól
azonban nem származhat csoda anélkül, hogy ő
azt ne akarná, vagy ne venné észre, és anélkül,
hogy aztán ennek híre menjen. A kifejezések ellensúlyozzák
egymást: Jairus lánya tizenkét éves[33],
az asszonyt tizenkét éve gyötri betegsége; az
asszony folyástól szenved, Jézus ehhez hasonlóan
úgy érzi, hogy valamiféle erő árad ki
személyéből (46. v.). Ezek jelentéktelen részletek,
de az elbeszélő stilisztikai érzékéről
mindenképpen árulkodnak.
A beteg állapota, mint általában a csodaelbeszélésekben,
itt is a végveszély kifejezéseivel kap jellemzést.
Jézus most is reménytelen helyzettel áll szemben,
és ezúttal a diagnózis olyan illetékes személyektől
származik, mint az orvosok. Annak érdekében, hogy
a beteg klinikai állapotát jobban kiemelje, s hogy helyes
megvilágításba helyezze a csodát, Lukács
sem mulasztja el a kollégáival kapcsolatos kritikát,
amelyet hírforrásaiban talált, jóllehet szelídítette
ennek szövegét.[34]
Jézus reakciója (45. v.) új fényt vet személyére
és csodatevő tevékenységére. Az ember
gondolhat arra, hogy költői kérdésről,
irodalmi eszközről van szó, amelyet az evangélista
azért alkalmaz, hogy nyilvánvalóbbá tegye az
eseményt. Ebben az esetben az egész rendezés teológiai,
krisztológiai és buzdító célkitűzéseknek
felelne meg, mert annak a valódi műveletnek elrejtését
szolgálná, amely által a csoda végbement. Ez
mindenkor lehetséges feltevés, de továbbra is megmarad
a kérdés alapvető jelentése. Jézusnak
meg kell kérdeznie, hogy ki érintette őt, mert nem
tudja, és nem is könnyű megtudnia. A korlátozottságnak
olyan megállapítása vagy megvallása ez, amely
nem kisebbíti, hanem megerősíti az ő emberi
valóságát. A hagyományos értelmezés
más feltevések alapján halad előre, de ezek
nem a legmeggyőzőbb és talán nem is a leghelyesebb
feltételezések.[35]
Jézus próféta ugyan, de nem látnok, aki azt
is észleli, hogy mi történik a háta mögött.
A Jézus által észlelt csodatevő képességet
az evangélista erőnek (dünamisz) nevezi. Úgy
látszik, mintha valamiféle légies folyadékról
volna szó, amelynek áradását érzékeli.
Az «észrevettem» kezdetű mondat legalábbis
erre enged következtetni. Lukács bizonyára isteni erőre
gondol, de a szöveg azt a benyomást kelti, mintha a kor szokványos
emberi gyógyítójával állnánk
szemben. Lehetséges, hogy a görögöknek író
evangélista az olvasók számára ismert csodatevői
modellt használt fel, hogy érthetőbbé tudja
tenni a csodás tevékenységet. A betegség rendkívüli
és legyőzhetetlen hatalomként jelenik meg, de Jézus
közbelépései igazolják, hogy legyőzhető
és legyőzendő hatalom. A csodák prófétai
cselekedetek: azt az utat jelzik, amelyet az embernek végig kell
járnia ahhoz, hogy eljuthasson az Isten szándéka szerinti
teljes szabadulásra. Az evangélistának arra is gondja
van, hogy kiemelje az asszony drámáját. A pasztorális
célok szempontjából ennek bizonyára nagy jelentősége
volt. Az asszony nemcsak beteg, hanem tisztátalan személy
is (vö. Lev 15,19-30), akit az emberek közvetve egyszerűen
bűnösnek tekintenek. Az evangélium talán ezért
nem őrzi meg nevét. Néma megjelenését
és titkos cselekedetét lelkiállapota magyarázza.
Nem betegségét szégyelli, hanem azt, hogy éppen
ilyen baja van. Az evangéliumban a betegek gyakorta kiáltozva
haladnak előre, ő azonban titkon lopakodik. Még a
gyógyulás után sem lép ki azonnal rejtekéből.
Csak a személyét ostromló erkölcsi kényszer
hatására hajlik meg. Ezek az elhallgatások és
az ismételt jézusi kérdések arra szolgálnak,
hogy felkeltsék a tömeg figyelmét, és az elbeszélés
olvasójában felébresszék a csodás esemény
iránti érdeklődést.
A befejező megjegyzés - «hited megmentett téged»
(48. v.) - újra megmutatja az evangéliumi csoda szokványos
dinamikáját. A megmenekülés mindig az ember készségére
válaszoló jutalom. Lehetséges azonban, hogy a szöveg
különleges vallási lelkületet tükröz, és
ezért nem egyértelmű. Hit nélkül nem lehet
tetszeni Istennek (Zsid 11,6). Ezzel a kifejezéssel azonban óvatosan
kell bánnunk. A hit megment, mert az embernek az isteni felajánlásra
adott válasza. Isten azonban mindenkivel közli önmagát,
azokkal is, akik süketek kérései és hívásai
iránt, s mindenkinek felkínálja rendes és rendkívüli
segítségeit még abban az esetben is, ha ezeket nem
érdemeljük meg vagy nem kérjük. Az embernek lehet
hite, és elmaradhat életében a gyógyulás,
ugyanakkor meggyógyulhat anélkül, hogy az igaz Isten
formális megvallása értelmében vett hit birtokában
volna. A megmentő hit nem az igazságokat elfogadó
aktus, hanem az ember cselekedeteinek és életének
egybehangolása a legfőbb lénnyel. A «hited megmentett
téged» (48. v.) kifejezés mindig pontos kijelentés,
de mindenkor félreértéseket és zavarokat is
eredményezhet.
Jézus hatalmának semmiféle akadály sem
tud gátat vetni. Az evangélista erről már beszámolt
ebben a fejezetben (25. v.), amely egy kislány feltámasztásával
zárul. Az ember harcra kelhet a halállal is: ez lesz majd
a keresztény üzenetnek legfontosabb mondanivalója, amelynek
középpontjában éppen a feltámadás
és az örök élet áll. Az elbeszélés
ezúttal is ügyes összeállításról
tanúskodik. Jézus a csodát a mindenbe beletörődő
fatalizmus, sőt az ellenségeskedés légkörében
hajtja végre. Minden elveszett immár. A kislányról
először azt a hírt hozzák, hogy haldoklik (42.
v.), és nem sokkal ezután azt, hogy meghalt (49. v.). A házból
felszólítás érkezik: nem kell tovább
zaklatni a mestert, hanem el kell fogadni az elkerülhetetlen eseményt
(49. v.). Jézus azonban töretlenül folytatja útját
a zsinagógai elöljáró háza felé:
egy mindenki ellen! Aki követni akarja őt, annak nagy bátorságról
és hitről kell tanúságot tennie. Isten segítségével
bármilyen akadályt le lehet győzni (50. v.).
A tömeg felzárkózva követi őt: azt azonban
nem lehet megállapítani, hogy a már végrehajtott
csoda miatt, vagy amiatt, amelyet vár. Mindenesetre azt nem lehet
megengedni, hogy a tömeg is jelen legyen az eseménynél,
amelynek ennek ellenére meglesznek a minősített tanúi:
egyrészt a három apostol, az egyház jövendő
«három oszlopa» (vö. Gal 2,9) és jóakaratú
szemlélőként a kislány szülei (51. v.),
másrészt a környékről a házba verődött
tömeg (52. v.). Azok, akik sírnak, mellüket verik és
gyászukat kifejezik, nem a szülők, hanem hivatásos
halottsiratók. Amikor Jézus belép, elővételezi
beavatkozásának eredményét azzal, hogy a halálnak
olyan magyarázatát adja, amely később hagyományossá
vált. A halál alvás (52. v.). Minden állítás
viszonylagos, és elsősorban ez a kijelentés ilyen.
Előre látván mindazt, ami rövidesen bekövetkezik,
az ember mondhatja, hogy a kislány olyan volt, mintha csak aludna,
mintha csak mély álomba szenderült volna, amelyből
hamarosan felébredt, hogy visszatérjen az életbe.
Ez azonban még nem ok arra, hogy a halált álomnak
nevezzük. A halál és az alvás azonosítása
inkább a pogány felfogásra emlékeztet. Ha létezik
kétértelmű és a keresztény üzenetnek
ellentmondó elgondolás, a halál alvásnak tekintése
mindenképpen ilyen. A halál ugyanis belépés
a valódi életbe. Ugyanebbe a paradoxonba ütközünk,
amikor a megholtnak örök nyugodalmat kívánunk.
A jelenlévők reakciója («kinevették
őt»: 53. v.) a feszültség fokozását,
a végső esemény előkészítését
és főként a csoda hihetőségének
erősítését szolgálja. Mindez fényes
nappal történt és a bizalmatlanság légkörében;
a tanúkat nem befolyásolhatta semmi. E szövegben már
a keresztény hitvédelem technikája is megmutatkozik
(53. v.). Szemtől szemben a halállal Jézus egy kicsiny
mozdulatot tesz, megfogja a kisleány kezét, mintha csak a
felkelésben akarná őt segíteni. Mozdulatát
teljes erővel kimondott szava, kiáltása kíséri,
mintha e hangnak át kellene jutnia a síron túli birodalomba
(sheol), amelyet a népi fantázia a halottak tartózkodási
helyeként tartott számon (54. v.). A jézusi cselekedet
vagy érintés azonnal kifejti hatásait. A holttest
életre kel, a lélek (ruah-pneuma) sugallatára
élet költözik a kislány tagjaiba, aki immár
felkelhet (55. v.). Az anisztémi igének két
jelentése van: felkelni vagy felállni és feltámadni.
Az esemény teológiai és krisztológiai jelentése
könnyen kikövetkeztethető, illetve látható.
Ez Jézus feltámadásának meghirdetése
és előképe, amely egyben a keresztény ember
feltámadásának misztériumát is elővételezi.
Az élelemre utalás mozzanata mindig azt a célt szolgálja,
hogy kiemelje az esemény valódiságát (55. v.).
Feltehetően hasonló szerepe van a szülők ámulatára
történő utalásnak is. Ez az ember kötelező
reakciója egy felsőbbrendű, isteni lény közbeavatkozására
vagy megjelenésére (vö. 1,12; 24,38; ApCsel 15,24).
Az elbeszélést záró felszólítás
a titoktartásra nem világos. Lehetséges, hogy ez inkább
a Lukács által felhasznált és a messiási
titkot erősen hangsúlyozó márki forrás
maradványa, és nem Jézustól eredő parancs.
[1] Az
antifeminizmus feltűnően jellemzi a keresztény közösség
egyes csoportjait. Az evangéliumra hivatkozó kemény
ellenállás, amellyel a nőt akadályozták
abban, hogy közösségi és egyházi feladatköreiben
előbbre léphessen, nem krisztusi és nem apostoli eredetű.
Lukács az ApCsel-ben (1,14; 12,12; 16,15) és Pál a
Róm 16-ban (3-5.6-7.12) a női szolgálatokat és
diakonisszai tevékenységeket a férfiúi szolgálatokkal
egyenrangúaknak ismeri el. Vö. N. M. Flanagan, The Position
of Women in the Writings of St. Luke, in Mar 40 (1978), 288-304. o.;
Ben Witherington III., On the Road with Mary Magdalene, Joanna, Susanna
and Other Disciples-Luke 8, 1-3, in ZNW 70 (1979), 243-248.
[2] Vö.
J. Dupont, La parabole du semeur dans la version de Luc, in Fst.
E. Haenchen, Berlin, 1964., 97-108. o.; X. Léon-Dufour, La parabole
du semeur, in Ét d'Évangile, Paris, 1965., 260-307. o.;
B. Gerhardsson, The Parable of the Sower and its Interpretation,
NTS 14 (1967-68), 165-193.; I. H. Marshall, Tradition and Theology in
Luke (Luke 8, 5-15), in TyndBull 20 (1969), 56-75.; P. Courthial, Du
Texte au sermon 17: La parabole du semeur en Luc 8, 5-15, in ETR 47
(1972), 397-420.; J. D. Crossan, The Seed Parables of Jesus, in
TBL 92 (1973), 244-266.; A. N. Wilder, The Parable of the Sower: Naiveté
and Method in Interpretation, in Semeia 2 (1974), 134-151. o.
[3] Vö.
M. Zerwick, Graecitas biblica, Roma, 1949. II. kiad. 63-64. o.
[4] Vö.
La conversione della Chiesa, i.m. IV. fej., 69-84. o. («Senso
biblico di evangelizzazione»).
[5] Vö.
L. Algisi, Ges e le sue parabole, Torino, 1963., 188-189. o.
[6] Vö.
L. Cerfaux, La connaissance des secrets du royaume d'après Matt.
XIII, 11 et parallèles, in NTS 2 (1955-56), 238-249.
[7] Az
evangélisták egységesek abban, hogy a példabeszédet
Jézus működésében a kezdettől távolabbra
helyezik, ami annak a jele, hogy a jézusi működésnek
közbülső és nem kezdeti szakaszáról
van szó.
[8] Vö.
R. Bultmann, gignószkó, in G. Kittel, Grande Lessico
del N.T., i.m., II. k., 461-542. o.
[9] Vö.
Ef 1,9; 3,3; Kol 1,26; 4,3.
[10]
Vö. H. Schürmann, Lukanische Reflexionen über die Wortverkündigung
in Lk 8, 4-21, in Ursprung und Gestalt, Düsseldorf, 1970., 29-41.
o.; J. Gervais, Les épines étouffantes (Luc 8, 14-15),
in ET 4 (1973), 5-40.
[11]
A kifejezés nem lukácsi, de alapjában véve
bibliai eredetű. Vö. Ef 2,2: «igazodva a levegő
birodalmának fejedelméhez».
[12]
Vö. F. Hauck, hüpomoné, in G. Kittel, Grande Lessico
del N.T., i.m., VII. k., 44-66. o.; L. Cerfaux, Fructifier en supportant
(l'épreuve): A propos de Luc, VIII, 15, in RB 64 (1957), 481-491.
[13]
Vö. J. Dupont, La lampe sur lampadaire dans l'évangile de
Saint Luc (VIII, 16; XI, 33), in Mél A. M. Charrue, Gembloux
1969., 43-59.; G. Schneider, Das Bildwort von der Lampe, in ZNW
61 (1970), 183-209.; F. Hahn, Die Worte vom Licht: Lk 11, 33-36,
in Fest. J. Schmid, Freiburg, 1973., 107-138. o.
[14]
Vö. H. Schürmann, i.m., 467. o.
[15]
Vö. 1 Kor 1,17-31.
[16]
Minden más feltételezés, amely szerint Isten önkényesen
osztja adományait, vagy ami még rosszabb, előnyben
részesíti azokat, akik tehetősebbek, és elvesz
azoktól, akik kevésbé tehetősek, teljes képtelenséget
állít.
[17]
Vö. J. Blinzler, I fratelli e le sorelle di Ges, i.m., 87-97.
o.; J. Lambrecht, The Relatives of Jesus in Mark, in NovT 16 (1974),
241-258. o.
[18]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, I., Introduzione generale,
Assisi, 1973. 2. kiad., 101-107. o.
[19]
Vö. Kol 4,10: «Márk, Barnabás unokaöccse (anepsziosz)».
J. Gilles, Les «frères et soeurs» de Jésus.
Pour une lecture fidèle des Évangiles, Paris, 1979.
[20]
G. Bornkamm, Die Sturmstillung im Matthäusevangelium, in Ueberlieferung
und Auslegung im Matthäusevangelium, Neukirchen 1968., 48-53.; K.
Kertelge, Die Wunder Jesu in Markusevangelium, i.m., 91-100. o.;
X. Léon-Dufour, La tempête apaisée, in Études
d'Évangile, i.m., 149-182. o.
[21]
Az exegéták általában elfogadják, hogy
az esemény lényegét illetően megtörtént
(vö. K. H. Rengstorf, i.m., 108. o.; H. Schürmann, i.m., 479.
o.; I. H. Marshall, i.m., 333. o.). «A történetben önmagában
véve nincs semmi olyasmi, ami ennek kitalált voltára
utalna» (Marshall). A kritikáknak talán az a magyarázata,
hogy a szöveg hasonlít a Jónásról szóló
(képzeletbeli) «elbeszélésre».
[22]
Vö. Lk 5, 3.7; Mk 4, 1.36; 6, 32.45 stb.; 8, 10-14; Jn 21,3.
[23]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., I. k. 136-170. o.
[24]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., II. k., 95-103.
o.
[25]
A Mk 4,40-ben található kérdést («Mit
féltek annyira? Még mindig nem hisztek?») Lukács
módosítja, és nála Jézus szavai inkább
ténymegállapítást tartalmaznak és nem
szemrehányást.
[26]
Vö. La conversione della Chiesa, i.m., IV. fej.: Senso biblico
di evangelizzazione, 69-84. o.
[27]
Vö. 1 Tessz 4, 12-14.
[28]
Vö. C. H. Cave, The Obedience of Unclean Spirits, in NTS 3
(1964-65), 93-97.; R. Pesch, Der Besessene von Gerasa, Stuttgart,
1972. A kéziratokban a helység három különböző
néven szerepel: «gerázaiak» (B, D, latin fordítás
és különféle kisbetűs kódexek), «gádáraiak»
(A B C K W, szír változat és kisbetűs kódexek)
és «gergezénusok földje» (Aleph, Siriaca
és kisbetűs kódexek). Ha a megoldáshoz a Márk
5,1-nek és a legjobb kéziratos dokumentációnak
kell elsőbbséget adnunk, a gerázaiak kifejezést
kell választanunk. Vö. I. H. Marshall, i.m., 336-337. o.; F.
Annen, Heil für die Heiden. Zur Bedeutung und Geschichte der Tradition
vom Besessenen Gerasener (Mk 5, 1-20 parr), Frankfurt, 1976.
[29]
Vö. 4. fejezet 24. jegyzet.
[30]
A ismételt parancskiadásra abból következtethetünk,
hogy a «parancsolni» ige imperfektumban áll (29. v.).
[31]
Az «alvilágról» mint a szellemek székhelyéről
az Újszövetség kései irataiban (Júd 6;
2 Pét 2,4; Jel 9, 1.2.11; 11,7; 17,8; 20,1.3) és néhány
apokrif iratban (Jubil 5,6; Hénoch I, 10,10) történik
említés. Vö. J. Jeremias, abyssos, in G. Kittel,
Grande Lessico del N. T., i.m., I. k., 27-29. o.
[32]
Vö. R. Kertelge, Die Wunder Jesu, 110-120. o.; I. H. Marshall,
i.m., 341-348. o.
[33]
A zsidó tizenkét éves korában lett a törvény
gyermekévé. Vö. Lk 2,42.
[34]
A Mk 5,26-ban olvasható mondat keményebben fogalmaz: «
... sok orvos részéről mindenfélét elviselt
már, és elköltötte mindenét, de semmi hasznát
sem látta, sőt még rosszabbul lett».
[35]
Jézus tudásának problémájáról
van szó. Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m.,
I. k. 136-170. o.; II. k. 23-55. o.; III. k., 10-23. o.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |