A tizenkettő kiküldése (9, 1-6)
1. Miután összehívta a tizenkettőt, erőt és
hatalmat adott nekik minden démon
felett és a betegségek gyógyítására.
2. Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az
Isten országát és gyógyítsák meg a betegeket.
3. Ezt mondta nekik: «Semmit ne vigyetek az
útra, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se
pénzt, két alsóruhátok se legyen.
4. Amikor betértek egy házba, maradjatok
ott, amíg tovább nem indultok.
5. Ha valahol nem fogadnak be titeket,
amikor kimentek abból a városból, még
a port is rázzátok lábatokról, bizonyítékul
ellenük».
6. Azok útra keltek, jártak faluról falura,
hirdették az evangéliumot, és gyógyítottak
mindenütt.
Lukács megemlékezett már Simon, Jakab és János
(5,10), valamint a tizenkettő meghívásáról
(6, 13-15), de ezek eddig nem játszottak tevékeny szerepet
Jézus művében. Csupán mellette, illetve iskolájában
voltak. Az ilyen típusú noviciátus után nekivághatnak
az evangélizálásnak.[1]
Erre a célra magának Jézusnak hatalmát
(dünamisz) és erejét (exouszia) kapják
meg (vö. 4, 14.32.36; 5,17). Ez nem az a hatalom, amellyel az ember
a többieket aláveti saját döntéseinek, hanem,
amellyel fizikai, erkölcsi és lelki bajaiktól lehet
megszabadítani őket. «Gyógyító»
erőről van szó, amelynek Krisztus túláradó
bőséggel nyújtotta bizonyítékait.
A betegség az ember első számú ellensége.
A keresztény ember nem mehet el mellette közönyösen,
hanem azon kell fáradoznia, hogy harcoljon ellene és győzelmet
arasson felette. Ha képességeit és rátermettségét
felülmúló erőkkel találkozik, e képességeket
és rátermettséget megkapja (didómi)
Krisztustól. Mindazonáltal a harcnak ezek nélkül
is folytonosnak és könyörtelennek kell lennie (2. v.).
A tizenkettő arra kap küldetést (apeszteilen),
hogy Isten országát (baszileia tou theou) hirdesse
(kérisszein). Az előző fejezetben (8,1) e megbízással
csak Jézus rendelkezett. A tizenkettő azonban majd az ő
misszióját folytatja. Az apostoli küldetés megalapítását
az egyszerű igealak, az apeszteilen («elküldte»)
tartalmazza.[2]
A kiküldött vagy apostol (a héberben: sehiah) küldönc,
egyszerű szóvivő. Külső megjelenésében
nem különbözik az antik prófétától,
aki váratlanul felbukkant a gyülekezetben vagy megjelent a
király előtt, hogy ostorozó vagy vigasztaló
szavakat mondjon.
Az apostoli igehirdetés középpontjában «Isten
országa» áll, amelynek beiktatása Krisztus eljövetelével
már megtörtént. Isten országa nem annyira tanítás,
hanem inkább kegyelmi és üdvöt hozó esemény,
amint ezt az evangélista már többször is értésre
adta. Az ország a teljes ember boldogulásának helye.
Keretein belül nincs már helyük a démonoknak (a
betegségeknek) vagy az erőszakos és az igazságtalan
cselekedeteknek (vö. 4, 18-22; 9,2). A fájdalom, a szenvedés
és a szegénység nem gondviselésszerű
ajándékok, hanem hiányosságok, tökéletlenségek,
amelyeknek meg kell szűnniük. Az apostolok arra kapnak küldetést,
hogy hírül adják ezek megszűnését,
és hatékony ellentámadást nyissanak velük
szemben. A keresztény igehirdetés érthető módon
az erkölcsi rosszat, a bűnt vette célba. Úgy látszik
azonban, Jézus elsődlegesen vagy kitüntetett módon
a fizikai rossz miatt aggódott. Lehetséges, hogy Isten országának
hirdetése elsősorban a démoni megszállottság
és a betegség legyőzésével egyenértékű
(2. v.). A betegek gyógyítása az orvostudomány
feladata, de feladata a missziós tevékenységnek is,
legalábbis abban, hogy előmozdítja, sürgeti és
erőlteti az idején való, hatékony és
gyökeres orvoslásokat. A messiási programnak olyan pontja
ez, amely túlzottan háttérbe szorult a keresztény
tudatban, és talán ott is marad még egy ideig.
A misszionáriusi felszerelésre (3-4. v.) a szegénység,
az egyszerűség, az igénytelenség és az
érdek-nélküliség nyomja rá bélyegét.
Ez az öltözék elsősorban nem a királyi követek
ruházatával van szembeállítva, hanem inkább
azzal az öltözékkel, amelyet az új vallási
és filozófiai tanok propagandistái viseltek, akikkel
könnyűszerrel találkozhatott az ember az ókori
és különösen a hellén világban.
Az evangélium hirdetőjének bizonyságot
kell tennie arról, hogy jobban érdekli őt az előbbre
viendő ügy, mint saját személye, és ily
módon kell hihetővé tennie az általa hirdetett
üzenetet. Még megjelenésével sem félelmet,
hanem inkább csodálkozást, meglepődést
és meggyőződést kell kiváltania. Az
a tény, hogy nincsen botja, amelyre támaszkodhatna, nincsenek
meg az utazáshoz szükséges felszerelései és
nincs váltóruhája, azt igazolja, hogy bízik
az általa hirdetett Istenben, aki minden embernek atyja és
üdvözítője, illetve bízik azoknak az embereknek
jóságában, akik felé fordul. A jól felszerelt
misszionárius azt a benyomást kelti, hogy ő maga sincs
meggyőződve az általa szolgált úr jóságáról
és az általa hirdetett üzenetről, mint ahogy
azokról a jóindulatú reakciókról sem,
amelyeket hallgatóiban ki kellene váltania.[3]
Ugyanilyen megfontolásokból ered az a figyelmeztetés
is, hogy ne változtasson könnyedén lakhelyet: nehogy
azt a benyomást keltse, elégedetlen a háziak vendégszeretetével.
Önmagát, saját kényelmét nem szabad az
evangélium ügye elé helyeznie.
Ez a tanítás minden mérséklete ellenére
(olyanoknak ad tanácsokat, akik jól ismert és vendégszerető
vidékeken mozognak) különös. Egyes részletei,
az utazáshoz használt botról vagy a váltóruháról
való lemondás, arra engednek következtetni, hogy itt
inkább az apostoli mivoltra irányuló buzdító
reflexióról van szó, és nem az evangélizálás
konkrét módszeréről. Benne nem annyira az önmagukban
vett normák az érdekesek, hanem az, amit jelezni kívánnak:
a lemondás, az érdek-nélküliség, a készség
és a rendelkezésre állás. E normák tehát
nem kategorikus, hanem iránymutató szabályok. Talán
az evangélium írásának idején ezeket
erőteljesebben is kellett hangsúlyozni a visszaélések
miatt, amelyek a pasztorális levelek és néhány
apostoli korból származó irat[4]
szerint már felütötték fejüket. Ha valahol
nem fogadják be Isten igéjét, ezt kihívó
rítussal kell megbélyegezni. Nehéz felfogni, ilyesmi
miért található meg az evangéliumban (5. v.).
A hithű zsidó szokása volt, hogy midőn pogány
(tisztátalan) vidékekről visszatért hazájába,
sarujáról lerázta a port, nehogy beszennyezze saját
földjét, amely szent. Azok, akik elutasították
az evangéliumot, hasonlók a hitetlenekhez, ezért az
ő földjük is profán terület. E cselekedet,
amelynek elvégzésére a misszionáriusok felszólítást
kapnak, azt hangsúlyozza, Isten embereinek távolságot
kell tartaniuk a bűnösöktől. A zsidó felfogásban
ez a gyakorlat valamiféle átok is, amelynek célja
az idegen vallási eszmék beáramlásának
elhárítása volt. Az Újszövetség
fényében azonban ez a «ceremónia» érthetetlen
és abszurd. Az evangélium nem szorul anatémákra
ahhoz, hogy terjedhessen vagy védekezzen, hanem a mindenki iránti
teljes tisztelettel halad előre. Az evangélista rövid
utalással (6. v.) emlékeztet arra, hogy az apostoli munka
kezdetét vette. Az időpont megadása talán pontosabb
is lehetne, de nincs megfelelő okunk kétségbe vonni,
hogy a tizenkettő, valamint a hetvenkét tanítvány
(10,1) tevékenysége már az Úr életében
megkezdődött. A messiási korszak Jézus küldötteinek
és követőinek cselekedetei és szavai által
is bontakozóban van.
7. Heródes, a negyedes fejedelem meghallotta mindazt,
ami történt, és zavarban volt, mert némelyek
azt állították, hogy János támadt fel a halálból,
8. némelyek azt, hogy Illés jelent meg, mások pedig azt,
hogy a régiek közül támadt fel valamelyik próféta.
9. Heródes ekkor így szólt: «Jánost lefejeztettem, de
ki lehet ez, akiről ezeket hallom?» És látni akarta őt.
Heródes (Antipász) alakja újra feltűnik (vö. 3, 1.19) Lukács evangéliumában.[5] Ez nem túlzottan jó előjel, de pillanatnyilag arra szolgál, hogy megnyissa vagy elmélyítse a messiás személyére vonatkozó vitát, amelyet az előfutár indított el (7,19). A Jézus megnyilvánulásaival szembeni reakciók eddig ellentmondásosak voltak. A tömeg lelkesen válaszolt, de lelkesedései csak futólagosnak bizonyultak. A démonok álláspontja egyértelmű volt, de ők nem szavaztak bizalmat. A Keresztelő ingadozott. Követeinek kérdése (7,19) továbbra is nyitott kérdés. Lukács saját közösségére és azokra a vitákra is gondol, amelyek már folynak Krisztus személyéről. Lehetséges, hogy módszertani és pasztorális meggondolásból vonta bele ebbe a küzdelembe a legkülönfélébb «tekintélyeket», a barátokat és az ellenfeleket. Csak néhány sorban mutatta be (3, 19-20) Heródes és a Keresztelő kapcsolatát, miközben hosszabban beszél a Jézussal való kapcsolatairól (13,31; 23, 6-12). A pogányok evangélistájának talán apologetikus érdeke fűződik ahhoz, hogy emlékeztessen Heródesnek az üdvözítővel kapcsolatos aggályaira, szorongásaira és akarhatnámságára. Heródes kívülálló, aki hallomásból ismeri Jézust. Nem hallgatta egyetlen beszédjét sem, nem volt jelen semmiféle csodás cselekedeténél, de ennek ellenére a felőle érkező hírek nem hagyják őt közömbösen. Ráadásul személyes okai is vannak arra, hogy nyugtalankodjék vagy gondolkodóba essék (a Keresztelő megöletése: 7. v.). Nem lehetetlen, hogy a félelem vagy éppenséggel a lelkiismeretfurdalás kerítette őt hatalmába, annál is inkább, mert tisztelte Jánost, s csak kelletlenül járult hozzá megöletéséhez (vö. Mk 3, 14-29). Ehhez hozzájárult még a népi szóbeszéd is, amely Jézust az újraéledő Jánosnak tekintette (7. v.). Biztos választ ki adhatott volna számára? Jánost saját szemével látta meghalni, tehát semmiképpen sem lehetséges, hogy most ő beszél és cselekszik Jézusban (9. v.). Kevésbé érintik őt azok a hangok, amelyek Jézust Illéssel vagy az ősi próféták egyikével azonosítják (8. v.). Az előbbi rettenthetetlen bírája volt ugyan Izrael uralkodóinak, az ő elődeinek, de most ennek talán nincs időszerűsége. Ahhoz, hogy megfelelő választ kaphasson Jézus személyét illetően, vagy hogy láthassa őt (9. v.), Heródesnek felül kellett volna kerekednie kíváncsiságán, aggályain, és ünnepélyesen megtagadnia egész életét (meg kellett volna térnie). Ellenkező esetben keresése sosem fejeződik be, meghal születése pillanatában anélkül, hogy elvinné őt ahhoz, akit megismerni szándékozott (7. v.). Heródes tapasztalata azért kap említést, mert talán figyelmeztetés a közösség és a hívők számára is. Mindannak, aki kéjelegve él, és ennek ellenére azon van, hogy Jézust megismerje, azzal a kockázattal kell szembenéznie, hogy belehal ebbe a meddő vágyakozásba. A király, aki látni szerette volna Jézust, egy napon majd meglátja, de akkor már nem tudja őt megérteni (23, 6-12). Látszik, hogy vágyai túlságosan felszínesek és banálisak voltak. Jézus nem valamiféle bűvész, hanem az üdvözítő: megértéséhez és elfogadásához az embernek el kell jegyeznie magát ügyével, és az ő magatartását, életvitelét kell magáévá tennie.
10. Amikor az apostolok visszatértek, elbeszélték
neki mindazt, amit tettek. Akkor maga mellé
vette őket, és elvonult velük egy elhagyatott
helyre Betszaida város közelébe.
11. Amikor a sokaság észrevette, utána ment.
Jézus örömmel fogadta őket, beszélt nekik
az Isten országáról és a gyógyulásra
szorulókat meggyógyította.
12. Amikor a nap már hanyatlani kezdett, a
tizenkettő odament hozzá, és ezt mondta
neki: «Bocsásd el a sokaságot, hadd
menjenek el a környező falvakba és
településekre, hogy ott megszálljanak és
élelmet szerezzenek, mert itt lakatlan
helyen vagyunk».
13. Ő azonban így szólt hozzájuk: «Ti adjatok
nekik enni!» Ők így válaszoltak: «Nincs
nálunk több, mint öt kenyér és két hal,
hacsak el nem megyünk, és nem veszünk
eledelt ennek az egész sokaságnak».
14. Ugyanis mintegy ötezer férfi volt ott. Jézus
erre így szólt tanítványaihoz: «Ültessétek le
őket csoportokba ötvenenként!»
15. Így tettek, és leültették valamennyit.
16. Ő pedig vette az öt kenyeret és a két halat,
feltekintett az égre, megáldotta, megtörte
és a tanítványoknak adta ezeket, hogy
tegyék a sokaság elé.
17. Ettek és jóllaktak mindnyájan, aztán
összeszedték a megmaradt darabokat,
tizenkét kosárral.
Heródes «krízise» megszakította a tanítványoknak
szóló beszédet, jóllehet elővételezte
azt a kérdést, amely hamarosan őket is érinteni
fogja (18. v.). A «tizenkettő» (1. v.) immár
az «apostol» nevet viseli (10. v.). Ez az első alkalom,
hogy az evangélista ezzel a névvel illeti őket (vö.
6,13). A tanítvány-apostolok azok, akik azt a feladatot kapták,
hogy hirdessék, terjesszék Isten országát,
és gyógyítsák a betegeket (6. v.).
Elbeszélik «mindazt, amit tettek». Ez látszólag
azt jelenti, hogy csak csodás cselekedeteket hajtottak végre.
A kifejezés azonban mindenféle tevékenységükre
vonatkozik. Jézus nem bocsátkozik a velük történtek
kommentálásába, hanem arra szólítja
őket, hogy vonuljanak vissza (hüpokhóreó)
a pusztába, Betszaida közelébe (10. v.). Az apostoli
munka fárasztja az embert, s főként felemészti,
kimeríti fizikai és szellemi energiáit. Ha az ember
ad, ezzel egyben ki is üresedik; ha másokkal kapcsolatba lép,
mások emberi drámájával, valós vagy
vélt problémáival is töltekezik; hite és
szeretete fogyatkozik. A pusztában, Istennel és Jézussal
szemközt az apostolok új erőre kapnak és jobban
szembesülnek a vállalt küldetésükkel járó
kockázatokkal.
A puszta szinte kötelező iskolája Isten valamennyi
küldöttjének: Mózestől kezdve, Illésen
keresztül egészen a Keresztelőig, a pusztai prófétáig
(3,2). Mielőtt nyilvános működését
megkezdte, egy időre maga Jézus is a pusztába vonult
(4,1). Az apostolok, akik az ő művének folytatóiként
kezdenek mutatkozni, nem vonhatják ki magukat eme előzetes
tapasztalat alól.
Jézusnak és az apostoloknak visszavonulását
vagy menekülését a tömeg észreveszi, és
azonnal nyomukba szegődik (11. v.). Az evangélista által
választott ékolouthészan kifejezés nyilvánvalóvá
teszi, hogy nem turistáskodásról van szó, hanem
akolitátusról, Krisztus «követéséről».
Jézus nem utasítja el a sokaságot, hogy az imádságra
vagy az apostolok oktatására figyeljen, jóllehet az
ember ezt várná, tekintettel arra, hogy éppen erre
a célra választotta ki az elhagyatott helyet. Fogadja a tömeget,
s talán barátságosabban is, mint máskor. Az
embereknek nem ad kategorikus útmutatásokat (hiányzik
a kerüsszó és a didaszkó ige),
hanem szívélyesen elbeszélget (lalein) velük.
A feltehetően már megszokott témákat hozza
fel: Isten országának érkezése és az
országba való belépés feltételei (11.
v.). Ő azonban nem csupán próféta vagy tanító,
nemcsak szép életszabályokat ad, hanem teszi is a
jót.
Az «ország» nem az akadémikus képzésnek,
hanem a teljes ember boldogságának a helye, és ezért
beiktatását a szenvedés, a szegénység
és az éhezés megszűnése jelzi.
A szöveget Lukács arra használja, hogy bevezesse
a kenyérszaporításról szóló elbeszélést
(12-17. v.), amely mind az esemény egyedülálló
volta miatt, mind a hamarosan rárakódó szimbolizmus
okán,[6]
azok közé az «epizódok» közé
tartozik, amelyek nagy visszhangot váltottak ki az evangéliumi
hagyományban (körülbelül hatszor kerül bemutatásra).
Az eredeti történeti adatot nem könnyű fellelni
az elbeszélés jelenlegi szövetében. Az eseményt
nem kell feltétlenül kétségbe vonni, de körülményei
és arányai magukon viselik azokat az alkalmazásokat
és módosításokat, amelyeket a közösség
és az evangélisták teológiai és pasztorális
megfontolásai sugalltak. A szerzőt immár nem az foglalkoztatja,
hogy a pusztában történtekről tudósítson,
hanem arról, ami a keresztény közösségekben
ismétlődik vagy újólag átélhető.
A kései órára történő bevezető
utalás (12. v.) feltehetően arra az időpontra emlékeztet,
amelyben a zsidó húsvétot ünneplik (vö.
22,14), és a keresztények az úrvacsorát tartják.[7]
«Lemenőben már a nap» - mondják az emmauszi
tanítványok, és megint csak azért, hogy bevezessék
ugyanezt az ünneplést (24,29). Az apostolok kezdeményező
szerepe (12. v.) is inkább irodalmi eszköz, mintsem valóság.
Arra szolgál, hogy felhívja a figyelmet a küszöbön
álló történésre. Annak, hogy az apostolok
mit csinálhattak a pusztában, nincs különösebb
jelentősége; fontos az, hogy jelezni kell a keresztény
közösségben betöltött szerepüket. Lukácsnál,
miként a többi szinoptikusnál is, a tizenkettő
az, aki szinte testületileg emlékezteti Jézust és
a tömeget a kései órára. Ez megerősíti
azt a tényt, hogy az evangélium keletkezésének
idején az igeszolgálat (ApCsel 6,2) és a gyógyítások
(Lk 9, 1-2) felügyeletén túlmenően az apostolok
feladata volt az eukarisztia ünneplésének vezetése
is. Jézus kifejezetten emlékeztet erre: «Ti adjatok
nekik enni!» (13. v.). Közbelépésük nélkül
a tömeg még csak észre sem vette volna, hogy elérkezett
a «vacsora» ideje, és Jézus nem tudta volna elkészíteni
a csodálatos táplálékot. Jóllehet a
közfelfogás szerint az lett volna célszerű, ha
az emberek letelepszenek a környéken, hogy elfogyaszthassák
a kereskedésből beszerzett élelmet, nem ez történt.
Jézus terve az, hogy rendkívüli jellel mutatja meg hatalmát
és jóságát. A bibliai hagyományban -
különösen a kenyérrel kapcsolatban - nem volt ismeretlen
a csodálatos élelemadás. Elizeus húsz árpakenyérrel
lakatott jól száz tanítványt, és még
maradt is a kenyerekből.[8]
Mózes még a pusztában is ellátta a népet
égből szállott kenyérrel és hússal
(vö. Kiv 16, 1-36). Jézus csupán öt kenyérrel
és két hallal ötezer férfit fog jóllakatni.
Ő felette áll az őt megelőző csodatevőknek
és prófétáknak. Ebben az apologetikus és
krisztológiai célzatban találhatjuk magyarázatát
annak, hogy a csoda miért öltött ilyen nagy méretarányokat.
Az együtt étkezőknek ötvenes csoportokban történő
letelepítése, valamint az ötezer férfira (andresz)
vonatkozó záró megjegyzés az izraelita katonai
stratégiára emlékeztet (vö. Kiv 18,25), és
így összeköti a Jézust követő tömeg
jelenlegi előrehaladását a pusztai átkelés
eseményével. A csodálatos élelem, amely a száműzötteket
táplálta, előkészíti annak a csodás
tápláléknak megértését, amelyet
Jézus ad az ország embereinek. A kivonulás közössége
ha fizikailag nem is, de szívében és Jézus
társaságában most is az ígéret földje
felé halad. A szerző Tibériás pusztájából
visszatért a Sinai-pusztába, hogy aztán behatoljon
az utolsó vacsora titkába, ahol a szimbólum lép
a valóság helyébe.[9]
Az evangélista nem említi vagy talán nem is tudja,
mi történt Betszaida közelében, és azt sem
tudja, hogy Jézus a «kenyérszaporítás»
folyamán pontosan milyen mozdulatokat tett. Ezeket az utolsó
vacsorán tett gesztusokkal helyettesíti, amelyeket időről-időre
megismételnek már a keresztény közösségben.
A «vette a kenyeret», «feltekintett az égre»,
«megáldotta» (eulogészen), «megtörte»
(kateklaszen) és a «tanítványoknak adta
(edidou) » kifejezések (16. v.) ugyanazok, mint amelyekkel
az eukarisztia alapítását is elbeszélik.[10]
Az egyik eseményből a másikba (a történelemből
a liturgiába) történő átlépést
a diakónusokra (a «hetes» szám a 16. versben)
és az apostolokra (a «tizenkettes» szám a 17.
versben) vonatkozó utalás is jelzi, akik szolgálati,
illetve vezetői szerepet töltenek be az Úr vacsoráján.
Ők elsősorban nem arra kapnak utasítást, hogy
a kenyér maradékát gyűjtsék össze,
hanem a kenyér - hozzátehetjük: eukarisztikus - «töredékeit»
(klaszmata), és így megőrizzék azokat
a hívők, elsősorban a betegek igényeinek megfelelően.[11]
Jézus kenyeret nyújt az éhezőknek, egyben
azonban önmagát, tanítását és üdvözítői
művét is felajánlja mindazoknak, akik közelednek
hozzá. Ő, aki visszaadta a naini özvegy fiának
(7,14) és Jairus lányának (8,54) életét,
továbbra is meg tudja oltalmazni mindazokat, akik hozzá folyamodnak.
E tanítás a valóságra vonatkozik és
egyben szimbolikus is. További kifejtése elsősorban
Jánosnál található az élet kenyeréről
szóló beszédben (6, 22-58). A kenyér olyan
táplálék, amelyre az embernek elengedhetetlenül
szüksége van. A tömeg éhségét látó
Jézus nem tereli el erről a figyelmet a lelki javakra történő
utalással, hanem a pillanatnyilag fontosabb szükségletek
kielégítésén fáradozik. Lukács
megrövidítette a forrásában található
elbeszélést, és nem említi, hogy Jézus
együtt érez a tömeggel (vö. Mk 6,34). A kenyér
csodáját és a gyógyításokat Jézus
övéire bízza. Nekik kell gondoskodniuk arról,
hogy a közösséget ellássák eukarisztikus
kenyérrel, de fizikai értelemben vett kenyérrel is.
A «jóllaktak mindnyájan» befejező
mondat történeti visszaemlékezés, egyben azonban
prófétai meghirdetés is. A jóllakottság,
a bőség a messiási idők jele. Jézus
jóllakatja a sokaságot, mert megszünteti nyugtalanságát
és az elemi dolgokban való kielégítetlenségét.
Az éhes emberre a zavarodottság, a lázálmok
és a visszaélések veszélye leselkedik. A jóllakottság
a jólét, az egyensúly és a béke szinonimája.
Jézus az ember tápláléka, mert megszünteti
rendezetlen és önző vágyait, de azért
is, mert kielégíti tagadhatatlan szükségleteit.
Az ember egészének a szó teljes értelmében
vett jóllakottsága az evangélium megmásíthatatlan
üzenetei közé tartozik.
Te vagy az Isten Krisztusa (9, 18-22)
18. Történt, hogy amikor egyszer magában imádkozott,
és csak a tanítványok voltak vele, megkérdezte tőlük:
«Kinek mond engem a sokaság?»
19. Ők így válaszoltak: «Keresztelő Jánosnak, de
némelyek Illésnek, némelyek pedig azt mondják,
hogy a régiek közül támadt fel valamelyik próféta».
20. Ő ekkor így szólt hozzájuk: «Hát ti kinek mondotok
engem?» Péter így felelt: «Az Isten Krisztusának».
21. Jézus ekkor szigorúan rájuk parancsolt, hogy ezt
senkinek se mondják el. Majd azt mondta:
22. «az emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie
a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell
öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia».
A 9, 1-50-ig terjedő krisztológiai rész egyben egyháztani
jellegű részlet is, amely folytatja a tizenkettő szerepének
bemutatását (1-6. és 12-17. v.), és megkísérel
választ adni arra a kérdésre, hogy «kicsoda
Jézus» (9. és 18. v.).
A részlet a Fülöp Cezáreájánál
lejátszódó jelenetet mutatja be.[12]
Lukács, hogy ne zavarja meg saját elbeszélésének
logikáját, kihagyja ebből a helymegjelölést
(vö. Mk 8,27), de ennek ellensúlyozásaként bővíti
a bevezető részt (18. v.). Jézus imádságba
mélyed tanítványaival együtt, akik immár
az ő munkatársai és bizalmasai. Velük együtt
keresi a magány és az összeszedettség pillanatait
(vö. 9,10), hogy egyre mélyebben megértse és
megértesse velük is az Atya elgondolását. Hamarosan
nehéz és veszélyes útra indul. Ezt nem elegendő
csupán önmagában tudatosítania, hanem a kellemetlen
meglepetések elkerülése végett tudatnia kell
tanítványaival is, jóllehet a meglepetések
ennek ellenére sem maradnak el. A kérdés, amelyre
az evangélista utal, ennek egyik bizonyítéka. Jézus
nemcsak mestere apostolainak, hanem barátja, bizalmasa is.[13]
Beszélgetésük inkább családi találkozás,
és nem valamiféle koronatanács. A tanítványai
előtt felvetett kérdés a kíváncsi Heródes
problémája (9. v.). Most tőlük kérdi ugyanezt,
és kéri őket, számoljanak be a tömeg benyomásairól.
Elképzelhető, hogy együttesen teljesebb képet
állítanak össze a véleményekből,
mint amelyet Jézus önmagától kialakíthatott
volna. Lehetséges azonban az is, hogy a kérdezősködés
inkább katekétikai és nem történeti célkitűzéseknek
felel meg, azaz csupán ürügy a Jézus személyére
vonatkozó lehetséges értelmezések bemutatására
és ügyes figyelemfelkeltés személyének
kiemelésére.
Három feltevés kerül napvilágra: Jézus
azonos Keresztelő Jánossal, Illéssel vagy valamelyik
prófétával (19. v.). Jézus feltehetően
nem gyakorolt rendkívüli hatást a tömegre, ha a
Keresztelő vagy bármiféle más isteni küldött
mércéjével mérték. Az ehhez hasonló
feltételezések talán még az evangélium
írásának idején is közszájon forogtak.
Nehéz belátni, hogy az emberek miért gondolnak a Keresztelőre
(7. v.). Az Illésre utalás talán azzal a népi
elképzeléssel áll kapcsolatban, amely szerint a nyolcadik
század prófétájának vissza kell térnie
az életbe, hogy megnyissa az eszkatologikus korszakot (vö.
Mal 3, 23-24; Lk 9,8; Mk 6,15; Mt 11,14; Jn 1,21). Jézus Illést
a Keresztelővel azonosította, a tömeg pedig magával
a messiással. A «próféta» név általános
értelmű, de mindenképpen utalnia kell a MTörv
18,18-ra is, amely egy különleges prófétáról
beszél, akinek alakját idővel az eljövendő
messiási időkbe vetítették.
A tanítványok többen voltak, míg a tömeg
nézeteit tolmácsolták, de amikor saját nevükben
kell beszélniük, úgy látszik, hivatalos szóvivőjük
van (20. v.).
Péter vallomása mindenekelőtt ünnepélyes
és egyértelmű krisztológiai meghirdetés,
amelyben a kezdetek egyházának hasonló megnyilvánulásai
tükröződnek. Ez Márknál egyszerűbb
formában («te vagy a Krisztus») jelenik meg, míg
Máténál teljesebb kifejtést kap.[14]
Lukács megfogalmazása a kettő között helyezkedik
el. Nagyon valószínű, hogy e meghirdetést nem
a Péter részéről váratlanul kitörő
hitvallásból kell eredeztetnünk, hanem valamiféle
közösségi reflexióból és formulából.
Máté olyannyira anakronisztikusnak találja e hitvallást,
hogy igazolására kénytelen az Atyát is szerepeltetni
(16,17). Ezért valószínűnek látszik,
hogy az állítást és az ehhez hasonló
kijelentéseket apologetikus, illetve teológiai meggondolásokból
dátumozták korábbra.
A «Krisztus» név a bibliai hagyományban köznév.
Jelentése: az Isten népének történelmében
és közvetve az üdvtörténetben betöltendő
feladatra «a felkenés szertartása által felszentelt»
(Krisztus = «felkent») személy.[15]
E név azonban lassan messiási címmé változik.[16]
Simeon is azt várta, hogy «megláthassa az Úr
fölkentjét (a Krisztust)» (2,26).
Az «Isten Krisztusa» kifejezésben, és ehhez
hasonlóan János küldötteinek (7,19) kérdésében
is, alapjában véve a királyi messianizmusra utaló
kijelentés rejtőzik. Ha más nem, ez mindenképpen
alkalmat adhatott a nacionalisztikus értelmezésekre és
így Jézus művének félreértésére.
Az evangéliumok ezekben a részletekben azokat a zsidó
és talán a keresztény közösségekben
is meglévő nézeteltéréseket tükrözik,
amelyek a messiás személyére vonatkoztak. A világosság
még a következő századok nagy krisztológiai
vitái után sem érkezik el: nem csoda, ha a helyzet
még zavarosabb volt az apostoli korban. Azt, hogy Jézus valójában
mit mondott önmagáról, aligha tudhatjuk meg; de valószínű,
hogy a hivatására és az isteni küldetésére
utaló néhány megnevezésen kívül
semmit sem mondott. Az értelmezések inkább a közösségi
reflexió gyümölcsei.
Ezért az evangélista által említett reakció
is («szigorúan rájuk parancsolt, hogy ezt senkinek
se mondják el»: 22. v.) egyházi gondokat tükröz.
A felszólítás Péternek szól, de azoknak
az elhajló áramlatoknak is, amelyek már kezdenek terjedni
az egyházban. Lukács mérsékelt ember, aki nem
szereti a merész és kockázatos vállalkozásokat.
A tanítványoknak adott «hallgatási» kötelezettség
tehát taktikai, elővigyázatossági intézkedés,
jóllehet vannak teológiai indítékai is. Jézust
lehetne «Isten Krisztusának» és dicsőséges,
hatalmas messiásnak nevezni, akire az elnyomottak várnak,
de nem a nemzeti hős értelmében. Ő valóban
mártírnak bizonyul majd, aki kész arra, hogy életét
adja váltságul az elnyomott tömegekért, de nem
valamiféle etnikai csoport érdekében hal meg, hanem
minden emberért. Ha másként cselekszik, csupán
patrióta lett volna, és nem az üdvözítő.
Az «Isten Krisztusa» cím helyett Jézus válaszában,
amely felér szenvedésének első megjövendölésével,
az «emberfia» címet használja (22. v.). E kifejezés
a biblikus hagyományban kevésbé dokumentálható,
mint az előző cím. Valójában csak a
Dán 7, 13-14-ben jelenik meg, ahol hírül adatik «valakinek»
érkezése, aki «emberfiához hasonló»,
és eljut az Öregkorúhoz, akitől «hatalom,
dicsőség és királyi uralom adatik neki, hogy
mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje».
A Jézus által támasztott igény felülmúlja
a Péter által jelzett címet; kevésbé
reklámszerű és főként nagyon kihívó
névhez («emberfia») kötődik. Ezért
e megnevezés magától Jézustól is származhat.
Mindenesetre olyan név ez, amely többször visszatér
ajkára, mert magába zárja törekvéseit
és azokat a feladatokat is, amelyek személyére várnak.
Alapjában véve ez a cím viszi őt legközelebb
Istenhez, aki arra hívta őt, hogy megossza vele hatalmát
és uralmát.[17]
A győzelem azonban megalázkodások és sikertelenségek
árán születik. Az emberfia felmagasztalása nagyon
sok szenvedésnek, a vallási vezetők (a vének
és a papi fejedelmek) és az Izraelben uralkodó szellemi
áramlatok (írástudók) részéről
történő elvetésnek a függvénye. Szembenállás
ez, amely halálos ítélettel fejeződik be. A
«kell» (dei) ige olyan tervre utal, amely még
az üdvözítő akaratát is felülmúlja,
és amelyet ő nagy önmegtagadással és bátorsággal
igyekszik elfogadni.[18]
A jövendölésben (22. v.) szereplő sejtések
túlságosan világosak és részletesek,
ezért benne egyszerűen a szenvedés előzetes
meghirdetését kell látnunk. Jézus minden bizonnyal
fokozatosan kezdett számolni ezzel, és fokozatosan kezdte
tudatosítani döntéseinek végkifejletét,
amiről valószínűleg beszámolt övéinek
is. A vallási és a politikai hatalmakkal való ütközéseiből
előre láthatta, hogy ennek milyen következményei
lehetnek. A «feltámadás» meghirdetése
mérsékli a (kereszt) halál szégyenletes vereségét.
A feltámadás nélkül a szenvedés közönséges
gyötrődés lett volna, de ilyen végkifejlettel
kiváltképpen üdvözítő esemény.
A feltámadt Krisztus a valódi üdvözítő.
A Lk 9,22 szövege az apokaliptikus («emberfia») és
a szenvedő («Jahve szolgája») messianizmus szintézise:
a két forma vagy időszak egymást váltja a jövendölésben.
Jézus, az «emberfia», alázatos «szolga»
alakjában lép be a történelembe (Betlehemben)
és viseli a szolgai állapot valamennyi korlátozottságát
és következményét. Az emberfiának ígért
hatalom és dicsőség titka abban áll, hogy a
vereség, amelyet el kell szenvednie, nem a vég, hanem a befejezéshez
vivő út. A Dán 7, 13-14 jövendölése
a célt mutatja, az Iz 53 pedig az ehhez vezető utat. A közösség
annak alapján szerkesztette újra e szövegeket, hogy
az Írások fényében reflektált Jézus
életére.
23. Aztán így szólt mindnyájukhoz: «Ha valaki
utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye
fel naponként keresztjét, és kövessen engem.
24. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszti,
aki pedig elveszti életét énértem, megmenti azt.
25. Mit használ az embernek, ha egész világot megnyeri,
önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?
26. Mert aki szégyell engem és az én szavaimat,
azt az emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön
a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében.
27. Bizony mondom nektek, vannak az itt állók közül
némelyek, akik nem ízlelik meg addig a halált,
amíg meg nem látják az Isten országát».
A szenvedés «megjövendölése» Jézusnak
néhány olyan mondását idézi fel, amelyek
eredetileg egymástól függetlenek voltak, de a téma
rokonsága miatt egybefűzték őket: Krisztus követésének
feltételei (23. v.); az élet megmentése és
elvesztése (24. v.); a valódi és a hamis javak (25.
v.); Jézust szégyellni és általa megtagadottá
válni (26. v.); Isten országának eljövetele (27.
v.). Krisztus «követése» («utánam
jönni») az evangélium erkölcsi üzenetének
sarkpontja.[19]
Jézus élete megmásíthatatlan életszabály
a keresztény számára (23. v.), de követéséhez
meg kell tagadnunk önmagunkat, sőt életünkről
is le kell mondanunk. Ő az ellenségei részéről
szenvedte el a keresztre feszítést és a halált,
a hívőnek ezt önmagától kell tudnia megtennie.
Valójában Jézusnak is kellett nehéz és
személyes vágyaival ellenkező döntéseket
hoznia (vö. a kísértések), hogy eleget tegyen
az Atya akaratának. Most azt ajánlja követőinek,
amit korábban ő is megtapasztalt és átélt.
A lemondást tehát, amelyet másoktól kér,
előbb ő maga is gyakorolta.
A «kereszt» (ho sztaurosz) kínzóeszköz.
Az evangélista számára, főként Krisztus
halála után, a kereszt foglalja össze az emberre váró
különféle szenvedéseket, illetve az áldozatokat,
amelyeknek megtételére felszólítást
kapott keresztény hűségének megőrzése
érdekében (vö. Lk 14,27). A buzdítás,
hogy az ember naponta vegye fel keresztjét, annyit jelent, hogy
fogadja el az ellentmondásokat, az életbe szőtt megpróbáltatásokat
és főként azt az ellenségeskedést, amelyet
vallásos hitével vált ki. Ha ilyen nagy bátorsággal
és jóakarattal rendelkezünk, és nem a pillanat
(vagy a nap) sikereire és sikertelenségeire figyelünk,
hanem annak az ügynek jóságára, amelyért
harcolunk, és amely magának Krisztusnak az ügye, aki
az Atya iránti hűség és az ember iránti
feltétlen szeretet áldozataként halt meg, életünkben
megismétlődik az üdvözítő «keresztútja».
A keresztényt, amint ezt Jézus sejteti, elsősorban
nem pontos teológiai nézetei vagy elképzelései
határozzák meg, hanem a történelemben bontakozó
isteni tervben vállalt személyes elkötelezettsége.
Nem elegendő csupán fizikailag hordozni Krisztus keresztjét
vagy az övéhez hasonló szenvedéseket elviselni,
hanem magunkévá kell tennünk azokat a motívumokat
is, amelyek miatt ő nem utasította vissza a keresztet. A
szenvedések, az üldözések és az igazságtalanságok
elfogadása annyit jelent, hogy az ember elszenvedi ezeket, ami azonban
nem jelenti azt, hogy ezekbe bele is kell törődnie. E szöveg
nem állítja közvetlenül, hogy az erőszaknak
ellent kell állni, de az erőszak problémája
nem oldható meg egyszerűen az igazságtalanság
és a visszaélések tétlen («keresztény»)
elfogadásával.[20]
A szenvedés vállalásának sürgetése
mögött nem szabad valamiféle pszichikai szadizmust feltételeznünk.
Az élet elkerülhetetlen helyzeteiről van szó,
és nem a gondviselés rendeléseiről. Nem az
isteni áldás jeleként kell elfogadnunk ezeket, hanem
az ő akaratához ragaszkodásunk áraként
és annak próbájaként, hogy előnyben
részesítjük önmagunk és testvéreink
javát a múlékony, tiszavirág életű
kielégülésekkel szemben.
A jézusi buzdítás ezután új fordulatot
vesz: óvja a hívőt az üldözések veszélyeitől
(24. v.). Ilyen körülmények között a félelem
azt eredményezheti, hogy az ember előnyben részesíti
fizikai életét («az életet megmenteni»),
és nem ügyel a lelki halálra (a hittagadásra),
amelyet ez magával hozhat Isten előtt («elveszíteni
az életet»). Az életnek fizikai és lelki oldala
van, és ugyanez érvényes a halálra is. A két
oldal elválasztható egymástól: lehet, hogy
valaki életben marad (fizikailag), belül azonban a halál
állapotában van, és ugyanígy lehetséges
az is, hogy testét széttépik vagy megkövezik,
belül azonban élő marad. Az evangélista arra
buzdítja az embert, hogy nyugodtan megöletheti magát
az evangéliumért és Krisztus iránti hűségéért
(24. v.), mert halála ebben az esetben életre (feltámadásra)
vezető elmúlás lesz. A dicséret és jutalom
(például a világ feletti uralom, amint ezt a Sátán
ígérte Jézusnak), amelyet az üldözők
kilátásba helyeznek arra az esetre, ha az ember elpártol
Krisztustól, nem mérhető ahhoz az erkölcsi és
lelki kárhoz, amely ebben az esetben az emberre vár az eljövendő
világban (25. v.). Fizikai életünk főként
akkor vész el, ha másokra pazarlódik, a valódi
élet pedig akkor, ha eltávolodunk Krisztustól. A keresztény
élet a népszerűtlenség és az elszigeteltség
légkörét teremtve a hívő köré
túlzottan nagy áldozatokat követelt, és ez sokakat
meghátrálásra késztetett. Ha az evangélistának
óvatosságra intő buzdítása után
még az isteni ítéletre (26. v.) is hivatkoznia kell,
ez azt jelenti, hogy a helyzet súlyosabb volt annál, mint
amilyennek általában gondoljuk.
A beszéd intelem és nem valamiféle doktrína;
nem az eljövendő élet állapotát akarja
megvilágítani, hanem ebben az életben akar visszatartani
a súlyos tévedésektől. Ha az állhatatosság
alap a jutalmazásra, a meghátrálás ok a kárhoztató
ítéletre; és nem valószínű, hogy
a szöveg e megfontoláson és következtetésen
túlmenően még mást is akar mondani. A szerző
szokványos vagy népies elképzelésekkel él,
midőn ítéletről és bíróságról
(angyalok) beszél, amely minden önmagára adó
fejedelemhez hasonlóan Istent is megilleti. Minden megholt ember
(s utalásszerűen talán az is itt áll, hogy a
végén valamennyiüknek együttese) megjelenik eme
esküdtszék előtt, hogy meghallgassa a cselekedeteire
vonatkozó bírói ítéletet. A keresztény
igehirdetés a legfőbb bíró mellett tiszteletbeli
helyet biztosított Jézus Krisztusnak is, aki gyakorlatilag
mindenféle feloldozásnak, illetve kárhoztatásnak
szembesülési és vonatkoztatási pontja. Az emberek
két csoportra oszlanak: egyikbe azok tartoznak, akik megvallották
őt, a másikba azok, akik szégyenkeztek miatta (26.
v.). A szövegnek katekétikai, pasztorális érvénye
van, és nem filozófiai vagy teológiai: arra buzdít,
hogy éljünk a keresztény életeszménynek
megfelelően még abban az esetben is, ha ez súlyos
áldozatokba kerül. Csak így kerülhetjük el
a «végső ítéletet».[21]
A befejező mondás (27. v.) megerősíti azt
a szövegösszefüggést, amelyből az evangélista
beszél: a fenyegetések után vigasztalások következnek.
Az elharapódzó keresztényüldözések
láttán talán félelem kezdi megszállni
a lelkeket; de nem szabad bátortalanná, csüggedtté
válni, mert az üldözések is megszűnnek. Az
Isten országára vonatkozó jézusi ígéretek
még nem valósultak meg, de rövidesen, egy-két
emberöltő elmúltával valósággá
válnak. Lukács egyszerűsítette a Mk 9,1-ben
megőrzött eredeti szöveget, amely «Isten hatalommal
megvalósuló országának» eljöveteléről
beszél, Máté pedig bővítette azzal,
hogy még egyszer (vö. 27. v.) utal az «emberfia eljövetelére»
(16,28). Jézus már eljött, de egyelőre szolgaként
és nem a Dánielnél (7, 13-19) leírt emberfia
hatalmával. Az ország már beiktatást nyert,
de még nem erősödött meg: Jézus még
nem vette teljesen birtokába («hatalmába»). Mindez
azonban hamarosan bekövetkezik - teszik hozzá sietve az evangélisták.
Önmagukat és valamennyi kortársukat is emlékeztetik
erre. Lukács nem látványos megnyilvánulások
várására buzdít, hanem egyszerűen annak
várására, hogy Isten országa megerősödik,
azaz csendesen beilleszkedik a történelembe, hogy megváltoztassa
menetét. Ez a keresztények biztonságát és
békéjét is szavatolni fogja. Az is lehetséges
azonban, hogy az evangélista közelebbi és közvetlenebb
eseményre gondol, amely talán megfelelőbb benyomást
adhat az ország (dicsőséges) állapotáról:
Jeruzsálem és a zsidóság pusztulása,
valamint az egyház megerősödésére.
28. E beszédek elhangzása után mintegy nyolc nap
múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jánost és
Jakabot, és felment a hegyre imádkozni.
29. Imádkozás közben arca elváltozott, és ruhája
fehéren tündöklött.
30. És íme, két férfi beszélt vele: Mózes és Illés,
31. akik dicsőségben megjelenve az életből való
távozásáról beszélgettek, amelynek Jeruzsálemben
kell beteljesednie.
32. Pétert és társait pedig elnyomta az álom. Amikor
azonban felébredtek, látták az ő dicsőségét, és
azt a két férfit, akik ott álltak vele.
33. És amikor azok távozni akartak tőle, azt
mondta Péter Jézusnak: «Mester, jó nekünk
itt lennünk, készítsünk három sátrat: egyet
neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek».
De nem tudta, mit beszél.
34. Alighogy ezt kimondta, felhő támadt, és
beárnyékolta őket. Nagyon megrémültek,
amikor a felhőbe kerültek.
35. És hang hallatszott a felhőből: «Ez az én
fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!»
36. És miután a hang szólott, Jézust egyedül
találták. Ők pedig hallgattak, és azokban a
napokban senkinek nem mondtak el semmit
a látottakról.
A Lk 9, 28-36 apokaliptikus irodalmi műfajban íródott,
és ezért csak látszólagosan van elbeszélés
jellege.[22]
A kivonulás teofániáit (vö. Kiv 39, 16-20; 34,
29-30), valamint Dániel «látomását»
(Dán 10, 1-10) utánozza, és elővételezi
a húsvéti krisztofániákat (vö. Lk 24).
Sőt, első pillantásra egyenesen úgy látszik,
mintha e jellegzetes, különlegesen hatékony és
tömör nyelvezetnek dicsőségre utaló szavai
a feltámadt Krisztust hirdetnék meg.[23]
A valóságban semmi sem úgy történt, mint
ahogyan az elbeszélés bemutatja; a leírás részletei
azt a célt szolgálják, hogy kiemeljék Jézus
(a dicsőség Ura, a mester, Isten kedvelt fia) személyét,
valamint (prófétai és törvényhozói)
misszióját. Ily módon a krisztológiai fejtegetések,
amelyek áthatják az egész fejezetet (7-9; 19-20; 23-27),
csúcspontjukhoz érkeznek. A tanítványok végre
megtudhatják, hogy valójában kicsoda Jézus.
Az eredeti eseményt nem tudjuk elérni. Ennek ellenére
nem vonhatjuk kétségbe, hogy az elbeszélés
az üdvözítő személyes tapasztalatára,
az istenséghez, az Atyához való különleges
közelítésére vonatkozik. Ebben az értelemben
a színeváltozás valamiféle felismerés
és megvilágosodás, amely Jézusnak osztályrészül
jutott életútján, amelyet immár sok árnyék
tett homályossá. E találkozás után jobban
ismeri önmagát, életútját, és nagyobb
bátorsággal, biztonsággal szembesülhet ezzel
az úttal.[24]
A szenvedés megjövendölése és a keresztről
szóló beszéd (22-27. v.) csalódást keltett
az apostolokban. A feltámadás-megdicsőülés
képe arra szolgál, hogy újra bátorságot
öntsön lelkükbe. A két hírüladást
(a szenvedés-feltámadás) kronológiai megjegyzés
(«nyolc nappal később») is összekapcsolja,
amely azonban Lukácsnál meglehetősen rejtélyes.[25]
Jézus a három kedvelt apostol társaságában
(vö. Mk 14,33; ApCsel 8,14; Gal 2,9) elindul a hegyre (a határozott
névelő azt a benyomást kelti, hogy ismert magaslatról
van szó). Úgy látszik, mintha Mózes nyomdokaiban
járna, aki hűséges munkatársai körében
halad a Sinai felé (vö. Kiv 24, 1-9). Élményeik
is közel állnak egymáshoz azzal a különbséggel,
hogy «az Úr dicsősége» helyett itt magának
Jézusnak «dicsősége» lesz láthatóvá.
A hegy a bibliai és a Biblián kívüli hagyományban
az Isten és az ember találkozásának kitüntetett
helye. A Sinai, a Kármel és végül a Sion az üdvtörténetben
meghatározó szerepet betöltő vallási tapasztalatok
színhelyei. A hegynek Jézus életében is megvolt
a maga jelentősége és hatása.[26]
Az evangélista azt mondja, hogy Jézus imádkozni vonul
vissza a hegyre (28. v.). A keresztséget is imádság
közben kapta (3,21). Szüksége van arra, hogy erősítést
kapjon meggyőződéseiben, ugyanakkor tanítványainak
hitét is szilárddá kell tennie, amely - ha Lukács
óvakodik is attól, hogy ezt kifejezetten mondja[27]
- még mindig ingadozik. A «színeváltozás»
olyan, mint valamiféle extázis, amely a szokványos
összeszedettség állapotában következik be.
A ruhákban létrejövő változás (29.
v.) nem krónikaszerű adat, hanem inkább az extázis
megfelelő irodalmi kifejezője. Az a célja, hogy értésre
adja, Jézus új állapotba lépett. Lukács
elkerüli a Mk 9,2-ben szereplő metemorphóthé
ige használatát, mert nem akarja megzavarni olvasói
lelkét, akiknek tudomásuk volt az istenek metamorfózisáról,
és ezért esetleg Krisztust is hozzájuk hasonlíthatták
volna. Különleges külső visszfények ábrázolják
Mózes élményét is a Sinain (Kiv 34, 29-30),
amelyek, legalábbis ilyen formában, nem a valóság
adatai.
Jézus színeváltozását a bibliai
történet két legismertebb személyiségének,
Mózesnek, a törvény emberének, és Illésnek,
a prófétaság atyjának megjelenése «tanúsítja»
(30. v.). Lukácsnál az áll, hogy őket is beragyogta
a fény, és hogy Jézusnak Jeruzsálemben bekövetkező
közeli haláláról (exodosz) beszélgettek
(31. v.). A szerző ezzel akarja megvilágítani az általa
ábrázolt kép értelmét: a jelenettel
a szenvedés megjövendölését vagy tényét
akarja ellentételezni. A halál nem a vég, hanem a
dicsőséghez vezető út (exodosz). A szenvedés
csak epizód, és a «dicsőség» lesz
Jézus valódi állapota, jobban mondva ő már
ebben az állapotban van. A dicsőség valamiképpen
már Mózesen is tükröződött (vö.
Kiv 34,29), Jézust azonban teljesen áthatja és elváltoztatja.
Az isteni «dicsőség» immár az ő
második természete, amely pillanatnyilag el van rejtve a
nép szeme elől. A színeváltozás az emberfia
elővételezett felmagasztalása (26. v.). Az ősi
történelem két képviselőjének jelenléte
nem véletlenszerű mozzanat. Ők az általuk képviselt
hagyomány egészével azért jöttek, hogy
tanúságot tegyenek Jézus mellett, és lemondjanak
hivatalukról vele szemben. Jézus nagyobb, mint Mózes
és Illés, egyszóval nagyobb, mint az általuk
összefoglalt üdvrend. Ő a törvény és
a próféták összefoglalója, illetve torkolata.
Immár minden más szóvivő elnémul vele
szemben. Lukács egyházában, amely még szópárbajt
folytat a zsidósággal, ezek az észrevételek
komoly pasztorális jelentőséggel bírnak.
A színeváltozás a feltámadás, illetve
a mennybemenetel elővételezése, de ama esemény
és a jelen pillanat között ott van még a Golgota
drámája, amelyre különösen Péter közbelépése
utal. Az apostolok nem követték Jézus tapasztalatát,
sőt hagyták, hogy elnyomja őket az álom (32.
v.), miként ezt teszik majd a Getszemáni-kertben is (22,42).
Ez éppenséggel valódi esemény is lehet, de
elsősorban jelképes értelme van. Az álom a
Bibliában a lelki ernyedtség jele.
Isten tervének megértéséhez virrasztásra,
készségre, imádságra és odafigyelésre
van szükség. Péter azért fogja elárulni
mesterét, mert aludt a kertben, és most ugyanilyen okból
kifolyólag esik nagy tévedésbe. A keresztényeknek,
akikhez Lukács fordul, mindig figyelmeztetést kell látniuk
ezekben a sokatmondó tapasztalatokban. Péter javaslata az
esemény felszínes értelmezése alapján
születik meg. Megpillantott egy varázslatos világot,
amelynek minden különösebb fáradság és
személyes erőfeszítések nélkül
jutott közelébe; most szeretne belépni, hogy azonnal
részesévé váljék, és ami rosszabb,
személyek szűk csoportjára kívánja ezt
korlátozni. Kívánsága képtelenség,
mert áldozat, kereszthalál nélkül akarja elnyerni
az üdvösséget. A szenvedés kiiktatására
irányuló péteri kísértés ösztönszerű
az emberben és így a keresztények soraiban is. Az
a hajlam, amely terhek vállalása nélkül akarja
elérni a boldogságot (az üdvösséget), a
Getszemáni-kertben még Jézusban is megjelenik (22,42).
Péter javaslata a zsidó szektarizmus hangjait is megszólaltatja,
amely valószínűleg sok konvertitában megmaradt
még. Ezek az üdvösséget a választottakra
akarták korlátozni, és nem sokan dicsekedhettek azzal,
hogy a választottak közé tartoznak.
A látomás nem fejeződik be a két férfi
eltűnésével (33. v.), hanem második szakaszában
folytatódik. A «kicsoda Jézus?» kérdésre
magának Istennek ajkáról jön a válasz.
A felhő Jahve hagyományos szimbólumaként jelzi,
hogy kinyilatkoztatás (teofánia) van megvalósulóban.
Nemcsak Jézus alakját borítja be, hanem az apostolokét
is. Rémületükkel egyértelmű megerősítését
adják annak, hogy természetfeletti eseménnyel állnak
szemben,[28]
amelynek jelentése rövidesen lelepleződik. A felhőből
érkező szózat nagyon egyértelműen és
világosan mutatja be Jézust a három «minősített»
apostolnak. E bemutatás részben a keresztségben történő
bemutatást visszhangozza (Lk 3,22). Alapvető üzenete
az, hogy Jézus az Isten «fia». A megnevezés talán
a Jézus és az Atya közti közvetlen kapcsolatra,
a természetes fiúságra utal. Ez azonban olyan feltételezés,
amelyre az evangélista valószínűleg nem gondol.
A kifejezésnek sajátos, de képletes értelme
is van. Azt, hogy a kettő közül melyiket kell előnyben
részesítenünk, nem a priori, azaz nem a bibliai
és az evangéliumi hagyománytól elvonatkoztatva
kell eldöntenünk.[29]
A «fiú» mindig egyvalaki a családból,
tehát megbízható, hitelt érdemlő küldött.
Az égi hang azonban választottnak (eklelegmenosz)
is minősíti őt. Ez a megnevezés «Jahve
szolgájának» (Iz 42,1; 49,7) sajátos jelzője,
amely valamiképpen már a keresztségben is jelen van
(3,22: ho agapétosz: a szeretett). Az Atya szózata
azt állítja, hogy a szolga megdicsőülése
szenvedése árán következik majd be. A színeváltozás
ellenpontja a szenvedésnek, mint ahogy a szenvedés a színeváltozás-feltámadás
előzménye. Az apostolok azt az ígéretet kapták,
hogy mielőtt megízlelik a halált, meglátják
az Isten országát (27. v.). Most a hegyen történtek
megtapasztalásával előzetes bemutatót kaptak
róla, de tudomást szereztek annak a szenvedésnek és
kereszthalálnak elkerülhetetlen szükségességéről
is, amely a feltámadás dicsőségének
előfeltétele. A Krisztusnak szenvednie kellett, hogy beléphessen
dicsőségébe - magyarázza majd Jézus
az emmauszi tanítványoknak, midőn megerősíti
az életért adott halál, illetve a halál általi
élet törvényét (Lk 24,26).
A színeváltozás megtapasztalása kicsiny
ablakot nyitott a jövőre, de megerősítette a
jelent is, midőn újabb magyarázatot adott Jézus
személyére és küldetésére. «Ki
lehet ez?» (9. v.). Ő «a Krisztus», válaszolta
Péter (20. v.). Ő a «fiú», teszi hozzá
az atyai szózat (35. v.). Mózes és Illés hallgatag
jelenlétével tanúsítja, hogy ő az eszkatologikus
törvényhozó és próféta. A kérdésre
adott válasz nem lehetett ennél teljesebb.
A jelenet végén egyedül Jézus marad a tanítványokkal
(36. v.). Az «egyedül Jézus» kiemelés nem
véletlenszerű. Nincs más mester vagy próféta
rajta kívül. Mózes és Illés átadták
neki helyüket, midőn észrevétlenül eltűntek.
A keresztény közösség a hivatalos zsidósággal
szemközt és magukkal a zsidó-keresztényekkel
szemben is szükségét érzi annak, hogy hangsúlyozza
Krisztusnak ezt a kizárólagos és egyedüli voltát.
A Lk 9, 28-36 krisztológiai kép, amely világos körvonalakkal
rendelkezik. A nagy eseményre végül a csend fátyla
borul, de ez sem valódi, hanem inkább rituális vagy
taktikai fátyol. Lukács a Mk 9,10-ből merítette
a «messiási titkot», bevezette evangéliumába
anélkül azonban, hogy túlzottan nagy jelentőséget
tulajdonított volna neki (36. v.).
A színeváltozás végül magyarázatnak
mutatkozik a feltámadás meghirdetésére is,
amelyet az evangélista a szenvedésre utaló prófécia
záradékában említett (22. v.). Ilyen horderejű
eseményt nem lehetett csupán azzal az egyetlen mondattal
jelezni, hogy «harmadnapra feltámad» (22. v.), hanem
részletesebb és meggyőzőbb tanítással
kellett kiegészíteni (28-36. v.).
37. A következő napon, amikor lejöttek a hegyről,
nagy sokaság ment eléje.
38. És ekkor egy ember így kiáltott a sokaságból:
«Mester, kérlek, tekints a fiamra, mert ő az
én egyetlenem.
39. Időnként valami lélek ragadja meg, és hirtelen
kiáltozni kezd, rázza őt és tajtékzik, és nehezen
távozik tőle, miután a földre sújtotta.
40. Megkértem tanítványaidat, hogy űzzék ki, de
nem tudták».
41. Ekkor Jézus így szólt: «Ó, hitetlen és elfajult
nemzedék, meddig leszek még veletek, és meddig
szenvedlek még titeket? Vezesd ide a fiadat!»
42. Még feléje tartott a fiú, amikor leteperte a
démon és megrázta. Jézus azonban ráparancsolt
a tisztátalan lélekre, meggyógyította a gyermeket,
és visszaadta az apjának.
43a. Ekkor mindnyájan elámultak az Isten nagyságán.
Az evangélista az új epizódot[30]
időbelileg («a következő napon»: 37. v.)
a színeváltozáshoz kapcsolja, de ennek nem látjuk
okát vagy jelentőségét. A Mk 9, 14-29-ben az
elbeszélés sokkal részletesebb. Vita támad
Jézus tanítványai és a farizeusok között,
amiről Lukács nem számol be; és ehhez hasonlóan
a Jézus és a beteg apja közti hosszú beszélgetés
is hiányzik a harmadik evangéliumból. S végül
Lukács ebben az összefüggésben nem alkalmaz semmiféle
mondást a hit hatékonyságát illetően
(vö. Mt 17,20), miként az imádság és a
böjt szükségességére vonatkozóan
sem (Mk 9,19; Mt 17,21). Lényegét illetően azonban
megmarad a csoda elbeszélése, amely azoknak a csodáknak
egyike, amelyek az olvasók felé a legmegfelelőbb módon
minősítik (4, 31-37.41) és magasztalják Jézust
(vö. az utolsó vers). Ebbe az összefüggésbe
belekerül egy olyan állítás vagy szemrehányás
is, amely Jézus nemzedékének emberei ellen irányul,
és amely későbbi állapotokat tükröz.
Az elbeszélés ezáltal buzdítássá
vagy figyelmeztetéssé válik az evangélium címzettjei
felé, vagyis azok számára, akiknek az evangélista
ír.
Úgy látszik, mintha Jézus leereszkedése
a hegyről Mózesnek a Sinairól való lejövetelét
utánozná. Mindkét esetben tömeg várakozik
a hegy lábánál, illetve azonnal előre nyomul
(vö. Kiv 19,25).
Jézus találkozik a tömeggel, amelyben immár
ott élnek és működnek tanítványai
is. Egy időre eltávozott tőlük, magukra hagyta
őket, és máris némi sikertelenséget
kellett elkönyvelniük. Nem tudták meggyógyítani
a megszállottat, aki az apa leírása alapján
(39. v.) valószínűleg epilepsziás volt. Annak
ellenére, hogy megkapták a gyógyítás
és a tisztátalan lelkek kiűzésének hatalmát
(1-6. v.), nem volt sikerük (40. v.). A hit és a szeretet arra
ösztönzi a beteg apját, hogy az eset súlyos voltát
jelezvén Jézushoz folyamodjék (38-40. v.). Jézus
válasza zavarba ejtő. Nem az a probléma, hogy esetleg
felemelte hangját, vagy egyenesen megharagudott (41. v.), mert mindez
emberi dolog, és megeshetett vele is. Az az érthetetlen,
hogy ezt a kirohanását a gyermek apja ellen intézte
(41. v.). A hitetlen (a-pisztosz) és elfajult (diesztrammené;
a diasztréphó: elhajolni, eltorzulni igéből)
nemzedék egy többé-kevésbé hasonló
szónoki megszólításra emlékeztet, amely
gyakorta szerepel a prófétáknál és különösen
a Másodtörvény szerzőjénél. Az
izraeliták, akik látták a kivonulás nagy csodáit
és Jahve irántuk tanúsított szeretetének,
hatalmának bizonyítékait, nem tértek meg, hanem
más istenek után futnak. Jézus nemzedékének
- és nem közvetlen hallgatóinak - hasonló bizonyítékaik
voltak az ő küldetéséről, minthogy azonban
eltévelyedtek, egyelőre bizalmatlanok és hitetlenek.
Jézus panaszosan állapítja meg, hogy milyen lassan
valósul és bontakozik műve annak ellenére, hogy
bizonyítékok kísérik.
Nagy felháborodásában egyenesen arra vágyakozik,
hogy befejezhesse messiási tevékenységét és
eltávozhasson (41. v.). Az exegéták gyakorta olyan
égi vagy isteni ember panaszkodását látták
e vágyban, aki nehéznek és elviselhetetlennek találja
a földi emberekkel való együttélést. Ez
a feltevés azonban aligha fogadható el, mert egy isteni lény
mindenki másnál könnyebben megérti a közönséges
halandók korlátait, tökéletlenségeit és
faragatlanságait. Istent sosem fáraszthatják teremtményei.
Az ember arra is gondolhatna, hogy a felháborodás nem valódi
esemény, hanem irodalmi eszköz a Jézus és az
emberek közti távolság hangsúlyozására.
Ám ez a hangsúlyozás is problémát rejt
magában, mert azt sugallja, hogy Jézus szentségének
magasztalása csak embertestvérei lealacsonyítása
árán lehetséges.
A legegyszerűbb feltevés szerint az evangélista
olyan pillanatot örökít meg, amelyben Jézus nyugtalankodik
amiatt, hogy milyen értetlenség és bizalmatlanság
kíséri küldetését. Az emberek egyrészt
feltétlen és vak hitet tanúsítanak, amikor
szívességet, csodás közbeavatkozásokat
kérnek; másrészt azonban óvatosak, tartózkodóak
és ingadozóak, amikor nyilatkozniuk kellene személyéről
vagy mellé kellene állniuk. A még mindig dicsőséges
messiásról álmodozó (9, 20.33) apostolok nehezen
akarják megérteni a szenvedésről szóló
beszédet, a tömeg pedig, amely a közvetlen előnyök,
a gyógyítások miatt követi őt, süket
marad amikor a megtérésről vagy az Isten országáról
esik szó. Jézus próféta, akinek üzenetet
kell átadnia, hallgatói azonban a felszínen maradnak,
megragadják a prédikációját kísérő
kisebb vagy nagyobb jeleket, de nem fogják fel az üzenetet.
Jézus kiáltásában minden idők és
valamennyi vallás apostolának és misszionáriusának
panasza bennfoglaltatik.
A végén újra megcsillan Jézus jósága
és győzedelmeskedik minden félreértésen,
amely szavai nyomán keletkezhetett. Neki fel kell szólítania
az embereket, szemrehányásokat kell tennie, mindez azonban
nem akadályozza őt abban, hogy ugyanakkor megértő
és jóakaratú legyen a beteg iránt (41b-42.
v.). Együttérzése, amelyről Lukács ezúttal
nem szavakkal beszél, hanem a tettek felidézésével,
felülkerekedik minden más érzelmén, s meggyógyítván
a beteget egészségesen adja vissza őt atyjának.
Ez a végső gesztus is a szerencsétlen szülő
iránti gyengédségéből fakad, hiszen
az evangélista szerint a fiú egyedüli gyermek volt (38.
v.). «Visszaadta az apjának» - mondja az evangélista,
miként Illés is visszaadta a száreptai özvegy
fiát (1 Kir 17,23). Lukács nem szereti kedvezőtlen
fénybe állítani az apostolokat, ezért elhagyván
az arra vonatkozó kérdésüket, hogy ők
miért nem tudták végrehajtani a csodát, a jelenetet
a gyógyulást látó tömeg ámulatának
említésével zárja (43a v.).
Új jövendölés a szenvedésről
(9, 43b-45)
43b. Amikor mindnyájan elámultak azon, amit
tett, ezt mondta tanítványainak:
44. «Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat: az
emberfia rövidesen emberek kezébe adatik».
45. De ők nem értették ezt a kijelentést, mivel el
volt rejtve előlük, hogy fel ne fogják. És
féltek őt megkérdezni a kijelentés értelméről.
Egyedül a csodák azok a gesztusok, amelyek nem hagyják
közömbösen az embereket. Ezeket nem nehéz felfogni,
és azonnal rá lehet jönni, milyen erővel rendelkezik
végrehajtójuk és az, aki a csodatévő
mögött áll. A tömeg valójában azért
rémült meg az epilepsziás gyógyulásától,
mert talán látta vagy tudomást szerzett arról,
hogy ez milyen nehézséget jelentett az apostoloknak. Ezért
itt most sokkal világosabb jelét és megerősítését
látják a Jézusban működő isteni
hatalomnak. A csodákkal kapcsolatos lelkesedés azonban könnyen
feledésbe meríthette volna, hogy ezek milyen kemény
árat követelnek a messiástól; hiszen a hegyen
Péter is úgy ragaszkodik a dicsőség pillanatához,
hogy közben nem gondol a szenvedés kínjaira. Szemmel
láthatóan az evangélista is erre utal a bevezető
figyelmeztetéssel (43b v.), és főként azzal,
hogy rögtön felidézi a szenvedésre vonatkozó
második jövendölést. A téma kínos,
ezért meghirdetése előtt Jézus felhívja
hallgatói figyelmét. Azt kéri tőlük, hogy
amit mondani készül, jól véssék szívükbe:
vagy azért, mert szavai nehezen érthetőek, vagy azért,
mert túlzottan kemények az elfogadáshoz. Különleges
készséggel kell tehát figyelniük.
A szenvedés meghirdetése ezúttal nagyon általános
kifejezésekkel történik (44. v.). Jézus a Dánieltől
származó (7, 13-14) és a legmerészebb messiási
elgondolást tartalmazó «emberfia» kifejezéssel
jelöli önmagát, és ennek ellenére szégyenletes
sors vár reá. Az emberek kezébe adatik. A kijelentés
értelme nincs körülhatárolva, nem írja le,
hogy milyen szenvedés elviseléséről van szó,
és ezért valószínűleg nagyon közel
áll az eredeti megfogalmazáshoz. Az emberfia, aki arra hivatott,
hogy az Öregkorú mellett foglaljon helyet, embertársai
kiszolgáltatottjává válik. Lukács nem
említi kifejezetten a feltámadást, és ez is
mutatja, hogy a jövendölés a legrégebbi formájában
áll előttünk. Mindez jobban magyarázza az apostolok
reakcióját, illetve zavarát is (45. v.). Az a gondolat,
hogy egy olyan rendkívüli próféta, mint Jézus,
dicstelen véget ér, különösen a feltámadás
ellenpontjának híján, mindenképpen megütközést,
meglepetést kellett, hogy keltsen.[31]
Az apostolok ismét olyan beszédet hallottak, amely nem volt
összhangban azzal, amit az imént láttak (az epilepsziáson
esett csoda), és még kevésbé vágyaikkal.
Volna kérdeznivalójuk Jézustól, de tartózkodnak
ettől, mert félnek, hogy túl sokat tudnak meg, vagy
túl hamar jut valami tudomásukra. Nem akarják elveszíteni
a pillanatnak varázsát, amelyben élnek, és
inkább homályban és bizonytalanságban akarnak
maradni afelől, hogy mi vár mesterükre és közvetve
rájuk (45. v.). Az apostolok magatartása, akik a szembesülés
helyett inkább látatlanba veszik vagy «nem veszik tudomásul»
a számukra adódó kellemetlen helyzeteket, talán
abban a közösségben is fellelhető, amely számára
Lukács ír. A nem értés színlelése
gyakorta előforduló taktikája a hívőnek,
de annak is, aki vezeti őt.
46. Azután vita támadt közöttük arról, hogy
közülük ki a legnagyobb.
47. Jézus pedig ismerve szívük gondolatát,
kézen fogott egy kisgyermeket, és maga
mellé állította; majd ezt mondta nekik:
48. «Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én
nevemért, az engem fogad be; és aki engem
befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.
Mert aki a legkisebb mindnyájatok közül,
az a nagy».
Lukács idealisztikus látásmóddal ábrázolja
a tanítvány-apostolok magatartását. Ebben az
epizódban említést tesz ugyan versengésükről,
de a többi evangélistához viszonyítva udvariasabban
és tapintatosabban teszi ezt.[32]
Az apostolok között lassan felszínre kerülnek az
első aggodalmak a felelős, illetve vezetői helyeket
illetően. Ez egyben leleplezi azt is, milyen titkos szándékok
vezérelték és tartják őket Krisztus
követésében. Jóllehet a mester ismételten
cáfolja őket (21-22.44. v.), a népies várakozásoknak
megfelelően úgy gondolják, Jézus a messiáskirály,
akinek az a feladata, hogy megújítsa Izrael életét.
Ez a távlat nagyra törő vágyakat és terveket
ébreszt lelkükben. Úgy látszik, hogy már
az ország helyeiért folyik a versengés, és
mindegyikük bejelenti a maga igényét. A «legnagyobbnak
lenni» (46. v.) annyit jelent, mint jogosan birtokolni olyan szerepeket
vagy megbízatásokat, amelyek a többiekét felülmúlják.
Lukács nem akar kikelni ellenük, és nem mondja meg azt
sem, hogy kik a versengés résztvevői. A «vita
támadt közöttük» (46. v.) bevezetés
általánosságban fogalmazódik meg, és
a vita tárgya az, kinek van elsőbbsége («ki
a legnagyobb»: meidzón) abban az új családban,
amelyhez immár tartoznak (46. v.). Lehetséges, hogy e «vita»
még időszerűbb abban a közösségben,
amelyben az evangélista él, és amelynek ír.
A születő egyházban valószínűleg
sok feszültséget és osztottságot eredményezett
e versengés. Lukács nem egyszerűen a krónikaírás
kedvéért utal rá, hanem mert pasztorális mondanivalójával
összefüggésben látja.
A részlet egyháztani és krisztológiai jellegű,
mert ez a két téma uralja a fejezetet. Nemcsak azt mondja
meg, hogy a közösség tagjainak milyen magatartást
kell elsajátítaniuk, hanem fényt vet a közösségi
szerveződésre is. Mint valamiféle ősi próféta
- gondolhatunk Izajásra, aki fiát, Seárjásúbot
maga mellé vévén jelentkezik Áháznál
(Iz 7,3) - Jézus is jelképes cselekedettel kíséri
mondanivalóját. Kézen fog egy gyermeket, és
szavai megvilágítására maga mellé állítja
(48. v.). A gyermek a tanítvány eszményi szimbóluma.
Ha úgy tetszik, neki is megvannak a maga hibái: szeszélyes,
önző és lusta. Jézus azonban azt akarja hangsúlyozni,
hogy nincsenek társadalmi vonatkozású bűnei.
Nem áskálódó, nem karrierista, nincsenek hatalmas
tervei, nagyravágyó törekvései, még csak
saját elképzelései sincsenek, s főleg nincs
ereje, hatalma, híján van az eszközöknek. A gyermek
ezért engedékeny, tanulékony, könnyen elfeledi
az igazságtalan bánásmódot, és elhiszi
azt, amit mondanak neki. Lukács számára Krisztus közössége
a tagok életkorától függetlenül valamiféle
«gyermekkori fészek», ahol vannak ugyan vetélkedések
és csetepaték, de ezek nem a mások feletti uralomért
folynak.
Az a kijelentés, hogy «aki befogadja ezt a gyermeket,
engem fogad be» (48. v.), azt a gondolatot szülheti, Jézus
itt a gyermekekkel foglalkozik, illetve róluk gondoskodik. Nem valószínű
azonban, hogy a szövegnek ez a jelentése. A gyermek a tanítvány
jelképe. Jézus a tanítványok elfogadtatásán
fáradozik, s főleg a legegyszerűbbekén, a legkisebbekén,
amint ezt a párhuzamos szövegek is megerősítik
(Mk 9, 34-37; Mt 18, 1-6). Alapjában véve a közösségi
kapcsolatokról ad tanítást, és ebből
a szempontból azt kéri, hogy az ember úgy viszonyuljon
testvéréhez, mint a gyermekhez: illő körültekintéssel
és gondosan, csak azt keresvén, hogyan lehet őt segíteni,
és nem azt, miként lehet fölébe kerülni
vagy kihasználni. Ezért Jézus hozzáteszi, hogy
a testvért az ő nevében kell befogadni. A zsidó
felfogásban a név azonos a személlyel. Az «ő
nevében» annyit jelent: mintha csak ő maga volna. Jézus
azonosítja magát a tanítvánnyal, de végső
fokon ez az azonosítás Istent is eléri, mert ő
a szegények, az árvák és az özvegyek atyja
(vö. Zsolt 145,9).
Lukács kedvelt témái a jelenlegi szövegben
is feltűnnek. Az egyház nem méltóságok,
hanem pásztorok (2,8), szegények (6,20), megtért bűnösök
(7, 37-38) és kicsinyek (9,48) gyülekezete. A nagyok azért
nem tudnak együttműködni Krisztussal, mert nem tudnak lemondani
nézeteikről, törekvéseikről és
elképzeléseikről. Ezért Jézus megkülönböztetés
nélkül valamennyi követőjétől azt
kéri, méretezze át törekvéseit és
igényeit. A szóhasználat közben megváltozik
(48. v.). A végén, az alkalmazásban már nem
gyermekről van szó, hanem a legkisebbről (mikroterosz)
és a nagyról (megasz). Jézus megfordítja
a versenyt, amelyet az apostolok azért vívtak, hogy eldöntsék,
ki a legnagyobb (46. v.). Az győz, akinek sikerül a legkisebbé
válnia, azaz az utolsó helyen maradnia. Az emberi családban
a gyermek a kicsiny, a keresztény közösségben pedig
az, aki hasonlít rá. Az utolsó hely elfoglalása
nem azt jelenti, hogy az ember a lustaságot, a közömbösséget
választja, hanem azt, hogy lemond uralomra törő ösztöneiről,
és embertársai, illetve testvérei szolgálatába
szegődik. Kisebb hangsúlyt ad önszeretetének,
önös érdekeinek, és nyitottabbá, készségesebbé
válik mások és Isten irányában. A nagyság,
amelyre ily módon szert tesz, nem jogi és közigazgatási,
hanem erkölcsi és lelki nagyság; de éppen ez
az, ami maradandó, és ami számít, főleg
Isten előtt.
«Ne tiltsátok meg neki» (9,
49-50)
49. Ekkor megszólalt János: «Mester, láttunk valakit,
aki a te nevedben űz ki démonokat, de megtiltottuk
neki, mert nem követ téged velünk együtt».
50. Jézus azonban ezt mondta: «Ne tiltsátok meg
neki, mert aki nincs ellenetek, az veletek van».
A rövid epizód és Jézus szabatos válasza
két olyan gondolkodásmódot tesz láthatóvá,
amelyeknek szembenállása sosem szűnt meg az egyházban
(vö. Mk 9,38-39). Nem tudhatjuk, hogy pontosan kicsoda az apostolok
által rajtakapott ember: Jézus titkos tanítványa,
vagy valamiféle csodadoktor, aki felhasználja nevét?
Az evangélista sem törődik azzal, hogy megnevezze. Számára
csak az a két magatartásforma érdekes, amelyet meg
lehetett találni az apostolok között, és jelen
van a korabeli egyházban is. Jánosnak, annak az apostolnak,
aki a villámot akarja majd lehívni Szamaria barátságtalan
városára (54. v.), az a tétele, hogy az evangéliumot,
az üdvösséget és magát a jótékonykodást
is hivatalos hordozóknak kell előbbre vinniük, amelyeknek
az apostolok (az egyház) a letéteményesei. E csatornákon
kívül nem érkezik sem isteni szó, sem isteni
ajándék.
Jézus válasza önmagában véve az ökumenikus
teológia egyik fejezete. Az apostolok a csoportjukhoz való
kifejezett hozzátartozásban látták annak feltételét,
hogy valaki felhatalmazást kaphasson a mester nevének kiejtésére
vagy a gyógyításokra. Jézus csak annyit kér,
az illető ne járjon az ő útjával ellentétes
úton. Ő mindenkiért jött, és nevében
mindazok, akik a jót teszik, egymásra találnak, még
akkor is, ha nem ismerik egymást, vagy ha a Krisztusról (és
igazságáról) eltérő módon vélekednek.
A jóság az egyetlen terület, amelyen valamennyien egyetértőnek
kell lenniük (orthopraxisz); a vallási ideológiák
különbözhetnek is egymástól (heterodoxia,
pluralizmus). Ideológiák alapján nem lehet egységet
teremteni, hanem csak közös jóakarat révén.
Amikor az emberek az igazságban akartak közösséget
teremteni, skizmákhoz, osztottsághoz jutottak, mert mindegyik
félnek megmásíthatatlan értelmezése
van ugyanarról az igazságról. A szeretet alapján
kellene megkísérelni az egység létrehozását,
mert ez az egyedüli erény, amely az embereket testvérekké
és barátokká tudja kovácsolni.
[1] Vö.
E. E. Ellis, La composition de Luc 9 et les sources de sa christologie,
in AA. VV. Jésus aux origines de la christologie, Gembloux, 1975.,
193-200. o.; K. H. Rengstorf, apostell, in G. Kittel, Grande Lessico
del N.T., i.m., I. k., 1063-1088. o.; F. W. Beare, The Mission of the
Disciples and the Mission Charge: Matthew 10 and Parallels, in JBL
89 (1970), 1-13.; G. Frizzi, Mandare - inviare in Luca - Atti: una chiave
importante per la comprensione dell'escatologia di Luca, in RivBibl
24 (1976), 359-401. Vö. VI. fej. 20. jegyz.
[2] Ezzel
kapcsolatban vö. J. Roloff, Apostolat - Verkündigung - Kirche,
i.m. 150-152. o.
[3] Lukács
semmit sem engedélyez az evangélium hirdetőjének.
Márk ellenben megengedi, hogy bottal és saruval rendelkezzenek
(6, 8-9).
[4] A
Didakhé, vagyis «A tizenkét apostol tanítása»
(10-15. fejezet) szigorú szemrehányásokkal illeti
az ál-apostolokat vagy ál-misszionáriusokat, akik
tevékenységüket arra használták fel, hogy
eltarttassák magukat az emberekkel.
[5] Heródes
magatartása túlzottan kirívó ahhoz, hogy megfeleljen
a történeti objektivitásnak (vö. 8,3; 13, 1.21;
ApCsel 4,27). Vö. M. Dibelius, Herodes und Pilatus, in ZNW
16 (1915), 113-126. o. Más véleményen van H. W. Hoehner,
Herod Antipas, Cambridge, 1972., 224-250. o.
[6] B.
M. F. van Iersel, Die wunderbare Speisung und das Abendmahl in der synoptischen
Tradition, in NT 7 (1964), 167-194. o.; I. de la Potterie, Le sens
primitif de la multiplication des pains, in AA. VV. Jésus aux
origines de la christologie, i.m., 303-329. o.; A. Heising, La moltiplicazione
dei pani, Brescia, 1970.; F. Prod'Homme, Le pain qui rassasie les
multitudes (Lc 9), in AssSeig 32 (1971), 55-67.; M. C. Varone, La
multiplication des pains selon Saint Luc (9, 10-17), Freiburg, 1976.
[7] A
zsidó vacsorát alkonyatkor tartották, és ugyanez
volt érvényben a húsvéti vacsora esetében
is, még ha az evangélisták nem is említik e
részletet (vö. A. Ravenna, L'ebraismo postbiblico, i.m.,
57-68. o.).
[8] Vö.
2 Kir 4, 42-44: «Egyszer egy ember jött Baal-Salisából,
és hozott az Isten emberének az első termésből
készült kenyeret: húsz árpakenyeret meg friss
gabonát a tarisznyájában. Elizeus ezt mondta: Add
oda a népnek, hadd egyenek. A szolgája azonban így
szólt: Hogyan adjam ezt száz embernek? De ő így
felelt: Add oda a népnek, hadd egyenek! Mert ezt mondja az Úr:
Enni fognak és még marad is. Odaadta tehát nekik,
azok pedig ettek, és még hagytak is belőle, ahogyan
az Úr megmondta».
[9] A
csoda rendkívüli méretei fenntartásokra intenek
objektivitását illetően. Azt, hogy valójában
miben állt a kenyerek csodája, nem lesz könnyű
megtudnunk. Elbeszélésének módja ugyanis inkább
liturgikus-teológiai jellegű, és nem történeti
elbeszélésmód: a valódi számot szimbolikus
szám helyettesíti és az eredeti körülmények
nyomai elmosódtak. A radikális (a csodaellenes), a közbülső
(a csodát általunk nem ismert eseménynek, például
olyan közösségi lakomának tekintő felfogás,
amelynek alkalmával a manna-csodát idézték
fel szimbolizmusával együtt) és a hagyományos
(a csodát körülményeiben és arányaiban
rendkívüli eseménynek tartó) nézeteket
illetően vö. I. de la Potterie, Le sens primitif de la multiplication
des pains, i.m., 304. o.
[10]
A Lk 9,16 és a 22,19 (az eukarisztia alapításáról
szóló elbeszélés) közti kapcsolatot ma
már az exegéták általában elfogadják,
jóllehet a részlet egyértelműbb kapcsolatban
áll a Jn 6, 11-12-vel. Vö. B. M. F. van Iersel, id. cikk, 182.
o.; Talán a halak említésének is krisztológiai
funkciója van: Krisztusnak az ikthüsz (hal) kifejezésbe
rejtett ideogrammájára utal, amely a Ieszousz Krisztosz
Theou hüiosz szótér kifejezés rövidítése.
Vö. E. Lepinski, La multiplication des pains. Essais sur la révélation
et la Bible, Paris, 1970., 106. o.
[11]
A számok (a hét és tizenkettő), valamint a
(klaszmata, töredékek; klaszisz tou arthou, kenyértörés)
kifejezések az ősegyházban szinte szakkifejezések
a hivatalok (diákonusok, apostolok), a rítusok (az utolsó
vacsora ünneplése) és a szokások (az eukarisztia
megőrzése) jelölésére.
[12]
A bibliográfiát illetően vö. O. da Spinetoli,
Il vangelo del primato, Brescia, 1965. Emellett: A. Voegtle, Messiasbekenntnis
und Petrusverheissung. Zur Komposition Mt 16, 13-23 par, in BZ 1 (1957),
252-272; 2 (1958), 85-103.; vö. Das Evangelium und die Evangelien,
i.m., 130-170. o.; J. Guillet, La confession de Césarée,
in Jésus devant sa vie et sa mort, 117-135. o.; olasz ford. Cittadella
Ed., Assisi; H. Schürmann, Wie hat Jesus seinen Tod bestanden und
verstanden?, in Orientierung an Jesus, i.m., 325-363. o.; R. Pesch,
Die Passion des Menschensohnes, in Fest. A. Voegtle, Freiburg, 1975.,
166-195. o.
[13]
Vö. Jn 15,15.
[14]
A Mt 16,16-ban Péter így kiált fel: «Te vagy
a Krisztus, az élő Isten fia». A párhuzamosság
törvényének erejében azonban (amely szerint a
vers második része eltérő kifejezésekkel
megismétli az első részt), valamint a más evangéliumi
részekkel való kapcsolata miatt az «élő
Isten fia» kifejezés nem más, mint a «te vagy
a Krisztus» kifejezésnek egyik változata.
[15]
Vö. W. Grundmann-F. Hesse-M. De Jonge-A. S. van der Woude, chrió,
Christos, in G. Kittel, ThWNT, B. IX., 482-570.
[16]
Vö. Zsolt 2,2; 89, 39.52; Dán 9, 25.26.
[17]
A Dán 7, 13-14 szövegével kapcsolatban vö.: Bibbia
parola umana e divina, i.m., 94-100. o.
[18]
Vö. H. Greeven, deomai, in G. Kittel, Grande Lessico del N.T.,
i.m., II. k., 841-848. o.
[19]
Vö. E. Dinkler, Jesu Wort vom Kreuztragen, in Studien, für
R. Bultmann, Berlin, 1954., 110-129. o.; A. Voegtle, Exegetische Erwägungen
über das Wissen und Selbstbewustsein Jesu, in Das Evangelium und
die Evangelien, i.m., 296-344. o.; I. H. Marshall, The Synoptic Son
of Man Sayings in Recent Discussion, in NTS 12 (1965-66), 327-351;
M. Corbin, Le Christ de Dieu: méditation théologique sur
Lc 9, 18-27, in NRT 99 (1977), 641-680.
[20]
Vö. A. George, Qui veut sauver sa vie la perdra: qui perd sa vie
la sauvera, in BVC 83 (1968), 11-24. o.
[21]
A földöntúli (az Atya és angyalok színe
előtti) ítéletre vonatkozó fenyegetés
más helyeken is szerepel az evangéliumban, de ez inkább
a régi próféták ostorozó meghirdetéseinek
maradványa, és nem valódi bepillantás az eljövendő
világba, amely még az evangéliumokat összeállító
emberek számára is misztérium maradt. A próféták
földi fenyítésekre utaltak, mert a földöntúli
távlatok még nem nyíltak meg számukra. Az Újszövetségben
a «büntetések» tágabb méreteket öltöttek
azoknak az ismereteknek arányában, amelyekre a keresztény
ember eljutott. Vö. Matteo. Commento al vangelo della Chiesa,
i.m., 597-605. o.
[22]
Vö. A. Feuillet, Les perspectives propres à chaque évangéliste
dans les récits de la transfiguration, in B 39 (1958), 282-292.
o.; H. Baltensweiler, Die Verklärung Jesu, Zürich, 1959.;
X. Léon-Dufour, La transfiguration de Jesus, in Études
d'Év., i.m. 83-122. o.; M. Horstmann, Die Verklärung Jesu
als Vorwegnahme der Endzeit (Mk 9, 2-8), in Studien zur markinischen
Christologie, Münster, 1969., 72-103. o.; W. Liefeld, Theological
Motifs in the Transfiguration Narrative, in R. N. Longenecker - M.
C. Tenney, New Dimensions in New Testament Study, Grand Rapids 1974., 162-179.
o.; F. Neirynck, Minor Agreements Matthew-Luke in the Transfiguration
Story, in Fst. J. Schmid, Freiburg, 1973., 253-266. o.
[23]
Vö. XXI. fejezet, 1. jegyz.
[24]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., II. k., 32-39. o.
[25]
Vö. H. Baltensweiler, i.m., 46-51. o.; I. H. Marshall, i.m., 382.
o. Valószínűleg egyhetes időközről
van szó, csakhogy a Márk 9,2-ben ez hat napból áll,
Lukácsnál pedig nyolcból. A Kippur-tól (engesztelés)
számított hatodik napra esett a sátoros ünnep.
Lehet, hogy az időpont pontosan vagy megközelítően
erre vonatkozik.
[26]
Vö. Lk 6,11; 9,28; 19,29 stb.
[27]
Lukácsnál az apostolokra, amennyiben ők a hit tanúi
és mesterei, nem eshet árnyék. Ő még
Péter tagadását sem ostorozza, hanem megkísérli
a felsőbbrendű hatalmakra hárítani a bűnt
(22, 31-34).
[28]
A «félelem» tényadat, de az irodalmi műfaj
eleme is (irodalmi eszköz a rendkívüli, isteni hatalom
jelenlétének meghirdetésére). Lukácsnál
félelem keríti hatalmába Zakariást (1,12),
Máriát (1,29) és a pásztorokat (2,9) az angyali
üzenet hallatán, vagy a népet Jézus csodás
tetteinek láttán (vö. 5,10; 8,35). Nem az a fontos,
hogy megtudjuk, egyes emberek személyesen mit éreztek vagy
éltek át, hanem azt kell tudnunk, hogy Isten alkalomadtán
beavatkozott a történelembe, és ezt a félelem
irodalmi eszköze jelezte vagy hirdette meg.
[29]
Jézust «fiúnak» nevezi az angyal (1, 32.35),
az Atya (3,22; 9,35), a démonok (4, 3.9.41; 8,28), Péter
(9,20), sőt közvetve önmagát is fiúnak nevezi
(10,22; 20, 13-15; 22, 67-71), de a hatalmának teljességében
és az Istennel való közösségében
látott «messiás» szó jelentésével.
Vö. G. Vermes, Jésus le Juif, i.m., 268-270. o.; vö.
I. fej. 45. jegyz.
[30]
Vö. R. Swaeles, Jésus nouvel Élie dans S. Luc,
in AssSeig 69 (1964), 41-66.; W. Schenk, Tradition und Redaktion in
der Epilektiker-Perikope Mk 9, 14-29, in ZNW 63 (1972), 76-94.; J.
B. Dubois, La figure d'Élie dans la perspective lucanienne,
in RHPR 53 (1973), 155-176.
[31]
Vö. H. Conzelmann, Die Mitte der Zeit, Studien zur Theologie des Lukas,
Tübingen, 1977., 49. és 184-185. o.
[32]
Vö. S. Légasse, Le débat sur «le plus grand»:
Mc, IX, 33-37 et parallèles, in Jésus et l'enfant, Paris,
1959., 17-36. o.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |