1. Miután befejezte minden beszédét, amelyet a nép
füle hallatára mondott, bement Kafarnaumba.
2. Egy századosnak volt egy szolgája, akit nagyon
kedvelt, s aki most beteg volt, és haldoklott.
3. Amint hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók
véneit, és kérte: jöjjön el, és mentse meg szolgáját.
4. Amikor odaértek Jézushoz, sürgetve kérték:
«Méltó arra, hogy ezt megtedd neki,
5. mert szereti népünket, ő építtette a zsinagógát is
nekünk».
6. Jézus erre elindult velük. Amikor pedig már nem
volt messze a háztól, a százados eléje küldte
barátait, és ezt üzente neki: «Uram, ne fáradj,
mert nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj.
7. De magamat sem tartottam méltónak arra, hogy
elmenjek hozzád, hanem csak szólj, és meggyógyul
a szolgám.
8. Mert én is hatalom alá rendelt ember vagyok, és
nekem is vannak alárendelt katonáim. Ha szólok
ennek: Menj el, elmegy; és a másiknak: Jöjj ide,
idejön; és ha azt mondom szolgámnak: Tedd meg
ezt, megteszi».
9. Amikor Jézus ezt meghallotta, elcsodálkozott rajta,
és hátrafordulva így szólt az őt követő sokasághoz:
«Mondom nektek, Izraelben sem találtam ekkora
hitet».
10. Mire a küldöttek visszatértek a házba, a szolgát
egészségesen találták.
A VII. fejezet lezárja az immár szokás szerint mellette
lévő «tanítványokhoz» (11. v.)
és a (hívő) «néphez» intézett
programbeszédet (6,17-7,1). E fejezet személyek tágabb
körével hozza kapcsolatba Jézust: a pogányok
képviselőivel (1-10. v.), nyilvános bűnösökkel
(36-50. v.), a «Keresztelő tanítványaival»
(18-23. v.) és névtelen tömegekkel (11. és 24.
v.). Ellenben továbbra is távol maradnak az írástudók
és a farizeusok, akik az előző fejezet elején
(6,11) tűntek el a színről.
A hegyi beszédet Máténál csodák
sorozata követi (8-9. fej.). A csodákból néhányat
elővételező (4-5. fej.) Lukács ebben az összefüggésben
már csak kettőt említ: a százados szolgájának
meggyógyítását (1-10. v.) és a naini
özvegy fiának feltámadását (11-17. v.).
Az első epizód[1]
megtalálható Máténál is, de jelentős
változtatásokkal[2]:
egyes vonásai meglepőek, de nem teszik kétségessé
az esemény lényegi történetiségét.[3]
A százados alakja teljesen leköti az evangélista
figyelmét. Viselkedése figyelmeztetés a zsidók
számára és buzdítás a keresztényeknek.
A százados Heródes Antipász szolgálatában
álló tiszt, aki feltehetően galileai vagy szíriai,
ami magyarázza a helység zsidó képviselőivel
való jó kapcsolatait. A beteg az egyik szolgája (doulosz),
akit ugyanakkor gyermeknek (paisz: 7. v.) is nevez. Az a törődés
és aggodalom, amellyel ügyében közbenjár,
inkább e második feltevés mellett szól.[4]
Lukács talán azért nem tette pontosabbá ezt
az adatot, mert a százados gesztusát akarta kiemelni. A csodaelbeszélés
nem klinikai kórlap. Ezért a szolga betegségének
megjelölésére még utalás sem történik.
Csupán súlyossága kap hangsúlyt, ami mindig
megtörténik az ilyen jellegű elbeszélésekben.
A szerző azon fáradozik, hogy várakozási
hangulatot teremtsen (ami a homiletikában szokványos eszköz),
hogy ily módon az olvasók figyelmét arra irányítsa,
ami hamarosan bekövetkezik. Gondosan feljegyzi a százados minden
vonását. Ebben a katonaemberben, aki ráadásul
még pogány is, sokkal több érzékenységet,
jóságot, emberiességet és hitet lehet találni,
mint az átlagos «hívőben». Nem törődik
rangjával; kéréssel fordul még alárendeltjeihez
is, hogy elnyerje támogatásukat. Az entimosz (2. v.)
kifejezés hangsúlyozza, hogy a beteg «kedves»
számára, tisztelet és szeretet kapcsolja őt
személyéhez (vö. Lk 1,48). Nem üres szentimentalizmusról
van szó, hanem valódi szánalomról és
sajnálatról. Ez készteti őt arra, hogy eszközöket
és személyeket mozgósítva megmentse őt
a haláltól (3. v.). Valószínű, hogy ő
is hallott már Jézusról - főleg ha Kafarnaumban
lakott - és értesülései voltak az ő csodatetteiről
(vö. Lk 4, 31.40-44; 5,17).
Az evangélista tetszéssel kíséri az eseményt,
mert ez nagy üdvtörténeti fordulatot jelez. A messiás
nemcsak a zsidóké és nemcsak őértük
van, hanem mindenkié és mindenkiért jött. A helység
zsidó hatóságainak közvetítése
csak mellékes mozzanat, mert a kezdeményezés magától
a századostól indul. Mindazonáltal Kafarnaum véneinek
viselkedése szemmel láthatóan valamiféle együttműködést
feltételez, amely legtöbbször hiányzik abból
a világból, amelyben Lukács él. A pogányoknak
szóló missziókról nem szereztek értesülést
a zsidóságból megtértek, de még a jeruzsálemi
anyaegyház sem.[5]
Lukács a rá jellemző művészi finomsággal
azon fáradozik, hogy ezekben a szerkesztői tevékenységéből
származó részletekben hírt adjon e misszióról.
Az a dicséret, amellyel a hatóságok Jézus előtt
a tisztet illetik, miként hasonló körülmények
között mindig, most is túlzó (4-5. v.). Nem valószínű
ugyanis, hogy saját költségére zsinagógát
tudott volna építtetni. A közvélemény
talán közbenjárása miatt tartotta őt a
zsinagóga építtetőjének.
Ez a jelenet, amelyben Jézus tanítványainak és
a zsidó képviseletnek (6. v.) társaságában
halad egy pogány háza felé, az evangélista
számára - aki egyedül rajzolja ezt meg - mélységesen
szimbolikus értelmű. Az egyház és a zsinagóga
egyetérthetne vagy egyet kellene értenie a pogányoknak
szóló örömhír megvitelében, ahelyett,
hogy áskálódnának egymás ellen, miként
ez jelenleg is történik. Ennek azonban az a szükséges
feltétele, hogy az ember «kövesse» Krisztust, és
az ő társaságában mozogjon.
A tiszt, aki megalázkodván a zsidók segítségét
koldulta, most hogy Jézus közeledik házához,
barátokból álló küldöttséget
indít útnak, hogy tudassa zavarát (6-8. v.). Ő
hitetlen. Egy zsidó önszántából nem fordulna
meg házában. Szeretné megkímélni esetleges
jótevőjét ettől a kellemetlenségtől
(6. v.). A százados problémája nem akadémikus
probléma. Az evangélium írásának idején
vannak még olyanok, akik tartják magukat ezekhez az előírásokhoz.
Az ApCsel 11, 1-18 szerint Péternek számot kell adnia a jeruzsálemi
keresztény vezetők előtt arról, hogy bement
Kornéliusz házába. Lukács Jézus példájára
hivatkozva elmarasztalja ezt a gyakorlatot, de úgy látszik,
nem hatékonyan.
A római tiszt ajkára helyezett «úr»
megnevezés (6. v.) csak utalás annak az embernek csodatévő
erejére, akihez a tiszt folyamodik, jóllehet az evangélista
szándékában ez a feltámadt Krisztus hívő
megvallását is magába zárja.[6]
A nyilatkozat valójában előzménye annak a javaslatnak,
amelynek megtételére készül. Az a hatalom, amelyet
Jézusnak tulajdonít, olyannyira rendkívüli képesség,
hogy talán még a gonosz erők számára
távolból kiadott rendelkezések vagy parancsok (logosz)
útján is eljut a beteghez. Minden egészséget
hordozó szó az ő szolgálatában áll,
elegendő tehát, hogy kimondja ezeket. A százados személyes
vonatkozással világítja meg üzenetét (8.
v.): jóllehet ő maga is alárendelt ember, beosztottjait
mozgósítani tudja a nekik szánt feladatokra. Ez a
katonai hatalomra történő kitérés nem
pusztán retorikai fogás, és nem is öndicséret,
hanem a hatalom logikájának hangsúlyozását
szolgálja. A hatalommal felruházott ember meggyőződése,
hogy ezt bárminemű akadályoztatás nélkül
gyakorolhatja. Ezért a katonatiszt megfellebbezhetetlen parancsokat
ad katonáinak. Azt a «szót», amelyet Jézus
ki tud majd mondani a beteggel szemközt, most is kimondhatja, és
a szó ugyanúgy eléri célját (7-8. v.).
A százados beszéde arról árulkodik, hogy
erősen hisz Jézus hatalmában, de nemcsak ebben, hanem
jóságában is: mert a segítségnyújtáshoz
a gyógyítási hatalmon kívül szükséges
volt a jóakarat és a szeretet is. Az evangélista ebben
az összefüggésben ezt azért nem említi,
mert elsősorban a százados kivételes nagyságú
hitének bemutatásán fáradozik. A Jézus
csodálkozására (ethaumaszen) történő
utalás ismét hiteles ember voltát hangsúlyozza.
Mint ahogy más alkalommal megijed vagy megretten, most a megindultság
és a csodálat érzése keríti őt
hatalmába, midőn tudatosítja, hogy milyen szép
feladatot kapott. A tiszt krisztológiai hitvallást tett,
és Jézus nyilvánosan magasztalja hitét a tömeg
előtt. Ilyen katonához illő egyértelmű
és biztos hitre Jézus sosem talált honfitársai
között (9. v.). A Jahvéban hívő zsidók
ugyanis határozatlanok és bizalmatlanok Jahve küldöttje
iránt.
Lukács szemében a százados a valódi hívő
példaképe, aki alázatos, nagylelkű, s annyira
törődik embertársa javával, mint sajátjával.
A hívők, akik számára ír, arra kapnak
felszólítást, hogy kövessék a százados
példáját. Ez az ember abból a világból
való, amelyhez az evangélium címzettjeinek többsége
is tartozik; ezért az ő dicsőségük is,
egyben azonban követendő példa is számukra.
A hit útja nincs minden esetben alávetve a hirdetésével
megbízott intézményeknek. Isten számára
elsősorban nem az ember elgondolásai fontosak (azok az elképzelések,
amelyeket a százados az istenséggel kapcsolatban birtokolt),
hanem magatartása (a beteg szolga iránti szeretete), és
ő ezen a területen, azaz a baráti (= hit) kapcsolatban
van összhangban az emberrel. A hit a szeretet útján
terjed, és nem ideológiák vagy teológiák
hallgatása révén. Hívők mindazok, akik
Istenhez hasonlóan éreznek és cselekszenek.
A pogányok nem hívők, de nem azért, mert
hiányoznak ismereteik vagy üdvöt hozó intézményeik,
hanem esetleg azért, mert hiányzik jóságuk
és szeretetük tanúbizonysága. Ezért a
pogány és a hívő csupán konvencionális
megjelölés.
A 10. vers olyan, mint egy szokványos krónikai tudósításban
az előzmények utáni befejező rész.
11. Ezután elment egy Nain nevű városba, és vele
mentek tanítványai nagy sokasággal együtt.
12. Amikor közeledett a város kapujához, íme,
halottat hoztak kifelé, egy anyának egyetlen
fiát. Az anya özvegy volt. A városból sok nép
kísérte.
13. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta,
és így szólt hozzá: «Ne sírj!»
14. Azután odalépett és megérintette a koporsót.
Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: «Ifjú,
mondom neked, kelj fel!»
15. Erre a halott felült és beszélni kezdett. Ő pedig
visszaadta őt anyjának.
16. Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az
Istent, és ezt mondták: «Nagy próféta támadt
közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét».
17. Ez a hír elterjedt róla egész Júdeában és az
egész környéken.
A szöveg[7]
nem található meg a többi evangélistánál.
Ugyanakkor azonban hasonló jellegű bibliai és biblián
kívüli elbeszéléseket mintáz[8],
és szemmel láthatóan nem hiányoznak belőle
a húsvéti megjelenések elbeszéléseivel
való hasonlatosságok sem.[9]
A síksági beszéd után Jézus folytatja
missziós tevékenységét (1. v.) Galilea vidékén.
«Tanítványai» és a nagy tömeg (11.
v.) mindenüvé kísérik. Lukács szerint
Krisztus gyülekezete vándorló közösség.
A gyászmenet, amellyel Jézus és övéi összetalálkoznak,
csak kevéssel előbb haladt át a város kapuján
(12. v.). Jézus csodás beavatkozásának (12.
v.) mintegy előzményeként Lukács felidézi
az anya kétségbeesett fájdalmát és a
lakosság általános gyászát. Megemlíti,
hogy az asszony már elveszítette férjét, és
most egyetlen fiát. Ez ugyanolyan súlyos szerencsétlenség,
különösen abban a világban, amelyben él. Ez
azonnal szíven üti Jézust. Amint meglátja a fájdalomtól
sújtott asszonyt, anélkül hogy kérnék,
rögtön elindul feléje. Az evangélista «úrként»
(ho küriosz) mutatja be őt, de nem feledkezik meg a
szerencsétlen asszony iránti együttérzésének
és részvétének bemutatásáról
sem. Egy «úr» általában hatalmáról
tesz bizonyságot, Jézus elsősorban jóságáról.
A közösségnek szüksége volt arra, hogy meggyőződjék
csodatévő erejéről, de még inkább
szeretetéről. A küriosz (úr) megnevezést
az evangélista nem véletlenül említi, illetve
választja.[10]
Jézus «úr», de képes arra, hogy egyenrangú
félként közeledjék az emberhez, különösen
akkor, ha ez rászorul segítségére. A könyörületes
«úr», aki egészen a könnyekig meg tud indulni
(vö. Jn 11,35), szokatlan, és szinte ellentmondásos
szópárosítás.[11]
Feltehetően a közösség vezetőinek is okulására
szolgált. A síkságon mondott előző programbeszédben
Jézus boldognak mondotta a szegényeket és a szomorkodókat
(6, 20-22), most azon fáradozik, hogy boldogságot adjon mindenkinek,
aki híján van ennek.
Jézusnak nincs bátorsága arra szólítani
az asszonyt, hogy törődjék bele fájdalmába,
vagy hogy fogadja el azt Isten kezéből lelki egyensúlyának,
békéjének megtalálása érdekében,[12]
hanem azon fáradozik, hogy élve adja vissza neki fiát.[13]
Az evangélisták ritkán merülnek részletekbe,
ha azoknak nincs teológiai vagy pasztorális jelentőségük.
Jézus beavatkozása vigasztaló szavakból («ne
sírj»), gesztusokból («odalép» és
megérinti a koporsót, életre szólítja
az ifjút) és parancsból («kelj fel!»)
áll. A bibliai hagyományt ismerő tömeg szemében
olyannak látszik, mint egy második Illés, aki visszaadja
a «feltámasztott» gyermeket a száreptai özvegynek
(1 Kir 17, 22-23); mint ahogy a százados szolgájának
meggyógyítása esetében is látható
volt a hasonlóság azzal a gyógyítással,
amelyben a szíriai hadseregparancsnok, Naámán részesült
(2 Kir 5). Jézus nem szakad el a próféták vonalától,
jóllehet felülmúlja azt. A befejezés (16-17.
v.) a Krisztus által megnyilvánult isteni hatalomnak együttes
ünneplése. Lukács szerint a csoda a jézusi jóságnak
gesztusa az alázatosak és a szenvedők felé,
egyben azonban Isten «látogatása» is népénél
(16. v.). Küldötteinek üdvöt hozó cselekedetein
keresztül végső fokon ő nyilvánul meg
az embereknek. Az általában elérhetetlen és
láthatatlan Isten olykor-olykor megnyilatkozik szóvivőin
keresztül. Az úr-Jézus tetteiben azonban Isten megnyilvánulása
felülmúl minden várakozást, ezért népével
való találkozása («látogatása»)
itt különleges hangsúlyt kap.
Krisztus műve Isten «látogatásához»
hasonlóan nemcsak a galileaiaknak szól, hanem az egész
izraelita népnek és ezt követően az egész
emberiségnek. Ezért van az, hogy szavainak és tetteinek
visszhangja elterjed az egész vidéken (17. v.; vö. 4,
14.31; 5,17).
A Keresztelő kérdése (7, 18-23)
18. Jánost minderről értesítették tanítványai.
Akkor magához hívatta két tanítványát,
19. és ezzel a kérdéssel küldte őket az úrhoz:
«Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy
mást várjunk?»
20. A férfiak hozzá érkezve így szóltak:
«Keresztelő János küldött és kérdezteti: Te
vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást
várjunk?»
21. Abban az órában sokakat gyógyított meg
betegségből, nyavalyából és gonosz lelkektől,
és sok vaknak ajándékozta vissza szemevilágát.
22. Ezt válaszolta tehát nekik: «Menjetek, jelentsétek
Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: vakok
látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak,
süketek hallanak, halottak föltámadnak, a
szegényeknek az evangélium hirdettetik.
23. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem».
Az elbeszélés újra színpadra hozza a tanítványai
által képviselt Keresztelő személyét,
hogy elindítson egy gondolatsort, vagy hogy megnyissa a Jézus
személyére és küldetésére vonatkozó
vitát.[14]
A szöveg párhuzamos a Mt 11, 2-6-al, de mint mindig, itt is
néhány változással.[15]
Az exegéták szerint kérdés, hogy itt valóban
a Keresztelő tanítványai előtt elhangzó
hiteles jézusi mondásról van-e szó, vagy a
mondás a zsidó-keresztény, illetve a Keresztelőt
követő csoportokkal polemizáló egyház
formuláját vagy nyilatkozatát visszhangozza.[16]
A börtönben levő (vö. Lk 3,20; Mt 11,2) Jánoshoz
az «evangélium» tanítványai közvetítésével
jut el (18. v.), akiket meglepetéssel töltöttek el «mindazok
a dolgok», amelyeket Krisztusról beszéltek: elsősorban
a más vallási csoportosulásokkal szembeni kritikus
magatartása[17]
és szerény, feltűnést kerülő viselkedése.
A Lk 7,18 rövid tudósítása arra enged következtetni,
hogy a Jézus és az előfutár közti kapcsolat
nem volt olyan szoros, mint amilyennek az ember gondolná. Lehetséges,
hogy missziójuk végzése közben csak kevés
ponton találkoztak. Azok a «dolgok», amelyeket János
tanítványai látnak és hallanak, nem nagyon
vágtak egybe azzal, amit mesterüktől a messiásról
tudtak. János találkozott Jézussal, de mélyebben
nem ismerte őt. Prédikációjában az eszkatologikus
bíró alakját mutatta fel (vö. 3, 16-17), de lehetséges,
hogy ez a bemutatás nem volt túlzottan szerencsés.
A küldöttség útnak indítása arra
utal, hogy közösségén belül voltak olyan feszültségek,
amelyeket nem tudott csillapítani. A kettes szám megfelel
a zsidó gyakorlatnak, amelyet később Jézus
(vö. Lk 10,1) és az egyház is (ApCsel 13,2) alkalmazott.
Két ember tanúságtétele bizonyítja az
igazságot.[18]
A «messiáshoz» intézendő kérdésük
teljes formában és két alkalommal is szerepel, hogy
jelentősége hangsúlyozódjék (19. és
20. v.). A kérdés értelme nemcsak a szavakból,
hanem az összefüggésből is kiviláglik. «Az,
akinek el kell jönnie» (ho erkhomenosz) valószínűleg
a nemzet által várt messiás megjelölése.
A kifejezés jobban megfelel a királyi, dinasztikus messianizmus
jövendöléseinek, mint a «Jahve szolgájáról»
szóló énekeknek.[19]
János a királyi messiásról adott hírt
(vö. Lk 3, 16-17), de úgy látszott, hogy Jézus
viselkedésével és választásaival nem
ezt a messiást testesíti meg.[20]
A kérdés tekintetbe veszi a messiásra vonatkozó
hagyományos elgondolás alternatíváját
is. A küldöttek azt kérdezik, hogy létezik-e a
hagyományostól eltérő (allosz), az attól
különböző típusú és más
vonalvezetésű messiás. Úgy látszott,
mintha Jézus magatartása ennek meggondolására
szólítana, de szükséges volt valamiféle
világos válasz is, aminek talán még meg kell
érkeznie. Az a kérdés, hogy kicsoda a messiás,
hosszan visszhangzik még az eredetek és minden idők
keresztény közösségeinek életében.
Lukács mindig meggyőzőbb akar lenni társainál
(vö. 1, 1-4), ezért Jézus szóbeli válaszát
kiegészíti csodatévő erejének bizonyításával.
Így joggal mondhatja majd a küldötteknek, hogy beszéljék
el mindazt, amit láttak.[21]
Lukács a gyógyításokat «terápiáknak»
és «ajándékozási cselekedeteknek»
nevezi (21. v). Jézus személyét cselekedeteiről
kell felismerni. A teljesebb megértés érdekében
szükségét érzi, hogy cselekedeteit prófétai
idézettel kísérje.[22]
Ez az «evangélium», amelyet hírül kell vinni
János számára: a vakok, a sánták és
a leprások gyógyulása, a halottak feltámadása,
s főként az örömhír megvitele a szegényeknek.
Nem más ez, mint a názáreti zsinagógában
elhangzott nyilatkozat (4,18).
A Keresztelőnek a messiásra vonatkozó elképzelése
egyoldalú. Ezért Jézus arra szólítja
őt, tegye elképzelését teljessé azáltal,
hogy tüzetesebben szembesül más szentírási
szövegekkel, amelyeket nem mindig vettek kellőképpen
figyelembe: ezek az alázatos és a szenvedő messianizmus
szövegei. Annak, «akinek el kell jönnie», szükségszerűen
nem uralkodónak, politikai vezérnek vagy hódítónak
kell lennie, hanem üdvözítőnek. Talán nem
dicsőség övezi fejét, hanem szégyen. A
szegények evangélizálását nem végezhetik
a nagyok és a hatalmasok, hanem csak olyasvalaki, aki egyenrangú
velük. Minthogy az evangélista csak a csodákat összegzi,
kihagyja a felsorolásból a rabok szabadulását
(22. v.), jóllehet ez is része a válaszban idézett
Iz 61, 1-2 üzenetének.
Jézus merész életutat választott, ezért
ennek elfogadásához és elsajátításához
bátorságra van szükség. Mindenkor fennáll
a csüggedésnek és a meghátrálásnak
a veszélye. Jézus ettől óvja az előfutárt
(23. v.); az evangélista pedig olvasóira gondol, a közösség
tagjaira, az evangélium címzettjeire. Az ország felé
vezető úton mindig vannak akadályok, buktatók,
ezért mindig ébernek, óvatosnak kell lenni.
A Keresztelőről szóló
dicséret (7, 24-28)
24. Amikor János követei elmentek, beszélni kezdett
a néphez Jánosról: «Miért mentetek ki a pusztába?
Széltől lengetett nádszálat látni?
25. Vagy miért mentetek ki? Puha ruhákba öltözött
embert látni? Hiszen, akik pompás öltözetben és
bőségben élnek, azok a királyi palotában vannak.
26. Akkor miért mentetek ki? Prófétát látni? Azt
láttatok, sőt - mondom nektek - prófétánál is
nagyobbat!
27. Ő az, akiről meg van írva: Íme, elküldöm
követemet előtted, aki elkészíti neked az utat.
28. Mondom nektek, hogy asszonytól születettek
közül nincs senki nagyobb nála, de aki a
legkisebb az Isten országában, nagyobb nála».
Jézus pontosan körülírta saját személyét,
és most János személyére vet erősebb
fényt.[23]
Mindketten ugyanannak a tervnek részesei, és ezért
egyikük bemutatása magával vonja a másikét
is. A messiás megismerését előfutárától
kell kezdeni. Jézus azon fáradozik, hogy segítsen
a tömegnek annak felfedezésében, hogy ki rejtőzik
a Jordán partjain felbukkanó és bűnbánatot
hirdető prédikátor durva öltözéke
mögött. Mintha tanulókkal állna szemben, (szónoki)
kérdések sorozatával igyekszik a tömeg figyelmét
arra irányítani, amit Jánosról (peri Joannou)
szándékozik mondani. A sürgető és érzékelhetően
polemikus hangnem az evangélista pasztorális gondjairól
árulkodik, aki kortársainak és különösen
a zsidóknak hitetlenségére gondol. Jézus ugyanilyen
tömegnek beszél, amely a Jordánhoz gyülekezett,
hogy «lássa» Jánost. Vajon e tömeg mit értett
meg lényéből? Mit fedezett fel személyében
és szavaiban? A kérdésére adott első
két «válasza» képtelenség (per
absurdum érvelés). Lehetetlen, hogy az emberek azért
tettek meg nagyon hosszú utakat, hogy lássák a Jordán
partjain növekvő nádszálakat, vagy hogy pompásan
öltözött nemesemberrel vagy úrhölggyel találkozzanak
(25. v.). Ezek az utalások azonban nem véletlenszerűek.
Azt a célt szolgálják, hogy nyilvánvalóvá
tegyék János jellemét, szilárdságát,
lelkierejét és puritánságát (vö.
Mt 3,4). Nem hajlott meg a fenyegetések előtt (ezért
van most börtönben), és nem kereste a kényelmet
vagy a gazdag életet. Alapjában véve egyike volt azoknak
a szegényeknek, akik megkapták a jó hír ígéretét
(Iz 61, 1-2). János nem a királyi udvar embere volt, hanem
«ellensége» volt az udvarnak, amely ellen felemelte
szavát, és most börtönbüntetéssel fizet
merészségéért (vö. 3, 18-20). Pusztai
vezeklőként élt. Életstílusával
és egyszerű szavaival kellett előkészítenie
a népet az eljövendő üdvösségre, és
ezért «próféta» is volt (26. v.). Jézus
szemmel láthatóan szívesen nevezi őt prófétának,
s hogy hitelét erősítse, ismételten latba veti
tekintélyét («sőt - mondom nektek»: 26.
v.). A próféta megnevezés azonban önmagában
véve még nem elegendő, hiszen ez bárkire vonatkozhatna
Isten küldötteinek hosszú sorából. Ő
azonban különleges, egyedi küldött, és magasabb
rendű próféta (perisszoterion prophétou).
Ennek az állításnak indokai már egyenként
említést kaptak. Lukács azzal próbálja
megvilágítani a Keresztelő alakját és
misszióját, hogy a «Jahve angyalára» vonatkozó
Kiv 23,20-ból és Mal 3,1-ből szabadon idézett
jövendölést alkalmazza személyére. Isten
különleges «küldöttje»[24]
által vezette népét az ígéret földje
felé történő vándorlás folyamán,
s valahányszor «közvetlenül» kell majd közbelépnie
az üdvtörténelem kiemelkedőbb fázisaiban,
maga előtt küldi küldöttjét.[25]
A széljegyzet jellegű Mal 3, 23-24-ben Jahve angyalát
Illés testesíti meg, aki Lukács szerint 'újraéled'
az előfutár személyében (1,17). A messiás
vette át Jahve helyét, aki belép Isten népének
történelmébe, hogy végérvényes
szabadulást hozzon neki, és a Keresztelő hivatott
arra, hogy erről hírt adjon. Az Úr «napját»
vagy érkezését, amelyet a bosszú és
az általános tisztogatás időszakaként
vártak, Jézus tevékenységének kezdetétől
fogva kegyelmi időszakként mutatta be (vö. Lk 4, 18-22).
A látszat és az esetleges félreértések
ellenére az előfutár is a vigasztalás prófétája
és nem az ostorozásé. Alapjában véve
Jézus ezt az értelmezést hozta a Keresztelő
küldötteinek tudomására, akik olyan színben
tűntek fel, mint akik nem ismerik jól a messiást, valójában
azonban még mesterüket sem ismerték. Jézus immár
nem János tanítványaihoz beszél, hanem a tömeghez.
Az evangélista szándékában azonban a beszéd
azoknak a jánosi köröknek is szól, amelyek még
mindig léteznek a keresztény közösségek
mellett.
A Keresztelő életének ebben az apologetikus áttekintésében
a róla szóló dicséret még egy utolsó
pontosabbá tevő megállapítással egészül
ki (28. v.). Ez is ünnepélyes és hivatalos. Jézus
azzal vezeti be, hogy ismételten saját tekintélyére
hivatkozik: «mondom nektek» (28. v.).
Jóllehet az ajkáról elhangzó mondat csak
megerősíti azt, ami már elhangzott (vö. 27. v.),
a Keresztelő személyét mégis szerencsésebben
helyezi el a bibliai történelemben. Az üdvösség
előkészítő szakaszában egymást
követő próféták közül ő
a legnagyobb, ezért az Isten tervében különleges
feladat betöltésére hivatott közönséges
halandók («asszonytól születettek») közül
egyik sem nagyobb nála, aki még rá is mutathatott
a személyesen megjelenő messiásra (vö. Jn 1,
29-31).
A Keresztelő «nagy» (vö. Lk 1,15), de nem áll
a messiás vagy követői fölött: mindig az országon
kívül működött, és ezért mindazok,
akik szerencsésen beléphettek az országba, hogy részeseivé
váljanak, magasztosabb helyzetben vannak, mint ő. A Keresztelő
küldetése ezért alacsonyabb rendű, mint a keresztényé,
bármilyen jellegű misszió legyen is ez. A legkisebb
(mikroterosz) az Isten országában, és így
az egyházban is, magasztosabb helyzetben van, mint azok, akik a
zsinagóga első helyein ülnek.
A beszéd nyilvánvalóan példázat
jellegű. Nem személyeket állít szembe egymással,
hanem azokat a korszakokat, amelyekben e személyeknek élniük
és működniük kellett. Nem János alakjára,
valódi nagyságára vagy senki által nem mérhető
szentségére vonatkozik, hanem az üdvtörténet
különféle szakaszaira. A beszéd apologetikus célja:
a hívők és elsősorban a zsidóságból
érkezők hitének erősítése (vö.
a Zsidókhoz írt levél) és a keresztény
egyházzal szembeni zsidó, illetve zsinagógai ellenállás
gyengítése. Jézus beszédének gyakorlati,
pasztorális célja arra kell, hogy ösztönözzön
bennünket, ne adjunk hitelt esetleges teológiai értelmezésének.
Mindig viszonylagos az az állítás, amely egyik üdvrendnek
a másik «felettiségéről» beszél.
Valójában Isten nem várta meg a messiási idő
megvalósulását azért, hogy jóindulatával
halmozza el az embert. A «legnagyobbat» és a «legkisebbet»
nem a mindig rendelkezésre álló üdvös «alkalmak»
alapján kell mérni, hanem az ember válasza szerint,
amely vagy megvan, vagy esetleg éppen hiányzik.[26]
A vámosok és a bűnösök
barátja (7, 29-35)
29. Miután meghallgatta őt az egész nép,
még a vámosok is igaznak ismerték el Istent
azzal, hogy fölvették János keresztségét.
30. A farizeusok és a törvénytudók azonban
nem keresztelkedtek meg nála, és ezzel
meghiúsították magukban Isten akaratát.
31. «Kihez hasonlítsam tehát e nemzedék
tagjait? Kihez is hasonlók?
32. Hasonlók azokhoz a gyermekekhez, akik
a piacon ülnek, és ezt kiáltják egymásnak:
Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok.
Siratót énekeltünk, és nem sírtatok.
33. Mert eljött Keresztelő János, aki nem eszik
kenyeret, nem iszik bort, és azt mondjátok:
ördöge van.
34. Eljött az emberfia, aki eszik és iszik, és azt
mondjátok: íme, falánk és részeges ember,
vámosok és bűnösök barátja.
35. De minden gyermekében igazolódott az ő
bölcsessége».
Jézus nem azokhoz fordul, akik a Jordánhoz mennek, hanem
azokhoz, akik már korábban ott voltak (24. v.). Az a «nemzedék»
azonban, amely ellen felemeli szavát, már nem a Keresztelő
vagy a messiás kortárs nemzedéke. Jézus a Keresztelőről
beszél, de hallgatóira gondol, Lukács pedig azokra,
akik a keresztény gyülekezetekben foglalnak helyet.[27]
János prédikációja Jézuséhoz
hasonlóan meggyőző volt. Elfogadásra talált
a népnél (vö. 3, 7.21; 7,29), sőt a «vámosoknál»
is (3,12; 7,29), akik befogadván igazat adtak (edikaiószan)
Istennek, midőn igaznak ismerték el szavait. A hívők
ugyanis Isten tanúi embertársaik felé. Tanúvallomásuk
nélkül nincs, aki számot ad Isten művéről.[28]
A «János keresztsége» kifejezés későbbi
elnevezés. Még az evangélista idejében is használatban
volt, s talán az ezzel kapcsolatos rítus is.[29]
A vámosoknál elért siker szinte megmagyarázhatatlan
ellentétben áll a farizeusok és a törvénytudók
(nomikoi) részéről történő
visszautasítással (30. v). Ha az előbbiek, a szegény
és nyilvános bűnösök képesek voltak
felfogni a Keresztelő prédikációjában
az isteni akarat megnyilvánulását, lehetetlen nem
meglepődni azon, hogy Izrael javának képviselői,
a nép lelki vezetői e prédikációban
ellenirányú mozgalom kifejeződését látták
és a végén visszautasították. Lehetséges,
hogy megzavarta őket az üdvösség útjának
váratlan fordulata, amelyet a messiás hozott. Lukács
azonban nem törődik azzal, hogy szépítse magatartásukat.
Ellenben megemlíti, hogy legalábbis megkísérelték
megakadályozni és meghiúsítani önmagukban
(eisz autousz) «Isten akaratát», és ezért
nem keresztelkedtek meg. A zsidó visszautasítás akadályt
jelentett a keresztény igehirdetésben. A jelenlegi lukácsi
szöveg ennek egyik bizonyítéka. Az evangélista
tudatni akarja, hogy ezért kit terhel elsősorban a felelősség.
A farizeusoknak és a törvénytudóknak a Keresztelővel
szembeni ellenséges magatartása csodálkozó
és méltatlankodó kiáltást csal ki Jézusból.
Az «e nemzedék» kezdetű mondat (31. v.) a régi
próféták siralmait visszhangozza, s a Jézus,
valamint a honfitársai közötti szakadékra utal.[30]
E honfitársak felnőtt, érett személyek (anthrópoi),
akik azonban mégis szeszélyes gyermekekként (paidioi)
viselkednek (32. v.).
A példabeszéd, amellyel Jézus ellenfeleinek, ebben
az esetben a farizeusoknak és a törvénytudóknak
magatartását megvilágítja, nem világos.
Valószínűleg két olyan játékba
merült gyermekcsoportra utal, amelyben egyeseknek az a feladatuk,
hogy muzsikáljanak, másoknak meg az, hogy szerepet alakítsanak,
de nincs már közöttük egyetértés. A
«muzsikálók» panaszkodnak, hogy előadásuk
folyamán társaik nem mozdulnak sem a vidám, sem a
szomorú darabokra. Úgy látszik, hogy teljességgel
vagy elsősorban a «színészek» hibásak,
akik semmilyen felkérésre sem válaszoltak. Az első,
az ünnepi muzsika (auleó) valószínűleg
valamilyen lakodalmi tánc (orkheomai) zenés kísérete
volt; a második, a lassú és a szomorú (thréneó)
zene pedig feltehetően a temetéshez illett, ahol a fájdalmat
mellük verésével (klaió) is kifejezték
az emberek. A szemrehányások kölcsönösek,
és ez nyilvánvalóan azt mutatja, hogy a «zenészek»
sem voltak túlzottan készségesek társaik irányában.
A példázat alkotója azonban csak a színészeket
veszi figyelembe, akik úgy látták, hogy ok nélkül
mellőzték kezdeményezéseiket. Nem arról
van szó, hogy társaik inkább mást akartak játszani,
hanem egyszerűen visszautasították a megkezdett játék
folytatását.
Annak ellenére, hogy Jézus látszólag elvetette
nemzedékét, a példázatban valójában
jóindulatú ítéletet mond «nemzedékének»
tagjai fölött, akik visszautasították a Keresztelőt,
a bűnbánat puritán hirdetőjét és
nem fogadták be üzenetét. E nemzedék «emberei»
azonban a döntéseik alapos vizsgálatát mellőző
gyermekektől eltérően találtak indoklást
visszautasító magatartásukra: a Keresztelő
megszállott, Jézus dorbézoló ember, ezért
egyik sem érdemel hitelt és bizalmat (33-34. v).
A Keresztelő bűnbánatának (Lk 3, 3-11; vö.
Mt 3,4) és a démoni megszállottságnak összekapcsolása
érthetetlen, hiszen az ételtől és a részegítő
italtól való tartózkodásnak éppen a
tisztátalan szellemek befolyásától való
szabadulás volt a célja.[31]
Bizonyára népies értelmezésről (vagy
babonáról) van szó.
Jézus bemutatkozása újra emlékeztet életének
két szélsőséges állapotára: az
«emberfia», valamint a «vámosok és a bűnösök
barátjának» tapasztalatára (34. v.). Ez a szintézis
szemmel láthatóan paradox jellegű. Az «emberfia»
megnevezés a Dán 7, 13-14-ből származik: felidézi
a dávidi messiás (az emberfia) trónra emelését
az «Öregkorú» jobbján és a minden
«tisztelettel, hatalommal és dicsőséggel»
történő felruházását.[32]
Jézus átlagemberként vagy még inkább
«Jahve szolgájaként» Betlehemben született,
és feltámadása pillanatától kezdve a
«Isten hatalmas fiának» bizonyult.[33]
A «szolgai» állapot átmeneti jellegű, a
«fiúi» állapot azonban maradandó. Ezért
az «emberfia» eljövetele állandóan, az üdvtörténet
minden időszakában folyamatban van.
A lukácsi közösség az előzőhöz
hasonlóan előszeretettel emlékezik meg a Jézusnak
tulajdonított másik névről, a «vámosok
és a bűnösök barátja» megnevezésről
is. A görög philosz kifejezés a «barát»,
«társ» kifejezéssel adható vissza. Olyasvalakit
jelöl, aki sokat időzik közöttük, hogy társalogjon,
vitatkozzon velük, és aki velük együtt eszik, iszik.
A szöveg nyilvánvalóvá teszi, hogy a Jézus
által előnyben részesített társaságok
nem mindig a köztiszteletben álló, a helyesen gondolkodó
és a jó családból való emberekből
álltak.
Valószínűleg gyakran mutatkozott nyilvánosan
a közönséges naplopók társaságában,
ha barátjuknak nevezhették őt. Jézus valódi
képét, legalábbis szokványos viselkedését
és társadalmi kapcsolatait illetően, talán
még nem ismerjük eléggé. A keresztény
hagyomány aranykerettel övezte személyét, de
ezzel megfosztotta őt eredeti élethelyzetétől.[34]
Az egész perikopa (18-35. v.) befejezése (35. v.) homályos.
Az ezzel kapcsolatos értelmezések nem egybehangzóak.
A Keresztelő és Jézus személyének a
jelen nemzedék részéről történő
elutasítása, valamint az az elfogadás, amelyre a vámosok
és a bűnösök között találtak, éppenséggel
az isteni bölcsesség cáfolatának is látszhatott;
ehelyett azonban éppen bizonyítékai e bölcsességnek.
Isten bölcs terve számolt ezzel a fordulattal.[35]
Ugyanezt a gondolatot világítja meg Jézus a Lk 10,
21-22-ben (vö. Mt 11, 25-28), ahol az «Atya tetszésének»
(eudokia) tulajdonítja az ország titkainak az egyszerűek
és a kicsinyek számára történő
kinyilatkoztatását, illetve e titkok elrejtését
a «bölcsek» és az «okosak» elől.
Sikertelenségnek látszott, hogy az evangélium csak
a népesség alsó rétegeihez, sőt az iszákosokhoz
talált utat - teszi hozzá Lukács - és elzárva
maradt a kulturálisan és vallásilag emelkedettebb,
következésképpen felkészültebb csoportok
elől. Mindez azonban nem szégyen, hanem igazodás magához
az üzenethez. Stratégia, mondja majd Pál ugyanezzel
az isteni bölcsességgel kapcsolatban.[36]
A lukácsi mondat talán ugyanezt a gondolatot ismétli.
Azok, akik készen állnak, hogy Isten bölcs cselekvési
módját igazolják (dikaioó), az ő
gyermekei, s hozzátehetjük, hogy a «kisebbek»,
vagyis a szegények és a bűnösök, akik azonban
mindig is gyermekei, mióta elfoglalták azoknak a díszvendégeknek
helyét, akik különféle indoklásokkal vagy
ürügyekkel visszautasították az úr meghívását
(vö. 14, 15-24). Ezzel nemcsak a sikertelenség szűnt
meg, hanem az üdvtörténet is folytatta útját.
Isten gyermekeinek családja, amelynek meghatározott személyek
csoportjaiból kellett volna létrejönnie, most egészen
más emberekből válik valóra: olyanokból,
akik talán jobban figyelnek a bölcsesség hívásaira
és készségesebbek arra, hogy «követőivé»
(a bölcsességi hagyomány szerint: «gyermekeivé»)
váljanak.
36. Meghívta őt egy farizeus, hogy étkezzék nála.
El is ment a farizeus házába és asztalhoz
telepedett.
37. És íme, egy bűnös asszony, aki abban a városban
élt, s megtudta, hogy a farizeus házában van,
alabástrom edényben kenetet hozott;
38. sírva megállt hátul a lábánál, könnyeivel
öntözni kezdte lábát és hajfürtjeivel megtörölte;
aztán csókolgatta lábát és megkente kenettel.
39. Ennek láttára a vendéglátó farizeus azt gondolta
magában: «Ha próféta volna, tudná, ki és miféle
ez, aki őt érinti: hiszen ez egy bűnös asszony».
40. Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki:
«Simon, van valami mondanivalóm neked». Ő
pedig így szólt: «Mester, mondd!»
41. «Két adósa volt egy hitelezőnek - kezdte - egyik
ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel.
42. Mivel nem volt miből fizetniük, elengedte
mindkettőnek. Melyik fogja őt jobban szeretni?»
43. «Úgy gondolom az, akinek többet engedett el» -
felelte Simon. «Helyesen ítéltél» - válaszolta.
44. Aztán az asszony felé fordulva beszélt tovább
Simonhoz: «Látod ezt az asszonyt? Házadba
jöttem, de lábamra vizet nem adtál. Ez viszont
könnyeivel öntözte és hajával törölte meg lábamat.
45. Csókot nem adtál, ő meg, amióta bejött,
szüntelenül csókolgatja lábamat.
46. Olajjal nem kented meg fejemet, ő meg kenettel
kente meg lábamat.
47. Ezért azt mondom neked: bocsánatot nyert sok
bűne, mert nagyon szeretett. Akinek keveset
bocsátanak meg, kevésbé szeret».
48. Aztán így szólt az asszonyhoz: «Bocsánatot
nyertek bűneid».
49. Erre az asztaltársak kezdték kérdezgetni egymás
között: «Kicsoda ez, aki a bűnöket is megbocsátja?»
50. Ő azonban ismét az asszonyhoz fordult: «Hited
megmentett téged. Menj békével!»
A fejezetben megjelenő személyek sorát egy névtelen
bűnös asszony zárja.[37]
A jelenet[38]
azt a célt szolgálja, hogy megvilágítsa a Jézus
elleni vádat, amely kevéssel előbb hangzott el ellenfelei
részéről (34. v.). Az, hogy egy rabbit meglátogattak
jámbor személyek, vagy hogy őt hívták
meg házaikba lelki tanácsadás végett, egyáltalán
nem volt szokatlan dolog. Talán Simonnak is volt néhány
problémája vagy néhány - talán éppen
a messiás személyére vonatkozó - kérdése,
amelyet fel akart tenni az új mesternek. A beszélgetés
azonban nem várt fordulatot vesz. A közismerten bűnös
asszony váratlan megjelenése egy farizeus házában
mindenesetre meglepő dolog. Az evangéliumi szövegek
azonban nem krónikák. Bennük az üzenet megőrzése
a fontos, és nem az események módozatainak rögzítése.
Az asszony feltehetően közismert prostituált volt a
városban, ha Simon is ismerte. Nem lehetett könnyű rászánnia
magát a názáreti próféta felkeresésére,
de most, hogy döntött, minden akadályt legyőzve
halad előre útján. Az evangélista tudatában
van annak, hogy rendkívüli eseményről ad hírt,
s csodálkozását kezdettől fogva az «íme»
szócskával fejezi ki (37. v.).
A zsidók az asztal körüli kereveteken elnyújtózva
vagy a földre helyezett párnákra támaszkodva
étkeztek.[39]
Ezért annak, aki akarta, nem volt nehéz hozzáférnie
az együtt étkezők lábához. Az asszony
valamiféle szimbolikus cselekvésbe kezd. Megáll Jézus
mögött, leborul lábához, könnyeivel öntözi,
hajával szárítgatja, nagy tisztelettel, hálával[40]
csókolgatja és mirhával illatosítja Jézus
lábát. Lukácsot az erről a jelenetről
szóló beszámoló akadályozta az ismétlésben[41],
ezért elhagyja a betániai megkenés jelenetét,
és nem is akarja a jelenlegi eseménnyel helyettesíteni
azt, hiszen ennek más a jelentése. Az asszony sírása
jelzi szomorúságát, előző életéről
alkotott ítéletét, kiemeli fájdalmát
és botlásai feletti bánatát.
Az elbeszélés minden ellenkező látszat
ellenére végig Jézus személyére, viselkedésének
és kapcsolatainak szabadságára összpontosít.
A korabeli felfogás szerint a bűnösökkel való
érintkezés az embert tisztátalanná tette és
alkalmatlanná arra, hogy részt vehessen az istentiszteleten:
ezért a tisztességes emberek óvakodtak tőlük.
Jézus nem ért egyet e szokással, és nem veszi
figyelembe. Hagyja, hogy «megérintse» őt a «bűnös
asszony», sőt elfogadja tőle a gyengédség
és a szeretet kifejező jeleit. Az asszony ugyanazokat a jeleket
alkalmazza Krisztus irányában, mint amelyekkel törzsvendégeit
csábítgatta, és Krisztus mégsem érzi,
hogy általuk beszennyeződött volna. Az illatos olaj,
amelyet lábára önt, kétes értékű
keresetének gyümölcse, de Jézus ezt sem teszi szóvá.
A farizeus csodálkozása is ilyen meggondolásokból
fakad (39. v.). Arra nem merészkedik, hogy rosszat feltételezzen
a «mester» (40. v.) életviteléről, de
kétségbe vonja prófétai karizmáját.
Ha Isten embere volna, ösztönösen fel kellene ismernie a
bűnösöket, s főként távol kellene
önmagát tartania tőlük, nehogy beszennyeződjék.
Jézus válasza Simon legtitkosabb gondolatait ragadja
meg (40. v.). E válasz szókratészi érvelésnek
látszik, de a Bibliában inkább a Dávidnak mondott
nátáni példázatra emlékeztet:[42]
az ítéletet közvetve magával az ellenféllel
mondatja ki (41-43. v), majd közvetlenül is megerősíti
az eset alkalmazásával (44-46. v.). Jézus az asszony
pártjára áll, és nem a farizeuséra,
de ezt nem árulja el azonnal. Előbb megpróbálja
ennek okát megértetni azáltal, hogy a szituációt
más, elképzelt szereplőkkel hozza kapcsolatba (példázat).
A két adósról és a közös hitelezőjükről
szóló «elbeszélés» azt a célt
szolgálja, hogy álcázza a helyzetet és rámutasson
Simon tévedésére.[43]
Miközben a farizeus hallgatja az elbeszélést és
állást foglal, távolról sem sejti, hogy rövidesen
saját ítéletét fogalmazza meg. A példázat
három szereplője, a hitelező és a két
adós, együtt van a farizeus házában. Az asszony
a nagyobbik adós, a kisebbik pedig maga a farizeus. Talán
örülhetne ennek, de az elbeszélés folytatása
rámutat, hogy sokkal inkább sajnálkoznia kellene.
Tartozása valóban kisebb volt, de kisebb volt az Úr
iránt tanúsított szeretete is. Az elbeszélés
alkalmazása (44-46. v.) az asszony cselekedeteit a tisztelet és
a szeretet jeleiként értékeli. Ezek, ha nem is kötelező
jellegűen, a vendégfogadás szokványos szertartásához
tartoznak. A farizeus azonban szándékosan elmulasztotta ezeket,
ami azt mutatja, hogy nem nagyon tiszteli, és még kevésbé
szereti vendégét. Házába hívta őt,
s nem maga ment el hozzá, miként az asszony tette. Közömbösen
vagy talán utálattal nézte végig a jelenetet,
és egyáltalán nem gondolt arra, hogy megértse
vagy éppenséggel elnézze az asszony cselekedetét.
A Jézus iránti tisztelete nem túlzottan nagy. Talán
nem is azért hívta meg őt, hogy felvilágosításokat
kapjon tőle, hanem, hogy figyelmeztesse. Mert valójában
nem fogadta barátsággal (elmulasztotta a csókot) és
tiszteletet sem tanúsított iránta (nem gondoskodott
lábának megmosásáról és nem készítette
elő a kenőcsöket). Inkább tartózkodó
akart maradni, s nem akart elkötelezetté válni vagy
rossz hírbe kerülni. Addig elmegy, hogy «mesternek»
szólítja őt, de ezt nem az iránta való
tiszteletből teszi. Ismeri a törvényt, ezt kollégáihoz
hasonlóan kínos pontossággal megtartja, és
ezért nincs szüksége arra, hogy bárkitől
is tanuljon, még a házában tartózkodó
vendégtől sem. A 18, 9-14 példázatában
megrajzolt «testvérének» szemmel láthatóan
még Istenre sincs szüksége. Jézus nem akarta
megsérteni a vendéglátással kapcsolatos törvényt;
ezért udvariasan és közvetett módon próbálja
megláttatni vele alapvető hiányosságát,
amely árnyékba borítja minden legalizmusát:
ez a szeretetnek hiánya, amely azonban felragyog az asszonyban,
akit ő «bűnösnek» tekint. «Foglalkozása»
ellenére eljutott oda, hogy küldöttjének üdvöt
hozó szavaiban és cselekedeteiben (vö. 1-17. v.) felfedezte
Isten jóságát, szeretetét, s megkísérelte
ezt sajátjává tenni. Nagylelkű és ösztönös
vérmérséklete, amely korábban arra sarkallta
őt, hogy férfiaknak ajándékozza magát,
most arra segíti, hogy Istenhez, Krisztushoz forduljon. Jézus
a lelkületét nézi és nem azokat a járulékos
eseményeket, amelyek betöltötték életének
egy részét. Az asszony mindig «szeretett», még
akkor is, amikor elvétette a célt. Ezzel szemben a farizeus
- minden vallásossága ellenére - talán sosem
táplált szívében szerető érzelmeket.
Az ő buzgalma inkább a törvény előírásaira
irányult, és nem arra, hogy megértse és segítse
embertársait. Nagyon biztos a maga rigorizmusában, és
távol áll attól, hogy elfogadja Krisztus ajánlatát.
Ő egyike annak a kilencvenkilenc juhnak, amelynek nincs szüksége
bűnbánatra; ezzel szemben a bűnös asszony az «eltévedt»
vagy «elveszett» bárány (15, 3-7).
Jézus kijelentése - «bocsánatot nyert sok
bűne (hamartiai pollai), mert nagyon (polü) szeretett»
- azoknak a cselekedeteknek olvasata vagy tolmácsolása, amelyeket
mindenki szeme láttára hajt végre. Az asszony pedig,
aki inkább gesztusaival, mintsem szavaival mutatja nagy szeretetét,
tanúsítja, hogy nagy kegyben részesült. Az üdvözítőhöz
való ragaszkodása arról a nagy jóakaratról
árulkodik, amellyel az úr is viseltetik iránta. A
szeretet kölcsönösség, kölcsönös adakozás,
párbeszéd, és nem monológ. Annak a személynek,
aki ilyen nagy jóságról tesz tanúságot,
ehhez hasonló jóindulatot kell megtapasztalnia. A bűnös
asszony élete gyökeresen megváltozott a Jézussal
való találkozástól. Rabul ejtette őt
Jézus jósága, megértése és az
a megkülönböztetést nem ismerő könyörülete,
amely kiáradt mindenkire, de főként a vámosokra,
a bűnösökre és az utcanőkre, akik közé
ő maga is tartozott. A százados szolgájának
vagy a naini özvegy fiának nyújtott kegyelmi cselekedetben
a tömeg az isteni könyörület «látogatását»
(16. v.) fedezte fel. Krisztusban, az ő feltétlen és
önzetlen cselekvésmódjában az asszony is felfedezte
az Atya szeretetét, és szembeszállván minden
elkerülhetetlen értetlenséggel sietve elment hozzá,
hogy ezt nyilvánosan megmondja neki, s jelezze mindenkinek felfedezését
és életútjának megváltozását
(megtérését).
Az evangélista valójában az asszony hitének
(50. v.) és szeretetének (47-48. v.) tulajdonítja
megtérését. A hit serkentette őt arra, hogy
Jézus tettei és szavai mögött észrevegye
a könyörülő Isten jóságát, és
a szeretet volt személyes válasza az újonnan felfedezett
ajándékra. S mint ahogy a múltban fenntartás
nélkül ajándékozta magát a férfiaknak,
most fenntartás nélkül fordul Jézus felé.
A bűnök sokasága alkalmul szolgált benne a feléje
irányuló isteni szeretet mélységének
és nagyságának megmérettetésére,
illetve megértésére. A nagy bűnösök
nagy szentekké válhatnak: mert, aki naggyá tud lenni
a rosszban, az naggyá tud lenni a jóban is. A szöveg
burkolt ítéletet mond a középszerűség
felett. Jézus megbocsátó szóval erősíti
meg az átalakulást, amely az asszonyban végbement,
és amely világosan kifejeződött már sírásában
és cselekedeteiben. A hallgatólagos «vád»
után következik a «feloldozás», amely záradékok
mellőzésével, alkalmatlankodó és kínzó
kérdések nélkül hangzik el. Nem a jézusi
szavak szabadítják meg automatikusan az asszonyt, hanem az,
hogy telítve van szeretettel. Jézus szavai csak kiemelik
ezt. Az előzetes belső megtérés nélkül
e szavaknak nem lett volna eredményük, mert semmit sem tudtak
volna megváltoztatni.[44]
A bűnök megbocsátásának témája
az evangélista pasztorális gondjainak részét
alkotja. Ez a részlet többek között az egyik leghasználhatóbb
szöveg a keresztségi és a bűnbánati katekézisben.
Lukács azért adja tovább, hogy bátorítsa
azokat a testvéreket, akiknek megtérésre, lelki nyugalomra,
békére van szükségük.
A farizeusok - akik méltatlankodva nézik végig
a jelenetet, és most megdöbbenéssel hallják az
asszony mellett szóló védőbeszédet,
akinek ráadásul még bűnei is megbocsátattak
- előre kiszámítható módon reagálnak
(49. v.). Ez a reakció azonban arra is szolgál, hogy reflektorfénybe
helyezze a Krisztus által megnyitott új irányvonalat
és az őt megillető hatalmat. A záradék
- a «menj békével, hited megmentett téged»
mondat - megerősíti az elbeszélésnek az evangéliumi
hagyományban és Lukács gondolatvilágában
elfoglalt szerepét és helyét. A «hited megmentett»
kijelentés a csodás gyógyításokról
szóló elbeszélésekben tér vissza újra.
Az evangélista számára a bűnös asszony
megtérése egyike azoknak a csodáknak, amelyekben felfénylik
az isteni irgalom: váratlanul és kiszámíthatatlan
módon bekövetkezik a lélek gyógyulása,
minként a többi csodában is. Az ilyen műveletek
mindig annak tanúbizonyságai, hogy az üdvözítő
Isten jelen van népének és az emberiségnek
történelmében.
A Lk 7, 36-50 szövege nem huny szemet a hamis magatartásformák
fölött, hanem a jó magatartást és a helyes
hitet tanúsító igazolás követelése
nélkül megnyitja az ország kapuját mindazoknak,
akik oda bebocsátást kérnek. Az evangélista
arra akar emlékeztetni, hogy bármilyen helyzetben, a legsajnálatosabb
körülmények között is lehetőség
van a megbánásra, az országba vezető helyes
úthoz való visszatérésre.
A keresztény közösség «szentekből»
áll, de talán még inkább bűnbánatot
tartott emberekből. Még a «szenteknek» is szükségük
van azonban megtérésre, különösen, ha olyan
típusúak, mint Simon. Tudniuk kell, hogy még távol
vannak a Krisztus által végigjárt úttól.
Nem az számít, ami a felszínen mutatkozik. A valódi
vallásosság belül van: a lélekben, a szívben,
a gondolatokban, az érzelmekben és érzésekben.
Nem az a hűtlen vagy a bűnös, aki nem hisz, hanem az,
aki nem szeret.
Az epizód társadalmi vonatkozása nem kerülhette
el Lukácsnak, a szegények és az alacsony sorsúak
evangélistájának figyelmét. A «bűnös
asszony», akit Jézus védelmébe vesz, a zsidó
patriarkális rendszer áldozata, amely nem ismeri el a szolgálói
vagy rabszolgai szintre helyezett asszony jogait és méltóságát.
Jézus nem fél attól, hogy megsértse a házigazdát,
vagy hogy egy közismerten bűnös asszony pártfogásba
vételével kockára tegye jó hírét:
inkább saját jó hírnevéről mond
le, mintsem az Atyától kapott küldetéséről.
[1] Vö.
J. D. M. Derrett, Law in the New Testament: The Syro-Phoenician Woman
and the Centurion of Caphernaum, in NT 15 (1973), 161-186. o.; A. George,
Guérison de l'esclave d'un centurion (Lc 7), in AssSeig 40
(1973), 66-77.; R. T. France, Exegesis in Practice: Two Samples,
in New Testament Interpretation, I. H. Marshall gondozásában,
Exeter 1977., 253-264. o.
[2] Máténál
(8, 5-10) a tiszt személyesen érkezik, a város véneinek
ajánlólevele nélkül. A beteg egy «gyermek»
(8,6.8). Jézus kísérőihez fordul és
nem általánosságban a tömeghez. A részlet
a pogányok üdvösségére vonatkozó
híradással zárul (8, 11-12; vö. Lk 13,28). A
két elbeszélés közti hasonlóságok
és különbözőségek magyarázata
esetleg az, hogy mindkettő valamilyen közös forrástól
(Q) függ, amelyet kétféleképpen dolgoztak át.
Vö. F. Schnider - W. Stenger, Der Hauptmann von Kapharnaum. Die
Heilung des Sohnes des «Königlichen», in Johannes
und die Synoptiker, München, 1971., 54-88. o.
[3] A
tiszt hite, nagyfokú érzékenysége és
figyelme a «szolga» - «gyermek» iránt, valamint
a távolból végrehajtott csoda problémákat
jelenthet. Lukács valószínűleg apologetikus
vagy polemikus célkitűzések miatt használt túlzottan
élénk színeket, de ezért nem szükséges
az epizódot példabeszédnek tekinteni. Mindazonáltal
vö. J. D. M. Derrett, id. cikk, 184-185. o.
[4] Vö.
Jn 4,46-53, ahol mindig «fiúról» és «atyáról»
van szó.
[5] Ld.
az ApCsel-ben a Pál igehirdetése ellen felszított
tömegeket a zsinagógákban és azokon kívül.
Ezeket gyakorta Jeruzsálemből érkező zsidó-keresztények
bujtották fel. Vö. Gal 2,12 («személyek, akik
Jakabtól jöttek»).
[6] A
küriosz kifejezéssel kapcsolatban ld. I. fej. 56. jegyz.
[7] Vö.
P. Ternant, La résurrection du fils de la veuve de Naïn
(Lc 7), in AssSeig 41 (1971), 69-79; G. Petzke, Historizität
und Bedeutsamkeit von Wunderberichten, in AA. VV. Neues Testament und
christliche Existenz (Fst. H. Braun), Tübingen, 1973. 367-385. o.;
J. Kluge, Die Auferstehung des Jünglings zu Nain, oder der Auferstehungsglaube
und die Frage nach Leben und Tod. Zwei Unterrichtsmodelle zu Lk. 7,11-17,
in AA. VV. Auferstehung-Tod und Leben, Göttingen, 1978., 202-220.
o.
[8] Vö.
Festugière, Il mondo greco-romano al tempo di Ges Cristo,
Torino, 1955., 239-270. o.
[9] A
«feltámadási» elbeszélés az Újszövetségben
mindig Jézus feltámadására utal. A jelenlegi
esetben, amikor egy fiatal anya időlegesen elveszti egyszülött
fiát, és amikor a vele együtt gyászoló
«közösség» egésze a város «kapujához»,
azaz a «falakon kívülre» gyülekezvén
látja, hogy szomorúsága minként fordul örömre
fiának váratlan életre kelése miatt, az ember
önkéntelenül is Jézus halálára és
temetésére gondol, illetve arra, hogy három nap múltán
megjelent a város falához közel fekvő kertben.
A hasonlóságok vagy véletlenszerűek, vagy az
egyik eseményt a másikkal egybeszőni törekvő
szerkesztői munka eredményei. Mindazonáltal a naini
özvegy fiának «feltámasztásáról»
szóló elbeszélést nem szabad pusztán
szimbolikus cselekedetnek tekinteni.
[10]
A küriosz megnevezéssel kapcsolatban ld. I. fej., 56.
jegyz.
[11]
Lukácsnak gondja van arra, hogy általában ne nyilvánítsa
ki Jézus érzelmeit. Itt azonban meghagyja a szplankhnidzomai
(vö. 10,33: a szamaritánus; 15,20: a tékozló
fiú atyja) igét, amely mély megindultságot
jelent.
[12]
Az evangélista együttérzéssel szemléli
az alázatosak és a szegények helyzetét, s hasonlóképpen
érzékeny az asszonyok helyzete iránt is. Egyedül
ő emlékezik meg a Jézus kíséretében
lévő asszonyokról (8, 2-3), Jézusnak Mártával
és Máriával folytatott párbeszédéről,
valamint a Máriával kapcsolatos állásfoglalásáról,
aki húgától eltérően nem nyugszik bele
a szolgai állapotba (vö. 10, 38-42). Az ApCsel-ben itt is,
ott is feltűnnek asszonyok az egyházi vezetésben: ApCsel
1,14; 12,12 (Mária); 16,15 (Lídia); 18,26 (Priscilla és
Aquila); 21,4.9 (a diakonisszák).
[13]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, III. k., 46-50.; 104-108.
o.
[14]
Vö. A. Strobel, Die Täuferanfrage (Mt 11,3; Luk 7,19),
in Untersuchungen zum eschatologischen Verzögerungsproblem, Leiden,
1961., 265-298. o.; J. Dupont, L'ambassade de Jean-Baptiste (Mathieu
11, 2-6; Lc 7, 18-23), in NRTh 93 (1961), 805-821.; 943-959. o.; A.
Voegtle, Wort und Wunder in der urkirchlichen Glaubenswerbung (Mt 11,
2-6; Lk 7, 18-23), in Das Evangelium und Evangelien, Düsseldorf,
1971., 219-242. o.; P. Hoffmann, Johannes und der Menschensohn Jesus,
in Studien zur Theologie der Logienquelle, Münster, 1972., 190-233.
o.; S. Sabugal, La embajada mesiánica del Bautista (Mt 11, 2-6;
Lc 7, 18-23). Análisis histórico-tradicional, in Aug
13 (1973), 215-278; 14 (1974), 5-39.; 17 (1977), 395-424.
[15]
A Lk 7,18 pontosan megmondja, hogy Keresztelő Jánost kézenfekvő
módon tanítványai értesítették,
a Mt 11,2-ben azonban ez nem egészen nyilvánvaló.
Emellett Lukácsnál Jézus a tanítványok
jelenlétében is tesz csodákat (7,21), míg Máté
megelégszik egy egyszerű jelentéssel (11,4).
[16]
Az ezzel kapcsolatos különféle véleményeket
illetően vö.: I. H. Marshall, i.m., 287-289. o.
[17]
A «Keresztelő tanítványai» aszketikus
szigorúságuk és vallási gyakorlataik alapján
közelebb álltak a farizeusokhoz, mint a «keresztényekhez».
Vö. Lk 5,33 (Mt 9,14).
[18]
Vö. MTörv 17,6; 19,15; Lk 10,1; 19,29; ApCsel 8,14; 13,2; Mk
6,7; 12,6; 2 Kor 13,1; 1 Tim 5,19; Zsid 10,28.
[19]
Az «aki jön» kifejezés a következő
helyeken szerepel: Zsolt 118,26; Hab 2,3; Mal 3,1; Jel 1,4. Vö. L.
H. Strack-P. Billerbeck, i.m., IV., 2, 858-860.
[20]
Vö. Mt 12,15-21: «Meghagyta nekik, ne fedjék fel, kicsoda
ő, hogy beteljesedjék, amit Izajás prófétált:
... nem szít viszályt, nem kiáltoz, senki sem hallja
hangját az utcákon». (16-17. és 19. v.).
[21]
A szöveg párhuzamos a 4,40-41-el és a 6,17-19-el. Vö.
azt is, hogy mi hangzik el ezekben a helyzetekben.
[22]
Vö. Iz 35,5; 61,1.
[23]
Vö. P. Hoffmann, i.m., 215-224. o.; S. Schulz, Q - Die Spruchquelle
der Evangelien, Zürich, 1972., 229-236. o.
[24]
A «Jahve angyala» nem egyértelmű megnevezés.
Eredetileg magának Istennek személyét jelképezte,
aki megnyilvánult népének. Az isteni valóságtól
való megkülönböztetése későbbi
eredetű. Vö. W. Grundmann - G. von Rad - G. Kittel, angelos,
in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., I. k., 195-232. o.
[25]
A megbízásról a Mal 3,23-24 így ír:
«Nézzétek, elküldöm nektek Illés prófétát,
mielőtt elérkeznék az én nagy és félelmetes
napom. Ő újra fiaik felé fordítja az apák
szívét, és apáik felé fiaik szívét».
[26]
Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i.m., III. k., 179-203.
o.
[27]
Vö. a 23. jegyzetben idézett cikkek, és ezenfelül:
F. Mussner, Der nicht erkannte Kairos (Mt 11,16-19; Lk 7,31-35),
in Bib 40 (1959), 599-612; S. Légasse, Jésus et l'Enfant,
Paris, 1969., 289-317. o. («La parabole des enfants sur la place»).
[28]
Úgy látszik, hogy Istennek is szüksége van tanúkra,
akik szavatolják megnyilvánulásait. Ezek valamennyien
párbeszédbeli partnerei. Vö. Lk 7,35; 10,29; 16,15;
18,14; ApCsel 13,39. A dikaioó igének inkább
teológiai, és nem«jogi» értelme van. Az
igaz Isten az ígéreteihez hűséges Isten. Itt
is ebben az értelemben vehető. A hívők igazolták,
hogy Isten igaz, azaz hűséges. Vö. G. Schrenk, dikaioó,
in G. Kittel, Grande Lessico del N.T., i.m., II. k. 1289-1312. o.; O. da
Spinetoli, La giustizia nella Bibbia, in BiOr 13 (1971), 241-254.
[29]
Vö. ApCsel 1,22; 18,25; 19,3.
[30]
Vö. MTörv 32,5.20; Bír 2,10; Zsolt 78,8; 95,10; Jer 7,29
stb.
[31]
Vö. Tób 12,8; Mk 9,28; Mt 17,20 és különösen:
O. Böcher, Das Neue Testament und die dämonischen Mächten,
Stuttgart, 1972., 10-44. o.; idem, Ass Johannes kein Brot (Luk. VII,33)?,
in NTS 18 (1971-72), 90-92.
[32]
Az «emberfia» kifejezés többször megjelenik
az evangéliumban (6,22; 12,8; 17,22; 18,8; 19,10), főként
az eszkatologikus beszédben (21,27.36) és a Főtanács
előtti per folyamán (22,69; ApCsel 7,56). Vö. V. fejezet
33. jegyzet.
[33]
Az «Isten hatalmas fia» kifejezés megfelel a Róm
1,3-ban található névnek, és ellentétben
áll a «Dávid test szerinti fia» megnevezéssel.
[34]
A «Jézus-életrajzok» a többi hagiografikus
íráshoz hasonlóan általában idealizálják
földi életét: ha bűnösökhöz közelít,
ezt mindig tartózkodással teszi, nehogy beszennyeződjék
vagy elveszítse jó hírnevét. Lehetséges
azonban, hogy a valóság ettől különbözött.
[35]
Vö. A. Feuillet, Jésus et la Sagesse divine d'après
les évangiles synoptiques, in RB 62 (1955), 161-196. o.; F.
Christ, Jesus Sophia: Die Sophia-Christologie bei den Synoptikern,
Zürich, 1970., 63-68. o.
[36]
Vö. 1 Kor 1,21.
[37]
Vö. H. Drexler, Die grosse Sünderin Lc 7,36-50, in ZNW
59 (1968), 159-173. o.; J. D. M. Derrett, Law in the New Testament,
London, 1970., 266-278. o.; W. Wilkens, Vergebung für die Sünderin
(Lk 7,36-50), in AA.VV., Orientierung an Jesus, (Fst. J. Schmidt),
Freiburg, 1973., 394-424. o.; S. Légasse, Jésus et les
prostituées, in RThL 7 (1976), 137-154. o.
[38]
A szöveggel kapcsolatos irodalmi problémák, a szöveg
eredetének és a betániai megkenéssel való
összefüggésének (vö. Mk 14, 3-9) kérdése,
valamint történetiségének problémája
egyelőre megoldatlanok. Vö. I. H. Marshall, i.m., 304-307.
o.; G. Braumann, Die Schuldner und die Sünderin Lk VII, 36-50,
in NTS 10 (1963-64), 487-493. o.; A. Feuillet, Les deux onctions faites
sur Jésus et Marie-Madeleine, in Rth 75 (1975), 357-394. o.
[39]
Vö. D. Rops, La vie quotidienne en Palestine au temps de Jésus,
Paris, 1961., 252-258. o.
[40]
A kataphileó (csókolni) igével kapcsolatban
ld. 7,45; 15,20; ApCsel 20,37. A csók nemcsak a családtagok
között volt szokásban, hanem a tanítványok
és a mester között is. Az utóbbi esetben mindig
a tisztelet és a hála jele volt. A láb csókolásának
sincs más jelentése, azaz nem feltétlenül a Jézus-úr
iránti «imádási» aktusra utal.
[41]
Vö. A. Feuillet, Les deux onctions faites sur Jésus et Marie-Madeleine,
in Rth 75 (1975), 357-394. o.
[42]
Vö. 2 Sám 12, 1-14.
[43]
Vö. G. Eichholz, Gleichnisse der Evangelien: Form, Ueberlieferung,
Auslegung, Neukirchen, 1971., 55-64. o.: «Von den beiden Schuldern
(Luk 7, 36-50: 41-43)».
[44]
Vö. La conversione della Chiesa, i.m. V, Il posto discusso
dei sacramenti, 85-122. o.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |