IV. A GALILEAI SZOLGÁLAT (4, 14 - 9, 50)

A keresztség (3, 21-22) Jézust messiássá konszekrálta. A pusztába való visszahúzódása és a kísértések (1-13. v.) megerősítették hivatásbeli tájékozódását. Már megmutatkozhat a népnek, honfitársainak. Misszióját - itt is a Lélek ösztönzését követve (4,14) - Galileából kiindulva kezdi. A főváros lármájától és politikai-vallási irányzataitól távol eső északi tartomány eszményi terület első missziós tevékenységéhez. Ez lesz noviciátusi helye és annak a mozgalomnak bölcsője, amelynek eredetét adja. A földrajzi keret jól körülhatárolódik. Jézus nem lép túl a tartomány határain (vö. 4, 14.31; 8,26; vö. 23,5; 24,6; ApCsel 10,37); nem megy Tirusz és Szidón vidékére (vö. Mk 7, 24-31), a Dekapolisz területére (vö. Mk 7,31) és Fülöp Cezáreájának körzetébe (Mk 8,27). Megkísérli és partra száll a Jordánon túli vidéken, de nyomban visszatérésre kényszerül (8, 26-37). Úgy látszik, mintha útjai során elérkezett volna «Júdeába» is (4,44; 6,17; 7,17), de ezt a megnevezést Palesztina egész területének jelölésére is használták, minthogy ez a zsidók országa. Galileában Jézus előnyben részesíti Názáretet, szülővárosát, ahol hivatalosan megkezdi igehirdetését (4, 14-30). Innen lemegy Kafarnaumba, második hazájába, amely zarándoklatainak támaszpontja (4, 31-44). Jézus prófétaként lép föl (4,24; 7, 16.39), aki örömhírt hoz a szegényeknek, a betegeknek és az elnyomottaknak (4, 16-21: Iz 61, 1-2). A Szentlélek azért töltötte el, hogy hirdesse az evangéliumot (4,43; 8,1), és hogy Isten erejével (5,17) mindenféle betegséget meggyógyítson (4,36; 5,17; 6,19; 8,46). Az ország örömhírét általában a zsinagógákban hirdeti, amint ezt Názáretben is tette (4,43; 8,1). Démonokat űz ki (4, 33-37.41; 6,18; 7,21; 8, 2.26-29; 9, 38-43), csodákat tesz (4, 38-40; 5, 4-7.12-26; 6, 6-11.18-19; 7, 1-17.21; 8, 2.22-25.40-56; 9, 11-17) és megtérésre szólítja a bűnösöket (5, 20.29-32; 7, 36-50). Időközben csodálók, barátok csoportja (5, 1-11.27; 6, 13-16) gyülekezik körülötte, akiket azután elküld, hogy hirdessék Isten országát és gyógyítsák a betegeket (8, 1-3; 9, 1-6). Messiási öntudata jelentősen fejlődik, ha azok a nevek, amelyeket Lukács neki tulajdonít a szóban forgó témát történetileg követik. E megnevezések a következők: «Isten fia» (4, 39-41; 8,28; 9, 20-35), «emberfia» (5,24; 6,22; 7,34; 9, 22.26.44), «Krisztus» (9,20), «mester» (7,40; 8,49; 9,38; 5,5; 8, 24.45; 9, 33.49).

Szavának visszhangja Galileában ígéretes. A názáretiek részéről történő visszautasítás feltűnő, és ez megismétlődik a vidék tekintélyesebb személyiségei részéről is, de a nép (vö. 5, 1.17; 6, 17-18; 8, 4.40; 9,37) és a pogányok részéről nem. Miközben a törvénytudók és a hatóságok ellenséges magatartást tanúsítanak (vö. 5,17-6,11), tömegek keresik fel őt, hogy a gyógyulás elnyerésén túlmenően (4,42; 7,11; 9,11) hallgassák szavát (5, 1.15; 6,17). Jézus híre elterjed az egész környéken (4, 15-37; 5,15; 7,17). A bűnösök bizalommal fordulnak hozzá (5,29; 7, 36-50). Akad köztük olyan is, akit arra szólít fel, hogy kövesse őt (5,27). A törvénytudók és a farizeusok ellenségeskedése valódi motívumok nélküli, pártoskodásból fakadó akadékoskodás. Nem fogadják el sem a Keresztelő szigorát, sem Jézus szabadságát. Látszik, hogy választott pártjuk érdekében cselekszenek. Közben Jézus is kezd kiválasztani hallgatói közül egy tanítványcsoportot, akikre rábízza Isten országának titkát (8, 9-10). Minden eshetőségre fölkészülve ők lesznek művének folytatói, miközben a nagy Izrael az országon «kívülre» kezdi helyezni önmagát.