III. JÁNOS MISSZIÓJA

A voltaképpeni evangélium János prédikációjával kezdődik (vö. ApCsel 10,37; Mk 1,2; Jn 1, 6-8). Lukács elhagyja az első fejezetekhez használt saját forrását és abból a közös dokumentumból merít, amelyből a Mk 1-8 és a Mt 3, 1-12 is. Különös gonddal ügyel arra, hogy a Keresztelő és Jézus tevékenységét elválassza egymástól. A kettő még csak nem is találkozik egymással. János nem megy el a Jordán vidékéről, Jézus pedig nem avatkozik bele tevékenységi körébe, és később sem halad majd nyomában. Ez az elkülönítés annyira éles, hogy Lukács még Jézus keresztségénél sem tesz említést az előfutárról (3, 21-22).

«János ideje» még az Ószövetség része, de jelzi az átmenetet az Újhoz. János a híd, amely elszakad az egyik parttól, hogy a másikra jusson, de megáll a találkozási ponton. Az üdvtörténet mindkét fázisához hozzátartozik, ezért a kettő között marad. Lezárja a zsidó korszakot és bevezeti a keresztény időszakot, jóllehet ezt nem ő nyitja meg, hanem a messiás. Az asszonyok szülöttei közül ő a legnagyobb, ennek ellenére a mennyek országában a legkisebb is nagyobb nála (Mt 11,11).

János küldetése mindig az, hogy előkészítse a messiás útját. Az evangélium írásának idején talán még léteztek a Keresztelőhöz tartozó közösségek. Lukács ugyanis megemlíti, hogy az előfutár imádságra oktatta tanítványait (11,1), és még efezusi jelenlétükre is utal (ApCsel 18,25; 19, 1-7). Lehetséges, hogy ez a néhány megjegyzés valamiféle pasztorális vagy apologetikai problémáról is árulkodik.

Jézus is a pusztában készül fel missziójára. Itt jut tudatára hivatásának (keresztség: 3, 21-22). A «hang», amely a «te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem» szavakat mondja Jézusnak, megerősíti, hogy a keresztelkedésről szóló leírás meghívási elbeszélés. Az ószövetségi messianizmus szintéziseként Jézus úgy mutatkozik be, mint «messiáskirály», «fiú» és «szenvedő szolga». Hivatását nem a keresztelkedés közben kapja, de ez a hivatás ott kap megvilágosítást. Ezt követően hozza döntését, amely visszavonhatatlannak bizonyul. Ezután találkozik az ellenféllel (4, 1-13). Jézust Isten Lelke vezérli, de ezzel egyidőben megszólalnak lelkében a rossz szellem csábító hangjai is, hogy elvonják figyelmét az Atya sugallatairól. Annak, hogy ezek a hangok kívülről jönnek vagy saját belső világából, nincs különösebb jelentősége. Ami itt számít: ezek a hangok veszélybe sodorják az üdvözítő választásait és döntéseit. A végén azonban Jézus elismert, felszentelt és hatalommal felruházott messiásként hagyja el a pusztát.